- Azt hiszem be, a nagyival is beszéltünk így. De a nagyiról tudtam, hogy minket néz közben. Jackson bácsiról nem tudhatnám, hogy a mesét nézi-e, szóval így annyira nem vágna szerintem vicces fejeket. Meg hogy hallana engem is meg a filmet is? Nem vagyok egy informatikai zseni, még a korosztályomhoz képest sem. Nem az elektromos babysitter nevelt fel, ez látszik rajtam. Sokkal szociálisabb vagyok annál és nem is zavar, hogy nem nagyon értek a gépekhez. Majd ha nagy leszek, akkor biztos fogok, mert apa megtanít. - Én is, ezért ken rám anya mindig olyan fehér, sose beszívódós krémet. Utálom. Megfogadtam, hogy inkább nem megyek napra soha többet, csak azt ne lássam. Minden rám ragad olyankor és még randa is. - húzom fintorba a szám. - Gyógyszertári. Te is használsz? A naptej szót ugyan nem emlegetem, de biztos sikerül dekódolni neki. A következő pár mondatán megakadok. Kedvese? Az mi? Tudom a férjet, feleséget, barátot és barátnőt, de kedvese? Azt csak a kedves személyekre mondják? - És olyan nincs, amikor nem kedves? Amúgy hogy hívják? Van képed róla? Azt értem, hogy egy személy lehet akivel randizott, csak a kifejezést nem hallottam még, de nem is baj, szeretek új dolgokat tanulni. - De honnan tudtad? Elképzelni nem tudom, hogy ez mégis hogy került szóba közöttük, de hirtelen felderül az arcom, s lelkesen csapnám össze tenyereimet, ha ugyan nem lenne gipszben az egyik kezem. - Mesélt rólam mindenkinek? elmondta, hogy én vagyok a legjobb barátja? Büszkélkedett velem? Öm.. hiányzom neki, ugye? Lelkendező remény éled hangomban és pillantásomban is. Olyannyira elsodor a téma, hogy elfelejtek még epret is enni, pedig eddig csak úgy tömtem magamba a szemeket. Szeretem, ha szeretnek, de ki ne szeretne? - Miért ne kedveltelek volna? Tök cuki vagy, amúgy.
- Úgy, ahogy te is hallod, ha más beszél, miközben itthon nézitek a tévét, és onnan tudnád, hogy nem azt nézi, hogy nem vágna vicces fejeket. Tuti hamar lebukna, mert gondolom, akkor nagyon jól ismered. Próbálom elmagyarázni neki a dolgot, de tény és való, hogy attól még nem ugyanaz így, mintha személyesen néznének meg együtt egy filmet. Azt semmi sem tudja helyettesíteni. - Igen, én is, bár én magamnak is ki tudom keverni, és tudom, mi az, amitől ragad, szóval azt kevesebbet teszek bele, ha magamnak csinálom. Valakit nem zavar, de én sem szeretem, ha nem szívódik be valami. Meg azért olyan sokszor nem is járok strandra, inkább a fedett uszodákat szeretem. Tengerpartra pedig azóta a nyár óta nem is tettem a lábam, hogy Jacksonnal majd az egészet kinn töltöttük, le is égtem többször is, olyan voltam, mint a rongy, de akkor még maradéktalanul boldog rongy voltam. Most, Maya nélkül aligha lehet valaha is teljes a boldogságom. - Akkor inkább úgy fogalmazok, hogy olyan undi fiú barátom, amilyet te most még biztos nem akarsz. Nem, nincsen róla képem sajnos, most hogy mondod, ezt be is kellene majd pótolnom. Connornak hívják. Tutira le fogom fényképezni, amint legközelebb találkozunk, mert nem járja, hogy ne legyen képem a szerelmemről. Mondjuk, most az egyébként sem egyszerű helyzetünkön még egyet akarok csavarni, ami nem feltétlenül fog jól kijönni, de nem tehetek róla, hogy nekem születése óta a lányom az első. - Szóba jött, hogy lesz dolgom errefelé, aztán említette, hogy ismer pár embert. Nos, így is lehet mondani, bár igazából nem volt ez ennyire egyszerű, elég könnyes percek voltak azok, amikor kiderült az igazság Jackson számára, és az szintén, amikor elárulta, hogy ismeri a lányunkat. - Azt nem tudom, hogy másnak beszélt-e rólad, de nekem igen, és büszkélkedett persze, meg mondta is, hogy adjam át, hogy puszil, de ezt már említettem. Szó szerint nem mondta, hogy hiányzol neki, de biztosan így van, különben nem küldött volna puszit. Nesze nekem kikezdhetetlen logika, biztos ez is „családi” örökség. - Nos… tudod Maya, nem voltam veled teljesen őszinte. Én igazából nem vagyok gyerekcsősz, a szüleid csak szívességet tesznek nekem azzal, hogy megengedik, beszélgessek veled. Mélységesen örülök, hogy cukinak tart, de sajnos nem vagyok benne biztos, hogy ez még sokáig így lesz...
- Ó! - szinte látni, ahogy felgyullad a kis égő a fejem felett. Elvigyorodom. - Ez egy csudás ötlet! És amúgy jah, biztos tudnám. Velem mindig vicces volt. Bár van aki azt mondja róla, hogy nem mindig vicces. Mercedes szerint olyan, mint én. Érzéketlen. Mivel ez így suta kissé, s amúgy is annyit beszélek, ami hat másiknak elég lenne, megosztom Naomival a történet egészét. - Apa és Jackson bácsi barátok és egyszer apa mesélt valamit a vacsoránál Jackson bácsiról, amitől anyának szinte megakadt a falat a torkán. Én nem emlékszem már mi volt az, de anya akkor reagál így, ha valaki olyat mond neki, ami Mercedes szerint érzéketlen. Mint például én, amikor megkérdeztem miért nem tud szülni, ha egyszer fejlett lények vagyunk és biológiailag az emberek képesek rá. - megvonom a vállamat. Azóta sem értem, hogy mi volt a baj azzal a beszélgetéssel, de rokonítottam magam jellemzésben Jackson bácsival. Ha még tudnám.. De szerintem ő sem érzéketlen és én se vagyok az. - Hű! Keversz majd nekem is? Vagyis hát anyának, és majd azt mondjuk, hogy nem is én kértem, mert akkor ha én kérem tutira lebukom, hogy ki akartam játszani, pedig annyira nem is. Az előbb a villanykörte, most a glória az, ami megjelenik a fejem fölött. Vagyis megjelenne, ha ugyan a világunkban ilyesmi előfordulhatna. De mivel a hajszínem inkább ördögtől született, lehet hogy le is esne a fejemről, amúgy. - Csókolóztok is? Fintorodom el őszinte undorral. Anyáék is szoktak és az is fúj. Már nem is annyira a látvány, mint a hangja. Pedig ők még nem is cuppognak, csak futó puszit adnak egymás szájára. De attól még nem guszta, s igen, undi fiúbarát. Már értem miről van szó. - Jaj, olyan édes! Nem az? - olvadok el az okfejtés hallatán és igen, ebből nekem egyértelmű, hogy hiányzom Jacksonnak. - Elmehetek egyszer veled Fairbanksbe? Vagy elhozod magaddal Jackson bácsit, ha legközelebb jössz vigyázni rám? Nem akadok fenn azon, hogy a földrajzi távolság a véletleneknek - főleg efféléknek - a melegágya alig lehet. Aztán persze csak a kérdőjelek maradnak, amik tekintetembe költöznek. Tudtam mindig, hogy anya nagyon szeret sumákolni - apa mondja így mindig, ha vicceskedni akar - de ezt azért tartom most furának, mert általában úgy teszi, hogy én is be vagyok avatva. Most viszont nem így esett. - Miért olyan nagy dolog az, hogy beszélgess velem? Én szeretek beszélgetni, szívesség nélkül is bármikor megtehetnéd. - fejtem ki nézeteimet. Egyelőre semmi gyanakvás nincsen a hangomban, nem vagyok egy gyorsan haragvó fajta, főleg akkor nem, ha kérdezgethetek. Meg persze nálam sose lehet tudni, én sem vagyok soha biztos előre abban mire mit is reagálok majd.
Azt hiszem, most kell diplomatikusan hallgatnom, mert egyrészt Jackson érzéketlen oldalát csak mostanság kezdem felfedezni, de kétségtelenül van neki, másrészt pedig, nem értem, hogyan mondhat ilyet neki a testvére, bár a gyerekek kegyetlenül őszinték, de akkor is… Ki tudja már, én miket mondtam az öcsémnek gyerekkorunkban, semmi hasonlóra nem emlékszem, de sokáig hibáztattam azért, mert anya jobban szerette őt, mint engem. - Ez nem érzéketlenség, egyszerűen csak vannak dolgok, amiket még nem értesz. Egy nő sokszor nem tehet arról, hogy nem tud gyereket szülni. Már én sem tudnék. Nem mintha ezt feltétlenül tudnia kellene, de talán egész magától értetődő felvezetése a témának, amiről sajnos, nem sajnos mindenképpen szót kellene ejtenünk. Egyszer el kell kezdeni, én pedig nem szeretem vesztegetni az időt, legalábbis ezzel nem szeretném, utána fogok neki hagyni remélhetőleg eleget, hogy megszokja a gondolatát annak, ki vagyok, és dönthessen. - Megbeszélhetjük. Igazán nem nagy dolog, bár az anyukája engedélye nélkül egyébként sem tenném meg. Rossz érzés ezen fogalom alatt nem magamat érteni, de tudomásul kell vennem, hogy számára egyelőre nem én töltöm be ezt a szerepet. - Igen, szoktunk. Pirulok el kissé, bár ez még nem necces téma annyira, de nem tehetek róla, elég gyakori ez az arcberendezésemen. Mulattat a fintora, és meg is értem, még általános iskolában én is undinak találtam, aztán középiskolás lettem, és már közel sem tűnt annyira kellemetlennek. - De, az. Bólintok szolid mosollyal, ha Mayáról van szó, akkor kétségkívül édes, de ha rólam… nos, az már határozottan más kérdés, és azt egyelőre nem is feszegetném, vélhetőleg úgyis kismillió új kérdése lesz majd, hogyha megtudja róla az igazságot. Nem irigylem ezért a sok megdöbbentő hírért. - Nagyon szívesen elvinnélek Fairbanksbe. Nem esik nehezemre kijelenteni, sőt, vissza sem akarnám hozni, esetleg néha látogatóba, mert nem vagyok olyan kegyetlen, hogy elszakítsam tőlük. Jacksont most is szívesen elhoztam volna, de nem tudott jönni, s ezt inkább nem emlegetem fel megint. A kérdésére felsóhajtok, nem nagyon tudom, hogyan és mit kellene mondanom, de már nem fogok visszafordulni, amolyan most vagy soha érzetem van. Tépjük le azt a ragtapaszt, bármennyire könnyű is volt eddig, azért hiú ábrándokat nem táplálok afelől, hogy olyannyira jól fogja viselni. - Azért nagy dolog, mert sosem tehettem meg. Maya, én vagyok az, aki arra kényszerült a születésedkor, hogy örökbe adjon. Nem bírom kimondani, hogy én vagyok az édesanyja, mert félek, az még túlságosan agresszív megközelítése lenne a témának, talán így is az, de mentségemre legyen mondva, sosem kellett még elmondanom a gyermekemnek, hogy én vagyok az anyja. Honeycutték biztos most ugranak fel csapot-papot hátrahagyva, hogy ha kell, itt legyenek Mayának. Nem mondom, hogy így terveztem, de inkább személyesen, mint egy bíróság hideg, baljóslatú falai között…
- Hogy érted azt, hogy nem tudnál? - szalad ráncba a homlokom a kérdéssel egyidőben. Aztán hopp, megüti valami más is a fülemet, de úgy vélem, hogy az előbbiek után talán jobb lenne, ha arra nem kérdzenék rá. Mert nem mondta, hogy volna gyereke, akkor meg biztos nem szült, szóval szerintem elég butának nézne, amit meg nem szeretnék, mert butának tűnni eléggé rossz dolog és sőt mi több, kellemetlen is. - Óóó! És nem undi? Mármint anya szerint sem az, de ő nem akart még soha beavatni abba, hogy milyen is a csók. Mindig azt mondja, hogy idővel majd megtudom. De ez pont olyan, mint amikor a nagyinak azt mondták, hogy majd ha sok idő telik el, nem fog neki fájni a nagypapa halála. Pedig látom, hogy fáj neki. Ezért is mondtam aztg a múltkor telefonban neki, hogy ha valaki azt mondja neked: az idő minden sebet begyógyít, csak szimplán vágd pofán és mondd: nyugi, mindjárt jobb lesz! Annyira nem volt elragadtatva és anya is hallotta, szóval kaptam egy hét csinos szobafogságot. Mercedes persze kinevetetett. - fintorodom el duzzogva. Szerintem semmi baj nem volt abban, amit a nagyinak mondtam, igazán megtehette volna a kedvemért, olyan vagány néni, el is tudtam róla képzelni, hogy odaken egyet valakinek. Bár úgy lett volna viccesebb, ha én is ott vagyok, ez igaz. - De most komolyan! Szerinted melyik része miatt volt a büntetés? - kérdezem, de még mindig nem feledkezem meg a csókról. Szeretném, ha elmesélné hogy is kell csinálni. Hadd ne mondja nekem többé azt senki, hogy nem is tudom milyen csókolózni, szóval nem mondhatom, hogy undi. De, mondhatom. Mert már tudom majd. Elméletileg. És apa szerint az elméleti tudás nagyon fontos. Lelkesen bólogatok és bekapom az utolsó szem epret a tálról. Ami kis híján a torkomon is akad a következő kijelentésre. Elkerekedett szemekkel bámulok Naomira. Nem arról van szó, hogy az örökbeadás tényéért fagyna meg a levegő, hiszen jó családom van és sose csináltam ügyet abból, hogy nem vagyok a vér szerinti gyerekük. Egyszerűen csak amilyen őszinte lény vagyok én, ugyanannyira másokat is annak szeretem látni és ki sem néztem Naomiból, hogy bármikor képes lenne hazudni. Bárkinek. - Ha összekeversz egy szájhőst egy gengszterkomplexusos fazonnal, aki egy nőnél egy kézcsóknál nem jut tovább, akkor egy bizonyítási vágytól hajtott, gyáva alakot kapsz. - közlöm vele dacosan, hetet havat összehordva, egészen összecsücsörített szájjal. - Miért nem küzdöttél értem? - szalad ki a számon a kérdés, ami a kényszerült szó meghallása után szinte evidensnek tűnik. Nem sírós a hangom, teljesen tényszerűen teszem fel a kérdést, s erről eszembe jut egy tanárnőm is, aki mindig azt mondta, hogy a tárgyilagosságom már-már ijesztő egy ekkora gyermekhez képest. - Hány éves voltál? És különben is.. anyáék miért nem mondták soha, hogy ismernek téged? Megérdemeltem volna, hogy tudjam ki szült, ha már azt tudom, hogy ki nem szült. Erre mondhatnám, hogyha még egyszer valaki beavatási ceremóniát tart a tanoncoknak és az én szobámat szemeli ki helyszínnek, annak alágyújtok, mert Mrs. Delaney szerint ez egy metafora lenne a szobám-életem összekötésére, de ilyen butaságokat csak Penny szokott mondani és őt utálom. - elhúzom a szám, megint. Úgy nézek Naomira, hogy az talán már zavaró lehet. Mintha a veséjébe akarnék látni. Nem mérgesen, nem utálattal. Inkább, mint egy iskolai tudományos kísérletre. - Leszel most már őszinte velem? Nem nőtt az orrod, de túl szép vagy a hazugságokhoz. - jegyzem meg, mert feltételezem, hogy minden babysitteres történet eddig valótlanság volt tőle. Tévedhetek, de kilenc vagyok még csak, nem épp fejlett az önkritikám.
//Zsebi. Anyu, bocsiiiii, nem az én hibám, ők adták a számba a szavakat //
- Nem tudom, hogy mennyire vagy tisztában a nők biológiájával, és lehet, ezt nem kellene elmondanom, de egy félresikerült műtét után ki kellett venni a méhemet, anélkül pedig nincs hol felcseperedjen egy kisbaba. Hiába van két tökéletes petefészkem, sajnálatos módon már akkor sem lenne esélyem rá, ha akarnám. Ám sosem szerettem volna még egy babát, csak Maya pótlék lett volna, annak pedig őszintén, semmi értelme sincs, sértés lenne annak a csöppségnek. Jobb is volt így. - Nem undi. Kilenc évesen egyébként még én is undinak tartottam, szóval nem csodálkozom rajta. Egyébként, nagyon kellemes dolog, bensőséges, kifejezed vele a másiknak, hogy szereted, A fizikai dolgokba nem mennék bele, mert azt most még biztos undinak találnád. Abban igaza van anyukádnak, hogy idővel meg fogod tudni. Kicsit azért ledöbbentem azon, amit utána még ecsetelt, és megvakarom a tarkóm, mikor rákérdez, hogy melyik részéért volt a büntetés. Nos, ezt vélhetőleg az illetékes jobban tudná, de ha már kérdezed, elmondom a véleményemet, az úgyis mindenkinek van, maximum nem érdekli a kutyát sem. - Szerintem a vágd pofán nem illik egy kilenc éves szájába, illetve, az erőszak soha nem old meg semmit sem, nem fog kevésbé fájni a nagymamádnak nagypapád elvesztése csak azért, mert valakinek, aki okoskodik, de vélhetőleg jó szándékból teszi, lekever egyet. Ez hosszabb lett, mint terveztem, de üsse kavics, ő kérdezte, maximum többet majd nem teszi, bár hozzátenném, hogy azért sokszor nem várom ám meg, hogy megkérdezzék a véleményemet valamiről, de vele kapcsolatban nagyon óvatos vagyok. Aztán előállok a farbával, ő meg szegény úgy néz rám, mintha minimum sokkolóval simogattam volna meg. Nem vagyok meglepett, tökéletesen megértem, ettől még nagyon is izgulok a reakciója miatt. Amikor azonban végül megszólal, összeráncolom a homlokom, mert esküszöm, hogy jó vagyok a hasonlatokban, de lövésem sincs róla, hogy ezzel most úgy igazából mit akart mondani, bár a gyáva alak a végén elég beszédes. - Ez, bármennyire is szégyellem, kétségtelenül igaz rám. Már a gyávaság, de értse, ahogy akarja, valószínűleg egyébként is úgy érti, szóval rábízom, nekem innentől kezdve már csak az ő jóindulata segíthet. Én semmit sem szeretnék ráerőszakolni, ha nem akar velem beszélni, nem fog, ha viszont bármiféle kérdése van, úgy mindenképpen igyekszem majd megválaszolni őket. - Mert olyasmivel fenyegettek, amit nem kockáztathattam. Megijedtem. Vallom be az őszintét, és lehet, hogy még roppant sokszor fogom ezt megkapni a fejemre, dönthettem volna másként is, de olyan fiatalon és riadtan nem tudtam ésszerűen gondolkozni, túl bonyolult képlet volt ez ahhoz, hogy egyedül megoldjam. Ha ő ennyire jól viseli, igyekszem nem rendkívül szánalmas benyomást kelteni azzal, hogy elkezdek pityeregni, remélem, képes leszek visszafogni magam. - Tizenöt éves volt. Anyukádék nem ismertek engem, pár hónappal ezelőtt kerestem meg őket, amikor végre úgy éreztem, képes leszek végigcsinálni ezt az egészet, és eléd állni. A mondandója többi része megint csak homályos a számomra, de hagyom, hagy fejezze ki magát a saját módján, az még mindig jobb, ha úgy küld el a vérbe, hogy nem értem, mintha kristálytiszta lenne, nemde? - Csak az nem igaz, hogy bébiszitter vagyok. Nem is voltam soha, Maya előtt még túl fiatal voltam, ilyesmit nem bíztak volna rám, az öcsémre néha vigyáztam, de az nem ugyanaz, utána meg jó ideig gyerekeket sem bírtam látni. - Őszinte leszek veled, Maya. Mit szeretnél tudni? Bólintottam azért komolyan, és megadtam az esélyt is neki, hogy kérdezzen, bár jó esély van arra, hogy e nélkül is simán megtenné.
- Szeretem a biológiát, bár nálunk még természetismeret a neve. De első óta a tanító néni lazán kezeli a dolgot, már akkor megmondta, hogy a kuki nem kuki, hanem férfi nemiszerv, szóval ha az ő óráján vannak a fiúk ezen a néven legyenek szívesek ellőni a poénjaikat. Tudom, hogy mi az a méh és ezt így értem is. De anyának van méhe. - elgondolkodva vakargatom meg a fejem búbját. - Neki elkezdenek cseperedni, csak nem maradnak meg. A tanító néni sem tudta megmondani nekem, hogy ennek mi lehet az oka. Amúgy miylen műtét volt? Szeretek mindent tudni és tényleg telve vagyok kérdésekkel. Számomra nincsen tabu, a méhről és egyéb ilyen dolgokról sokkal kevésbé undorodva - sőt, teljesen tárgyilagosan - tudok beszélni, mint a csókról. Az tényleg gusztustalan, de nem is annyira a csinálása miatt - mert az nem nézne ki annyira rémesen, ha mondjuk egy cuki plüsst lehetne csókolni, vagy ilyesmi - mint a fiúk miatt. Brr. Mind idióta! - Remélem, hogy soha! Én ha szeretek valakit, akkor megölelem, megírom helyette a háziját, megérdeklődöm, hogy hogy érzi magát és meghívom magunkhoz játszani. Vagy ezt mindet együtt. Vagy más. De biztos meg nem puszilom a beszédszervét. - fintorodom el és ezzel számomra tökéletesen lezárttá válik a kérdéskör. Kilenc vagyok, Naominak is undi volt az én koromban. Ezzel így meg tudok barátkozni. - A plázában hallottam és ott nem mondta anya, hogy ilyet én sose mondjak. - mentegetőzöm. Persze azt elfelejtem közölni - mert elfelejtettem megfigyelni is - hogy valószínűleg anya éppen nem odafelé figyelt, amerre én, szóval nyilván ő nem hallotta. Elgondolkodom Naomi szavain, picit talán el is szégyellem magam, amikor az elemzés végére jutok. Nem zavar, hogy bőven kifejtette a véleményét, szeretem, amikor valaki nem néz ostobának és olyannak, akinek egy félszavas magyarázat is elég valamire. - Lehet. Majd ha legközelebb beszélek a nagyival, megmondom neki, hogy felejtse el, rossz ötlet volt. - bólogatok lelkesen, aztán elvesztem a lelkesedésemet egy pillanat alatt. Mindenféle tankönyvízű bugyutaságok csusszannak ki a számon, de őszintén, nem tudok a helyzettel mit kezdeni. Én úgy vagyok vele, hogyha már az indítás hazugság volt, akkor onnantól kezdve mindennek annak kell lennie, hiszen nem lehet koszos lábbal tisztává tenni a padlót, nem igaz? Ezért mondom Naominak azt, amit. - Miattam? - kerekednek el a szemeim és telek meg egy pillanat alatt bűntudattal. Én soha, senkinek nem akartam ártani az életben, s rossz azt hallani, hogy tulajdonképpen miattam fenyegettek meg valakit. Pedig én aligha tudtam volna ártani.. mivel nem emlékszem Naomira, biztosan nagyon kicsi volt az elmeállományom akkoriban. - Mivel és miért? - kaparom elő hároméves korom kedvenc kérdését igen halkan. A továbbiakban fejszámolást végzek és csaknem elájulok. A tizenöt nagyon kevés. Nem merem megmondani, mert anya finoman megkért rá, hogy senkinek a gyerekszülésével és gyerekvállalásával kapcsolatban ne alkossak véleményt, így most próbálom büszkévé tenni a hallgatásommal. - Értem. - húzom törökülésbe a lábaim és hosszú csendbe merülök. Végül talán eléggé in medias res, de felteszem az első kérdésemet. - Mindig tudtad hol vagyok? Hiányoztam neked?
- Én sem tudom erre a választ, sajnos ennyire nem vagyok otthon a témában, egyébként, szülés volt. Nem kellett volna semmi bajnak történnie, de sajnos így esett. Azóta sem vagyok teljesen biztos benne, hogy nem szándékosan hagyták elfertőződni a dolgokat odabenn, de nem vádoltam soha senkit, annál sokkal nagyobb volt az én személyes tragédiám, a kislányom elvesztése, minthogy ezzel foglalkozzak. - Most még valóban így a természetes, de hidd el, ha addig nem is, de tíz év múlva már biztosan másként fogod gondolni. Ami azt illeti, szerintem hamarabb is, amilyen tempóban a mai gyerekek érnek, bár szerintem ez inkább hátrányos, de én ne mondjak semmit, aki tizennégy évesen már odaadta magát élete szerelmének, aztán mindent el is vesztett. - Nos, anyukádnak biztosan más dolga volt akkor, sajnos az ilyesmi sokaknak nem tetszik. Nem is feltétlenül a fogalmazásmód miatt, bár pofa helyett javaslom a száj használatát, hanem a mondandó támadó, negatív tartalma miatt. Elvégre, egy kislányból senki sem nézi ki, hogy ilyeneket beszél. Én sem, de mindezekkel együtt valószínűleg inkább nevettem volna egyet bizonyos szempontból tutira nem leszek mintaanya soha, hiszen elég gyermeteg tudok lenni én magam is, huszonöt éves fejjel. - Szerintem örülni fog neki a nagyid. Mosolyodom el, még akkor is, ha nem az az igazi nagyija, bár azt hiszem, így látatlanban is kijelenthetem, hogy jobban járt vele. Azt hiszem, ilyen felvezetés után sem lesz könnyen emészthető a valóság, ám nincs mit tenni, ezt a lavinát már nem állíthatom meg, de nem is szeretném. Szeretném megsimogatni az arcát, megölelni, hogy ő az egyetlen, akinek egyáltalán nincs oda rosszul éreznie magát az egész helyzet miatt, mert tényleg semmiről sem tehet. Egyelőre azonban nem érzem feljogosítva rá magam, még a kezét sem merem megérinteni, összetörnék, ha elhúzná. - Isten ments, Maya, nem miattad, nem lehettél az oka, hisz nem csináltál semmit, csak növekedtél. Inkább azért, mert én nem akartam azt tenni, amit mondtak. Ezzel meg is van a válasz a második kérdésére, de úgy vélem, megérdemli, hogy lássa a teljes képet, csak azt nem tudom, hogyan oszthatnám ezt meg vele úgy, hogy ne utálja meg az egész családomat, illetve, nem is tudom, ilyesmit elárulhatok-e egy kilenc évesnek, de ha már a méhről, meg minden hasonlóról tud, talán a dolog fizikai része nem feltétlenül fogja megviselni, amennyire gyakorlatiasnak bizonyult eddig is. - A szüleim az elejétől fogva azt akarták, hogy adjalak örökbe, mert nem tehetem meg a családdal, hogy szégyenbe hozom őket leányanyaként. Én közöltem, hogy erről szó sem lehet, megtartom a kisbabámat, és semmit sem tehetnek értem. Nos… a szülőanyám akkor ragadott meg, és nem túl finoman az értésemre adta, hogy vagy így, vagy úgy, de el fog venni tőlem. Nincs szívem még a halott anyámat sem bemocskolni a szőrös igazsággal, burkoltan is ott van, bár nem hiszem, hogy Maya így meg fogja érteni, de nem hiszem, hogy ez akkora probléma lenne. Ezek után csak a hallgatás marad, mert van, hogy hagyni kell érni a dolgokat, és nem forszírozni, most úgy érzem, jobb, ha nem beszélek, amíg nem szólal meg ő ismét. - Nem, sokáig nem tudtam, hogy merre vagy, mert nem volt publikus a lakóhelyed. Tavaly februárban láttalak először, de akkor sem mehettem oda hozzád. Akkor is csak azért volt rá lehetőségem, mert Őrzőkhöz került a vérfarkas támadás után, és valahogy akkor anyám rátalált, onnan pedig már mi is képesek voltunk felgöngyölíteni a szálakat. - Egész életemben hiányoztál. Nyelek egyet, és tessék, ennyire picsogós idióta nem lehetek, hogy még előtte sem bírom tartani magam, még úgy is róla szólt az életem, hogy fogalmam sem volt róla, hol van. Szerencsére csak lassan buknak elő a könnyek, nem zokogok, de félek, magamat ismerve az sincsen már messze. - Tudom, talán maradhattam volna ott, ahol eddig voltam, de bármennyire is küzdöttem a késztetés ellen, hogy megismerjelek, és hagyjalak itt boldognak lenni, az legyőzött engem.
- Van gyereked? - teszem fel a teljesen logikus kérdést, mert még nem tudom, hogy merre is fog zajlani a beszélgetés, s a szülésból egyértelműen következik, hogy aki szül, annak gyereke is van. Mondjuk azt nem értem, hogy miért nem rá vigyáz éppen, s miért engem felügyel, de biztosan így keresi a pénzt és ilyenkor a kicsire - csak kicsi lehet, hiszen Naomi olyan fiatal - az apukája vigyáz otthon. Jó is az, apa-gyerek idő. Én is szeretem apával tölteni a szabad perceit, bár neki jóval kevesebb van belőlük, mint nekem. - A tanácsokat nem kötelező megfogadni. - vonom meg a vállamat, de értem én, hogy mi lehetett a baj és ezért tényleg elnézést fogok kérni majd a nagyitól. S ha már nagyi, akkor érdeklődésem újabb témához érkezett. - Neked élnek a nagyszüleid? Ahogy mondtam, az én nagypapám már meghalt, de mivel számomra olyan, mintha még mindig itt lenne, hiszen alig láttam és mindig csak tudtam, hogy hol lakik, ez nem változott. Most se látom és ismerem a címét, úgy nevezik, hogy Mennyország. Szóval a papa jó helyen van, nem kámpicsorodom el miatta, hogy halott. És bele sem gondolok abba, hogy másnak talán nem eshet jól egy ilyen kérdés, pláne akkor, hogyha azok a bizonyos nagyszülei tényleg nem élnek már. - De mit mondtak? - kérdezek inkább, picit ijedt hangon. Még mindig nem hiszem, hogy nem én voltam a hibás és igazán nem akartam az lenni. Ahhoz pedig, hogy megértsem mi is a pontos helyzet, kérdéseket kell feltegyek. Vagyis nem kell, de nagyon szeretnék. Homlokráncolva fogadom a felnőttek számára nyilván teljesen logikus történetet. Számomra semmi logika nincsen benne, mondjuk leginkább azért, mert nem ismerem az egyik szót, ami a szövegezésben szerepel. Melyik anya nem leány? Láttuk apuval azt a filmet, amiben a bácsi szült gyereket, de az biztosan csak mese, ezt én is tudom. Miképpen lehet az, hogy Naomi szülei nem tudták? Hirtelen kapom a szám elé a kezeimet, amint eljut a tudatomig, hogy a nagymamám - Naomi anyukája - mit is mondott. Nem tudom pontosan, hogy mi történhetett közöttük, de ilyesmit akkor is gonoszság tenni. És még egyre biztosabb vagyok benne, hogy én vagyok a hibás mindenért. Miattam veszett össze valaki valakivel, miattam szomorú Naomi, pedig én soha.. Lebiggyedő ajkaimat takarják ajkaim elől még mindig el nem vett kezeim. - Miért nem? - préselek ki magamból egy szinte nyüszítésnek ható kérdést, majd meglátva a könnyeket és meghallva a szavakat újabb, szinte kétségbeesett megjegyzés szalad ki belőlem, még mindig tenyereimbe motyogva a szavakat. - És apunak is hiányoztam? Megvigasztalt, ugye? Bocsánatot kérek, hogy miattam vagytok szomorúak és azért is, mert azt mondom, hogy anyukád nagyon gonosz. Anya azt tanította - már nem tudom lassan követni hova is mutat ez a szó - hogy nem szabad senkire sem csúnyákat mondani, de ha mégis tudom, hogy olyasmit fogok mondani, ami esetleg bántó lehet, akkor előre kérek bocsánatot, úgy talán kevésbé lesz ütős a mondanivalóm. - Az apukám miért nem jött veled? Nem ismerem a csonka család fogalmát közelebbről, nekem egészséges, teljes családom van - akkor is, ha tudom, hogy adoptáltak - így készpénznek veszem, hogy Naomi és a barátja, akiről szó volt, nos ők a szüleim. Az nem zavar, hogy nem férjét mondott. Nem kötelező manapság a házasodás, a tanító nénimnek is van gyereke meg barátja is, de nem házasok, pedig a gyerekük közös. - Nem lettem miattad boldogtalan. - rázom meg a fejemet. Nem akarom elzavarni, gyerekként erről az egészről máshogy gondolkodom, mint akár pár év múlva tenném. - Szeretnél még valamit tudni rólam, vagy.. nem tudom. Akármi mást.. ? - hiszen azért jött, hogy megismerjen. Vagy csak valamit nem mond el nekem.
- Igen, van egy kislányom. Ingoványos talaj ez nagyon, de még nem érzem idejét elmerülni benne, bár ha így haladunk, nagyon hamar ki fog bukni az igazság. Egy részem retteg a reakciójától, egy másik viszont vágyik rá, hogy végre tisztába tegyük a dolgokat, és kiderüljön minden, és tudjam, milyen jövő elé nézek. - Nem, a tanácsokat tényleg nem kötelező megfogadni, a legtöbben szeretnek a saját fejük után menni. Szavainak fényében ő is, de ez nem olyasmi, amiért haragudni tudnék rá, a gyerekek egyébként makacsabbak tudnak lenni, mint felnőtt társaik, ráhagyom, azt kezd vele, amit szeretne. A pofa attól még nem illő szó marad, de egyelőre nincs jogom megkérni arra, hogy ne használja. - Igen, élnek még a nagyszüleim szerencsére. Ők igen, anya nem, de arról naphosszat képes lennék vitatkozni bármivel, hogy igenis ez a jobbik eshetőség. Anyától boldogságot, szeretetet szerintem már akkor sem kaptam, amikor még a szíve alatt hordott. Aztán előtörnek a szavak, a kendőzetlen igazság, amit bár megpróbálok finomítani, szörnyen nehezemre esik nem pontosan kimondani egyes dolgokat, félő volna, hogy nem értené még őket, és azt sem szeretném, hogy mindenkit megutáljon a vér szerinti családjából. Igazinak nem nevezhetem magunkat, hisz neki a mostani családja az igazi, velük él, őket szereti. - Mert akkor még azt hittem, hogy elég erős leszek, és távol tudom magam tartani tőled, boldognak láttalak, és nem akartam ezt lerombolni. Ezt annyiszor átrágtam, és a saját önző gyengeségemen kívül tényleg nincs más mentségem. Szeretném, ha nem okolná magát, ha nem vágna ilyen riadt arcot, és nem érezném úgy, hogy mindjárt elsírja magát. - Maya, nem kell bocsánatot kérned, nem te tehetsz róla, te csak jöttél, mert a mi gyermekünk szerettél volna lenni… dacolva minden akadállyal, csak a körülmények nem engedték, hogy így legyen. Mi… szörnyűséges belegondolni, hogyha a szüleim nem úgy viselkednek, ahogy, ma lehetnénk boldogok hármasban, idővel talán többen is, de nekünk ez nem jutott, és soha nem is fog. Jackson meg én már sosem lesz mi, túl sok a tüske, még akkor is, ha tudom, soha nem fogom tudni nem szeretni, eddig sem ment… Csupán helyet csináltam mellette másnak a szívemben. - Az anyukám már nem él, de tényleg nem volt túlságosan kedves teremtés. Halottakról vagy jót, vagy semmit, az én anyám kap egy kevésbé rosszat, és szerintem még így is túlteljesítettem. - Ez… megint olyasmi lesz, ami magyarázatra szorul, de apukád nem tudott rólad, nem mondhattam el neki. A szülei nem akarták, hogy kiderüljön, támogatták az örökbeadást. Eleinte persze mindenki mást támogatott, de arra még gondolni sem vagyok hajlandó, nem véletlenül húztam az időt, hogy ne jöhessen szóba. - Nagyon szeretett volna itt lenni, de most kapott új állást, és még neki is fel kell dolgoznia, hogy van egy lánya. Pár hete tudja csak. Már nagyon régen nem vagyunk részei egymás életének. Istenem, fogalmam sincs, meg fog-e nekem valaha bármelyikük is bocsájtani, még akkor is, ha úgy érzem, nem tehettem mást az akkori fejemmel, és legalább mind élünk... Ha megtudja, hogy Jacksonnak is hazudtam, még ha hitem szerint az ő érdeke is ez volt akkor, nos… nem tudom, mi lesz, de nem hagyhatja el több igaztalan szó az ajkaimat. - Ezt jó hallani, mert soha nem szeretném, hogy boldogtalan legyél. Harapom be az ajkaimat, s lassan kilyukadunk oda, hogy rábízzam, mit szeretne majd kezdeni az életével. Itt maradhat, és akkor tudni fogom, hogy így neki a jobb, én már attól is boldogabb leszek, legalább tud rólam, beszélgettem vele, megérintettem. Felbecsülhetetlenül értékes minden egyes másodperc. - Én… idővel mindent szeretnék tudni rólad, Maya, ha lehetőséget kapok rá. Nem pótolhatjuk be az elmúlt éveket, de sok áll még előttünk. Sok állhat előttünk, ha te is úgy szeretnéd. Nyelek egy nagyot, talán túl gyors ez így, de már nem akarok visszafordulni, tépjük le a ragtapaszt. Ha kell, elmegyek, és hagyom gondolkodni, de az is lehet, hogy rögtön elzavar majd, fogalmam sincs, miként fog reagálni. - Szeretnélek magamhoz venni, hogy én nevelhesselek a jövőben, és a kislányomnak nevezhesselek. Szeretném, ha megismernéd az apukádat. Semmit sem erőltetek rád, Maya, úgy lesz, ahogy te szeretnéd. Ha úgy a jobb neked, akkor soha többé nem kell látnunk egymást. Abban a pillanatban biztosan meghalna egy részem, de ezzel nem fogom terhelni, csak szeretném éreztetni vele, hogy tényleg az ő döntése, senki más nem szólhat ebbe bele.
- És cukik? Kérdezem lelkesen. A nagyik mindig cukik, az enyém is az, bár néha azért uncsi nála lenni, mert nem sok játéka van. Vagyis vannak, de a búgó csiga meg ilyesmi nem nagyon köt le még engem sem hosszú távon, pedig én nem igazán vagyok az elektromos bébiszitter által nevelt generáció díszpéldánya. Tudok játszani társasokkal is. - És most már akarod? Hökkenek meg ezen kicsit. Nem veszem észre, hogy a kérdésem kissé érdekes innen nézve, mert olyan, mintha arra célozgatnék, hogy akarja-e leromolni a boldogságomat, pedig igazából az érdekel, hogy meg akar-e ismerni. De mint minden gyereknek, nekem is csapongó az önkifejezésem. - A felnőttek voltak a körülmények? Kérdezek rá nagyon nyíltan. Sosem szerettem a köntörfalazást, ezt nagyon hamar megtanultam apától. Ő is a kendőzetlen igazságok híve, míg anya egyáltalán nem az. Ez valami anyukás dolog lehet? Legszívesebben a föld alá süllyednék. Nem is tudok mit mondani, csak beszívom alsó ajkamat és lesütöm szemeim. Ez az én bocsánatkérésem azért, mert megint mellényúltam. Talán Mercedesnek tényleg igaza van és érzéketlen vagyok. - Még most sem tudja? Hogy nem vette észre, hogy megszülettem? Még mindig az "együtt vannak" képben élek, így nem tudom mi történhetett, ami miatt nem vette észre, hogy a barátnője babát vár. Én is észrevettem, amikor az iskolai pszichológusunk babás lett, pedig nem is jártam hozzá mindennap. - Mint ahogy Jackson bácsival se vagytok barátok? Eszembe se jut, hogy ő lehetne az apám, de a "nagyon régen" és Naomi kapcsán másra igazán nem tudok rákérdezni. Bizonytalanul bólogatok. Ha ismeretekről van szó, akkor abban én nagyon is szeretek otthon lenni, s nem csak kapni, adni is vágyom. Csúnya dolog lenne megtagadnom ezt Naomitól. Igazából nem tudom, hogy mi zavar, vagy zavar-e valami egyáltalán. Hiszen tudtam, hogy nem a szüleim az igazi szüleim, de olyan jól megvoltunk, sose hiányzott, hogy megismerjem a rendes családomat. Viszont nem vagyok képes azt mondani az információ küszöbén, hogy az egész nem érdekel. Dacos gyerek is voltam valaha, s néha még most is vagyok, de erősebb bennem az információhajhász énem. - Ideköltözöl New Yorkba?
- Igen, a Nagyim a legédesebb lélek ezen a földön, a papám kicsit morgós, de neki is aranyszíve van. Itt még ugyan mosolygom, de hamarosan már híre sincs a dolognak, mert sokkal komolyabb téma medrébe folydogálunk át, és pillanatokon belül már eszembe sem jut hasonlót tenni, sokkal inkább tartok attól, hogy bármikor elsírhatom magamat. - Mi? Dehogy… nem, nem akarom lerombolni a boldogságodat, távol álljon tőlem. A szégyen megöl, jobban meg kellene gondolnom, mit és hogyan mondok, mert bizony ilyen apróságokon is félre lehet siklani, mint ahogy a mellékelt ábra is mutatja. - Igen, a szüleink nem támogatták, hogy megtartsalak. Mondtam ki végül a súlyos szavakat, bólintottam is mellé, ez az igazság, bármennyire is fájjon nekem, vagy éppen bármennyire is fog Jacksonnak, ha egyszer megkérdezi erről a szüleit. Ha akkor is a szemébe mernek majd hazudni, mint azóta rólam folyamatosan, akkor azt hiszem, semmit sem tehetek majd, hogy higgyen nekem. - Azt tudta, hogy megszülettél, de azt nem, hogy az övé vagy. Sóhajtottam fel, bár elmondtam volna, meg is próbáltam, pár hónapra rá, de olyan tömör falakba ütköztem, hogy még csak addig sem sikerült jutnom, hogy Jackson küldjön el a fenébe, pedig akkor legalább mondhattam volna, hogy ott voltam, csak nem volt hajlandó meghallgatni. - Igen, úgy. Sajnos pontosan úgy, ezt nem mondhatom el neki, nincs jogom megtenni, ez Jackson döntése, és egyben felelőssége, ha akarja, majd megteszi, ha nem, nos, akkor sajnos nem fogja tudni Maya az igazságot róla, de nekem úgy tűnt, hogy szereti, és szinte biztosra veszem, hogyha úgy alakulna, megosztaná vele a titkát. - Nem ez az elsődleges terv. Elsősorban Fairbanksben gondolkodom, túl sok rossz ért New Yorkban. Ám, ha nem szeretnél odajönni velem, akkor… nos, igen, én fogok ideköltözni. Megmondtam mindenkinek, hogy megteszem, érte ott hagynám a szívem másik felét, Pandát, Connort, a Nagyiékat, az összes többi barátomat, a Protektorátust, az édes kis lakásomat, a gyógyszertáramat. Megoldanám, hogy itt lehessen a közös életünk, de reménykedem benne, hogy nem kell így lennie.
- Mint valami medve? - lépek elő vidáman egy mesebeli sztereotípiával, mert amíg még van lehetőségünk és okunk nevetgélni, miért ne tegyük meg? És mindig érdekeltek a tipikus nagypapák-nagymamák. Meg amúgy is, engem mi nem érdekel? - Akkor jó. - nyugszom bele és hagyom is ennyiben. Nekem ez elég. Ha nem akar valaki boldogtalanná tenni, akkor az nem rossz ember, s mivel Naomit eddig egészen megkedveltem, így nagyon csalódott lettem volna, ha kiderül róla, hogy mégis rossz. Ahogy majdnem kiderült az, hogy mindenben hazudott. Nem mindenben, sőt, csak egy valamiben, szóval azért annyira nem rossz a helyzet, legalábbis boldogságügyileg. - Tudták az ő szülei is, de ő nem? A nagyszüleim nem akartak engem? - vonom le végül a következtetést. Nem esik nehezemre ismeretlen embereket szülőcímmel aposztrofálni, hiszen ezek is csak szavak. Nem ettől leszünk valakivel rokonok, én már csak tudom. És így legalább tudjuk, hogy éppen kikről beszélek. - Miért nem vagytok már jóban? Rettegek, hogy erre is olyan választ kapok, aminek a "miattam" lesz a színezete. Megrázom a fejem. - Ha valami rossz emlék, oda nem kell menni. Anyáék nem ismerik Fairbankset. Nem költözhetnének ők oda inkább? És akkor az összes anyukám egy városban lenne. - teszek javaslatot, ami talán naiv, de mégis könnyebb lenne így elfogadjam a helyzetet. Nem tisztességes, hogy egy ilyen döntést egy gyerekre bízzanak. Nekik kellett volna megbeszélniük. Én nem tudok úgy dönteni, hogy bárkinek fájdalmat okozzak vele. Akkor inkább nem válaszolok senkinek és semmire. De azért bedobom az ötleteimet. - Ő is Fairbanksben van? Hogy az apámra gondolok vagy Naomi barátjára? Tulajdonképpen már magam sem tudom, ebbe díszes mód belezavarodtam ám.
- Igen, pontosan olyan, mint egy medve. Ezen kénytelen vagyok kuncogni egy kicsit, mert a papáról szerintem tényleg mindenkinek egy jó, igazi, morgós medve jut eszébe, valahogy adja magát a dolog. Csak a medvék nem járnak puskával vadászni. Fújok egy aprót, eszement módon nehéz megélnem ezeket a pillanatokat, esküszöm, úgy tűnik, mintha az a selfiegyártás, és eperevés is fényévekkel ezelőtt lett volna, Hihetetlen, mennyire kifordultunk a békés ismerkedés medréből, de így kell lennie. Egy pillanatig sem akartam behízelegni magam nála, hogy utána annak fényében magamhoz csalogassam. Nem, erről szó sem lehetett. Ha szeretne, akkor megismer, és dönthet utána, ha nem, akkor nem nagyon már akad itt reményem. - Nem, Maya, a nagyszüleid nem akartak téged. Tudod, engem már az anyukám sem akart… Túlságosan fiatalnak gondoltak minket hozzád, és jobbnak látták, ha inkább más nevel fel, azzal senki sem törődött, hogy én mit szeretnék, vagy hogy apukádnak is joga lenne tudni, és dönthetne ő is az életéről. Én tudom, hogy segített volna, mert nem olyannak ismertem meg, aki nem vállalja a felelősséget, de mégsem sikerült soha átszelnem a közénk feszülő hazugságot. - Mert nagyon megbántottam. Nem az igazat mondtam neki rólad, ő sokáig azt hitte, hogy nem az ő gyermeke vagy. Tessék, itt van, életem legnagyobb hazugsága, ami sokkal súlyosabb annál, minthogy nem vagyok bébiszitter. Annak mégiscsak nagyobb esélye volt egész életemben, mint annak, hogy megcsaljam életem szerelmét. - Nekem nem lenne kifogásom ellene, legalább a testvéreidet is láthatnád mindig, de ez rajtuk múlik. Ha belemennek, én mindent megteszek annak érdekében, hogy sikerüljön a dolog. Ha tudnám, mire gondol, elásnám magam, én pont azért akartam lehetőséget adni neki arra, hogy ő döntsön, hogy ne érezze úgy, bármit is ráerőszakolok. - Igen, az apukád Fairbanksben van. Meg az én nagyszüleim is, akik a te dédszüleid. Bólintok gyorsan, nehéz ez mindenhogy, már nem is tudom, hogyan lett volna jó, talán tényleg csak fel kéne kapnom, és a bíróság jóváhagyásával a kezemben érvényesíteni a jogaimat. Megtehetném, de én szerettem volna, ha nem csak báb ebben az egészben, hanem a részese a döntésnek. Talán rossz ötlet volt.
Halottról vagy jót, vagy semmit, ezt a mondást én is ismerem, így nem merek most semmit sem mondani. Mégis csak a nagyanyámról van szó, arról, akinek a vére az enyém is, s akiről kiderült, hogy nem akarta a saját lányát. Pedig az anyukám - Honeycutt anyukám - mindent megtenne azért, hogy gyereket szülhessen, erre vannak akiknek nem kellenek a sajátjaik? Nem Naomira gondolok, mert ha neki nem kellettem volna, most se lenne itt. De ez a nagymama.. rémes egy alak lehetett. - És szerinted nem voltál fiatal? Apa azt mesélte egyszer, hogy régen a nők már tizenhat éves korukban szültek meg férjnél voltak. Téged is elvett volna apa feleségül? Én pontosan tudom követni, hogy melyik apánál melyik apára gondolok, de ha valaki csak hallaná ezt a beszélgetést, lehet hogy csak kapkodná a fejét. - Nem mondtál igazat? De hiszen hazudni nagyon csúnya dolog, főleg annak, akit szeretünk. Ami a szívemen, az a számon. Bár szerintem ezt ő maga is tudja, s ez megint olyan érzéketlenbe hajló megjegyzés volt a részemről. Pedig csak azt mondom, amit igaznak gondolok, ahogy anyának is a szülésről tettem azt. Nem kértem azért sem elnézést, ahogy ezért sem tudok,. Ez apa racionalitása, nevelés. - Meg fogod beszélni velük? - teszem fel a kérdést, majd némileg elgondolkodva gubózom össze a kanapén. Felhúzott térdeimet átkarolom. - T kit hívnál fel telefonon, hogyha valami nagy dologról szereznél tudomást és nem tudnád, hogy mit csinálj? Anya mindig a legjobb barátnőit hívja, de ha Jacksonbácsi meg te nem vagytok jóban és én felhívom őt.. - nem, mintha a legjobb barátNŐm lenne, de legjobb barátom igen. - ..és elmondom neki, hogy te vagy az aki azt mondtad nekem, amit, akkor nem fog vajon rosszul esni neki, hogy olyannal beszélek, aki nincs jóban vele? Ez már a képküldésnél is eszembe juthatott volna, de akkor még felfokozott érzelmi állapotban voltam. Most csak tudatlannak és nagyon tanácstalannak érzem magam, de igyekszem a gyakorlati oldalhoz ragaszkodni, úgy minden könnyebb szokott lenni. - És akkor most kit kell anyának neveznem, ha megkérdezik hogy hívják az anyukám? Meg.. mi az apukám neve? Jön az iskolakezdés majd úgyis, ott ki kell tölteni a nyomtatványokat. Imádom őket, rajongok értük. De most bajban lennék velük, azt hiszem.
- De igen, fiatal voltam, ám attól még nem ez lett volna a megoldás szerintem, de azt hiszem, mindig is túlságosan hittem a tündérmesékben, hogy egyszer minden jóra fordul… és a gonosz sem lesz az többé. Nem így alakult, anyám sosem lett jobb, sőt, képes volt még egy gyereket bevállalni, talán a bűntudata, talán egyéb okán, de a sors úgy döntött, nem kap harmadik esélyt arra, hogy jobb anya legyen. Egyszerűen nem erre született. - Igen, szerintem elvett volna. Kénytelen vagyok bólintani, és elmondani sem tudnám, mennyire széttépnek ezek a szavak belülről. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet is, nem, ami a múltban az álmaim között szerepelt, az a jelenben már csak ostoba képzelgésnek tűnik. - Tudom, hogy az, Maya. Ennyiben hagyom, mentegetni nem fogom magam, hiába már úgyis, senkiben sem az marad meg, hogy én is megszenvedtem az egészet, hanem hogy hazudtam, a miért nem számít. A gyűlölet és a fájdalom nem tűnik el. - Elmondom nekik az ötletedet, aztán eldöntik ők. Ennyit igazán megtehetek, pláne úgy, hogy hallják az egész beszélgetést. Fogalmam sincs, mennyire fontos nekik New York, vagy a Protektorátusban milyen szerepet töltenek be, mennyire mobilisak. Én nem állnék az útjukba, még akkor sem, ha tudom, hogy eleinte csak kötelességből vették magukhoz, egy év alatt könnyen az ember szívéhez nő egy gyermek. - Én is a legjobb barátnőmet hívnám. Pandát. Felelem rögtön, és nem bánom, hogy eszébe jut Jackson, az sem, hogy szemmel láthatólag elég komoly bizalmi kötelék van köztük, ami egyébként nem baj, és remélem, az igazság sem fogja összetörni, mert ezt nem kívánom nekik. - Szerintem nyugodtan hívd fel, ha szeretnéd. Az embernek szüksége van a barátaira ilyen helyzetekben. Biztosan érettebb annál, hogy ez rosszul essen neki, és az, hogy nem vagyunk jóban, nem jelenti azt, hogy ti nem lehettek jóban. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha elmondhatnám, hogy Jackson az édesapja, de tudom, hogy ezt nincs jogom megtenni, ezért marad ez a megoldás. - Az én nevem Naomi Sharp, de csak akkor leszek én a hivatalis gyámod, ha beleegyezel, ha nem, akkor továbbra is Sandra Honeycutt marad az anyukád. Azt tudnod kell, hogy a bíróság elfogadta a kérvényemet, ez azt jelenti, hogy jogi akadálya nincsen annak, hogy én gondoskodjam rólad. Az apukád nevét szeretném, ha majd tőle tudnád meg, így érzem fairnak. Nem tudott eljönni, de az ilyesmit jobb személyesen megbeszélni. Mondhatnánk, hogy csak egy névről van szó, de ma egy név sem csak egy név, az internetes közösségi oldalak világában igazán nem bonyolult megtalálni valakit.
- A mesékben kell is hinni és szerintem valóra is válnak, de abban apának igaza van, hogy nem mindig pont úgy, ahogy arra számítunk. Néha a gonosz az igenis gonosz, de kell ahhoz, hogy megtanuljunk erősnek lenni. És vannak gonosz tündérek is. - fejtem ki nézeteimet a témáról. Hiszek a tündérekben, a mesékben,d e valahogy bennem ezek mind keverednek, furcsa, már-már mesésen racionális elegyet alkotva. - Már nem vehet el? - kérdezem szinte reménykedőn. Tudom én, hogy van neki barátja, de mégis olyan nagyon jól hangzana, hogy az anyukám meg az apukám rendesen házasok. Persze értem én, hogy nincsenek jóban, nem vagyok ostoba, de ahogy Naomi mondta az előbb, vannak ezek a bizonyos tündérmesék.. - Nem akartalak megbántani. - érzem meg némiképp a "tudom" mögött nem a vadgalambok áradatát, hanem azt, amit anyán is sokszor éreztem már. A felnőttek nem szeretik, ha a kendőzetlen igazságra hívja fel a figyelmüket egy gyerek. Mindenesetre köszönetteljes mosolyra fakadok a bűnbánó tekintet mellé. Senkit sem szeretnék elveszíteni, és az anya csak egy van mondásban én pláne álszent lennék, ha hinnék. - Panda tud rólam? - kérdezem szórakozottan csavargatva mutatóujjamra egy hajtincsemet. Nem biggyednek sírásra ajkaim, egész lazán kezelem a helyzetet, hideg érdeklődéssel. És tényleg csak azért vagyok egy kicsit szomorú, mert úgy tűnik, hogy miattam nagyon sokat szenvedtek már sokan, pedig én nem akarnék rosszat nekik. Hiába mondta Naomi, hogy nem az én hibám.. szerintem akkor is az. Nem kellett volna éppen az ő pocakjába belekerüljek. Tisztességtelen volt vele szemben. Majd meg kell kérdezzem a nagyit, hogy miért csinálhatott a jóisten ilyen csúnyát. Ő hisz benne, ahogy én a tündérekben. - Akarsz tévézni addig? - bökök a fejemmel a távirányító felé. Felkelek a kanapéról és megindulok apa asztala felé. Jó hosszú zsinórral megáldott vezetékes telefonkészülék van rajta, fura lehet ebben az alapvetően modern házban. Felkapom a készüléket úgy egy az egyben, s a nappaliban álló szekrényhez sétálok vele. Kinyitom a szekrényajtót, bevackolom magam a szekrény aljába, majd mivel nem csukom be teljesen az ajtót, így Naomi hallhatja nem csak a gombok sípolását, hanem a hangomat is, meg hogy miket mondok. - Szia Jacksonbácsi! - kezdek bele, enyhén mentesen a szokásos csiripelésemtől. Veszélyesen komoly a hangom. - Tanácsot szeretnék kérni tőled, ráérsz? Szóval az van, hogy itt van Naomi, tudod, küldött is neked képet. tök cuki meg minden, de nem is a bébiszitterem. Azt mondja, hogy ő az anyukám és szeretné, ha elmennék vele Fairbanksbe. Te ismered apát, szerinted ők is eljönnének velem? Meg amúgy Fairbanks szép? Te elmennél? Miért nem vagytok jóban Naomival? Azt mondja nem vagytok barátok, pedig ha egy városban éltek és ismeritek egymást, akkor lehetnétek is. Ha te lennél én, mit csinálnál, hm? - darálom el neki a kérdéseimet egy hosszú szuszra, informátor - ha nem is tudom - tehát biztos tudja majd őket kezelni. S miközben beszélek és a hajam helyett a telefonzsinórt csavargatom ujjamra, kisandítok a szekrényajtó résén. Valamiért egyáltalán nem szeretném, ha Naomi elmenne. Nem akarom megbántani, tényleg tök cuki. Nincs nekem azzal semmi bajom, hogy ő az anyukám, csak az zavar benne egyedül, hogy az apukámról nem beszél.
Csak bólogatok a szavaira, mert igaza van, kell a rossz is, hogy erősek legyünk, de őszintén szólva, velem azelőtt, hogy elköltöztem, nem igazán történt túl sok jó, Jacksont és Mayát kivéve, és lám, ők sincsenek velem. S Fairbanksban sem csupán jó történt, sőt, de ezen nem most fogok elkezdeni agyalni. - Ha egy tündérmesében lennénk, biztosan elvehetne, ám ez nem az. Nem mondom, hogy sajnos, pedig még két éve is abban reménykedtem, hogy egyszer majd… de aztán jött Connor, hogy kirángasson belőle, és megmutassa, hogy szerethetek még, akkor is, ha közel lehetetlennek tűnik az egész. Ezt azonban nem fogom közölni senkivel sem, az én magánügyem, hogy meddig tartott, míg valamelyest sikerült túltennem magam az első szerelmemen. - Ne aggódj, nem bántottál meg. Hogyan is bánthatott volna, hisz ez az igazság. Attól még, hogy valamit nem esik jól többször megkapni az arcomba, még nem lesz kevésbé jogos, és én sem fogok hisztériázni rajta. Nem az a fajta vagyok. - Igen, Panda mindenről tud, ami velem történik. Vallom be töredelmesen, elvégre, nincs több hazugság, immár okom sincs rá, csak azért nem kerestem meg rögtön, mikor betöltöttem a 21-et, mert akkor még abszolút esélytelen volt, hogy egymagam gondoskodni tudjak róla, pedig szívem szerint már akkor megtettem volna, és talán jobban is viselte volna, hisz akkor még csak öt éves volt. Mindenesetre erre is kár gondolnom. - Köszi, de nem, lehet, hogy én is telefonálok addig egyet. Szerintem inkább csak sms-t írok, sőt, egyet rögtön vések Jacksonnak, bár szerintem esélyes sem lesz felfogni, mire csörögni is fog a a telefonja, aztán pedig már vések is egyet Pandának, mert neki is tudnia kell. Valamiért nem érezném túlságosan gerinces dolognak pont most írni Connornak is, neki majd írok este, ha már elmentem innen, és ki is bőgtem magam. Nem hallgatózom, csak csöndben, türelmesen várom, hogy végezzenek a beszélgetéssel. Hátha közben kapok vissza sms-t Pandától, ami visszacsempész belém némi lelkierőt.
- De mért csak ott? Kérdezem, mert az rendben van, hogy elvileg 3 éves korban ki kell nőni a miért-korszakból, de nekem nem sikerült. Mert nem akartam. szeretek mindent tudni és azt is szeretem, ha megtisztelnek a válaszadással a felnőttek, szóval igenis érdekel, hogy miért csak egy tündérmesében lenne lehetséges az elvétele. - Te férjnél vagy? Jut eszembe egy ok, amiért esetleg ne vehetné el, bár az egyik osztálytársam szülei is elváltak és az anyuka újra férjhez ment két hónapja, szóval annyira ezt sem tartom lehetetlennek. Amúgy nagyon szép esküvő volt, elmehettünk mi is, mert anya barátnője volt a menyasszony. Nagyon szép ruhám volt, erről jut eszembe, szóval ha Naomit elhívna az esetleges esküvőre, akkor még lenne is mit felvennem. Bár talán kissé túlgondoltam ezt a kérdéskört. De legalább jár az agyam, senki nem mondhatja, hogy buta gyermek vagyok. Vagy gondolatoktól mentes, számítógép nevelte kockalány. - És ő mit szólt ehhez? Vele mindig barátnők voltatok? Akkor is, amikor azt kellett tenned, amit? Nem mondom, hogy velem kellett azt tennie. Akármennyire is elhiszem mindazt, amit mond, én még nem vagyok epés, mint a felnőttek. Egyelőre a kérdéseimmel rejtőzöm el a cinizmus elől, s a kéretlen, kegyetlen őszinteség sem bukik elő belőlem. Egyelőre. Nem, mintha ezt direkt képes lennék szabályozni. A következő perceket a szekrényben töltöm, s amikor kikecmergek onnan, visszatelepszem a kanapéra Naomi mellé. Kíváncsian pillantok rá. - Elérted, akit szerettél volna? Kérdem, hiszen telefonálást emlegetett. Aztán pedig én jövök, s a nagy áradat. - Jacksonbácsi azt mondta, hogy holnap eljön New Yorkba és meg tudom vele beszélni a dolgokat. Lehet azt, hogy holnapután este megint eljössz? Ha kell, akkor megmondom anyuéknek, hogy menjenek moziba, így akkor te megint vigyázhatsz rám. Ajánlom fel, s ebből érezheti, hogy nem akarok tőle távolságot tartani. Egyszerűen csak mindenkinek meg kell beszélnie egy baráttal a dolgokat. - Valamiért nagyon sürgős lett neki. Olyan cuki amúgy, iylen egy igazi barát, nem? Azonnal rohan, hogyha baj van. Pedig mondjuk.. Biccentem enyhén oldalra fejem, s mutatóujjamra csavarom egyik hajtincsemet. - ..nincs baj, csak szeretném tudni mit szól ahhoz, hogy te vagy az anyukám. Megnézzük a Bambit? Váltok témát hirtelen. Nem elvágólag a beszélgetést, csak ha már így eszembe jutott..
- Mert sajnos már nem vagyunk olyan kapcsolatban egymással, hogy másként is működjön. Nem hazudok, valóban sajnálom, semmit az életemben nem sajnálok annyira, minthogy akkor hazudtam Jacksonnak, még akkor is ostobaság volt, ha szentül hittem, hogy neki úgy lesz a jobb, ha másként tettem volna, Mayát sem kellett volna örökbe adnom. - Nem, nincsen férjem. Valószínűleg nem is lesz soha, de ezt nem mondom ki így kerek-perec, máskülönben hogy hitetném el vele valaha is, hogy a házasság nem rossz dolog? Igaz, én jót belőle még nem igazán tapasztaltam, egyedül a Nagyiék szeretik egymást töretlenül. - De ha esetleg esküvőre szeretnél menni, a barátnőm szeptemberben megházasodik, bár ott nem lesz nagy buli. Jutneszembe, hogy Panda emlegette, ha úgy van, vihetem Mayát is, de ki tudja, a kislány mennyire van oda az esküvőkért. - Nem voltunk mindig barátnők, csak jó ismerősök, régebben mindig Fairbanksben töltöttem pár hetet nyáron, így már egész piciként találkoztunk, de barátnők csak akkor lettünk, mikor Fairbanksbe költöztem. Ecsetelem, könnyebb téma Pandáról beszélni, mint bármi egyébről jelenleg, nem hittem volna, hogy lelkileg ilyen szinten a padlón leszek, bár számíthattam volna rá, mégiscsak a kislányom a legérzékenyebb téma az életemben. - Nyilván meglepődött, elvégre senki sem nézi ki belőlem, hogy van egy kilenc éves lányom, de mindenben támogat. Nem tudom, mi lett volna, ha akkoriban lett volna egy ilyen barátnőm. Az biztos, hogy Panda kiállt volna mellettem, és nem hagyta volna, hogy olyat tegyek, amit nem akarok. Ám ezen kár lamentálni, nem így esett. Míg telefonál, én már-már görcsösen szorongatom a telefonomat, nem kapok választ, Panda biztos elfoglalt, de így van jól, olykor magamnak kell boldogulnom. Így mikor visszaér, csak nyugisan ülök a kanapén, és várakozom. - Végül csak sms-t írtam, szóval nem. Beszélni nem szerettem volna, jó eséllyel sosem lett volna vége annak a beszélgetésnek. - Oh, tényleg eljön holnap? Kissé meglepetten pislogok. Úgy tűnik, mégis csak meg tudja oldani, de ennek igazából örülnöm kellene, ettől függetlenül aggódom, nem is kicsit. Szép pofon a sorstól, hogy most tőle függ minden. Nem mintha meglepne, hogy nem jutott ki még elég szívás nekem. Vajon mennyi jóra számíthatok attól, aki megfojtana egy kanál vízben? - Nagyon szívesen eljövök holnapután. Bólintok rá mosolyogva, hát persze, bármelyik este, amikor csak jöhetek, nekem minden vele töltött perc maga a csoda. - Igen, nagyon cuki, tényleg igazi barát. Ezen a ponton már határozottan erős ingert érzek egy kiadós bőgésre, de ráér majd, ha bevágódtam Noe szobájának ajtaján. - Persze, megértem, én is tudni szeretném a helyedben. Az tuti, hogy nem rajong a gondolatért, főleg, hogy állításom szerint ő az apa. Nem ia lehetne más, de ha ő meg akar bizonyosodni róla, nem fogok az útjába állni. - Nézzük, de utána vacsi, fürdés és alvás! Vagy nem tudom, nálatok mi a sorrend. Azzal hagyom, hogy intézze a rajzfilmet, vagy ha neki nem megy/nem szabad, akkor berakom én, és a kanapén ücsörögve nézhetjük hamarost, de már ebből tudom, hogy hazáig nem fogom kibírni sírás nélkül, de legalább takarózhatok a rajzfilmmel.
- Miért? Kapom elő a gyerekek méltán kedvenc kérdését. Nem azért, hogy Naomit idegesítsem, hanem azért, mert amire rákérdezek, azt tényleg tudni szeretném, szóval így nem az idegesítő-fajta a kérdezgetésem, hanem a kíváncsi. Az meg az én nézeteim szerint egy fokkal jobb, bár nem tudhatom, hogy ő miképpen gondolkodik erről. - Júúúúj, komolyan? És elmehetnék én is? Csillan fel szemem, mint minden kislányé tenné, ha elérhető közelségbe kerül tőle egy esküvő és az azzal kapcsolatos kiöltözés esélye. Én nem tudom, hogy anya miért nem szeret cicomázkodni, mi a testvéreimmel egyszerűen imádjuk az ilyesmit. - És mit veszel fel? Lovagolom meg a témát, mert tényleg nagyon szeretek a szép ruhákról társalogni, főleg akkor, ha esküvősen hercegnősek. Mert nekem egy sima vendég ruhája is tud hercegnős lenni, az elképzeléseimben mindenképpen. aztán persze a valóság miatt lehet, hogy csalódom, de az mellékes, az akkor nem jut eszembe, amikor épp erről beszélek. Úgy, mint ahogy most sem. - Rendes tőle. És az meg nagyon regénye,s hogy kis korotok után barátnők lettetek. Találom meg mosolyogva a kedves vonulatait a történetnek. Így könnyebb, mintha mindent a vérkomoly valóságában szemlélnék. Gyerekként is képes lehetnék rá és biztos az is vagyok, de nem foglalkoztat annyira. Inkább a fantázia talaján kalandozom, ott jobb nekem. - El. Olyan fura volt, most mintha nem ért volna rá, de mégsem azt éreztette velem, hogy nem akarja megbeszélni a dolgot, hanem azt, hogy nagyon is érdekli, szóval azért jön el holnap. Magyarázom felvidultan így, hogy tudom: Jacksonbácsi jön s egyszeriben elhiszem, hogy mindent megold a kis lelkemben. Eztán már nincs más hátra, mint az, hogy az este hátralevő részében jól érezzem magam Naomival. Aki az anyukám. Ezt ugyan még szokni kell, de a társasága kellemes, így biztos vagyok benne, hogy nem lesz itt semmi baj.
Mivel a szállodában leadta a nő nevét az eredeti foglalás során, a recepciós könnyedén felengedte a késve érkezőt. Ahogy Erin belépett a lakosztályba, nyomát sem láthatta annak, hogy bárki is lakta volna. Az ágy érintetlen volt, akárcsak a végében összetekert törölköző, mi a szobalányok kezének munkáját dicsérte. Egyetlen jele, hogy a férfi a szobában járt, a hálószoba szekrényébe kirakott ruhái, és a nappali asztalán heverő telefonja volt. De bármikor is érkezett, távozott is szinte azonnal. Bőven az esti órákba nyúlt már az idő, mikor a kártya diszkréten csippent az ajtó zárjában, majd halk kattanását követve belépett a férfi. - Mondhattad volna. – mosolyodott el a magas nő, kinek haja gyengéd hullámokban omlott háta közepéig. A krémszínű kosztüm komoly eleganciát kölcsönzött mozdulatainak, ahogy belépve a szobába pillantott körbe. – Ott a telefonod. - A fenébe… - morogta Eugéne, majd hosszú léptekkel szelve át a nappalit vette fel a lemerült készüléket. – Ha mondtam volna, egész úton szakmázunk. Így legalább szórakoztató volt. - Na de azt hazudni, hogy közgazdász vagy? – ingatta meg fejét a nő. - A műanyagfröccsentő jobb lett volna? Az a másik aduász, amivel ki szoktam elégíteni a „mivel foglalkozol” kérdést. Mellesleg a fogorvos se sokkal szórakoztatóbb… - bújt ki kabátjából, majd a szekrényhez lépve akasztotta volna be, de mozdulata megállt a krémszín anyag láttán. Mélyet sóhajtva csukta vissza az ajtót, majd karjára fektetve a fekete anyagot fordult a nő felé, már tisztán hallva a hálószobából jövő neszezést. - Margaret…inkább a bárban igyunk meg valamit. – a nő kérdőn vonva fel szemöldökét pillantott körbe. - Valami gond van? - Nincs. Csupán meggondoltam magam. – a nő hosszan nézte a kollégát, majd elnevette magát. - Te aztán fura alak vagy. – indult az ajtó felé, ami diszkréten csukódott be mögöttük.
Másfél óra is eltelt, mire visszatért. A kanapé háttámlájára ejtve kabátját dőlt neki a szövetnek, majd sötétkék öltönynadrágja zsebébe süllyesztette kezeit. Tekintetét a nőre emelte, de nem szólt semmit. Nem vágyott erre a beszélgetésre, még akkor sem, ha elkerülhetetlen volt.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Rettenetesen ingerült, kimerült és fáradt voltam, mire a harmadik gép… amin ma utaztam azért, hogy New Yorkba jöhessek, landolt a JFK-n. Annyira zajos, és kényelmetlen volt a turista osztály, hogy képtelen voltam aludni, ráadásul a legutóbbi átszállásnál egy olyan nő került mellém, aki végigfecsegte az utat. Ha leragasztottam volna a száját, még akkor is zavart volna. Sötét karikák húzódtak a kialvatlanság miatt a szemeim alatt, és legszívesebben elbőgtem volna magam az elmúlt huszonnégy órám alakulása miatt. Csak arra vágytam, hogy vegyek egy fürdőt, és aludhassak végre. Beülve egy taxiba kapcsoltam vissza a telefonomat, ami a repülőút alatt végig kikapcsolva volt. Reménykedtem benne, hogy Eugéne közben hagyott üzenetet, de a hangpostámon nem volt semmi. Próbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. A taxi ablakán kipillantva vegyes érzések rohantak meg. Rossz érzés volt New Yorkban lenni ismét, ráadásul egyedül. Csak azért jöttem, mert Eugéne annyira szerette volna, s mégis úgy alakult, hogy egyedül kellett ebben a francos városban landolnom. Többször is megfordult a fejemben, míg a Fairbanksi reptér várójában ültem, hogy inkább otthon maradok, de nem akartam feszültséget kettőnk között emiatt. Ezek a vegyes érzések még most is bennem voltak, ahogy a szálloda elé értünk. Kifizettem a taxisnak a fuvardíjat, és a recepción bejelentkeztem. Annyira nem lepett meg, hogy Eugéne-t nem találtam a lakosztályban. Talán csak az, hogy látszólag nem aludt itt éjjel. A telefonját kiszúrtam az asztalon, így már értem, hogy miért nem válaszolt. Egy darabig bámultam, és valahogy furcsa érzésem támadt. Valami nem stimmel. Nagyon fáradt vagyok, de még így is működnek az ösztöneim. Ezen kattogva vonultam be a fürdőbe, és engedtem fel a kádat. Két órányi bóbiskolást követően riadtam fel a már langyossá hűlt kádban a telefonom csörgésére. Kiugorva a kádból, csavartam magam köré a fürdőlepedőmet, majd átrohantam a hálóba. Amikor Will nevét megláttam a kijelzőn, eléggé meglepődtem, de persze azonnal felvettem. - Te kis hamis! Nevetett bele a telefonba, ami miatt mosolyoghatnékom támadt nekem is. - Szia… Dőltem hátra az ágyon a plafont bámulva. - Tényleg New Yorkban vagy? És nem is szólsz róla? - Hát ezt meg honnan a… áh… Becky… Csaptam a homlokomra. Persze… Will húga a JFK-n dolgozik. Biztos látott áttámolyogni a reptéren, amikor megérkeztem. - Ő bizony! Szóval!? Mégis meggondoltad magad? - Nem, dehogy… Eugéne-el jöttem csak egy hétvégére… - Gyertek el este a Havannába… tud táncolni? - Nem tudom Will, még nem beszéltük meg mit csinálunk… talán. Nem ígérek semmit… jó lenne amúgy… Persze, biztos tud táncolni... Mosolyodok el. Nem sok helyre jártam el annak idején, de a Havanna Clubot mindig is szerettem. Talán Eugéne-nek is tetszene. Jó húsz percet csevegtünk, aztán leszóltam a recepcióra, és rendeltem magam ételt a szobába. Beadtam a vérhígítómat, aztán bedőltem az ágyba, hogy aludjak még valamennyit. Nem igazán tudtam hány óra lehet, amikor a zajok, és az ajtórés alatt beszűrődő fényre felriadtam. Hátratűrtem az arcomból a hajamat, majd ahogy felültem, és kicsit kitisztult a fejem, realizálódott bennem, hogy Eugéne egy nővel társalog. Zavartan bámultam a hálót a nappalitól elválasztó csukott ajtóra, majd tétován kiszálltam az ágyból. Mire azonban rávettem magam, hogy kicsit elrendezve magam kilépjek a nappaliba, már csak a csukódó ajtó hangját hallottam, és a távolodó lépteket. Mi folyik itt? Visszamentem a hálóba, és kibámulva az ablakon néztem saját magamat a tükröződő felületen. Próbáltam elnyomni magamban a negatív gondolatokat, de nem volt könnyű, mert éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem akartam itt ácsorogni órákon keresztül, mint egy szerencsétlen, ezért hogy eltereljem a gondolataimat, nekiálltam kicsinosítani magam. Itt New Yorkban sokkal kellemesebb még ilyenkor az időjárás, ezért lengébb darabokat csomagoltam a bőröndömbe. Kisminkeltem magam, megcsináltam a frizurámat, majd egy selyem-csipke összeállítású ruhát húztam magamra, és csinos… táncolásra is alkalmas cipőt. A füleim mögé kentem a parfümömből, és épp a nyakláncomat kapcsoltam be, amikor meghallottam, hogy Eugéne visszatért. Kicsípve magam bukkantam fel a nappaliban, s ahogy zöld tekintetem találkozott hideg pillantásával, megtorpantam. - Eugéne, mi folyik itt?
Meglátva a nőt pillantott végig rajta, majd egy hosszú másodpercre fáradtan hunyta le szemét. Lazítva a drappba forduló nyakkendőn bújt ki grafitszín zakójából, majd gondosan rendezve el fektette azt is a kanapé háttámlájára. Első pillanatban indulatból reagált volna, de hamar belátta, hogy ő az utolsó, akinek joga van a számonkéréshez. Tanácstalanul fordulva el lépet lassan a bárhoz, majd nem csak magának töltve tolta ki a szekrény szélére a metszett poharak egyikét. Nem várva a nőre kortyolt bele komótosan az aranyszín Ír párlatba, mintha csak időt akarna nyerni az egésszel. Még ez hosszú pillanatig ringatta az maradékot, majd lassan a nőre pillantott. - Nem tudom Erin…komolyan. Nem tudom mi folyik itt. – volt halk a hangja, minél talán az indulat se lett volna megsemmisítőbb. – Nem tudom mit vártam ettől az egésztől, és habár próbáltam haragudni, dühöngeni…nem tudok. – emelte fel szabad kezét tanácstalanul, majd ejtette is vissza maga mellé. - Elfogadom a döntésedet, és talán hibázok vele. De felnőtt, beszámítható nőnek tartalak, és nincs jogom vagy okom, hogy megkérdőjelezzelek. Azonban… - itta ki a maradékot is. - …ehhez nem kellett volna idejönnöd. Ahogy felvenni egy ilyen ruhát is elég aljas húzás… - mosolyodott el keserűséggel telin, inkább önmagát nevetve ki, mint a nőt.
Kezdőlap
//
