- Persze, ott van! Mutattam rögvest a kávéra, miközben szedtem magamnak bacont és tojást, és természetesen a kakaó mellett döntöttem, kávét most nem akartam inni, mert az kicsit felpörget, én pedig inkább maradtam volna nyugodt, biztos, ami biztos. A narancslé is bejött, de azt reggelire valamiért nem szerettem, ha csak úgy megszomjaztam, szívesebben ittam azt, mint bármi egyebet. Ám a reggelihez kávé, kakaó, vagy tea dukált, mikor mihez volt hangulatom. - Nem, nem vagyok benne biztos, de úgy vagyok vele, hogy most vagy soha. Ha már idejöttem, és magammal rángattalak téged is, nem kellene csak úgy visszavonulót fújnom. Látszólag könnyedén beszéltem a dologról, de igazság szerint folyamatosan azon jártak a gondolataim, hogy vajon miként is fogom én megemészteni, hogy esetlegesen végleg el kell engednem Maya kezét. Képletesen persze, mert a valóságban egyetlen egyszer tartottam a karomban, amikor a világra hoztam. A reggelit meglehetősen gyorsan elfogyasztottam, és miután kész voltam, kezdtem is a mosogatógépbe pakolni mindent, az öcsémnek hála az égnek nem volt személyzete, mondjuk, nyilván takarítani jár hozzá néha valaki, mert hozzá képest hihetetlen nagy rend volt, de egy programot csak el tud indítani ezen a masinán… Aztán ha mindenki befejezte, és a romeltakarítás is sikerrel zárult, már indultam is kifelé, pont mikor Mandy megkérdezte, hogy vegye-e a kabátját. - Aha! Én már bújtam is bele az enyémbe, öcsém pedig pillanatokon belül követte a példámat. - Egyelőre csak az iskolai szünetben tudod megnézni, délután elmehetünk a házához, de akkor is maximum messziről kellene látnod, nem volna túl szerencsés, ha észrevenne. Csak bólintottam. Mit lehet erre mondani? Szerintem semmit az ég egy adta világon. Olyan, mintha oda kellene adom valaki másnak mondjuk a szívem, bár, szerintem ez már akkor megtörtént, mikor megszületett Maya, és azóta képtelen vagyok arra, hogy igazán szeressek, mármint, férfiakat, márpedig egy egészséges párkapcsolat sem jönne rosszul a lelkemnek, az biztos. - Csak menjünk, ígérem, jó leszek. A mélygarázsban bevágódhattunk öcsém járgányába, amire nem tudom, hány éves fizetésem sem lenne elég, hiszen nyilvánvalóan apám finanszírozta, meg a lakását is… - Várj csak… Maya… itt van New Yorkban? - Igen… itt, Manhattanben. - Na ne szórakozz velem, mióta? - Azt nem tudom pontosan… Bólintott öcsém, én pedig hittem neki, de nem kicsit szívtam a fogam miatta. Talán megtalálhattam volna, ha ezt sejtem, de azt hittem, hogy nem került vissza a városba. Az első örökbefogadó szüleit én választottam ki, de mikor két évre rá meg akartam őket keresni, már nem náluk volt Maya, és nem kaptam információkat róla, mindenhol falakba ütköztem, még azt sem árulták el, hogy miért nem kellett nekik a lányom. Noe azonban hazudott, és Mandy ezt meg is érezhette a képessége révén, de nem biztos, hogy meglepte, lévén nagyon sok dolog van, amit hozzá hasonlóan a testvérem sem mondhat el nekem. Ismét a város forgatagában kacsáztunk, én nézelődtem az ismerős utcákon, és egy-egy helyhez fűztem pár szót Mandynek, példának okáért megmutattam neki a középsulim, meg a kávézót, ahol dolgoztam, de amint kiértünk az Upper East Sideról, elcsendesedtem, nem azért, mert nem tudtam volna ezekről a helyekről mondani valamit, sokkal inkább azért, mert fogalmam sem volt, meddig megyünk, és feszülten várakoztam. Noe végül fékezett egy elkerített iskolaudvar mellett. Utáltam a sötétített üvegeket, olyan… zord volt, személytelen, most viszont biztosan jól jött, mert még véletlenül sem tudom lebuktatni magam. - 20 perc múlva lesz szünet, akkor kijönnek pár percre, nekem van egy kis dolgom, mindjárt jövök. Én csak legyintettem, meg bólogattam, de a tekintetem már a távolba révedt, mintha nem hallottam volna, hogy csak húsz perc múlva várható bármi is. Nem figyeltem a környezetemre, így hát kettőnk közül maximum Mandy szúrhatta ki, hogy egy tőlünk nem messze parkoló autóhoz ment oda az öcsém, és váltott pár szót a bent ülőkkel.
- Jól van, én melletted leszek! – biztosítottam még utoljára a barátnőmet, mielőtt még elindultunk volna oda, ahol Mayát meg fogjuk találni. Igazából erről nem sok információm akadt, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy támaszt nyújtsak majd akkor, amikor arra lesz szükség. Mivel idő közben mindenki öltözködni kezdett, így én is belebújtam a kabátomba, és felvettem a csizmáimat is, hogy belevágjunk a mai kalandba. Én inkább így akartam felfogni, habár tudtam, hogy nem lesz happy end a vége. Szerintem mind a hárman tisztában voltunk ezzel az aprósággal. - Nem hiszem, hogy rájönne, hogy ki ő… - kotyogtam közbe. Igaz, hogy én sem támogattam különösebben azt, hogy Naomi ténylegesen érintkezzen a kislánnyal, de ha már most az egyszer láthatná, azt akartam, hogy legalább hallhassa a hangját, válthasson vele néhány szót, még ha utána sokkalta nehezebbnek fog bizonyulni a hátrahagyása, akkor is. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a jobb, nem is volt tisztem nekem határozni ezzel kapcsolatban, de a segíteni akarás azért még mindig ott volt bennem. Végül is, pontosan emiatt keveredtem ebbe bele én is, és ez hozott ilyen messze az otthonomtól. Akkor legalább legyen már valami hasznom is, nem igaz? A továbbiakban csendesen követtem a testvérpárt a garázsba, magamban pedig megjegyeztem, hogy igazán illett az autó mind a gazdag réteghez, mind Noehoz, habár annyira jól nyilván nem ismertem, de az eddigiek alapján ezt bátran ki mertem volna jelenteni, ha nem vonta volna el a figyelmemet Naomi kérdése, mire én is érdeklődő tekintettel fordultam a srác felé. A válasz engem azok után, amit tudtam, egyáltalán nem lepett meg, de hát a barátnőmnek ez nyilván teljesen új információ volt. Láttam rajta, hogy ideges lett, még csodáltam is azért, hogy így visszafogta magát. Mivel túl sokat érdemben én most nem tudtam hozzátenni a beszélgetéshez, így csendesen üldögéltem a hátsó ülésen, és néztem a mellettünk elsuhanó házakat. Sejtettem, hogy nem az a teljes igazság, ami itt elhangzott, de ebbe most inkább nem kötöttem bele. Jobb volt az, ha Naomi egyelőre még nem emlékezett arra a tudásra, ami egyszer már a rendelkezésére állt velünk, Őrzőkkel kapcsolatban. - Rendben, mi itt maradunk! – válaszoltam az előttem ülő hölgyemény helyett, és miután ketten maradtunk, néhány másodpercig tovább figyeltem a sofőrünk távolodó alakját, egészen a nem messze parkoló kocsiig. Azt is láttam, hogy ott beszédbe elegyedett valakivel, vagy valakikkel, ám mielőtt még a barátnőmnek is feltűnt volna mindez, inkább megkíséreltem elterelni a figyelmét. – Minden rendben lesz! – szorítottam meg a vállaimat biztatóan, miután közelebb csusszantam az előttem lévő anyósüléshez. – Tudom, hogy nehéz lesz itt maradni, de legalább láthatod! – próbálkoztam meg egy mosollyal, miközben államat az ülés támlája mellett támasztottam meg. Mivel többet nem tudtam mondani, amivel lelket önthettem volna belé, így csendben maradtam, de továbbra sem engedtem el. Neki bizonyára ólomlábakon vánszorgott az a húsz perc, nekem azonban egészen gyorsan eltelt, már alig volt hátra 2-3 perc a szünetig. Most már én is kezdtem izgatott lenni, pedig úgy nem is érintett, mint az előttem ülőt. - Mindjárt kicsengetnek! – tájékoztattam közben, mintha nem tudta volna magától is. Egészen biztos vagyok abban, hogy számolta magában a perceket.
- Nyugi, úgysem akarok beszélni vele. Vagyis, dehogynem, nagyon szeretnék, de félek, hogy akkor még rosszabb lenne ez az egész. Mármint, attól sem lesz épp jobb, ha látom, de legalább tudni fogom, hogy minden rendben van vele. Már ha rendben van… Az öcsém csak bólintott, ami alapján feltételeztem, hogy így van, de ez olyan dolog, amiről mindenképpen a saját szemeimmel szeretnék meggyőződni, máskülönben nem tudnék nyugodtan aludni. Ha már ilyen közel vagyok hozzá, legalább egy kicsit tovább szeretném figyelni, mint pár kurta pillantás. Csendes mélázásomban eljutottam odáig is, hogy iszonyatosan félek, de világ életemben úgy gondoltam, hogy a bizonytalanságnál nincs rosszabb, erre tessék, most kezdem úgy gondolni, hogy mégis. Eszméletlen, hogy magamon nem bírok kiigazodni. Csak sóhajtani bírtam, amikor az öcsém kiszállt, mondván, dolga van, abszolút nem érdekelt, mit csinál, egyszerűen csak az iskolaudvart bámultam, semmi más nem tudott a tudatomba férkőzni. Azt viszont a világért sem ejtettem volna ki a számon, hogy itt maradok, mert nem voltam benne biztos, hogy nem szeretnék a kerítés közelében állni. Vannak padok a járda mentén, ami elhalad az iskola mellett, leülhetnék egyre… nem igazán tűnne fel senkinek, gondolom. Kár, hogy nincs itt Milo, jó fedősztorit biztosítana. Na, nem mintha terrorcselekmény lenne egy padon ücsörögni. - Jól hangzik. Feleltem halkan, de nem igazán értettem egyet vele, viszont nem akartam akadékoskodni, most nem, Mandyvel nem, azok után, hogy mennyit segített már eddig is. Jól esett, hogy próbál bíztatni, de én személy szerint kilátástalannak tartottam a helyzetemet. - Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt, Mandy… mit ártottam én bárkinek is, amiért ilyen büntetést érdemlek? Szakadt ki belőlem a kérdés, az egyetlen személy, akivel valaha is bunkó voltam, az az anyám volt, sosem volt tökéletes anya-lánya kapcsolatunk, de igazán csak Maya születése után durvultak el a dolgok. Szinte hallottam minden másodpercet, amit a karórám elütött, s már-már valószínűtlenül mély sóhajok hagyták el az ajkaimat, én pedig csak azt akartam, hogy vége legyen. Otthon akartam lenni, tudni, amit tudnom kell, és nem minden pillanatot kínzásnak megélni. - Ühüm. Nyöszörögtem, és akkor döntöttem úgy, hogy a pad jobb hely lesz nekem. Bármilyen hülyeségnek is tűnt korábban, de Mandy szavai meggyőztek arról, hogy Maya nem fog felismerni, remélhetőleg nem tudjak, hogy örökbe fogadták, és akkor nem is keresi mindenben és mindenhol a valódi szüleit. Hangos dudaszó volt a jussom, mikor átszaladtam az úton, de némi csengéssel a fülemben megúsztam a dolgot, és már vágódtam is le a padra, térdeimre könyökölvén pislogtam fel, figyelve a felbukkanó gyermekek tömegét. Minden vörös üstökre hatalmasat dobbant a szívem. Remegtek a lábaim, tökéletes idegroncs benyomását keltettem, és az a szomorú igazság, hogy az is voltam. Érzelmileg sem volt jobb a helyzet, a szívem darabokban volt már régóta, mondhatni, a testemen kívül dobogott. Ott, abban a gyönyörű, mosolygós arcú kislányban, aki folyamatosan jártatta a száját barátnői körében, és le nem telepedtek pillanatok alatt az udvar egyetlen fája alá. - Istenem… Suttogtam, talán nem is lehetett hallani, olyan halk volt a hangom, egyszerűen úgy éreztem, megnyílt alattam a föld, és a pokol legmélyebb bugyraiban csücsülök. Beszélni vele, megölelni, agyon csókolgatni, megadni neki a világon mindent, amit csak szeretne. Ezt akartam, mindent akartam. S semmit sem lehetett… Fogalmam sincs, hogy Mandy utánam jött-e, mert nem láttam, és nem is hallottam semmit a lányomon és a gyerekzsivajon kívül, de azt talán láthattam, hogy az öcsém nagy erőkkel próbálja a két autóban ülőt rábeszélni, hogy nincs baj, maradjanak benn, nem kell erőszakkal visszatartani attól, hogy hülyeséget csináljak. Nem biztos, hogy elég meggyőző volt.
Bízni akartam abban, hogy Naomi tudja majd tartani magát ahhoz, amit mondott. Ha mégsem, hát mi úgyis itt leszünk mellette, de nem lett volna szívem visszatartani attól, hogy beszéljen a kislányával, akit már hosszú évek óta nem volt alkalma látni. Attól nagyon szívtelennek érezném magam, valószínűleg még inkább, mint a Connoros esetnél. Ő arról igaz, hogy nem tudott, de nekem nagyon élénken élt az emlékezetemben, hogy a srác hogyan nézett rám, és az is, hogy a barátnőmet mennyire megviselte az a helyzet. Nem akartam még egyszer ugyanezt átélni. Még rosszabbat meg pláne nem! - Nem, rémesen hangzik… - adtam fel végül, és sóhajtottam fel elkeseredetten. Semmi értelmes nem jutott eszembe, amivel jelen helyzetben segíteni tudtam volna. Nem tudtam biztatót sem mondani, mert az úgysem fog bekövetkezni, amire Naomi vágyott. Innentől kezdve pedig szerintem felesleges szájtépés lett volna azt állítani, hogy márpedig minden csodás lesz. Egyszer megpróbáltam ugyan, adtam neki egy esélyt, de láthatóan nem igazán értem el túl sokat vele. Szomorú voltam, akárcsak az előttem ücsörgő hölgyemény. Egyszerűen ötletem sem volt, hogy mit mondhatnék még, így végül csendben maradtam. Legalábbis addig, amíg ki nem fakadt, mert akkor felemeltem a fejemet az ülésről, és középre csúsztam, hogy ránézhessek a kesergő barátnőmre. - Nem hiszem, hogy bárkinek is ártottál! Ne gondolj ilyen butaságokat… - gondterhelten sóhajtottam fel, mivel ilyenkor nincs jó válasz. Sőt, nincs is magyarázat ezekben az esetekben. – Ezek egyszerűen csak megtörténnek. Sokszor pont a legjobb emberekkel, de fogd fel úgy, hogy ez talán egy próba és egyszer még együtt lehettek! – igyekeztem valami jót is mondani, de azt hiszem, hogy úgyis hasztalan lesz. Végül én is beláttam, hogy ostobaság volt. – Felejtsd el! Tudom, hogy nem lehet így felfogni – vallottam be, miután rájöttem, hogy ostobaságokat beszéltem. Mivel nem tudtam, hogy mi jár a fejében, így nem is tudtam visszatartani. A ránk telepedett csendből már csak az zökkentett ki, amikor hirtelen fogta magát és kiszállt az autóból. Későn eszméltem, mire kiszálltam én is, máris dudák hangzottak fel, ami azt jelezte, hogy Naomi átment a túloldalra. Reméltem, hogy nem esett baja, erről sikerült is meggyőződnöm alig pár másodperccel később. Segélykérő pillantásom hamarosan megtalálta Noet, továbbá az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a kocsiban ülőkkel valami gond támadt. Meg tudtam érteni, én sem erre számítottam, de valahol még mindig bizakodtam. Bíztam abban, hogy nem fog semmilyen őrültséget elkövetni azon túl, hogy átment a forgalom akadályozása mellett a padhoz. Váltottam néhány szót az ifjú őrzővel, majd ott hagytam a két ismerősével, hadd beszéljenek, vagy legalábbis lenyugodjanak a kedélyek valamelyest. Mire odaértem a padhoz, már ki is csengettek, mire rengeteg gyerek tódult ki az udvarra. Én azonban nem őket figyeltem, ahogyan a barátnőm, hanem csakis őt. Aggódtam, hát hogyne aggódtam volna! Pont akkor fogtam meg bátorítóan a vállát, amikor kimondta azt az egyetlen szót. - Jól vagy? – kérdeztem suttogva. Nem akartam megzavarni a pillanatot, és elrontani a varázsát, de kicsit vissza kellett őt rántanom, nehogy tényleg berohanjon és a hóna alá kapva elmenjen a gyerekkel. Nem volna olyan vicce jelenet, az már biztos. Közben már az én tekintetem is megtalálta a kis Mayát. – Nagyon szép! – mosolyodtam el haloványan, nem volt ez olyan örömteli pillanat, mint amilyet szerettem volna.
- Tényleg nem lehet így felfogni. Suttogtam halkan, pedig milyen szép kép is lenne. Istenem… Olyan érzésem volt, mintha menten megszakadna a szívem, és fogalmam sem volt, miért vagyok annyira hülye, hogy ezt műveljem magammal. Mindenesetre, az azért valamelyest vigasztalt, hogy két nap múlva már újra Fairbanksben leszünk, és visszatérhetek a szorgos hétköznapokba, szépen lassan magam mögött hagyva ezeket a napokat. Ökölbe szorultak az ujjaim, próbáltam lenyugodni, figyeltem, miként fehérednek ki az ujjbegyeim, de végül feladtam, ennyi fizikai fájdalom nem volt képes elnyomni azt, ami a lelkemben tombolt. Az isten verje meg. Verjen meg engem. Hogy hagytam… hogy akkor nem kockáztattam mindent érte. Sosem éreztem még ennyire erősen, hogy mennyire elszúrtam, tönkretettek, és képtelen voltam tenni ellene. A következő percek csak úgy megtörténnek, hagyom, hogy sodorjon a pillanat, vezessen bárhová is. Fogalmam sincs, mit akarok tenni, egyszerűen csak elegem van abból, hogy mindig mindenkinek megfeleljek, és háttérbe toljam azt, amit én akarok. - Nem. Feleltem gondolkodás nélkül Mandy kérdésére, egyáltalán nem voltam jól, a fejem zsongott, a szívem kalapált, a lelkem sikítani tudott volna, egyszerűen a feje tetejére állt a világom. Egész életemben erre a pillanatra vártam, de az én elképzeléseim szerint sosem így zajlott. Akkor elmondhattam neki, hogy ki vagyok, megölelhettem, magamhoz vehettem, és egy csodás közös jövő várt ránk. Most? Most mi vár rám? A nagy semmi. Üres és jelentéktelen élet, egyszerűen nem éreztem úgy, hogy lenne értelme folytatnom. Lehetséges, hogy jelen pillanatban túlságosan sötéten láttam a dolgokat, de határozottan úgy gondoltam, hogy nélküle nem akarom ezt az egészet. Csak a vörös fürtöket láttam, az édesen szeplős arcot, a vidáman görbülő ajkakat. Miért vették el tőlem az égiek a lehetőséget, hogy felneveljem? Képes lettem volna rá, biztos vagyok benne. A saját ruhámba markoltam, el akartam szakítani a tekintetem, hogy ne fájjon ennyire, ugyanakkor ki akartam használni minden pillanatot, mikor láthatom. Nekem csak ennyi juthat belőle, semmi több. Boldognak látszott, és nagyon gyűlöltem magam azért, hogy sajnáltam a dolgot. Ha nem lenne az, akkor nem kellene semmit túlgondolnom, csak fognám, és vinném, akár át határokon, és nem érdekelnének a következmények. Jó, nyilván előbb törvényes eszközökhöz folyamodnék. - A legszebb. Ilyet csak egy anya mondhat olyan megkérdőjelezhetetlen eltökéltséggel, mint ahogy én tette. Senki a világon nem volna képes ennek az ellenkezőjét bebizonyítani. Én ugyan nem láttam, de potyogtak a könnyeim, a belső, Mandy előtt nem titkolt feszültségem ilyen formában távozott belőlem. Muszáj volt a padra markolnom, mert úgy éreztem, menni akarok, közelebb, de nem volt szabad. - Vajon milyen lehet a hangja? Kérdeztem suttogva, mert úgy voltam vele, hogy ha már látom, hát a lehető legtöbbet tudjak meg róla, de mégsem mehettem oda, hogy figyelj csak, beszélj is egy keveset légyszi az idegen néni kedvéért. Közben az öcsém elindult felénk, talán sikerült lecsillapítania a kedélyeket.
- Igen, tudom, ne haragudj… - néztem rá bocsánatkérően a barátnőmre, hiszen hatalmas ostobaság volt ilyesmit mondanom. Hogyan lehetne ez próba, mikor ennyire szenved tőle? Isten nem lenne ennyire kegyetlen, ebben egészen biztos vagyok! Egyszerűen csak akartam mondani valami biztatót. Én azért magamban abban reménykedtem, hogy idővel talán mégis úgy tekinthet majd erre az időszakra, mint egy akadályra, ami elválasztotta őt a kis Mayától. Nagyon szerettem volna ezt hinni, tényleg! Csak éppen nem volt olyan egyszerű a jelenlegi körülmények között. Ez nyilvánvaló. Nem tudtam, hogy miként enyhíthetnék a bánatán, vagy vidíthatnám fel egy kicsit. Volt egy olyan érzésem, hogy most semmi nem lenne hozzá elég, ez a tehetetlenség pedig engem legalább annyira megviselt, mint őt a tőle elszakított gyermek látványa. Mivel kérdésemre nem túlzottan meglepő módon nemmel válaszolt, így még egy kicsit erősebben szorítottam meg a vállát, majd megfogtam a kezét. Így némán, szavak nélkül is szerettem volna biztosítani arról, hogy én itt vagyok mellette és számíthat rám. Végül is, ezért jöttem el vele, hogy segítsek neki átvészelni ezt az egész helyzetet. Azért sejtettem én, hogy nem lesz könnyű, de így megélni csak még rosszabb volt ezt az egészet. Azért a dicséretemet követő reakció mégiscsak megmosolyogtatott. Irigyeltem azokat, akik megtapasztalhatták az anyaság érzését, és persze nem abban az értelemben, ahogyan Naomi. El sem tudtam képzelni, hogy mit érezhet, hiszen soha még csak a közelébe sem kerültem annak, hogy anyává váljak. Egyszer lett volna rá igazán lehetőségem, de akkor még olybá tűnik, hogy nem jött el az ideje. Az élet mást tartogatott számomra, ám abban már korántsem voltam biztos, hogy jobban jártam így, mintha akkor családot alapítottam volna. Kár is ezen keseregni, de más tragédiáját látva az ember valahogy rájön, hogy neki is lehetnek hasonló gondjai, még ha időnként próbál is megfelejtkezni róla. Van, amiről hosszú távon nem lehet. Még én sem vagyok rá képes, a magam pozitív világszemléletével. - Fogalmam sincs… - sóhajtottam szomorúan, miközben Naomi hátát simogattam, hátha akkor csillapodik a sírása. – És szerintem nem is mehetünk oda olyan közel, hogy halljuk. Bár ezt talán Noe jobban tudja… - vetődött fel bennem, hiszen az előbb beszélgetett valakikkel. Úgy sejtettem, hogy őrzők lehettek, valószínűleg Maya aktuális nevelőszülei. Szegény gyerek, már korán megtapasztalta az élet rosszabbik oldalát, még ha most nem is emlékezett rá, és azt gondolta magáról, hogy boldogan él a családjával. Már előre sajnáltam őt, mert ha csak kicsit is fog az anyjára hasonlítani, akkor rá fog döbbenni bizonyos dolgokra, és azzal veszélybe fogja sodorni saját magát is. Arról már nem is beszélve, hogy mennyire fogja sokkolni, hogy mik történtek vele még egészen kicsi korában. Nem lettem volna a helyében, annyi biztos. - Szerintem biztosan az is olyan szép, mint ő maga - mondtam azért biztatóan. - Kérsz valamit? Egy kis vizet, vagy bármi mást? – vetődött fel bennem, ha már mással nem is lehettem a segítségére. A közelben csak akadt valami kis bolt, ahonnan hozhattam egy flakon vizet, ha esetleg szüksége lenne rá.
- Nem is akarok, csak kíváncsi vagyok rá. Persze ez is hazugság, hisz hogyne akarnék, de az eszemmel tudom, nem tehetem. A szívem majd beleszakad, de ez is több mint amint reméltem, hogy valaha kaphatok. Eddig sem tartottam túlzottan valószínűnek, hogy Maya valaha visszakerül hozzám, és eztán már tényleg elúszik minden reményem, de… legalább láttam még egyszer. Talán… nagy kérés lenne Noetől, hogy néha készítsen róla képeket, és küldje el? Vajon van értelme még számtalan alkalommal tudatosítani magamban, hogy sosem lehet az enyém, vagy inkább el kellene felejtenem teljesen? Utóbbi szerintem lehetetlen, de az is biztos, hogy talán nem kellene képekkel gyötörnöm magam életem hátralévő részében. Istenem… kicsi Maya. Miért hagytam, hogy elvegyenek tőlem? - Nem, nem kérek. Menjünk. Álltam fel túlságosan hirtelen, a könnyzáporom mostanra egyértelművé tette, mennyire megvisel ez az egész, és szavaimból kifolyólag sejteni lehetett, hogy nem bírom már, és vagy mindent, vagy semmit alapon inkább menekülnék, mielőtt még valami ostobaságot találnék művelni. Minden tovább gondolkodás nélkül vágtattam vissza a kocsihoz, és vissza sem néztem, úgy léptem rá az útra, hogy körül sem néztem, a következő kép, amit láttam, az már csak az volt, hogy egy éles dudaszó után egy előttem éppen csak hajszálnyira lefékezett autó motorháztetején tenyerelek, és hallgatom a sofőr szitokszavait, hogy milyen szuicid, őrült liba vagyok, és takarodjak már előle. Noe szaladt oda, és rángatott el, majd jobb híján bedugott az autóba, majd ő is beszállt, és megvárta Mandyt, bár nem hinném, hogy a barátnőm olyannyira lemaradt. - Meg akarod ismerni az örökbefogadó szüleit? Mert szívesen látnak egy teára… - Jó. Menjünk. Bólintottam rá a dologra nem túlságosan meggyőzően, de tartani akartam magam ahhoz, hogy igenis tudni szeretném, hogy Maya jó helyen van-e. Mert ha mondjuk egy putriban él, és a nevelőszülei tök tahók, akkor én bizony elperelem, ha az nem megy, elrablom. Sajnos nem így volt. Teljesen normális, kedves emberek (őrzők) voltak, a ház tele családi fényképekkel, mindenütt Maya játékai, még egy kiskutya is akadt, aki lelkesen csóválta mindenkinek. Kertes ház, jó környék, biztonság. Nem fájdítottam a muszájnál tovább a szívemet, így megittam a felkínált teát, de aztán elköszöntem, és elindultam, részemről ennyi volt a „móka” mára, és már így is túl soknak éreztem az érzelmi fröccsöt, meg a csinos kis mentális pofont, mint amit úgy éreztem, elviselni képes vagyok. A kirándulás többi része mondhatni mentes volt mindenféle balhétól, vagy érzelmi sokktól, és bár én használhatatlan voltam, de Noe felajánlotta Mandynek, hogy elviszi pár helyre New Yorkban délután, én pedig áldásomat adtam rá, mondván, egy kicsit inkább egyedül lennék. Nem akartam bunkó lenni, de jobb egyedül telesírni a párnát, minthogy más sajnálkozzon felettünk végig. Nyilván így szabadabban is tudtak beszélgetni olyan kérdésekről, amiről én nem tudok, és Noe megnyugtatta a barátnőmet, hogy Maya tényleg jó helyen van, de ez elsősorban biztonsági megoldás, és örömmel fogják a kislányt visszaadni Naominak, amennyiben képes lesz megvédeni őt. Ehhez azonban mindketten tudták, hogy mi szükségeltetik. Meg aztán, nem ártana a nővérének összeszednie magát némileg, bár egy ilyen pofomból felállni sok idő, de fel fog, legalábbis nagyon bízott benne. Másnap már én is képes voltam kimozdulni, és úgy csinálni, mintha viszonylag jól lennék, nem voltam, de azt szerettem volna, ha Mandy kicsit jobban megismerheti a szülővárosomat, és talán gyarapíthatja is valamivel bizonyára méretes gardróbjának tartalmát. Így a harmadik napunkat részemről rászánhattuk a turistáskodásra és a vásárlásra, s egy szót sem ejtettem a lányomról, barátnőm pedig sejthette, hogy azért, mert én így dolgozom fel a történteket, és jó eséllyel jelenleg csak rontana a helyzeten, ha elkezdeném boncolgatni a témát. Éjszaka pedig indulhattunk is haza a repülővel.
//Gratuuu *.* és megtisztelő, hogy nekem jutott. ^^ Köszönöm szépen a játékot! //
A tehetetlenség érzése talán a legrosszabb a világon. Én legalábbis mindenképpen utáltam, nem is tudtam volna megmondani, hogy mi van még, amitől legalább ennyire irtózom. Most azonban pontosan ezzel kellett szembenéznem, mert Naominak nem tudtam többet segíteni vagy adni annál, minthogy álltam mellette és támogattam, fogtam a kezét. Nem adhattam meg neki a lányát, és más segítséget sem, pedig nagyon szerettem volna. Azért jöttem el, mert bíztam abban, hogy talán van vajmi kis esélyünk, de miután Noetól megtudtam a dolgokat a valóságról, már nem is voltam olyan bizakodó, mint indulás előtt. Közben megkaptam a választ a kérdésemre, úgyhogy meg sem próbáltam erőltetni a vizet, pedig szerintem jót tett volna a barátnőmnek, ha iszik pár kortyot. Így azonban csak álltam mellette tovább, hagyva, hadd sírja ki magát. Időnként azért jót tud tenni az is, ha ilyen formában távozik belőlünk a feszültség. Én már arra sem emlékeztem, hogy mikor sírtam utoljára, pedig érzékeny, romantikus típusnak tartottam magam. Talán a munkám edzett meg, talán kisírtam az összes könnyemet akkor, amikor a férjem meghalt. Fogalmam sincs, és nem is tudnám megmondani szerintem. Mielőtt még kettőt pisloghattam volna, Naomi már fel is pattant, és el is indult csak úgy át az úton, egyenesen egy kocsi elé. Mire felálltam, máris hallottam a dudát és a féket, mire teljes pánik lett úrrá rajtam egy pillanatra. Még szerencse, hogy az öccse időben odaért és elhúzta, mielőtt még nagyobb baj lett volna. Egy veszekedés volt most az utolsó dolog, ami hiányzott ebből a napból. Egyébként, mivel a barátnőm immár biztonságban volt, én nem rohantam át az úttesten, csak lassan átsétáltam, amikor éppen nem jött semmilyen jármű. Nem volt sokkal jobb kedvem nekem sem, mint az előttem ülő testvérpárnak, de legalább volt egy olyan opció, hogy megismerhettük a szülőket. Én amúgy is váltani akartam velük néhány szót, mint őrzőkkel, Naomi pedig megbizonyosodhatott róla, hogy Maya milyen körülmények között él. A magam részéről egyébként megfelelőnek találtam az otthont egy gyerek számára, de ezt hangosan nem akartam megjegyezni, mert nem tudtam, hogy mennyire bántaná ez meg Naomit. Talán megnyugtatta, hogy látta ezt a helyet, talán nem. Érzelmekből egyelőre még nem tudtam olvasni, pedig időnként nagyon is szerettem volna. A látogatásunk végül nem nyúlt hosszúra, egy tea után tényleg utunkra indultunk, vissza New York szívébe. Én nem bántam, túlzottan frusztrált az egész, ami ma történt, úgyhogy jól esett délután egy kicsit kimozdulni és olyannal beszélgetni, aki előtt nem kellett titkolóznom. Megbeszéltünk mindenféle fontosabbnak vélt dolgot, kezdve azzal, hogy Naominak még volt esélye visszakapni a lányát, amennyiben őrzőként helyt tud majd állni. Én lettem volna a legboldogabb, ha ez meg is történik, mert láttam, hogy van érzéke hozzám. A kérdés már csak a mikor maradt és a hogyan. Nagyon reméltem, hogy nem valami hasonló esemény fogja megelőzni, mint Connor esetében, bár valami azt súgta, hogy felesleges a bizakodásom. Az elhívás mindig valami olyan helyzetben történik, amikor szinte nincs más választás. A következő napon ismét a várost róttuk, vásároltunk egy kicsit, és kikapcsolódtunk. Nem is bántam, ugyanis a barátnőmnek véleményem szerint nagy szüksége volt arra, hogy ne a négy fal között üljön, bármit is mondott ő arról, hogy magányra van szüksége. Előző nap még megértettem, ám a következőn már akkor is elvonszoltam volna magammal, ha nem akar jönni. Még szerencse, hogy erre nem volt szükségünk! Mire este indulni kellett a repülőtérre, már az összes régi és új holmim is bőröndökbe volt gyűrve, készen az utazásra. Tudtam, hogy megint jó hosszú út áll előttünk, de nem bántam. Azért mégiscsak mindenütt jó, de legjobb otthon, ugye?!
// Kösziiii *-* És én is nagyon szépen köszönöm a játékot!!! //
Az ágyon heverészem hajamat piszkálva. Brigitte egy szál törölközőben lép ki a fürdőből, miután lemosta magáról az éjszaka nyomait. Egész testén harapások és karmolások nyomai, de ilyen apró sérülések terén magam sem panaszkodhatok. Jó nyolcvan esztendeje már annak, hogy időről időre alaposan helyben hagyjuk egymást, most sem történt ez másként. Hozzám sétál. Egyszerűen meg tudok bolondulni a járásától. Légies, de mégis kibillenthetetlen egyensúlyából. Egy igazi vadász és remek anyafarkas. Mikor már csak karnyújtásnyira van tőlem magamhoz húzom. A törölköző falevélként hullik le róla, hogy láttassa a tökéletes idomokat. -Lekésem a gépem. Nem volt még elég? -Belőled soha nem elég – maga mellé rántom az ágyra és beletúrok a nedves lenszőke fürtökbe. Minden egyes alkalommal meg tud őrjíteni ez a nőstény. Ha nem lenne nekem is nagyon fontos dolgom, akkor most repetáznék a tegnap éjjelből, de a fogadalmam mindennél fontosabb. -Jól meggondoltad ezt az egészet Juan? Lehet hazudott az a korcs és nem találod őt északon. - az égkék szemei őszinte aggodalmat sugároznak felém. Brigitte volt az egyetlen, aki komolyan aggódott értem. A többiek szinte szó nélkül elengedtek. Még Masuka is, a legfiatalabb közülünk. Mind tudták jól, hogy ezt meg kell tennem és a lelke mélyén Brigitte is pontosan értette a dolgok miértjét. -Oda kell mennem! Negyven éve ez az első alkalom, hogy hallok felőle. Egy lehetőséget sem szalaszthatok el! - Tekintetem ellentmondás nem tűrő. Ugyan már nem tartozik nekem engedelmességgel, de a tisztelet és az egykori bétája iránt érzett alázatot kiolvashatom a kék gyöngyökből. Hangtalanul kel fel és öltözni kezd. Kiélvezem a látványt bár jobban szeretem, mikor fordított a sorrend. -Csak azt ígérd meg, hogy visszatérsz egyszer. Épségben! Nem válaszolok, hogyan is tehetném. Mikor elkészül együtt hagyjuk el a hotelt. Taxival megyünk a reptérre és egy hang nélkül búcsúzunk el. Egyetlen hosszú csók szavak nélkül. Mikor már csak egyedül ülök a kocsiban azért üzenek neki. ~Ég veled Frau von Blomberg! Ígérem még találkozunk!~ -A Central Parkhoz! - utasítom a taxist. Sok dolgom van még ma. Megfelelő öltözetre van szükségem. Persze nem egy új öltöny az, amit be kell szereznem.
Állatkert a Central Parkban - este
Már lassan három órája itt vagyok az alaszkai farkasok kifutója előtt egy padon ülve. A nap már mai útjának végéhez közeledik, hogy átadhassa égi helyét a holdnak. A megszokott sötét öltönyt viselem most is egy fekete bőrcipővel. Kezemben egy gyorsétterem papír pohara, melyből kólát szürcsölgetek. Aprólékosan figyelem meg az összes farkast. Minden rezzenésüket, apró mozdulataikat. Két kíváncsi kölyök lépked a közelembe. A levegő alig mozdul, de szagomat feléjük viszi egy pillanatra feltámadó fuvallat. Felkapják fejüket és nagyot szimatolnak a levegőbe. Úgy döntöttem játszom velük egy kicsit. Csak ülök a padon némán, tekintetemet egy pillanatra sem levéve a két kölyökről. Múlt ősziek lehetnek, ebben egészen biztos vagyok. Pajzsomat felhúzom, majd le. Fel és le, próbálom megzavarni a kölyköket. Az eredmény hamar szembetűnő. A kicsik nem tudják hirtelen merre szimatoljanak. Az egyik pillanatban közelről érzik egy másik farkas jelenlétét, majd csak a hamburgeres felől odaáradó förtelmet. Masukával is ezt csináltam, mikor én tanítottam. Jó lecke lesz ez a kölyköknek, hogy figyelmük soha ne lankadjon. Kisvártatva a csoport alfája is megérkezik a fiaihoz. Vele már nincs olyan könnyű dolgom. Leszegett fővel mér végig, szemét egy pillanatra sem levéve a betolakodóról. Védi az övéit, dícséretes. Szemeibe nézek, majd pajzsomat mára végleg a szögre akasztom. ~Nem akarok rosszat! Ne féltsd őket tőlem testvérem!~ Tekintetem megragad az alfán. Igazán tökéletes lesz. Nem is gondolja szegény pára, hogy pár nap múlva nekem kölcsönözheti testét és Alaszka vadonját róhatja lába. Szabad lehet újra, mint kölyök korában.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Szabadság. Igen, nekem is jár az ilyen, bár én koránt se vagyok olyan lelkes attól, ha a főnököm szabadságra zavar. Ennek az az egyszerű oka, hogy magamtól nem mennék szabira, mert minek? Nem szégyellem bevallani, hogy tetőtől talpig munkamániás vagyok. Egyszerűen imádom a munkámat, és mondhatni eléggé zokon tudom venni, ha szabira küldenek. Először úgy volt, hogy haza megyek Kaliforniába, meglátogatom a szüleimet, meg az ottaniakat, de az utolsó pillanatban másképp határoztam. Több dolog is ellene szólt annak, hogy hazamenjek. Egyrészt tartottam tőle, hogy Leonarddal összefutok, s ha már miatta költöztem Alaszkába, hát pont nem a szabimon akarom a képét bámulni, meg a baromságait hallgatni. A másik, ami miatt nem akartam most még hazalátogatni, mert csak fél éve élek Fairbanksben. Tartottam tőle, hogy hazacsábulok, hogy nem élek elég rég távol otthontól, hogy könnyű szívvel ismét magam mögött tudjam hagyni a várost, a családot, és a barátokat. Azért döntöttem New York mellett, mert már három éve itt él az egyik barátnőm, akivel még az egyetemen ismerkedtünk össze. Ő nagyon örült az ötletemnek, hogy két hetet nála dekkoljak, mert hozzám hasonlóan ő is szingli, s ahogy ő mondta: „legalább felpezsdül az élet a lakásban”. Szóval most itt vagyok, immáron négy napja, a nyüzsgő New Yorkban. Fairbanks után elég fura ekkora élet közepébe belecsöppenni, de élvezem. Igen.. a szmogot is, a tömeget is, a dudálásokat a forgalmi dugókban… mindent! Meadow mára be volt osztva dolgozni, de megbeszéltük, hogy estefelé kinézünk az állatkertbe egy kicsit sétálni. Kikapcsolódásnak tökéletes! Az állatkert bejárata előtt álltam, és vártam rá. Fehér alapon lila pillangómintás ruhám nem igazán illett a személyiségemhez, de ajándék volt Meadow-tól, és ezért felvettem. Fairbanks időjárása nem épp alkalmas arra, hogy ilyen lengén járjon-keljen az ember lánya, szóval valószínűleg most van rajtam először, és utoljára ez a pillangós csoda. Viszonylag gyakran néztem az órámra, mert már fél órája itt kellene lennie a barátnőmnek. Előkerestem a válltáskámból a mobilom, hogy megnézzem, keresett-e, s pont akkor csörrent meg a készülék, mikor kivettem. Ő volt az. Sűrű bocsánatkérések közepette közölte velem, hogy pont amikor indult volna behoztak két halottat, akiket sürgős lenne felboncolni, ezért bent kell maradnia.. nem tudja mikor végez. Mivel ugyanaz a szakmánk, tudom mivel jár ez. Dehogy haragudtam rá! Ha már itt vagyok az állatkertnél, akkor bemegyek. Inkább az állatokat nézem, mint a lakás négy falát.. ugyebár. Megvettem a belépőmet, kértem a fagyisnál három adag citrom fagyit, aztán így egymagamban elindultam a ketrecek mellett sétálva. Volt itt mindenféle állat, néhánynál hosszabban el is időztem. Például a barnamedvénél. Szúrósan pillantottam a döcögő macira, mert arra gondoltam, hogy miattuk kellett körbecsengőznöm a házam környékét. Sok az állítólagos medvetámadás Fairbanksben, feltűnően sokan halnak meg a medvék miatt. El is határozom most magam, hogy ha visszamentem, felkeresem az ottani vadőrt, hátha van egy befogott medvéje, amit megvizsgálhatnék, vagy adhatna például infót arról, hogy a Fairbanksi macik miért annyira agresszívak? Más vidékeken is vannak medvék, még sincs annyi medvetámadás. Tudom, mert utána néztem. A farkasokhoz érve meglepetten pillantom meg az egyik futtatóra felszerelt táblát. Alaszkai farkasok? Nahát… ki hitte volna, hogy itt ilyeneket is tartanak? Megállok, tekintetem az állatokra siklik. Érzékeltem egyébként, hogy van itt más is rajtam kívül, de egyelőre nem tulajdonítottam az illetőnek túl nagy jelentőséget. Még mindig a fagylaltomon nyammogtam, de már a tölcsérnél jártam. Egyszer csak felbukkant a nagyok között egy egészen kicsi, talán pár hetes kölyök. Hát nem dúlnak bennem az anyai ösztönök, de a kicsi láttán még én is elolvastam. Kis bolyhos… gombócka! Ráadásul egyenesen felém ugrált.. mert inkább mondanám pattogásnak, mint szaladásnak azt, ahogy felém közeledett. Talán kiszimatolta a kaját a kezemben… A két füle kajlán állt, a nyelve kilógott, és olyan volt az arckifejezése, mintha nevetve. Leguggoltam, átbújtam a védőkorlát alatt, ami elválassza az embereket a rácsos kerítéstől, aztán a tölcsérem végét bedugtam a rácson a kölyöknek. Amikor a kicsi odaért hozzám, és rántott a tölcsér belső felén, az egész kerítés berezgett. A nőstény veszélyként észlelve a helyzetet, a kölyke segítségére sietett, és teljes lendülettel ugrott neki a kerítésnek, vicsorogva villantva ki agyarait, morgott rám. Én ijedtemben hátrahőköltem, a fenekemre huppanva bámultam a feldühödött állatra…
Tovább figyelem az alfát és fél szemét ő is rajtam tartja. Biztos vagyok benne, hogy vadon született és valamikor kölyök korában kerülhetett fogságba, de már elég idősen ahhoz, hogy soha ne feledje hová is való, hogy honnan jött és mit kell tennie. Megtorol minden tiszteletlenséget, de élete a többieké. Azoké, kikre most is figyel. Óvja őket és tekintete mindvégig rajtuk. Vajon ha tisztában lenne szándékaimmal mit tenne? Nem mintha szükségem lett volna a beleegyezésére, de nagyon furdalta az oldalam a kíváncsiság. Tekintetem csak akkor vándorolt el a farkasról, mikor az esti szellő valami nagyon kellemetlen illatot fújt felém. Műtej és valami ízesítő, amely persze még távoli rokonságot sem mutatott a citrommal, melynek eladni merészelték. Pofátlan rablás volt másfél dollárért. Persze nem csak az én érdeklődésem keltette fel a fagylalt illata, egy apró kölyök is szagot fogott. Esetlenül bukdácsolva közelíti meg zsákmányát, szinte megbabonázta az édeskés illat. Elérkezett az idő a fagyi tulajdonosának alapos megszemlélésére, és még az esti szellő is nekem dolgozik. Fiatal nő kellemes parfüm illattal, de van itt még más is. Jód és még valami ismerős kemikália szaga jön felőle. Vietnam és az öböl szanitéceiből áradt ugyan ez a szag. Vagy most jön a kórházból, vagy sok időt tölt egy ilyen intézményben. A kölyök már csak pár lépésnyire, vagyis botlásnyira van a kerítéstől és ekkor a nő is átmászik a korláton. A kicsiből süt a boldogság, mikor a fagyis tölcsér elérhető távolságba kerül és mohón neki is esik zsákmányának. Túl fiatal még, szaglása még formálódik. Minden bizonnyal nem érzi és így nem is nyugtalanítja a jód illata, de az anyát több mint valószínű, hiszen egy jó ideje kölykén tartja a szemét és ebben a pillanatban hatalmas lendülettel indul meg a betolakodó felé. Leugrok a padról és a jelenetet, mikor a kölykét féltő anya nekiugrik a rácsoknak már a korlátnak támaszkodva figyelem, mint ahogyan azt is, mikor a pillangós ruhás lány hátsója kontaktust talál a jó anyafölddel. A nőstény nyálát csorgatva vicsorít a vélt támadóra, beletelik egy kis idő amíg megszólalok. -Védi a gyermekét, mint egy anyatigris. Aki megalkotta ezt a közhelyet soha életében nem látott farkast. Volt szerencsém saját szememmel látni amint egy kétszáz kilós csíkos macska a félelmében hátrahagyja csemetéit és úgy menekül, mint akit az ördög kerget. - Azt az apró bár igen fontos részletet nem említem meg, hogy a tigris bizony négyünktől riadt meg, mikor teljes vérfarkas alakban pompáztunk. Majd hetven éve történt, de mintha tegnap lett volna. - Ám a farkas nem ilyen. Szembeszáll bárkivel és bármivel ha a kölykéről van szó. Akkor is ha jól tudja nem győzhet. Kivételes lények, méltók a csodálatra. Jómagam is átugrom a korlátot egy lépésnyire a kihelyezett táblától, amely éppen az ilyen esetek veszélyességére hívja fel a figyelmet. Szemem az anyaállaton tartom, aki idő közben már engem próbál elijeszteni a tekintélyt parancsoló szemfogaival. Nagyobb figyelmet kapok a lánynál, hiszen a szimata nem csapja be. Vad morgása közepette próbálja fiát elterelni a közelünkből, aki mit sem fogott fel a vélt veszélyből. Neki egy a fontos, hogy a fagylalt immár teljes terjedelmével a kerítésen belül van és mint a vadászat koronázatlan királya nagy büszkeséggel vonszolja a tölcsért. A nő mellé lépek és jobbomat felé nyújtom felsegítésére. -Jól van hölgyem? Nem esett baja?
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Úgy vert a szívem, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Nem számítottam ilyen reakcióra, hiszen szerény véleményem szerint nem csináltam semmi rosszat. Orvos vagyok ugyan, és különbséget tudok tenni a munkám során abban, hogy a kezeim közé került holttestnek ember, vagy állat okozta-e a halálát, amennyiben támadás következtében halálozott el, sőt… kétséget kizáróan azt is meg tudom állapítani az esetek 99%-ban, hogy ha állatról van szó, az milyen állat. Ez tudomány. Az állatok viselkedéséhez viszont már kevésbé értek. Jó, persze szoktam én is nézni természetfilmeket, szeretem az ilyeneket… lekötnek, de egy állatkert az mesterséges közeg, és ilyenkor bizony hajlamos „elfelejteni” az ember, hogy a rácsok ellenére azért ők is csak ugyanolyan vadállatok, mint a szabadon élő társaik. Valószínűleg az is hergelheti az anyafarkast, hogy egyenesen a szemei közé nézek, miközben morogva, vicsorogva próbál elijeszteni a kölyke közeléből. Mondanom se kell, elég hatásos a megfélemlítési módszere, mert a szívem a torkomba ugorva dübörög. Gondolom itt a „hé, nyugi… nem akarom bántani a kölyködet”, és hasonló nyugtatgatási próbálkozások nem sokat érnének, ezért inkább nem is mondok semmit. A nagy ijedtségben az se tűnt fel, hogy a férfi, akinek jelenlétét érzékeltem, amikor megálltam a ketrecnél, időközben a korláthoz lépett. Csak a hangjára figyeltem fel, ami közvetlen közelről jutott el füleimhez. A helyzethez mérten meglepően nyugodtan beszélt. Végül is miért stresszelné magát? Nem őt akarja széttépni egy feldühödött anyafarkas, nem? Amit mond, az elég érdekesen hangzik ahhoz, hogy a figyelmem valamelyest elterelje a ketrecről, és ezáltal az ijedtségem is csökkenjen. Elszakítom a pillantásom a farkasról, és felnézek a pasasra. Nagyon magabiztosnak látszik, olyannak, aki tudja, miről beszél… és ami még feltűnik, hogy egyáltalán nem látok félelmet a szemeiben. Talán itt dolgozik az állatkertben, vagy viselkedéskutató, vagy ilyesmi… Ketrectakarítónak túlságosan jólöltözött. A nőstény a kölykével együtt eltávolodik, a kicsi lelkesen pattog a megszerzett zsákmányával, amit tőlem kapott. Én a mellém lépő férfire pillantok ismét, majd elfogadva a felém nyújtott kezét belekapaszkodok, és felhúzom magam a földről. - Igen, jól vagyok, köszönöm! Csak egy kicsit megijedtem. – Vallom be őszintén, zavart mosollyal az arcomon. Kissé hátra fordulok a törzsemből, és a fenekemre sandítok, hogy mennyire lett koszos a ruhám? A kezemmel leporolom róla a földet, majd átbújok a korlát alatt… Elég volt már az izgalmakból azt hiszem, nem hiányzik, hogy még egyszer támadásra késztessem a farkasokat. - Nagyon sokat tud az állatokról… itt dolgozik az állatkertben? – Kíváncsi természet vagyok, és az a munkám, hogy kérdéseket tegyek fel. Persze ezek a kérdések halott testek felé érkeznek, szóval a válasz „kicsikarása” is az én feladatom. Mondjuk, ami azt illeti, elég jó vagyok ebben. - Jaj, ugye nem maga a biztonsági főnők? Nagyon kellemetlen lenne, ha kihajítana innen… Nem szoktam az állatokat se macerálni, se etetni… még csak macskát se tartok otthon… de ez a kis szőrgombóc annyira aranyos volt, ahogy felém szaladt, megesett rajta a szívem. Kivételesen, persze. Többet nem fordul elő! – Biztosítom róla töredelmesen. A főnökeim nem díjaznák túlzottan, hogy ha szabálysértésért előállítanának a szabadságom ideje alatt. Még egy éve se élek Fairbanksben, és azért az elvárható a városi igazságügyi orvosszakértőtől, hogy makulátlan legyen a háttere. Biztos nem veregetnék meg érte szívélyesen a hátamat, ha kiderülne, hogy rossz fát tettem a tűzre New Yorkban.
A félelem szinte sugárzik a nőből, ahogyan belebámul a nőstény szemébe. Hallani vélem a heves szívverését ahogy mellé érek. Nyaki verője már-már eldurranni készül, kár lenne érte az szent. Határozottan szorítom meg a kicsiny kacsót, ahogy jobbomban érzem mégis gyengéden, nem akarok minimális fájdalmat sem okozni a nőnek. -Nyugodjon meg senorita! Ez csak egy amolyan „ő az én fiam. Ne gyere közelebb!” volt tőle. - a farkasanya után pillantok, aki már egy egyéves hímre morog veszettül, aki inkább magának követeli a fagylalt maradékát és a hathatós anyai segítség nélkül a csepp kölyök bizony hoppon maradt volna. -A mondás úgy tartja, hogy kutyaharapást szőrével gyógyítunk. - én vagyok az élő példa e mondás igaz mivoltára – Tehát ha javasolhatom most üljön fel a szellemvasútra. Önkéntelenül a ruhán éktelenkedő foltra pillantok és a mozdulatra, midőn a nő próbál megszabadulni a földtől hátsójáról. Ez is és a szavai is mosolyra késztetnek, amiben állatkerti dolgozónak avanzsál és rám aggatja a biztonsági főnök szűkös egyenruháját. -Valóban a munkához kapcsolódik az ok, ami miatt most itt vagyok. - mondom ezt, mikor magam is átugrom a korlátot és mindketten megérkezünk oda, ahol már a rend éber őrei szerint is lennünk kellene. A bámészkodó állatkert látogatók számára fenntartott sétányon. -Azt mondják mielőtt ismeretlen helyre utazik az ember ismerkedjen meg a helyiek szokásaival és ahová jómagam szoktam menni munkaügyben, az a föld bizony az övék. - mutatok a kifutóra – Ahol kenyeremet keresem, ott az emberi lakók már sok sok éve eltávoztak közülünk és régi lakhelyüket újra birtokba vette a természet. - a spanyol etikett szabályainak megfelelően bokáimat összekoccintom és fejbiccentéssel nyomatékosítom bemutatkozási szándékom. Külsőség csupán, megy manapság feleslegesnek hat de születésemkor eme külcsíny elmulasztása már párbajra adhatott okot egy nemesi családban és szinte már csak ez az egy dolog az, ami megmaradt emberi életem emlékeként. -Carlos Moya, régiségkereskedő és eme csecsebecsék lelkes felkutatója. Kérem önt, ne használja a hullarabló szót. Szolgálatára senorita! Egy pillanatot sem vaciláltam melyik bőrömbe bújjak. Ugyan az államokban nem ez a megszokott, ám egy szerencsétlen véletlen most háttérbe szorította Mr. Miltont. -Ám most az adósom lett, hiszen kíváncsi természet lévén felettébb érdekel, hogy kegyed miből varázsolta elő e tüneményt. - pillantok végig a lepkés ruhácskán – De várjon! Engedje meg, hogy kitaláljam. Talán megkapom a választ a jód illatára és a másik vegyszerére, melynek most hirtelen nem jut eszembe a neve. Egyre erősebben érzem a szagukat. Most már teljesen biztosan állíthatom, hogy a nő velem szemben gyakorta érintkezik eme két anyaggal. Elvethetővé vált a teória, hogy egy macskakarmolás ügyén most jött a kórházból. -A keze, főként az ujjai alapján, melyet volt szerencsém az imént megérinteni azt mondanám, hogy ön vagy zongoraművész, vagy sebészorvos. - tűnődöm az eget kémlelve, persze csak a látszat kedvéért. - Ám sehol nem láttam egy koncertjére invitáló plakátot a városban. Így tehát az utóbbira adom a voksom.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Összevonom a szemöldökömet. Őszintén szólva először fogalmam sincs, hova akar kilyukadni a férfi. A munkájához kapcsolódik az ok, amiért itt van? Ismét a ketrec felé pillantok, a farkasokra.. akik már jóval távolabb tőlünk heverésznek. Úgy tűnik lecsillapodtak a kedélyek, s már az anya se érzi veszélyben a kölykét miattunk. A míves beszédből nagyjából azt tudom leszűrni, hogy egyrészt a férfi eléggé művelt, másrészt jó családból származhat, harmadrészt régimódi fazon lehet. Én úgy értelmezem a szavait, hogy vélhetően egy farkas rezervátumba készül, ahol valami elveszett kincs után akar majd kutatni… tiszta Indiana Jones, csak elegánsabb kiadásban… Amikor bemutatkozik, gyanúmat megalapozottnak vélem, és el is könyvelem magamban, hogy jól gondoltam, amit. A bemutatkozás módját látva végigmérem, majd elmosolyodok. Hát ilyet is ritkán látni manapság! Ha ezt elmesélem Meadow-nak, tuti padlót fog. Szerintem el se fogja hinni nekem. Egyelőre nem szólalok meg, igazából nem is hagy szóhoz jutni a férfi, ezért csak kezeimet lazán összefonva magam előtt, kérdő mosollyal az arcomon bámulok rá. Na vajon mi fog kisülni ebből? Egész ügyes, jó megfigyelő… pedig még fél perc se volt, amíg a kezét fogtam. A zongora viszont eléggé távol állna tőlem, ha hangszeren kellene játszanom, hozzám inkább a dobolás illene. - Tú eres un buen observador, el señor Moya! – Nem kerülte el a figyelmem, hogy többször is senoritának hívott. Csak a vak nem látná rajta, hogy mexikói származású. Az én ereimben is csörgedezik mexikói vér apám révén, aki kiskoromtól kezdve spanyolul beszélt velem, hogy ne veszítsem el teljesen a gyökereimet. Én ugyan nem éltem soha Mexikóban, hiszen Kaliforniában születtem, és tavaly novemberig ott is éltem, de apámnak köszönhetően hibátlan kiejtéssel beszélem a spanyol nyelvet is. - Valóban orvos vagyok… - Váltok vissza az angolra. - …bár az a fajta, akivel az emberek többsége babonából nem szívesen fogna kezet. – Sokan tartanak attól, hogy egy patológussal kezet fogjanak, mert úgy tartják, hogy ha megteszik, akkor legközelebb ők lesznek azok, akik az asztalán végzik. - Igazságügyi orvosszakértő vagyok… ezen farkasok eredeti hazájában… - Bökök a tábla felé, ami hirdeti, hogy ezek a farkasok Alaszkából származnak. - …bár némelyek elítélik a munkámat, mert nem tartják helyénvalónak az elhunytak földi maradványait bolygatni, szóval teljes mértékben megértem önt, ha nem szereti, hogy hullarablónak titulálják. Én nem teszem. – Teszem hozzá halovány mosollyal. - Dr. Paloma Santiago… mondanám, hogy szolgálatára… de az ön érdekében remélem, hogy még jó darabig nem lesz szüksége se az én, se a kollégáim szolgálataira. – Nyújtom felé a kezem kézfogásra, már ha elfogadja. Nem fogok megsértődni, ha nem teszi… Azért már nem vagyok kezdő a szakmámban, és megszoktam, hogy időnként tényleg akadnak olyanok, akik viszolyognak attól, hogy kezet fogjanak velem. - És milyen csecsebecsét akar majd felkutatni? – Keresem Carlos tekintetét. Én is kíváncsi természet vagyok, és ha valami érdekel, arra bizony rá szoktam kérdezni. Érdekes egy este ez. A legutolsó, amire számítottam volna, hogy az állatkertben egy mexikói származású régiségkereskedővel futok össze…
Egy röpke pillanatra elbizonytalanít, amikor Paloma az anyanyelvemen szólal meg. Talán tévedtem a foglalkozását illetőleg és Ő valójában egy helyi jómódú ház Juanitája, aki házvezetőnői és gyermekfelvigyázói pozícióban hamis munkavállalásival tengeti a New york-i hétköznapokat? Az lehetetlenség, hiszen a jód szaga árulkodó. Kételyeim hamar el is oszlanak, midőn megerősíti teóriámat és beismeri, hogy valóban orvos. Nem is mindennapi. Az ahol eme nemes hivatást űzi még inkább nem hétköznapi, mondhatjuk szerencsének is, hogy onnan jött ahová tartok. Bár Alaszka nagy ország és még nem tudhatom, hogy hamarosan lábaink ugyan azon utakat koptatják majd. Figyelmesen hallgatom monológját az előítéletekkel gazdagított munkájáról. Jómagam nem osztom őket. Sem a babonák nem fertőztek meg, sem pedig nem viseltetek rosszalló gondolatokkal egy lelkét elvesztő test megismerése iránt. Ez is egy tudomány, mely olykor nagyon hasznos lehet. -Kitűnő a kiejtése senorita. Csak nem csörgedezik egy jókora adag az ereiben hazám véréből? Jómagam Veracruzban születtem, Mexikó déli részén. - széles mosoly rajzolódik ki arcomon, mielőtt megnyugtatnám, hogy nagy tisztelője vagyok munkájának, egy pillanatra sem szakítva meg a kialakult szemkontaktust. -Az azték papok olykor a halottaikkal háltak, hogy ők maguk ne osztozzanak sorsukban. Ha ezt vesszük alapul keze érintése még szerencsét és hosszú életet hozhat, de nem vagyok babonás. Szikét sem tart a kezében és én pedig nagyon is élőnek érzem magam. Még hosszú évekig nem tervezem, hogy a munkája legyek, de nem óckodom a kézfogásától. Természetesen elfogadom a felém nyújtott kezet, bár ez közel sem elegendő. Gyengéden kézcsókra emelem a kicsiny kacsót, feltéve persze ha nem ütközöm heves ellenállásba. Ajkam csak egy pillanatra érinti bőrét, de szimatom láthatatlan kémként alaposan megismerkedik illatával. Jód és..... Formaldehid! A vegyület neve mely eleddig nem jutott eszembe, bár most már lekerült a lepel partnerem munkájáról. Persze ezer és egy illat csiklandozza érzékeim e két jelentős mellett. A farkas lét talán legnagyobb előnye. Azt is tudom mit reggelizett. A kis közjáték végeztével tekintetem újra az övét keresi, míg meg nem lelem lelkének tükreit. -Jópár rég elhagyott aranybánya van Fairbanks közelében. Ki tudja mi rejtőzik a föld alatt. - még szerencse, hogy utánaolvastam úticélomnak. Csaknem százötven esztendeje használom Carlost és ószeres mivoltát álcaként, de ez az első alkalom, mikor ilyen kérdést kapok valakitől. - Bár.... ha a helyi boncmester csak fele ennyire szép, mint ön senorita.... akkor egy elfeledett tetemnek is mesés kincsként örülök majd.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Köszönöm, ez az apám érdeme. Ő mindig spanyolul beszél velem. – Mosolygok a férfire. - Nem, én már Santa Clarita-ban születtem, Kaliforniában. Apai nagyszüleim származnak Puebla-ból, akkor jöttek át az Államokba, amikor az apám még kicsi volt. Tudja, a jobb élet reményében. – Ez már csak így szokott lenni. Többen is átjöttek Mexikóból ezért. Voltak, akiknek bejött a váltás, és voltak, akiknek nem. - Még nem jártam soha Mexikóban. Nem alakult úgy eddig. Talán majd egyszer. – Vonom meg finom kecsességgel a vállamat. Anyai ágon Alaszkai felmenőim vannak, nem hiába költöztem pont Fairbanks-be. Talán, majd ha megunom az ottani klímát, akkor szerencsét próbálok Mexikóban is, hogy megismerjem az ottani gyökereimet is, de egyelőre jól elvagyok az erdőszéli rönkházamban az albérlőmmel, aki nem sok vizet zavar, de az albérleti díjat mindig pontosan kiperkálja. - Hm, szóval volt idő, amikor a nekrofilia elfogadott volt? – Megborzongok még a gondolatára is. Nap mint nap halottak vesznek körül, de nekem soha meg se fordult a fejemben ilyesmi. Azt hiszem az én gyomrom eléggé strapabíró, de ezt nem venné be. Aztékok… A kézcsók miatt nem ellenkezem, csak meglep. Tényleg fura egy fickó. - Aranybánya, tényleg? – Derül fel az arcom. Nem, nem azért, mert ne tudtam volna róla. Hallottam persze, hogy vannak bányák… na de még manapság is van olyan, aki annak reményében, hogy aranyat találhat, képes nekivágni egy ilyen küldetésnek? A bókra már nevetnem kell. Ilyen véletlenek is ritkán adódnak az életben, annyi szent! Talán ha Meadow-nak nem kellett volna bent maradni túlórázni, simán elsétálok úgy a pasas mellett, hogy rá se nézek. Akkor soha nem tudom meg, hogy pont oda készül, ahol én jelenleg élek. - Történetesen épp előtte áll. – Vigyorgok Carlosra. - Fairbanksben élek. Még egy éve sincs, hogy oda költöztem… Megpályáztam az ottani megüresedő igazságügyi orvosszakértői állást, és hát megkaptam. Az éghajlata nem épp olyan, mint Kaliforniáé, de Los Angelesben csak egy patológus voltam a sok közül… Fairbanksben élni és dolgozni pedig elég nagy kihívás. Már csak az időjárás miatt is. Készüljön meleg holmikkal, és vigyázzon a grizzlykkel, elég sok él arrafelé, és gyakran támadnak emberekre. Én a maga helyében felkérnék segítségnek egy helyi túravezetőt, aki jól ismeri a terepet. Persze… hacsak nincs saját csapata. – Nem élek még olyan régóta a városban, de már így is megtanultam egyet s mást, például azt, hogy a helyi maci populáció valóban agresszív fajta. Legalábbis eddig sikeresen elhitették ezt velem. - És mikor fog indulni? Fairbanksbe… - Gondolom a kutatást nem pár naposra tervezi, szóval jó esély van rá, hogy találkozni fogunk a városban. - Bocsánat, igazán nem akarom feltartani, ha dolga van… - Kapok észbe, hiszen attól még, hogy én ráérek, mert a barátnőm épp túlórázik, az nem jelenti azt, hogy ő is ráér itt beszélgetni velem.
-Minden tiszteletem az édesapjáé senorita. Vagy helyesebb lenne Senora Santiagonak szólítanom? De nem.... nem láttam gyűrűt. Ha volt is valaha nem ezüst volt, azt megérezni még hosszú évek távlatából is. Talán nem volt házas soha. Biztos vagyok benne, hogy nem élte még meg a harmincadik telét és nem is tűnik házasságszédelgőnek. Inkább a furcsa lány volt aki okosabb volt társainál és azok irigységből nem hívták meg minden házibulira. Próbálom ugyan szeméből kiolvasni életének eleddig rövidke könyvét, de eme képességemen még jócskán akad csiszolni való. -Puebla.... gyönyörű hely. Jártam ott egyszer régen. - a szesztilalom idején volt, tisztán emlékszem a városkára, amely ugyan olyan volt mint száz évvel előtte. Ez Mexikó egyik nagy varázsa, nem olyan ütemben változik, mint a világ többi része. -Ha teheti mihamarabb látogassa meg, de vigyázzon! Ha túl sokat időzik ott a rabja marad és nem akar elmenni. Hirtelen úrrá lesz rajtam a honvágy. Lelki szemeim előtt felrévednek a fehérre meszelt házacskák. A szűk macskaköves utcákkal, melyet pálmafák és égbenyúló kaktuszok szegélyeznek. Az emberek nyugodtsága mégis temperamentumos fellépése. Az otthon melynek földjét lábam már oly régen taposta. Talán el kellene halasztanom az alaszkai utat és eltölteni egy pár napot Mexikóban. Talán utoljára az életben. De az ígéret az ígéret. Gyorsan témát kell váltanom, melyet szerencsémre Paloma megtesz helyettem. -Furcsa népség volt az Azték. Magam részéről csodálom őket, na persze nem a sámánjaik üzelmeit. - nyugtatom meg a nőt, hogy nincsenek ebbéli hajlamaim. - Sokat köszönhetek nekik. Szerették a dolgaikat jó mélyre elásni. Ezt is Montezuma vette. - mosolyodom el és kezem megmorzsolgatja zakóm gallérját, amely nem tartozik ruhatáram legolcsóbb darabjai közé. -Aranybánya, úgy bizony. Pár meddő, kiszipolyozott aranybánya. Nincs már ott a sziklán kívül semmi, vagyis remélem nem így van. Akad még ott pár kacat, amelyről egykori használója megfelejtkezett. Egy ásó vagy egy szivardoboz, bármi. Nem titkolom meglepettségem, mikor fény derül a titokra. Fairbanks főboncnokának pracliját tarthattam a kezemben nem egy, hanem két alkalommal is az utóbbi percekben. A szerencse kegyeltje vagyok, ehhez már nem férhet kétség. Előbb a nyomára akadok Guzmánnak csaknem negyven esztendő kutatás után, most meg ez a nő, akinek reményeim szerint hamarosan munkát adok és meglepem egy még langyos tetemmel, lelkem fogságba ejtőjének kihűlni készülő porhüvelyével. -Ha ez igaz Doktornő, ebben az esetben két hullát is találok nem egyet. - arcomon tovább szélesedik a mosoly, talán elhiszi nekem, hogy csak tréfának szánom mondandóm. Bár könnyen meglehet, hogy igazam lesz és a második elhalt jómagam leszek. -Két nap múlva indulok északra. A csomagoláson túlestem már, de önnek igaza van, lenne még dolgom ma este. Feltett szándékom vacsorára invitálni egy fairbanksi boncmestert. Mint már említettem ide is azon okból érkeztem, hogy minél többet megtudjak Alaszka lakóiról. Az élet múlhat rajta. Ha visszautasít könnyen lehet, hogy egy álmos reggelen olyan helyzetben lát viszont, amely nem lenne a kedvemre. Ön a kávéja felett ül majd én pedig egy lepedő alatt magamon viselve a már említett medvéjével való találkozás nyomait.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Csak senorita. – Mosolygok Carlosra. Az most teljesen mellékes, hogy voltam már férjnél, nem szoktam ezzel traktálni senkit sem. Amúgy se szeretek annyira magamról beszélni. Nem vagyok az a típus, aki boldog-boldogtalannak elmeséli az egész életét. - Valóban? Akkor ön szerencsés… ha jól tudom, nincs is olyan messze Veracruz-tól… - Volt odahaza gyerekkoromban egy bekeretezett térkép a falunkon Mexikóról. Pontosan az előszobafalunk közepén. Amolyan domborzati térkép, amire rárajzolták a különböző területre jellemző haszonállatokat, és növényeket. Gondolom még a nagyszüleim hozhatták magukkal, amikor Kaliforniába költöztek. - Talán ha legközelebb elzavarnak szabadságra, akkor elmegyek! – Nevetem el magam. Kicsit se hangzott ez úgy, hogy munkamániás lennék… áh, dehogy! Most már értelme se lenne magyarázkodnom, szóval nem is teszem. - Nagyon elszántnak tűnik, remélem sikerrel fog járni a kutatása során. – Fogalmam sincs mekkora értéke lehet egy régi ásónak. Eddig nem foglalkoztattak ilyen dolgok. Talán még régiségboltban se jártam soha. Valahogy én kevésbé vagyok az a tárgyakhoz kötődő fajta, így amikor Fairbanksbe költöztem, se vittem magammal a ruhákon kívül túl sok személyes holmit. Úgy voltam vele, majd a városban beszerzek mindent, amire szükségem lehet. Szerencsére jól fizető szakmát választom, eddig nem voltak anyagi problémáim, és remélem a későbbiekben se lesznek. - Csak nehogy az egyik ön legyen! – Mosolygok a férfire figyelmeztetően, mintha csak kitaláltam volna a gondolatát. - Igazán kár lenne, ha egy ilyen gáláns lovag odaveszne. Ritka már manapság az olyan férfi, mint ön. – Bóknak tűnhet, amit mondok… és igazából veheti annak is, bár én nem annak szánom. Ami a szívemen, az a számon, nem szoktam visszafogni a véleményemet. Tényleg nem boncolnám fel szívesen. Kár lenne érte. Egész jóképű. Két nap múlva? Akkor már tényleg nincs sok ideje a városban. Bólintok a kapott információra, és a folytatás egy pillanatra félrevezet. Már arra készülnék, hogy búcsút véve tőle tovább folytassam megkezdett sétámat a következő rácsokkal körbezárt ketrec felé, ám ismét kiderül, hogy bámulatosan jól forgatja a szavakat. Nevetésre késztet. - Ez igazán nem szép öntől! A szavai felérnek érzelmi zsarolással! – Fonom össze ismét magam előtt a kezeimet, majd nevetve megcsóválom a fejemet. Hát annyi szent, hogy ilyen formán eddig még nem kaptam vacsorameghívást. Ezzel a férfivel vigyázni kell, túlságosan is jól ért a nők nyelvén… Miért van az, hogy ami veszélyes, az sokkal édesebb falatnak tűnik? Érezheti rajtam a hezitálásomat, de végül beadom a derekam. - Na jó, rendben! Egy feltétellel elfogadom a vacsorameghívást! – Emelem fel figyelemfelkeltően a mutatóujjamat kettőnk közé. - Megígéri, hogy nem kell viszontlátnom a patológiámon… megegyeztünk? – Vonom fel kérdőn a szemöldököm, mutatóujjam pedig a kisujjam váltja fel, azt nyújtom felé, amolyan „kisujjat rá”, ha belemegy az egyezségbe. - És megkérdezhetem, hogy hol fogunk vacsorázni, vagy meg kíván lepni? – Igazából jó eséllyel meg tud lepni, mivel nem igazán ismerem a várost. Amerre eddig Meadow-val jártunk, és ahol ő lakik, azt a környéket már nagyjából ismerem, de New York hatalmas város..
-Mit hallok senorita? Önt zavarni kell szabadságra? Ez ám a hivatástudat. Ám mindig úgy képzeltem, hogy Alaszka a béke szigete és nem sok dolga akad egy patológusnak. Legnagyobb sajnálatomra a mutatottnál is kevesebb ismerettel bírok a messzi északról és az ottani életmódról. Mint a világ bármely pontján, bizonyosan ott is akad érdekes eset, amely a doktornőm képességeit és szaktudását igénylik, de cseppet sem úgy képzelem, hogy reggel nyolcra bemegy dolgozni és sötétedésig robotol a hullákat pedig futószalag viszi elé. Ám lehet, hogy nincs igazam és észak több tetemet termel egy nap, mint ez a város, ahol szinte percenként gazdagodik valaki egy golyóval. -A sikeremben én is reménykedem, köszönöm a szavait. - de még hogy, csak kicsit másféle sikerben, mint ahogyan Paloma tudja, hiszen az elsődleges célom nem változott már majd kétszáz éve. Persze jobban szeretném jó Benito barátomat a doktornő asztalán tudni, mint önnön magamat és lássuk be az esélyek Guzmán mellett szólnak. Nem sokkal ugyan, de idősebb volt és kicsit nagyobb is és most ő az űzött vad, ami bármire képes. -Nem vagyok én ritkaság senorita – nevetem el magam – de veszélyeztetett faj és biztosíthatom nem szeretnék az asztalán feküdni egy lábujjamra kötött cetlivel. Természetesen nem zsarolásnak szántam, amit mondtam. Ezek a rideg tények. Ha az ember nem ismeri a terepet bizony hátrányból indul. - bólogatok, ezzel is igazamat bizonygatva. Sajnos nem csak egy közhely, hogy az élet múlhat efféle apróságokon. Kérdőn pillantok a felém nyúló kisujjra de belemegyek a játékba. Odanyújtom a sajátomat is egy gyermekded mosoly kíséretében, majd összefonom ujjam az övével. -Tudja senorita, hogy az elmúlt percekben már harmadszor érhet kezem az önéhez? Az ötödik alkalom után ajándék jár. - mosolyom csibészessé alakul miközben a szemeibe nézek. Picit rászorítok ujjára, persze ügyelve ne okozzak fájdalmat. -Könnyelmű ígéret ugyan, de üsse kő. Ezennel ígéretet teszek önnek senorita, hogy becses munkahelyén nem lát viszont. - sóhajtok egyet – azonban érdekelne, nem volt szerencsém még efféle helyhez. A vacsora helyszínével sajnos mattot kaptam. Reménykedtem, hogy a doktornő otthonosabban mozog a városban, mint jómagam. -Meg kell valljam ezt a kérdést önre szerettem volna hárítani. Egy kezemen meg tudom számlálni a napokat, melyeket ebben a városban töltöttem. Bár... - tűnődöm jobb kezemmel államon. - azt mondta nem járt még Mexikóban, igaz? Akkor mégis ismerek egy megfelelő helyet. Feltéve ha nem érzékeny a gyomra. Indulhatunk?... „csak senorita”? - jobb könyököm kissé felemelve nyújtom neki karomat.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Hát erre most mit mondjak? Valahogy én is így képzeltem el, amikor tavaly december elején Fairbanksbe érkeztem. Persze az, hogy az ember mit gondol, és abból mi az, ami megvalósul… hát… nem mindig fedi egymást. Elmosolyodom. Ismét. - Az olyan nagyvárosokban, mint New York, sokkal több helyszín, és sokkal több szakember áll rendelkezésre, ha halálesetek felderítéséről van szó. Fairbanksben csak az én csapatom van, aki ilyen munkát végez… és ezáltal minden tisztázásra váró halálesetet mi vizsgálunk. Jóval kevesebb ember hal meg ott egy nap, mint itt New Yorkban, de a szakemberek arányát is ehhez igazítják. – Szóval bármilyen hihetetlen, tényleg van munkám egész nap. Én nem csak egy boncmester vagyok, aki más se csinál egész nap, mint ipszilon bemetszéseket végez a holttesteken, és ízekre szedi őket. Az én munkám ennél jóval sokrétűbb. Én végzem a jegyzőkönyvek hitelesítését, én rohangálok a rendőrségre, hogy ott leadjam a jelentést… folytonos kontaktust tartok a nyomozókkal, meg bűntények esetében még a bíróságon is meg kell jelennem, szakértőként tanúskodni. Persze egy olyan személy, aki nem lát a „színfalak” mögé, az valószínűleg bele se gondol mindebbe. Nem kezdem kioktatni Carlost, már csak azért sem, mert én meg az ő szakterületéhez nem értek. Persze én is tudom, vagyis gondolom, hogy nem zsarolni szeretett volna a szavaival, de az is tény, hogy senkinek nem kívánnám a halálát, csak azért, hogy nekem legyen munkám. Még Leonard-ét sem… neki szimplán nem vagyok kíváncsi a képére. Kellően kikészített az utóbbi években. - Ajándék? – Kérdőn felvonom a szemöldökömet. - Nekem, vagy önnek? – Mert ugye ez nem mindegy. Én nem vagyok az a tárgyfüggő típus, az se szokott zavarni, ha megfelejtkeznek az ünnepnapokról. Olykor még én is elfelejtkezek a saját születésnapomról. A „voltom” persze elhalmozott mindenfélével, mintha azt hitte volna, hogy ezzel megvehet, vagy megenyhíthet. Hát nem. Persze nőként jól esnek az apróságok, de én nem verem ki a hisztit akkor se, ha nem kapok semmit. Nem így neveltek. A családom sose volt gazdag. Mi annak is örültünk, ha együtt lehettünk. - Különös, hogy az emberek többségét mennyire vonzza a patológia. Nem ön az első, aki szívesen megnézné belülről, hogy milyen. Pedig semmi extra látványosság ám. Hasonlatos egy átlagos műtőhöz, csak itt több az asztal, és a hosszanti fal mentén hűtők sorakoznak, ahol az elhunytakat őrizzük a vizsgálat ideje alatt. – Vonom meg kecses mozdulattal a vállaimat. - Az ön munkája biztosan sokkal izgalmasabb, és látványosabb. Elég sok helyen járt már gondolom, elfeledett kincsek után kutatva… - Akárcsak Indiana Jones. - Járni még nem jártam, de ettem már mexikói ételt. Szeretem az íz világát, természetesen! – Otthon is készítettek a szüleim mexikói ételt nem egyszer, ezért nem áll tőlem távol az a konyha sem. Egyébként is kedvelem a markáns, csípős ízeket, bírja is a gyomrom, szóval semmi kifogásom az ajánlat ellen. - Indulhatunk. – A felajánlott karra pillantva ismét elmosolyodom, s miközben elfogadom, kérdőn Carlosra pillantok. - Ez már négynek számít? – Tudakolom, miközben elindulunk kifelé az állatkertből. - Merre járt már, és miket talált eddig, amikre igazán büszke? – Lehet, hogy Carlost Fairbanks érdekli, engem viszont az ő munkája érdekel, ezért számíthat rá, hogy az este hátralevő részében nem csak ő lesz az, aki kérdéseket tesz fel. El ne felejtsek majd sms-t írni Meadow-nak, ha megérkeztünk az étterembe… Nem szeretném, ha a barátnőm aggódna miattam, mert feltételezem, még nem leszek otthon, amikor ő majd végez a túlórával, és fáradtan hazaesik.
Tágra nyílt szemekkel és nagy figyelemmel hallgatom a doktornőt a lakosság-hulla grafikon egyenes arányosságairól. Persze gondoltam, hogy ez így van de ha egy kisváros patológiájára gondolok mégsem a napi robot és a nem csillapodó hullaeső ugrik be. Talán így van ez jól és megmaradok az Alaszkáról szőtt picike álomvilágomban, ahol nem hal senki erőszakos halált és mindig kék az ég. Kíváncsiságom nem hagy alább. Valóban érdekelne egy ilyen hely. Nem is annyira az eszköztár, inkább maga a munka, de inkább tudománynak mondanám. Az igazi mibenléte érdekel. Ugyan laikusnak is csak nagy jóindulattal nevezhetem magam, hiszen a nyúl és csirke belső szerveinek felismerésén nem terjed túl a tudásom. Szinte elképzelni sem tudom hogyan állapítják meg a halál időpontját és még megannyi fontos részletet, mely akár egy hosszú éveket tervezgetéssel töltő gyilkos nyomára is vezethetnek. Ha szerencsém lesz és túlélem az első pár napomat Fairbanksben talán rá tudom beszélni a senoritát velem szemben, hogy vezessen körbe birodalmában. -Ajándék, úgy ám! Természetesen önnek senorita! Már tudom is mi lesz az, de kínvallatás hatására sem fogom elárulni. Ugye szereti a meglepetéseket? - ugyan a kódex minden esetben tiltja a kacsintást és mégis megkockáztatok egyet. -Nincs ebben különös senorita. Az embert természeténél fogva vonzza az ismeretlen. Engem érdekel egy átlagos műtőre hasonlító helység a hűtőkamráival és a sok csillogó, steril szerkezettel amelyeknek a nevét sem tudom. Lehet nem is fogom megtudni a sok ismeretlen tárgy nevét és funkcióját, de életem könyve igényel róla egy díszes oldalt, hogy elmondhassam jártam ott. Kegyedet az én munkám érdekli, pedig az sem érdekesebb bármely más tevékenységnél. Sajnálatos, de időm nagy részét nem a kutatás tölti ki. Jobbára unalmas irodákban cserélnek gazdát a régi tárgyak és nem az őserdőben vagy a sivatagban találják őket. Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy nem kell új helyszínt keresnem a vacsorának és Paloma gyomra állítása szerint nem fog kifacsart citromként viselkedni másnap a „hazai” koszttól. Ha a család a szülőföldemről származik, akkor bizonnyal tartották edzésben a lány zsigereit a nem igazán kímélő étrenddel. -Bizony négy! - pillantok a kecses kacsóra, mikor belekapaszkodik karomba. - már csak egy kell, tehát vigyázzon senorita! - azzal búcsút intek farkas testvéreimnek és hölgyemmel komótosan sétálva elindulunk az állatkert kijárata felé. Út közben természetesen rá rápillantok keresvén a szemkontaktust. -Az igazat megvallva egyszerűbb lenne azon helyeket felsorolnom, ahol nem jártam. De kérem ne legyenek illúziói. Ezek az utazások nem voltak minden alkalommal kellemesek és mint már mondottam az ilyen tárgyak többnyire íróasztalok mögött, vagy bűzös kocsmákban cserélnek gazdát. - már vagy száz éve nem sikerült ennyire beleélnem magam szerepembe. Ugyan csak álcaként szolgált, de valóban kedveltem a régi tárgyakat. Nevezhetjük amolyan hobbinak is. -Igazából nagy fogásom az első volt. Egy arany fejdísz az Azték Birodalom jóvoltából. Most már érti miért kedvelem őket. Elindulásnak tökéletes volt. Hogy mire vagyok a legbüszkébb? Egy vívótőrre, amely magának Cortesnek készült. Az egyik oka amiért Alaszkába utazom ez a tárgy. Persze ezt a szépséget sem én ástam ki. - Manuel tőre volt, még Saigonban adta nekem mikor elengedett. Ha lehet hinni a legendáknak és miért ne lehetne, egykoron valóban Hernán Cortes birtokolta a színezüst pengéjű tőrt, melyet Teotihuacan elfoglalásakor gyűjtött fémből öntöttek. Ugyan valódi párbajra egy acélkard ellen alkalmatlan volt. Mégis, félelmetes fegyver lehetett egy farkas kezében, aki farkas ellen megy. Talán Manuel ezért adta nekem féltve őrzött kincsét. Idő közben elértük az állatkert kapuját. Az utcán egy taxit intek le. Ajtaját kitárom és várom, hogy a doktornő beszálljon.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- A meglepetéseket? Attól függ, hogy pozitív… vagy negatív meglepetésről van-e szó… - Alapvetően szeretem a kiszámíthatóságot, de felesleges illúziókba ringatnám magam, ha azt gondolnám, hogy a világ kiszámítható, így mindenképp érik az embert meglepetések. A kacsintás egyébként egyáltalán nem zavar. Én nem szoktam magam merev etikettek közé szorítani. Általában úgy viselkedek, ahogy akarok… és nekem jól esik. Oké, azért tudom, hogy mikor mi az illendő, és próbálom moderálni magam, amikor muszáj… de amikor nem muszáj, akkor miért tenném? - Igen, ebben igazat kell adnom. Tényleg mindenkit az érdekel, amit még nem ismer… - A magyarázata logikus, és jogos. Egy patológia viszont nem turistalátványosság, szóval még ha el is intézném neki, hogy be tudjon majd jönni hozzánk, az csak félig-meddig… sőt, mondjuk inkább úgy, hogy egyáltalán nem lenne hivatalos látogatás. Elméletileg csak azok tartózkodhatnak bent, akiknek engedélyük van rá… vagy külön engedélyt kérnek hozzá. Beletörődő mosollyal konstatálom, hogy ez most már négynek számít. Nincs mese, menthetetlenül közeleg az a meglepetés. - Nekem nincs bajom a bűzös kocsmákkal sem. – Jegyzem meg csalafinta félmosollyal az arcomon. Ha voltak is illúziói velem kapcsolatban, azt most lehet elkezdem ledönteni. Biztos kis cukin festek a pillangós ruhácskámban, csak hát ez tényleg nem az én stílusomat, személyiségemet mutatja a világ felé. Nem vagyok finom úrinő, és sohase törekedtem arra, hogy annak látszatát keltsem. Persze ez nem jelenti azt, hogy női lelkemnek ne lenne kellemes az, amilyen kitüntető figyelemmel bánik velem Carlos. Az alkoholt is elég jól bírom, bár nem erről tettem tanúbizonyságot a nyárköszöntő bálon… persze mindig lehetnek kivételek. Meg.. akkor amúgy se voltam túl jó passzban, szóval mellékes. - Elindulásnak? Más talán egész életében ilyen fogásra várna… ne szerénykedjen! – Bököm finoman oldalba. Én tényleg nem zavartatom magam. - Fairbanksben talált rá vevőt? – Az ok-okozatot nem értem igazából, de ha már kereskedő, gondolom ezért utazik azzal a tőrrel oda. Közben kiérünk az állatkertből, s ahogy az New Yorkban lenni szokott, elég hamar sikerül is taxit fognunk. - Köszönöm. – Beülök a hátsó ülésre, majd átcsusszanok a másik oldalra, hogy Carlos is be tudjon ülni mellém. - Üdv! – Köszönök a sofőrnek, de az úticélunk megjelölését utastársamra bízom, hiszen én továbbra se tudom, hogy pontosan hova fogunk menni vacsorázni. - Azért furcsa véletlenek vannak, nem gondolja? – Szólalok meg egy idő után, miközben tekintetemet elszakítom a város forgatagáról, amit a taxi üvegén keresztül bámultam. - Vagy ön az a fajta ember, aki nem hisz a véletlenekben? – Pillantok a férfire kérdőn. Sokan hisznek a sorsszerűségben. Én abban hiszek, hogy minden rajtunk, a saját döntéseinken múlik. Sose hibáztattam a sorsot, vagy valami „felsőbb erőt”, ha nem alakultak úgy a dolgaim, ahogy azt szerettem volna. Az embernek igen is jobbat tesz az, ha belátja, hogy elszúrta, mert csak így tudja menteni a menthető, és talán okulva a hibáiból, a jövőben másképp cselekedni. - A családja hogy viseli, hogy ennyit utazik? Biztos nem lehet nekik könnyű… - Család alatt most nem feltétlenül otthonülő feleségre, és síró gyerekhadra gondolok. Én se láttam az ő kezén gyűrűt… szóval feltételezem, hogy ő se házas. Szerettei azonban általában vannak az embereknek… és nem csak az jelentheti a családunkat, akikhez vérségileg kötődünk. A család eléggé tág fogalom. Kinek, mi…
-Ha nincs baja az efféle helyekkel, felteszem Kolumbiában sem járt még. - egy alkalommal majdnem otthagytam a bal kezem egy efféle helyen és az elmaradhatatlan szóváltás okán. Csak a vakszerencse és egy a vártnál kevésbé ittas kéjhölgy mentette meg második kedvenc karom az enyészettől és persze a farkas mivoltom és minden előnye a gyógyulás terén. -Bocsássa meg nekem senorita, de nem tudom elképzelni önt egy penésztől és cigarettafüsttől bűzölgő kocsmában ahogy sört kortyol egy ragadós pohárból. - talán valóban a ruha teszi, de nagyon távoli kép ez az elmémben Paloma doktornőről. Próbálom lelki szemeim elé képzelni, ahogyan végigtipeg ebben a pillangós tüneményben az olajos kocsmai padlón, kikerülve az imént odahajított törött üveget és annyian tapperolják össze pár perc leforgása alatt, amennyit talán egész életében nem kapott érintésből. Valahogy természetidegennek tűnik a kép, vagy én tévedek? Megesett már, nem is egyszer. -Nem szerénykedés senorita – tenyeremmel végigsimítom érintésének nyomát – de valóban csak egy ugródeszka kellett, nem jelentett se többet se kevesebbet. Ami a tőrt illeti, vele egészen más a helyzet. Nem szándékozom túladni rajta, nincs az a pénz. Magam is bekászálódom a taxiba. Hétköznapi bérfuvarozó a városra jellemző sárga színben. Sofőrünk egy ötvenes fekete fazon egy brazil nemzeti színű golyóval a visszapillantón és egy képeslappal a műszerfalon, mely Rio-t ábrázolja. -Boa noite! A viagem de Amsterdão a agradável. Tijuana Restaurante! - adom meg a címet. Taxisunk nagy vigyorral anyanyelve hallatán már indul is. Eszemben nincs Paloma előtt felvágni meglehetősen hibás portugálommal, de így a taxis biztosan nem ver majd át minket. -A tőr eladása nincsen napirenden. - folytatom a beszállás előtti gondolatfuttatást – Cortes emberei túl sok ezüstöt harácsoltak össze. Két tőr készült, nem egy. Ha szerencsém van, Fairbanksben lelem meg az enyém ikertestvérét. Bocsásson meg, ugye nem untatom? - ha szerencsém lesz valóban a messzi északon találkozhatom a tőr testvérével. A rivális falka birtokolja, legalábbis úgy tudom. Inkább csendben maradok amíg utitársam nem szólal meg ismét. Tágra nyílt szemekkel hallgatom végig ahogyan a véletlenekről beszél. -Hiszek a véletlenben, pontosabban bízom benne. Vegyük például a közelmúltat. Pár hete még fogalmam sem volt arról, hogy hamarosan Alaszkába utazom... és most? Egy taxiban ülök egy húszmilliós városban. Véletlennek mondható, hogy a húszmillió emberből pont az egyik legszebbikbe botlom, aki történetesen ott él, ahová készülök? - ha bóknak veszi ám legyen. A farkaslét egyik legrosszabb velejárója, hogy sosem lehetünk őszinték teljesen. Így volt ez Palomával is, de az iménti mondatom talán az első volt, melyet valóban igaznak is vélek. - Mi ez ha nem véletlen. Hogy szerencsés véletlen vagy szerencsétlen az már egy más lapra tartozik. Mint amiről az állatkertben beszéltünk, emlékszik senorita? Olyan ez mint a meglepetések. Pusztán csak pozitív vagy csak negatív nem létezhet. Mindben ott lapul a másik véglet is. Kissé fájdalmasan érint a család kérdése, így próbálom az iménti gondolatmenetem továbbvinni, talán szerencsém lesz és elterelem a témáról a doktornő figyelmét.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Kolumbiában? Nem, sajnos ott sem jártam még… - Nincs összehasonlítási alapom, való igaz. Az Államokbeli kocsmák között is vannak keményebb helyek, ráadásul én többnyire motoros bandákkal jártam kocsmázni még az „Angyalok városában”. Kocsim régen se volt, és most sincs, bár gondolkodtam már rajta, hogy be kellene szerezni egyet a motorom mellé, de még nem szántam rá időt, hogy benézzek a Fairbanks-i kereskedésbe. - Pedig higgye csak el nekem, hogy még a sört is szeretem… bár a kedvenc italom a tequila. – Nevetek. Jól bírom a tequilát, annyi szent. - Otthon, ha bármilyen ünnep volt, a család tequilával ünnepelt. Bár ezt szerintem nem kell taglalnom egy született mexikóinak. – Mosolygok Carlosra. Meglep, amikor bevallja, hogy nem akar túladni a tőrön. Én azt gondoltam volna, ha már kereskedő. El nem tudom képzelni, hogy akkor mit akar vele Fairbanksben. Nem kell tovább kérdezősködnöm, mert saját maga megválaszolja fel nem tett kérdésemet is. - Nem… egyáltalán nem untat, ez nagyon érdekes! És vajon miért került az a tőr éppen Fairbanksbe? Hogy sikerült kiderítenie, hogy feltehetően ott van? – Kincskeresés? Hát ki ne játszott volna el a gondolatával gyerekkorában? Erről eszembe jut valami, el is nevetem magam. - Egyszer gyerekkoromban elutaztunk Hawaii-ra. Ott a homokos parton találtam egy aprócska arany plumeria kitűzőt. Teljesen véletlenül történt, játék közben beleléptem, és megszúrta a talpamat. Nagyon sokáig megvolt. – Nevetésem mosollyá szelídül. Beadtam az egyetemi éveim alatt egy zálogfiókba, mert szükségem volt a pénzre, hogy folytathassam a tanulmányaimat, de nem sikerült kiváltanom időben. Mire lett pénzem, és visszamentem, hogy megvegyem, már túladtak rajta. Talán ez volt az egyetlen olyan tárgyam, amihez igazán ragaszkodtam, pedig sose viseltem magamon…. Nekem inkább eszmei értéke volt, hiszen csak akkor egyszer voltunk nyaralni a szüleimmel. Utána már nem volt rá lehetőségünk a szűkös anyagiak miatt. A bókra magamban csak legyintek. Sose járt még elmondása szerint Fairbanks-ben… miből gondolja, hogy a legszebbek közé tartozom? Jajjj Paloma… miért kell neked folyton mindent boncolgatni? Miért nem tudod csak úgy élvezni a bókokat, és meghagyni annak, ami…? Magamban legyintek ismét. Tényleg menthetetlen perszóna vagyok! - Én folyton kétkedek. Mindent ízekre szedek, megrágok, majd újra összerakom. Sajnos szakmai ártalom. Azt szokták mondani, hogy a „tudósok” túlságosan földhözragadtak, és csak a szemüknek hisznek. Általában ez rám is jellemző. Ne csodálkozzon, ha a véletlen létezésében is kételkedek. – Időnként tényleg hajlamos vagyok csak a szememnek hinni… én alapvetően a tények embere vagyok. Nem csak a régiségekhez ért, de több nyelven is kiválóan beszél. Én ugyan nem tudok portugálul, de felismerem a nyelv csengését. Nem teszem szóvá, de azért megjegyeztem magamban ezt is… ahogy azt is, hogy a családjával kapcsolatos kérdésemre nem reagált semmit. Bizonyára nem szeretne róla beszélni, hát nem erőltetem a dolgot. Nekem is vannak olyan dolgaim, amit nem osztanék meg olyannal, akivel alig egy órája találkoztam még csak. - Tudja már hol fog lakni Fairbanksben? Én a Holiday Inn Express-t ajánlanám elsősorban. Igaz, hogy a város legdrágább hotelje, de az ár-érték arány nagyjából reális. – Én ugyan nem laktam a hotelben, hiszen már lerendeztem a házvételt, mire Fairbanksbe költöztem, de többektől is hallottam már a hotelről, és csak jókat. Ha Carloson végigpillantok…. a modora, és a kinézete alapján inkább ott tudnám elképzelni, mint egy olcsó főút menti motelben… aztán ki tudja…
Kezdőlap
//
