Ez a közel másfél hónap annyira kikészített, hogy arról nem is álmodtam volna. Azt hittem, hogy erős vagyok és az életben már nem történhet semmi olyan velem, ami képes lenne a padlóra küldeni, vagy egyáltalán meglepni. Azonban úgy látszik, hogy már megint tévedtem, méghozzá hatalmasat. Direkt minden olyan dolgot kizártam és elhagytam, ami gyengévé tehetett volna. Nem volt semmi az üzleten kívül, ami igazán felkeltette volna az érdeklődésemet, és pont azért csináltam magamból ilyen üres életű nőszemélyt, hogy ne legyen egyetlen gyengepontom se. Csak én legyek, aki számíthat is magára, de más közeli egyén senki. Erre fogta magát és majdnem szó szerint berobbant az életembe az apám. Háromszáz évet kellett leélnem nélküle, és ha pusztán nem lett volna sok már az is, hogy egyáltalán még a világon van, ráadásként még azt is közölte velem, hogy nem csak, hogy élnek a vérvonal alapítók, de ő is egy közülük. Aztán jött habnak a tortán, hogy tudomást szereztem a nőről, akivel együtt él és még csak nem is tőle. A nőről, aki pontosan úgy néz ki, mint a háromszáz éve halott anyám. Mi jöhet még? Most komolyan! Ilyen súlyok cipelése bárkinek többnek bizonyult volna, mint elégnek. Most, hogy csak úgy ültem a kanapén és bámultam a kandallóban lobogó tüzet, hirtelen erősen rám jött a légszomj. Egyszerűen szükségem volt térre és friss levegőre. Régen volt már, hogy rám törtek ezek a rossz érzések, de akárhogy pörgettem is magamban a közelmúlt eseményeit, csak még tovább fokozódott bennem a feszültség. Nem is kellett olyan sok idő, hogy magamra kapjam a kabátomat meg a csizmát, és már kint is voltam. A szél jegesen simított végig az arcomon, majd kapott bele néhány kósza tincsbe. Kicsit fentebb húztam a sálamat, de annyira nem zavart. Sőt, inkább felé tartottam az arcomat, hadd ne érezzek szinte semmit. Azt akartam, hogy a szél fújja el a gondolataimat is, méghozzá egytől egyig, de sajnos tisztában voltam vele én is, hogy ez nem fog ilyen egyszerűen menni. Így hát, a kerten át hátul kimentem az erdő fái közé. Nem voltak messze, úgyhogy túl sokat nem is kellett azzal vesződnöm, hogy átkeljek a fél városon azért, hogy egy kicsit kint járhassak a szabadban. Még az is megfordult a fejemben, hogy megfuttatom a farkasomat, de végül letettem róla. Bőven elég volt most így is, és legalább magamra sem kellett annyira odafigyelni, mielőtt meglátna valaki. Nem is nagyon figyeltem, hogy merre vitt az utam. Már csak a ház hívta fel magára a figyelmemet, ami nem olyan messze bújt meg a fák között. Tudtam, hogy ott van, elég jól is ismertem ezt a környéket, de egyszerűen teljesen kiesett, hogy miként jutottam el egészen eddig. Csak álltam előtte, háttal mindennek és mindenkinek, aki esetleg szintén ide jöhetett volna. Úgy, mintha várnék valamire, pedig igazából az égvilágon semmire nem vártam, csak hogy a világom visszazökkenjen végre a normális kerékvágásba. Valami azt súgta azonban, hogy ez nem fog megtörténni, bármennyire szeretném is.
Szinte kerültem a többieket, kínosan ügyeltem rá, hogy lehetőség szerint senkivel se fussak össze a testvéreim közül. Ha valóban mindenki visszatért, akkor ezt a bujkálást egyébként se folytathatom sokáig, kiváltképp, mert Nagi és Unalaq már így is tudták, hogy élek, ennek ellenére nem szándékoztam még nagyobb dobra verni. Teljesen felvont pajzzsal jártam-keltem, az egyetem területének elhagyását is kétszer meggondoltam, annak ellenére, hogy volt már saját házam, hála Sakarinak. Óvatosabb lettem, bár ez az én szememben majdhogynem a gyávaság szinonimája volt. Az erősnek semmi szüksége óvatosságra, mindenki más legyen óvatos a környezetében. Pontosan az ilyen pökhendi magatartás juttatott oda, ahova. Nehezemre esett egyébiránt meghúzni magam, hiszen annyi felfedezni való akadt, hiszen alig másfél hónapja, hogy visszatértem. Mi az nekünk? Egy pillanat tört része talán. A Saaristo testvéreken kívül más farkasokkal nagyon nem kommunikáltam. Igaz, hogy szellemként lecsillapodtam, hogy az évszázadok alatt mondhatni benőtt a fejem lágya, de testetlen, tehetetlen szellemként minden sokkal másabb, mint élőként. Amikor szinte szétfeszít a vágy, hogy kiéljem a bennem szunnyadó fenevad minden vágyát. Könnyű lenne visszaesni, és túlságosan is csábító a könnyű út... Ennek leküzdésére naponta több órát is töltök az erdőben, vadászok, futok, szokom, hogy élek, és remélem, hogy így elkerülhető a hevesebb reagálás, ha összefutok egy-egy ismerőssel esetleg. Vagy ami még rosszabb: örökségem egyik-másik képviselőjével. Magamnak is szégyellem bevallani, de rettegek attól, hogy egyszer csak Ohanzee egyik kölyke jön velem szembe. Nem tartom lehetetlennek, a szellemek aligha hagytak fel a megleckéztetésemmel. Napokkal ezelőtt rábukkantam az erdő szélén egy birtokra, romos épület állt a közepén, engem mégis megfogott. Képes voltam órákat róni a folyosóit, hallgatni, ahogy a csizmám talpa alatt nyikorog a padló, mintha mesélne a ház... Ma is azt terveztem, hogy kísértet módjára bolyongok benne, míg az éhség rám nem talál és vadászatra sarkall, ám nem sokkal azután, hogy elindultam volna az emeletre, kintről léptek neszét hallottam. Rettenetesen gyávának tartottam volna kiugrani a legközelebb üvegét vesztett ablakon, s úgy tenni, mintha sose jártam volna itt, így inkább a kidőlt-bedőlt ajtóhoz sétáltam vissza és kiléptem a düledező épület elé, mintha csak házigazda volnék. A jövevény nem más volt, mint Holly. Korábban a falkához tartozott, de elhagyta, amit annyiból nehezményeztem, hogy így eggyel kevesebb örökösöm tartózkodott itt. Összezavarodottnak és elrévedtnek tűnt, nem láttam még ilyennek, így enyhén oldalra biccentett fejjel vettem szemügyre. Úgy véltem, nem épp élete legszebb szakaszát élte, legalábbis a vonásai erről árulkodtak. Volt időm a megfigyelés művészetét gyakorolni, igaz nem voltam benne született tehetség, de észreveszek dolgokat. Pláne, ha az illetőt nem először látom. Vigasztalásban vagy támasznyújtásban azonban sose voltam kiemelkedő, így ebben a helyzetben se tudtam, mit léphetnék, vagy mondhatnék. Ha szüksége van valamire, talán mondja, ha magányra vágyik, akkor pedig úgyis tovább áll.
A hozzászólást Declan S. Callaghan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 13, 2014 9:33 pm-kor.
Szerettem volna egy kicsit még jobban belesüllyedni az önsajnálatba, mert ez most jól esett. Valahogy később úgyis túl kell majd lépnem a történteken, de addig legalább kicsit szánakozhattam azon, hogy milyen rossz is most nekem, nem? Senki nem tiltotta meg, ráadásul eszem ágában sem lett volna nyilvánosan így viselkedni és azt várni, hogy simogassák meg a hátamat is nyugtassanak meg, hogy minden rendben lesz. Nem, a külvilág számára ugyanúgy továbbra is azt mutattam, hogy kemény vagyok, nincs semmi bajom és jobb, ha tartanak tőlem. Most azonban hiába nem a négy fal között ültem, mégsem akadt társaságom, aki előtt tartani kellett volna magam. Gondolataimba merülve, kifejezéstelen arccal bámultam magam elé, hol a földre, hol a ház elhanyagolt állapotát vizslatva. Meg sem gondoltam, hogy bárki is lehet ebben a romhalmazban, de ezt inkább csak a figyelmetlenségemre fogtam ebben az esetben, semmi másra. A pajzs ellenére akkor is haloványan érzékelhettem volna a bent tartózkodó élőlényt, vagy a szívdobbanásainak neszét a kifinomult hallásomnak köszönhetően. Milyen kár, hogy az ember olyan sokszor törődik inkább magával ahelyett, hogy a környezetére figyelne, igaz? Azért szerencsére még mindig nem voltam teljesen reménytelen, szerintem néhány másodperccel a felbukkanása után mégiscsak rájöttem, hogy már nem vagyok egyedül. Nem riadtam meg vagy váltam idegessé, helyette tekintetem csigalassúsággal vándorolt fel rá a cipője orrától, egészen az arcáig. Akkor azonban a meglepettség és a rémület valamilyen furcsa elegye száguldott végig a testemen, ami valószínűleg még az arcomra is kiült. Szemeim elkerekedtek a csodálkozástól, ajkaim tétován nyíltak el, miközben léptem volna egyet hátra. A lábaimat mintha odabetonozták volna a talajhoz, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Lefagyott minden egyes porcikám, kivéve a szívemet. Az olyan hevesen vert, hogy attól féltem, menten kiugrik a helyéről. - Ez nem lehet igaz… - suttogtam alig hallhatóan, inkább csupán tátogás volt. – Te nem lehetsz itt! – ráztam a fejemet tagadóan, mintha nem is hinném el, amit látok. Igazából tényleg nem hittem a tulajdon szemeimnek sem. Azt hittem, hogy a képzeletem tréfált meg, vagy valami egészen más. Valaki más… - Elegem van már a rohadt illúziókból! – szitkozódtam még mindig, arról meg kétségem sem volt, hogy hallott mindent, amit mondtam. Mármint, ha tényleg ott állt, de annyira valóságosnak tűnt, hogy végül mégis léptem egyet felé tétován. - Declan… - ejtettem ki végül azt a nevet, amit már hosszú évtizedek óta nem. – Valóság vagy, vagy csak egy látomás? – természetesen nem tőle kérdeztem, hanem inkább saját magamtól. Még mindig nem voltam képes közelebb menni hozzá, pedig legszívesebben elkezdtem volna tapogatni ész nélkül, hogy ezzel győződjek meg arról, hogy nem csak a képzeletem szüleménye, hanem igazi hús-vér ember áll előttem. – És ha valóság vagy, akkor mégis mi a francért pont most?! – kellett ugyan pár perc és némi gondolkodás hozzá, de végül a csodálkozásból kezdett kibontakozni a harag is, ami mostanság még inkább a jellemzőmmé vált, amióta ilyen stresszesek a mindennapjaim. – El sem tudod képzelni, hogy mennyit gondoltam arra, hogy milyen lesz, amikor újra találkozunk – azért a fejemet most is megráztam, mintha eddig nem hasonlóképpen tettem volna. Hiába láttam, hiába éreztem az életet benne, mégis képtelen voltam elhinni.
Tetőtől talpig végigmért, ahogy lassan az arcom felé kúszott a pillantása, ám amire nem számítottam, az a kifejezés, amivel konstatálta a megjelenésem. Rám ismert. Pontosabban inkább a testemre, mert aligha tudhatta, ki is lakozik benne valójában. Azt tudtam Declanről, hogy frissen érkezett erre a vidékre, így nyugodtan járhattam-kelhettem az egyetemen, nem kellett attól tartanom, hogy "ismerős" őrzőkbe botlok, s lám most... most mégis olyasvalaki áll előttem, aki ismerte ezt a fiút. Az egyik leszármazottam is mindennek a tetejében, hogy még szebb legyen a kép. Nem tudtam még megítélni, hogy milyen lehetett a viszonyuk, pedig az most sokat segített volna, így az egyetlen, amit az első percekben éreztem az volt, hogy bajban vagyok. Nyeltem egyet a kérdésére. Az egyik legutolsó, amire vágytam, az volt, hogy megtudják, ki vagyok. Az biztos, hogy fontos voltam neki. Pontosabban Declan. Jobb kezem mutatóujjával az álla alá nyúltam és kissé megemeltem a fejét, hogy nyílegyenesen a szemembe nézzen. - Örülök, hogy viszontláthatlak, Holly - mondtam csendesen, tekintetemet az övébe fúrva. Fürkészőn méregettem, hogy mi változhatott még rajta, találgattam, mennyire lehet pillanatnyi az állapota. Mi tagadás, nem repestem volna a boldogságtól, ha kiderülne, hogy végérvényesen szétcsúszott. Majdnem úgy méregettem, ahogy annak idején engem Alignak, mikor valamiféle próba elé készült állítani. Igaz, hogy míg a falka tagja volt, Sakarinak köszönhetően szemmel tarthattam őt is, ám így mégis másabb. Vajon... őt hogyan avassam be? Megérdemli, hogy beavassam? Most tegyem? Hm, talán előbb meg kéne tudni, kije volt Declan, bár nem tudom, miféle válasz volna kielégítő számomra. Egy áldozat, egy megkímélt, egy kölyökjelölt, egy szerető, egy jó barát, egy tisztelt ellenség? Túl sok a lehetőség... - Tudod... nemrég érkeztem a városba, de arra nem számítottam, hogy te is itt leszel. - Lehet, hogy volt itt is üzlete, de alig láttam már, az utóbbi két év pedig teljesen kiesett nekem. - Űzöttnek tűnsz - hangom nyugodt volt, egyenletes tónusú, egyik kezemet pedig az arcára simítottam. Majd elválik, hogy mihez-hogyan viszonyul. A tekintetem valamelyest árulóm lehetett, ennyit hagytam jelenleg még neki, a pillantásomat, mint nyomot. Abban ugyanis biztos voltam, hogy legfeljebb a szülei és a Teremtője nézhettek rá úgy, ahogyan most én. Az utódom volt, az örökségem, a kölyköm, ha úgy tetszik. Kíváncsi voltam, ilyen zilált állapotában feltűnik-e neki. Ha igen, az egyfelől mutatja, hogy résen van, emellett azt is, hogy Declan nem szülőszerű szerepet töltött be nála. Különös is lenne.
Nem tudtam egyelőre, hogy miként reagáljak a közöttünk lecsökkenő távolságra. Amennyire kívántam a közelségét, olyannyira el is akartam innen futni. Arra gondoltam, hogy nekem ez most túl sok. Arra, hogy ennyire rövid idő alatt ilyen sok mindennel találkozni és szembesülni már az én idegeimet is kezdte kikezdeni. Eddig sem arról voltam híres, hogy olyan türelmes lélek lennék, de ez még egy olyannak is soknak bizonyulhatott volna, aki a szöges ellentétem az alaptermészetét illetően. Hibáztathatnám mindezért a vérvonalamat, az időnkénti heves reakciókért, de valószínűleg az életem eseményei is közrejátszottak abban, hogy ilyenné váljak. - Valóban? – kérdeztem meglepetten, miközben hagytam, hogy az állam alá nyúljon és felemelje a fejem. Fájt látnom a kíséretiesen ismerős szempárt, mert hirtelen nagyon sok emléket zúdított rám. Olyanokat is, amiket legszívesebben elfelejtettem volna, mert fájt rájuk gondolnom. Hangomban mindezek ellenére azonban felismerhető volt az a kicsendülő cinikus él, ebben az egyetlen szóban is. Nem egészen hittem el, amit mondott. – Nem csupán udvariasság ez részedről? – kontráztam rá, amiből akár már sejthette is, hogy én nem feltétlenül örültem ennek a találkozásnak. Elég összezavaró lehetett a viselkedésem, de mostanság ez nem volt meglepő. Sőt, úgy alapvetően sem lett volna az, hiszen rólam volt szó. - Ó, ebben egészen biztos voltam! – nevettem fel keserűen, miután közölte, hogy nem számított rá, hogy itt leszek. – Mert ha tudtad volna, akkor nem jössz ide, így van? – felvont szemöldökkel néztem rá, és ahogyan megsimította az arcomat, egy pillanatra mindent elfelejtettem. Felrémlett bennem, amikor utoljára ért így hozzám, amikor utoljára álltam előtte ugyanígy, és belesajdult a szívem abba, hogy tudatára ébredtem annak, mit veszítettem. Persze nem rajtam múlt, és ez máris elég erőt adott ahhoz, hogy ne lágyuljak el egyből, hogy ne legyen rám akkora hatással egy kedves gesztus, mint amekkora szükségem volt rá most egyébként. – Igen, talán az is vagyok… - értettem egyet, miközben arcomat egy pillanatra belesimítottam a tenyerébe, és felé is döntöttem a fejemet. Jó lett volna ebben az állapotban maradni, egyszerűen annyira vágytam rá, mint mostanság semmi másra. Szemeimet behunytam, és elraktároztam mélyen a pillanatot. - Az apám életben van… és én találkoztam vele – suttogtam halkan, megválaszolva a fel sem tett kérdését, miszerint miért vagyok űzött. Tudta, hogy mi a helyzet a családommal, mert elmeséltem neki sok mindent. Azokat a részleteket is, amikre nem voltam túlzottan büszke, de ő azokkal együtt is elfogadott és szeretett engem. Legalábbis azt hittem, és itt volt az a perc, amikor végül szemhéjaim lassan felnyíltak, könnyel fátyolozott tekintetem pedig rávetettem. Ahogyan őt is, úgy engem is elárulhatott a tekintetem, ahogyan a valamikor kapcsolatunk természetére is következtethetett ebből a néhány reakcióból. - Meg kéne, hogy öljelek – továbbra is alig hallható hangon beszéltem, de nem is volt szükségem arra, hogy kiabáljak, hiszen elég közel állt hozzám. Ebből most már azt is tudhatta, hogy annak idején valami félresiklott, és azt, hogy sokat gondoltam a találkozásunkra, nem úgy értettem, hogy örömmel vártam. – Azt terveztem, hogy meg fogod fizetni az árát annak, amit tettél. Tíz év, Declan… és te szó nélkül képes voltál elmenni. Most meg eljátszod azt, hogy örülsz a viszontlátásnak? – kérdeztem hitetlenkedve, aztán megráztam a fejemet. Egészen eddig annyira el voltam foglalva magammal és az érzéseimmel, hogy elsőre fel sem tűnt a tekintete. Az sem tudatosult bennem, hogy a simítása is másabb volt, mert azt akartam, hogy ismerős legyen. Valami olyan, amit régen szerettem, amihez ragaszkodtam, mert a világ jelenleg teljesen a feje tetejére állt. Szükségem volt valamire, ami normális volt, ám ahogyan most felpillantottam rá, mégsem azt láttam, amire olyannyira vágytam. - Talán majd máskor… - mondtam végül arra, hogy nem fogom most megtorolni a tettét. – Most nem vagyok olyan hangulatban – tettem hozzá, miközben lassan elhúztam az arcomat az érintésétől, szemeim pedig összeszűkültek, ahogyan felegyenesedve ránéztem. Mivel elég magas termetű vagyok, így nem kellett rá nagyon felfelé pislognom, csak egy egészen kicsit voltam kénytelen hátradönteni a fejemet. Pont ezért nem lehetett nehéz elkapnia a pillanatot, ahogyan tekintetem metszőn villant meg. – Ha én űzött vagyok, akkor te meg ijesztően más, mint ahogyan emlékszem rád! – sziszegtem megfontoltan. Szipogtam ugyan, az arcomon végig folyt egy aprócska kis könnypatak, de szemeimben mégis értelem villant, megcsillogtatva az éles elmét, ami a bájos arc mögött bújt meg. Ez nem az a pillantás volt, amit megszoktam, mégis ugyanaz a szempár nézett rám. A mondanivaló viszont… nem, ennyire régen azért nem találkoztunk! Kicsit talán pont arra emlékeztette, ahogyan az apám nézett rám néhány nappal korábban, és ez valahol mélyen megrémített és gyanakvóvá tett valami olyan miatt, ami egyelőre nem fogalmazódott még meg bennem, vagy legalábbis nem tudatosult egyelőre. – Ki vagy te? – kérdeztem homlokráncolva. A kérdés kétértelmű volt ugyan, de én konkrétan úgy értettem, hogy ki lett belőle, ha már ennyit változott. Ő azonban érthette ezt másként is, még ha ez meg sem fordult az én fejemben.
Kusza, kavargó és bonyolult. Nem egyszerű történet az övék, ez szinte biztos volt abból, ahogy nézett, ahogy a fejét a kezembe fordította, mintegy menedéket keresve és lelve egy pillanatra. Egyszerre kapaszkodott Declan jelenlétébe és töltötte el valamiféle... keserűséggel a közelség. - Ha tudtam volna... talán előbb jövök. Gyűlöltem a beharapottjaimat, azokat, akiket én tettem vérfarkassá, mert mindben Alignak parancsa visszhangzott, mind kényszer volt, kelletlen kötelesség, s mindből eszköz lett később, hosszabb-rövidebb időre. Nem így képzeltem el az örökségem megteremtését. Most viszont látni akartam, hogy mi sarjadt ki végül az én átkozott magomból, mivé lettek a vérvonalam tagjai. Jóvátenni a múltat... Ha ez ugyan valamilyen formában lehetséges, meg akarom tenni,változtatni akarok, és elsősorban magamon, de ehhez az is kell, hogy másképp tekintsek az örökségemre. Némi szeretettel és törődéssel. - Hát ő is farkas? - kérdeztem, mikor ziláltsága okát elárulta. Rám nézett, könnyes tekintettel és egy pillanatra belém mart a kelletlen bűntudat, amiért ezt a testet bitorlom. Hamarosan megértem a könnyeket, a terhet, amit a felbukkanásom rótt rá, s ami még csupán a jéghegy csúcsa. Tíz éve Declan elhagyta... tíz hete megszűnt létezni. Érdekelt, hogy ezt miképp fogadná, miképp dolgozná fel, de bizonytalan voltam még azt illetően, hogy mi az, ami kegyetlenség volna és mi az, amit magától értetődően várhatok el mind tőle, mint a többi utódomtól. A megölésem gondolata azonban akkor sem tetszett, egy ösztönös mordulással adtam ennek hangot. Egyszer egy kölyköm már megölt, eléggé maradandó élmény volt ahhoz, hogy ne kívánjam az ismétlést. Leengedtem a kezem szinte egyidőben azzal, hogy elhúzódott és zsebre tettem, úgy figyeltem őt tovább, s azt, ahogy az észrevétel megállapodik benne, majd hangot is ad neki. - Sok idő telt el, mindenki változik. A pillantása gyanakvóvá, vagy inkább még csak fürkészővé vált, mint aki sejti, hogy valami nagyon hibádzik, tudja, hogy az a valami a szem előtt van, de pont azért, meg rémisztő a lehetőség, inkább még nem mer belegondolni. A kérdése tapogatózás volt, óvatoskodás, a kétely kiszivárgása. - Más, mint akinek gondolsz, mint akit látsz most. A lényeg mindig a felszín alatt van. Sötét íriszembe karmazsinvörös derengés lopakodott, halvány, alig észrevehető, a pajzsomat azonban még nem engedtem le, még nem hagytam, hogy mögé lásson. Apró morzsák, ennyit hintetem csupán el neki, s figyeltem, ahogy szépen sorban felszedegette őket, miközben olyan ingerült és ingatag volt, mégis... ott volt az erő is.
Inkább nem mondtam semmit arra, hogy hamarabb jött volna, ha tudja, hogy itt vagyok, mert ezt nehezen hittem el. Az elkövetkező pár napra azonban bőven eleget veszekedtem az utóbbi időben, úgyhogy nem szándékoztam most vitába keveredni vele azon, hogy nem hiszek neki. Valószínűleg ugyanis ez történt volna. Persze lehet, hogy tévedek, de inkább meg akartam előzni az efféle feszültséggel teli helyzeteket. Nem is tudom igazán, hogy mikor lettem ilyen konfliktuskezelő. Biztosan csak elfáradtam, mert máskülönben nem hátráltam volna el egyetlen összeszólalkozás elől sem, a szemeimből azonban kiolvashatta, hogy kételkedtem a szavában. Mielőtt még meggondolhattam volna jobban is, máris kimondtam azt, ami a szívemet nyomta. Valahol akartam, hogy minden olyan legyen közöttünk legalább egy pillanatra, mint régen, habár tisztában voltam vele én is, hogy ez lehetetlen. Már csak a düh és sértettség miatt is, amit iránta éreztem az elmúlt néhány évtizedben, már amikor egyáltalán eszembe jutott. Sok esetben inkább próbáltam túllépni rajta, hiába voltak szép emlékeim róla. - Ó, még ha tudnád, hogy micsoda farkas… - kínomban felnevettem, pedig semmi öröm nem vegyült a hangomba. Boldognak kellett volna lennem, hogy az apám életben van, és most itt van, de mégsem voltam rá képes, hogy maradéktalanul belezuhanjak az örömbe és elfelejtsek minden mást, ami rossz volt. Akartam én, tényleg, de ennél több eszem volt azért. – Ő is itt van a városban – tettem még hozzá, bár ez amúgy is egyértelmű lehetett számára, ha egyszer most találkoztam vele, én meg itt voltam. Azt mondjuk Declan nem tudhatta, hogy az itt tartózkodásom nem olyan egyértelmű, de ez már az én titkom volt most. Az még a szomorúság ködén át sem kerülte el a figyelmemet, hogy nem tetszett neki a megölésének gondolata. Ám a reakciója nem éppen az volt, amire számítottam, vagy amit régen vártam volna tőle. Inkább tűnt most a morranás miatt farkasnak, mint őrzőnek, de akkor még nem fogalmazódott meg bennem ezzel kapcsolatban a kétely. Némi haladékot kapott, egészen két percet, amíg olyan irányt nem vett a beszélgetés és úgy nem pillantott rám, mintha legalábbis az apám lenne. Ez már olyan vészjelzéssel sípolt a fejemben, hogy hülye lettem volna, ha végre nem figyelek oda rá. A kérdés már csak az maradt, hogy mi történt vele és hogyan lehetséges mindaz a változás, ami beállt nála. - Igen, talán ez így is van – bólintottam. Noha a szomorúság és tanácstalanság még mindig ott volt bennem, ennek ellenére a kétkedés nem szűnt meg, továbbra is gyanakvóan méregettem. – Viszont az ötven év még így is kevés ahhoz, hogy ekkora változást eredményezzen, igaz? – vontam fel a szemöldökömet, hiszen ennyi idő telt el azóta, hogy szó nélkül kisétált az életemből. Most határozottan kezdett dühíteni. – Már akkor rájöttem, hogy más vagy, mint akinek gondoltalak, amikor tíz együtt töltött év után nem értem neked annyit, hogy legalább elköszönj tőlem! – vágtam vissza szinte gondolkodás nélkül. – Most pedig megint más volnál? – arcomon valamiféle gunyoros, cinikus kifejezés jelent meg. Legalábbis addig, amíg a vöröses fény láttán át nem adta helyét a hitetlenségnek és a tagadásnak. Igaz, hogy csupán alig volt látható, ám én végig a szemeit néztem, így nem volt nehéz észrevenni. - Ez nem lehet… - még le sem esett, hogy ez a felismerés, a tény mit jelentett. Csak a fejemet ráztam kétségbeesetten, mint akivel megfordult a világ. Megint. Hátráltam is egy lépést, próbálva tagadni azt, ami immár biztosan vetette meg a lábát a fejemben. – Újra megkérdezem… ki vagy te? – kérdeztem suttogva, ám egyelőre valószínűleg még nem esett le neki, hogy tudok az Elsők létezéséről. Ha mégis, akkor kifejezőbb volt az arcom, mint gondoltam volna, bár a meglepettséget így sem játszottam meg. Mivel a pajzsot még nem engedte le, így nem tudtam a vérvonalat besaccolni, aminek segítségével megállapíthattam volna a valódi kilétét. Fájt is miatta a szívem, ám a feszült figyelem mit sem csökkent részemről. Ő ismert engem, és ez már éppen eléggé nyugtalanított.
Kis híján mondtam, hogy biztosan nem olyan farkas, mint én, ám ez egyfelől túl öntelten hangzana, másfelől... igaz, hogy kicsi esélye volt, de volt annak, hogy az egyik Fivérem legyen az apja. Ebbe azonban nem akartam belegondolni, mert valami azt súgta, hogy csak felidegesíteném magam, az pedig általában nem vezet semmi jóhoz. - Mióta van itt? - firtattam, hátha ezzel közelebb jutok némi támponthoz. Valójában két dolog érdekelt: Testvérem-e az apja, vagy esetleg leszármazottam vérvonalon belül? Amennyiben egyik sem, úgy legfeljebb járulékos tartozék a szememben Holly mellett. Az arcát fürkésztem,a változás, felismerés, vagy legalábbis a gyanú árnyékát kutatva a tekintetében, egyre inkább kétségekre adva okot neki. Ismerte Declant, ami nekem most pech, méghozzá hatalmas. Ha így folytatom, lassan a homlokomra tetováltathatom, hogy ki is vagyok valójában. - Sajnálom, őszintén... - mondtam, mert hátha Declan is ezt mondta volna neki, de még mindig csak találgatni tudtam, ami az igazat megvallva, felettébb bosszantó tud lenni egy idő után. - A világ csupa változás, a változás az életet jelenti, ami stagnál, az halott. - Épp elég volt abból az állapotból. - Mit gondolsz... - lejjebb engedtem a pjazsom, így már biztosra vehette még inkább vérfarkas mivoltom - ki vagyok? - A vérvonalamat is kiérezhette finoman, energiáimból pedig az a leheletnyi hívást, ami a farkasára hatott, ami szinte édesgette őt magam felé. Kíváncsi voltam, hogy van-e bármi sejtése, ha igen... akkor lehetséges, hogy az apja közülünk való. Évekig volt a szemem előtt, semmi jelét nem mutatta, hogy tudna az Elsőkről, vagy a testcserélési lehetőségükről. Akkor talán én is korábban megtudom és előbb kelek életre. Ha tud rólunk, akkor most porrá zúztam minden reményét, arra nézve, hogy valaha is találkozhat még az igazi Declannel ebben az életben.
//Bocsánat a várakoztatásért és a hosszért, lesz jobb is! //
- Fogalmam sincs – vontam meg a vállaimat tanácstalanul, hiszen én sem voltam mindig a városban. Ha pedig így is lett volna, tőle nem kérdeztem, megfigyelőként pedig már rég nem működtem, hogy minden egyes ide érkezőről információim legyenek. Azért sok tekintetben megkönnyítette az életemet az, hogy nem voltam tagja a falkának, másfelől azonban tényleg magányossá tett, mindenféle értelemben. Csakis ezért igyekeztem a jó oldalát nézni, ami nálam abban merült ki, hogy odafigyelhettem a saját dolgaimra. Egészen pontosan a karrieremre, mert már nem igazán akadt, ami fontos lett volna számomra jelenleg az életemben. - Igazából nem is kérdeztem tőle… - vallottam be őszintén. Az volt az utolsó dolog, amire kíváncsi voltam vele kapcsolatban, hogy mióta van itt. Arról viszont megkérdeztem, hogy miért jött ide, de ez most nem tartozott erre a férfira. Sőt, kezdtem azt gondolni, hogy semmi más sem tartozik rá velem kapcsolatban, mivel túlzottan gyanúsan viselkedett. Azt még nem tudtam volna megmondani, hogy miért volt furcsa, de határozottan bizalmatlannak kezdtem érezni magam vele kapcsolatban. Amúgy is elég gyanakvó lettem mostanában, de amikor valaki olyan bukkan fel a múltból, akit jól ismertem, és mégsem hasonlít önmagára, ezekben az időkben igencsak érdekes számomra. Valószínűleg nem ok nélkül. - Hát én is – mondtam halkan, hangomból azonban kihallhatott valamiféle feszültséget. Az egész helyzetnek szólt, és az egyre növekvő bizonytalanságomnak vele kapcsolatban. Tényleg sajnáltam, hogy úgy alakultak annak idején a dolgok, de valami azt súgta, hogy ezen már úgysem tudunk majd változtatni, ahogyan helyrehozni sem lesz lehetőség. Túl nagy volt a kár, tényleg túl sokat változtunk mind a ketten, ezt el kellett ismernem. – Nem szeretem az efféle bölcsességeket… - fűztem hozzá kissé mogorván, elutasítóan. Tény, hogy sokat változott a világ, de én nem mindig szerettem, ha körülöttem is megváltoztak a dolgok. Akkor sem, ha tisztában voltam azzal, hogy ez elkerülhetetlen velejárója az életnek. Ahogy a pajzsát lentebb engedte, hirtelen meglepetésemben elnyíltak az ajkaim. Szemeim nagyra nyíltak, és most először történt meg, hogy semmit nem tudtam mondani, csak tátogtam, mint a halak. Reflexszerű reakcióm az volt, hogy automatikusan elhátráltam tőle egy lépéssel, és elkezdtem rázni a fejemet. Így már nem volt nehéz kitalálni, hogy melyikük az, hiszen a vérvonal egyértelműen csak egy Elsőhöz tartozhatott. Túl ismerős volt, már-már ijesztően az. Valahol nevetni támadt kedvem, hogy annak ellenére, hogy apám óvva intett tőle, mégis belé botlottam. Bár sosem tudhatom, hogy hány Elsőhöz volt már szerencsém életem során, hiszen csak most szereztem tudomást arról, hogy még mindig éltek. - Sangilak… - suttogtam alig hallhatóan. Most már legalább mind a kettőnk számára egyértelmű volt, hogy ki kicsoda. Sajnos jelenleg a sokktól még nem esett le, hogy ez mit jelentett Declanre nézve. Amúgy sem voltam teljesen képben arról, hogy ez hogyan zajlik, hiszen azt is jelenthette volna, hogy valami másik testben ő tovább élt. Azt nem tudhattam, hogy az előttem álló férfi most tért vissza újra az élők közé. – A Sors biztos, hogy valami nagyon gonosz tréfát űz velem – még mindig nem tértem magamhoz, igazából azt sem gondoltam át teljesen, hogy mit mondtam. Tétován beletúrtam inkább a hajamba, hogy elrejtsem a kezem remegését, legalább a látszatot fenntartva.
Nem tudja, mióta van itt az apja. Nagy kár, így nem lettem előrébb, ő viszont egyre inkább azzal, hogy nőttön nőtt a felém táplált gyanakvása. Nem siettem nagyon elébe, csak elcsepegtettem az észrevehető dolgokat, hadd rakja össze magában szép lassan a képet. - Sajnálom - mondtam halványan elmosolyodva arra, hogy nem szereti az ilyen bölcsességeket és finoman vállat vontam. - Korral jár. Leeresztettem a pajzsom, erőm, energiáim lassan hömpölyögtek körülöttem, mint egy medréből kilépett, megáradt folyó, olykor felkorhadt, hogy körbejárja az örökségét, hogy most végre életünkben is szemügyre vegyük, megnézzük, hogy Holly milyen. A farkasa, az életereje, a benne zubogó erő, minden, ami hozzánk köti őt és ami elválasztja, vagy másabbá teszi tőlünk. Egy ponton hasonlított Saaristoékra a vérvonal ezen ágának első foka miatt, de utána semmi több. Csak ott kapcsolódott hozzájuk. Amikor kimondta a nevem, egy leheletnyivel feljebb szegtem az állam, mintegy jelzésképp, hogy bizony, ezt eltalálta. - Személyesen - bólintottam lassan, már-már ünnepélyesen. Olykor őszintén kedvem lett volna örömtáncot járni, hogy igen, itt vagyok, én vagyok fizikai valóban, még h nem is a saját testemben, de igen, én vagyok! Ez viszont aligha lett volna méltó hozzám, így megmaradtam annál, hogy gondolati síkon szórakoztattam el magam ezzel a képpel. - Hogyan raktad össze? - firtattam, mert érdekelt. Sakari mellett évszázadokon át ott voltam és még neki is be kellett mutatkoznom, Holly annyi előnnyel indult, hogy ismerte korábbról Declant, a farkas energiáim pedig elárulták, hogy valami történt, valamint azt, hogy a vérvonalba tartozom, de... egyből kiszúrni, hogy Elsővel van dolga... Kellett már találkoznia valamelyikünkkel, vagy legalábbis valahonnan megtudni, hogy miképp lehetünk még életben, ha életben vagyunk.
Még mindig annak a hatása alatt voltam, hogy sikerült megint belefutnom egy elsőbe, ráadásul olyan körülmények között, hogy arra nem is számítottam. Pont azzal, akitől apám óvni akart, és akire én mégis annyira kíváncsi voltam. Maradjunk annyiban, hogy egyáltalán nem arra számítottam, hogy a valamikori hozzám legközelebb álló személy képében találkozhatok a vérvonalam alapítójával. Mit lehet ilyenkor mondani? Egyáltalán mi az, amit egy hozzá hasonló elvárna attól, aki hozzá tartozik? Nem sok tapasztalatom volt az ilyesmiben, ráadásul a hangulatom sem volt éppen a toppon. Egyébként sem jellemző rám, hogy uralkodjak magamon és a viselkedésem mindig kifogástalan legyen, de most aztán pláne távol álltam tőle. - Ezt nem hiszem el… - suttogtam még mindig hitetlenkedve. Arcomon végigsimítva beletúrtam hosszú, aranyszőke tincsei közé, bár tekintetemet le sem vettem róla. Térre volt szükségem és levegőre. Jó sokra, ugyanis kezdett légszomjam lenni a hirtelen rám törő érzések miatt. Még mindig nem esett le, hogy ez a testbirtoklás milyen következményekkel járhatott, hiszen az a nagy helyzet, hogy élhetett Declan akár egy másik testben is. Nem feltétlenül halt bele, hiszen azt sem tudtam, hogy Sangilak az utóbbi évszázadok során Shane mellett volt védőszellemként. Honnan is tudtam volna? Nem reklámozta… - Öhm… - próbáltam összeszedni magam, de ilyesmire álmomban sem számítottam, amikor elindultam az esti sétámra otthonról. Én ostoba ki akartam szellőztetni a fejem, ehelyett csak még tovább bonyolódott az amúgy sem egyszerű életem. – Maradjunk annyiban, hogy nem te vagy az első abból a falkából, akivel találkozom – válaszoltam meg a kérdését, az utalás pedig nyilvánvalóan a legelső falkára vonatkozott. Ehhez kétség sem férhetett, főleg, hogy mind a ketten tisztában voltunk az Elsők létezésével ugyebár. Nem akartam egyből hozzávágni, hogy ki volt az illető, ugyanis sejtettem, hogy arra is rá fog kérdezni. Egy kicsit még késleltetni akartam, mert attól tartottam, hogy ő is úgy fog reagálni, mint az apám, amikor szóba hoztam Sangilakot. Nem akartam én meginni a levét, mindenesetre valahol örültem neki, hogy én is meg lettem tisztelve azzal, hogy megtudtam kicsoda. Persze nem rajta múlt, ez nyilvánvaló. Csakis a szerencsén, vagy inkább a Szellemek keze lett volna benne? Egyre megy jelenleg. - És… mi lett Declannel? – kérdeztem meg kissé bizonytalanul. Talán féltem a választól, talán csak nem tértem magamhoz még mindig a sokkból, amit a jelenléte váltott ki. – Egy kicsit ez bizarr – közöltem némi gondolkodás után, mutogatva rá, meg a körülöttünk lévő térre. Természetesen magára a szituációra gondoltam. Arra, hogy éppen egy olyan testben van benne ő, akit én ismertem és emlékek kötöttek hozzá.
Meglehetősen kegyetlen lehetek, amiért kezdem élvezni, hogy a leszármazottaim sorra ledöbbenek azon, hogy én vagyok én. Öröm nézni a felismeréssel társuló döbbenetet az arcukon. Ezt természetesen nem mutatom ki, arcomon csupán egy finoman ívelt mosoly látszik, energiáim pedig innentől kezdve maguktól értetődően érdeklődőek. A válaszára összehúztam a szemem. Szóval már találkozott egyikünkkel, de nevet azt nem mond. Nekem, a vérvonala fejének. - Kivel találkoztál még? - érdeklődtem és tette felé egy lépést, de nem voltam fenyegető, szavaimnak se volt követelőző éle, egy egyszerű kérdés volt. - Áruld el, kérlek! Kényszeríthetném is, de az túlságosan is az Apánk módszere ahhoz, hogy hirtelen ilyesmivel éljek. Ha nem mond nevet, az ugyanúgy árulkodó egyébként: valamelyik Testvérem nagyon tart tőlem, legalábbis cseppet se zárt a szívébe és nem átallott titoktartást kérni. Vagy szimplán ilyen fontosak egymásnak Hollyval és akkor itt megint felmerülhet bennem az apaság kérdése. - Te felelsz, én is fogok. - Elképesztően diplomatikus és üzleties vagyok, régen ez másképp volt. Talán most is ugyanolyan vagyok, csak megpróbálom elrejteni? Idővel elválik, egyelőre mindenesetre jobban örülnék, ha különösebb erőszakoskodás nélkül kapnék választ a kérdésemre. Nem kis titkot osztottam meg vele pusztán azzal, hogy felfedtem magam, talán nem nagy elvárás némi viszonzást kérni cserébe. Megtehetem. Sok mást is emellett egyébként, de... előbb kíváncsi vagyok, hogy a finomabb, szelídebb módszerekkel mégis meddig lehet eljutni. Az igazat megvallva nem számítok sok eredményre, pedig mindkettőnknek - vagy hármunknak-négyünknek, ha az apját is beleveszem - könnyebb lenne, ha együttműködne.
Sejtettem, hogy rá fog kérdezni, hiába akartam kikerülni a dolgot. Egyértelmű volt, hogy ha már kénytelen voltam elárulni neki, hogy miből jöttem rá a valódi kilétére, akkor majd azt is tudni akarja, hogy ki volt az, aki lebuktatta az Elsőket előttem. Kicsit azért tartottam attól, hogy mit fog reagálni, de valószínűleg akkor is lerítt volna rólam a felismerés, ha meg akarom játszani előtte, hogy semmire nem jöttem rá, és még mindig Declannek hiszem úgy, hogy farkas energia érződik felőle egyértelműen. Továbbra is azt mérlegeltem magamban, hogy mondjam-e, vagy mi baj származhat belőle, de végül mégsem ez volt, ami a leginkább motivált. Sokkal inkább az ajánlat, hogy ő is válaszol a kérdéseimre, ugyanis voltak, nem is egy, és már az előbbire sem reagált semmit. Ez igencsak felbosszantott, és nem is kívántam eltitkolni előle ezt az apróságot. - Nem szeretem, ha efféle kényszerhelyzetbe hoznak – közöltem nemes egyszerűséggel. Azt nem mondhattam, hogy zsarolt, mert igazán ez nem számított annak, de valahogy mégis olyan rossz érzésem volt tőle, amiről nem kívántam hosszabban merengeni. Helyette meg kellett volna valahogy oldanom ezt a helyzetet, de úgy éreztem, hogy hamarosan atomjaimra fogok széthullani, ha ez így megy tovább. Alig másfél hónappal ezelőttig még remek életem volt. Nyugodt, és kiszámítható, most bezzeg a feje tetejére állt minden, és már semmi nem akadt, ami tetszene nekem. - De legyen… - egyeztem bele végül mégis, egy hosszabb szusszanást követően. Most már nem hátráltam el tőle egyébként, kihúzott háttal álltam előtte. Igazából azonban sírni és toporzékolni lett volna kedvem, hogy a nyugalom helyett, amire most vágytam, csak még több szart sikerült a nyakamba kapni. – Kilaunnal volt szerencsém találkozni – nem volt bennem félelem, amikor kimondtam a szót. Inkább csak attól tartottam, hogy ő miként fog reagálni a név hallatán, mert azért maradjunk annyiban, hogy nem volt mindegy. Ha ők nincsenek valami jó viszonyban, és a vérszerinti lánya ezzel kihúzza a gyufát, annak nagyon nem örültem volna. Mint ahogyan semminek sem, aminek az ostora rajtam csattant. - Most már elárulod, hogy mi lett Declannel? És mióta… - talán egy kicsit számonkérésnek tűnhetett a hangnem, amit használtam, de nem tehetek róla. Türelmetlen voltam, és tele volt a hócipőm mindennel. A kétségbeesésről és tanácstalanságról már nem is beszélve. Egyszerűen ötletem sem akadt, hogy hogyan szedjem össze a darabokat, amelyek ezer felé repültek el. Régen nem éreztem már magam ennyire ramatyul, mint mostanság. Ez a találkozás önmagában talán izgalmas lehetett volna, de a látvány mégsem engedte, hogy felhőtlen legyen az örömöm.
- Én se szeretem a körülményeskedést - szögeztem le, továbbra is kellemes hangszínnel, de érezhető volt ebben már, hogy itt nem ő diktál, és ha kell, kész vagyok nyomatékot adni a szavaimnak. Egyelőre azonban semmi okát nem láttam, csupán arra figyelmeztettem - magamhoz képest elképesztően - finoman -, hogy nem jó, ha türelmetlenné válok, vagy elérik, hogy a helyzet ne legyen ínyemre. A beleegyezésnél épp csak nem mondtam, hogy én is így gondoltam. Ezt viszont megtartottam magamnak, a szellemek óvjanak tőle, hogy ugyanazokat a hibákat kövessem el, mint egykor és az örökségemmel gyilkos viszonyt ápoljak. A név hallatán enyhén felvontam a szemöldököm, szám sarka pedig meghatározhatatlan mosolyra húzódott. - Szóval Kilaun. Látom, még mindig nagyon szeret mesélni - mondtam szinte csak magamnak némileg eltűnődve. A pletykás fajtáját! Holly még csak nem is az ő vérvonalába tartozik, milyen alapon és jogon avatta be őt az Elsők létezésébe? Jogon és alapon... "Az apám életben van… és én találkoztam vele"... "ő is itt van a városban"... "ó, még ha tudnád, hogy micsoda farkas". Micsoda farkas. Látszólag minden ok nélkül felnevettem, arcomat, szememet pedig a kezemmel takartam el, mint aki tényleg remekül szórakozott. Éreztem, ahogy a szemem vörösbe váltott, de visszaparancsoltam bestiális oldalamat. Te ostoba, vén bolond! Tényleg ennyire szentimentális vagy még mindig, Fivérem? A saját fejedre hozod a bajt, csak tudnám, miért éri ez meg neked... Fecsegő vagy, nem Álmodó. Megháborodott, ha képes volt a saját lányának felfedni magát, mert biztos nem ugyanabban a testben él, mint annak idején, amikor Holly született. Legalábbis valószínűnek tartom. Erre... Elárul neki mindent. De legalább már tudom, hogy a Mesemondó is a városban van. - Gyere, foglalj helyet! - tereltem finoman a lépcsőhöz, azt hiszem, már szüksége volt rá, hogy leüljön és a következők se lesznek könnyebbek számára. Mialatt magyaráztam az alkunk értemében, hiába a szavak, csak azon járt az eszem, hogyan lehetett ennyire... felelőtlen Kilaun. Sose volt felhőtlen a viszonyunk, erre megteszi azt a szívességet, hogy a lányával egy hatalmas gyengepontot kínál fel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe, hogy ezzel később még akár mennyire vissza is élhetnék, csakhogy azon voltam, hogy ilyenre ne kerüljön sor. Nem akartam mindent előröl kezdeni, újra romokból építkezni. Bár ki tudja... - Nem olyan rég kaptam meg a testét - kezdtem bele, s letelepedtem mellé. - Korábban hallott voltam, Holly... mivel csak szellemként léteztem, Declannek nem volt másik test, amibe költözhetett volna. Feláldozta magát azért, hogy én itt lehessek, hogy éljek. Megtiszteltetésnek tekintette, és én sose felejtem el az áldozatot, ami ezzel hozott. Őszintén kedveltem a bátrakat, az őrző pedig harcoshoz méltó önfeláldozásról tett tanúbizonyságot. Láthatta rajtam és érezhette, hogy ez sokat jelentett nekem, hogy a legkevésbé se gondoltam úgy, hogy még a hajdani őrző tartozik nekem, amiért én bújtam a testébe. Valaha én is harcos voltam, igazi harcos, még emberként. Tudtam, mit jelent az áldozat és mennyit ér, ha önként hozzák meg.
- Hát persze… - ajkaim csak egy egészen picit rándultak meg felfelé, de jókedvem valahol nagyon messze járt tőlem jelen pillanatban. Inkább csak valahol nevetségesnek találtam, hogy pontosan ezt a reakciót vártam ettől a férfitól itt előttem, akiről kiderült ugyebár, hogy vérvonalam legelső tagja. Persze, hogy nem szerette a körülményeskedést, noha róla nem sokat tudtam igazándiból. Hallottam elvétve történeteket, de nem érdekelt annyira a múlt, hiszen még a sajátom elől is menekültem, nem hiányzott a nyakamba még másoké is pluszba. Bőven megvoltak a magam problémái. - Igen, akár így is mondhatjuk. Nem sok esélye volt arra, hogy másképp tegyen – vontam meg a vállaimat viszonylag könnyedén, mert ez volt az igazság. Kényszerhelyzet volt, hiszen rádöbbentünk egymás valódi kilétére, bár így is rajta múlt igazából, hogy beavat-e vagy sem. Én mindenesetre örültem neki, hogy így történt, mert így a jelenlegi helyzetemben sem voltam annyira nagyon elveszett, mint amilyen tudatlanul lettem volna. Az olyan eseteket sohasem szerettem, valahogy mindig is kedveltem, ha tisztában voltam mindennel. A nevetése hallatán csak kérdőn vontam fel a szemöldökömet, homlokomat pedig rosszallóan ráncoltam. Nem szóltam semmit rá, habár nagyon nehezemre esett visszafogni magam. Még akkor sem mozdultam felé, amikor invitált, hogy üljek le mellé. Csak pislogtam rá, ám nagyjából fél perc elteltével végül mégis léptem felé, hogy a lépcsőhöz ülve leüljek a hideg kőfelületre. Jelenleg éppen nem voltam olyan állapotban, hogy finnyásan elhúzzam a számat, amiért össze kell koszolnom a nadrágomat. Most minden volt ugyanis a megjelenésem, csak olyan kifogástalan nem, mint amilyet a környezetem megszokhatott tőlem. Persze a ruháim most is tökéletesen illettek egymáshoz, csak éppen az arcomról rítt le, hogy valami nagyon nem stimmelt velem. Nem az a magabiztosság tükröződött a vonásaimról, mint máskor. Ez bizonyára bosszantott volna, ha látom, de nem láttam. Tudatosan kerültem el a tükröket már otthon is, itt pedig nem volt semmilyen felület, ahonnan visszapillanthattam volna saját képmásomra. - Nos? – kérdeztem kissé félve, kissé türelmetlenül, miután már félig felé fordultam. Elég közel volt, de egyáltalán nem éltem meg rossz élményként. Inkább olyan természetesnek hatott, bizonyára azért, mert a farkasom nem ódzkodott az övétől, inkább húzódott volna közelebb hozzá. Ez egészen furcsa élmény volt számomra, de egyelőre megtartottam magamnak. Helyette arra koncentráltam, amit Declan mondott. Illetve Sangilak, már megint majdnem elfelejtettem, annyira belefelejtkeztem egy pillanatra a látványba. Szerettem volna odabújni hozzá, megérinteni, hogy tényleg valóságos, hogy őt látom, még ha nem is teljesen ő az. Megtenni azonban mégsem mertem, merész természetem ellenére sem. Csak hallgattam azt a hangot, amit olyan jól ismertem, és ami annyira hiányzott hosszú évtizedeken át. - Hogy… micsoda? – ereimben meghűlt a vér, arcom olyan fehér lett, mint még soha. Szemeim rémülten nyíltak tágra, és legalább úgy hápogtam, mint egy partra vetett hal. Ha eddig nem voltam jól, akkor most már olyan mélyre kerültem, hogy azzal szembe sem akartam most nézni. – Én… - csak a fejemet ráztam meg, ám a könnyek egyelőre nem jöttek. Talán elapadtak az elmúlt időszak miatt, talán csak várattak magukra. A tüdőm mindenesetre sípolt a kapkodó lélegzetvételektől, szinte észre sem vettem, ahogyan a pánik lassan úrrá lett rajtam. Nekem nem szokásom pánikba esni! - Nem, ez nem lehet… - próbáltam ezúttal a tagadáshoz nyúlni, miközben kínomban felálltam a lépcsőről és elkezdtem Sangilak előtt fel-alá járkálni, mint egy ketrecbe zárt vadállat. – Nem halhatott meg… - motyogtam magam elé. Már csak azért is nehéz volt ezt feldolgoznom és elhinnem, mert itt láttam őt magam előtt, de közben mégsem. – Ezt nem hiszem el, ez nem… - kezdtem átlépni egy bizonyos határt, vállaim megereszkedtek, ahogyan két karommal átfogtam magam, hogy a kitörni készülő zokogás ne rázza annyira a testemet. Mintha csak ezzel próbálnám meg összetartani a testemet attól, hogy ne essen milliárdnyi apró darabra.
Egy leheletnyit felvontam a szemöldököm. Nem nagyon volt esélye, hogy másképp tegyen. Hát ez roppant szórakoztató, csupán azt sajnálom, hogy nem lehettem szemtanúja, amikor egy... nos, hozzánk képest tulajdonképpen kölyök, gyermek olyan helyzetbe hozta Kilaunt, hogy nem tudta magát kimenteni. Az igazat megvallva: a saját emberi gyengeségünkön túl nem találok semmi olyat ezen a világon, ami vallomásra kényszeríthet minket. A gyengeségeink viszont a többiek fejére is bajt és nem kívánt figyelmet hozhatnak. Rendkívül bölcsen tette, hogy nevetésemhez semminemű kommentárt nem fűzött, így az elégedettség szikrája átvillant egy szívdobbanásnyi időre a tekintetemen. Ahogy leült mellém, éreztem a felőle érkező energiákból, hogy közelebb húzódna, farkasa az enyémhez, ő pedig ahhoz a testhez, amit birtoklok. Nos, előbbin segíthettem, készségesen fogadtam, nem állt szándékomba elhárítani a közeledését, hiszen hosszú ideje először érezhettem ilyen formán az örökségemet. Kellemes volt, még akkor is, ha azok után, amit megtud, nem leszek kedves a számára. Vérvonalfő vagyok, Első... nevetségesnek tűnhet, hogy talán most fogtam fel igazán, mi mindent jelent ez. A védőszellem létet már értettem, de az, hogy a Muszklik Apja vagyok... ez szinte megbabonázott egy pillanatra. A hírtől megrémült, olyan hevesen reagált, amire igazából nem számítottam, így amit tettem, az teljesen ösztönös volt. Tenyeremet a hátára tettem és körkörösen simogatni kezdtem, miközben energiáim nyugtatóan ölelték körbe. Nem megfojtva, vagy elnyomva, egyszerűen csak mint erős, masszív valamibe, amibe belekapaszkodhat, amitől támaszt remélhet és kaphat kis időre, amíg eléggé meg nem erősödik. Ennek kellett volna lennem? Támasznak? Nem akadályoztam meg abban, hogy felkeljen, ha számára ez volt a feszültség levezetésének legjobb módja, nem állítottam meg. Energiáim továbbra is nyugalomról árulkodva lengtek körbe, s egyúttal őt is próbáltam nyugtatni, vigasztalni, bár... igazából egyikben sem volt nagy tapasztalatom. A düh, a pusztítás és az agresszió, a harc volt az életem, nem a csendes támogatás. Az efölötti sutaságomat azonban egyelőre jól tudtam leplezni. Nem keltem fel, ugyanúgy, ugyanott üldögélve követtem Holly mozgását a tekintetemmel. - Gyere ide egy kicsit! - nyújtottam ki felé a kezem, remélve, hogy megfogja. - Segíteni akarok, gyere... Kicsit könnyebbé tenni, kicsit megértetni, kicsit elfogadni, kicsit... a magam néma módján bocsánatot kérni. - Nem állítom, hogy bennem tovább él, hogy a cserével bármi is megragadott a lelkéből. De azt tudom, hogy nem akarná, hogy gyászold. Láttam őt, Naturalak. Láttam, közvetlenül előtte, és... büszke vagyok, hogy egy bátor ember helyébe léphettem. Ne gyászold. Többet érdemel könnyeknél és bánatnál. - Ha fogta a kezem, akkor kissé megszorítottam. - Akarod őt látni még egyszer? Az legkisebb dolog, amit megtehetek érte, ám a hanglejtésem elárulhatta, hogy valóban csak most, ebben a pillanatban él az ajánlat. Most vigaszt jelenthet, később sebeket tépne fel, végül az emlék függője lenne és megbomlana. Erős kölyköm, nem hagynám, hogy oda jusson.
Szinte nem is érzékeltem egyébként, hogy hozzám ért. Valószínűleg akkor sem lettem volna nyugodtabb, ha mindez eljut a tudatomig, hiszen majdnem egyből fel is álltam. Ilyenkor ugyanannyira vágytam az érintésre, mint amennyire menekültem előle. Mindig attól féltem ugyanis, hogy elsírom magam, ha valaki meg akar vigasztalni. Márpedig a sírásnak itt most egyáltalán nem lett volna helye. Főleg nem Sangilak előtt, akinél titkon valahol be akartam vágódni, hogy szépen mondjam. Szerettem volna, ha büszke rám, mint leszármazottjára, vérvonalába tartozóra, és nem kívánja azt, hogy bárcsak tartoznék máshoz. Valahol vágytam világéletemben az efféle megerősítésekre, úgyhogy nem is volt meglepő ez a természetes reakció tőlem. Csak akkor hagytam abba egy pillanatra a járkálást és torpantam meg a mozdulatsorban, amikor megszólalt. Tekintetem lassan kalandozott felé, szemöldökömet kérdőn vontam fel. Észre sem vettem, hogy a könnyek már megültek a szemeim sarkában. Talán jobb is volt, különben most azonnal fogtam volna magam, hogy itt hagyjam őt és ezt az egészet a hátam mögött. Nem sok kedvem volt ugyanis szembenézni mindazzal, amivel előbb-utóbb úgyis muszáj lett volna. Lehet, hogy gyávaság a részemről, de történt elég sok hihetetlen dolog velem az utóbbi hetekben, ez volt az utolsó, ami hiányzott most nekem. Végül néhány végtelennek tűnő másodperc után elfogadtam a felém nyújtott kezét, bár még mindig kissé vonakodva. Csupán egyet léptem felé, de lényegesen közelebb kerültem hozzá, és ez megint furcsa érzéseket ébresztett fel bennem. Félszeg pillantásom az arcán pihent meg, a szám sarkát pedig idegességemben rágni kezdtem. - Hogyan tudnál ezen segíteni? Hiszen el sem tudod képzelni, hogy mik kavarognak most bennem… - ráztam a fejemet. Hangom halk volt, és most már nem vádló vagy támadó. Sokkal inkább elveszettnek tűnő, mintha legalább három kilométeres távolságról kellett volna beszélnem hozzá. Valójában egyébként még én sem tudtam volna megmondani, hogy mi játszódik most le bennem. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy hatalmas nagy a káosz és én nem tudok kitalálni belőle, bármennyire szeretnék is. A naturalak megnevezésre akaratlanul is megvillantak a szemeim. Nagyon régen nem voltam már abban a helyzetben, hogy annak lehessen titulálni, így most sértőnek éreztem, hiába voltam hozzá képest nagyon fiatal. - Igazából semmit nem érdemelne tőlem azok után, amit tett! – feleltem dacosan, hiába mondtak ellent a szavaimnak a tetteim. Persze, hogy gyászoltam, hiszen valamikor fontos volt nekem, még ha mostanra túl is léptem rajta teljesen. Pontosan ez lehetett az oka annak, hogy végül bólintottam még azt megelőzően, hogy jobban végiggondolhattam volna az egész helyzetet. – Igen, szeretném – mondtam végül, hogy egyértelművé tegyem a szándékom komolyságát. Le is ültem hát mellette újra, mintha percekkel korábban nem ugyanonnan keltem volna fel. - Mit akarsz nekem mutatni? – a hogyant már meg sem kérdeztem, inkább kíváncsisággal vegyes félelemmel pislogtam rá. Tartottam attól, hogy milyen lesz, ha újra őt látom, és nem csupán a testét.
"We live in this world to learn and to teach You can’t speak to deaf ears You can’t show the world to blind eyes You can’t touch other’s heart if it’s closed. Only you can do is just hope, that one day they meet who open their closeness."
- Nem foglak taknyos kölyöknek nevezni. – mosolyodom el. A szurkálódással inkább csak őt lehet felhúzni, mint ahogy most is érzem, egyre jobban megy fel benne a pumpa. - Ott vagyok, ahol lenni akarok. – felelem nemes egyszerűséggel. Sokat sejtetően mosolyodom el. - Nem te fogod megmondani, mikor nyissam ki a szám. ~ A pofonra neked van szükséged. Egy kijózanítóra. ~
Nem hagyom magam, hogy ledobjon magáról. Pont azt nem akarom, hogy ellökjön, vagy fölém kerekedjen. A gördülni próbálást is észreveszem és még jobban ránehezedek, hogy ne tudjon mozogni. A múltkor nem jött be a verekedés, hát teszem azt, aki valójában vagyok. Nem szavakkal válaszolok már erre. Emlékek. Első körben azt, ahogy mások miként tekintettek rá. Igen. Leskelődtem mások elméjében. Akár akartam, akár nem, felém áramlottak mindezek. Futó áramlatként szökellnek át Tria elméjébe, az érzésekkel átitatottan. Ám ez csak rövid ideig tart, mert a saját emlékeimre térek rá. Ha közben mocorogna, szabadulna, le akarna gyűrni, még jobban satuba fogom a fogaimmal és ránehezedek. Szőrmékbe burkoltan bámulom a bejáratnál ücsörögve, alig kapva levegőt, ahogy a többiekkel edz. Futhatott, ha játékból is, de fegyvert (gyerekeknek valót) foghatott a kezébe. Ahogy a többiekkel lehetett, úgy, ahogy nekem sosem adatott meg. Aztán… ahogy fára mászott és onnan kiáltott le győztesen. Még magamat is alig tartottam meg még lassan húsz évesen is, hiába tudtam időnként kimenni az erdőbe. A győztes érzetei, a büszkesége, ahogy letekintett másokra. A nevetése. A játékok közbeni jókedve, ahogy a szél beletépett a hajába, amikor futott. Egész lényéből sütött az, ami nekem, akkor úgy tudtam, sosem fog megadatni. Hogy ő is éppen annyira eltér a többiektől, mint én, de ő szabad lehetett, mehetett, mert tudott, ahova menni akart. Aztán jön a tűznél történtek. Átadom neki azt az érzést, ahogy tudom és érzem, hogy már csak napjaim vannak hátra, miközben ő nagy bátran előlép és felvillan elmémben a tette. De nem a gyűlölet, hanem az irigység szállt meg. Mert harcos, mert szabad és féktelen. És hogy három nap múlva is felkel a nappal játszani, amikor én már nem biztos, hogy leszek. Majd végül az a nap, amikor szétszéledtünk és kerestem, de nem találtam sehol. Nem találtuk sehol. Az aggodalmat, a hiányát. Mert egy közülünk és cseppet sem kívül álló. Azt, hogy fontos a számunkra. hogy hiányoltam. Nagyon. Mindez pár pislogásba sűrített érzelmi roham. ~Ajánlom, hogy rájöjj, miért is nyöszörögtél feleslegesen több száz évet, hogy kutyának se kellettél. És hogy nagyon hiányoltalak.~
- Ez a te szerencséd! - fröcsögöm vészjóslón. Az kéne még, hogy taknyos kölyöknek nevezzen! Hát korábban kell ahhoz felkelnie, hogy én ezt hagyjam neki. Egyszerűen nem vagyok képes felfogni, hogy miért nem esett még le neki, hogy nem vezet semmi jóra, ha ingerel. Persze, sejtem én, hogy direkt csinálja, épp csak azt nem értem, hogy miveé érdemeltem ki. Az egy dolog, hogy sose voltam velük, de ők se voltak kíváncsak rám sose. Nem ártottam neki, behódolt magától szóval nincs miről beszélni. Egyszerűen kezd tele lenni a padlás nem gyengén és az is zavar, hogy láthatólag rohadék módon élvezi a helyzetét. - Természetesen, hiszen szájjártatásban remek vagy nélkülem is. - morranok fel. A hócipőm - ha lenne - tökig tele lenne már vele. Nem tudok mit mondani és talán nem is kellene. De mégis ott robog ereimben a harag, ordítani akarok, visszavágni és elérni, hogy elhallgasson. De nem fog. Tudom, hogy nem fog, mert egyszerűen nem olyan fából faragták. Letaglóz mindaz, amit tapasztalnom kell tőle. Először az húz fel, hogy nem tudom ellökni, majd az, hogy rám tehénkedik, mint akinek muszáj. Ráznám magam, mint ahogy őrült rázza le láncait, de gúzsba köt mindaz. amit elmémbe tol. Gyűlölöm a képességét, mindig utáltam, s ez abból, fakadt, hogy féltem tőle, mi lesz, hogyha kiolvassa a fejemből az igazat. Számomra a Főnök, az Álmodó és a Megoldó mindannyian ugyanolyan félelmetesek, rettegett szörnyűségre képesek és nem azért, mert okoztak volna nekem fájdalmat valaha. Nem is hagytam nekik, ez igaz. ~Hagyd abba!~ – morgom képébe, szaggatva hanggal a közénk feszülő emlékeket. Mintha ettől eltűnnének! Óh, én balga, óh, te barom! Nem érdekel, hogy milyen mélyen vájnak belém fogai, szabadulni akarok, karmolom, tépem és harapni igyekszem, erős vagyok annak ellenére, hogy fiatalabb vagyok, mint ő, s hacsak nem szorít rá a torkomra, esélyét véve annak, hogy fogaimat csattogtassam akkor megízlelem a vérét. Egyszerre négy végtagomat nem tudja lefogni, nem tudja elvenni tőlem a harapást és a karmolást is. Illetve de, tudja. Viszont akkor már nem láthatnám a képeket sem, amiket eszméletemnél plántálhat belém, így arra a véleményre jutok, hogy nem érdekel. Harapja csak át a torkomat, roppantsa meg a gégémet, vesszem eszméletem méltó visszavágások közepette, de ne fogadjam el az elmesíkú terrorizálását önként. Fáj. Nem tudom, hogy érzi-e és nem is érdekel. A testem fájdalma cseppet sem érdekel, de mindaz, amit látni kényszerülök a lelkembe mar. Nem én tehetek róla, hogy beteg volt, tisztességtelen paraszt dolog ezt az emlékfolyamot a nyakamba tolnia. Érzem, ahogy a harag gyomorforgató méregként tolul torkomba, acsargóm folyamatos morgása felveri a környéket. ~Nem érdekel!~ rúgok bele mentálisan, s próbálom meg újra lerázni magamról. Kihúzta a gyufát, ami azt illeti. Nem kicsit. ~Legutóbb még undorodtál tőlem, szóval pont szarok rá, hogy kit hiányoltál és kit nem! Eressz el, Biisha, eressz vagy megbánod!~ Úrinő vagyok, s nem teszem hozzá, hogy megint. Minden erőmet beleviszem egy mozdulatba, mellyel le akarom rúgni őt, s ha sikerül, akkor már ugrom is neki, hogy pofámmal marjak belé. Elég volt, hallod? Elég!
Érzem, ahogy ellenfeszülne az emlékeknek. Mondhatnám, hogy nem önös érdekből teszem, ám már nem áltatom magam ezekkel. Azt teszem, amit akkor helyesnek tartok és jelen pillanatban azt, hogy egy testvéri pofont kapjon ilyen módon Annakpok. Lehet vadnak, féktelennek és szabadnak lenni, csak ne csodálkozzon, ha a döglött hal visszaüt. Az meg már ugye, nem tetszik. Másnak is van szabad akarata, tehát mindenkié addig tud menni, míg a máséval össze nem ütközik. Ennyi és kész, utána jön a dominanciaharc. Utálom. Nem hagyom abba, mint ahogy a ficánkolásaiból is hagyom, hogy megtegyen dolgokat, mert arra figyelek, hogy átadjak neki dolgokat. Ezért bevállalom a harapások, karmolások egy részét, de továbbra is biztosan tartom a fölényem, hogy adjam, amit adnom kell. A múltkor ő fogta meg a gyenge pontom, most én teszem. És érte, miatta akarom megtenni, valamint azért is, mert tartom, hogy közöttünk nincs rang. Ha meg van is, azt mindenki magának dönti el és hagyja, hogy mások ezt másként döntsék el magukban esetlegesen. Ettől vagyunk mi, mi. Érzem, ahogy lélekben szenved és amikor érzem, hogy nem érdekli, veszem-e ezt, először csak hagyom, aztán egyre nagyobb elánnal átveszem. Ha valamit elveszünk, akkor helyet adunk valami másnak is. Remélem, hogy ezzel elindul azon az úton, amivel a való önmagára talál. Ha ugyanezt találja meg, aki most van, amit kétlek, mert hiszek a folyós példázatban, hagyom, ha más lesz, akkor is hagyom. Az esélyt adtam, adom meg most neki, a többi rajta múlik én nem dönthetek és cselekedhetek helyette, ez is egy véleménnyilvánítás, amit tőlem kap. Átveszem a fájdalmát, a dühét, a legyőzni akarását, mindazt, ami most benne fortyog, forrong és háborog. És tudom, hogy ezt ő érzi is. Üresre akarom ilyen téren szívni, még ha ennek, felém most ára is lesz, nem kicsi, hiszen nem öt vagy ötven évről van szó, hanem ennek több, mint tízszereséről, mert én bizony minden egyes morzsának utána megyek. Szavaira egy emlékképet adok arról a harcról. Csupán taktika volt, remélve, hogy akkor is sikerül kibillentenem, de nem sikerült. Nem undorodtam tőle akkor sem, átadom ezt az érzetet is, miközben tovább szipkázok ki belőle mindent. Lehet, hogy külső szemlélőnek mindez röpke idő, nekem azonban ilyenkor az idő, mint olyan megváltozik. Üres váz, üres vászon, ennyit akarok neki hagyni csupán, hogy legyen mivel megtelítenie. Az emlékei maradnak, ám a hozzá tapadó hamis képzeteket penészes rongyként rántom magammal, az elmémbe, a szívembe, hogy az emlékek úgy álljanak meg benne, ahogy azok vannak. Amikor lerúg magáról már hagyom, mert ez az idő is leszívott, elvégre egy Első elméjét szipolyoztam ki, ennek köszönhetően már csak egy utolsó mondatot tudok felé küldeni. ~Fehér vászon, az újrakezdéshez…keretek nélkül...~ Eszméletlenül vágódom az egyik fának, és mire a hóba érnék, már ismét emberi alakban vagyok.
Fekete fellegként terpeszkedik fölénk a súlya annak, amit teszünk. Tépem, mert elnyom, tépem, mert hagyja és tépem, mert ezzel magamat is tépázom, akármennyire is szégyen az egész. Darabokat tör le belőlem, lényemmel sebzi magát, sokkal ügyesebben annál, mint ahogy én valaha is tehetném. Tünékeny igazságokat nyel le, magába olvaszt, felszabadít, összetör. Ad és elvesz, megjavít és tönkretesz.. nem tudom. Nem értem. Nem akarom érteni. Elmém sikolt azért, hogyha hagyja abba, lelkem az enyém akar maradni, mindaz, ami vagyok az csak rám tartozik. A düh belőlem születik, bennem van helye, s bár talán jót akar tenni, talán segíteni akar, talán tudja, hogy mit csinál, belőlem úgy szöknek felé az önző nem-teheted-ezt-velem-ek, mint pengék hatolnának belé. Sosem akartam újrakezdeni. Nem akartam megint ott állni az elején. Ismerős volt a harag, az undor, a bennem forrongó gyűlölet. Mind úgy ölelt át, mint védő takaró, de most nincs semmi, ami megvédene attól, ami hirtelen a nyakamba szakad. Olyan jól el tudtam rejteni, mélyre tiporni magamban, megannyi illúzióval taposni agyon a tényeket, lelkem olyan mély zugába zárni, ahol én sem vettem róla mindennap tudomást. Most viszont nem maradt semmi, ami elkendőzze, úgy üvölt a képembe a magamról lerúgott testtel együtt a való, hogy belső dobhártyám, a lelkemé, azé a kérgesé darabokra szakad. Messzire hordja vonyításomat, farkasom üvöltését a szél, s mondanám, hogy ebből kihallik minden haragom, de tetteim mögött nem érzek semmit. Szabadnak kéne lennem? Tisztának? Nem vagyok. Semmi vagyok. Üres. Nincs másom, csak az, amire nem vágyott komolyan soha, egyetlen porcikám sem. Nem tudom, hogy hallják-e. Hogy eljut-e valakihez. Hozzájuk, kinek ugyanoly rég otthona ez a vidék, mint nekem. Nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e itt látni őket, hogy akarom-e a bizonyosságot, mely azt jelenti, tisztában vannak azzal, ami itt és most történt. Köztünk. Vele. És velem. Úgy vagyok, ahogyan az volna, ki újra tanul járni. A régi lépteimre vágyom, az ismerős mozdulatokra, s nem erre.. erre a.. nem is tudom. Amim van. Erre nem. ~ Semmi értelme nincs! Nem kértem, te barom! Te utolsó paraszt! Hogy volt ehhez pofád? ~ szalad ki belőlem ez a pár mondat, s mintha én venném el az eszméletét, még azelőtt hull a semmibe, hogy utána tudnék ugrani. Nem ölhetem meg. Nem azért nem, mert nem lennék rá képes, bár ez is igaz. Nem ölhetem meg, mert nem gyilkolhatom meg saját magam. A haragommal, a fájdalmammal és minden mással együtt vajon átcsúszott belé nyolcszázhét évnyi szívdobogás is? Belefullad abba, ami mindig érte zenélt? Nem remélem, csak azt tudom, hogy remélnem kellene. Az ősi törvény kényszerít arra, hogy alakot váltsak, s kihasználva a fizikai erőmet és minden helyismeretemet nyaláboljam fel. Hagyhatnám itt, akarom is megtenni, de elég furán venné ki magát, hogyha bárki megtalálná. Nem tudhatom, hogy meddig maradna eszméletlen, nem értek az elméhez és nem is akarom érteni. Védenem kell a fajtánkat. De csak azt. Nem őt. Őt nem. Az, aki képes volt sós vizet fakasztani a kőből, kinek karjaimban tartott és a természetben biztonságba helyezett testét olyan lélektükröket homályosító könnyek illetik, melyeknek soha nem volt kenyere a sírás, az nem érdemel bocsánatot. El akarok menni, világgá futni hirtelen támadt, kurvanagy semmis szabadságomban. Elhagyom őt, elhagyom a barlangot és elhagynám szülőföldünket is, hogyha ez így működne. Nem így van viszont. Farkasom alakját felvéve csak a városszélekig araszolva üvöltöm az égnek szidalmamat, hogy aztán egy bokor alatt, fehér bunda ölelésében összegömbölyödve próbáljak nem eltévedni saját magamban. Nem tudom, hogy mi vagyok. Hogy ki vagyok. Aki hazugságban él, annak az a valós, azzal tud mit kezdeni. Elvette tőlem, amit elvett, de mi maradt nekem? A hófödte ágak alatt fekve kívánom, hogy álljon meg az idő. A gyűlölet és a szeretet éppolyan édes testvérek, mint a zápor és a folyó. De mit kezdjek vele? „Remek” testvér voltam mindig is, a sorsom – mocskos kifacsarójával együtt – elmegy tehát a picsába. Oda.
//Részemről kénytelen vagyok itt zárni, imádtam, köszönöm! //
Érzem, miként villan fájdalomtól újra és újra egy kis cikkely a körön a vállamon, éreztem már egyszer, mikor meghalt, s bár sosem volt több a szívemnek a többieknél, attól még egy a testvéreim közül. Gondolkodás nélkül indulok hát meg, iránytűként használva az örök pecsétet, mi mindünk testét díszíti, hogy megleljem a Megoldót, aki meglehet, most saját problémáján nem képes felülkerekedni. Illatok, ismerősek, ráncba szalad a homlokom, tudom, hogy egyszer már volt köztük egy kellemetlen csörte, s lám, ez volna a második? Miért? Mi történt? Mi ütött abba a nőbe? Még azelőtt hívom fel Yee-t, hogy beérnék az erdőbe, és szólok neki, hogy lehetséges egy szállítmány hamarost az öccse személyében, de egyelőre ne aggódjon, mert gőzöm sincs mi történt, majd visszahívom. Könnyen meglelem a barlangot, miként Tria nyomait sem nehéz kiszúrnom, és a lelkem egy része inkább utána menne, több már ő nekem, akarva-akaratlan, dacos, vad lelkem társa, ám isten megóvta a szívem, hisz legalább női testben született ezúttal újjá, így nem kell attól tartanom, hogy a Szabad-ot akarnám láncokkal béklyózni. Egyébként sem tudom, miként kell szeretni. Sóhajtva guggolok le Biisha meggyötört teste mellé, szépen elintézte a Húgúnk, az biztos, ám nem áll össze, ennyi sérülés még nem kéne, hogy ennyire kiüsse, s mégis ez történt. - Az ég szerelmére, mit műveltetek ti egymással? Csattan a némaságban a hangom, cél, s értelem nélkül, de épp elég ez számomra ahhoz, hogy tudjam, súlyosabb dolog van a háttérben, mint amit eddig bárki feltételezett volna. Meg kell keresnem a nőstényt, addig, amíg nem csinál valami még nagyobb hülyeséget. Talán nincs értelme, de akarom, és ha én akarok valamit, elérem, teszek érte. Előtte azonban el kell vinnem biztos helyre a hímet, meglehet, nem találnák meg itt sem, de nem kockáztatok. Felnyalábolom a földről, vigyázva, hogy ne gyötörjem még tovább a testét, meztelensége hidegen hagy, nem számít most, tán máskor sem lenne lényeges. A képességem pillanatokon belül nyel el minket erről a világról, egyszerűen nem létezünk, nyomaim a hóban igen, de nem vagyok ostoba, nem megyek arra, ahol bárki megláthatná a fura mód semmiből keletkező nyomokat. Gyorsabb volna átváltozva, de úgy nem tudnám vinni, ám így is viszonylag hamar elérünk a kocsimhoz, amit egyébként utálok, de praktikus okokból beszereztem egyet, és ha úgy adódik, használom. Most is gyorsabb volt így, és őt is könnyebb elszállítanom Yee és Kilaun otthonába ily módon. A hátsó ülésre fektetem, s rádobom a kabátomat, takaró nincs épp nálam, miért is lenne, a semminél pedig ez is jobb. Aztán már be is vágódok előre, és indítok, hogy fittyet hányva a táblákra segítséget kaphasson a vérségben is testvérétől. A sérülései nem érdekelnek, az eszméletlenség sokkal jobban aggaszt bármi másnál…
A blökim szereti, ha időnként megfuttatom. Szerencsére elég jó helyen lakunk, ezért a legtöbb ilyen alkalomkor egyszerűen négy lábon kisétálok vele a lakásomból, és úgy vetem bele magam a fák közé. Van egy fix útvonalunk, amiről ritkán térünk le. Mondjuk úgy, hogy a határainkat, és az elhagyatott helyeket ellenőrizgetjük időről időre. Nem vagyok felderítő, viszont régen… az első falkámnál az voltam, ezért vannak tapasztalataim ebben a feladatkörben is, ezért időnként ha épp nagyon unom magam, beszállok a felderítők munkájába segíteni. Ilyenkor általában az orromra hagyatkozok, és végigszimatolom a határunkat, hogy érkezett-e nem várt vendég a területünkre azóta, hogy valaki körülszaglászott volna. A határellenőrzés közepette megérzem a közelben egy nyúl szagnyomait. Füleimet hegyezve hallgatom a heves szívdobogását. Itt lapul nem messze egy üregben a föld alatt. A fekete melákpofájú arra veszi az irányt, hogy kiugrassza a nyulat az üregéből. Nem nagy préda, de mivel most épp nincs zabálhatnékja, szórakozásnak a tapsifüles is megteszi. Megáll azon a részen, ahol a nyuszit érzi a föld alatt, majd nagyot dobbant a mancsával. A nyuszi szívverése felgyorsul, de erre még nem moccan. Nagyot sóhajtunk, újabbat dobbantunk, majd elkezdjük karmainkkal a földet kotorni. Erre már a nyuszi is reagál. A következő pillanatban úgy ugrik ki az üregéből, mint akit puskából lőttek ki, mi pedig máris utána vetjük magunkat. Az adrenalin erősen dolgozik a szervezetünkben. Csak egy kicsi előnyt adtunk a fehér bundásnak, hogy elhiggye, talán meg is menekülhet előlünk, de aztán gyorsabb vágtára váltottunk, és elrugaszkodva rávetettük magunkat. A nyuszi „halálsikolyára” a környékbeli fákról ijedten rebbentek fel a madarak. Szőröstől bőröstől felfaltuk a zsákmányunkat, csak az egyik fülét hagytuk meg véresen, és azt forgattuk a fogaink között, mintha csak valami fogpiszkáló lenne. Ekkor tűnt fel, hogy nem vagyunk egyedül… a véres nyuszi füllel a szánkban pillantottunk körbe. Elértünk egészen az erdőszéli birtokig. A hely már régóta elhagyatott, bár néha betéved ide valaki. Jobb ha utána járok… A bokrok és fák takarásában kezdtem körbejárni a területet, hátha fény derül a betolakodó személyére…
Kezdőlap
//
//
