- Értem, persze, de attól még teljesen olyan, mintha én tehetnék róla. Gondolom, hogy valami olyanról van szó, amit ők már rég tudnak, csak épp igen pocsék érzés így szembesülni vele. Sóhajtottam fel gondterhelten. Nem álltam még készen arra lelkileg, hogy megbocsássak az anyámnak, de ha valami baja van, nincs mese, ez lesz a következő napirendi pont. Rám ne fogja senki, hogy sírba vittem Lauren Sharpot… Noe megjelenése sem sokat javít a helyzeten, az viszont elég hamar kiderül belőle, hogy ő sem tudja, mi van anyánkkal, s akkor legalább már nem egyedül állok tanácstalanul a dolgok előtt. Bár, fene tudja, mindig remekül tudott titkot tartani, meglehet, arról van szó, hogy most is csak könnyedén adta a tudatlant. Szeretném azt hinni, hogy nem akar átverni, legalább engem nem. - Általában ilyen kis szertelen, jön és megy. Mondjuk, most magához képest szokatlanul elegáns volt. Nekem komolyabbnak tűnt, és nem is tudom, valahogy másnak, nem tudtam volna megmondani, mit is érzek pontosan, vagy miért gondolom így, de nem is igazán agyaltam a dolgon, volt most égetőbb problémám is. - Na, ez nekem eszembe sem jutott. Ráncoltam össze a homlokom, majd kelletlenül, de a szekrényemhez léptem, hogy kikapjak belőle valamit, a hangulatomat tükrözendő, természetesen a fekete mellett döntöttem, legszívesebben bezárkóztam volna mondjuk a ruháim közé a sötétbe. Még a hajam is feltűztem, jöhetett a fülbevaló és egy karperec, valamint a sokkolóan magas sarkak. Nem is tudom, minek erőlködtem, mert egész egyszerűen nem akartam ezt az egészet, kicsit úgy éreztem, hogy hiba volt idejönni, pedig még nem is sikerült kiderítenünk túl sok mindent, de valahogy nem volt megnyugtató az a pár kép. - Azt hiszem, inkább nem várnám meg, hogy apám jöjjön be, és szúrós tekintetének kereszttüzében kelljen fürödnöm. Ez mondjuk lehetett volna vicces is, de most nem éreztem annak. Gyorsan átöltöztem én is, és tudom, hogy anyám szemében makulátlan külsőt öltöttem magamra. Ahogy nézegettem a szettemet a tükörben, nem bírtam ki megjegyzés nélkül. - Annyira elfelejtettem már, hogy milyen ez… Kiöltözni a családi vacsorához, minden pillanatban viselkedni… Mondjuk, az biztos, hogy utóbbival lesz némi gond a történtek fényében. Azzal, ha Mandy is kész volt, én elindultam kifelé a szobámból, és pár röpke perc múlva már az étkezőben voltunk, ahol ezúttal öt személyre volt terítve. Tökéletes és stílusos volt minden. A kör alakú asztalnak nem igazán volt asztalfője, de nyilvánvaló volt, hogy apám dirigál. - Elnézést a korábbi modortalanságomért, örvendek kisasszony, Carl Sharp vagyok, Naomi édesapja. Nyújtott kezet apám Mandynek, s meglehetősen markáns, erőteljes szorítása volt, határozott, magabiztos férfi lévén ez nem csoda, s csak aztán lépett hozzám, és rögtön a karjába zárt, volt ebben valami szokatlan, éreztem belőle, hogy hiányoztam neki. A francba is, még a végén eléri, hogy legyen egy kis honvágyam. Nem szólt semmit, csak adott egy puszit a homlokomba, aztán visszaült a helyére. - Jó étvágyat mindenkinek! Ezzel adta leginkább szerintem az én tudtomra, hogy bármi is böki a csőröm, az most várhat… Úgyhogy én jobbára csak csendben eszegettem, válaszolva apám és Noe kérdéseire Fairbanksról, természetesen Mandy sem úszta meg, rá inkább az öcsém volt kíváncsi, de ez nyilván a ruhának volt köszönhető. Hiába, pasiból volt. A többfogásos vacsora egyébként rendkívül ízletes volt, egyszerűbb, s különlegesebb variációkkal, mindenki fogára akadt falat véleményem szerint. Én a magam részéről nem sok mindent ettem, olyan ideges voltam, hogy nem ment, pláne úgy, hogy folyamatosan anyám arcát lestem. Jobb színben volt… de… s akkor hirtelen leesett, és nem, eszemben sem volt magamban tartani, nem érdekelt a citromos sorbet előttem, már ki is bukott belőlem a kérdés. - Terhes vagy? A választ elég hamar megkaptam egy csörömpölve az asztalra hulló desszertes kanál kíséretében, majd farkasszemet néztem a nővel, aki világra hozott, de sosem hívhattam igazán édesanyának. Bólintott, mire Noe elkáromkodta magát, és felpattant, hogy ő most innen inkább meglógna, de apám visszaparancsolta. - Ez most határozottan nem idevaló téma. Azt hittem, a lányodról akarsz megtudni valamit. Dobta rám apám a bombát, mire tökéletesen lesápadtam, és feszültségem levezetéseképp rámarkoltam a szalvétámra. Most rajtam volt a helyeslő fejbiccentés sora, közben gyorsan Mandyre pillantottam, mintha meg akarnék bizonyosodni róla, hogy még mindig itt van… Kicsit már bántam, hogy belerángattam ebbe a családi drámába, de egyedül nem bírtam volna végigcsinálni.
- Elhiszem – próbáltam ám vigasztalni, de nem mondhatnám, hogy egyszerű feladat volt. Tényleg elég rossz helyzet az ilyen és én úgy gondoltam, hogy ilyenkor képtelenség valami értelmeset mondani. Lehet, hogy bennem van a hiba, de feleslegesen meg nem akartam közhelyekkel traktálni. Túl hasonlóak voltunk véleményem szerint ahhoz, hogy ilyen képmutató legyek, mikor én is pont úgy érezném magamat hasonló helyzetben, ahogyan ő. A támogatásomon kívül tehát nem sok megnyugvást tudtam neki adni sajnos, de legalább itt voltam! - Igen, nagyon fess volt, bár nem tudom máskor milyen – itt már megengedtem magamnak egy halovány, cinkos kis mosolyt. Nem tudtam, hogy milyen gondolatok jártak Naomi fejében, ám nekem is volt egy érzésem. Ugyan, mi őrzők nem mindig éreztük meg egymást – engem meg aztán különösen nem -, de azért annyi idő után, amióta én az őrzők táborát gyarapítottam, már fel tudtam ismerni azt az energiát, ami a mágiahasználókra volt jellemző. Noeval való találkozásom pontosan erre emlékeztetett, de egyelőre nem voltam benne teljesen biztos, így nem is törtem rajta sokkal tovább a fejemet. Míg Naomi öltözött, én is felkaptam az előhalászott ruhámat. Szerettem, mert nem volt túlzottan elegáns vagy előkelő, de slampos sem. Pont egy vacsorához illő, és most nem is kellett ide több. A barátnőmet elnézve már nem is éreztem magam olyan kitűnőnek, mint egy perccel korábban, mire sóhajtottam is egyet. - Nagyon csinos vagy! – jegyeztem meg végül mosolyogva, miközben felvettem az idő közben szintén előszedett cipőimet és én is megnéztem magamat a tükörben. Az előző ruhámhoz képest szerintem ez is tökéletesen megfelelt, úgyhogy belém kötni bár egészen biztos, hogy nem fognak. Ha mégis, hát így jártak, ebben lesznek kénytelenek nézni engem. – Nekem meg soha nem is volt részem ebben – mondtam csendesen, a vállaimat vonogatva. Az előkelő vacsorák tudtam, hogy milyenek, viszont olyan esetben még nem volt rá példa az én életemben, hogy a családommal költsem el az ételt. Lehet, hogy fura ez másoknak, de nem véletlenül nem beszéltem sokat a családomról. Csendesen sétáltam le én is az étkezőbe, ahol már megterített asztal várt bennünket. Valószínűleg, ha rám nézett valaki, akkor elismerést vélhetett felfedezni az arcomon, a tekintetemben. Gondoltam mondjuk, hogy ilyesmire kell számítanom, de más itt lenni és látni, mint elképzelni valamit, igaz? Csupán akkor zökkentem ki egy kicsit, amikor Naomi apja megszólított. - Semmi probléma! Amanda Bishop! – fogadtam el máris a felém nyújtott kezet és én is bemutatkoztam, noha valószínűleg már mind a ketten tudtuk egymás nevét előtte is. Fő az udvariasság! – Köszönöm, hogy vendégül látnak! – tettem végül hozzá egy mosoly kíséretében, aztán helyet foglaltam az asztalnál azon a helyen, ami megmaradt nekem. Biztos voltam benne, hogy mindenkinek megvolt a megszokott helye, úgyhogy inkább megvártam, míg a család tagjai elhelyezkedtek és csak utána csatlakoztam hozzájuk. A vacsora alatt jóízűen ettem, észre sem vettem, hogy mennyire megéheztem az utóbbi néhány órában. Közben hol a beszélgetést hallgattam, hol én válaszolgattam a kérdésekre, ha már feltették őket nekem. Láttam a szemem sarkából, hogy Naomi elég keveset evett és azt is sejtettem, hogy az idegesség miatt, de most nem szorítottam meg a kezét biztatásképpen. Szerintem egyedül is el fog ő itt boldogulni, végül is az ő családja volt és én vagyok a kívülálló, nem pedig fordítva. Ettől függetlenül azonban még meglepett, amikor a vacsora végéhez közeledve feltette azt a kérdést, ami nekem igazából eszembe sem jutott. Én kis híján félrenyeltem, egy kanál pedig csörömpölve hullott le. Én is az anyjára néztem, ahogyan talán a két férfi is az asztalnál. A válasz ugyan meglepett, de nem kezdtem gratulációba, nem tudtam, hogy mennyire lenne ez most helyénvaló. Nem voltam tisztában a részletekkel, ahogyan az is feltűnt, hogy mennyire nem volt örömteli ez a bejelentés az ittlévők számára. Furcsa volt nekem az egész, de mit tehetnék? Ültem tovább a helyemen csendesen, legalábbis addig a pontig, amíg meg nem szólalt Naomi apja. Elkaptam a barátnőm feszült pillantását és nem is hagytam bajban. Úgy gondoltam, hogy most jött el az ideje, hogy ténylegesen is támogassam, ha már eljöttem. - Igen, azért jöttünk, hogy Mayáról megtudjunk néhány dolgot. Kezdve mondjuk azzal, hogy hol van és kik nevelik éppen. Mivel megtaláltuk róla a képet, szerintem ne kerülgessük a forró kását! – én szólaltam meg Naomi helyett. Talán hiba volt, de most ez érdekelt a legkevésbé. Mindig kedves természetem ellenére a hangom most határozottan csengett, mintha éppen arra készülnék, hogy kihallgassak egy bűnözőt. A legtöbben hajlamosak voltak elfelejteni mellettem, hogy egy részem attól még rendőr és az is marad.
- Hát, az emlékeimben nagyon nem ilyen. Most valahogy… másmilyen, lehet, hogy valami csaj van a dologban. Intéztem el ennyivel, bár határozottan nem erről volt szó, de én ezt ugyebár nem tudhattam, és álmomban sem gondoltam volna ilyesmire. A kézenfekvő megoldás a csaj kérdés volt. - Köszi! Hú, nagyon jó a rucid! Mosolyogtam rá, nekem teljesen mindegy volt mondjuk, mit vesz fel, én ilyenkor általában a csakazértis elven működtem, vagyishogy anyám tudja, hogy igenis tökéletesen tudom magam viselni, és az elképzeléseivel ellentétben nagyon jól működöm társaságban. Ami azt illeti, sokkal jobban, mint ő, mert a modorunk ég és föld volt. Ha nem tudnám biztosan, kételkednék benne, hogy ő szült erre a világra, annyira nem hasonlítottunk belsőleg. - Most maximum arra szerezhetsz bizonyságot, hogy nem veszítettél semmit. Ha engedte, futólag megöleltem, az nem volt új, hogy nem beszélt a családjáról, a férjéről tudtam, de egyebet nem, így sejtettem, főleg eme szavainak fényében, hogy valami nem teljesen oké ezen a fronton. Firtatni viszont nem szerettem volna, ha majd akar róla beszélni, úgyis fog. Azt már tudnia kellett, hogy én ezer örömmel meghallgatom, és ha tudok, segítek. A vacsora inkább olyan survivor jellegű volt a számomra, de nem volt mit tenni, el kellett viselnem ahhoz, hogy megtudjuk, amiért egyáltalán vállalkoztunk erre az útra. Nem bántam volna, ha enélkül is megejthető a dolog, de sajnos nem volt ennyire egyszerű. Valószínűleg még így sem lesz az, de igyekeztem elkergetni a borús gondolatokat, biztosan nem segít a helyzeten, ha eleve negatívan állok hozzá. Apám kérdése viszont már telibe talált, és egész könnyen eresztettem ki tudatomból anyám terhességének tényét. Több ok miatt sem szerettem volna most ezzel foglalkozni. - Maya? Honnan tudod egyáltalán a nevét? Kérdezett közbe anyám, a tekintete rám meredt, s én ezen a ponton jutottam el oda, hogy majd leájultam a székről. Tényleg Mayának hívják? Vannak ilyen véletlenek? A kórházban csak a szülésznő hallhatta, és nem hiszem, hogy ne tudta volna, örökbeadásról van szó, akkor pedig nem az én általam megadott névre anyakönyveznek. Nem jutottam szóhoz, igyekeztem lehetőleg gyorsan összeszedni magam, amíg Mandy kisegít a bajból. - A lányod jól van, él és virul az örökbefogadó szüleivel. Örülj, hogy egy képed van róla, és hagyjuk ennyiben. Nem volna okos dolog bolygatni a múltat. Apám rideg szavaira metsző tekintetem találkozott az övével, felpattantam, a székem hangos csattanással vágódott a padlónak, minek hatására anyám és öcsém is összerezzentek, talán a barátnőmet is hirtelen érte, de most ezzel nem szerettem volna foglalkozni. Később majd bocsánatot kérek. Mandytől, nem mástól. Mások hidegen hagytak. - Nem volna okos dolog? Mi a frászt képzelsz magadról? Én nem ezt akartam, és most képesek vagytok azt is megtagadni tőlem, hogy legalább egyszer lássam? Gyönyörű, mondhatom. Fortyantam fel, és egyszerűen nem fért a fejembe, hogy lehetnek ennyire szívtelenek. El sem mondták volna? Amikor láttam, hogy apám szóra nyitná a száját, rendkívül tahó módon közbevágtam. - Meg ne szólalj. Nem érdekel a véleményed. Az egyetlen, amit hallani akarok tőled, az az, hogy hol van a lányom, semmi egyebet. - Nem fogom megmondani, hol van. A te érdekedben. Valahol a lelkem mélyén tudtam, miért ez a válasza, de nem voltam hajlandó tudomásul venni. Egyszerűen… nem érdekelt mennyire fogom megszenvedni a dolgot. A saját szememmel szerettem volna látni, hogy tényleg jól van, és boldog. Akkor talán el tudnám engedni, egész életemben bánnám, de legalább azt tudnám, hogy jó helyen van. Könnybe lábadt szemekkel fordultam el, és indultam felfele. Én… nem maradok itt, nem tudom, mit fogok csinálni, de… eszemben sem volt tovább a szüleim közelében maradni. Amennyiben Mandy utánam indult, még a lépcsőnél utolérte Noe, és finoman ráfogott a csuklójára, hogy visszatartsa. Suttogott, és kissé idegesnek tűnt, de az bizonyosan meglephette a barátnőmet, amit mondott. - Én tudom, hol van a kislánya, el is viszlek titeket hozzá, ha megígéred, hogy ráveszed, hagyja annyiban, és elmentek a városból. Hidd el, jobb neki, ha nincs köze hozzá. Ráncolta a homlokát meglehetősen aggodalmasan, és érezhetően nem volt benne biztos, hogy ezt ki kellett volna kotyognia, de szerette Naomit, és eszében sem volt nézni, hogy szenved a nővére.
Mivel én nem ismertem Naomi öccsét korábban, így nem tudtam nyilatkozni azzal kapcsolatban, hogy megváltozott-e, vagy sem. Nem is nagyon firtattam igazából, a dicséretét és az ölelését viszont örömmel fogadtam. Én is készen álltam hát arra, hogy leüljünk a családjával a közösen elköltendő vacsorára. Már akkor sejtettem, hogy nem lesz könnyű menet, amikor az apja bemutatkozott nekem. Sohasem szerettem igazából a feszültséggel terhes környezetet, márpedig itt határozottan arról beszélhettünk. Sajnáltam ezt a családot, hogy ennyire távol állnak egymástól, de nem az én dolgom volt, hogy bármit is tegyek értük. Ez ellen csakis ők lettek volna képesek lépéseket tenni, de láthatólag ez nekik megfelelt így. Kár értük… Nem kerülte el a figyelmemet, hogy az anyja mennyire megdöbbent azon, hogy milyen nevet mondtam. Egyébként kezdtem úgy érezni magam, mintha én itt sem lennék, mintha meg sem szólaltam volna. Minden kérdésüket és válaszukat Naominak címezték, de ez talán rendben is van így. Én tényleg csupán egy kívülálló voltam, nem több. Egy kívülálló, akinek köze sem lett volna igazából ehhez az egészhez, de ugyanakkor mégis érdekelt most már engem is, hogy mi történt. Mi lehet a kislánnyal, és hogy van most. Milyen körülmények között él, és boldog-e egyáltalán. Gondolataimból újra az apja hangja zökkentett ki, ami most elég ridegnek tűnt, ráadásul a mondanivalója legalább annyira felbőszített, mint a mellettem ülő barátnőmet. Mielőtt még megszólalhattam volna, hogy újra én vegyem a védelmembe, rá kellett jönnöm, hogy nem szorul rá egyáltalán. Kiállt ő magáért, még jobban is, mint ahogyan én tettem volna. Igaz, hogy összerezzentem hirtelen a szék hátracsapódása miatt, de annyi baj legyen, nem igaz? A szívem ettől függetlenül is hevesen vert, mert kíváncsi voltam, hogy ki mit lép ezek után. Bárcsak túl lehettünk volna már ezen mindnyájan! - Nyugalom! – próbáltam csitítgatni Naomit, még a kezét is megfogtam, de sejtettem, hogy sokra nem fogok most menni vele. Túlságosan zaklatott állapotban volt, amit igazából meg is értettem. Csak akkor fordítottam el róla a tekintetem, amikor az apja ismét szóhoz jutott és reagált az előbb elmondottakra. Most már nálam is kezdett betelni a pohár és rá kellett jönnöm, hogy az anyjával igazából nincs is akkora baj, az apja már sokkal kiállhatatlanabb fazonnak tűnt. Szemeim ellenségesen össze is szűkültek. – Biztos ebben, Mr. Sharp? – szólaltam meg fenyegető, kissé talán rideg hangon. Valószínűleg ez a legtöbb embernek furcsa lett volna, aki ismert engem, de tudtam ám ilyen is lenni, ha igazán felmérgesítettek. Ennek a megmondhatója a kedves társam, Benjamin lett volna, hiszen ő mindig Jégkirálynőnek hívott, pedig azelőtt más soha nem illetett ezzel a jelzővel. Mindenféle válasz nélkül fordult el tőlünk a barátnőm és indult meg felfelé, mire én is egyből felálltam. Fittyet hányva az udvariasságra, sem a vacsorát nem köszöntem meg, sem elnézést nem kértem azért, hogy távozom idő előtt. Egyáltalán nem érdekelt már, és valószínűleg semmivel nem tudtak volna visszatartani attól, hogy utánamenjek, ha nem éppen az öccse ujjai kulcsolódtak volna a csuklómra. Először odakaptam felé a fejemet és értetlenül néztem rá. Egyre biztosabb voltam abban, hogy nem egyszerű ember ő sem. Egész vacsora alatt kíváncsian figyeltem őt, még ha nem is szó szerint, de az érzékeimmel. - Ezt hamarabb is közölhetted volna. Lehetőleg még az előtt, hogy ez az egész lezajlott – böktem fejemmel az étkező felé. Tekintetem lassan levándorolt a csuklómat szorító kezére, majd vissza az arcára. Elég régóta vagyok már rendőr ahhoz, hogy észrevegyem valakin az idegesség és a bizonytalanság jeleit, bármilyen jól leplezi is azokat. Amúgy is informátor vagyok, a dolgom a részletek megfigyelése, ha úgy vesszük. Most azt is láttam, hogy aggódik valami miatt, ráadásul a szóhasználata is elég árulkodó volt ahhoz, hogy gyanút fogjak. – Remélem, hogy nem azt akarod mondani, hogy farkasok nevelik, vagy netán ő maga is az lett! – szűkültek össze a szemeim, miközben arrébb vontam a lépcsőtől. Tekintetem szigorú volt, és ha mellélőttem az őrzőségével kapcsolatban, hát akkor majd teljesen idiótának néz, de azt még túl fogom élni. A gyanú és a lassan rajtam eluralkodó félelem azonban arra késztetett, hogy kerekperec kérdezzek rá erre. Még akkor is, ha talán nem akartam hallani a választ. Ráadásul elég valószínűnek tartottam azt is, hogy elsőre meg fog lepődni azon, hogy én tudok a létezésükről és arról is, hogy ő micsoda.
Mandy szavait hallottam, és talán csak azok miatt voltam hajlandó nem tovább balhézni, nem volt értelme. Ugyan minek? Úgyis tudom, hogyha az apám valamit elhatároz, az úgyis fog maradni. Világ életében ennyire markáns, domináns személyiség volt, és bár tudtam, hogy gyűlöli magát a történtekért, most nagyon-nagyon utáltam. Bíztam benne, hogy ő el fogja árulni, de nem, most ő volt anyám szócsöve, bizonyosan azért, hogy az a némber ne izgassa fel magát, de a szememben ez még nem mentette fel a viselkedése alól. Apám tekintete Mandyre siklott, nem volt nehéz leolvasni az arcáról, mennyire nem találja helyénvalónak barátnőm kérdését, hanghordozását, s természetesen a fenyegetést. Mégsem tett egyebet, mint bólintott, és talán egy pillanatra felfedezhető volt a tekintetében némi fájdalom ittas pillantás, mikor utánam nézett, de sem látszólag, sem egyébként nem volt hajlandó foglalkozni a témával. Engem már ez az egész nem érdekelt. Úgy szaladtam fel, mintha lenne hová menekülnöm. Nem volt, de most mégis mennyi időbe telik kivenni egy hotelszobát? Már pakoltam is össze, de nem csak a hozott holmijaimat, hanem ezúttal minden egyebet is a szobámból, ami mozdítható, és belefér a bőröndömbe. Ez már nem volt kis darab, a nagyobb nyaralásokra ezzel utaztam mindig. Nos, most tele fogom tömni, addig sem figyelek a patakzó könnyeimre, és nem esem össze. Hogy lehet ilyen szívtelen? Nem akarom elhinni… fele ennyire sem fájt volna, ha ezt az anyám szájából hallom, és ezt biztosan tudja… Közben persze igyekeztem valamelyest összeszedni magam, mert tudtam, hogy Mandy mindjárt utánam jön, és nem szerettem volna, ha így lát. Fogalmam sem volt, hogy látott már hasonló állapotban, a saját romjaimon csücsülve.
- Hidd el, hogy jobb ez így. Egyrészt, nem tesz jót a nővéremnek ez a közeg, hidd el. Bármilyennek is látod most őket, ez nem a valódi arcuk. Egyiküknek sem. Így legalább el fog menni, és lenyugodhat, átgondolhatja az egészet, erre itt nem képes. Fejtette ki a véleményét a kedves kisöcsém, és ha hallottam volna, biztos ellágyul a szívem, mert tőle várnám a legkevésbé, hogy törődni fog velem, s lám, mégis megteszi. Ugyan a maga módján, de nem ez volt a lényeg. Abban a pillanatban elengedte Mandy kezeit, hogy a nő lenézett rá, nem akarta, hogy bármi gond legyen belőle, elvégre, nem azért jött utána, hogy még egy lapáttal tegyen a szarhalomra. - Meg aztán… ők nem tudják, hogy bármit is tudok erről az egészről, és azt szeretném, ha ez így is maradna. Ez mondjuk bizonyára érthető volt, egyrészt, Mandy talán sejthette, hogy ő egy másik vonalon tud erről az egészről, és ahhoz bizony semmi köze a szüleiknek. - Nem, dehogy nevelik farkasok… Fortyant fel rögtön, mintha a lehetőségét is borzalmasnak találná, de közvetlenül ezután leesett az álla, és úgy pislogott Mandyre, mintha legalábbis szellemet látna, majd megvakarta a tarkóját, és elvigyorodott. - Na így sokkal könnyebb lesz ez az egész, örülök, hogy vannak értelmes barátai is. Ezért a megjegyzésért isten bizony kupán csapnám, mert nekem csak értelmes barátaim vannak, már újabban, de ezt persze ő nem tudhatja. - Őrzők nevelik. Adta meg végül a választ a kérdésre, és vélhetőleg most nagy kő esett le a barátnőm szívéről, viszont Noe arca pillanatok alatt vált megint komorrá. - Szeptemberben viszont majdnem megtörtént a legrosszabb, volt egy farkas az iskolájában, és kiszúrta a tehetségét… Megakadályozták, de ki kellett törölni az emlékeit. Azóta viszont tényleg boldog, de szerintem nem kell ecsetelnem, hogy miért kellett elvenni az addigi családjától. A módosított emlékekkel azt hiszi, hogy az Őrzők a szülei. Nem állt meg a mondandójában, de vett egy nagy levegőt, mert érezhetően itt jön a dolog feketeleves része, és bármennyire is szeretné, nem tud mást tenni, minthogy egyszer elviszi a kislányhoz a testvérét, és utána ennyiben maradnak. - Nem fogják elengedni Naomival abba a városba. Azon is csodálkozom, hogy a nővérem egyáltalán még életben van, amennyire mesterien tenyerel bele mindenbe… szó szerint és képletesen is. Úgyhogy nagyon-nagyon kérlek, próbáld meg megerősíteni benne azt, hogy Mayának így jó, és boldog. Később Őrző lesz belőle, ez biztos, nem fogják hagyni elkallódni, egyszerűen nem lehet közük egymáshoz.
Szerettem volna máris menni Naomi után, hogy mellette lehessek és megvigasztalhassam, ám amint az öccse feltartóztatott, máris felkeltette a kíváncsiságomat annyira, hogy egy időre felhagyjak a felfelé haladással és helyette meghallgassam őt. Szerettem volna tudni, hogy honnan tud ennyit a kislányról és mi miért van. Mást azon kívül, amit mondtam, el sem tudtam volna képzelni. Valahogy az volt az utolsó, ami az eszembe jutott, hogy őrzők nevelik. Az őrzők ugyanis miért jelentettek volna akkora veszélyt Naomira, mint a farkasok? - Igen, talán el fog menni, de ennek nem így kellett volna történnie. És ne aggódj, elég régóta vagyok már mind a szakmámban, mind az emberek között ahhoz, hogy felismerjem, ha valaki csak egy álarcot visel – tettem hozzá, közben büszkén felszegtem a fejemet. Szétszórtságom és szórakozottságom ellenére tényleg tudtam nagyon összeszedett lenni és a helyzetek jól átlátása sem okozott igazán problémát nekem. Csak szerencsére mások nem nézték ki belőlem, sokszor engem is meglepett, hogy milyen jól ráéreztem bizonyos dolgokra. Nos, mint ahogyan azt már Naominak is megjegyeztem egyszer – még ha ő nem is emlékszik rá -, nekem ahhoz volt érzékem, hogy ráérezzek arra, ha hazudnak nekem, meg efféle remek dolgokra. Nem eseményeket vagy veszélyt érzékeltem előre, hanem az emberekkel kapcsolatos érzéseket, szándékokat. - Rendben, tőlem nem tudják meg! – bólintottam határozottan. Nem gondoltam úgy, hogy esetleg beszédbe elegyednék bármelyik szülőjével is annyira, hogy kikotyogjam ezt a fontos információt. A történtek után amúgy sem lett volna túl sok kedvem csevegni erről velük. Meg úgy bármi másról sem, ha már itt tartunk. Amikor végül leesett Noenak, hogy mit mondtam, én végre valamivel vidámabban mosolyodtam el, mint eddig az este folyamán bármikor. Remek, ezek szerint szerencsére nem trafáltam mellé, még ha ő az Oltalom szárnyai miatt nem is érezhette, hogy nekem is vannak mágiát érzékelő képességeim, meg olyan kisugárzásom. - Köszönöm a bókot. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy jól éreztem. Gondolom, hogy még elég fiatal vagy közöttünk. Szakosodtál már egyáltalán? – tereltem el egy kicsit a témát a kíváncsiskodásommal, ám hamar vissza is tértem az eredeti mederhez, amikor válaszolt. A szemöldököm először megugrott a meglepettségtől, de némi nyugalom azért belém költözött. – Akkor nem értem a problémát – közöltem határozottan. – Szerencsétlen gyerek, máris egy emléktörlés… - ráztam a fejemet rosszallóan. – Pedig elég erős őrzők vannak nálunk – értettem is az okokat, meg sértett is, hogy azt hitték, hogy nem tudnánk megvédeni. Főleg úgy, hogy ugyebár én elég közeli barátnője vagyok, és most már tudja, hogy őrző is. - Ne becsüld őt alá! – szóltam rá feddőn. – El sem tudod képzelni, hogy Naominak milyen képességei vannak, igaz? – fontam össze a két karomat a mellkasom előtt. – Mit gondolsz, a kislány kitől örökölte? Egyébként, csak úgy tájékoztatásul közölném veled, hogy nem csak belőle lesz őrző, hanem a nővéredből is, legalábbis reményeink szerint. Mellette lehetne a legboldogabb, de megértem az indokaidat, csak éppen nem tetszenek. Naomi túlélte és tökéletesen jól lekezelte egy átváltozás látványát. Elhívtuk őt, és Maya miatt utasította vissza az őrzőséget. Mellette ugyanolyan biztonságban lehetne tehát, mint azok mellett, akik nevelik őt. Fairbanks amúgy sem olyan vészes mostanában, mint volt az elmúlt két évben, bár gondolom, nem kaptok tájékoztatást minden történésről – vetettem oda kissé talán félvállról. Mivel sejtettem, hogy nem túl tapasztalt még és nincs a ranglétra csúcsán, ezért azt is gondoltam, hogy nem tájékoztatják akkor sem, ha az itteni fejesek tudják az egyesülést. - Majd meglátom, hogy mit tehetek, de nem ígérek semmit. Ő is túl van egy emlékmódosításon, csak azért van viszonylag jól. Ha Maya boldog is, Naomi nem lesz az, főleg nem így… - ráztam a fejemet, majd felsóhajtottam. – Hálás vagyok, hogy elviszel minket hozzá, majd igyekszem meggyőzni, hogy jó helyen van – belesajdult a szívem, hogy ezt kell tennem. Ez a tudat egyszerűen borzalmas volt. – Azt hiszem, hogy most jobb, ha utána megyek… - búcsúzóul és egyúttal köszönetképpen megszorítottam egy kicsit a karját, küldtem felé egy halovány mosolyt, majd elindultam felfelé. Mikor beléptem a szobába, csak a lázasan pakoló barátnőmet láttam meg, de éppen elég volt. - Mi lenne, ha leülnél egy kicsit? – kérdeztem tőle cseppet sem lelkesen. Örültem, hogy végül látni fogja a lányát, ugyanakkor én már előre tudtam, hogy mi lesz ennek a vége és cseppet sem tetszett. – Szeretnék elmondani valamit… - léptem hozzá egy kicsit közelebb. Ha esetleg leül majd az ágyra, akkor egyből mellé fogok telepedni. Ha nem, akkor ott maradok előtte állva.
- Köszönöm. Bólintott az öcsém határozottan, valóban szerette volna a szülei előtt megőrizni a korábbi felelőtlen álarcát, mert nekik igen gyorsan szemet szúrt volna a változás, amin keresztülment. - Nem, augusztusban történt meg az elhívásom… nem sokkal azután, hogy Naomi elköltözött. Azt ugyan nem szándékozott elárulni, minek az apropóján történt, de vélhetőleg köze volt a testvéréhez is, máskülönben nem említette volna meg. Ennyire mondjuk Mandy nem ismerheti, de valószínűleg olyan jó emberismerő már van, hogy kapizsgálja a dolgot. - Abban nem kételkedik senki sem. Mondta halkan, eszében sem volt lenézni az ottani Őrzőket, egyszerűen arról volt szó, hogy az átlagosnál több a farkas, és nem feltétlenül volna okos dolog a nyakukba venni egy hét éves kislányt. Meg aztán, itt vannak azok, akik megmentették, már kötődnek hozzá. Tisztában volt vele, hogy a nővére is, de egy gyerek nagyon megszenvedi az ilyesmit, és épp elég az emléktörléses dolog is, még el is cibálják az ország másik felébe? - Maya miatt sejtettem, hogy lehetnek neki, de épp úgy ki is maradhatott volna, mint a szüleink. Ha már így mondod, gondolom, mágiaérzékeny. Igazából, ez most a dolgok szempontjából egészen mellékes, mert akármi is történik a Nővérével, jó ideig sehogy sem lesznek aktuálisak a körülmények arra, hogy a lányát magához vegye. - Naomi egyelőre ember, épp ezért képtelen volna megvédeni a lányát, ugyanakkor, ha Őrző lesz, még jó ideig tanulnia kell, hatalmas támadási felület lenne számára egy gyerek. Pláne úgy, ha hajlamos olyan körökben mozogni, hogy csak úgy átváltoznak előtte. Nem is ő lenne, ha nem sikerült volna valami ilyesmit összehoznia. Hogy a francban van még életben? Némileg értetlen pillantással szemlélődött, mondjuk, ha egy kontrollal rendelkező farkasról volt szó, akkor nem rajta múlott, ellenkező esetben viszont elég meglepő a dolog. - Hidd el, én ezeket a köröket már lefutottam az itteniekkel, szerettem volna, ha Naomihoz kerülhet, de azt mondták, hogy egyelőre szó sem lehet róla. Talán, ha Őrző lesz, pár év múlva belemennek… de vedd úgy, hogy ezt nem is említettem, nem volna túl jó, ha csak azért csatlakozna hozzátok, mert úgy visszakaphatja. Nem vette félvállról a helyzetet, és tényleg őszintén ezt akarta, de zárt ajtóknak ütközött, a többi már egészen más lapra tartozott, és remélte, nem fogja megbánni, hogy elmondta, de úgy tűnt számára, hogy Mandy is jót akar Naominak, és ha már ráadásként Őrző volt, nem fog bizalmatlankodni. - Nem kell hálásnak lenned, szenvedni fog miatta, de ezt mind tudjuk, ő is… Ezt fölösleges volt firtatni, bólintott még Mandy szavaira, majd némileg könnyedebb hangvételben szólalt meg ismét. - Megvárlak titeket odalenn, aludhattok nálam, szerintem nyugisabb lesz, fölösleges szállodára költeni a pénzt. Persze, ha nagyon nem akarja, akkor nem fogom erőltetni. Azzal már indult is kifelé, hogy elhagyja a lakást, nem sokra rá pedig az épületet is, és tényleg odalenn fogja várni az esetlegesen felbukkanó párost.
Felpillantottam Mandyre, majd kicsit talán túl gyorsan engedelmeskedve a kérésének ültem le, és kezdtem birizgálni a ruhám alját. Nem tudom, mit szeretett volna, hogy akadt-e még itt bármi, amit el lehet mondani, de mindenképpen meghallgatom, így is épp eléggé gáznak tartom, hogy belekevertem ebbe, és mindezt látnia kellett. - Figyelek… de… bármit is mondasz, itt nem maradok. Szögezem le, és remélem, ezt megérti, bár amennyire ismerem, eszébe sem jutna ilyesmire kényszeríteni, és biztos nem erről van szó, de azért jobbnak látom tisztázni.
- Értem – bólintottam komolyan. Kíváncsi lettem volna az elhívása történetére, meg egyéb fontos dolgokra is, de most talán nem ennek volt itt az ideje. Most az volt a fontos, hogy megoldjuk ezt a problémát és mind a ketten segítsünk Naomin, amennyire csak tőlünk telik. A szüleik ugyanis nem bizonyultak együttműködőnek, még az a szerencse, hogy éppen őrzőkhöz került a kislány és így Noe tudhatott róla. – Helyes! – jelentettem ki, mert tényleg nem volt érdemes lenézni a mi őrzőinket. Akik odafent északon éltek, szerintem a legrátermettebbek közé tartoztak. Nem voltam beképzelt, de tisztában voltam vele, hogy elég nagy tapasztalattal rendelkezem és általában a feladataimat is ellátom a tőlem telhető legprecízebben. - Igen, méghozzá nem is akármennyire… - osztottam meg Naomi öccsével is, hogy a nővérének miféle képességei vannak. Kitudja, lehet, hogy még érzékenyebb, mint az előttem álló fiatal férfi. Ha így van, akkor jól gondoltam és a barátnőm kiváló őrző lehetne, ha engedne a hívásnak. Sajnos legutóbb visszautasította ugyan, de hátha eljön még az a pillanat, amikor nem így fogja gondolni. – Mióta fordultak meg a szerepek, hogy éppen te beszélj úgy velem, mintha én lennék alig túl a húszon? – vontam fel a szemöldökömet ezúttal egy kicsit sértetten. – Elmúltam hatvan éves, Noe… - halkítottam le a hangomat. – Számold csak ki, hogy mennyivel több tapasztalatom van ezen a téren, mint neked – tettem csak úgy mellékesen hozzá, és innentől kezdve nem voltam hajlandó reagálni arra, hogy még kioktatott itt engem arról, hogy mennyire nem lennének ideálisak a körülmények és mekkora támadási felületet adna Maya. - Úgy, hogy hatalmas önuralommal rendelkezett és volt esze, hogy ne rohanjon el egyből. Túlélte és ez a lényeg, ráadásul a fiú sorsa még ezek után is érdekelte – én nagyon büszke voltam rá azért, ahogyan megoldotta ezt a helyzetet. Én sem csinálhattam volna jobban, bár nyilvánvalóan én használhattam volna valamilyen varázslatot, míg ő ennek hiányában is sikeresen túlélte ezt az egészet, némi sokkal karöltve. – Nem vagyok amatőr, sosem mondanám el neki, mivel azt szeretném, ha mindentől függetlenül döntené el, hogy őrző akar-e lenni, vagy sem – elég határozottan mondtam, de számomra ez tényleg nem is volt kérdéses. - Rendben, megbeszélem vele – még küldtem felé egy mosolyt, aztán természetesen felfelé vettem az irányt, hogy megbeszéljem a dolgokat a barátnőmmel is. Láttam, hogy mennyire meggyötört lett, és én mindenképpen segíteni szerettem volna neki. Egyszerűen muszáj volt, hogy tegyek érte valamit, és Noe pontosan ezt tette lehetővé. - Nézz rám! – kértem tőle, hogy ne a ruhájával legyen elfoglalva, hanem rám koncentráljon. Éppen emiatt finoman felém fordítottam a fejét az álla alá nyúlva. – Dehogy akarom, hogy itt maradj! – mondtam gyorsan tiltakozóan, és két kezem közé fogtam ezúttal az arcát. Hüvelykujjaimmal gyorsan letöröltem néhány könnycseppet, úgy néztem rá nagyon komolyan. – Beszéltem az öcséddel. Azt szeretné, ha átmennénk hozzá, és ott töltenénk az éjszakát, hogy ne költsünk szállodára. Pakolj össze mindent, ő lent vár minket a kocsinál – mondtam el gyorsan. Talán már ez is elég lesz ahhoz, hogy ne nagyon akadékoskodjon emiatt a változás miatt, ám ez még nem volt minden. - Tudja, hogy hol van Maya, és el is visz minket hozzá… - fűztem hozzá, és halványan rámosolyogtam. – Segítsek pakolni? – ajánlottam fel, hiszen nekem alig volt kint pár holmim, azokat hamar be tudtam rámolni a bőröndömbe, ellenben úgy tűnt, hogy Naomi most minden cuccát el akarta pakolni és magával vinni.
- Akkor nagy kár, hogy nemet mondott… bár, nem is biztos, mert ha most Őrző lenne, itt akarna maradni a lányával, és őt New York felemészti. Szerintem nagyon kevés jó dolog történt vele itt. Sóhajtott fel, mert bár olyan nagyon jóban sosem voltunk, de attól még látta, és megélte, mik történtek velem, s fordítva. Azóta hiányzott is a hülye feje, de nem akartam újra hazaköltözni, New York valóban azokra a dolgokra emlékeztetett, amik félresikerültek az életemben. - Egyrészt, nem azért mondtam, mert ostobásnak nézlek, hanem… csak szeretem kimondani a dolgokat hangosan. Ha így tetszik, tesztelem, nem mondok-e zagyvaságot. Vont vállat vigyorogva, láthatólag ő is az a fajta volt, akire nem nagyon lehet haragudni, bár jóval kevésbé volt szerencsétlenke, mint a nővére, de a szemeiben volt egyfajta csibészes fény, amivel hamar levett mindenkit a lábáról. Persze, Mandyt nem állt szándékában, maximum inkább kevésbé feldühíteni, mert hát, az Őrzőtársait igenis tisztelte. - Ja… mondjuk, mindig is érdeklődött a farkasok iránt, meg van valami barátnője, aki farkasokkal foglalkozik, és állítólag be nem áll a szája a munkájával kapcsolatban. Mondjuk, még ettől függetlenül is meglep, azt hinné az ember róla, hogy stresszhelyzetben is tök béna, de ezek szerint épp ellenkezőleg. Szavainak dacára ott bújt az elismerés a hangjában, de nyilván, pasitól nem meglepő módon ezt nem fogja hangosan elismerni, pláne úgy, hogy a nővéréről van szó. - Milyen jó lenne, legalább egy családtagom előtt nem kellene titkolóznom. Nem volt elhanyagolható az sem, hogy akkor Naomi is sokáig élne, és megmaradhatnának egymásnak. Ez persze még nagyon a jövő zenéje, de remélte, hogy valóban Őrző lesz a nővéréből is, ahogy Mandy mondta.
- Akkor jó. Sóhajtok fel, gondterheltségem aligha lehetne nagyobb, csak bólintok, már a vonásait fürkészem, figyelek rá, bár zaklatottságom nagyon is egyértelmű. Már-már ott tartok, hogy óriási hiba volt idejönnöm, de a lelkem mélyén tudom, hogy más választásom nem volt, mert az illegális módokat nyilvánvalóan kihagynám, olyan távol álltak tőlem. - Jól van, ő legalább nem volt olyan rideg velem… Bólintottam rá igazából gondolkodás nélkül, egyébként is felmerült már bennem ez a lehetőség, így nem fogok csak azért dacolni vele, mert pocsék a hangulatom. Kicsit közben azért megzavarodom, mert az előbb leültetett, hogy figyeljek rá, most pedig pakolni küld, és nem mondott olyat, amiért le kellene ülnöm. De nagyjából öt másodpercig gondoltam így, mielőtt leesett volna az állam. - Úristen! Komolyan? És ezt csak így mondod? Jesszusom… Atyaég… Már pattantam is fel, hogy mérgezett egér módjára fejezzem be a csomagolást. Egy pillanatra megálltam a már üres ruhásszekrényem előtt, és elmerengve néztem a csupasz falait. Hát… ennyi. Én ide többet nem jövök vissza, önszántamból legalábbis biztos nem. Sokáig azonban nem merengtem, az ágyhoz léptem, hogy minden kirakott göncömet bedobáljam a bőröndbe. Szerencsére már nem volt itt annyi holmim, hogy ne férjen be. - Mindjárt megvagyok. Feleltem sietve, és látszott, hogy egészen belefeledkeztem, de közben ott volt az a szinte kézzel tapintható izgatottság, az a fajta, aminek rendszerint óriási pofára esés a vége. - Mehetünk… Jelentettem be öt perc elteltével, miután minden számomra még fontos dolgomat összepakoltam, az átöltözéssel most már nem fogok bajlódni, úgyhogy el is kezdtem kivonszolni az immár két bőröndömet. Közben azon tanakodtam, hogy mit fogok csinálni, és hogy fogom kibírni, hogy ne öleljem meg, zavarjam össze, mert bármennyire is szeretném, nekem az a dolgom, hogy vigyázzak rá, a kis lelkének pedig biztosan nem tenne jót egy ilyen hirtelen felismerés.
Őszintén sajnáltam miatta Naomit, de sajnos egyet kellett értenem az öccsével. Ebből a szempontból tényleg jó volt, hogy még nem lett őrző, mert tudtam, hogy mennyire rossz élményei vannak ezzel a várossal kapcsolatban. Másként amúgy sem hiszem, hogy elköltözött volna a világ végére, a háta mögött hagyva egy ilyen helyen, egy olyan életet, amilyen lehetett volna neki. Szerintem jól döntött, hogy nem maradt itt tovább szenvedni, de fennállt a veszélye annak, hogy ha közülünk való volna, akkor tényleg itt akarna maradni. - Elhiszem, és ha rajtam múlik, akkor talán így is lesz! – mondtam még búcsúzóul Noenak. Biztatásnak szántam, mert én aztán tényleg megértettem, hogy milyen rossz volt titkolózni azok előtt, akik fontosak voltak számára. Konkrétan én is ugyanezt éltem át a nővérével. Ilyen szempontból én szerencsésebb voltam, mert az öcsém farkas lett és így előtte nekem sem kellett titkolóznom. Ő volt az egyetlen olyan ember a rokonaim közül, akivel tartottam a kapcsolatot. Néha hiányzott is, úgyhogy erről eszembe jutott, hogy majd felhívom őt, amint lesz egy kis idő. Igaz, hogy a kontinens nyugati részén élt, de azért Alaszkából közelebb volt egy kicsit ahhoz, hogy meglátogathassam valamikor. Miközben felmentem a barátnőm után, még mindig azon mosolyogtam, hogy lebénázta Noe a nővérét. Sebaj, ezt azért nem fogom Naomi orra alá dörgölni, megvolt most a maga baja. Túlságosan is ahhoz, hogy ezen máris tudjon nevetni. Nem is akartam ilyen ostobaságokkal traktálni, úgyhogy inkább csak arra koncentráltam, amit szerettem volna igazán elérni nála. Arra, hogy egy kicsit jobb kedvre derüljön, és valamelyest megnyugodjon. - Örülök, hogy nem kell téged győzködnöm – jelentettem ki, és egy kis mosoly is megjelent az ajkaim szegletében, ezzel jelezve, hogy valami igazán jót fogok most neki mondani. Már láttam is felderülni az arcát, amint elhagyták a szavak a számat. Azt biztosra vettem, hogy erre nem igazán számított, de talán pont ettől volt az egész olyan jó. Az én lelkem is megnyugodott valamelyest, de csak egy időre. Már most tudtam, hogy nem lehet jó vége ennek a látogatásnak, és erre majd a mellettem ülő nőnek is rá kell döbbennie, méghozzá hamarosan. Nem akartam, hogy bántódása essen, de mindenképpen sérülni fog. - Igen, de nyugodj meg! – nem bírtam ki, őt látva én is legalább olyan lelkes lettem újra, mindazon negatívumok tudatában, amik ránk vártak. – Úgyis már csak holnap tudunk elmenni, úgyhogy a sietségen semmi nem múlik – azért mosolyogtam, hogy milyen gyorsan összeszedet magát a hír hallatán és kezdett el rámolni mindent a bőröndjébe. Közben én is hasonlóképpen tettem, mert olybá tűnt, hogy nem szorult segítségre. A cipőimet átvettem a kényelmes, lapos talpú csizmáimra és minden mást bepakoltam a saját bőröndömbe. Mire Naomi elkészült, én is behúztam a cipzárt. - Oké! – bólintottam és én is összeszedtem mindenemet. Belebújtam a kabátomba, még utoljára körülnéztem, hogy minden megvan-e. Annak tudatában mentem ki a szobából, hogy semmit nem fogok itt hagyni. Nagyjából a lépcsőnél értem utol a barátnőmet, és ha kellett, akkor segítettem neki, hogy a három bőrönddel együtt leevickéljünk valahogy. Nem terveztem, hogy elköszönök a szüleitől, és egészen addig nem is szólaltam meg, amíg el nem jutottunk a lakásba vezető liftig. Ha már csak ketten maradtunk azon belül, akkor szólaltam meg. – Ugye tudod, hogy valószínűleg nem támadhatjuk le ezzel csak úgy? – kérdeztem kissé szomorkásan. Már nem volt messze az autó, ami ránk várt valahol odakint. – El fogod tudni engedni, ha látod, hogy rendben van? – kérdeztem komolyan, máris készítve fel arra, ami holnap majd ránk vár.
- Már hogyne múlna. Annál kevesebb időt kell ebben a lakásban töltenem. Cáfoltam meg a szavait magától értetődően, mert nem a hír miatt siettem, egyértelmű volt számomra, hogy ilyenkor már aligha lehet meglátogatni egy hét éves kislányt, viszont attól még, hogy kicsit jobb kedvem lett, nem akartam itt maradni. Szó nem lehet róla… Épp ezért kapkodtam magam, mert tudtam jól, hogyha itt maradok, csak rosszabb hangulatom lehet, és elillan ez s frissen szerzett lendület is. A filmekben látott vicces jelenet zajlott le most a szobámban is, konkrétan a bőröndömön trónolva igyekeztem becipzárazni azt, ezzel kapcsolatban talán rám fért némi segítség, de ebben bizonyosan számíthattam a barátnőmre. Aztán már nem is volt egyéb célom, mint kijutni a lakásból. Vissza se néztem, bár egy kicsit fájt a szívem a szobámért, mert azt szerettem, de a lakás többi része nem érdekelt. Maya fényképe nálam volt, és ez az egyetlen, amire még szükségem volt innen. Hamarjában bevonszoltam a bőröndöket a liftbe, kicsit azért vicces volt, hogy a cuccaink, főleg most már ugye az enyémek több helyet foglalnak el, mint mi. Öööö… sokkal többet, lévén egyikünk sem volt éppen nagydarab… Azt hiszem, többet nem lesz jogom szívni Mandy vérét, hogy mennyi cuccot pakol be, bár ez nem teljesen ugyanaz, de hülyén venné ki magát, ha továbbra is ezen lovagolnék. - Nem is akartam. Én… nem szeretnék beszélni vele. Nekem elég, ha látom. Nem túl messziről. Nem szeretnék bogarat ültetni a fülébe, bár ő még nem biztos, hogy észrevenné a hasonlóságot, de a környezete, és az örökbefogadó szülei igen. Nem akarom, hogy bárki azt higgye, hogy kiszakítanám a megszokott kis életéből. Csóváltam meg a fejem. A vágyam nem ez volt, legszívesebben vittem volna magammal a világ végére is, de azt szerettem volna, ami neki a legjobb, és bármennyire fájt még csak gondolni is rá, de közel sem volt biztos, hogy velem lenne az. - Fogalmam sincs. Remélem… Muszáj leszek, nem lehetek annyira önző, hogy csak magamra gondoljak. Sosem gondoltam csak magamra, a tetteim mögött mindig is Maya állt, miatta voltam ott, ahol, miatta dolgoztam látástól-vakulásig, és miatta mondtam nemet az elhívásra is. Tudtam, hogy ezzel az egésszel gyötrelmes időszaknak teszem ki magam, de hinnem kell, hogy az áldozatom nem fölösleges, és talán az élet majd valamiképp igazol, hogy így kell lennie. - Leintek egy taxit… Az öcsém már a hallban a segítségünkre siet, és két bőröndöt is magára vállal, az én legkisebben marad nálam, azt még egy cserek is elhúzgálná bárhová… Aztán már indulok is a járdaszegély felé, és elkezdek integetni, szerencsénk van, bár lehet, hogy csak a szerelésemnek köszönhető, de szinte rögtön megáll egy sárga gépcsoda, és a sofőr még ki is száll bepakolni a csomagtartóba a cuccunkat. Végül valószínűleg Mandyvel egyetemben a hátsó ülésen landolok, míg Noe navigál, elvégre hozzá megyünk. Körülbelül húsz percbe telik bele, míg odaérünk, s feljutunk öcsém lakására, ami valljuk be, jóval szerényebb és kisebb, mint a szüleinké, éppen ezért talán szimpatikusabb is. Mondjuk, nem állítanám, hogy nem süt róla a legénylakás titulus, de ez engem nem zavar különösképpen, Mandyt meg pont nem egy öcsémféle fiatal suhanc fog érdekelni. - A vendégszobába berendezkedhettek! Érezzétek otthon magatokat! Mosolygott ránk, és persze megmutatta, merre van az említett helyiség. Nem fáradtam azzal, hogy bármit is kipakoljak, majd öltözöm a bőröndből, most már az érdekelt a legkevésbé, hogy esetleg gyűröttek a ruháim. - Sajnálom, hogy ezt látnod kellett… őszintén, ennél azért valamivel kellemesebb estére számítottam. Természetesen a családomra célzok, és tudom, hogy nem kell előtte szabadkoznom, mégis ki kell mondanom.
Nem szálltam vele vitába, mert tudatában voltam annak, hogy tényleg nagyon nem akart már ebben a lakásban tartózkodni. Ezért is igyekeztem a magam részéről, annak ellenére, hogy nekem fele annyi holmit kellett bepakolnom, mint neki. Sőt, talán még annyit sem, hiszen nem igazán rendezkedtem itt be, mióta megérkeztünk. Most volt csak igazán hasznos, hogy eleve a bőröndömből akartam élni az elkövetkező pár napban, mert így legalább hamar útra készen voltam és csak egy kicsit kellett segítenem Naominak is. Mire észbe kaptam, már lefelé tartottunk mind a ketten, a liftben szorongva a bőröndjeink miatt. Jól volt ez így, és még a ránk váró dolgok ellenére is örültem annak, hogy a testvére lebuktatta magát előttem. Talán a kis Maya látványa majd mégiscsak jelent valamiféle lelki vigaszt, a rá következő szenvedés ellenére is. - Biztos vagy benne? – kérdeztem kicsit talán gyanakvóbban, mint szerettem volna, de nem tehetek róla. – Mert most talán így gondolod, de ha ott lesz előtted a lehetőség, hogy esetleg beszélhetnél is vele, mert van olyan közel… - csak a fejemet ráztam meg végül, mert én nem vettem ám olyan biztosra azt, hogy majd ellen tud állni a kísértésnek, vagy annak, hogy éljen a lehetőséggel. Annyira sajnáltam, hogy ez így fog alakulni, szinte már láttam a lelki szemeim előtt lejátszódni ezt a jelenetet. Kicsit fájt a szívem miatta, a bűntudatról már nem is beszélve. Ha ezt is kitöröltettem volna az emlékezetéből, akkor most nem lenne kitéve ennek az egésznek, legalábbis egy darabig. A sors biztosan úgy formálná az útját, hogy előbb-utóbb ezzel szembenézzen. - Remélem, nem teszünk neked ezzel rosszabbat – adtam hangot végül a kétségeimnek és az aggodalmaimnak. Nem akartam, hogy rossz legyen neki. Talán nem is kellett volna kimondanom, de nem akartam előtte megjátszani magamat, mert annál azért fontosabb volt számomra a mellettem ácsorgó leányzó. – Rendben, ez nekem elég! – bólintottam, miközben ajkaimon végigfutott egy halovány kis mosoly. A helyzet úgy állt, hogy még mindig benne volt a pakliban, hogy ezzel is csak magát próbálta meggyőzni és rávezetni a helyes útra, de én megszavaztam a bizalmat. Ha mindenképpen szükségessé válik, úgy Noeval ketten szerintem el fogjuk tudni vinni, csak éppen sokkal rosszabb lesz a hangulata, mint korábban. A lelki sebekről már nem is beszélve. Közben sikeresen leértünk a földszintre, és én is kifelé vettem az irányt. Már előre felkészültem, hogy egészen hűvös szél fog az arcomba csapni, de ezúttal nem bántam. Kellett, hogy lehűtsön valamelyest, pedig nem is voltam ideges, inkább csak kicsit elkeseredett. Már eleve a szülőkkel való találkozás nem úgy alakult, ahogyan gondoltam vagy éppen terveztem, úgyhogy bizonyára a holnap is tartogatott még meglepetéseket. Míg ezen gondolkoztam, Naominak sikerült leintenie egy taxit. Én a saját bőröndömmel még remekül el is boldogultam, csak a csomagtartóba pakolásnál fogadtam el némi segítséget. Ment volna egyedül is, de kicsit fáztam, így jobbnak láttam, ha beülök a hátsó ülésre én is. Amíg megtettük a nem túlzottan hosszú utat, némi csend borult az autóra. Nekem nem sok kedvem volt igazából megszólalni, pedig oldanom kellett volna a feszültséget. Helyette csak megfogtam Naomi kezét, biztatóan megszorítottam, aztán tekintetem az éjszakai várost fürkészte, noha ujjaim továbbra is az övéit kulcsolták. Csupán akkor engedtem el, amikor megállt az autó és ideje volt kikászálódnunk belőle. - Rendben, köszönjük! – mosolyogtam rá a srácra, miután felvezetett minket a lakásába. Egyből elnyerte a tetszésemet, miután körülnéztem gyorsan. – Tudom, szerintem mindnyájan… - mondtam vigasztalóan, amikor már kettesben voltunk. – De ezzel most ne törődj, engem sem érdekel, hogy a szüleid mennyire képtelenek átérezni egy ilyen problémát. Holnap hátha szerencsénk lesz, legalább egy kicsit! – még mindig bizakodni akartam, mert szerettem volna, ha beváltja Naomi reményeit a találkozás a lányával. Illetve legalább a látványa, bár valami azt súgta, hogy valamilyen úton-módon mégis közelebbről meg fogunk vele ismerkedni. - Szerintem fürödj le, aztán le is pihenhetünk. Hosszú volt a mai nap… - nyomtam el közben egy ásítást, és úgy voltam vele, hogy egy forró zuhany mind a kettőnk számára gyógyírt jelent majd egy kis mértékben. A repülőút és a vacsora együttesen kész káosszá változtatta a mai napot és én úgy véltem, hogy az alvás segíthetne a legtöbbet.
- Szeretném azt hinni, hogy vagyok ennyire erős, de ha mégsem, nos, nem véletlenül nem vállalnám be egyedül. Nem mondom ki, és lehet, hogy nem is szép tőlem kimondatlanul arra kérni, hogy állítson meg, ha a most elmondottak ellen kívánnék tenni. Mindig is úgy gondoltam, hogy nem vagyok egy önző személy, bár párszor már kiderült, hogy megy nekem is a dolog, ám ezzel kapcsolatban nem akarok ilyen hibát elkövetni. Maya a legtisztább és legcsodálatosabb momentuma az életemnek, nem tehetem tönkre, és ha ehhez nem lehet velem, hát úgy lesz. - Nem állítom, hogy jól fogom magam érezni utána, de itt most tényleg nem én vagyok a lényeg. Bele sem kezdtem volna, ha nem így gondolom. Mondjuk, ha nem így lennék vele, valószínűleg az sem érdekelne, hogy él-e, hal-e a gyermekem. Egy sóhaj kíséretében nyúltam el alig két perccel később a taxi hátsó ülésén, és elmerengve veszett el tekintetem New York éjszakai fényei között. Mennyire imádnám ezt a várost, ha nem itt nőttem volna fel… Kár azonban emiatt is fájdítani a szívem, épp elég gyötrelmes lesz a holnapi napom szerintem. Komolyan, lassan már azt fogom gondolni, hogy mazochista vagyok, pedig én aztán nem szeretek szenvedni, de néha úgy érzem, valamiért nekem ez a sorsom. Hülyeség, tudom. Nem bántam a csöndet, zakatoltak a gondolataim, cseppet sem voltam nyugodt, és most az sem segített volna, ha kibeszélem magamból a dolgot. Lenéztem Mandy kezére, mikor megfogta az enyémet, s egy röpke mosollyal szorítottam vissza egy cseppet, így köszönve meg a gesztust. Fura, az egyik pillanatban szégyelltem, hogy arra kértem, jöjjön velem, míg a másikban nagyon örültem, hogy megtettem, és ennek köszönhetően itt volt most velem. Jobb napjaimon tettem volna megjegyzést öcsém lakására, de most ugyebár nagyon nem beszélhettünk jó napról, szóval nem szívtam a vérét, csak futólag megöleltem, aztán már vonultam is vissza. Mára nekem elég volt a beszédből és a társaságból, már Mandyn kívül persze. - Úgy legyen! Eresztettem meg felé egy erőtlen mosolyt, aztán leültem a hatalmas franciaágy szélére, hát, itt nem volt más alternatíva, csak az egy ágyban alvás, mert azt biztos nem fogom engedni, hogy Mandy a földön aludjon, max ha nagyon zavarná ez a verzió, alszom én a földön. Nem gond, itt még mindig inkább ő a vendég, mint én, meg ha már nekem tesz szívességet, akkor neki jusson az ágy. Persze, az is lehet, hogy túlgondolom, és abszolút nem fogja zavarni a dolog. - Jó ötlet… sietek, gondolom már fáradt vagy te is. Azzal el is száguldottam a fürdőbe, itt is nyílt egy a vendégszobából, ami elég praktikus megoldás, persze, csak kicsit volt, nem kádas, hanem zuhanyzós, de arra úgysem lenne lehetőségem, hogy az előbbiben áztassam magam. Nem tartott sokáig a művelet most sem, mivel fáradtabb voltam, és inkább csak azért kellett a zuhany, hogy kicsit lecsillapodjak, arra meg tökéletes volt. Nem állítom, hogy a feszültség nem könnyek formájában távozott, de legalább nem lehetett hallani, és mire kijöttem, már a szemem pirosodásának sem volt semmi nyoma. - Ha nem bírnálak ébren megvárni, akkor jó éjt! Adtam át a terepet, aztán el is foglaltam a helyem, a megbeszéltek szerint az ágyon, vagy a földön, és nem telt bele két egész percbe, már húztam is a lóbőrt, úgyhogy mire visszajött a barátnőm, már békésen szundítottam. Bárcsak mondhatnám, hogy ez egész éjszaka így volt, de hajnali kettő tájékában elkezdtem forgolódni, ami alapvetően nem járt nagy zajjal, és Mandy mélyen aludt, valószínűleg nem kelt fel rá. Számomra csak egy volt a szokásos programjaim közül, majd minden éjszaka ezt éltem át, és már egészen megszoktam. Nem nagyon akartam eddig megfejteni, hogy miért van ez, bár tény, hogy jól esett volna egy tökéletesen nyugodt éjszaka. A repülőn valószínűleg csak azért úsztam meg, mert nem aludtam elég mélyen. A fojtogató sötétség, ami körülvesz olyan, mint egy csillagtalan éjszaka, mindenhonnan morgásokat hallok, neszezést, puha lépések alig hallható zaját, néha felhangzó vonyítást, és bár nem látok semmit, de tudom, hogy valami egyre közelebb van. Mindig így kezdődik, finoman, lassan, fokozva a feszültséget, mint valami zs kategóriás horrorfilmben. Később észreveszem a világító szemeket, nagyon sokat, mindenhol, érzem, ahogy a félelem felkúszik a gerincemen, egyedül vagyok, védtelenül, mindig abban a hálóruhában, amiben lefeküdtem, és fázom. Csontig hatoló a hideg, remegek és vacognak a fogaim. Most nem futok, a földbe gyökereztek a lábaim, csak figyelem az egyre közeledő pontokat, tenni akarok ellenük, elzavarni őket messze, de nincs nálam semmi. S akkor az egyik meglódul, és az ég világon semmit sem látok már, csak a kísérteties sárga szemek fényében megvillanó pengeéles agyarakat, mik hamarjában elfojtva a sikolyomat tépik fel a torkomat. A valóságban azonban nem hal el az éjszaka csöndjét felzavaró riad sikoltásom, félálomban ülök fel, verejtékben ázva, és úgy dobog a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Én hozzá vagyok szokva már, de azt kétlem, hogy Mandy különösképpen díjazná a kis produkciómat.
- Én bízom benned, de ha kell, akkor ott leszek melletted. Ezt tudod! – biztosítottam Naomit a segítségemről még az előtt, hogy mind a ketten kiléptünk volna a liftből. Egy kicsit sajnáltam azért, hogy magunk mögött hagytuk ezt a szép lakást, de nekem sem tetszett túlzottan az ott uralkodó légkör. Valahogy engem is idegessé és nyugtalanná tett, pedig a legtöbb esetben inkább a vidámság volt a legfőbb jellemzőm. Úgy látszik, hogy változnak az idők, igaz? A csend kivételesen nem nyomasztott annyira. Kellett egy kicsit, szükségem volt rá nekem is és szerintem a többi utasnak is. A barátnőm mellett továbbra is kitartottam, de ő is kifelé kémlelt, ahogyan én is ezt láttam a legjobb elfoglaltságnak. Túlságosan ránk telepedett ez a feszült érzés, de mindnyájan tisztában voltunk szerintem azzal, hogy a holnapi nap folyamán milyen nehéz nap vár majd ránk. Míg ezen gondolkoztam, lassan tényleg meg is érkeztünk. Nem nagyon töltöttem az időt azzal, hogy nézelődjek, csak gyorsan mértem fel a lakást, amely az új szálláshelyünk lett itt nagy hirtelenjében. Engem ez egyáltalán nem zavart egyébként, talán jobb is lesz itt nekünk, valamivel nyugodtabb. Legalábbis még a mai napig. - Muszáj, hogy úgy legyen! – erősítettem meg mosolyogva. Még mindig bizakodni akartam, vagy legalábbis elérni, hogy ő bizakodjon egy kicsit. Tudom én, hogy talán pontosan ezzel tettem rosszat, de még mindig jobb volt előbb tisztázni és aztán biztatni, mint eleve hamis reményeket kelteni benne. Szerencsére arra már magamtól is rájöttem, hogy ilyesmiről szó sem volt Naomi esetében, mert nagyon is tudta, hogy mivel kellett szembenéznie és milyen következményei lehettek ennek rá nézve. Még nagyobb fájdalom, és a többi, ami ilyenkor csak jöhet… - Igen – bólogattam, miközben elnyomtam még egy ásítást. Amíg a barátnőm a fürdéssel volt elfoglalva, addig én előszedtem néhány szükséges holmit a bőröndömből, valamint egy telefont is megejtettem. Kennethet hívtam, hogy tanácsot kérjek tőle, de túl sok időm nem volt sajnos, ugyanis a víz csobogása hamarosan elhalkult, én meg nem akartam lebukni, hogy Naomi háta mögött telefonáltam meg szervezkedtem. Helyette csak villantottam rá egy mosolyt, aztán felszerelkezve a törölközővel és hálóruhával együtt, én is bevonultam, hogy újra lefürödjek. Nem mintha a legutóbbi óta olyan sok megterhelő dolgot csináltam volna, de most nekem is szükségem volt rá. Én ugyan nem kezdtem el sírni, de azért kicsit engem is megviselt mindaz, ami ma történt velünk. Mire kimentem, már nem lepett meg túlzottan, hogy az ágy egyik felét elfoglaló leányzó egyenletesen lélegzett és mély álomba merült. Jobb is így, és szerencsére mire én is vízszintesbe kerültem, legalább annyira eluralkodott rajtam a fáradtság, mint vélhetőleg a mellettem szuszogót. Alig pár perc elég volt nekem is ahhoz, hogy elaludjak. Azért a szokásokról még itt sem tudtam lemondani, pedig nem Fairbanksben voltam, hanem biztonságos helyen. Ugyan nem a legkellemesebb álmomból riadtam fel hajnaltájt a sikításra, de azért nem esett jól. Első reakcióként sikeresen le is gurultam az ágyból, miközben ujjaim reflexszerűen kulcsolódtak a párnám alatt tartott fegyverre. Az velem együtt koppant fémesen a padlón, kicsit még én is felsikoltottam talán, bár annak nem voltam már tudatában. A mellkasom gyorsan süllyedt és emelkedett, szemeimben pár pillanatig nyoma sem volt a fáradtságnak, csak amikor rájöttem, hogy nem fenyeget veszély. - Jézusom… - dünnyögtem az orrom alá, hátamat pedig az éjjeliszekrénynek támasztottam. – A frászt hoztad rám! – fűztem még hozzá, mielőtt tekintetem jobban megpróbáltam a barátnőm arcára fókuszálni. – Jól vagy? – tettem fel végül az egymillió dolláros kérdést, míg visszamásztam az ágyra. Igencsak sajgott a fenekem meg a derekam, de ezt talán valahogy még túl fogom élni. – Mi történt? – kérdeztem aggódó hangon, közben pedig vigasztalóan simogattam meg a hátát, hátha az valamelyest meg is nyugtatja. Elég ramatyul nézett ki, én meg úgy éreztem, hogy kóvályog a fejem.
Hallom a saját szakadozott zihálásom, az ujjaim a takarómra fonódtak, és tudom, érzem, hogy remegek. Utálom ez, annyira, hogy képtelen volnék szavakba önteni. Az idegesít a legjobban, hogy az ilyen ismétlődő, vagy legalábbis nagyon hasonló álmok esetében valami oka kell, hogy legyen a dolognak, és lassan hajlamos leszek azt hinni, hogy valami olyat jelent, amire nekem rá kellene jönnöm, máskülönben mi értelme az egésznek. Kicsit megrezzenek a pisztoly koppanására, basszus, jó, tudom, Mandyről van szó, de akaratlanul is átfut az agyamon, hogy esetleg le is lőhetett volna. Ez pedig mind azért, mert elfelejtettem szólni, hogy ilyesmi előfordulhat, lehetőleg ne rémüljön halálra. Nem csoda, hogy a tegnapi nap után elfeledkeztem a dologról. - Ne haragudj, elfelejtettem szólni róla… Csóváltam meg a fejem, majd egy mély sóhaj kíséretében dőltem vissza a párnámra, és bámultam a plafont. Nem nagyon akartam erről senkinek sem beszélni róla, még a végén kattatnak gondolnának, hogy ilyesmiket álmodom, vagy nem is tudom. Engem zavart… bár már közel sem volt szokatlan, de attól még nem élveztem ezeket az éjszakai felriadásokat. - Pont úgy, mint szinte majdnem minden éjszaka. Ne aggódj, megmaradok, én már egészen hozzászoktam. Sajnálom, hogy így megijesztettelek. Húztam el a szám, bár ez talán nem is látszott a sötétben. Jól esett a simogatása, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy most majd még zűrösebb nőszemélynek fog elkönyvelni. Tudom, nem kellett volna ilyesmi miatt aggódni, elvégre, a barátok nem azért barátok, mert az ilyenek miatt rögtön eltűnnek az életünkből. Ettől függetlenül örültem volna, ha ettől megkímélem, ha már a családi életem borzalmait át kellett élnie. - Rémálmaim vannak, és mindegyiknek elég kellemetlen a vége rám nézve. Többnyire meghalok, de elég durva módon, ha meg nem, akkor csak rettegek, de úgy, ahogy még soha életemben, őszintén, remélem, hogy nem is fogok félni soha annyira. Ez így lehet, hogy elég ködös, de most ez nem igazán jut el a tudatomig, a kérdésre válaszoltam, és most igyekszem annyira megnyugodni, hogy vissza tudjak majd aludni, mert ilyen hevesen zakatoló szívvel nehéz lesz. Mondjuk, gondolom neki is szüksége lesz most egy kis időre ehhez, lehet tönkre vágtam a pihenésünket, a sajátom nem zavar annyira, az övé viszont annál inkább.
Még mindig legalább úgy zakatolt a szívem, ahogyan az ijedt kolibri szárnya, de szerencsére elég hamar képes voltam összeszedni magam. Már csak azért is, mert úgy éreztem, hogy Naominak most nagyobb szüksége volt rám annál, minthogy magamat próbáljam meg összekaparni és némi értelemmel felruházni így az éjszaka közepén. Igazából azt már magamtól is sikerült kikövetkeztetnem, hogy valami rossz álom lehetett a ludat azért a sikolyért, amire talán az öccse is felébredt valahol a lakás egy másik pontján. Csoda, hogy még nem futott be. Az első reakcióból sikerült leszűrnöm, hogy ez nem egyedi eset volt, és emiatt kezdett nagyon rossz érzésem lenni. Olyan, mint amikor valami borzalmas dolog közeleg, és mi nem tudunk ellene tenni, hiába tudjuk, hogy számítani kell rá. Azért reméltem, hogy tévedni fogok, de mostanában egészen sűrűn beletrafáltam a dolgokba. Biztosan fejlődőképes vagyok még ezen a területen is, máskülönben nem tudnék ennyire jól kitalálni egy-két rejtélyesebb ügyet. Közben azért visszamásztam az ágyra, hogy ott lehessek, és valamelyest megpróbálhassam megnyugtatni a még mindig kissé reszkető barátnőmet. Vagy a saját reszketésemet éreztem volna? Már magam sem tudtam eldönteni, úgyhogy ráfogtam a kimerültségre. - Ehhez nem lehet hozzászokni… - motyogtam magam elé. Még emlékeztem rá, hogy milyen az, amikor minden éjszaka rémálmokkal kísért. Egyáltalán nem volt jó szórakozás, és akkor még finoman is fogalmaztam. Nekem pedig két olyan időszakom is volt, amikor hasonlóktól szenvedtem. Egy ideig Jamie halála után, később meg akkor törtek rám újra más formában, amikor láttam az első farkasok által széttépett testet, mert nem értünk oda időben. Még elég kezdő őrző voltam, de ha most rágondoltam, még mindig kirázott tőle a hideg. Álmomba se jöjjön elő többet, de tényleg! - Egyébként ne is törődj vele! Szeretek így felkelni az éjszaka közepén… - mosolyogtam rá. Megpróbáltam ugyan viccelődni, de egy ásítás félbeszakította, így a mosolyom hamar eltűnt és helyette a szememet dörzsölgettem kicsit. Ugyan én is visszadőltem az ágyra, de odafordultam a mellettem fekvő Naomihoz, fél karomra támaszkodva fel. – Reméljük, mert az arcod alapján tényleg eléggé rossz álom lehetett! – állapítottam meg, mert közben kezdett hozzászokni a szemem a sötétséghez. Igaz, hogy még így is hunyorognom kellet egy kicsit ahhoz, hogy lássam, de engem nem zavart. Annyi is elég volt, hogy biztosan tudtam, hogy itt fekszik mellettem és egyébként nem fenyeget bennünket semmi veszély. A fegyvert azonban még ettől függetlenül sem pakoltam el, hanem ugyanoda visszatettem, ahonnan előhúztam korábban. - És miket álmodsz? – kérdeztem meg, szinte már félve. Reméltem, hogy nem azt fogom hallani, amitől már először is tartottam, mert akkor nagy bajok lesznek. Mennyi lett volna az esélye? Bár így is kevésen múlt, hogy nem történt baj abból, hogy látta volna a Connorral közös képeit az anyja széfjében. Mi van, ha ezek is a kitörölt meg módosított emlékeivel kapcsolatosak? Afféle mellékhatások? Nem is tudtam, hogy akkor mit tennék. Az biztos, hogy elég erősen lelkiismeret-furdalás gyötörne, és akkor még finoman is fogalmaztam. – Képzeld, régen nekem is voltak… - tettem hozzá, hogy kicsit oldjam benne a feszültséget azzal, hogy átéreztem ezt. Így hátha majd könnyebben számol be róla és nem lesz nagyon nehéz leírnia azokat a képeket, amelyek annyira kínozták. – Hátha újra elálmosodunk, míg elmeséled – vetődött fel bennem idő közben, mert igazából mind a kettőnkre erősen ráfért volna már az alvás.
- Jó, tényleg nem. Adtam meg végül magam, bár nem volt szó semmiféle erőszakról, viszont az tény volt, hogy számítottam ezekre, mikor lefeküdtem aludni éjjelente, bár ettől még nem volt kellemesebb dolog így ébredni az éjszaka közepén. Eleinte sokkal rosszabb volt, mostanra tényleg elviselhetőbb lett, de tudnék élni nélküle, az egyszer biztos. Egy rövid kuncogást megengedtem magamnak a következő szavai nyomán. Kész szerencse, hogy a humorérzékemet nem veszítettem el időközben. Nem mintha elhinném, hogy valóban élvezi az ilyen ébresztőt, de attól még a kijelentés határozottan mókásnak tetszett. Én is tudtam volna még aludni, annyi szent, és természetesen amint hallottam az ásítását, én is elnyomtam egyet. - Akkor nem akarom tudni, milyen képet vághatok. Csóváltam meg gyorsan a fejem, bár el tudtam képzelni, nem is kellett látnom magam ahhoz, hogy legyen fogalmam arról, miként festhetek most. Mikor megkérdezte, miket álmodok, én is felé fordultam, az oldalamra feküdve. Nem nagyon akartam erről beszélni, de ha már felvertem az éjszaka közepén, szerintem ez a minimum. - Hát ilyen mindenféle horrorisztikus dolgokat, de pontosan nem tudnám leírni. Általában morgásokat hallok, neszezést, vonyítást, de pár kísérteties szempáron kívül mást nem látok, olyan sötét van. Aztán egyre közelednek, alig észlelhetően, de te mégis tudod, hogy jönnek, mint valami rossz horrorfilmben… Akármit csinálok, a vége mindig az, hogy meghalok, vagy arra ébredek fel, hogy valami épp megcsócsál. Eleinte azt hittem, farkasok, de nem azok, mert róluk azért elég pontos képem van, és nem csinálnak ilyesmit, szóval, fogalmam sincs, milyen állat lehet, vagy milyen nem létező izé, és azt sem tudom, miért vannak ilyen álmaim, de ezt nem kezdem el most fejtegetni. - Tényleg? És neked milyenek? Nekem csak azóta vannak, hogy idejöttem, előtte nem volt jellemző. Biztos az anyám rontást küldött rám vagy valami. Kinézem belőle. Na jó, nem hiszek én az ilyesmiben, csak kicsit furcsa, hogy akkor kezdődtek… Máshoz nem tudom kötni a dolgot, mint a költözésemhez, és hajlottam is arra, hogy a környezetváltozás számlájára írjam a rémálmaimat, egyszerűbb volt, mint egyéb okokon gondolkodni. Újabb ásítás érkezett a részemről, de a szám elé tettem a kezem, hogy ne a barátnőm képébe abszolváljam a mutatványt. - Talán csak még nem szoktam meg az új várost… vagy ez, vagy a rontás. Más ötletem nincs. Az utóbbi említésénél azért megint elmosolyodtam, mert tényleg abszurd lett volna. - Na mit gondolsz, fogsz tudni tovább aludni? Nekem szerintem menni fog… Mondjuk, én már egészen mestere voltam a visszaalvásnak, bár úgy még nem próbáltam, hogy a köztes időben beszélgettem egy kicsit. Remélhetőleg nem ment ki teljesen az álom a szemünkből.
Örültem neki, hogy végül a viccelődésem célt ért és sikerült egy kicsit megnevettetnem Naomit, mert vele együtt én is halkan felkuncogtam. Kellett oldani a feszültséget, mert egyszerűen kiáltott érte a helyzet. A probléma csak az volt, hogy vele ellentétben, ahogyan teltek a percek szépen lassan és kibontakoztak a történtek előttem is, úgy gyűlt bennem csak még inkább az a kellemetlen érzés. Tudtam, hogy valami olyan fog a háttérben állni, aminek egyáltalán nem fogok örülni, de ez egészen addig nem is tudatosult bennem, amíg nem jött el a felismerés, hogy „tudtam!”. Onnantól kezdve már megint hevesebben dobogott a szívem, ám ezúttal nem az ijedtségtől, hogy hirtelen az éjszaka közepén felijesztettek. - Csak egy kicsit ijedtet, semmi komoly! – legyintettem, mintha tényleg nem lenne fontos, pedig a rémálmok nagyon alattomosak tudtak ám lenni. Annyira valóságosnak tűntek időnként, hogy az valami egészen félelmetes. Arra egyébként számítottam, hogy esetleg majd nem nagyon szeretné megosztani velem, hogy miféle álmok gyötrik éjszakánként, de szerencsére nem kellett nagyon győzködnöm arról, hogy mégiscsak avasson be. Nem tudtam pontosan, hogy ez minek volt köszönhető, de nem is számít. Csak az, hogy végül még többet megtudhattam ezekről a rossz álmokról. - Hm, tényleg ijesztőnek hangzik – húztam el a számat, mintha valóban megrettentett volna a gondolat, hogy ilyesmik bukkannak fel a fantáziájának hála. A bajt csak az okozta, hogy én nagyon is sejtettem, hogy mi lehetett a valódi oka és egyáltalán nem örültem neki. Ez azt jelentette, hogy mégis derengett neki valami arról, amit látott, mivel magától csak úgy nem jöhettek volna ezek a képek. Egyszerűen abszurd volt, és amúgy is túlzottan gyanús véletlen lett volna. Nem, ilyen esetekben egyáltalán nem hittem a véletlenekben, és ez máris jobban nyugtalanított, mint kellett volna. Máris elhatároztam, hogy majd holnap felhívom Roxant, és megkérdezem ezzel kapcsolatban a véleményét, hiszen én nem értettem az emlékmódosításhoz, meg azok törléséhez sem, vele ellentétben. - Igen, tényleg elég furcsa egybeesés… - ezzel mindenféle hazugság nélkül egyet kellett értenem. – De azt nem hiszem, hogy ilyen rejtett képességei lennének – mosolyogtam azért kicsit oldottabban, amikor az anyjáról volt szó. – Hátha el fog múlni és csak a stressz miatt álmodsz ilyeneket. Nem olvastál vagy láttál esetleg valami ilyesmit? – gyenge próbálkozás volt, de talán nem lesz feltűnő, mert más is ezzel magyarázná talán a rémálmait. – Egyébként én Jamie halála után szenvedtem éjszakánként. Mindig vele voltak kapcsolatosak, illetve velünk. Nem volt ilyen borzasztó, de ahhoz éppen elég rossz volt, hogy felijedjek rá én is – foglaltam össze gyorsan, a másik álmomról meg inkább bölcsen hallgattam, mielőtt elszólnám magam véletlenül itt a nagy mesélések közepette. - Hátha hamarosan elmúlnak, vagy esetleg bevehetnél egy altatót, hogy néha kipihend magad rendesen – vetettem fel az ötletet, bár gyanítottam, hogy nem fog különösebben tetszeni neki. Amikor ásított egyet, én is hasonlóképpen tettem, csak a kezem helyett a vállamhoz fordítottam az arcomat, hogy az nyelje el. – Ha már így kérdezed… - nyújtózkodtam egy kicsit, aztán az oldalamról visszafeküdtem a hátamra. – Még próbáljunk meg, amíg lehet. Nemsokára biztos reggel lesz – biztattam még egy mosollyal, és ha elaludt végül, akkor én is megpróbálkoztam vele. Az álom azonban az én szememre ezúttal már nehezebben akart jönni. Folyamatosan kattogtak a fogaskerekek a fejemben, és valószínűleg egészen addig így is volt, amíg nem fáradtam el teljesen, és nyomott el a kimerültség. Egészen reggelig nem is keltem fel, csak amikor már érzékeltem némi fény beszűrődését, akkor fordultam át egyik oldalamról a másikra, a szemeimet azonban még nem kíséreltem meg kinyitni. Túl jól esett a meleg és a puha ágy. Az meg még nem is igazán jutott el a tudatomig egyelőre, hogy milyen nap várt ma ránk...
Csak sóhajtottam egyet, valóban ijesztőek voltak, épp ezért nem is szerettem boncolgatni a témát az ilyen esetek után, épp elég volt felriadnom miattuk, nem akartam még utána is ezzel foglalkozni… Nem is tudom, néha úgy érzem, hogy nem ártana megint felkeresnem egy pszichológust, hátha van valami baj velem, vagy még mindez annak köszönhető, hogy vannak bennem elfojtott érzések. Csak akkor miért a Fairbanskbe költözésem után pár nappal jöttek elő? Erre maximum azt mondhatnám, hogy azért, mert túlságosan távol kerültem Mayától, de ez meg hülyeség, mert fogalmam sem volt, hol van. Ha öcsém tudja, akkor viszont gondolom New Yorkban. Ilyen közel, és mégis mennyire távol. - Nem mintha hinnék a boszorkányokban, meg ilyenek, de ha lennének, anyám tuti az lenne. Ez mondjuk még nekem is elég abszurd elképzelés volt, de beillett volna valami bibircsókos banyának, az tuti. Én ilyen téren leragadtam a Jancsi és Juliskánál, még a Bűbájos Boszorkák sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. - Nem, semmit. Legalábbis, nem rémlik. Az olvasásba rendszeresen belealszom, a filmekbe szintén, azt mondjuk nem tudom, félálomba láthattam-e hasonlót, megeshet. Alapvetően nem rajongtam a horrorokért, szerintem csukott „szemmel” nézném az ehhez hasonló jeleneteket, de mivel nem nézek hasonlóakat, ezért nem tudhatom. - Ez szerintem másképp borzasztó… Jegyeztem meg halkan, én szerintem nagyon szörnyen érezném magam, sőt, rosszabbul, mint most, ha Jackson szerepelne az álmaimban. Egyszerűen kikészítene. A mai napig nem tudom eldönteni, mit tennék, ha megint felbukkanna az életemben, bár értelemszerűen szeretném elkerülni a jelenetet, jobb ez így mindenkinek. - Nem nagyon élek ilyesmivel, de lehet, hogy ki fogom próbálni. Az altatóval valahogy mindig is úgy voltam, hogy köszi de nem, elég fura lehet pont tőlem, hogy attól félek, nem ébredek fel utána. Mondjuk, az is bőven elég nekem, hogy hányan lesznek öngyilkosok altatók segítségével, éppen ezért kerülöm ezeket a szereket. Nem mintha öngyilkos akarnék lenni, szó nincs róla, de valahogy kellemetlennek érzem a dolgot. - Ha engem kérdezel, remélem, jó hamar reggel lesz. Érthető volt, hogy miért, részemről, ha tehettem volna, vagy nem tűnök teljesen őrültnek a dologtól, fel, s le járkálok egész éjjel a szobában, mi be nem köszönt a reggel. Csodálkozom, hogy ilyen gyorsan elaludtam, most viszont nekem sem ment, de nem mertem megszólalni, mert hátha Mandy meg elalszik hamar. Így hát az én gondolataim is messze jártak, de lassacskán elnyomott az álom, és szerencsére az éjszakám ezen része már sokkal nyugodtabb volt. Megszoktam, hogy korán kelek, úgyhogy az első napsugarak már kicsaltak az ágyból, és már siettem is zuhanyozni, utána meg szerettem volna összedobni magunknak valami fincsi reggelit, hogy legalább a nap ezen része ne legyen totális katasztrófa. Így hát, mire Mandy felkelt, én már végeztem a zuhannyal, és a konyhában beszélgettem az öcsémmel, nem győzve csodálkozni azon, hogy a naplopónak ismert Noe még nálam is hamarabb felkelt. Közben járt a kezem, sütöttem pár baconcsíkot, meg tükörtojást, hozzá pirítóst, aztán ha a barátnőmnek máshoz lesz kedve, majd kitalálunk valamit. Lekvár van bőven, ahogy láttam, meg gabonapehely is. Egészen fura volt, hogy a testvérem hűtője nem tök üres. Esküszöm, a látogatásom legkellemesebb meglepetése ez a kis hülye. - Jó reggelt! Mosolyogtam Mandyre, mikor ő is kitalált a konyhába, fényévekkel jobb volt a hangulatom, de nyilvánvaló lehetett mindkettejük számára az oka, épp ezért némi aggodalmat is megalapozhatott. Én azonban még mindig úgy hittem, hogy képes leszek racionálisan gondolkodni, és nem a szívem fog irányítani. Érdekes… valami ilyesmivel kapcsolatos dolgot hallottam a jós sátorban is. Leírtam, de nem hoztam magammal… arany középút… vajon ebben a helyzetben hol lehet az a békés kis ösvény a szív és az ész harcában? - És persze jó étvágyat! Az asztalon volt még frissen facsart narancslé, egy kancsó lefőzött kávé, tea, tej, utóbbihoz kakaópor, szóval volt miből válogatni. - Noe azt mondta, hogy reggeli után indulhatunk is. Határozottan lelkes voltam, de nem akartam úgy tenni, mintha nem várnám, egyrészt, nem szoktam hazudni, másrészt úgyis rájönnének előbb-utóbb, szóval fölösleges is lett volna.
Azért örültem neki, hogy Naomi nem hitt a boszorkányokban. Valamikor régen valószínűleg minket is annak bélyegeztek volna meg, úgyhogy akkor kezdhetnék csak aggódni igazán, ha azt látnám, hogy kezdenek neki visszatérni a dolgok. Az nem történhetett meg, mert egyszerűen nem szabadott, hogy minden ennyire félremenjen, ki a normális kerékvágásból. Már amennyire normálisnak lehetett nevezni egy emléktörléssel egybekötött emlékmódosítást. Nagyon rosszul éreztem magam miatta már megint, pedig csak rágondoltam. - Igen… azt hiszem, hogy igazad van – ismertem el. Nem akartam sajnáltatni magam, de valahol volt igazság abban, hogy egy halott férjjel álmodni is elég szörnyű élmény. Nagyon reméltem, hogy most, oly sok év után nem fog megtörténni csak azért, mert egyszerűen eszembe jutott ez az egész. Általában így szokott ez lenni, amikor valami elfeledett dolog eszünkbe jut, akkor biztos, hogy végül azzal fogunk álmodni, vagy akármennyire nem akarunk rágondolni, úgyis csak akörül forog az összes gondolatunk. Az élet sokszor szívás, de én még nem adtam fel, hogy reménykedjek a legjobbakban. Ugyanez állt a holnapi kis kirándulásunkra is. - Nem hiszem, hogy veszíthetsz vele – fűztem hozzá a gyógyszerrel kapcsolatban, aztán elnyomtam egy újabb ásítást. – Én is! – mosolyogtam még Naomira a sötétben. – Próbáljunk meg még aludni! – miközben kimondtam a szavakat, már vissza is süppedtem a puha párnára, és nyújtóztam egyet. Szerencsére azért nem szenvedtem még éberen olyan sokat, mint ahogyan számítottam rá, de azért éppen elég volt ahhoz, hogy reggel nagyon fáradtnak érezzem magam még ahhoz is, hogy egyáltalán kedvem legyen kinyitni a szemeimet. Végül azonban mégiscsak rászántam magam, és meglepetten konstatáltam, hogy már egyedül fekszem az ágyban. Hamarosan hozzá is szokott a szemem a világoshoz, miközben nyújtóztam egy hatalmasat és próbáltam összeszedni magam. Nem ment egyszerűen, a kialvatlanságtól és az időeltolódás miatt sajgott kicsit a fejem. Abban bíztam, hogy egy kávé és egy Aspirin segít majd ezen a problémán, na meg egy ébresztő fürdő! Nem mindig volt szokásom reggel zuhanyozni, főleg úgy, hogy tegnap kétszer is megtettem már, de kellett valami, ami felráz és elindít a napon. Felöltöztem szépen, és úgy döntöttem, hogy ideje megkeresnem a többieket. Úgy sejtettem, hogy valahol a konyha környékén fogok rájuk bukkanni, és nem is tévedtem sokat. Az illatok már akkor megcsapták az orromat, amikor még nem is láttam őket, csak a hangjukból hallottam valamennyit. Ajkaimon megjelent egy mosoly, és kissé göndörödő hajamba túrtam. - Sziasztok! – üdvözöltem mosolyogva a reggelizőket, miközben én is bátorkodtam leülni az asztal mellé. Az azért már ilyen kómás állapotban is feltűnt, hogy Naominak kicsit jobb kedve van, mint amilyenre számítottam. Váltottam is egy gyors pillantást az öccsével, de mielőtt még szemet szúrhatott volna a barátnőmnek, felé néztem. – Van egy kis kávé? – érdeklődtem mosolyogva. – Köszönöm! – mondtam, miközben elkezdtem szedni. Nekem tökéletesen megfelelt a reggeli, úgyhogy nem kellett miattam mással vesződni. Amúgy sem vagyok ám annyira nagyon válogatós fajta. Közben az is feltűnt azért, hogy az asztalra ki volt pakolva a kávé, meg egy kis narancslevet is öntöttem már, hogy teljes legyen a reggelim. - És biztos vagy benne, hogy készen állsz rá? – kérdeztem óvatosan két falat között. Tényleg nyugtalanított ez a túlzott lelkesedés, másfelől meg örültem neki, hogy végre nem kesergett meg sírta ki a szemét. Amíg reggeliztem, próbáltam nyugodt maradni, és jól kezelni ezt az egészet. – Köszönöm a reggelit! – mosolyogtam a végén. – Akkor vegyem a kabátomat? – érdeklődtem, miközben felálltam az asztal mellől. Amennyiben a válasz igen volt, előhalásztam a másik kabátomat a bőröndömből, mert a világért sem szerettem volna, hogy rám kelljen várni. Mire a többiek összekapták magukat, már én is az ajtóban toporogtam.
- Persze, ott van! Mutattam rögvest a kávéra, miközben szedtem magamnak bacont és tojást, és természetesen a kakaó mellett döntöttem, kávét most nem akartam inni, mert az kicsit felpörget, én pedig inkább maradtam volna nyugodt, biztos, ami biztos. A narancslé is bejött, de azt reggelire valamiért nem szerettem, ha csak úgy megszomjaztam, szívesebben ittam azt, mint bármi egyebet. Ám a reggelihez kávé, kakaó, vagy tea dukált, mikor mihez volt hangulatom. - Nem, nem vagyok benne biztos, de úgy vagyok vele, hogy most vagy soha. Ha már idejöttem, és magammal rángattalak téged is, nem kellene csak úgy visszavonulót fújnom. Látszólag könnyedén beszéltem a dologról, de igazság szerint folyamatosan azon jártak a gondolataim, hogy vajon miként is fogom én megemészteni, hogy esetlegesen végleg el kell engednem Maya kezét. Képletesen persze, mert a valóságban egyetlen egyszer tartottam a karomban, amikor a világra hoztam. A reggelit meglehetősen gyorsan elfogyasztottam, és miután kész voltam, kezdtem is a mosogatógépbe pakolni mindent, az öcsémnek hála az égnek nem volt személyzete, mondjuk, nyilván takarítani jár hozzá néha valaki, mert hozzá képest hihetetlen nagy rend volt, de egy programot csak el tud indítani ezen a masinán… Aztán ha mindenki befejezte, és a romeltakarítás is sikerrel zárult, már indultam is kifelé, pont mikor Mandy megkérdezte, hogy vegye-e a kabátját. - Aha! Én már bújtam is bele az enyémbe, öcsém pedig pillanatokon belül követte a példámat. - Egyelőre csak az iskolai szünetben tudod megnézni, délután elmehetünk a házához, de akkor is maximum messziről kellene látnod, nem volna túl szerencsés, ha észrevenne. Csak bólintottam. Mit lehet erre mondani? Szerintem semmit az ég egy adta világon. Olyan, mintha oda kellene adom valaki másnak mondjuk a szívem, bár, szerintem ez már akkor megtörtént, mikor megszületett Maya, és azóta képtelen vagyok arra, hogy igazán szeressek, mármint, férfiakat, márpedig egy egészséges párkapcsolat sem jönne rosszul a lelkemnek, az biztos. - Csak menjünk, ígérem, jó leszek. A mélygarázsban bevágódhattunk öcsém járgányába, amire nem tudom, hány éves fizetésem sem lenne elég, hiszen nyilvánvalóan apám finanszírozta, meg a lakását is… - Várj csak… Maya… itt van New Yorkban? - Igen… itt, Manhattanben. - Na ne szórakozz velem, mióta? - Azt nem tudom pontosan… Bólintott öcsém, én pedig hittem neki, de nem kicsit szívtam a fogam miatta. Talán megtalálhattam volna, ha ezt sejtem, de azt hittem, hogy nem került vissza a városba. Az első örökbefogadó szüleit én választottam ki, de mikor két évre rá meg akartam őket keresni, már nem náluk volt Maya, és nem kaptam információkat róla, mindenhol falakba ütköztem, még azt sem árulták el, hogy miért nem kellett nekik a lányom. Noe azonban hazudott, és Mandy ezt meg is érezhette a képessége révén, de nem biztos, hogy meglepte, lévén nagyon sok dolog van, amit hozzá hasonlóan a testvérem sem mondhat el nekem. Ismét a város forgatagában kacsáztunk, én nézelődtem az ismerős utcákon, és egy-egy helyhez fűztem pár szót Mandynek, példának okáért megmutattam neki a középsulim, meg a kávézót, ahol dolgoztam, de amint kiértünk az Upper East Sideról, elcsendesedtem, nem azért, mert nem tudtam volna ezekről a helyekről mondani valamit, sokkal inkább azért, mert fogalmam sem volt, meddig megyünk, és feszülten várakoztam. Noe végül fékezett egy elkerített iskolaudvar mellett. Utáltam a sötétített üvegeket, olyan… zord volt, személytelen, most viszont biztosan jól jött, mert még véletlenül sem tudom lebuktatni magam. - 20 perc múlva lesz szünet, akkor kijönnek pár percre, nekem van egy kis dolgom, mindjárt jövök. Én csak legyintettem, meg bólogattam, de a tekintetem már a távolba révedt, mintha nem hallottam volna, hogy csak húsz perc múlva várható bármi is. Nem figyeltem a környezetemre, így hát kettőnk közül maximum Mandy szúrhatta ki, hogy egy tőlünk nem messze parkoló autóhoz ment oda az öcsém, és váltott pár szót a bent ülőkkel.
- Jól van, én melletted leszek! – biztosítottam még utoljára a barátnőmet, mielőtt még elindultunk volna oda, ahol Mayát meg fogjuk találni. Igazából erről nem sok információm akadt, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy támaszt nyújtsak majd akkor, amikor arra lesz szükség. Mivel idő közben mindenki öltözködni kezdett, így én is belebújtam a kabátomba, és felvettem a csizmáimat is, hogy belevágjunk a mai kalandba. Én inkább így akartam felfogni, habár tudtam, hogy nem lesz happy end a vége. Szerintem mind a hárman tisztában voltunk ezzel az aprósággal. - Nem hiszem, hogy rájönne, hogy ki ő… - kotyogtam közbe. Igaz, hogy én sem támogattam különösebben azt, hogy Naomi ténylegesen érintkezzen a kislánnyal, de ha már most az egyszer láthatná, azt akartam, hogy legalább hallhassa a hangját, válthasson vele néhány szót, még ha utána sokkalta nehezebbnek fog bizonyulni a hátrahagyása, akkor is. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a jobb, nem is volt tisztem nekem határozni ezzel kapcsolatban, de a segíteni akarás azért még mindig ott volt bennem. Végül is, pontosan emiatt keveredtem ebbe bele én is, és ez hozott ilyen messze az otthonomtól. Akkor legalább legyen már valami hasznom is, nem igaz? A továbbiakban csendesen követtem a testvérpárt a garázsba, magamban pedig megjegyeztem, hogy igazán illett az autó mind a gazdag réteghez, mind Noehoz, habár annyira jól nyilván nem ismertem, de az eddigiek alapján ezt bátran ki mertem volna jelenteni, ha nem vonta volna el a figyelmemet Naomi kérdése, mire én is érdeklődő tekintettel fordultam a srác felé. A válasz engem azok után, amit tudtam, egyáltalán nem lepett meg, de hát a barátnőmnek ez nyilván teljesen új információ volt. Láttam rajta, hogy ideges lett, még csodáltam is azért, hogy így visszafogta magát. Mivel túl sokat érdemben én most nem tudtam hozzátenni a beszélgetéshez, így csendesen üldögéltem a hátsó ülésen, és néztem a mellettünk elsuhanó házakat. Sejtettem, hogy nem az a teljes igazság, ami itt elhangzott, de ebbe most inkább nem kötöttem bele. Jobb volt az, ha Naomi egyelőre még nem emlékezett arra a tudásra, ami egyszer már a rendelkezésére állt velünk, Őrzőkkel kapcsolatban. - Rendben, mi itt maradunk! – válaszoltam az előttem ülő hölgyemény helyett, és miután ketten maradtunk, néhány másodpercig tovább figyeltem a sofőrünk távolodó alakját, egészen a nem messze parkoló kocsiig. Azt is láttam, hogy ott beszédbe elegyedett valakivel, vagy valakikkel, ám mielőtt még a barátnőmnek is feltűnt volna mindez, inkább megkíséreltem elterelni a figyelmét. – Minden rendben lesz! – szorítottam meg a vállaimat biztatóan, miután közelebb csusszantam az előttem lévő anyósüléshez. – Tudom, hogy nehéz lesz itt maradni, de legalább láthatod! – próbálkoztam meg egy mosollyal, miközben államat az ülés támlája mellett támasztottam meg. Mivel többet nem tudtam mondani, amivel lelket önthettem volna belé, így csendben maradtam, de továbbra sem engedtem el. Neki bizonyára ólomlábakon vánszorgott az a húsz perc, nekem azonban egészen gyorsan eltelt, már alig volt hátra 2-3 perc a szünetig. Most már én is kezdtem izgatott lenni, pedig úgy nem is érintett, mint az előttem ülőt. - Mindjárt kicsengetnek! – tájékoztattam közben, mintha nem tudta volna magától is. Egészen biztos vagyok abban, hogy számolta magában a perceket.
- Nyugi, úgysem akarok beszélni vele. Vagyis, dehogynem, nagyon szeretnék, de félek, hogy akkor még rosszabb lenne ez az egész. Mármint, attól sem lesz épp jobb, ha látom, de legalább tudni fogom, hogy minden rendben van vele. Már ha rendben van… Az öcsém csak bólintott, ami alapján feltételeztem, hogy így van, de ez olyan dolog, amiről mindenképpen a saját szemeimmel szeretnék meggyőződni, máskülönben nem tudnék nyugodtan aludni. Ha már ilyen közel vagyok hozzá, legalább egy kicsit tovább szeretném figyelni, mint pár kurta pillantás. Csendes mélázásomban eljutottam odáig is, hogy iszonyatosan félek, de világ életemben úgy gondoltam, hogy a bizonytalanságnál nincs rosszabb, erre tessék, most kezdem úgy gondolni, hogy mégis. Eszméletlen, hogy magamon nem bírok kiigazodni. Csak sóhajtani bírtam, amikor az öcsém kiszállt, mondván, dolga van, abszolút nem érdekelt, mit csinál, egyszerűen csak az iskolaudvart bámultam, semmi más nem tudott a tudatomba férkőzni. Azt viszont a világért sem ejtettem volna ki a számon, hogy itt maradok, mert nem voltam benne biztos, hogy nem szeretnék a kerítés közelében állni. Vannak padok a járda mentén, ami elhalad az iskola mellett, leülhetnék egyre… nem igazán tűnne fel senkinek, gondolom. Kár, hogy nincs itt Milo, jó fedősztorit biztosítana. Na, nem mintha terrorcselekmény lenne egy padon ücsörögni. - Jól hangzik. Feleltem halkan, de nem igazán értettem egyet vele, viszont nem akartam akadékoskodni, most nem, Mandyvel nem, azok után, hogy mennyit segített már eddig is. Jól esett, hogy próbál bíztatni, de én személy szerint kilátástalannak tartottam a helyzetemet. - Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt, Mandy… mit ártottam én bárkinek is, amiért ilyen büntetést érdemlek? Szakadt ki belőlem a kérdés, az egyetlen személy, akivel valaha is bunkó voltam, az az anyám volt, sosem volt tökéletes anya-lánya kapcsolatunk, de igazán csak Maya születése után durvultak el a dolgok. Szinte hallottam minden másodpercet, amit a karórám elütött, s már-már valószínűtlenül mély sóhajok hagyták el az ajkaimat, én pedig csak azt akartam, hogy vége legyen. Otthon akartam lenni, tudni, amit tudnom kell, és nem minden pillanatot kínzásnak megélni. - Ühüm. Nyöszörögtem, és akkor döntöttem úgy, hogy a pad jobb hely lesz nekem. Bármilyen hülyeségnek is tűnt korábban, de Mandy szavai meggyőztek arról, hogy Maya nem fog felismerni, remélhetőleg nem tudjak, hogy örökbe fogadták, és akkor nem is keresi mindenben és mindenhol a valódi szüleit. Hangos dudaszó volt a jussom, mikor átszaladtam az úton, de némi csengéssel a fülemben megúsztam a dolgot, és már vágódtam is le a padra, térdeimre könyökölvén pislogtam fel, figyelve a felbukkanó gyermekek tömegét. Minden vörös üstökre hatalmasat dobbant a szívem. Remegtek a lábaim, tökéletes idegroncs benyomását keltettem, és az a szomorú igazság, hogy az is voltam. Érzelmileg sem volt jobb a helyzet, a szívem darabokban volt már régóta, mondhatni, a testemen kívül dobogott. Ott, abban a gyönyörű, mosolygós arcú kislányban, aki folyamatosan jártatta a száját barátnői körében, és le nem telepedtek pillanatok alatt az udvar egyetlen fája alá. - Istenem… Suttogtam, talán nem is lehetett hallani, olyan halk volt a hangom, egyszerűen úgy éreztem, megnyílt alattam a föld, és a pokol legmélyebb bugyraiban csücsülök. Beszélni vele, megölelni, agyon csókolgatni, megadni neki a világon mindent, amit csak szeretne. Ezt akartam, mindent akartam. S semmit sem lehetett… Fogalmam sincs, hogy Mandy utánam jött-e, mert nem láttam, és nem is hallottam semmit a lányomon és a gyerekzsivajon kívül, de azt talán láthattam, hogy az öcsém nagy erőkkel próbálja a két autóban ülőt rábeszélni, hogy nincs baj, maradjanak benn, nem kell erőszakkal visszatartani attól, hogy hülyeséget csináljak. Nem biztos, hogy elég meggyőző volt.
Bízni akartam abban, hogy Naomi tudja majd tartani magát ahhoz, amit mondott. Ha mégsem, hát mi úgyis itt leszünk mellette, de nem lett volna szívem visszatartani attól, hogy beszéljen a kislányával, akit már hosszú évek óta nem volt alkalma látni. Attól nagyon szívtelennek érezném magam, valószínűleg még inkább, mint a Connoros esetnél. Ő arról igaz, hogy nem tudott, de nekem nagyon élénken élt az emlékezetemben, hogy a srác hogyan nézett rám, és az is, hogy a barátnőmet mennyire megviselte az a helyzet. Nem akartam még egyszer ugyanezt átélni. Még rosszabbat meg pláne nem! - Nem, rémesen hangzik… - adtam fel végül, és sóhajtottam fel elkeseredetten. Semmi értelmes nem jutott eszembe, amivel jelen helyzetben segíteni tudtam volna. Nem tudtam biztatót sem mondani, mert az úgysem fog bekövetkezni, amire Naomi vágyott. Innentől kezdve pedig szerintem felesleges szájtépés lett volna azt állítani, hogy márpedig minden csodás lesz. Egyszer megpróbáltam ugyan, adtam neki egy esélyt, de láthatóan nem igazán értem el túl sokat vele. Szomorú voltam, akárcsak az előttem ücsörgő hölgyemény. Egyszerűen ötletem sem volt, hogy mit mondhatnék még, így végül csendben maradtam. Legalábbis addig, amíg ki nem fakadt, mert akkor felemeltem a fejemet az ülésről, és középre csúsztam, hogy ránézhessek a kesergő barátnőmre. - Nem hiszem, hogy bárkinek is ártottál! Ne gondolj ilyen butaságokat… - gondterhelten sóhajtottam fel, mivel ilyenkor nincs jó válasz. Sőt, nincs is magyarázat ezekben az esetekben. – Ezek egyszerűen csak megtörténnek. Sokszor pont a legjobb emberekkel, de fogd fel úgy, hogy ez talán egy próba és egyszer még együtt lehettek! – igyekeztem valami jót is mondani, de azt hiszem, hogy úgyis hasztalan lesz. Végül én is beláttam, hogy ostobaság volt. – Felejtsd el! Tudom, hogy nem lehet így felfogni – vallottam be, miután rájöttem, hogy ostobaságokat beszéltem. Mivel nem tudtam, hogy mi jár a fejében, így nem is tudtam visszatartani. A ránk telepedett csendből már csak az zökkentett ki, amikor hirtelen fogta magát és kiszállt az autóból. Későn eszméltem, mire kiszálltam én is, máris dudák hangzottak fel, ami azt jelezte, hogy Naomi átment a túloldalra. Reméltem, hogy nem esett baja, erről sikerült is meggyőződnöm alig pár másodperccel később. Segélykérő pillantásom hamarosan megtalálta Noet, továbbá az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a kocsiban ülőkkel valami gond támadt. Meg tudtam érteni, én sem erre számítottam, de valahol még mindig bizakodtam. Bíztam abban, hogy nem fog semmilyen őrültséget elkövetni azon túl, hogy átment a forgalom akadályozása mellett a padhoz. Váltottam néhány szót az ifjú őrzővel, majd ott hagytam a két ismerősével, hadd beszéljenek, vagy legalábbis lenyugodjanak a kedélyek valamelyest. Mire odaértem a padhoz, már ki is csengettek, mire rengeteg gyerek tódult ki az udvarra. Én azonban nem őket figyeltem, ahogyan a barátnőm, hanem csakis őt. Aggódtam, hát hogyne aggódtam volna! Pont akkor fogtam meg bátorítóan a vállát, amikor kimondta azt az egyetlen szót. - Jól vagy? – kérdeztem suttogva. Nem akartam megzavarni a pillanatot, és elrontani a varázsát, de kicsit vissza kellett őt rántanom, nehogy tényleg berohanjon és a hóna alá kapva elmenjen a gyerekkel. Nem volna olyan vicce jelenet, az már biztos. Közben már az én tekintetem is megtalálta a kis Mayát. – Nagyon szép! – mosolyodtam el haloványan, nem volt ez olyan örömteli pillanat, mint amilyet szerettem volna.
- Tényleg nem lehet így felfogni. Suttogtam halkan, pedig milyen szép kép is lenne. Istenem… Olyan érzésem volt, mintha menten megszakadna a szívem, és fogalmam sem volt, miért vagyok annyira hülye, hogy ezt műveljem magammal. Mindenesetre, az azért valamelyest vigasztalt, hogy két nap múlva már újra Fairbanksben leszünk, és visszatérhetek a szorgos hétköznapokba, szépen lassan magam mögött hagyva ezeket a napokat. Ökölbe szorultak az ujjaim, próbáltam lenyugodni, figyeltem, miként fehérednek ki az ujjbegyeim, de végül feladtam, ennyi fizikai fájdalom nem volt képes elnyomni azt, ami a lelkemben tombolt. Az isten verje meg. Verjen meg engem. Hogy hagytam… hogy akkor nem kockáztattam mindent érte. Sosem éreztem még ennyire erősen, hogy mennyire elszúrtam, tönkretettek, és képtelen voltam tenni ellene. A következő percek csak úgy megtörténnek, hagyom, hogy sodorjon a pillanat, vezessen bárhová is. Fogalmam sincs, mit akarok tenni, egyszerűen csak elegem van abból, hogy mindig mindenkinek megfeleljek, és háttérbe toljam azt, amit én akarok. - Nem. Feleltem gondolkodás nélkül Mandy kérdésére, egyáltalán nem voltam jól, a fejem zsongott, a szívem kalapált, a lelkem sikítani tudott volna, egyszerűen a feje tetejére állt a világom. Egész életemben erre a pillanatra vártam, de az én elképzeléseim szerint sosem így zajlott. Akkor elmondhattam neki, hogy ki vagyok, megölelhettem, magamhoz vehettem, és egy csodás közös jövő várt ránk. Most? Most mi vár rám? A nagy semmi. Üres és jelentéktelen élet, egyszerűen nem éreztem úgy, hogy lenne értelme folytatnom. Lehetséges, hogy jelen pillanatban túlságosan sötéten láttam a dolgokat, de határozottan úgy gondoltam, hogy nélküle nem akarom ezt az egészet. Csak a vörös fürtöket láttam, az édesen szeplős arcot, a vidáman görbülő ajkakat. Miért vették el tőlem az égiek a lehetőséget, hogy felneveljem? Képes lettem volna rá, biztos vagyok benne. A saját ruhámba markoltam, el akartam szakítani a tekintetem, hogy ne fájjon ennyire, ugyanakkor ki akartam használni minden pillanatot, mikor láthatom. Nekem csak ennyi juthat belőle, semmi több. Boldognak látszott, és nagyon gyűlöltem magam azért, hogy sajnáltam a dolgot. Ha nem lenne az, akkor nem kellene semmit túlgondolnom, csak fognám, és vinném, akár át határokon, és nem érdekelnének a következmények. Jó, nyilván előbb törvényes eszközökhöz folyamodnék. - A legszebb. Ilyet csak egy anya mondhat olyan megkérdőjelezhetetlen eltökéltséggel, mint ahogy én tette. Senki a világon nem volna képes ennek az ellenkezőjét bebizonyítani. Én ugyan nem láttam, de potyogtak a könnyeim, a belső, Mandy előtt nem titkolt feszültségem ilyen formában távozott belőlem. Muszáj volt a padra markolnom, mert úgy éreztem, menni akarok, közelebb, de nem volt szabad. - Vajon milyen lehet a hangja? Kérdeztem suttogva, mert úgy voltam vele, hogy ha már látom, hát a lehető legtöbbet tudjak meg róla, de mégsem mehettem oda, hogy figyelj csak, beszélj is egy keveset légyszi az idegen néni kedvéért. Közben az öcsém elindult felénk, talán sikerült lecsillapítania a kedélyeket.
Kezdőlap
