Amikor végre ajtón belül voltunk, hajlandó voltam megadni neki az esélyt, hogy elnyögje azt, amit nem szerettem volna (még?) hallani. Mellkasom idegesen emelkedett fel-le, fel-le minden egyes kimondott szótagját számlálva, hogy végül meglepetten pislogjak a kezében tartott ékszerre. - Hogy te mennyire... - hápogok, némán, pedig nem is vagyok kacsa, a néma fajtájú pedig pláne nem. Végül nemes egyszerűséggel tolom félre kinyújtott kezét, melyben a piercinget tartja és birtokolom be karjaimmal széles vállait, tarkóját, hogy csókot lopjak a páromtól úgy, ahogy azt kapásból szerettem volna tenni, mikor megpillantottam. - Idióta gyökér. - Lököm el finoman, játékosan és egyben figyelmeztetően magamtól eztán, sőt, ha enged el is lépek tőle, mintegy jelezve, hogy ad egy: ez egy nagyon szemét húzás volt, amit nem fogok egykönnyen elnézni neki. Ad kettő: ne érezze már ilyen jól magát, mikor én legalább kétszer leizzadtam a kis akciója alatt, ha nem háromszor! - És különben se asszonyozz! - Horkanok fel, immáron nevetősen, noha tekintetem arról árulkodik, nem lesz olcsó a kiengesztelésem számára. Főleg, ha ilyen apróságokkal rá is tesz arra a bizonyos tűzre még pár lapáttal. - Meg ne Yettázz nyilvánosan, ha már itt tartunk. Tudod te is, hogy a végletekig nem tartható fenn az álca egy névcserével, de azt a keveset ne szúrjuk már el, nem? - Szusszanva engedem le vállaimat és legszívesebben a kanapéig parancsolnám, hogy hozzá bújhassak. De nem érdemli meg! - Franc, hogy ennyire nehezemre esik a jelenlétében ehhez tartanom magam.
Rohadt jól szórakozok, közben tudom, mekkora mocsok vagyok, ez nem kérdés. A felháborodott hápogása csak olaj jókedvem tüzére, azt meg nem kell részletezni, hogy az üdvözlő csókja mire. Egyből átölelem a derekánál és szorosan magamhoz vonva viszonzom csókját, mialatt alig akar eltűnni akár egy pillanatra is a mosoly az arcomról. Kuncogok, amikor ellök és kilép karjaim közül, nem állítom meg, tudom, hogy még bosszús a mutatványért. - Ne haragudj, nem tudtam kihagyni, túl nagy volt a kísértés - kértem bocsánatot, de még mindig majd' szétrepedt az arcom. Hú, hát most tényleg zabos! Az a baj, hogy én meg maximum mosolyig tudok mérséklődni, de az energiáim így is vígan hirdetik, hogy átkozottul jól érzem magam. Hogyne érezném? Léptem egyet utána, és igyekeztem békítőleg fellépni, az azért nem lett volna jó, ha tényleg nagyon berág. - Oké-oké, marad a min ulvinne... Asszony később lesz - annyira nem tudtam megállni, és akkora böjtje lesz még ennek, egyszerűen érzem. - Jó, átszokok a Darlene-re nyilvánosan, ígérem. Vagy ha nagyon nem megy, Dé-zlek - tettem hozzá kedvesen mosolyogva, ezzel mintegy felidézve azt is, hogy milyen régen hívott így. - Tetszik egyébként? - emeltem fel ismét az ominózus piercinget és mérsékeltem a vidámságom, mielőtt azzal együtt hajt ki, hogy gondolkozzak el. Még léptem felé párat, de egy méternél kisebb nem lett köztünk a távolság. Úgy éreztem magam, mint valami farkasszelidítő: lassú közeledés, óvatoskodás, lesek minden reakciós rezdülést... Igazából nem volt bennem para, se rossz érzés, csak kicsit közelebb akartam lenni, ezért volt a távolságlopás. Közben meg szinte szuggeráltam: gyereidegyereidegyereidegyereide.
- Ne! Ne legyél jófej ilyenkor! - Morcogva lépdelek beljebb, kikerülve Admirálist, aki lelkesen trappol át a nappalin a háló felé épp. Bosszantó, hogy nem tudok még csak fél órányi ideig se haragudni a hímre, mert kapásból jön az engesztelő "ellentámadással" - és én engedek neki. Az akaratom, kitartásom nem az erősségem férfiak terén, de hogy ennyire? - Ahhoz azért nekem is lesz egy-két szavam, nem gondolod? - Megremeg a vállam, de már hangomból is érezheti azt a finom, kuncogós árnyalatot, ami jelzi, nem tudom már komolyan venni az egész helyzetet és azt, hogy én most tulajdonképpen vérig vagyok sértve, amiért ilyen ronda módon rám hozta a szívbajt. - Héé! Az te vagy. - Kuncogtam megtorpanva és megadóan fordulva felé, ezzel együtt pedig nem csak az ő lehengerlő energiáival és személyével, de a kezében "forgatott" ékszerrel is szemközt találva magamat. Diamonds are a girl's best friend, tüptürüpp... Mire észbe kapok, már kevés választ el egymástól minket, s mire válaszolok, szinte ott állok előtte. - Igen. - Súgom, s hogy esetleg olyan udvariassági formulát is benyögjek, hogy "Igazán nem kellett volna" meg hasonlók... ugyan! Pontosan kellett az ördögi tervéhez, nem fogom hát adni az egója alá a lovat, mintha valami nagyon pasisan udvarlós gesztus lett volna részéről, hogy ékszerrel jött. Pedig tényleg nem várok el ilyesmiket, elég, ha ő van... és tényleg pasis-udvarlós az egész, ami valahol új számomra, annyiban, hogy ő tényleg a pasim, nem csak egy hím, aki utánam kajtatva halmoz el apró és feltehetően nem olcsó ajándékokkal. - Kicseréled a másikkal? - Szélesedik ki cinkosan a vigyorom, s ahelyett, hogy még közelebb lépnék, nemes egyszerűséggel bújok ki felsőmből előtte.
// EZ meg csak úgy beugrott reagírás közben és muszáj... XD //
- Most miért? - kérdeztem vissza pofátlanul vigyorogva és ebből már sejtettem, hogy kezd megbékélni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, hogy kifejezetten hamar el tudom hessegetni a bosszúságát, mérgét, amit felém lövell pillanatnyi hülyeségeim miatt. - Lesz - biccenttem egyetértően, de pechére, folytattam is -, "igen, akarom". Nem bírom megállni, tényleg nem, s ha erre is kapok egy haragos arckifejezést, akkor felnevetek. De egyébként is jól mulatok. Megpördül, szembe kerül velem és nem kell sok, hogy a távolság rohamosan csökkenni kezdjen köztünk, ami - milyen meglepő - kicsit se töri le a kedvem. Évődő mosolyra húzom a szám, a szemem élénken csillog, tekintetem pedig bebarangolja arcának minden apró vonását, némileg szórakozottan időzve el ajkain, amikkel olyan édesen formálta meg azt az "igen"-t. Na, erről ennyit, tudtam, hogy igent fog mondani. Bár nem pont a "leánykérésre" felelte, de hát... nem is kértem meg. Válaszolni sincs időm, már le is került róla a felső, én kicsit se meglepő módon nézek végig rajta, hogy aztán nagyot sóhajtsak. - Ez a város kifordít magadból - ingattam a fejem sajnálkozva, mutatóujjamat pedig végighúztam a finom anyagú melltartó felső íve mentén, szám szegletében viszont mosoly bujkált. - Na, mutasd... - hajoltam lejjebb, eddig incselkedő ujjam pedig megtalálta a köldökét, és a piercinget. Óvatosan vettem ki belőle az eddigi testékszerét, hogy a helyére nagy műgonddal a tőlem kapottat helyezzem. Túl elégedett fejet vágtam, tudom-tudom! Aztán gondoltam egyet és ölbe kaptam, de nem, nem a hálóba vittem, hogy elháljuk a nászt, a kanapéhoz ballagtam vele, s arra tettem le. - Túl könnyű vagy, eszel te rendesen? - ráncoltam kissé a szemöldököm. - A bőrkiszúró borda nem szexi - folytattam nagy bölcselkedve, megcirógatva az említett részen, amire egy fél rossz szavam nem lehetett. Lecsüccsentem mellé, s egyből húztam is magamhoz. Épp eleget vagyunk távol egymástól ahhoz, hogy most a fél centi távolság is soknak tűnjön.
Felnevetek a szavaira. Olyan kis naiv, hát lehet neki ellenállni? - Nekem a "Te totál hülye vagy Nortlake." valahogy jobban tetszik. - Jegyzem meg fejcsóválva és valamiért mégis egyre közelebb és közelebb araszolgatva hozzá. Nesze neked rosszallás és durca! Még azon is jóízűen nevetek, hogy szerinte ez a város kifordít önmagamból. Inkább abból, amit ő ismer belőlem, ezt én is aláírom... valahogy a szabadság és falkamentesség nyugodt szele mindenkit megkísért szerintem errefelé. Ne mondja nekem, hogy nem fordult még meg a fejében legalább egyszer, hogy ideköltözzön. Hozzám, velem, megszökve a világ elől... Tényleg kifordulok magamból, hogy ilyen romantikusan elborult gondolataim vannak! Erről is csak ő tehet. - Ha szeretnéd, járhatok melltartó nélkül melózni is, biztosan lenne pár hím, aki értékelné rajtad kívül. - Ezen ne múljon, mindent a szeretett párunkért, nem igaz? A bundás nőstényördög bennem prüszkölős nevetéssel ért egyet, noha valahol nem fekszik neki, hogy viccet csinálok a hűség témából. Hát bocsi, ezt az egészet még szoknom kell, hogy van egy pasas, akihez nem csak testileg kötődök, de úgy... úgy igazán. Még a farkasom is ragaszkodik ahhoz a sokszor fagyosnak tűnő, fafejű és büszke északi hímhez... Ahogy végigsimít testemen, úgy hangosabb szusszanás hagyja el tüdőmet és a hasam is finoman vonaglik meg érintése nyomán. Hihetetlen, hogy sokadjára is ilyen hatással van rám... megváltozik ez vajon valaha? Ajkamba harapok, ahogy letekintek rá és a ténykedésére. Akárhogy is, ez a térdepelés sokkal jobban imponál, mint az előbbi, amit az ajtóm előtt művelt. Játékosan fel is szisszenek - pedig alig érzékelem, hogy ezüst lenne a köldökömben - mikor elkészül a művelettel. - Kicsit mintha erősebb lenne az előzőnél. Már ezüsttartalomban. - Jegyzem meg, de a mondat kacagásba torkollik, ahogy felkap. Engedelmesen kapaszkodom karjaimmal és lábaimmal egyaránt, hagyva, hogy cipeljen, ahova kedve tartja. - Héé! Elmésztea... - ciccenek és ahelyett, hogy eltolnám magamtól, inkább közelebb bújok, karjaimmal közrefogva széles vállait. Szusszanva helyezkedem, s csak szívom magamba az illatát, mintha évszázadok óta nem láttam, éreztem volna a kedvest. - Mesélj... mi újság odaát? - duruzsolom, közben meg meglelem a megfelelő helyet a fejemnek: igen, ott a kulcscsontjánál az a mélyedés, ahova olyan kényelmes fajtani a bucimat, mintha oda tervezték volna azt.
- Minden szavad szavad szíven talál! - tettem a mellkasomra a kezem, mint aki súlyos találatot kapott, de egy pillanattal később már mosolyogtam. A melltartó nélkül melózásra összehúztam a szemem és habár tudtam - sejtettem és reméltem -, hogy csak szívat, azért elgondolkodtam rajta, hogy ha ezt tényleg bejátszaná, arra mit reagálnék. Őszintén? Fogalmam sincs. - Nem tudom, mit csinálnék azokkal a hímekkel... - töprengtem el fennhangon. - Dunsztom nincs a féltékenységmérőmről, ez durva! Maradjunk inkább a melltartónál - mondtam végül, mert hát az a tuti, ami biztos, legalábbis ebben az esetben. - Senkit sem szeretnék megvakítani - somolyogtam már-már édesen, mint aki arról beszél, hogy látott három kölyökcicát önfeledten játszadozni a minap. Szórakozottan és incselkedő cirógatom egy pillanatig, majd letérdelek, ám ezúttal a csere kedvéért. A szisszenésére a művelet végén felpillantok rá, a köldökébe csókolok, aztán felállok. - Nem tudom az előző mennyire volt erős, de arra figyeltem, hogy gyengébb legyen, mint az enyéim - magyarázom, mialatt felkapom, és irány a kanapé. Egyszerűen képtelenség megunni, ahogy hozzám bújik, és eszem ágában sincs leplezni, hogy ezt mennyire élvezem, mennyire örülök neki. Kényelmesen elhelyezkedik, majd lazán magamhoz ölelem és miközben beszélek, révetegen cirógatom a felkarját, vállát, derekát. Van, hogy államat a fején pihentetem, vagy minden különösebb ok nélkül adtam csókot a feje búbjára. - Olyan nyugi van, hogy tényleg azt várom, mikor robban a semmiből a bomba. Semmi acsarkodás, egymásra fújás, törött csontok, lógó belek, feszült légkör. Teljesen nyugodtan elvan a seggén mindenki.
A kinti fagyos vihar nem érte el tudatomat, ahogy az ágyamban hánykódtam. A redőny remegve zörgetett ébresztőt, de számomra nem volt menekvés kísértő múltam árnyaitól, melyek többnyire ilyenkor környékeznek meg, mikor ítéletidő tombol odakint. Talán a Szellemek játéka ez, talán gyötrő bűntudatomé, de az is megeshet, hogy farkasom fojtott vérszomja tör utat eme öntudatlan állapotban magának időnként...
Futok, szaladok... már nem is követem, hogy négy mancsom alatt ropog a talaj vagy mezítelen lábaim azok, amik a hideg köveket érik. Köröttem sötét, a semmibe tartok. Mi elől menekülök egyáltalán? Hátrafordulnék, de valami általam ismeretlen erő nem engedi. Lábaim visznek maguktól, nem ismerve megálljt a feketeségben, amit szinte harapni lehet köröttem. Csak menni, menni mindig tovább... soha meg nem állva, soha meg nem állapodva.
Idegesen fordulok át a másik oldalamra egy állatias morgás keretében, lerúgva magamról a takaró felém eső részét és védekezően-félőn ölelve át a mellettem fekvő Darrent. Úgy húzom magamhoz, mintha az életem múlna rajta.
Fényt látok, egyre növekvő, kellemes derengést a vaksötétben, hát arrafelé irányítom lépteimet egyre csak sietősebb iramot diktálva magamnak. Kell. Oda akarok érni és megállni! Akkor is, ha elnyel üldözőm érte. Meg is lesz az eredménye a sietésnek: megbotlok és kiszalad lábaim alól a talaj. Kapálódzva, foggal-körömmel próbálva fogást találni valahol, valamin zuhanok, métereket csúszva lefelé. Mintha tényleg megszűnt volna a talaj köztem és az áhított cél között. Iszamos valami az, amibe zuhanok, ami mindenemet beborítja. Langymeleg és... illata félreismerhetetlenül kúszik orromba, keveredve valami egészen különlegessel. Vér és emberi hús.
Az álombeli kapálózással együtt nem ússza meg a "valós világ" sem a merényletet, amit elkövetek az intenzív álomjárás közepette karmossá alakult kezemmel. Viszek mindent jószerivel, amit érek: takarót, kispárnát, Darren mellkasát...
Imádom, amikor hivatalos dolog miatt és így legálisan tartózkodhatok Anchorage-ben, esetleg több mint egy napot vagy pár órát. Igaz, hogy a Riverboat már kicsit sok volt az egyéb elfoglaltságaim mellett, de éppen az ilyen előnyei miatt nem bántam, hogy nekem kell vele foglalkozni. Miután lebeszéltem néhány hajóelem leszállítását, mehettem is Yettához és senkitől sem zavartatva nála töltöttem a nap hátralevő részét, meg az estét is. Idejét se tudtam már, mikor aludtunk utoljára együtt, hiányzott ez a fajta intimitás. Jól esett összebújni vele és álomba szenderülni vele, a korai indulás képe se tudott zavarni az ilyen pillanatokban.
Valamikor a hajnali órákban viszont félálomba kerültem egy mordulást és egy erősebb ölelést követően. Kicsit furcsálltam, de még nem aggódtam, biztos csak nyugtalan álma van, ezért annyit tettem, hogy fáradt mozdulattal visszaterítettem rá a takarót, hogy aztán tovább aludjak. Pontosabban csak aludtam volna, ám ez megmaradt a szándék szintjén. Hamarosan olyan intenzív támadásba kezd, amit hirtelen nem tudok hova tenni, csak azt érzem, hogy karmai felhasítják a mellkasom. Tépi, szaggatja a párnát, a lepedőt, a paplant és engem is. Ha paranoiás lennék, azt mondanám, hogy direkt csinálja és meg akar ölni. Nincs magánál, látom, vaktában kapálódzik. - Min ulvinne, ébredj! Hahó, kislány, ne élezd már a karmaid, hékás... Yetta! Egészen addig próbálom puszta szóval felébreszteni, amíg a képem is nem kap egy karmos pofont, s fel nem tépi ott is bőröm. Az ágynemű itt-ott véres. Muszáj felébresztenem, mielőtt még magában is kárt tesz, basszus! Elkaptam a felém lendülő kezét a csuklójánál, majd a másikat is és négykézláb fölé emelkedve, lenyomtam feje mellett két oldalt karmolni vágyó tagjait. Vérem a mellkasomról, az arcomról kövér, ritkás cseppekben hullott rá, de ezzel egyelőre nem értem rá foglalkozni. Ha erre se tért magához, és tovább erőlködött, vagy morgott, a felszín közelébe engedtem saját ordasomat. Torkomból mély, öblös morgás tört fel, fagyos energiáim a nálam jóval kisebb és gyengébb nőstényre nehezedtek. Még nem láttam ilyennek, ennyire... vérszomjasnak... - Ébredj, min ulvinne... - mondtam némileg állatias hangon, energiámból pedig lassan visszavettem, s inkább lassú örvényként, nyugodtan jártam körbe az övéit vele.
Valaki egyszer azt mondta nekem, sose tagadjam meg a bennem élő vadat. Hittem is, meg nem is a szavakat, ám kétségtelenül eleget tettem neki jelenleg, ahogy vértől csatakosan, az illattól elborult elmével vetettem magamat a köröttem levő húscafatokra. Téptem, haraptam, cibáltam őket, mint kisgyerek a játékot... mikor a Sötétség értem nyúlt mindent elérő, nehéz súlyú mancsaival, ősi, ösztönös morgás szakadt fel torkomból. Ezek az enyémek, az enyém mind... csakis az enyém!
Darren szavai nem érnek el, de "hálásan" képen törlöm értük. Épp csak a szemét nem éri el karmom, ahogy odakapok. Elkap, nem ereszt és talán így van jó, még ha elégedetlenkedő, állatias morgással próbálok is szabadulni alóla. Izmaim pattanásig feszülnek, meg-megremegnek és talán még csontjaim is recsegve-ropogva indulnak növekedésnek, az alakváltás egyik előszeleként.
Nem cafatok azok, amiknek a vérében fürdök. Farkasomnak nem többek ugyan a legfinomabb húsnál, amit valaha kóstolt - ám lassan tért nyerő tudatom fokozatosan fel is fogja azt, ami történik, amit látok: apró kezek, üveges tekintet, amott egy halálra vált arc. Idegesen hátrálok, ha tehetném, visszaokádnám a gyomrom tartalmát a felismeréstől... Lám, az a törékeny kis ember. Ajkain mintha gunyoros mosoly ülne még a halálban is, hirdetve: Ez a te műved. Mi nem ártottunk neked. Még csak nem is ismertük egymást, te mégis eljöttél és megöltél minket. Az édesanyám, a nővérkémet... Hidegvérrel törted ki a nyakukat, mint az állatoknak.
Valaki egyszer azt mondta nekem, sose tagadjam meg a bennem élő vadat. Ám ez a valaki azt is mondta nekem: Mindig tudd, hol van az a határ, ameddig elengedheted ezt a szilaj vadat, melyet tőlem kaptál, mert ha egyszer szabadjára engeded, nincs az az isten, hogy hagyjon újra felülkerekedni magán!
Valami fojtogat, valami le akar minket gyűrni és akármennyire nem tetszik ez, nem tehetünk ellene semmit. Szinte már megadó az a morgással keveredő, fájdalmas nyüszítés, amit a fenyegető morgásra hallatok és ami után felriadok rémálmomból. Az, hogy zihálok, mintha maratont futottam volna, nem kifejezés. Remegek minden porcikámban és nem is igazán fogom fel azonnal, mi folyik köröttem. Sárgán villanó borostyán szempár az, ami megrettenten mered fel Darren sebhelyes képére. Farkasom, energiáim bizalmatlanul és kissé értetlenül fogadták hímje ismerős, hűvös energiáit. Igyekeztem volna megnyugodni, hiszen szemmel láthatóan csak álom volt az egész, ugyanakkor az, hogy Darren itt. Hogy látta és... bántottam! Ezek még inkább kétségbe ejtettek és nem segítettek helyzetemen. - Eressz el... kérlek Darren, eressz el! - Rebegtem még mindig remegve, mint a nyárfalevél, noha tekintetem lassan-lassan cirmossá, majd teljesen kékké, emberivé vált. Ezért nagy köszönet jár a másik energiáinak, farkasának, még ha háborgó lelkemen nem is tudott segíteni. Legalább a "kislány" nem akar kikandikálni a világba.
Érzem azt a mélyről fakadó, elemi erőt, ami belülről feszíti, a farkasát, ami kitörni készül, hallom, ahogy először csak halk suttogásként recsegni kezdenek a csontjai, aztán mint egy hatalmas hullám, erősödik a moraj. Visszafojtom, elnyomom, a ketrecébe űzöm, mert fogalmam sincs, hogy mit tenne, ha kiszabadulna. Nem magamat féltem, benne nem akarok kárt tenni, s azt se szeretném, ha önmagát kezdené esetleg szó szerint is marcangolni. Energiáim hűvös örvénye feszül finom erőszakkal a fehér nőstényhez kérlelő-utasítón kényszerítve nyugalomra. Fogalmam sincs, miért, talán mert Yetta nincs magánál, és nem uralná az alakváltást... minden esetre nem engedek neki. Fölé kerülök, leszorítom emberként és farkasként is mozdulatlanságra kárhoztatva, miközben próbálom felébreszteni. A nyüszítésnél már remélek, reagált rám, ezt pedig pozitívumként könyvelem el, habár nem csípem, ha valakiből ilyesmit váltok ki. Felébred, vagy inkább felriad, farkasának űzött tekintetével néz rám, mialatt az én ordasom is a felszín közvetlen közelében kódorog. Olyan ez kicsit, mint a behódolási szándékom bejelentésére összehívott gyűlés, és az utána lévő hangulat. Állatias oldalunk felvillantása, mintha időről időre figyelmeztetnénk egymást és magunkat is, hogy mik vagyunk valójában. A nyakához hajoltam és megszaglásztam. Nem emberi tett volt, a farkasom kimért, finom érdeklődése afelől, hogy van a párja. A szavaira egy pillanatra mozdulatlanná dermedek, arcomról, mellkasomról újabb vörös cseppek hullanak rá némán, majd elhajolok tőle és lassan eleresztem, miközben az arcát fürkészem. Mellé térdelek, a mozgásom kicsit merev, én magam pedig éber, mintha azt lesném, mikor kell ugranom, hogy megint lefogjam, megállítsam. Nem szólok, csak figyelek, óvatosan, pattanásig feszült idegekkel, mint egy felcsigázott vadállat - mert az is vagyok. Akkor eszmélek ebből az állapotból, amikor felfogom, hogy a lefogása során ő is véres lett, az ágyneműt pedig cserélni kell, a huzattól a párnáig. Morgósan szusszantam egyet, energiáim visszahúzódtak, farkasom visszasompolygott, ezt követően pedig lemásztam az ágyról. Rájöttem, hogy mindez ilyen nagy kussban nem lehetett túl szívderítő a számára, úgyhogy végre megnyikkantam. - Hozok vizet - mondtam, s ösztönösen felemeltem felé a kezem, mint aki meg akarja érinteni - pedig bőven kartávolságon kívül voltam -, de inkább csak jeleztem, hogy maradjon nyugton. Hamar megjártam a konyhát, visszajövet pedig magamhoz vettem az előző napi fekete pólómat, amit a nappaliban hagytam el, hogy azzal letöröljem a vért a mellkasomról meg az arcomról, amennyire tudtam. Nem akartam összevérezni az egész lakást. - Tessék - nyújtottam felé a hideg italt, miután leültem az ágy szélére az ő oldalán -, idd meg, jót fog tenni - unszoltam kicsit. Éreztem a feszültségét, az idegességét, láttam a tekintetét, amikor felébredt. A víz ugyan nem orvosság, de a hirtelen riadalom ellen nagyon jó. Igen, kortyolva is, nem csak arcra loccsantva. - Mit álmodtál? - kérdeztem halkan, miután ivott, s úgy helyezkedtem, hogy ha hozzám akart bújni, semmi akadálya ne legyen, a közelséget viszont nem akartam erőltetni. Ötletem se volt hirtelen, hogyan reagálna rá, így inkább maradtam annál, hogy megadtam neki a választás lehetőségét.
Izmaim pattanásig feszülnek nyakamon, amikor arcával felém közelít. Orromba tódul vérének édes, hívogató illata, de ez most más, mint amikor sebet ejtek jelölésül nyakán, annak jelzésére, hogy hozzám tartozik. Ebben erőszak-illat bújik meg, féktelenségé és őrjöngésé... Kérem és ő elenged. Pillantása bizalmatlan, de azt hiszem, a jelen - számomra kissé zavaros - helyzetben nem róhatom fel ezt neki. Kék tekintetem követi mozdulatait, mintha csak meg akarnám győzni róla őt és az északi fehér bundását is: Jól vagyok. Nem csinálok több hülyeséget, de ami a legfontosabb, hogy nem fogom bántani. Itt se kellett volna lennie, amikor ez az egész megtörténik!
Ahogy ellép a konyha irányába, idegesen túrok szőke, csapzott tincseim közé és felülök. Köröttem merő vér és kuszaság: az ágynemű. Rossz szájízzel, erőtlenül rángatom pántos pizsamának kinevezett felsőmet magamra, s megérezve a visszatérő jelenlétét, felé fordulok. - Köszönöm. - Szavam ijesztően komoly magamhoz képest. Még én is megkérdőjelezném, beteg vagyok-e, holott tudom, hogy egy farkas nem kaphat el semmiféle nyavalyát (a lelki kórokat leszámítva). Lassan kortyolom a vizet, magam elé tekintve, látóterem szegletében a kedvesemmel, s a testén éktelenkedő sebekkel, melyeknél élt már rosszabbakat is nyilvánvalóan, de... ettől nem fáj kevésbé a látványuk mögött meghúzódó "eszmeiség", mely szerint én okoztam őket- Én, akit a párjául választott, akivel osztozik az ágyán és viszont. Egy pillanatra ellágyulnak vonásaim. Inkább tűnök esetlen, álmából felriadt gyermeknek, mintsem fenevadnak. Egyetlen pillanatra. Aztán elhangzik a kérdés és vonásaim ismét megfeszülnek idegesen. - Semmit. Csak egy... rémálom volt. - Elég intenzív, ami azt illeti, ezt sajnos le se tagadhatom, akármennyire is igyekeznék. - Sajnálom. - pillantok oldalt kedvesemre, sötét tekintetében keresve biztonságot adó menedéket a kuszaságban. - Sajnálom, hogy így kellett látnod, és hogy... nem akartalak bántani. Darren! - remeg meg ajkam a mondat második felére, sírósan görbülő szeglete ellen igyekszem küzdeni. Kezeim tehetetlenül pihennek ölemben, a poharat szorongatva, holott legszívesebben őt ölelném, karjai közt lelve menedéket.
A jelen helyzet arra emlékeztetett, amikor a falkaegyesítés gondolatát felvető falkagyűlést követően az erdőbe rohantam és az ölés kedvééért gyilkoltam le egy szarvascsaládot, ő pedig rám talált. Akkor és ott az ösztön engem hajtott majdhogy az őrületbe, ezúttal viszont Yettát készítette ki, csakhogy az én farkasom másképp reagált, mint azon a múltbéli tisztáson az övé. A levegő pedig ettől feszültséggel, óvatos tartózkodással és némi kimértséggel telt meg, vérem szagával elegyedve. Éreztem, hogy a farkasom fölém kerekedett, hogy ő a meghatározóbb, állati részem eddig nem tapaszt nyílt érdeklődéssel és tapintattal fordult a helyzet felé. Min ulvinne pillantása ugyan nem győzött meg minket teljes egészében, ám mindenképp biztató volt. Konyhában való ténykedésem idő mindkettőnknek: neki arra, hogy kicsit összeszedje magát, nekem arra, hogy teljesen megnyugodjak. Hálája halk és tőle szokatlanul komoly, miközben átnyújtom a vízzel teli poharat és leülök az ágy szélére. Figyeltem, ahogy aprókat kortyolva ivott, kezemet pedig a takaró azon részére tettem, ami alatt a térde rejtőzött és hüvelykujjammal lassan cirógattam. Igaz, hogy a paplanon keresztül nem érezhetett sokat, de most nem is az volt a lényeg. Türelmesen vártam, amíg ivott, s csak után kezdtem faggatni, aminek szemmel láthatóan nem örült, s kitérő választ adott, amitől meg én nem repestem. - Sejtettem, hogy nem pillangókat hajkurásztál a napsütötte, virágos mezőn - mormoltam az orrom alatt némileg kelletlenül. A sajnálatra csak sóhajtottam. - Ugyan... - mondtam halkan, aztán látva, hogy megremegett a szája és vészesen lefelé görbült, közelebb húzódtam hozzá. - Nincs semmi baj - emelten lassan felé szabad kezem és a füle mögé tűrtem egy kósza, szőke tincsét. - Nem történt tragédia, jól vagyok, csak... kicsit megijesztettél. Nem tudtam, mivel segítek, mivel ártok... - Megráztam a fejem és kinéztem az esőverte ablakon egy hosszú másodpercre. - Nem ez volt az első eset, igaz? Szeretném tudni, hogy mi volt ez, min ulvinne. Áruld el nekem, hogy mit álmodtál... kérlek... Sejtettem, hogy nem valami vidám és örömteli dolgot, különben nem lenne ilyen feldúlt, nem támadott volna rám és nem adott volna kitérő választ. Ahogy ott ültünk és próbáltam a tekintetéből kiolvasni a választ, a farkasom tovább feszengett, nem olyan erőteljesen, követelőzőn, mint azon kivételes alkalmakkor, mikor dühében ki akar törni, csupán éreztette, hogy a felszín közvetlen közelében ólálkodik. Kész lett volna olyasmi ellen is megvédeni a nőstényét, amit se látni, se érinteni nem lehet, mert ami az övé, azt egyedül neki van joga bántani.
Megadóan teszem a poharat le az éjjeli szekrényre és húzódom közelebb a kedveshez, mintha ő volna az utolsó mentsváram az iménti őrület közepette. Talán így is van... Olen néha meglátogat, Jenny is beugrik olykor, de ez már nem olyan, mint amikor egy városban éltünk, egy falkához tartoztunk. Darrennel sem igazán így képzeltem a "próbáljuk meg, milyen huzamosabb ideig egy valakivel lenni és nem kefélni félre bárkivel, aki megtetszik és kedvünkre mozdul" dolgot. Gondolom, ő se így akarta. Nem is ő tehet róla, hogy így alakult. Csakis én bonyolítom már megint magamnak az életemet. De még így is a párom az, akit legsűrűbben látok. Aki még egyáltalán ide köt, erre a fagyos vidékre. - Dehogy nincs baj. - "Nyaffantam" elhalóan, apró szusszanással nyugtázva simító érintését. Míg ő a nyugodtság pajzsával volt felvértezve, az én farkasom, mint ketrecbe zárt, szilaj vad rótta köreit. Aki megízlelte a szabadság végtelenségének ízét, miért érné be kevesebbel? A fehér bundás nem tenné, ha tehetné... Nyugtatónak vagy épp magyarázkodónak szánt szavai után csak a csend marad és a mozdulat, amivel dereka köré fonom karjaimat, közelebb vonva magát ez által hozzám, ha lehet még egyáltalán ennél is közelebb. Magamba szívom illatát, farkasának hűvösségében mártózom meg, figyelő szándéka megnyugvással tölt el. Jó volna így maradni. Hallgatni, míg mennie nem kell, s elfeledni minden szó nélkül az egészet. Ugyanakkor sejtem, nem hagy itt magyarázat nélkül - nem is érdemli ezt, de vajon én akarom-e, hogy ismerje a múltam ezen szegletét? Megbízok-e benne annyira, hogy színt valljak: farkasom mellé a lazára vett gyeplő felelőtlenség és én mégis rendre kísértem a sorsomat. Elengedem és kissé elhajolok közelségéből, de csak azért, hogy szemközt tudjak helyezkedni vele. Ha ehhez az kell, akár az ölébe is ülök, vele szemközt, a lényeg, hogy tenyereimmel minél kényelmesebben simíthassak arcára, tarkójánál tincseit találva meg finoman megragadó mozdulat keretében ujjaimmal. Tekintetem az övét fürkészi, elemi mélységekig hatolva a sötét szempárban és ugyan ennyire nyílva meg neki saját kékjeimmel. Felötlik bennem a hirtelen gondolat, hogy egészen egyszerűen átadom neki az álom emlékét, de szerencsére időben eszembe jut, mit művelt velem annak intenzitása. Nem hiányzik, hogy mindketten becsavarodjunk tőle! - Van egy... visszatérő álmom évek óta. Nem sűrűn jön elő, általában ítéletidő idején. - Habár most ittam vizet, hirtelen nagyon száraznak érzem ajkaimat, torkomat. Szavaim óvatossága pillantásomban is visszatükrözik, miközben Darrent figyelem. - A helyszín és a szituáció mindig más, de a vége ugyan az: vér és emberhús őrjítően tömény mennyiségben. Gyerekeké, az anyjuké... - Bár arcommal felé tekintek, pillantásom percekig mégis a semmibe réved. Talán még sárgás-borostyános fény is megcsillan bennük, mielőtt Darrenre néznék ismét. - Nem lett volna szabad itt lenned. Komolyabb bajod is eshetett volna. - Azt pedig sosem bocsátanám meg magamnak, ha követve vagy közvetlenül, de miattam esne komoly baja.
A felmordulására nem mondtam semmit. Próbáltam megnyugtatni, de nem lepett meg, hogy nem sikerült egykönnyen, így amikor közelebb húzódott, hogy átöleljen, úgy helyezkedtem, hogy kényelmes legyen neki is, nekem is. Államat a fején nyugtatom, menedéket nyújtón ölelem magamhoz, mialatt energiáim folytatják korábbi hűvös táncukat. Felrémlik egy csendes dallam a fejemben, rettenetesen régi, s nem is biztos, hogy pontosan emlékszem rá, mégis halkan dúdolni kezdem a hajdani altatódalt. Szívesen figyelmeztettem volna rá, hogy összekeni magát a véremmel, ha így marad, mégse tettem. Azt le tudja mosni magáról bármikor, most fontosabb, hogy lecsillapodjon, hogy a farkasa is megkapaszkodhasson fehér ordasom rideg nyugalmában. Kérésemet hallva elhúzódik kissé, az ölembe ül, nyugtalan tekintete az enyémet kutatja, mintha bizonyosságot akarna szerezni valamiről, amit nekem nem árul el, de nem is kell. Azt hiszem, sejtem, mit keres. Kezem lazán pihen oldalán, gyengéd ragaszkodással, míg ő ujjaival tarkómba mar. Kapaszkodik. Talán nem is tud róla, talán ösztönből, vagy az álom utóhatása miatt teszi ezt, de érzem, nem csupán abból, hogy a tincseim közé túr, hanem pillantása, egész lénye is erről árulkodik. Vajon elmondta bárkinek is, hogy mik gyötrik az ilyen viharos éjszakákon? Ha pedig nem, mióta hordozhatja, kínozhatja vele magát? A raktárban eltöltött randevú alatt azt hittem, megismertem, s most rá kellett jönnöm, mennyi mindent nem tudok még róla! Lesz olyan, hogy kijelenthetem: ismerem? Vagy mindig marad egy apróság, egy eltitkolt foszlány, egy leheletnyi sejtés, ami azt súgja, hogy még mindig van valami a háttérben? Beszélni kezd, én pedig figyelek, mintha az életem múlna rajtam. Hirtelen távolinak tűnik, hiába ül az ölemben, mert olyan messzire repül vissza gondolatban, ahol tudom, hogy nem érhetem el, és ennek nem örülök. Gyerekeké, az anyjuké... A szemem kissé elkerekedik, már egyáltalán nem csodálkozom, hogy olyan heves ébresztőt kaptam, a megválaszolt kérdésem helyére azonban csak újabbak léptek. Enyhén ráncoltam a homlokom, s vettem egy mélyebb lélegzetet, hogy ismét kérdezzek, ám ezt elodázta utolsó mondata. Bosszúsan felmordultam. - És ha nem vagyok itt, akkor most egyedül gubbasztasz. Vagy még mindig a rémálmodban vergődsz. - Megráztam a fejem. - Yetta, ne csináld ezt! Tudok magamra vigyázni, és lehet, hogy tehettél volna nagyobb kárt, de nem tettél. Legközelebb meg odafigyelek az időjárás jelentésre és ennyi baj se lesz. - Két kezem közé fogtam az arcát. - Ez csak rémálom, min ulvinne. - Mélyen a szemébe néztem, de féltem, hogy előbbi szavaim nem segítettek túl sokat, legalábbis nem annyit, amennyit szerettem volna. - Mi okozza a rémálmaid? - kérdeztem végül, mert ha megvan az ok, az alap, akkor lehet dolgozni azon, hogy eltűnjön, hogy megszabaduljon tőle. Nem vagyok szakavatott pszichológus, de ehhez nem is kell zseninek lenni, ugye?
A legkevésbé sem érdekelne, hogy véres leszek. Nem először és nem is utoljára színezi bőrömet az éltető folyadék - noha remélem, esetében többször nem fordul ez elő, főleg nem úgy, hogy én okozom sérüléseit, ami miatt vére serken. Az enyém. Hihetetlenül hangzik mai napig... A miénk. Hozzánk tartozik és ezért védeni kell, nem ártani neki. - Emberi felem kevéssé, farkasom azonban annál inkább képes átmenni birtokló, tulajdonát őrző vadba, mikor fenyegetve érzi a sajátjait. Úgy is megfogalmazhatnám ezt a kettősséget, hogy nem vagyok féltékeny, csupán utálom, ha hozzáérnek ahhoz, ami az enyém. Szavaira keserűen ciccenek fel. Ugyan menjen már!... - Az elmúlt ötven évben sem voltál mellettem és valahogy csak túlvészeltem nélküled az egészet. - Megjegyzésem tudatlanul is odaszúrni akar, figyelmeztetni akaratlanul, hogy mennyire kis szelete is az eddig leélt éveimnek. Pont, mint én az övének! Hiába tűnik úgy minden egyes együtt töltött percben, hogy egymás előtt nem volt életünk igazán. Hogy a világ csak a másik féllel teljes. Dacosan meredtem rá két tenyere közül, állva tekintettemmel az övét. Komolyan azt hiszi, hogy ez az időjárás duma vicces? Oké, ha nem én viselkedtem volna úgy az imént, mint aki megveszett, kétségtelenül annak találnám, így azonban... - Nem csak egy rémálom, Darren! - Fakadok ki lemondó hevességgel. Nehéz ez most. Nehéz neki, mert fogalma sincs semmiről és én csak félinformációkat csepegtetek neki (csodálom amiért nem hozott még képzeletbeli jégcsákányt magának, hogy kiszedje belőlem a miértekre a választ) és nehéz nekem, mert senkinek nem beszéltem még a dologról úgy igazán. Sóhajtva "tépem ki" magamat karjai közül és pattanok két lábra, hogy mint ketrecbe zárt vad, induljak sétára előtte: oda-vissza, oda-vissza... - Én... Öltem. Láttam milyen fejet vágtál az előbb, amikor a gyereket és a nőt említettem, de mégis mit gondoltál, én vagyok Teréz anya reinkarnációja? Mindannyian ölünk hosszú életünk során, ez ugyan úgy a lényünk része, mint... bármi, ami a farkassággal jár! Ki kevesebbszer, ki többször, de mindenki öl. Te, én... előbb-utóbb Ashley is belekóstol, ha nem tette már meg! - Tárom szét a kezeimet. Le kellene higgadnom, de irgalmatlanul. Azt hittem, ha kiadom magamból, akkor talán... könnyebb lesz. Jobb, vagy tudom is én! De ahogy beszélek róla, csak belelovalom, hergelem magamat egyre inkább. - Egyszerű emberek voltak, Dé. Még csak nem is ismertem őket soha! Nem vétettek semmit, hogy okom legyen végezni velük. Én csak... kipróbáltunk valami igazán ütős szert, amire rosszul reagáltam és...a többiek azt mondták, baleset volt. Hogy nem én tehetek róla, hiszen világomról nem tudtam, miközben... lemészároltam őket! A fiút, a lány, az anyát... Én... - hajamba túrok a következő kanyarnál, ahogy visszafordulok a szoba végéből Darren felé. - Ha tényleg véletlen volt, ha tényleg ösztönből cselekedtem, akkor miért kísért? Miért nem hagy nyugodni, mondd meg nekem?! Egy kibaszott szarvast se siratok meg, csak mert ártatlanként kellett meghalnia! - Tekintetem vádló, sárgán villan Darren felé, holott nem ő az, akinek szól ez a pillantás. Hanem én magam.
A válaszára először csak résnyire elválnak ajkaim, szó azonban nem hagyja el még jó pár másodpercig a szám. Halvány, keserédes mosollyal fogadom a találatot. - Igaz - mondom végül, s hirtelen úgy érzem, mintha kijelölt volna egy határt. Meghúzta: eddig és nem tovább, így is örüljek, hogy egyáltalán eddig eljutottam, hogy eddig engedett, itt állj, legyen elég. Legyen elég, mert később még több kell majd talán. Néhány pillanatra lesütött tekintetem is mintha a visszavonulást sugallná, mindemellett azonban úgy is tűnhet, mintha csupán arcomra vándoroló érintését innám magamba. A szemébe nézek, amiben még mindig vihar dúl - a felforgató álom nyomai, amit suta viccelődéssel próbáltam elhessegetni. - Hanem mi még? - ütöm a vasat, kezem pedig az alkarjára siklik, de nem húzom el a kezét arcomról, nem vonom közelebb, csupán tartom. Át akartam lépni a határt, amit húzott. Hagyom felkelni, ujjbegyeim finom cirógatással búcsúznak karjától, hogy utána mindössze tekintetemmel kövessem. Törökülésbe helyezkedek, éberen figyelek, mint nem sokkal korábban, amikor azt lestem, vajon támad-e még, vajon az álom fogja továbbra is, vagy már velem van? Belekezd, a hangja remegősen hat, idegesen, mozdulatai, energiái továbbra is feldúltságról tanúskodnak, s ezen saját, hűvös energiáimmal már legfeljebb úgy tudnék segíteni, ha kényszeríteném, elnyomnám. Mintha menteni akarná magát. Az, hogy mind ölünk, olyan borzalmas és mégis természetes velejárója volt a magunkfajták életének, hogy belegondolni iszonyú. Hogy kinéztem-e belőle is ilyesmit? Igazából sose fordult meg a fejemben, bár fogalmam sincs, hogy azért nem, mert tényleg ennyire evidens, vagy mert... jól esett kicsit abban ringatni magam, hogy talán van kivétel. Talán lehetne ő a kivétel. Mert azt már rég tudom, hogy a lányom nem lesz az. Egyszerű emberek... nem vétettek semmit... ütős szer... baleset volt... lemészárolta őket... Tekintetemből lassan kiveszik a részvét, hiába a csokoládébarna, meleg árnyalat, pillantásom szinte zord, akár észak viharos téli éjszakái. Arcom megfeszült, vonásaimból semmit sem lehet egyértelműen kiolvasni, energiáim kuszák, ridegek, farkasom már-már távolságtartóan méltóságteljes, vagy inkább arrogáns. Úgy emelkedtem fel az ágyról, mint a legengedelmesebb marionettbáb, aminek meghúzzák a zsinegeit. Elindultam felé, közben pedig egyik kezemmel arcomról, másikkal mellkasomról töröltem le némi vért, hogy legalább három-három ujjam hegye véres legyen. Közvetlenül Yetta előtt álltam meg, olyan közel, hogy teljesen be kellett hajítani a karom ahhoz, hogy álla alá tudjak nyúlni. Halkan beszéltem, szinte csak súgtam a szavakat, mialatt mutató és középső ujjammal állát, hüvelykujjammal száját kentem össze véremmel. - Mert te tetted. A te hülyeséged következménye. Következmény, nem baleset. - Másik kezemmel arca oldalán simítottam végig, mintha festenék. - Döntöttél, amikor ahhoz a szerhez nyúltál, ez lett belőle. Gondolom nem kényszírből vetted be, ha pedig így van, akkor volt választásod. Ezt választottad és gyilkos lettél. - Szinte a szájába súgtam a szavakat, mintha csak szerelmes vallomás lenne, ám hangom érzelemmentes, energiám hűvös. - Azért kísért, mert ezt te is tudod. A lelkiismereted miatt van. Bűntudatnak hívják. - Szívdobbanásnyi szünetet tartottam. - Nem baleset volt, hanem hiba - kezem közé fogtam arcát, még inkább összemaszatolva őt -, és amíg katasztrofális véletlenné minősíted, amíg nem tudod elfogadni, feldolgozni, nem is hagy el. - Lenyaltam némi vért a szájáról, ha el akart hajolni, erősebben tartottam. - Gyere ide... - húztam magamhoz és öleltem át jó szorosan, majd a hajába fúrtam az arcom. - Jó ember vagy, min ulvinne, ezért bánt, hogy akkor ilyen voltál. Mert soha nem tennél ilyet, soha nem tettél volna ilyet... A farkasod viszont képes rá. Mert állat, ösztönlény, és nem érdekli, hogy hány éves, akit széttéphet. - Energiámba apránként valamiféle melegség lopakodik. - Történt ehhez hasonló máskor is? - kérdeztem csendesen, és lassan elengedtem, hogy ezzel együtt szemügyre vehessem, hogy van, mit sikerült alkotnom szép arcára és persze hogy mennyire neheztelhet előbbi szavaimért.
Felemelkedik az ágyról, utánam lép és ennek következtében vádló tekintetembe riadt értetlenség költözik. Most ez... mi? Komolyan kérdezem! - Darren... - suttogom felé, s miként karja mozdul, úgy szalad a borostyán tekintet mellkasa felé. Talán még ajkaimat is megnyalom kissé, ösztönös gesztusként, melyben nincs semmi sokértelműség, csupán a bennem lakozó vadállat vágya. Neki vér kell. Vér kell és hús, de nem mindegy, miféle. Ki kóstolta már a legízletesebb falatokat, miért érné be kevesebbel? Mire felfogom, mire is készülne, már késő. Hátrálnék, de hátam a csukott ajtót éri el, Darren pedig államat tartja, biztos fogással fordítva arcomat a sajátja felé. - Ne... - Figyelmeztető a hangom, ugyanakkor megremeg. Véres ujjai államat, ajkaimat érik, én pedig szívem szerint kitépném magamat karjai közül. Elrántom a fejemet - nem ereszt. Vállainál ragadva meg lökném el magamtól - ő még közelebb lép. - Hagyd abba! Hagyd abba! - Kiáltom, s a torkomból felszakadó, elégedetlen morgás mellé kétségbeesettség vegyül. Fáj. Nem az, amit tesz, hanem a szavak, melyek mellé járnak. A hűvös, kíméletlen tőrök, melyek újabb és újabb vérző találatot jelentenek lelkem vásznán. Nem akarom hallani! Nem így! Én nem... én... Kimondva az egész csak még inkább fájóvá, még valóságosabbá válik. Mit nem adtam volna érte, ha mindez nem jeges zuhanyként érkezik... legalább üvöltene velem, de nem! - Elég! Elég, eressz el! - Szinte nyüszítek, miközben tépném, szaggatnám le magamról a másik kezeit a fal és Darren testének szorításában vergődve. Magához húz. Felhagyok a menekülésnek csúfolt vergődéssel, karjaim a nyaka, vállai köré fonódva vonják közelebb a lehetetlennél is a hímet. Nem érdekel, hogy minden csupa vér lesz. Már az amúgy is. Arcomat nyakába fúrva azon kapom magamat, hogy minden ízemben remegek. Arcomon a vért sós, forró könnyen útja tarkítja, s nekem fogalmam sincs, mikor... mióta sírok. Torkomat is az fojtogatja, nem hagyva szóhoz jutni, míg mellkasomon a bűntudat réme ül teljes súlyával és képén kaján vigyorral. Úgy ölelem a kedvest, mintha az életem múlna rajta. Kérdésére sem tudok értelmesen választ adni: egészen egyszerűen nemet intek fejemmel, nem hajolva el nyakától. Nem nézve a szemeibe könnyáztatta kékeszöldjeimmel.
Kegyetlennek tűnhetek, kíméletlennek és érzéketlennek, kívülről talán én is annak tartanám magam, mégsem érzem azt egy percig sem, hogy máshogy kéne, mást kéne, finomabban, pátyolgatón, ferdítve. Nem gyerek már, nem tegnap lett beharapva, én pedig nem fogok neki hazudni, megsimogatni a fejét és olyan kellemes kis felhőpamacsba csomagolni, ami azt duruzsolja neki minden lefekvéskor, hogy baleset volt, nem is te tetted. Ettől nem lenne jobb. Kínzom, egyik súlyos mondatot a másik követi, mindeközben pedig tökéletesen figyelmen kívül hagyom minden tiltakozását, vergődését, szabadulási kísérletét. Nem eresztem, mert most van itt az ideje, hogy mindez kijöjjön belőle, hogy szembe nézzen vele, tényleg szembe nézzen azzal, amit elkövetett. Nem ítélkezek, nem vonom felelősségre, a lelkiismerete megteszi helyettem, a rémálmai belé tépnek, vagy inkább széttépik. Később majd leszek kedves, majd összeszedem a széthullott darabokat, de vannak sebek, amik csak akkor gyógyulnak be rendesen, ha még egyszer feltépik őket, hogy kiégessék. Igaza van, tényleg elenyésző a nagy egészhez képest az az idő, amit egymás életében eddig eltöltöttünk, tényleg sok mindent nem tudhatok még róla valószínűleg, de ez nem jelenti azt, hogy nem tehetek meg minden tőlem telhetőt egy ilyen helyzetben. Kétségbeesése, fájdalma szinte fojtogatóan tölti ki körülötte a levegőt, méregként vegyül energiái közé... Az ölelésben megadja magát, felhagy a tiltakozással, a harccal és keservesen sír. Most először érzem kicsinek és törékenynek, kérdésem után pedig sokáig nem mondok semmit, csak ölelem, tartom, elrejtem minden elől. Elég volt neki ennyi szenvedés, ne bántsa senki. Pajzsom sehol nincs, óvó szeretettel vonom körbe, farkasom most először kínál fel neki melegséget, az otthon édes érzetét, törődést. Úgy ölelem, mintha soha többé nem akarnám elengedni, talán tényleg így is van, minden esetre karjaimat szorosan fonom köré, s addig eszembe sincs lazítani ezen, míg meg nem nyugszik, el nem zokogja minden fájdalmát, ki nem adja, ami felgyülemlett benne. Utána se ígérem, hogy most már jobb lesz, hogy innentől elkerülik a rémálmok, hogy könnyebben fog erre a tettére tekinteni. Hazugság lenne, amivel lehet, hogy pont az előbb elindított gyógyulási folyamatot törölném képen. - Itt vagyok, min ulvinne - suttogom, miután már képes ismét a szemembe nézni, én pedig hüvelykujjammal törlöm le arcáról a könnyeket -, és itt leszek. Nem kell egyedül megbirkóznod vele, nem kell elnyomnod, elfojtanod. Olyan... annyira zilált és riadt, annyira kicsi... Szeretem. - Tudom, hogy nehéz és ijesztő, hogy nem könnyű. De mindenen túl lehet jutni. - Megfogom a kezét és megszorítom kicsit, majd finoman elhúzom az ajtótól, hogy kinyissam azt, s továbbra se eresztve Yettát, csendben a fürdő felé terelem.
Vergődök az önvád vérző tengerében, miként vergődök a kedves karjai közt. Energiáim kavarogva, rebegve őrzik a testem ketrecébe zárt vadat, melynek hófehér bundáját vér szennyezi. Vicsorogva, fogazatát villogtatva vádol farkasom. Engem, az embert! Arra kér, fogadjam el végre. Fogadjam el, hogy ez ugyan úgy a része lényének - és általa az enyémnek is - mint az, hogy versenyt fut a széllel teliholdas éjszakákon, s hogy örömét leli abban, ha napsütésben csillog a bundája - főleg, hogy itt a hideg északon nem sok jut ki ebből nekünk. A részem; egy gyilkos. Gyilkossá lettem általa. Gyilkos vagyok. - Bár szó nem hagyja el ajkaimat, csak a zokogás keserve az, mi hallatszik felőlem, belül mégis ordítok: Én tettem! Én öltem meg azt a családot! Én nem ismertem a határt... nekem kell együtt élnem mindezzel.
Ölelem a másikat, a biztonságot jelentőt számomra. Kissé talán fojtó is, ahogy mohón fonom karjaimat nyaka, vállai köré. Rejtsen el, bújtasson oda, hol nem talál rám egyetlen rémálom se! Vagy adjon megnyugvást ő, oldozzon fel... Önzőség, tudom, ilyesmit kérni, hiszen semmi köze az egészhez igazán. Nincs joga békét ítélnie lelkemnek, de könnyebbé teheti az oda vezető utat számomra. És én szeretném, hogy megtegye. Ki más, ha nem ő? Senkit nem éreztem még ily közel magamhoz - sem atyámat, sem a bátyámat, de még szüleimet sem - az elmúlt százhatvan évben, mint őt és ez egyszerre tölt el bizakodással, valamint félelemmel. Percek telnek el, míg némán, zokogva ölelem Darrent, de idővel "átmegy" a dolog rajtam. A riadalom elmúlik, az egész vádaskodás helyén fájó, feltépett hegek sajognak csupán, tátongva. Még legurul egy-két könnycsepp arcomon, ahogy elhajolok kissé, hogy végre a kedvesemre tekintsek. - Jó... - "Nyüsszentem" aprót biccentve szavaira. Préselnem kell kifelé magamból a szavakat, de megteszem, jelzésül Darren felé: jól vagyok, megvan még a hangom is és megértettem szavainak súlyát. Jól leszek... idővel.
Némán követem, mint öntudatlan gyermek, aki attól fél, elveszíti szülőjét, amint elereszti a kezét. Én sem eresztem Darrent el, csak akkor, mikor a zuhanyzóhoz lép, hogy megnyissa a vizet. Pár pillanat az egész, míg meredten nézem, a következő pillanatban már hátához simulva ölelem újfent, tenyereimmel birtoklóan simítva mellkasát. - Nem akarom, hogy megint elmenj. - Csendes, bizonytalan és mégis érzelmekkel teli szavak ezek. Tényleg önző vagyok. Itt tartanám, arra kérném, kockáztasson mindent, amiért Atanerkként küzdött, hagyja ott a falkát, maradjon velem. Tartson velem... mindegy, hogy hová, csak együtt legyünk. - Ugyanakkor pontosan tudom, hogy ezt is én szúrtam el. Ha csak egy kicsit simulékonyabb vagyok és tudok fejet hajtani, mikor kell... ha akkor én nem... nem cseszek el mindent, most nem kellene heti-kétheti egy-két alkalomra korlátoznunk találkozóink számár. Az én vétkem. És mégis én kérem: ne hagyjon itt.
Mennyivel jobb, amikor mosolyog, nevet, önfeledt és egy kacér pillantásával elfeledtet velem mindent, elbűvöl, észrevétlen magához láncol, ezek a láncok pedig kényelmesek, illenek rám, még ha eddigi életemhez képest idegenek is. Ő az első May óta, akibe így, ennyire beleszerettem, az érzés egyszerre ismerős, s tölt el jóleső melegséggel, ugyanakkor... ijesztő is. Eszembe juttatja a korábbi veszteséget, így önkéntelenül is belém fészkeli magát a félelem magva - mi van, ha vele is így járok? Karja a tarkómnál, arca a nyakamba fúrva, könnyeinek sós illata betölti a levegőt, szipogása szívszaggató, energiái fájdalomtól terhesek, sehol sincs korábbi könnyedsége, én pedig élősködő módjára ezekbe kapaszkodok, hogy elmeneküljek borús gondolataim elől. Szüksége van rám, segítség kell neki, az én kis nőstényem megsebesült. A nehezen kipréselt szó vérszegény, de biztató kezdet. Homlokomat egy pillanatra az övéhez érintem, miközben kezét markomba rejtem, aztán elindulunk a fürdő felé. Szótlanul követ, de nem ereszt. Szeretném megvigasztalni, csakhogy minden ilyen jellegű megnyilvánulás üres fecsegésnek minősülne, így én is néma maradok, s ebben a bánattal telítődött csendben nyitom meg a zuhanyzóban a vizet. Egyik kezem a csappal bíbelődik, másikkal a hőmérsékletet figyelem... Ő pedig hátulról átölel. Szemem enyhén elkerekedik, egy szívdobbanásnyi időre mindennemű mocorgással felhagyok, arról is megfeledkezek, hogy miért állítgatom a csapot. Szinte belém hasít a ragaszkodásnak ezen megnyilvánulása tőle. Vége a játéknak. Eddig szórakoztunk, játszottunk flörtölőset, kicsit komolyabb megkörnyékezéseset, randevúsat, megjelölőset, szeretkezőset, szerelmeset... De ez... ez már nem játék, ebbe már nincs semmi könnyed, vagy viccel elüthető, innentől sebek vannak. Innentől már tényleg tudunk ártani a másiknak - jelenlegi helyzetünk nézve elsősorban én neki. Halk szavaira nagy levegőt veszek, amit pár másodpercig bent tartok majd lassan kifújok, szemem szorosan lehunyom, egyik kezemet mellkasomon nyugvó kézfejére teszem. - Ne tedd ezt velünk - mondom ugyanolyan halkan, s elkínzottan, mint ő. Vissza kell mennem, mindketten tudjuk, de ezt most tényleg ki kell mondanom? Felnézek a mennyezetre. - Muszáj, Yetta... Boldog lennék, ha minden további nélkül megtehetném, hogy otthagyok mindent, de... Ott volt a családom, a falka, ami miattam egyesült. Ha nem megyek vissza, ha túlfeszítem a húrt, Castor nem az én bőrömön demonstrálja, mi jár a kihágásért, hanem a többieken. Ashley esetében is ezt tette. A személyes vágyaimat nem helyezhetem eléjük, még úgy sem, hogy ezek a vágyak egybe csengenek a pároméval. Gyűlölöm, hogy nem lehet mindenki, aki számít és fontos nekem egy helyen, hogy egyiket a másikért mindig el kell hagynom hosszabb-rövidebb időre. Megfordulok, hogy vele szemben legyek, majd leveszem róla a pólót, a mosdókagyló szélére teszem, majd Yetta után nyúlok és behúzom magammal a kellemesen meleg víz alá. Egy darabig nem mondok semmit, csak elkezdem lemosni róla a vérem. - Nincsenek belső konfliktusok - szólaltam meg pár perc után, amikor az arca már teljesen tiszta volt -, jobban megy az együttélés és együttműködés, mint gondoltam. Ha ez így marad... talán tíz-tizenöt év múlva már nem is lesz rám szükség. El fogok menni innen és szeretném, ha velem jönnél majd. Nem utánam, nem úgy, hogy megbeszéljük, hogy majd ekkor vagy akkor itt és ott találkozunk és ha szerencsénk lesz, egy falkába kerülünk. Ha a mostani falkámtól búcsút veszek, veled együtt akarom újra a nyakamba venni a világot, min ulvinne. - Közelebb húztam, arcom az arcát érte, szemem félig lehunytam, kezem felkarján pihent, miközben vízcseppek ezrei záporoztak ránk, jóval védettebb, kellemesebb közegben, mintha kint az utcán állnánk az esőben. - De most nem tudok többet adni... - Kiérezhette a hangomból, hogy ennek éppúgy nem örültem, mint ő. Itt állunk egymással szemben a zuhanyzóban, és a világ, ha csak rövid időre is, de leszűkül erre a talpalatnyi helyre és a nőstényre. A nőstényre, aki csupasz előttem testileg és lelkileg, akiről nagy gonddal mosok le mindent, mintha ezzel a benne kavargó érzéseken is segíthetnék, és aki az enyém, az én párom. Felkarjáról vállára vezettem a kezem és ismét magamhoz öleltem. - Megoldjuk, oké? Ezt és a rémálmaidat is - dörmögtem a fülé, majd csókot nyomtam a halántékára. - Veled vagyok, Yetta, ezt sose felejtsd el, jó? Szeretlek...
Mint a botladozó gyermek az első lépésekkel, úgy vagyok én is ezzel az egész helyzettel, ami Darren és köztem szép lassan "megtanult járni". Még nem az igazi, még lenne mit csiszolni rajta, de most, a fürdő közepén állva, őt ölelve és vérétől borítva érzem igazán őszintének először magamban a gondolatot: szeretem. Voltam szerelmes, nem egyszer, nem is kétszer, hajajj! Hozzá sem fogható, gyermeteg érzelem mindaz ahhoz képest, ami most átjár. Ezért a hímért ölnék, képes lennék megtanulni rendesen főzni. Ezért a hímért nem tudnám egyszerűen megrántani a vállamat immáron, ha egy másik nőstény megkörnyékezi, hogy "majd bevesszük harmadiknak egy estére". Ezért a hímért képes lennék elviselni bármit, ha csak egy kis esélyt is látok rá, hogy visszavegyenek cserébe a falkába, ha ezt kérné. Igen, képes lennék megváltozni és engedni szabados elveimből. Ezért a hímért.
- Tudom... sajnálom. - Súgom szinte a szavakat, leheletem kissé talán fáradtnak tetszőn szalad végig hátán, gerince vonalát cirógatva. Elengedem, ellépek tőle, de csak annyi időre, míg belép a zuhanyrózsa alá, hol a folyó víz már édes dalt csacsog zubogva, hívogatóan. Nyúlnék is a pólóm szegélye felé, de kedvesem megelőz, én pedig nem ellenkezem törődő mozdulataival. Hagyom, hogy gondoskodjon rólam. Hiszen valami ilyesmit is magában hordoz - hordozhatott egykor - az, mikor egy farkas párjául jelöl ki valakit, nem igaz? Védelmet és hűséget... jó és rossz időkben. - Pff, mint valami eskető szöveg! Technikailag házasok vagyunk ezek szerint? Miként ő nem szól, úgy én sem töröm meg a csendet. Csak a kellemesen csobogó víz hangja hallatszik, s mintha a világ megszűnne létezni, lekorlátozódna erre a zuhanyfülkére, a szívveréseink ritmusát is hallani vélem. Tenyerem mellkasán, vállain simít végig, lemosva kiserkent vérét. Nyakán át vezetem fel ujjaimat, megérintve a heget, amit tegnap ejtettem rajta, poénosan megjegyezve: Azért, mert már nem is látszik az előző és nem akarom, hogy elfelejtse. - Szórakozott kis butaság volt, nem vettem sem én sem pedig ő (remélem) komolyan a szavakat. Hogy is hihetném, hogy képes elfelejteni? Nem tekintek rá műveletem közben, tenyereim útját figyelem és azt, amit épp csinálok. Csak a szavak csalják kékes tekintetemet arca irányába. - Darren... - Kissé elképedve hallgatom, amit mond. - Neked a család a mindened, Dé. Ők pedig itt vannak és nem azért, de Victor sem lesz már fiatalabb. Kire bíznád mégis öreg korára? Ryanre? - Hosszú idő óta először jelenik meg apró mosoly ajkaim szegletében. - Nem kérhetem, hogy hagyd magad mögött őket értem, bármennyire is tetszik az ötlet, amit felvázoltál. Tíz-tizenöt év egy farkasnál nem sok idő, de addig még rengeteg minden történhet. Nem... nem szeretném, hogy ilyen hosszú távra tervezz, mert én sem teszem. - Persze, szeretnék a lehető legtovább mellette maradni, s úgy érzem, miénk az örökkévalóság, ha együtt vagyunk. Utaznék vele, bejárhatnánk az egész világot és mindenbe belekóstolnánk kicsit! Azt hiszem, élvezné. Ha megunná, akkor pedig talán beadnám a derekamat neki... kiválasztanánk a Föld azon pontját, amely mindkettőnknek tetszett, összeházasodnánk és oda költöznénk. Talán még egy-két kölyköt is megtűrnék a kedvéért. Ennyit arról, hogy én nem tervezek hosszú távra. - Szerintem... el kellene mondanunk de Lucának, mi a helyzet és, hogy mit szeretnénk. Hátha ajánl valami elfogadható ultimátumot. Csak attól félek, nem ez lesz, hanem téged is kirak esetleg a falkából, vagy ki tudja! - Húzom el kissé a számat. Hát ilyesmiket tervezgetek én unalmas óráimban, Darrenre várva. Ölelésében vesztem el újra, szavai, miként karjai, beborítottak kellemes biztonságot árasztóan. - Én is szeretlek. - Mint még soha senkit előtte.
Könnyen megkedvelek másokat, elég pár jó tulajdonság, némi őrültség, vagy épp suta elesettség, bájos kedvesség. Mintha mindig életemnek azt a pár évét akarnám pótolni, megmásítani, amiben egyedül voltam. Hiszen annyival jobb másokkal együtt, többekkel, olyanokkal, akikre reggel, félálomban is mosolyogva köszönök, mert örülök annak, hogy van, létezik. A szerelem súlyosabb. Sokáig, amikor úgy éreztem, hogy egy lány teljesen elcsavarta a fejem és beütött a nagybetűs szerelem, azzal teszteltem a valódiságát, hogy felidéztem magamban Mayt. Amíg élt, akarva-akaratlan élt bennem a remény, hogy egyszer... egyszer talán megint találkozunk, látom a mosolyát, a karomba zárhatom... elvehetem. A halála után fájdalmas emlékké, egy elvesztett álom, egy reménytelen jövőképpé vált, tompa sajgást csalva mellkasomba, valahányszor eszembe jutott, s hiába minden nő, nőstény. A hiánya nem múlt el, senki sem tudta elfújni, hogy messzire szálljon a széllel, s csupán egy szomorú, de béklyó nélküli emlékké váljon. Most, ahogy itt állok Yettával, minden gondoskodásom és figyelmem neki szentelve, ahogy közösen lezárjuk a bohó játékokat, rájövök, hogy elbitorolta May helyét. Min ulvinne... szórakozottan neki adtam ezt a becézést, s most fogom csak fel, hogy miféle súlya van ennek is. Késő visszakozni, késő bármin is változtatni, visszacsinálni, vagy újra lazítani, kivonni mindazt az érzést, pillanatot a kettőnk... ügyéből, amit percek leforgása alatt beleégettünk. Nem lehet kitörölni, félretenni, vagy úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Ő is érzi. Tudom, hogy így van. A jövőbeli terveimről beszélek, míg tovább mosom, míg mellkasomról eltünteti a vérem és lassan rám emeli átható tekintetét. Késő már megijedni, ugye? Késő attól félni, hogy az érzelmi középpont nincs tőlem mérföldekre, nem választanak el tőle országok, nem csak egy vágyálom, hanem itt van, velem, és talán... talán megélhetném vele mindazt, amit hajdan nem lehetett. - Ki mondta, hogy maradnak? - kérdeztem vissza, halvány mosollyal a szám szegletében. - Szépen összepakolom őket is, aztán mind elballagunk a naplemetébe. Út közben megkeressük Jamest is, és nomád kis falkát játszunk. - Finoman megráztam a fejem. - Onnantól, hogy szabad leszek, nem számít semmi, akkor jövök vissza és annyiszor, amikor és ahányszor akarok. Akkor látom őket is, amikor csak akarom, nem lesz kényszer, nem lesz visszatartó tényező, se sunyulás. Szabadok leszünk, mind. Ezt jelenti a vérvonalunk, nem? Legyőzzük dacolunk az egyetlen anyaggal, ami árt a vérfarkasoknak, akkor élünk igazán, ha a magunk kedve szerint tengethetjük a napjainkat, gátló tényezők nélkül. Nevezhetném megkötöttségnek a családomat, ám ők sose estek ilyen kategóriába. Egyszer... hamarosan nekivágunk megint. És Yetta is velünk lesz. Az ötletére enyhén felvonom a szemöldököm, s el is mosolyodom. - Szerintem meg kéne próbálnunk, de tervezgetés nélkül, abból eddig úgyse sült ki semmi jó. - Beszéd közben magamhoz öleltem, államat feje búbján nyugtattam, úgy folytattam. - Legközelebb ha jövök, veled együtt megyek vissza, aztán... elválik, mi lesz...
Ma viszont még nélküle megyek haza. Az anyósülésen ott hever a mobilom, kihangosítva, s mintha csak végtelen beszélgetést folytatnánk, egész úton vonalban vagyunk - az előfizetés előnyei! A hosszabb-rövidebb hallgatási szünetek se zökkentenek ki, kicsit olyan, mintha itt ülne mellettem, vagy én ragadtam volna a lakásán, ahogy szerette volna. De csak hang. Ennyi jár egyelőre. Nem keresem az ide vezető utat, a miérteket arra, hogyan vált ilyen fontossá számomra, csak vezetek és a félelem, ijedség apró szikráját próbálom figyelmen kívül hagyni. Jelentéktelennek tartom.
Annyi plusz órát vállaltam a hónapban, amennyit csak engedett a főnök. Most biztos azt hiszitek, megint a mazochizmus volt az, ami belehajszolt ebbe. A felejtés, a figyelemelterelés vágya. Pedig az igazság az, hogy egyszerűen szeretem az ottani atmoszférát. A srácok elfogadnak, a munkatársakkal ha akadnak is nézeteltérések, le tudjuk rendezni kevéssé farkas módra az esetek többségében. Dolgoztam csaposként régebben is, már akkor is oda meg vissza voltam a vele járó életstílusért. Talán ezt idézi fel bennem a Pit is, ezért fáj a szívem jó előre, hogy januártól nem fogok náluk melózni, akármennyire is szeretné meghosszabbítani a főnök a szerződésemet. - Már ha egyáltalán meg szeretné. Bár nem adta eddig jelét annak, hogy lenne esély az ellenkezőjére, szóval...
A mai napot viszont kivettem, méghozzá a célból, hogy régen látott barátosnémmal csapjunk egy csajos estét kettecskén. Én úgy érzem, igazán rám férne már, még ha csak a négy fal között is, ő pedig nem ellenkezett a telefonban, mikor felvetettem neki az ötletet, szóval úgy vélem, neki is jót fog tenni a dolog. A tény, hogy Jenny történetesen az ex-pasim húga... lépjünk már túl ezen, oké? Nem Darren az első hím, akit magam mögött hagyok,és nem is az utolsó lesz gondolom. De az egyetlen, akinek képes lettem volna minden kívánalmát teljesíteni, míg pofára nem ejtett. Nyilván nem is akart semmit igazán azok közül. A kiöltözést nem viszem túlzásba, farmer és póló a mai választás, hajamat a pakolászás közepette egy harapós csattal fogom fel. A nappali közepéről szélre száműzött üveg dohányzóasztal percek alatt irigylést váltana a legjobban felszerelt koktélbárokból is, olyannyira sikerült alkoholos hozzávalókkal, jéggel, gyümölcsökkel és poharakkal megrakodnom. Némi sós és édes aprósütemény is akad a látszat kedvéért, s amikor megszólal a csengő, kis híján átbucskázva Admirális Junioron sietek ajtót nyitni. Ja igen, a nyulak... már hatan vannak egy ideje. - Nyitooom! - Kiáltom, de ezzel együtt fel is tépem a lakás ajtaját, hogy leplezetlen lelkesedéssel üdvözöljem barátnőmet. - Jenny! Úristen, de jó látni téged! - Ölelem meg, s őszintén így gondolom- Csak farkasom az, ki nem rohan a másik köszöntésére. Inkább a küszöbnél maradna, köszöni, távolról is épp elég tudomásul vennie az ismerős energiákat.
- Gyere be, mielőtt a család kiszökik. - Kuncogva kapom fel a kifelé osonó pici nyulat, s terelem beljebb a másik szőkeséget, becsukva magunk után az ajtót. A kis füles ijedten remeg tenyeremben - elfér benne a szőrgombócka - hát engedem, hagy menjen tova a lakás felé. Nyilván mi is így teszünk, miután Jenny megvált kabátjától és cipőitől. A nappali kellemes méretekkel bír, főleg így, hogy félrepakoltam az asztalt a puha, szőrös szőnyegemről. Még a fairbanksi házban megdumáltuk, hogy mindketten imádjuk ezt a darabot és ha feldobnám a pacskert előtte, rá fogom hagyományozni. Butaság de... jó ötletnek találtam, ha ma is a földön rendezzük be székhelyünket. Magunkat ismerve úgysem igazán tudunk nyugisan a hátsónkon ülni. - Mesélj, mi van veled, hogy annyira elfoglalt lettél, még ide is nekem kell elcsalni téged! Meg előtte válassz, mit innál! - Mutatok a terülj-terülj asztalkám alkoholista verziója felé. Eskü nem a Pit-et raboltam ki! De ha már koktélozgatás, adjuk meg a módját! Valamelyik fiók mélyén még olyan kis napernyőcskéim is vannak megmenekítve azt hiszem...
Nem sokat gondolkoztam, amikor Yetta felhívott, hogy lenne-e kedvem valamelyik este átruccanni hozzá. Természetesen rámondtam egyből, hogy persze, hogy van, a problémát inkább az jelentette, hogy nem tudtam mikor. Az időbeosztásom mostanság olyan borzasztóan alakult, hogy még élni is alig volt időm. Annyira nem is bántam mondjuk, mert így legalább keveset kellett gondolkoznom, ha lekötöttem folyton az elkalandozó gondolataimat. Amikor végül sikerült egy olyan időpontot találnunk, mi a mind a kettőnknek megfelelőnek bizonyult, már csak az volt hátra, hogy eldöntsem, mégis mi a fenével tegyem meg a több száz mérföldes távolságot. Szerintem nem túl meglepő módon a gépem mellett tettem le a voksomat, azzal sokkalta hamarabb oda lehetett érni, és a repterek amúgy is készen álltak a fogadásomra, mivel szerencsére még nem volt olyan borzasztóan hideg, hogy ne legyek képes megtenni ezt az utat. Végül is, nem egy utas szállító hatalmas vasmadarat vezettem, csak egy kisgépet. Bár tény, hogy egyébként azt is képes lettem volna játszi könnyedséggel letenni, ha arra kényszerülnék. Tehát a városban taxival kellett mozognom, de annyira mégsem bántam. Elmerengve bámultam a mellettem elsuhanó üzletsorok, parkok és házak sokaságát, amíg meg nem álltunk a megadott címen. Tekintetemmel gyorsan mérem fel az immár ismerős környéket, majd némi borravalót hagyva magam után, már meg is indulok a lépcsőház felé. Gyors léptekkel gyűröm le az emeleteket, hogy aztán a megfelelő szinten becsengethessek a barátnőm lakásának ajtaja előtt. Hónom alatt akad azért egy üveg bor, és némi ropogtatnivaló is, mert nem tudtam igazán, hogy mit hozhatnék most magammal. Igazából szívesebben kívántam volna egy jó forró csokoládét és valami nagyon édes süteményt, de nem akartam semmi jónak az elrontója lenni, puhánynak meg aztán pláne nem akartam látszódni. Egészen egyszerűen valahogy nem kívántam a kemény alkoholt azok után, ami Vegasban történt. Szerintem ez teljesen érthető és elfogadható magyarázat lenne a részemről. Míg ezen gondolkoztam, hallottam az odabentről kiszűrődő zajokat, a közeledő léptek neszezését. Ajkaimon addigra meg is jelent egy mosoly, mire kitárult előttem az ajtó, Yetta pedig máris a nyakamban landolt. Csak egyik karommal tudtam viszonozni az üdvözlést, de még így is kiszökött egy fojtott nevetés belőlem. - Szia! – böktem ki, miután kibontakoztam a heves üdvözléshez járó ölelésből. – Sosem értettem ezt a hatalmas nyúlimádatot. Nem tudom, hogy tudsz velük élni… én félnék, hogy rálépek valamelyikre véletlenül… - magyaráztam, miközben beléptem a lakásba és figyeltem, amint bezáródik az ajtó mögöttünk. – Hoztam néhány apróságot, semmi extra – nyújtottam át a holmikat a kezemből, hogy megválhassak a csizmától és a viselt mellényemtől. Idebent egyikre sem lesz most szükségem, az is biztos. – Jaj, de jó idő van idebent, te jó ég! Kezd lehűlni most már, szerintem igazán sohasem fogom ezt megkedvelni, mégis itt vagyok még mindig… - ingtattam a fejemet, miközben összedörzsöltem a két kezemet és besétáltam a nappaliba. - Húha, te meg mire készülsz? – néztem elképedve az asztalon sorakozó alkohol regimentet. – Nem tudtam, hogy egy hadsereget akarsz ma leitatni – nevettem fel végre fesztelenül, miközben lehuppantam a szőnyegre. Hátamat a kanapé szélének támasztottam, így pont kényelmesnek ítéltem meg a pozíciómat. – Fogalmam sincs, valami nem túl erőset. És, mielőtt kötekednél miatta, majd úgyis elmesélem az okát! – emeltem fel csitítóan a kezemet, ha szólásra nyitotta volna a száját. – Egyébként nincs semmi olyan, ami eddig ne lett volna. Azt hiszem, hogy egy kicsit túl vállaltam magam. Ott a Síparadicsom, nagy átalakításokat végzek, üzleti tervek, ilyesmi. Ha az nincs, akkor meg praktizálok ugyebár, és a falka számára elvégzendő teendőket még nem is említettem. Élni is kell mellette egy kicsit, edzeni, meg aludni sem árt… - soroltam fel szépen. – Nálad történt valami említésre méltó változás? – érdeklődtem kíváncsian, kicsit még helyezkedve, az egyik kíváncsiskodó nyuszit az ölembe kapva.
Kezdőlap
