A kanapéhoz lépdeltem lassan, majd a támlájánál megállva érintettem meg ujjhegyeimmel a zakóját míg a bárszekrénynél ténykedett. Felpillantottam a pohárra, de nem léptem oda. Nem vágytam italra, sokkal jobban érdekeltek a válaszok. Ahogy felém fordult, pillantásom végigsiklott rajta, majd csípőmmel a kanapé támlájának dőltem, vigyázva nehogy véletlenül meggyűrjem az oly’ gondosan elrendezett ruháit. A válasz, amit kaptam, egyáltalán nem volt megnyugtató, sőt… éreztem, ahogy a bőröm alatt végigbizsereg növekvő feszültségem. - Eugéne, ne játssz velem… ehhez még nem aludtam eleget. Sóhajtottam fel fáradtan, idegesen túrva a remekül elrendezett és beszárított tincseim közé. - Haragudni, dühöngeni? Miért? Mégis mit tettem? Nevetek fel keserű értetlenséggel. Komolyan nem értem mi folyik, mi ez az egész… ami inkább hasonlít egy rossz vicchez, mint két felnőtt ember beszélgetéséhez. Bárcsak egy rossz vicc lenne, csak az a baj, hogy ismerem már annyira Eugéne-t, hogy zsigereimben érezzem: minden szavát komolyan gondolja, és ez megrémiszt… földhöz vág, és ott tart leszorítva, mintha az élet maradék szikráját is ki akarná ölni a lelkemből. Értetlenül húzom össze szemeimet, majd széttárva kezeimet egyenesedek fel. - Milyen döntésről beszélsz? Eugéne fogalmam sincs miről beszélsz! Indulok meg felé, majd leemelem a szekrényen álló poharat, ám kijelentése olyan szintű indulatot vált ki belőlem, hogy mérgemben teljes erőből a földhöz vágom a poharat. A szétrobbanó szilánkok beterítenek mindent körülöttünk. Egyik kisebb darabja a lábszáramnak pattant, amitől a harisnya azonnal futni kezdett, és vékony, vörös vérpatak áztatta, ami a bokám felé kanyargott. Az ital egy része a falra fröccsent, s olyan alakot öltött rajta, mintha elmosódott írás lenne. - Nem kellett volna idejönnöm? Gyűltek könnyek a szemembe, s minden porcikám remegett az idegességtől. - De hiszen Te akartad, hogy eljöjjek! Teljesen más magyarázat kezd összeállni bennem, köszönhetően a konkrétumoktól mentes szavainak, aminek nem sok köze van a valósághoz. Most már kezdem „érteni”, hogy miért nem volt jegy a nevemen… hogy miért nem hívott vissza az üzenetem ellenére, miért hagyta itt a mobilját kikapcsolva. Én hülye! - Felsorolni se tudnám hirtelen, hogy hány állam fölött… hány időzónán mentem keresztül… hogy mit szívóztak a reptereken a biztonságiak az európai terrorhelyzet miatt, s mindezt tök egyedül… csak azért, hogy Veled tölthessem ezt a hétvégét abban a városban, ahova szívem szerint utolsóként tenném be a lábam a világon! Van egyáltalán fogalmad arról, milyen páni félelem fogott el mindhárom alkalommal, amikor a gépek felszálltak? Mindig az jutott eszembe, hogy az Anchorage-ból Fairbanks-be tartó gép felszállásakor lettem rosszul a szívemmel, és az utolsó emlékképem amit láttam, az a fölém magasodó arcok voltak, ahogy kizuhantam a folyosóra. A kényszerleszállás, amit miattam hajtottak végre… tudtad, hogy számon van tartva? Benne vagyok az istenverte rendszerükben, mintha valami bűnöző lennék, akitől tartani kéne! Tudod mivel nyugtattam magam? Elképzeltem, hogy elértem a délutáni gépet, és ott ülsz mellettem, fogod a kezem… érzem az illatod, ahogy a fülembe súgod, hogy ne féljek, nem lesz semmi gond! Mindez elkerülhető lett volna, ha visszahívsz, és megmondod, hogy maradjak Fairbanksbe, mert már nem kellek Neked!
Döbbenten figyelte a szanaszét robbanó pohárszilánkokat, ahogy ezerfelé repülve sebesítették meg a nőt. Sosem látta még igazán dühösnek. Sosem látta ezt a fajta indulatot, mit nem nyel el a végtelen szomorúság. Némán hallgatva a dühvel itatott szavakat figyelte az értetlen haragtól kipiruló arcot, és rádöbbent…bármit is látott Selia, nagyon benézte… Egyetlen mozdulatba sűrítve lökte a pultra az üres poharat, majd átszelve a közöttük feszülő távolságot feszült teste a karcsú alakhoz, majd csókolta meg, éhesen nyelve el haragját, megbántottságát, feszültségét, félelmét. Ugyanebbe a haragos, szenvedélyes csókba veszett bele saját nyomora, mit az elmúlt hosszú órák veszteségének könyvelte el. Könnyeden kapva karjába a karcsú testet lépte át a szilánkokat, majd egyetlen pillanatra sem engedve el a dühös ajkakat fektette párosukat a nappali kiszélesedő kanapéjára. - Máskor, ha oroszokkal támad kedved csókolózni… - távolodott el egy pillanatra, miközben tenyere feszesen simogatta végig a szűk ruhába bújtatott testet, vágyódón pillantva végig rajta. - …lehetőleg nő legyen…vagy titokba tedd…vagy ha nem, akkor ne maradj le a gépről… - támaszkodott le a nő feje mellet, már sokkal gyengédebben csókolva egy hosszú percen át. - Sajnálom, hogy egyedül kellett utaznod. – simogatta meg a szőke tincseket fáradtan. – Elfogadtam, hogy… - elhallgatva nézte a nőt. - …a fenébe…szarul éreztem magam. – ismerte el, ami egyfajta vallomásként is felfogható volt, bár elég sajátos módon.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Ne! Morrantam fel tiltakozva, dühtől és fájdalomtól villogó tekintettel a kék szemekbe, amikor odalépett elém. Nem akartam… nem tudtam volna elviselni, ha nekiáll vigasztalni, amiért ilyen formán dobott. Ahogy viszont karjai ellentmondást nem tűrve húztak magukhoz, és megcsókolt… végképp elvesztettem a fonalat. Eddig se tudtam, hogy mi folyik itt… velünk, de most már abban se voltam biztos, hogy nem aludtam-e el a Fairbanksi reptér várójában, és ezt az egészet nem álmodom-e. Meg akartam ütni, el akartam lökni magamtól… de az indulat és a harag… a düh és a fájdalom hirtelen átfordult vágyódó szenvedélybe. Úgy kapaszkodtam belé, mintha egy felhőkarcoló tetejéről lógnék lefelé, s olyan hévvel csókoltam vissza, mintha attól tartanék, hogy ha egy pillanatnyi lélegzetvételt is megengedek magamnak, akkor eltűnik örökre. Észre se vettem, hogy felkapott, csak arra ocsúdtam fel, hogy már a kanapén fekszünk. - Micsoda? Szökött ki a vér az arcomból egy pillanatra, majd tiltakozóan megráztam a fejem. - Ezt honnan szedted? Én nem… csókolóztam Sergei-el. Megcsókolt.. alig tartott pár pillanatig az egész, mert eltoltam magamtól, és megmondtam neki, hogy téged szeretlek. Mondtam őszinte döbbenettel, a vonásait fürkészve. - A taxi órákon keresztül dugóban állt. Próbáltalak hívni… hagytam üzenetet is… valamilyen nagyobb baleset miatt bedugult a fél belváros. Nem hallgattad le? Simítottam végig az arcán, majd közel húzva magamhoz csókoltam meg gyengéden. - Jaj Eugéne… ne légy bolond… te tényleg azt hitted, hogy őt választottam? Futott mosoly az arcomra, mert még a gondolat is abszurd volt. Meg se fordult volna a fejemben. Nem is bánom annyira, hogy Sergei csókot lopott. Ha lett is volna bármilyen kétségem, ezzel eloszlatta volna, és csak megerősített volna benne, hogy már nem szeretem. Nem őt szeretem. - Szerinted ha nem szeretnélek, itt lennék? Siklottak le ujjaim az ingjére, majd elkezdték kibújtatni egymás után a gombokat. Érezni akartam, jobban, mint eddig bármikor. Ajkaimmal végigcirógatva az állát húzódtam a füléhez, majd halkan suttogva megszólaltam, miközben ujjaim az ing gombjait elhagyva találtak rá a nadrág gombjára és cipzárjára. - Szarul érezted magad? Helyes… Csippentettem ajkaim közé a fülcimpáját, finoman ráharapva csúsztatva le csípőjéről a nadrág derekát. Hevesen verdes a szívem, és nem csak azért, mert kívánom… hanem a gondolattól is, hogy azt gondolta, elveszített…
- Héhé… - fogott rá az öltönynadrág szegélye alá csúszó kézre túl későn, de ereje már nem volt, hogy visszaverje a támadást. - …egy vacsorára vagyok… - köszörülte meg torkát, ahogy a szavait elakasztotta a nő ajkának érintése. - …voltam hivatalos. – bújt ki az ingéből engedelmesen, el is feledve a kollégákkal lebeszélt programot. Úgy volt vele, hogy minden épelméjű ember megbocsátaná ezt neki. - Teljesen valószerű volt a lehetőség… - simult tenyere a formás combokra, feljebb tolva az elit anyagot, majd ugyanazzal a mozdulattal simítva le alól a csipkével szegett szatén fehérneműt. - …hogy visszatérsz hozzá. – feszült bele a nő érintésébe türelmetlenül, miközben lehúzva a ruha oldalán a cipzárt, szabadította meg tőle a karcsú testet. - Hogy a biztosat választod… - voltak reálisak szavai a gyűrűre gondolva, miközben csókja púderrózsaszín csipke szegélyére simult. - A reptéren nem láttam, hogy kerestél. Aztán áttettem repülő üzemmódba…ami alatt lemerült… - morogta, miközben szétpattintotta az elől kapcsolódó anyagot, és forrt rá ajka a feltáruló bőrre. Csókjai csupán annyi időre szakadtak el, míg lerúgva magáról ruhájának maradékát szabadította meg a nőt is az egyre feleslegesebbé váló daraboktól. Csupán egy pillanatra időzött el a lábszáron lévő apró sérülésen, de mivel nem volt komoly, nem is vette komolyan. - És…aztán már nem foglalkoztam vele… - vonta csípőjére a karcsú lábakat sürgető vággyal. - …és nem akartam végighallgatni telefonban a mentegetőzésed… - akadt el a mondat, ahogy egyetlen határozott mozdulattal került vissza minden a helyére. - …ami miatt mégsem jössz… - mozdult összehangoltan a nővel, hosszú percekre feledve el a lehetetlen incidenst.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Ezúttal be kell érned a desszerttel. Mosolyogtam bele a nyakába, ahogy ajkaim lesiklottak a fülétől apró, vágytól mámoros csókokkal a bőrén. - Egyébként táncolni is… tetszene a Havanna Club… Csókoltam bele az ádámcsutka alatti kis mélyedésbe, majd ajkaimmal finoman megcirógattam vállgödrét is, mielőtt fogaimat kissé belemélyesztve haraptam rá vágyam szenvedélyesen. A nadrágot addig toltam róla, amíg a kezeim hossza engedte, majd felsimítva a fenekén, akasztottam ujjaimat az alsónadrág szélébe, türelmetlenül csúsztatva le bőrén azt is. Kicsit megemeltem a fenekem, hogy a ruhám könnyebben felcsúszhasson a bőrömön, majd kibújva belőle dobtam le oldalra. Combjaimmal átölelve Eugéne csípőjét törleszkedtem hozzá, ujjaimmal évődve simítva végig a hátát, s állapodva meg tarkóján. - A szívemet választottam. Sóhajtottam, s finoman megremegtem, ahogy megéreztem a vékonyka fehérneműn át Eugéne forró ajkainak csókját. Évekig voltunk szeretők, de nem mutattam be a családomnak… nem tudtak róla… nem vállaltam fel. Persze ebben jobban szerepet játszott a családi állapota, mint a kora… mégis, Eugéne-t nem csak a bátyám előtt – aki annyira nem repes az örömtől azóta se -, de a saját anyám előtt is felvállaltam, ami alapvetően egy normális családban nem lenne nagy ügy, de a családom nem épp normális ilyen szempontból, hát még az anyám! Megfeszültem egy pillanatra, ahogy egyetlen mozdulattal összeforrt a testünk, majd jóleső… elégedett sóhaj hagyta el ajkaimat. - Önnek komoly önértékelési zavara van, Dr. Fortier… Állítottam fel laikus diagnózisomat, miközben kezeim leszaladtak a hátán, majd pimaszul belemarkoltam a fenekébe, és egy csókkal tapasztottam be a száját, hogy ne tudjon reflektálni. Olyan közel vontam magamhoz, amennyire csak lehetséges volt, belelovalva nem csak magamat, hanem őt is egy hevesebb szeretkezésbe ami azt hiszem igazán ráfér most mindkettőnkre…
Hogy mikor, és hogyan keveredtek be a hálószobába? Valamikor éjfél táján próbálták kitalálni, de a ködbe veszett nem csak a válasz, de maga a kérdés is. - Szóval visszatérve a ruhádra… - vonta mellkasára a nőt, a fagylaltos doboztól lehűlt kezeit melengetve. - …nagyon remélem, hogy nem ebben találkoztál az orosszal. – morogta. – De azért majd visszavehetnéd mondjuk holnap este. – emelte szájához a nő ujját, majd szórakozottan nyalta le róla a rácseppent vaníliát. - Holnap négyig konferencián vagyok. Használd ki a wellnesst. Bizonyosan fogsz találni más unatkozó pszichológusfeleséget. Kibeszélhetitek, hogy milyen szörnyűek is vagyunk. Aztán megmutathatnád a számodra kedves helyeket a városban. Még a tánc is rendben lehet…bár zenéje válogatja.– futott simítása a nő gerincén, majd torpantak meg a derék ívén, szinte belemerevedve a mozdulatba. - Erin… - vett mély lélegzetet az abszurd kérdés előtt, majd bökte ki. – Mondd, hogy nincs peteérésed… - szakadt ki belőle leplezetlenül a kétség, és a mindkettőjüknek szóló szemrehányás.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Lustán bújtam Eugéne ölelésébe, futó csókot ejtve a mellkasára. Tekintetem röviden siklott csak az ablakon túli világra, ami tele volt aprócska… pislákoló fényekkel. Az estéket mindig is szerettem New Yorkban. Hangulatos, ahogy világítanak a fények. - Dehogy.. ki is tiltott volna a főnök a szerkesztőségből, ha így beállítok… Nevetek fel röviden. Előtte is, és utána is dolgoztam. Larry így is hajlamos időnként… sokszor a monitorja helyett hátrafelé figyelgetni, ami miatt volt hogy már Kyle is rászólt. Ha így libbentem volna be, az fix, hogy becsúszik az asztala alá… meg a fenekem is befagyott volna. - Ezt neked vettem fel. Vigyorodtam el, majd kissé felemelve a fejemet, túrtam ki a zilált tincseket az arcomból. - Ha szólsz, hagyok neked is… Utaltam az elpusztított jégkrémre, aminek üresen árválkodó doboza már a szeméttárolóban búslakodik. - Elnézek a sportközpontba… Will mondta, hogy anya holnap lelép, ő lesz az utánpótlással… szóval meglátogatom a kicsiket. Egyébként üdvözöl. Simogattam meg Eugéne oldalát, majd visszahajtottam a fejemet a mellkasára. - Ha ezt a ruhát veszem fel, akkor táncolnod kell velem. Nincs kibúvó. Egyébként latin táncklub. Vicces története van, hogy keveredtünk oda… Vigyorodok el, s már készülnék is rá, hogy elmesélem a storyt, de Eugéne hirtelen félbeszakadó mozdulata megakasztja az én szándékomat is. - Hm? Rajzoltam körbe a oldalán kirajzolódó amőba szerű formát, amit a függöny árnyéka vetett rá, majd ujjaim megálltak a mozdulatban, ahogy elhangzott a kérdése. Elhúzódva felültem az ágyon, tudatosítva magamban… visszapörgetve az elmúlt órákat, és a tény, ami eddig eszembe se jutott, most a képembe mászott szinte arcul ütve. Agyam lázasan kattogva vetett számot a napok felett. - Úristen… Futott tenyerem a szám elé, rémülten pillantva a mellettem fekvő férfire. A reakcióm elég sokatmondó volt ahhoz, hogy a válaszra ő maga is rájöhessen.
Szinte lefehéredni látszott a félhomályban, ahogy a nő vékony ujjai ajkára feszültek, mintha meg akarná akadályozni a kibukni készülő valóságot. - Bassza meg…- volt visszafojtott düh hangjában, de leginkább saját magának szólt. Bár kétség kívül a nő sem érdemelt józansági plecsnit a csinos kis ruhájára, azonban ez nem segített rajtuk. Átnyúlva a nő felett emelte el telefonját az éjjeliszekrényről, majd fejből tárcsázta a számot, mit az éjszaka ellenére azonnal felvettek. - Erin! – szólt bele az ismerős hang, azonban közel sem volt olyan szívélyes, mint még pár napja. - Majdnem! - Eugéne…Te nem? - De. De ez most mindegy. Van bent ügyeleten valami épeszű kardiológus? - A legjobb a árosban. Rob…Dr. Scheiner van bent. Baj van Erinnel? - Nagyon remélem, hogy nincs vele baj. Tudod nekem adni? Sürgős lenne. - Mi a gond? - Felix. Komolyan nincs idegem csevegni. Csak keríts a telefonhoz egy szívspecest. Ígérem, két hét múlva egy sör mellett majd elmesélem. De most… - Jól van, adj egy percet. – morogta bele a tüdőspecialista a telefonba, miközben Eugéne tartva a vonalat pillantott a megszeppent nőre. Ujjai gyengéden cirógatták meg arcélét, mintha csak nyugalmat akartak volna csepegtetni belé. - Rob Scheiner. – szólt bele a kellemes, középkorú hang. - Eugéne Fortier. Bocsásson meg, hogy ilyen későn zavarom. - Nem gond. Miben segíthetek? – Eugéne sóhajtott, majd tálalta a műbillentyűs, vérhígítós mizériát, mit nem akart tetőzni még egy esetlegesen rossz gyógyszerválasztással is. A doki a vonal végén csendben hallgatott, majd hallani lehetett, ahogy eleget téve a nem is kért diszkréciónak koppannak léptei, majd csukódik egy ajtó mögötte. - Hát ez kényes helyzet…az esemény utáni tablettákkal az a gond, hogy olyan erős hormonlökést adnak, ami még egy egészséges szervezetet is megtépáz. Ráadásul a vérhígító szintjét teljesen el fogja tolni valamilyen irányba, és még csak azt se lehet meghatározni vizsgálat nélkül, hogy melyikbe. Alapvetően azt javasolnám, hogy várjanak két, három napot. A manapság kapható legjobb tesztek már 48-52 óra alatt kimutatják a korai terhességet. Az esemény utáni tablettáknak van egy fajtája, mi még a 4.-5. nap között is bevehető. Ez nem engedi, hogy a megtermékenyített petesejt beágyazódjon a méhfalba, mert méhnyálkahártya-leválást okoz. Így ha a hölgy teherbe esett, még mindig tudnak tenni ellene, azonban ha mégsem, nem terhelik meg feleslegesen a szervezetét hormonokkal. Azt mondanám, ez a legbiztonságosabb út a jelen helyzetben. – Eugéne egy hosszú pillanatig hallgatott, majd jóval halkabban tette fel a kérdést. - Hogy jól értem-e..? Ez a gyógyszer egyfajta abortálást idéz elő? Azaz nem a megfoganást akadályozza meg, hanem a megfoganás utáni beágyazódást? - Pontosan. – válaszolt a doktor készségesen, minden rossz érzés nélkül. Eugéne egy hosszú pillanatra lehunyta szemét, majd sóhajtott. - Köszönöm doktor. Nagyon sokat segített. További minden jót. – bontotta is a vonalat, és habár még a gondolattól is fájdalmasan szorult össze gyomra, lassan kiengedve a levegőt bólintott. - Várjunk… - futottak ujjai a nő tincsei közé, azonban most neki volt szüksége az érintésre.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Kit hívsz? Villant feszült tekintetem a telefonra, amit felkapott. Amikor meghallottam a kiszűrődő hangot, hevesen rázni kezdtem a fejem, ajkaim némán formálták a „ne” szócskát. Nem akartam, hogy bárki is tudjon erről, annyira megalázónak éreztem. Enélkül is volt elég bajom. - Eugéne, ne… Szólaltam meg halkan, miközben várt a másik orvosra, majd elfordulva tőle temettem arcomat a tenyerembe, miközben beszéltek. Ez egy teljesen felesleges beszélgetés. Dr. Winter annak idején, amikor elbocsájtott a kórházból, elég egyértelmű tájékoztatást adott bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Tudom, hogy nem szedhetek fogamzásgátlót, s ebből adódóan sürgősségi tablettát sem, mert túlságosan nagy kockázatot jelentene. Nem mintha néhány hónnappal a szívműtétemet követően ilyen helyzetbe hozni magamat épeszű emberre valló cselekedet lenne. - Nem! Csattantam fel indulatosan, amikor Eugéne visszakérdezett, és felé fordulva villantak meg a szemeim. Ahogy bontotta a vonalat, és felém nyúlt kezével, elhúzódtam tőle. Meg voltam rémülve, és nem tudtam eldönteni, hogy mitől félek jobban. A lehetséges teherbeeséstől… vagy attól, hogy veszélybe kerülhet általa nem csak a saját, de esetlegesen a gyerekem… gyerekünk élete is? - Eugéne, nem fogok semmit bevenni! Se most, se később! Én nem vagyok gyilkos, mint… Haraptam el a szót, majd könnyek gyűltek a szemembe. Koránt sem biztos, hogy teherbe estem… az csak egy dolog, hogy peteérésem van… nem jelent semmit. Miért pont velem történne meg?
A nő meggondolatlan szavaira nem csak ő maga fagyott le, de a férfi is. Mintha izmait mérhetetlen súlyok szegezték volna az ágyhoz, tehetetlenül figyelte az első cseppeket, mik a gravitációnak engedelmeskedve gördültek alá csillogón, majd pottyantak a nő kezeire. Hallani vélte az üres koppantást, ahogy a hófehér bőrön landoltak, és talán ez a képzelgés lendítette tovább. A feszültség egyetlen sóhajjal szakadt ki tüdejéből, majd vonta magához a tökéletes testet. - Cssss…semmi baj. – beszélt halkan a tincsek sűrűjébe, azonban hangja önmagát is nyugtatta. – Meglehetősen csekély az esélye annak, hogy bármi miatt is aggódnunk kéne. A napi gyógyszeradagod sem mondható esélynövelőnek, ami jelen esetben plusz pont. – habár minden más esetben elgondolkodtató, hogy nincs-e más út a vérhígításra. – Szóval nyugalom…élvezzük ezt az elég kalandosan kezdődő hétvégét, és próbálkozzunk meg a „nem csak esztelenül egymásnak esünk mert a békülésnek ez a legjobb útja” szexel. – tolta el a nőt, szelíd mosollyal csókolva le arcáról egy cseppet. - Tudom mi kell nekünk feszültség levezetésnek…nem, nem az! – simította hátra a kusza tincseit. - Szaunázzunk. Persze te csak módjával. Ilyenkor már biztos hogy nincs lent senki. Miénk az egész . – húzta fel az ágyról a karcsú testet. – Pár nap múlva nevetünk majd ezen. – ölelte még meg a nőt, és valóban remélte, hogy igaza lesz.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Sírva rogytam ölelésébe. Nem olyan könnyű megnyugodnom ebben a helyzetben, és amíg meg nem jön a soron következő havim, addig nem is fog elmúlni a félelmem, ami sötét árnyként telepedett rá már most vállaimra. Mondani akartam, hogy nem úgy értettem… hogy ne haragudjon, de képtelen voltam megszólalni. Szégyelltem magam azért, amit majdnem kimondtam. Annyira vágytam Eugéne-re, hogy minden más gondolatot elűztem a fejemből. Mindketten felelőtlenek voltunk, nem hibáztathatom érte jobban, mint magamat. - Én inkább kimennék a friss levegőre. Töröltem meg az arcomat, miután felhúzott az ágyról. Érezni akartam a hűs szelet az arcomon, mindegy hova… csak ki a szabadba. Úgy éreztem, most az nyugtatna meg valamelyest, ha sétálhatnék egy jót. A takaróért nyúltam, hogy felvegyem a földről… ha már lerúgtam magamról, amikor az imént kiugrottam az ágyból, aztán ahogy meglibbentve ráterítettem, eszembe jutott valami. Egy pillanatra magam elé meredve simítottam le egy ráncot az anyagról, majd fordultam a fehérneműimért. Berágta magát ismét gondolataimba az a fura érzés, ami bennem volt, mióta ide értem, s ami az elmúlt órákban eltompult. - Tudom, hogy nem töltötted itt az előző éjszakát. Szólaltam meg csendesen, miközben eligazítottam a melltartóm pántjait, majd lassan Eugéne felé fordultam. - Hallottalak egy nővel beszélgetni… Bújtam bele fehér, kámzsa nyakú felsőmbe, könyékig feltűrve az ujjait, majd egy pillanatra lehunytam a szemem, mielőtt feltettem volna a kérdésem, amire nem voltam benne biztos, hogy valóban tudni akarom-e a választ. - Vele töltötted az éjszakát? Pillantottam fel Eugéne-re. Éreztem, hogy masszív gombóc formálódik a torkomban. Ha azt hitte, hogy dobtam Sergei miatt…
Mi tagadás, Erin tudott időzíteni. Jobb témát nem is tudott volna előhúzni arra, hogy az amúgy is elcseszett napot, még jobban szétzilálja. Eugén felállva lépett a szekrényhez, majd magára húzva egy farmert futottak ujjai végig a beakasztott darabokon. Mindketten tudták, hogy húzza az időt, de szükség volt rá. Nem csak neki, hanem a nőnek is, aki felkészülhetett válaszra. Végül választva egy hosszú ujjú darabot, bújt bele, majd fordult a nő felé. Felöltözve valahogy más színezetet kapott minden. - Erin. – emelte meg a kezét, majd maga mellé ejtve ingatta meg a fejét. Mi szükség volt erre? Pont most? Miért kellett feszegetni valamit, ami mellett a történtek fényében csak el kellett volna menni. - Ne csináld ezt Erni. – kérte csendben. Nem akart hazudni, de nem látta értelmét az igazságnak sem. Mindketten tudták, mi miért történt, mi mit szült, vagy hozott magával. - Egyszerűen csak felejtsük el a tegnapot. Mind a ketten. – ajánlotta fel a legjárhatóbb utat, miben nem csak az volt benne, hogy ő is elfeledi az éjszakai kalandját, de az is, hogy nem egészen biztos benne, hogy Erin nem volt partner abban a csókban. Hisz ha ez csak egy röpke, a másik által lopott pillanat lett volna, Selia ezt is látta volna. És habár olyan volt amilyen, Eugéne jól ismerte. Sosem hazudozott volna rosszindulatból, vagy féltékenységből.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Lassan elfordulva nyúltam a nadrágomért, ami még a bőröndben pihent. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy kipakoljak, amikor megérkeztem. Azóta pedig nem alakult úgy, hogy kipakoljak. Szótlanul húztam fel a világoskék farmert, megigazítva magamon a derekát húztam fel a cipzárját. - Nekem ez nem megy, Eugéne. Fordulok felé tanácstalanul széttárva a kezeimet. - Nem tudom lenyelni, és úgy tenni… mintha mindben kerek lenne, mert nem. Hagyom lezuhanni magam mellé a kezeimet. - Hallasz valakitől valamit. Nem kérdezel meg, hogy van-e bármilyen valóságalapja. Levonod a saját kis következtetésed, és az első dolgod az, hogy… Én ezen nem tudok csak úgy átlépni. Lehet, hogy neked ez belefér, de nekem nem. Lehet, hogy Sergei megcsókolt, de egy röpke csókot és azt, hogy Ő összefekszik valakivel, azért durva egy lapon említeni. Tudom, hogy nem ígért semmit… én viszont szeretem, és épp ezért nem tudok ezen csak úgy túllendülni. - Inkább egyedül megyek. Tiéd lehet a szauna. Pillantottam végig rajta, és kisétáltam a hálóból, hogy felhúzzam a cipőimet, majd kiemeljem a szekrényből a kabátomat. Muszáj kiszellőztetnem a fejem, és nem akarom, hogy most Eugéne velem jöjjön. Lassan behúzom magam mögött a lakosztály ajtaját, és a liftek felé indulva állok meg az egyik előtt, megnyomva a hívógombot. Szinte teljesen kihalt ilyenkor már a szálloda. A vendégek alszanak, vagy épp mulatnak valahol. Én most egyikre se lennék képes. Ahogy kiléptem az éjszakai metsző hidegbe, kissé összehúztam nyakamnál a kabátot, és cél nélküli kóborlásba kezdtem. Lábaim mondhatni ösztönösen vittek a Central Parkhoz, ahova gyerekkoromtól kezdve sokat kijártunk. Apa rengetegszer húzott szánkón, ahogy lehullott az első friss hó, és még nem takarították el a hótolók. Leültem az egyik padra, és teljesen a gondolataimba felejtkeztem. Nem tudom mennyi időt tölthettem ott, egy járőr megjelenése rántott vissza gondolataimból. - Jó estét hölgyem! Minden rendben? - Üdv, igen.. - Vár valakire? Nem túl biztonságos ilyenkor egyedül idejönni. Pillantott körbe. Kisebb sóhajjal álltam fel. - Nem várok senkire, már épp indulni készültem. Ajándékoztam meg egy fáradt mosollyal. Biccentett, majd tovább állt, s én is jobbnak láttam most már, ha visszamegyek. Miközben kifelé sétáltam a parkból, vettem észre, hogy a tárcám is és a telefonom is a másik kabátom zsebében maradt. - Remek. Sóhajtottam fel fáradtan, majd leintve egy taxit, vitettem vissza magam a szállodához.
A két taxi egymás mögé sorolva állt meg, majd a két nő is szinte egyszerre szállt ki. A magas, sötét hajú, középkorú, valamit még magyarázott a sofőrnek, de az nem volt szociális kedvébe, így a monológ végét már sem várta, szimplán otthagyta. A nő sóhajtva simította le hosszú szövetkabátját, majd rendezettsége ellenére zilált tincsei közé túrva indult a bejárat felé, mikor megütötte fülét a rövid beszélgetés, hol a taxis alapvetően egész tűrhetően fogadta, hogy a nőnél nincs pénz, de még egy iratot sem tud otthagyni letétbe. Kinézve belőle hogy tud fizetni, dőlte neki várakozóan a kocsija oldalának. - Ugyan, ugyan…menjen innen. Mára elegem van magukból. – lépett oda a magas harmincas, majd nyomott a kezébe valamennyi pénzt, és a taxis reakciójából úgy tűnt, bőven elég volt a fuvarra. További kellemes éjszakát kívánt a két nőnek, majd hajtott is el, mire a sötét hajú, meglepően attraktív, mégis spicces állapotban lévő asszony a fiatal felé fordult. - Ugyan Kedvesem, hagyd csak. Meghálálhatod azzal, hogy megiszol velem egy pohárral. – pillantott végig a gondterhelt arcon, és ittassága ellenére is volt annyira jó a szakmájában, hogy azonnal kiszúrta. - Amint látom, rád is rád fér. Szóval gyere… jah…Camille vagyok. – karolt bele a nőbe, majd vezette párosukat a bárhoz. - Látom, neked is kivan mindened a pasikkal. – pillantott az éjszakás felé, majd rendelt ki két vodka-narancsot. – Hát nekem is. Elválok…elegem van. Én komolyan mindent megpróbáltam…azt hiszed eljött erre a rohadt konferenciára? Pedig Ő is ide tartozik. Még csak nem is lett volna neki kínai…de nem. Inkább L.A.-ben maradt, a kis 25 éves fruskájával…jajj bocsáss meg…nem a korával van a baj. De adok egy tanácsot – hajolt közelebb. - …soha ne kezdj pszichiáterekkel. Mind bolond. Én is. – nevetett fel, majd kortyolt bele az italba. - Na mesélj te is. Látom, hogy te se a főnyereményt fogtad ki a halastóból.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Végigtapogattam még egyszer a zsebeimet, hátha van nálam valami, amit elfogad letétbe, amíg felszaladok a tárcámért. Nem tudom, miért kell ennyire kukacoskodni. - Itt szálltam meg... Öt perc az egész! Mehet addig tovább a taxióra, kifizetem. Bizonygattam. Fáradt voltam már ahhoz, hogy ingerült lehessek, és nem volt se kedvem, se erőm vitatkozni a sofőrrel. A hozzánk lépő nőre csak a szemem sarkából pillantottam először, aztán teljesen felé fordulva hálásan mértem végig. - Ezt igazán… Köszönöm! Mosolyogtam rá, majd futólag biccentettem a taxisnak is. - Megadom… Kezdtem bele, de nem folytattam, mert szinte egyből leintett. Mélyen felsóhajtva bólintottam, majd viszonoztam a bemutatkozást, miközben elindultunk befelé. - Erin. Örülök, hogy összefutottunk! Ha nem jössz, még mindig odakint bizonygatnám, hogy nem fogom átverni… Sóhajtottam, majd a bárhoz érve kibújtam a kabátomból, és felülve az egyik székre igazítottam meg a felsőm nyakát. Látom rajta, hogy valamilyen buliból jöhetett, nem kevés alkohol lehet már benne, és a nyelve is elég rendesen megered. Megrándul a szám sarka, kényszeredett mosoly ül ki az arcomra, majd elnézően legyintek, amikor elnézést kér a megjegyzése miatt. - Ugyan… semmi gond. Emelem ajkaimhoz a poharat, ám az utolsó pillanatban észbe kapok, és egy hosszú pillantással farkasszemet nézve a narancsszín itallal, visszacsúsztatom a pult tetejére. Amíg nem tudom biztosan, hogy nem vagyok terhes, a legjobb, ha nem iszom semmi olyat, ami ártalmas lehet. Egyébként is túlságosan rákaptam az alkoholokra mostanság ahhoz képest, hogy régen egyáltalán nem ittam. Dr. Winter nem örülne, ha tudná. Persze csak alkalmanként iszok, de az is több a semminél. - Pszichiáter. Sóhajtottam fel, haloványan Camille-ra mosolyogva, amolyan „már késő” arckifejezéssel a korábbi intésére. - Szeretem… ez a legnagyobb bajom. Ő… eléggé furcsán mutatja ki, akármit is érez irántam. Tudtam már az elején is, hogy nem lesz könnyű… és… tudod nem is ígért semmit… nem is kértem soha ilyenre, de… Finoman megvontam a vállaimat. - Egyre bonyolultabb minden… és az első bukkanónál Ő… Miközben magyarázok, kezem íves röppályával tesz egy felfelé, majd lefelé irányuló mozdulatot, így fejezve ki azt, hogy elbukott. - Az én hibám, mert naivan azt hittem, hogy elég lesz az, amit nyújthatok, és nem bújik más ágyába. Hát… tévedtem. Csippentettem össze ajkaimat, majd „ez van” mozdulattal megvontam mindkét vállamat.
- Pf… szakmabeli?!…nos menekülj!– vonta le a konzekvenciát. – Figyelj Erin…nem híreszteljük, mert túl komolyan vesszük magunkat. De mind azért vagyunk ebben a szakmában, mind azért adtuk erre a fejünket, mert első sorban magunkat akartunk megmenteni, de túl gyávák vagy büszkék voltunk ahhoz, hogy mástól fogadjunk el segítséget. – bólogatott jelentőségteljesen, na meg azért is, mert a horizont megmozdult a nő háta mögött az elfogyasztott alkohol miatt. - És itt cseszed el. Na meg én is. Nem a Te hibád. Kurvára nem a te…nem a mi hibán az, hogy bízunk bennük, pedig tudjuk, hogy nem kéne. – húzta le a maradékot, majd kérdőn Erinre pillantott, és mikor az nemet intett, a fiatal nő vodkáját is magáévá tette. - Tudod, tegnap baromira összevesztünk. Megmondtam, hogy elválok, és nem érdekel, én eljövök a nyitóestre. Persze jegyem csak másnapra volt, szóval bedobáltam pár cuccot, és kirohantam a reptérre, hogy még csak esélyem se legyen meggondolni magam. Mert mindig visszadumálja magát…persze nem kaptam jegyet, és akkor mint valami jel, jött egy pasas, és felajánlott egy jegyet az esti gépre. Persze ilyen a formám, az is ide jött. – vigyorodott el. – Végigbeszélgettük az utat, a nyitópartit, és most először voltam úgy, hogy nem érdekel semmi, csak a magam öröme. Negyven körül lehet, de az a fajta negyvenes, akiről úgy érzed, hogy kár kihagyni…hosszú távon nem tudom, de az nem is érdekel. Kalandot akartam. – gesztikulált erősen. - Nem tartom magam se rondának, se butának… - igaza is volt. Csinos volt, okos, és részeg. - …és még rajta is látszott, hogy billeg a mérleg nyelve. Baromi sokat beszélgettünk, flörtöltünk, aztán mikor végre elhatároztam magam, hogy felhívom a szobámba, kimentette magát azzal, hogy megérkezett a régi professzora, és elígérkezett. Onnantól kezdve hajnal négyig konyakozott az öreg dokival. – ingatta meg a fejét. - Aztán másnap az előadásokon mellé ültem, megint beszélgettünk, és megbeszéltük, hogy iszunk pár pohár bort nála. Fel is mentünk, sínen volt az ügy…aztán egyszer csak közölte, hogy meggondolta magát… - vonta meg a vállát, fújva egyet. - Nem hiszed el, de lekísért a szobámig, elköszönt, és otthagyott. Na ezért ne kavarj pszichiáterekkel. Mind totál idióta. És akkor én meg itt vagyok, és tök hülye vagyok szintén, hogy egy éjszakás kalandokkal akarom feledni a nyomorom. Elég szánalmas… - hajtotta le a fejét, hosszan bámulva magas sarkú csizmájának orrát.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Nem adok hangot a dolognak, de arra már én is rájöttem az elmúlt hónapokban, amiről Camille beszélt. Tudom, hogy Eugéne-nek sem egyszerű az élete… és tudom, hogy ahogy nekem… úgy neki is van múltja, de ez nem mentség. Szeretnék benne megbízni, de úgy képtelen vagyok, ha az első alkalommal amikor valami történik, máris másnál keresi a vigaszt. - Csak nyugodtan. Biccentettem aprót, amikor a poharamra pillantott, bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg meg kéne még azt is innia. Elég sokat ivott, és egyre jobban látszott rajta. A pultra könyökölve támasztottam az államat a tenyerembe, miközben hallgattam az elcseszett házasságát, azt… ahogy elviharzott… majd a kis kalandját. A történet kibontakozása közben furcsa érzésem támadt, és ahogy egyre több információ morzsát csepegtetett el, hirtelen meg kellett kapaszkodnom szabad kezemmel a bárszék támlájában. Szerencsére annyira belefelejtkezett a mesélésbe, hogy nem vette észre egyre növekvő sápadtságomat. Nem szívathat ennyire az élet, hogy pont azzal hoz össze a sors, akivel Eugéne… Lassú, mély levegőket veszek, többször is elszánom magam arra, hogy félbeszakítom, mert nem akarom végighallgatni, de szerencsére eléggé be van már csípve ahhoz, hogy ne vegye észre az árulkodó jeleket. - Nem feküdt le veled? Bukik ki belőlem zavart kérdésem. - Nem is történt semmi közöttetek? Kérdezem zaklatottan, majd arcomat a tenyerembe temetem. Hatalmas kő… mit kő… szikla gördül le a mellkasomról. - Nekem most… ne haragudj, de mennem kell! Csúsztam le a székről, és magamhoz kapva a kabátomat indultam meg futóléptekkel a lifthez. Többször is rányomtam a hívó gombra, mintha attól hamarabb leért volna a kabin. Idegesen doboltam a lift oldalán míg a számlálót figyeltem, aztán kilépve a folyosóra siettem az ajtónkhoz. - Francba. Tudatosult bennem, hogy a kártya sincs nálam. Mély levegőt véve kopogtattam be az ajtón, remélve, hogy Eugéne meghallja. Ha nem, akkor lesz még egy utam a recepcióra pótkártyáért. A másodszori kopogtatást követően hallottam meg odabentről a neszezést. Ezek szerint még ébren van. Idegesen túrom hátra a hajamat, s amikor kinyitja az ajtót, némán belépek mellette a lakosztályba. A kabátot fáradtan ejtem a kanapé támlájára, majd lassan felé fordulok. - Sajnálom, Eugéne. Ülök le a kanapé karfájára. - Nem kellett volna így elrohannom… se itt hagynom. Haraptam be az ajkamat. - Órákig ültem a Central Parkban, azon gondolkozva, hogy miért nem bíztál bennem… hogy miért nem elég neked az, amit adni tudok… hogy annyira szeretném, ha elég lennék… Erre… Keserédes halk nevetés tör ki belőlem, ahogy felpillantok rá. - Erre kiderül, hogy totál hülye vagyok. Camille odalent van a bárban, és elég sokat ivott… és… ő volt veled fent délután… igaz? Annyira sajnálom, Eugéne… Ne haragudj. Pillantok a szemeibe.
A tévé szinte teljesen lehalkítva ontott magából valami ezer éves fekete-fehér filmet, mi habár máskor még szórakoztató is lehetett volna, most csak arra szolgált, hogy aláfesse a fejében kerengő gondolatokat. A nő kirohanását, mi ha nem is volt jogos, mégis annak tartotta. Mindezt könnyeden keverte össze a reménytelenséggel, mit a kapcsolatuk magában hordozott, azonban akárhányszor akart kibukkanni a gyerek lehetősége, zsigerből elutasította a gondolatot. A kopogás rántotta ki révedéséből. Remélte, hogy a nő az, és ha már az ágyban hagyta a telefonját, volt annyi esze, hogy ne menjen túl messze. Kitárva a szoba ajtaját lépett is arrébb, majd akart is visszaülni épp oda, ahol eddig ült, azonban a nő szavai elakasztották. Hosszú pillanatig csak hallgatott, majd megingatta a fejét. - Nem, nem kellett volna elrohannod. – mondta halkan. – Ahogy nem kellene hisztis gyerekként se viselkedned. – vegyült harag szavaiba. – És ahogy bocsánatot se kéne kérned. Mert lehet, hogy tegnap nem dugtam meg, de ma megtettem volna, ha nem érsz ide időben. – tűnt viharosnak tekintete. - Most jobb? Most könnyebb, hogy tudod, hogy tegnap még nemet mondtam, de ma már nem tetem volna? – tartotta a nő tekintetét. - Nem tudom mit mondhatnék Erin? Nem tudom, mit vársz tőlem most? Eltűnsz két órára az éjszaka közepén, elérhetetlen vagy, majd visszajössz, mert egy idegen nő aki épp a Pápával is lefeküdne, felment a bűnöm alól? Mit kéne mondanom? - vonta össze szemöldökét.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Arcon ütöttek a szavai. Sokkal nehezebb itt lennem ebben a városban, mint azt vártam. Nem tett jót a hangulatomnak az utazás mizériája sem, ahogy a rajtam ülő feszültség sem amiatt, hogy védekezés nélkül voltunk együtt. Most pedig ahogy láttam csillanni egy kis reménysugarat arra, hogy talán mégis csak tévedtem, Eugéne szavai újabb pofonként csattantak. - Nem jobb. Állok fel, mindkét kezemmel a tarkómra fogva feszítem hátra egy pillanatra a fejemet, és a plafonra meredve felsóhajtok. Felkapom a kabátomat, majd a szekrényhez lépve vele visszaakasztom a fogasra, és becsukva a szekrényajtót dőlök neki a bútornak. - Én csak azt tudom, hogy elég ideig osztoztam valakin… Szeretlek Eugéne, de én csak monogám kapcsolatot tudok veled elképzelni. Nem akarok osztozni. Ha velem vagy… akkor csak velem legyél… Bízni akarok benned, és azt akarom, hogy te is bízz bennem annyira, hogy ne ülj fel egy olyan ember kombinálásának, aki egy kiragadott pillanatot az orrod alá dörgölt. Nem érdekel, hogy ki kavarta meg a dolgokat a háttérben… Tényleg nem. Engem az bánt, hogy ilyen könnyedén lemondtál rólam… elkönyvelted magadban, hogy Sergeit választottam. Hogy egyáltalán azt feltételezted rólam, hogy így átvágnálak a hátad mögött. Ujjaim a homlokomra siklottak, lassú… masszírozó mozdulatokkal serkentettem fel kicsit a vérkeringésemet. Elkezdett fájni a fejem. Valószínűleg már kezd a fáradtság maga alá gyűrni. Elhúzódva a szekrénytől léptem Eugéne-hez, ujjaim a keze után nyúltak. - Fáj, hogy megfordult a fejedben… borzasztó érzés, de nem annyira, mintha el is jutottál volna addig, hogy megtedd. Hogy miért nem tetted meg, végső soron nem lényeges. Nem akarom, hogy bezárkózz, Eugéne… ahogy nem akarok veszekedni se. Csak veled akarok lenni… ha, még mindig ezt akarod te is. Mindketten hibáztunk, és mindketten kellünk ahhoz, hogy ezen tovább tudjunk lépni. Végül is nem tett megbocsáthatatlan dolgot… s még ha nem is esik jól ez az egész, de legalább egyenes volt. Meg tudom emészteni magamban, képes vagyok magam mögött hagyni… de ehhez az is kell, hogy Eugéne is nyisson felém. Az arcomhoz emelem a kezét, majd elgyötörten a tenyerébe csókolok.
Kezeit karba fonva hallgatta végig a nőt, de ennél többre képtele volt. Messze nem volt igaza sem neki, sem a másiknak, és ebből adódóan mindkettőjük érveinek meg volt a maga helye. Végül csak sóhajtva bólintott, jól tudva, hogy ez az, ami már sehová nem vezet. - Feküdjünk le. Fáradt vagyok, és te is. – mondta halkan, azonban ennél jobban képtelen volt nyitni. A benne munkáló félelem, hogy a nő esetleg terhes lett, az elmúlt órák vággyal teli hisztiében letaglózta. Habár titkon annyira vágyott gyermekre, amennyire sosem vallotta volna be, nem most. Nem ebbe a kapcsolatba, mi fél lábát a kezdete óta a sírba lógatta. A nőt is idővel elnyomta a fáradtság, és végre győzedelmeskedve nem is tágított délig. Ahogy oldalra pillantott, a mellette lévő helyen habár aludtak, valaki rendmániájának köszönhetően mégis rendezettnek tűnt, mi csak ráerősített az elzárkózására. Egyetlen szál frézia, mi a párnán árválkodott, jelezte csupán, hogy mindig van remény.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Sokáig aludtam, de rám is fért. Nem lepett meg, hogy Eugéne már nincs a szobában. A konferencia már javában tarthat. A virágot azonnal kiszúrtam, ujjaim közé húzva a szálat szívtam be lassan a lágy illatot. Kerítettem egy vázát, majd vizet engedve bele letettem a dohányzó asztalra a virággal együtt, és elmentem zuhanyozni. Másfél órával később az éjjel is viselt világos farmeromban, fehér kámzsa nyakú felsőmben és átmeneti kabátomban léptem ki a szálloda főbejáratán. A taxiban írtam egy sms-t Will-nek, hogy már a sportcentrum felé tartok. Van néhány órám addig, míg Eugéne konferenciája véget ér, s ha már itt vagyok… anyám meg városon kívül, akkor kihasználom a lehetőséget, hogy bemenjek oda, ahol az egész életemet töltöttem. Többet voltam a pályán, mint otthon… nem csoda, ha második otthonomként tekintek rá. Amikor feltűnt a jellegzetes ovális épületegyüttes, nagyon szélsőséges érzések rohantak meg. Ha Will nem várt volna az épület előtt, talán szóltam volna a taxisnak, hogy meggondoltam magam, menjünk tovább, így viszont kénytelen voltam kiszállni. - Szia! Már nagyon vár mindenki… Sietett elém, majd átölelve megsimogatta a hátamat. Enyhén eltolva magától végigmért, megállapítva magában, hogy nyúzottnak tűnök. - Nagyon furcsa megint itt lenni. Sóhajtottam, majd beléptem az előcsarnokba. Semmi se változott. Talán csak több kupa van kiállítva a vitrinben. Még az illatok is ugyanazok, amikre emlékeztem. - Itt van Erin! Erin! Erin! Tucatnyi kislányfej bukkant fel a folyosó végén, majd rohamoztak meg egyszerre. A legkisebb hat… a legidősebb tizenegy éves volt közöttük. Egymás mellett furakodva próbálkoztak azzal, hogy egyszerre ölelhessenek át. A sok kis kezecske belém kapaszkodva ölelt magához. - Sziasztok prüntyőkék! Úgy hiányoztatok! Nevettem el magam, próbálva mindegyikük fején végigsimítani, ami nem volt egyszerű mutatvány Liánál aki a derekamnak nyomta az arcát. Sokszor jöttem be korábban edzésekre, és segítettem anyának az utánpótlás edzésénél. A kicsik nagyon közel állnak hozzám, imádtam velük lenni mindig is. - Na jó! Elég volt… szétszeditek… Nyomás korit húzni! Öt perc múlva mindenkit a pályán akarok látni. Kapta el a lányok derekát, és emelte el őket rólam, akik sikongatva nevettek fel. - Ez rád is vonatkozik, aranyom. Fogott rá a csuklómra, majd fordította felfelé a tenyeremet, és beleejtette az aprócska szekrénykulcsot. - Minden úgy van benne, ahogy volt. Nem nyúltunk hozzá… A kulcsra meredve sóhajtottam fel. - Nincs olyan, hogy nem… Segítesz, és kész. - Úgy látom nincs értelme vitába szállnom veled. - Jól látod. Kacsintott, majd indul el az irodák felé. Az öltözőbe mentem a lányok után, akiknek rajongó társasága valamelyest megkönnyítette azt, hogy a régi holmiim között matatva öltöztem át. Minden olyan volt, ahogy itt hagytam, mielőtt nyár elején elindultam Alaszkába. Nyomasztó volt az, hogy itt semmi se változott. - Fáj? Térdelt fel Jessy a padra, miközben felhúztam a testszínű harisnyát a lábaimra. A nyolc éves kislány pillantását követve tekintettem a melltartó által láttatott hegre. - Már nem fáj. Mosolyogtam rá. Dresszének szoknyarészét csavargatta ujjai között, ahogy ismét megszólalt. - Sajnálom, hogy beteg lettél Erin. Pedig olyan jó szíved van. Bámult rám barna szemeivel, őszinte sajnálkozással. Lehajolva hozzá megpusziltam a homlokát, majd megsimogattam az arcát. - Köszönöm. De most már menj, mert Will mérges lesz, ha elkésel… Nyúltam a hóna alá, majd felemelve egy pillanatra magamhoz öleltem, és talpra állítva irányba fordítottam. Az egyik versenyen használt kedvenc dresszem húztam magamra, szőke hajam kontyba feltűzve. A telefonomat vittem csak magammal a korimon kívül. Minden mást bezártam a szekrénybe. - Azta… Mért végig Will őszinte csodálattal, amikor meglátott. - Hűűű… Erin de szép vagy! Siklottak oda a kicsik a pálya széléhez. Mosolyogva ültem le az egyik padra, majd lecseréltem a cipőket a korikra. A pálya fölötti órára pillantottam, aztán írtam egy sms-t Eugéne-nek a sportcentrum címével. Biztos nem fogok visszaérni a szállodába, mire végez a konferenciával, szóval ha tényleg érdeklik a kedvenc helyeim, akár kezdhetjük itt is a körbevezetést. Rá férne mindkettőnkre, ha tényleg a kikapcsolódásra fektetnénk a hangsúlyt a hétvége hátralevő részében. - Na és a te koriid? Pillantottam Will lábaira, aki megvonta a vállait. - Én innen figyelek. A tieid. Bökött a lányok irányába, aztán a telefonomra pillantott. - Add csak ide… addig vigyázok rá. A kezébe ejtettem a készüléket, majd mély sóhajjal a pályára léptem. - Izgága társaság… tessék felvenni a libapózt… Állítottam őket sorba, s mélyedtem el az edzésükben olyan természetességgel, mintha a hét minden napján ezt csinálnám. Hiába, a zsigereimbe égett… pár hónap nem elég ahhoz, hogy kiessek a gyakorlatból. Fel se tűnt, hogy Will közben titkon pár másodperces videót vett fel a telefonommal, amit aztán mms formájában átküldött Eugéne telefonjára.
Másfél órával később a cseppet sem a nézőtérre való öltönyös férfi leült egy, a nézőknek fenntartott székek egyikébe, távol a jégen játszó-edző nőtől, és a széléről olykor vidáman nevető, máskor dirigáló férfitől. Hosszan figyelte a kifinomult mozdulatok sorát, a gyermekek megfeszített munkájába belevegyülő báját, és azt a természetese, türelemmel teli gyengédséget, ahogy a nő viszonyult hozzájuk. Figyelte a végül mégis pályára sikló Willt, ki könnyeden kapva el fiatal nőt pörgette meg a jégen, majd nagy ívben írva le a kört, dobta bele a karcsú testet a tökéletes fordulat sorába. Minden mozdulatukról sütött az összeszokás gördülékenysége. - Szia! Te ki vagy? – koppant mellette a korcsolya élvédője, majd huppant a műanyag székek egyikére hatéves forma gyönyörűség. Aranyszőke, göndör fürtjei kikandikáltak a vékony sapka alól, miközben égszín szeme érdeklődően fürkészte a férfit. Eugéne meglepetten fordult a gyermek felé, majd mosolyodott el a tündérkén, ki már a földön is úgy mozgott, mint aki a korcsolyázás adta kecsességgel született. - Valaki, aki nem idevaló. – volt tűnődő a válasz, amit inkább magának mondott ki, nem a gyermeknek. A kicsi a maga módján értelmezve a választ, vonta meg apró vállait. - Aki itt van, az mind idevaló. Az emberek oda mennek, ahová valók. – volt annyira egyszerű és tiszta a gondolat, hogy Eugéne hirtelen irigykedni kezdett a gyermek éleslátására. - Szépen korcsolyázol. - Igen…de úgy szeretnék… - intett fejével a teret bemozgó kecses páros felé. - Fogsz úgy is. – nyugtatta meg a férfi, tekintetével követve a nőt, kit oly sokszor lökött már el, és jól tudta, véges az az idő, míg ezt megteheti. Hogy egyszer végleg sikerülni fog. - Mért vagy szomorú? – kíváncsiskodott a kislány. - Szomorú lennék? – vonta fel szemöldökét a férfi. - Igen. Szomorú a szemed. – bólogatott a gyerek meggyőzően. A férfi tűnődve figyelte a jeget, majd a gyermek felé fordult. - Azt hiszem szeretek valakit. De nem tudom azt adni, amire vágyik...akire vágyik, az nem én vagyok. – a gyerek jelentőségteljesen hümmögött, és nagyon felnőttnek érezte magát, hogy ily fontos dolgot beszélhet meg valakivel. - Elmondtad már neki? - Nem. Soha. – mosolyodott el a férfi keserédesen. - Akkor honnan tudod, hogy mit gondol? – tette fel az angyalka a 100 pontos kérdést, mire az edző hangja betöltötte a csarnokot. - Liána! Vissza a pályára! – volt Will némileg megfedő, de nem durva. A kicsi felszisszent, majd Eugénere vigyorgott. - Lebuktunk. – súgta cinkosan, majd felállva indult lefelé. Csupán egy pillantást vetett még hátra. – Mondd meg neki! És vigyél virágot is! – vigyorgott a kicsi, majd lesietve a lépcsőn dobta szőnyegre az élvédőt, és szökkent rá a jégre. Eugéne tekintete a felé forduló nő zöld tekintetébe kapcsolódott, majd felállva rejtette szétnyíló szövetkabátja zsebébe kezeit, és indult el lefelé, a palánkhoz. Ahogy a nő odasiklott, ujjai a kontytól szabad tarkóra simultak, majd hüvelykje a hűvös arcot érintve rajzolták meg az áll ívét, gyengéd mosollyal. - Neked itt a helyed…a jégen…nem az újságnál, vagy egy kocsmában…itt vagy teljes és gyönyörű. És nekem ez az Erin kell! – súgta halkan.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Az idő mindig is megszűnt, ha a jégre léptem. Nem vettem észre, hogy elszaladt az idő, és Eugéne-t se láttam, annyira távol ült le a látószöghöz képest, amit odalentről észleltem. Az a fizikai és lelki kimerültség, keserűség amit éreztem, szép lassan elszállt. Elengedtem. Az, hogy itt lehetek… a kicsiket edzhetem, ahogy régen is tettem… s hogy Will-el korizhatok, teljesen feltöltött energiával. Úgy érzem, hogy visszaköltözött belém az élet. A kori nélkül nem vagyok teljes. Hiába próbálom hasznosítani magam más téren is, hiába állok helyt az újságnál is… ez az, amit igazán szeretek csinálni. Bár Will pörgetett volna még, de tudta, hogy vigyáznia kell rám, és nem szabad túlerőltetnem magam, ezért a kicsiknek szánt rögtönzött bemutatót egy elegáns beforgással lezárta, majd körbepillantva szúrta ki az elcsatangolt növendéket Eugéne mellett. Pihegve fordultam meg, hogy megnézzem mi késztette arra Liát, hogy meglógjon a jégről, s ahogy megláttam Eugéne megemelkedő alakját, akaratlanul is elmosolyodtam. - Mindjárt jövök. Pillantottam a csipet csapatra, és a palánkhoz siklottam. - Mikor jöttél? Nyúltam át a palánk fölött, aztán mindkét karomat Eugéne nyaka köré kulcsolva magamhoz húztam egy pillanatra, hogy megcsókoljam. A mozdulatomat kacarászós nevetgélés, és pisszegések kísérték, ahogy a sok kíváncsi szempár minket méricskélt mögöttem. - Hölgyek! Van dolgotok, nem igaz? Tapsolta össze őket, hogy az edzésre koncentráljanak. Will diszkréten fordult el, nem bámulva minket… de talán az is benne volt a mozdulatban, hogy kicsit rosszul esett neki, hogy nem lehet Eugéne helyében. Eugéne szavaira vonásaimra gyengédség költözött, ajkaim apró mosolyra feszültek. - Boldog vagyok, hogy eljöttél. Bárcsak ez lehetnék minden nap… Pillantottam magamon végig. Noha a dressz nem passzolt pontosan, valamelyest kifogytam belőle, de még így is jól mutatott rajtam. Mintha a részem lenne… vagy én a ruha része? Teljesen mindegy. - Köszönöm a fréziát. Nagyon örültem neki. Hopp! Billentem kicsit előre, ahogy megéreztem magamon a lökést, amit az apró test ütközése okozott. Hátra fordulva találkozott tekintetem Liáéval, aki mosolyogva nézett fel rám, majd Eugéne-re. - Bejössz a jégre? - Liána! Siklott oda hozzánk Will, mindkét kezével Lia vállaira tenyerelve. - Jól van, jól van… megyek már. Szusszant a kislány, majd fülig érő mosollyal kacsintott Eugéne-re. Will felvonva szemöldökét nyújtott kezet Eugéne-nek. - Kezdek aggódni, hogy elcsábítod az egész utánpótlást. Persze csak viccelt, de azért nem kerülte el a figyelmét a kislány gesztusa. Lia eléggé érett kislány volt, nem az a meggondolatlanul fecsegős típus, ezért Will szinte biztosra vette, hogy van valamilyen közös titkuk kettejüknek. - Mindenhol imádják a gyerekek. Szóval nem alaptalan az aggodalmad. Dörgölöm Will orra alá nevetve. - Nem szívesen, de visszaadlak Eugéne-nek. Köszönjük, hogy besegítettél… mindannyian örülünk, hogy eljöttél. Gyakrabban is megtehetnéd, ami azt illeti. - Jó lenne… Mosolyogtam Will-re, majd léptem ki a szőnyegre, felhúzva az élvédőket. - Sietek. Addig maradj itt nyugodtan. Mindjárt jövök… Érintettem meg finoman Eugéne vállát, majd az öltözők felé indultam. Will kiadta az ukázt, majd Eugéne-hez fordult… kihasználva, hogy egy kicsit négyszemközt lehet vele. - Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire dühös vagyok azért, ahogy az élet kibabrált vele. Hónapok óta nem edzett, de alig venni észre rajta… Simán megvan benne még két olimpia. Fogalmam sincs, hogy képes együtt élni ezzel minden egyes nap. Igaza van Sasha-nak… de ezt nem mondhatom meg Erinnek, mert hetekig nem állna velem szóba. Te is láthattad, hogy Ő ide való. Te talán tudnál rá hatni. Ismerem őt már tíz éve… nem tud meglenni a jég nélkül. Valahogy meggyőzhetnéd, hogy vállaljon tanítványokat ott, Alaszkában. Sokkal jobb hatással lenne rá a dolog, mint ahogy gondolja… és nem lenne megerőltető se a szívének. Látszott, hogy Will valóban törődik Erinnel… és fontos neki a boldogsága. Ahogy tisztában volt azzal is, hogy elég konok ahhoz, hogy csak kevesen tudjanak rá hatni. Érezte Erinen, hogy nagyon fontos neki Eugéne… fontosabb, mint amennyire ő valaha is fontos volt… s pont ezért gondolta úgy, hogy talán ő meggyőzhetné. - Ha nincs más programotok estére, eljöhetnétek a Havanna Club-ba. Erinnek már említettem tegnap telefonban. Huszonegytől hatvanig minden korosztályból vagyunk ott vegyesen… mindig jó a hangulat.
A nő után fordulva tartotta még mindig a fal mögött eltűnő alak vonalait, majd Will szavai mentén felé fordulva bólintott. - Élni akar. És ez az ösztön erősebb a vágynál, ami ide vonzza. – volt oly egyszerű és érthető a magyarázat, azonban volt amivel egyet értett. - Valóban semmi keresnivalója nincs sem az újságnál, sem máshol. De ezt az utat neki kell bejárni, hogy a végén teljes szívből lépjen újra jégre, a veszteség félelme vagy fájdalma nélkül. – pillantott Willre, majd hosszan tartva a férfi tekintetét, bólintott. - Köszönöm a videót. – mondta halkan, valóban hálásan. Nem biztos, hogy idejött volna nélküle, azonban ezt már nem kötötte a férfi orrára. Az esti meghívást csak nyugtázta, azonban nem ígérkezett el. Majd a nő eldönti. Helyette elpillantva az edző mellett intett a szőke tündérkének, ki könnyeden siklott ki a pálya szélére. Eugéne kilépve az ajtóhoz guggolt le még a szőnyeg szélére, így arca egy magasságba került a gyermekével. Kezét a kicsi felé nyújtotta. - Eugéne. – rázta meg az apró kacsót, de nem engedte el azonnal. Helyette kicsit közelebb vonta a gyermeket, hogy szavait csak a csöppség hallja. - Kösz Tündérkém. Jövök neked eggyel! – a gyerek szélesen elvigyorodott, majd jelentőségteljesen bólintott. - Csak el ne felejtsd! – csimpaszkodott vékony karjaival a férfi nyakába, ösztönösen érezve épp azt amit minden gyermek a doktor közelében. Hogy valamiért ők az egyetlenek, kik akadály nélkül a szívéhez férkőzhetnek. A doktor azonnal ledobva a mindenki számára létező páncélt mosolyodott el, és ölelte meg a kislányt, megsimogatva a szőke fürtöket. - Na hess...az engem ölelgető nők lecsúsznak az olimpiáról. – a gyerek felkacagott, mintha értette volna a férfi szavai mögött megbújó mögöttes tartalmat, majd kibontakozva siklott vissza a jégre, könnyed piruettel állva vissza a sorba. Will összevonva szemöldökét figyelte a jelenetet, miközben akarata ellenére meglátott a férfiban valamit, mit habár nem szívesen vallott be, de valóban lehetett szeretni. Mire Erin mellé ért, már újra az a rideg, megközelíthetetlennek tűnő szobor volt, ki merev kézfogással búcsúzott Willtől, majd félreállva hagyta, hogy Erin is lefussa a maga köreit.
Kilépve a stadionból fordult a nő felé, és csókolta meg hosszan, évődőn. - Nos, mi a következő helyszín? – vonta fel szemöldökét, könnyeden férkőzve hozzá a kontyhoz, majd bontva ki a szoros kötelékbe kényszerített tincseket.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Kifelé haladva akadt meg tekintetem néhány, a folyosók falain lógó képen, de egyik előtt se álltam meg nosztalgiázni. Nagyon jól esett az elmúlt néhány óra, s energikusságom vibrálóan vesz körül, ahogy szinte húzom magam után lendületemmel Eugéne-t az épület elé. Széles mosollyal az arcomon fordulok felé, belesimulva a csókba ölelem át, majd szemeimet forgatva nevetem el magam, ahogy a konty hirtelen „önálló életre kél”. - Nagyon sablonosnak fogsz gondolni, ha azt mondom, hogy az Empire State Building? Léptem is el mellőle, gyakorlott New York-i lakosként intve le egy közeledő taxit. - A 34. utca és az Ötödik sugárút sarkára, legyen szíves! Diktáltam be a címet, és a taxi Manhattan felé vette az irányt.
Az épület környékén mindig óriási a forgalom. Ahogy kiszállunk a taxiból, hirtelen olyan érzésünk támadhat, mintha egy óriási hangyaboly része lennénk. Hogy ne szakadjunk el egymástól, kézen fogva vontam magammal Eugéne-t, de nem a főbejárat felé vezettem, ahogy arra valószínűleg számított volna. Egy oldalsó, vélhetőleg a karbantartók számára fenntartott ajtónál állapodtam meg, majd izgatottan csengettem ötöt. Kettő rövidet, egy hosszút, és még kettő rövidet. - Lehet, hogy egy kicsit várnunk kell. Fordultam Eugéne-hez, de aztán az ajtó kattanását hallva fülig érő mosollyal perdültem meg tengelyem körül, az overálban kilépő ősz… hatvanas évei derekán járó férfi nyakába ugorva. - Drága Erin! Ez a mosoly mindig beragyogja a legborúsabb napjaimat is! Öleltek át az öreg kortól ráncossá… és bőre rugalmasságát vesztő kezek. - Joe bácsi! Remélem nem jöttünk rosszkor!? - Te sose jössz rosszkor, kedvesem! Ki ez a jóvágású fiatalember, akit magaddal hoztál? Fordult érdeklődőn Eugéne felé, majd kezet nyújtott. - Joe bácsi, Ő itt Eugéne… a kedvesem. Eugéne… Joe bácsi! Mutattam be őket egymásnak. Az öreg szívesen fogott kezet, láthatóan őt nem zavarták az osztálybéli különbségek. - Gyertek csak be. Terelt be minket az épület azon részébe, amit turistaként nem szoktak mutogatni az embereknek. Egy régi felvonó előtt álltunk meg, aminek rendeltetése feltételezhetően az lehetett, hogy a liftaknák szerelését ebből végezzék, és az egyéb karbantartási munkálatokhoz is ezen keresztül jutottak fel az épület különböző szintjeire, elválasztva a személyzetet ezzel a turistáktól. - Számítottam ám rád. Mosolygott rám huncutul, mire meglepetten felé fordultam. - Tényleg? - Bizony! William már tegnap szétkürtölte mindenkinek, hogy a városban vagy, és Liácska annyira várta a mai edzést, hogy alig tudtuk este ágyba dugni Claire-el. - Épp onnan jövünk. Mosolyogtam, majd Eugéne felé fordultam egy pillanatra, hogy ne érezze magát kirekesztve a beszélgetésből. - Joe bácsi Liána nagypapája. Tudod… a szőke hajú kislány, akivel beszélgettél. Raktam helyre a mozaik egy újabb darabkáját. - Claire néni hogy van? - Jól van, jól van… már levették a gipszet a kezéről, de nem akar gyógytornászhoz járni, ezért én masszírozom a karját esténként. - Na és Will? Miért nem kérik meg, hogy segítsen? Biztosan szívesen megtenné… nemrég lett meg a masszőr vizsgája. - Áh! Az asszony makacs, mint egy öszvér. Azt mondja, nem kell neki segítség. Tudod… mi már csak elmorgunk egymással olyan öregecskén. Legyintett. - Képzelje csak fiatalember, Erint már olyan pöttöm kora óta ismerem, mint amekkora most az én Liácskám. Az anyukájával jöttek ide, és elszakadtak egymástól a nagy tömegben. Az öregek szeretnek nosztalgiázni, így a világért se szakítanám félbe… mosolyogva hagyom kibontakozni. - Szegény édesanyja betegre aggódta magát, már mindenki Erint kereste… de én találtam rá. Nem tudom, hogy keveredett be hozzánk, de amikor rátaláltam, épp a szerszámos ládámban matatott, és nyakig kenőolajas volt a szép fodros cseresznyefürtös ruhácskájában. - Jó ég! Én már nem is emlékszem mi volt rajtam! Nevettem fel zavaromban, és kissé el is vörösödtem. - Utána többször is láttam az épületben. Hol az apukájával, hogy a bátyjával tűnt fel. Tudja… én nem igazán értettem, hogy egy itt lakó miért látogatja meg olyan sokszor a kilátót. Szóval egyszer a kíváncsiságomtól vezérelve megkérdeztem tőle. Elmesélte, hogy a versenyek előtti napon szeret feljárni az épület tetejére, mert szörnyen fél a magasságtól, de ha le bír tekinteni az épület tetejéről a mélybe, akkor másnap félelem nélkül tud a jégre menni. - Tényleg így volt. Mosolyogtam őszinte szeretettel Joe-ra. - Azóta már nem félek a magasságtól sem. - Ahogy nagyobbacska lett, már egyedül jött el, én pedig szívesen vittem fel az épület tetejének egy pontjára, ahol nem zavarják a bámészkodásában. Ha pedig nem volt sok munkám, akkor én is kiültem vele, hogy együtt nézzük a várost. Akkor is fent ültünk, amikor… Érzékelve a hirtelen hangulatváltozását, fontam rá finoman ujjaimat a vállára, majd gyengéden megszorítottam. - Liácska még három éves sem volt, amikor a fiam és a menyem autóbalesetet szenvedett. Frontálisan karamboloztak, Lia pedig hátul ült a gyerekülésben. Ő karcolás nélkül megúszta, de a szülei szörnyet haltak. Azóta mi neveljük az asszonnyal az unokánkat. Mi öregek vagyunk már, és egy ilyen aprócska eleven kislány sokat kivesz belőlünk. Nem tudtuk lekötni a mozgásigényét, és a szerény anyagi körülményeink miatt nem is lett volna lehetőségünk arra, hogy bárhova is beírassuk. Megszakadt a szívünk, hogy nem adhatjuk meg neki azt, amire szüksége lenne. És akkor jött ez a drága angyal… felajánlotta, hogy ingyen tanulhat náluk az én Liácskám, és azóta repked a boldogságtól az a kislány. Soha nem fogjuk tudni meghálálni azt, amit értünk tett. - Jaj Joe bácsi… Semmi olyat nem tettem, amit bármely ember ne tett volna meg, akinek van egy kis szíve. Öleltem magamhoz az öreget. - Egyébként is… mindig itt voltál nekem, igaz? Semmivel nem tartoztok. Lia egyébként is tehetséges. Igazán megérdemli, hogy támogassák! A lift zökkenve állt meg, majd kissé nyikorogva nyílt szét az ajtaja, és egyből besöpört a huzat a kabinba. - Majd csengessetek, ha már lejönnétek! Pillantott rám, majd Eugéne-re, aztán ahogy kiléptünk a viszonylag kicsi… nagyjából három négyzetméteres párkányra, ahonnan az ablakmosók szoktak leereszkedni a kosárral, finoman széttártam a kezeimet, hogy érezzem a hajamat, és a kabátomat szabdaló szelet. Kicsit alacsonyabban voltunk, mint az épület legteteje, de innen is tökéletes kilátás nyílt az alattunk elterülő városra, aminek zajai ilyen magasságba már nem értek el… ahogy a kilátórészen zsibongó tömeg zaja se jutott el hozzánk. Csak a szél zúgása volt állandó idefent, de volt benne valami egészen megnyugtató, és bensőséges.
Kezdőlap
