A White Mountains National Recreation Area területén található apró menedékház. Bárki betérhet és megszállhat benne, amolyan "becsületkassza" jelleggel: ne vigyél magaddal semmit, amit nem fontos, de ha meg is teszed, hagyj magad után valamit! Főként szerszámok, a favágáshoz, vadászathoz szükséges eszközök találhatók a kabinban, "csináld magad" elv alapján eszközöket biztosít mindenki számára egy nyugdot, hóvihart-túlélő éjszakához.

- Egy anchorage-i őrző számára az ismeretek, a farkasokkal való jó kapcsolat elengedhetetlen. És ha valakiről tudom, hogy kinek az ismerőse, akkor idővel akár még el is érhetem, ha úgy adódna… Sok beszéd, sok információ, és ez túléléshez vezet. Őrzőnek lenni nálunk kicsit olyan, mintha egy kis falkába verődött farkas közösség lennénk… Megvédjük magunkat, de olykor szükségünk van az Issumatarra is.
Nem részletezi a dolgot, inkább nekilát befejezni az étkezést, már így is túl sokat időzött, bár nem bánta meg, egy új ismertség, még ha felületes is, nem fog rosszul jönni a jövőben. A farkas alakját, vonásait volt ideje jól megjegyezni, és bár emberi arcát nem látta azért ez is jól jöhet idővel. Pár korty frissítő is legördül torkán, és a termosz visszazáródását követő, recsegő hang jól jelzi, hogy elfogyott az utolsó falat.
- Tisztelettel, de kétlem, hogy a mágiánk minden lehetőségével tisztában lenne, ügyelünk rá, hogy a lapjainkat ne fedjük fel túl hamar.
Apró mosoly jelenik meg arcán, majd megemelkedik ültéből, és megigazítja öltözetét, ellenőrzi, hogy minden réteg a helyén van-e, jól takarja-e a derekát is kabát, kesztyű nem csúszott-e ki a kabát alól a csuklónál…
- Lassan indulnom kell, azonban örültem, hogy nem magányosan kellett elköltenem ezt a pár falatot. Ha pedig véletlenül mégis meggondolná magát, és az élete során szüksége lenne pár őrzők által készített szerre, s nem akarja, hogy ennek híre menjen, akkor Anchorageban megtalál. Az üzleteim nem tartoznak a Protektorátus fennhatósága alá, és ennek meg vannak az előnyei.
Franz hűséges a rendhez, lojalitása megkérdőjelezhetetlen, de vannak saját ösvényei, mindig is így volt, ezért is ő kapta az anchoragei gyógyító posztját.

- Na, igen – válaszolta Egon. Az őrzők ugyanúgy védik a sajátjaikat, mint a vérfarkasok a falkatagokat. Ennél talán nincs is természetesebb dolog a világon. Az Anchorage-i helyzetről nem sokat tudott, de nem is igazán érdekelte. Lényegében egyáltalán nem. – Sajnos velem sokra nem megy, alig féléve vagyok Fairbansban. A helyi falkához pedig még kevesebb ideje tartozom.
Franz komótosan elfogyasztotta korai vacsoráját és visszazárta a termoszt is. Egon felhúzta volna a szemöldökét Franz szavai miatt, ha emberi alakban lett volna, és igen furcsán nézett volna az őrzőre. Így viszont csak fejét fordította félre csodálkozásának kimutatása végett.
- A néhai falkában, ahol jártam az őrzők szívesen segítettek a gyógyítóinknak a főzeteik hatásosabbá tételében. Emellett, ha azt hiszi mi csukott szemmel járunk a világban és nem osztjuk meg az információnkat egymás között szinte mindenről, így a maguk varázslatainak ránk nézve kedvezőtlen és kedvező hatásairól is. akkor kissé tévedésben van. Nem mondom, hogy értem vagy tudom, hogy miképpen alkalmazzák ezeket a csodákat, de hallottam már ezt-azt, amire maguk képesek. Jómagam persze még nem voltam szenvedő alanya, és nem is szándékozom az lenni, de ettől eltekintve tudom, hogy egyáltalán nem lehet alábecsülni még a gyógyítóikat sem, mivel a vérfarkas igen kellemetlen helyzetben találhatná magát egy ilyen ostoba hozzáállás miatt. Persze azért hallottam túlzásokat is, de hát az információ már csak ilyen. Minden egyes megtett mérfölddel és minden egyes nappal torzul egy keveset, mire elér mondjuk hozzám. Talán a legdurvább, amit hallottam az az volt, hogy egy őrző mágus egyetlen legyintéssel elintézett tizenhárom rá támadó vérfarkast, azáltal, hogy egy tó vizét felhasználva vízburokba zárta a farkasokat, akik ezáltal megfulladtak. Kissé mesés a történet, mivel még én is kibírom tíz-tizenöt percig a víz alatt, pedig nem mondhatom magam a legkitartóbb példánynak. Annyi idő pedig elég lehet kikecmeregni a vízburokból. De a túlzások ellenére vannak hihető esetek is – persze ezt már nem igazán szerette volna részletezni. Lebénuló vérfarkasok, vagy olyanok, akik a telihold fénye miatt eszeveszett fájdalomban törnek ki. Sőt még olyanról is hallott, akitől időlegesen elszakították a farkasát. Ezt persze túlzásnak hitte volna, ha nem erősítették volna meg többen is, hogy erre is képesek az őrzők a mágiájuk segítségével. Igaz fogalma sem volt, hogy miképpen tudnak ilyen dolgokat véghezvinni, de nem is igazán érdekelte. Egyetlen dolog volt, ami foglalkoztatta az őrzőkkel kapcsolatban, az pedig az volt, hogy hagyják őt békén. Ez idáig sikerrel elkerülte az összetűzést velük, és remélte, hogy ez a továbbiakban is így marad.
- Köszönöm a lehetőséget, de nem hiszem, hogy élnék vele. Viszont, ha már úgyis menni készül, nincs véletlen egy térképe, amire rákukkanthatnék elindulása előtt? Jó lenne tudnom, hány mérföldre lehetek Fairbankstől, csak úgy kíváncsiságból – mekkora mentő ötlet. Így nem kell bevallania, hogy eltévedt. Nagyon remélte, hogy Franz rendelkezik térképpel, mert ha nem, akkor mégis csak szívességet kell kérnie.

- Féléve van itt, de az is lehet, hogy 50 év múlva mondjuk Romában fogunk találkozni. Nem láthatjuk a jövőnket előre. Ismerni fogjuk valamennyire egymás habitusát, és ez előny lehet mindkettőnk számára. Volt már rá, hogy farkas fedezte az én hátamat, és arra is, hogy fordítva…
Nem részletezi a történetet, inkább tekintetét az égre veti, és elgondolkodik a következőkön. Körülbelül fél óra séta áll előtte a menedékházig, aztán még körülbelül ugyan ennyi a zsályásig. Nem lesz sok ideje, ha még szeretne valamennyi természetes fényt a gyűjtögetéshez, lehet kicsit tempóznia is kell majd, de ez nem fog problémát jelenteni.
- Nem becsülöm én alá az Önök faját, higgye el jobban is tisztelem, mint a legtöbbek.
Zárja rövidre a témát, és ha Egon szaglása jó, bizony érezheti, hogy a szavak mögött nem igen volt hazugság, sőt egyfajta büszkeség is társult hozzájuk. Franz, mindig is nagyra volt azzal, hogy viszonylag könnyen teremtett kapcsolatot a legtöbb falkataggal, vagy kóborral, mi sem bizonyítja ezt jobban mint az Issumatarral ápolt több, mint tíz éves bizalmi viszonyuk.
- Nem hordok magamnál térképet. Légvonalban körülbelül 8-10 mérföldre lehet Fairbanks.
Kezével meg is mutatja pontos irányt északnyugat felé, körülbelül 10 és 11 óránál. Azonban még ezzel nem fejezte be az útba igazítást.
- Ha rám hallgat, akkor körülbelül három mérföldet nyugatnak tart, hamar eléri a 2-es utat. A növényzet elég sűrű, hogy ne legyen szem előtt, de a terep sokkal könnyebb. Igaz, hogy így körülbelül négy mérföld kerülőt fog megtenni, de nem kell bajlódnia a túlzottan sziklás talajjal, és megfelelő ösvények keresésével… Azonban nekem lassan indulnom kell.
Örvendtem a találkozásnak!
Végezetül hátizsákját kezdi el megigazítani, a sok le-föl mozgásban a súly alatt kissé kintebb jött a vállhuzal, és így mintha lógna a balján. ~Ezzel még meggyűlik a bajom, ha most nem igazítom meg.~

- Meglehet, de elég nagy a világ, hogy talán soha ne is fussunk össze Alaszkán kívül – jegyezte meg mindenféle mögöttes jelentéstartalom nélkül.
Váltott egy keveset fekvő pozícióján, hogy csonkja kényelmesebben heverjen a hóban. Fájdalmas volt a gyógyulás, de legalább tompa és nem éles fájdalommal sajgott balja. Tekintetével követte a másik mozdulatait és ő maga is felnézett az égre, de nem sok látnivaló volt, így inkább újra Franzra figyelt.
- Gondoltam, hogy nem – mondta lágyan, bár ebben nem igazán volt teljesen biztos. Nem érzett hazugságot felőle, de nem is ismerte annyira, hogy tudja mennyire képes elrejteni ezt a vérfarkasok elől. Az őrzői szakmában bizonyosan elengedhetetlen, hogy képesek legyenek megtéveszteni a vérfarkasokat, ha az áll érdekükben. Persze Egon akkor sem neheztelt volna rá, ha lenézi őket. Mindenkinek meglehet a saját véleménye. Amúgy sem volt az a fajta, aki verbális inzultáció miatt, bárkinek neki esne. Ennél azért jóval több esze volt.
Tíz mérföld nem túl sok, legalábbis egy egészséges vérfarkas számára, persze ha kétlábú formáját ölti magára, a közlekedésben semmiféle hátrányt nem szenved csonkja miatt.
- Aha – közölte kurtán, miután Franz a kezével is megmutatta a kívánt irányt. Ez már valószínűleg elegendő is lett volna számára, de a férfi még tovább magyarázott. Nem bánta ugyan, de nem hitte, hogy azon az úton fog menni, amit Franz javasolt. Hallgatta és meg is jegyezte a mondottakat, viszont ez már túlságosan kiszámíthatóvá tenné haladási irányát. Ugyan nem hitte, hogy tőrbe szeretné csalni, hogy valaki rajtaüthessen, de jobban tetszett neki az északnyugati irányzék.
- Értem – közölte könnyedén. Úgy látszik nem kellett szóvá tennie, Franz egyből leszűrte, hogy eltévedt, különben nem kezdett volna részletes magyarázkodásba. Sebaj, legalább látszatra megőrizte büszkeségét, és nem kellett segítségért kuncsorognia a férfitól. Igazán jó kedvvel pattan fel ültéből, ahogy Franz bejelentette távozási szándékét. – Én is örvendtem, igazán nem számítottam társaságra idekint, de kétségkívül hasznos találkozás volt – legalábbis Egon részéről, aki így megtudta merre is kell pontosan visszaindulnia. Nem óhajtott órákat tekeregni a helyes irányt keresve.
Visszavedlett humanoid farkas alakjába és két lábra állt.
- Viszontlátásra Franz, bízom benne, hogy még látjuk egymást – füllentett könnyedén, de persze az ilyen gesztus mindennapos még az embereknél is. Még egy másik vérfarkas sem vette volna észre, hogy hazudott.

Eleinte nyugatnak tartott, ahogy Franz javasolta, de mihelyst látótávolságon kívül ért, északnyugatnak fordult. Nem kívánt kerülni, és azt sem akarta, hogy mozgása kiszámítható legyen. Biztos, ami biztos alapon a rövidebb, bár nehezebben járható utat választotta. Nem aggódott, hogy esetleg valaki megláthatja. Na és ha igen? Legfeljebb majd elfogyasztja, ha nem egy újabb őrzőbe botlik.  

A találkozás, olyan gyorsan ér véget, mint ahogyan elkezdődött. Az átalakulást még megvárja, s mindaddig nem is akaródzik elindulni, míg a farkas ki nem kerül a látómezejéből. ~Fura szerzet volt.~ Ezt követően még megereszt egy könnyítést is az egyik közeli bokor tövében, s csak miután ezzel is végzett tekint vissza a beszélgetés helyszínére, legfőképpen azon helyet szemléli meg ahol legutóbbi beszélgető partnere feküdt. Szőrszálakat keres, nem mintha túl nagy mennyiségű eszenciát remélné, inkább csak egyfajta későbbi azonosításhoz elegendő mintát. (Egon, majd eldöntöd találtam-e) Ha kezébe akad pár szőrszál, akkor bizony azt bezacskózza és felcímkézi, de már csak út közben, mivel a főzeteihez szükséges alapanyagok megszerzése jelenleg sokkal inkább előtérbe helyezhető a szemében.
Lépteit szaporázva körülbelül 25 percébe telt, mire feltűnt a menedékház a szeme előtt, onnan kicsit keletre vette az irányt, s nem is kellett egészen 20 perc, hogy megtalálja a zsályást. ~Kicsit túl becsültem a távolságot.~ Nyugtázta magában, miközben neki látott a szüretnek, az érett hajtásokat szedte, majd miután ezeket elzacskózta, a gyökérből is kikapart egy keveset a hó alól, és vágott egy kisebb darabot, annak reményében, hogy saját kertjében is megtudja majd honosítani a növényt. Ezt követően kis kerülővel, de úgy döntött, hogy visszatér a menedékhez. ~No lám csipkebogyó, és a tövében mintha havasi kikerics nyílna. Szerencsés nap ez a mai.~
Újabb zacskók kerültek elő, melyeket végül sikeresen megtöltött, azonban a nap fénye egyre kevésbé szűrődött be a lábai elő, így végül a döntés sem maradhatott el. Irány az esti pihenő…

Az épület belsejében, az első dolga tűzcsiholás volt, itt fent nem igen akadt villamos áram, helyette a bekészített száraz tüzelő is megtette, körülbelül két órát fagyoskodott, mire a belső hőmérséklet elérte a tizenöt fokot, addig a kabát sem került le róla. Egyedül táskája mélyéről varázsolta elő takaróját, melyet a tűz biztonságos közelébe helyezett, hogy minél előbb melegedjék. Mikoris kabátja lekerült a táska mélyéről két félliteres petróleummal töltött flakont is előszedett, melyet a mindenes szekrény polcán helyezett el, ez volt az ő ”áldozata” a vendéglátásért cserébe.
Mikoris a hőmérséklet a hőmérő szerint elérte a 20 fokot, úgy döntött ideje vacsorához látnia, a víz is gyorsan felforrt egy fémkannában, műanyag csészéjében pedig egy instant kávéporos zacskó tartalma csusszant, hogy végül forró meleg italként szolgáljon ezen a magányos estén. Franznak tagadhatatlanul jól esett ez a csend, és béke, távol a város zajától, távol mindentől.
~A világunk már így is néha túl gyors… Autók, internet, mobiltelefon, email… Hasznosak, de kártékonyak is. Egyre nehezebbé válik általuk a munkánk, egyre több a kellemetlenség. Régen még sokkal egyszerűbb volt. Milyen jók is voltak azok a londoni évek, személyesen terjedt minden hír, a hetilapokban is csak a fontos dolgoknak jutott oldal. Az akkori emberekben több volt a kurázsi, ma már mindenki túl okos, túl bonyolítja az életét, többek közt néha mi őrzők is…Régi szép idők.~
Olyan 11 körül érte utol a fáradtság, még megrakta a tüzet, kabátját egy szék támlájára helyezte, megvetette ágyát, és a meleg takaróba bugyolálta magát. Az ajtót nem zárta be, ám egy erdőben felszedett toboz háncsát az ajtó elé szórta belülről, ha valaki rányitna, a reccsenő hangokra a varázslata riasztaná, bár nem számított ilyesmire…

A hajnal korán beragyogott az ablakon, és ha nem lett volna elég, a hideg is hasonlóan ébresztő hatással csüngött az őrző arcán. A fa leégett, és már csak a parázsalja engedett egy kevésnyi hőáramot a levegő, ám ez a még mindig hideg falakhoz képest szinte elenyésző volt. Az épület visszahűlt 15 fokra, és ez felébresztette az anchoragei gyógyítót, ki a reggeli kávé és utolsó szendvicsének elfogyasztása után úgy döntött, egy kis fahasogatást követően visszaindul Fairbanks-be, akadt még ott egy kis dolga, a helyi Krónikással, aztán pedig haza kellett térnie, mert hát hova lennének Alaszka legnagyobb városának morcos betegei a jó doktoruk, s farkasai az üzleties Kuruzslójuk nélkül…

Tyúkszem nőtt a legnemesebbik fertályom átellenes végére, vagy hogy lehet szexistán megfogalmazni a segget. Oda. Nem szó szerint, hiszen a szemeimet minden tájamon arra tartogatom, hogy nyitottan legeltetődjenek a határon, de átvitt értelemben mindenképp. Hónapok. Céltalannak nem nevezhető, de a vágyott kimenetel tekintetében eseménytelen hónapok. Tudom, amit tudok, s ennek fényében higgadtan, de kellene valamit lépjek. Éppen ezért már nem csak azért flangálok a határ mentén, hogy ne üljek egy helyben, hanem azért is, mert vadászom. Na nem szó szerint, bár olyat is szoktam. Éppenséggel most falkaszagúra vadászom. Nyilván jellegzetes, volt egy bűze az Alfának is, hogy emlegessem ilyen szépen gondolatban tesztoszterondús illatanyagát, lenyomatát.
Tiszta vagyok, mint a frissen hullott hó, hála annak, hogy bírom a hideget és egyébként sem fagy bele annyira a seggem a patakba, mint mondjuk télen fagyna a lék alá. A ruházatom mondjuk nem éppen változatos, de ki figyeli? Azt a melegítőt viselem, amiben eljöttem a Corvin kuckóból, de persze azóta már kimostam párszor, jó ez a menedékház, van benne egy pár kellemes cucc, főleg a személyi higiéniához. Is. Egyébként sem vagyok finnyás, de azért a büdös ősember messze állt tőlem még a katedrán is. A büdös része mindenképp. És a szakállat is csak akkor szeretem, ha ál, s nem áll.
A menedékház környékét róvom, pajzsom fent van, bár kérdem én: minek? Úgyis tudják, hogy ki az a megszállott vadbarom, aki a határokat koptatja. Nem mondhatják viszont, hogy engedetlen vagyok. Szabályt nem szegtem eddig sem, s eztán sem tervezem. Sienna élete és biztonsága mindenek előtt. És felett. Alatt. Mindenütt.

Kellemesen hűvös júliusi reggel köszöntött Egonra, a Vörös Hold után átvett sérüléseinek már csak a hegei látszódtak és hosszú hónapok óta végre az állandó, nyomasztó fejfájás is alább hagyott. Szabadnapos volt, nem kellett az asztalosműhelybe befáradnia, hogy idióta kölyköknek rakjon össze bútorokat, amiket aztán úgyis néhány hónapon belül tönkrevágnak. Jól esett volna neki egy kis vadászat, persze sokkal szívesebben kapott volna el egy embert, mint valami oktalan állatot, de mivel a városban nem fog emberhús után koslatni, így maradt a vadon és a minimális esély, hogy végre összefut egy túrázóval, akit mindenféle nyom nélkül eltűntethet részben a bendőjében, részben pedig a föld alatt. És mégis, az elmúlt hónapok eseményei még ebben az egyszerű kis reménységmorzsájában is megingatták. Vajon mint fog hozzá szólni Hope, ha esetleg megtudja, hogy embert ölt? Talán elveszi a farkasát, ahogy azt a vérvonal nagyapjával tette? Vagy egyszerűen csak kitekeri a nyakát? Bármelyiket könnyűszerrel megtehette volna, így Egon kétségek között indult útnak gyalogosan. Nagyjából azon az úton ment, ahol hónapokkal korábban azzal az őrzővel összefutott. Mi is volt a neve? Franz May… valami Franz, fene tudja már a vezetéknevét, de nem Fairbanks-i volt, hanem Anchorage-i. Nem csoda, hogy azóta sem látta viszont.
Most azonban nem farkasként közlekedett. Ha talál valami prédát, azt emberi formájában is ki tudja szagolni, és akár még követheti is, aztán, ha elég közel kerül, majd átváltozik és üldözőbe veszi. Aztán élvezettel felfalja.
Órákig baktatott. Néhány szagmintára felfigyelt, de egyik sem tűnt túl frissnek, hogy érdemes legyen követni. Egyébként is jól esett neki a kényelmes séta, világ életében szerette az erdőt járni, közönséges farkasként, vagy éppen emberként. Mindegy volt miként, a lényeg, hogy közben ki tudta szellőztetni túlzsúfolt elméjét. Jelen pillanatban, pedig volt néhány dolog, ami aggasztotta. Barátnője őrzővé válása, vagy a Vörös Hold után feltámadt halottak, amik egyértelművé tették számára, hogy van valami sokkal nagyobb hatalom a világon, amiben eddig nem hitt. Természetesen Istenre gondolt, és persze nem tette szóvá, amikor a szellemeket okolták a holtak visszatérése miatt, de valahogy nem hitte, hogy ezt Alignak testvérkéje Tupilek meg tudta volna tenni segítség nélkül. Hiába lóg a nap előtt a fekete burok még mindig - ami azóta ott virít, amióta Hope felfedte vérvonal alapító kilétét és köze van valamelyest Alignakhoz - valahogy nem hitte, hogy egy halott vérfarkas képes lenne erre. A suttogóik nyilvánvalóan tévednek, ekkora ereje nem lehet senkinek… legalábbis Egon szentül meg volt győződve, hogy nagyobb személy kell, hogy álljon a háttérben. És, ha Isten létezik, akkor pokolnak és mennynek is kell léteznie. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy halála után mire számíthat. Túl sok ember életét oltotta már ki.
A vérfarkas szaga megállásra késztette. Pajzsát lejjebb eresztette, de nem érzett energiákat a közelben. Nyilván csak a szaga ért el idáig. Nem falkához tartozó szag volt, de ettől még lehet persze falkatag, ha sok időt töltött távol a bandától. Egon néhány pillanatnyi habozás után úgy döntött, hogy követi a szagot. Ha kóbor, akkor nyilván meg kell tudnia mi járatban ilyen közel Fairbankshez, ha meg falkatag, akkor megkérdi kell-e neki valamiben segítség. Remélte nem fog az életébe kerülni újdonsült kíváncsisága.
Ötszáz yard megtétele után megpillantott egy viskót, meg egy fickót is, aki a házikó körüli irtás peremén tévelygett. Háttal állt neki, így nem látta az arcát, de elég közel volt, hogy energiáit befoghassa, már persze, ha be tudott volna bármit is fogni. A hím pajzsa hermetikusan zárt. Telepatikus kommunikáció kilőve, de az erdő mélyén amúgy sincs szükség igazán diszkrécióra.  
- Hé – ordította el magát, miközben kezével intett a hímnek. Persze, amaz lehet, hogy már kiszúrta, de nem sokat számított. Pajzsát feljebb csúsztatta, de nem zárta be teljesen. Akár mögé is lopakodhatott volna, de ha nem egy frissen beharapott kölyök, akkor minden bizonnyal meghallaná a lépteit. Egy ilyen akció pedig felesleges bizalmatlanságba torkolt volna.
A távolság kettejük között nagyjából ötven yard volt, és ahogy a fickó megfordult – mert minden bizonnyal megfordult – Egon kíváncsi tekintettel nézegette az arcát. Roppant mód ismerős volt neki, csak épp nem tudta még hová tegye.

Miután sikerült a legtöbb őrző kollégát körbekérdezgetni, hogy szerintük mit lenne érdemes megnézni a környéken, összejött néhány lehetséges hely, ami úgy tűnik, különös népszerűségnek örvendett, én pedig találomra ráböktem az egyikre belőlük. Kirándulás!
Úgy is szerettem, rég is voltam, így miután összerámoltam a szükséges cuccaimat egy hátizsákba, némi vízzel és elemózsiával kiegészítve, útnak is indultam. Térkép igaz, nem volt nálam, de mivel úgy is az egyik túraútvonalon terveztem elindulni, legalább gyakorlom a Fotómemória varázslatot, aztán elteszem ideiglenes emlékbe a kihelyezett térkép képét.
Az idő is szépnek ígérkezett, igaz, előrejelzést azt sosem nézek különösebben, mert hát minek? Úgy is csoda, ha eltalálják… Meg olyan kirívó esetek nem szoktak történni, hogy ne élné túl az ember, szóval egy gonddal kevesebb. Egy dzsekit aztán a vállamra dobtam, mielőtt nekiindultam volna a túrázós felszerelésemben a vadonnak. Telt-múlt az idő, én pedig már rég letértem az ösvényről, igaz, az utam során folyamatosan memorizáltam az olyan tájékozódási pontokat, amik majd segítenek visszatalálni. Na meg telefon is volt nálam, ugyan mi történhetne?
Pont ez… Épp az isten háta mögötti dzsumbuj rengetegben törtem az utat magamnak, hogy valahogy kikeveredjek a bokrok sűrűjéből, amin keresztül én naiv azt hittem, egyszerűbb lesz lerövidíteni az utat, amikor leszakadt az ég alja. Nem elég, hogy a bokrok jóvoltából már tetőtől talpig tele vagyok apró karcolásokkal és sérülésekkel, most még bőrig is ázhatok mellé, mire kiszabadulok innen. És ez még csak a kisebbik gond volt, hisz mire kijutottam, csak még jobban rákezdett a vihar – idő közben a szél is feltámadt, az eső úgy ömlött, hogy azt szerintem még a legjobb ablaktörlő lapát se bírta volna el egy jobb fajta autón, hogy a folyamatos dörgés-villámlásokról már ne is beszéljünk. Szó mi szó, hamar eljutottam arra a pontra, hogy nekem valami fedezék kell, amíg legalább csendesedik a helyzet, mert így aztán biztos, hogy nem indulok vissza a több órás utamon.
Szerencsére nem kellett túl sokáig keresgélnem, egész hamar rábukkantam egy közeli kis menedékházra, s miután meggyőződtem róla, hogy teljesen üres, egyből bevetettem magam a védelmébe. Mint ha érdekelt volna egy csöppet is, ha valaki megelőzött volna…
Első dolgom tüzet rakni a kandallóban, majd  néhány réteg ruhát lehámozni magamról, hogy aztán a kandalló elé terítsem őket száradni, mert ha a vihar elálltával így indulok vissza, garantált tüdőgyulladás a következő pár hétre, abból pedig köszönöm, nem kérek. Aztán a szekrényeket átkutatva ha száraz ruhát nem is, de törölközőt azt találtam párat, így jobb híján betámadtam az apró zuhanyzót – nem mint ha nem lettem volna így is elég vizes, de legalább a karmolásokból származó vért és a rám ragadt sarat le akartam vakarni magamról, hogy újra embernek érezhessem magam és ne úgy nézzek ki, mint valami mocsárlakó mumus. Arra azonban végképp nem számítottam, hogy amíg én nyugodt szívvel tusolok, társaságom is fog adódni…

Nem olyan régóta vagyok még ebben a városban, de pont elég ideje, hogy végre elkezdjem magamtól felfedezni a várost és a közeli helyeket. Egyik nap a hegyekbe mentem, hogy kipróbáljam a nyári snowboardot, míg másik nap a város utcáit szeltem, hogy meggyezek minden hasznos információt arról, hogy mit merre találok. Szerettem új helyeken eltévedni, mert olyankor mindig az ember olyan üzletekre, elrejtett dolgokra bukkanhat, amit szánszándékkal szerintem soha se találna meg. Így többségében a térkép vagy a hátsózsebemben, vagy a hátizsákomban lapult meg.
Gyönyörű idő volt, így úgy döntöttem, hogy ideje az erdőt felfedeznem. Egy részt nem ártana kifárasztanom magamat, mert örökké én se fogom bírni bezárni a farkast, de ugyanakkor az is megfordult a fejemben, hogy esetleg elhagyom a város határát és kicsit szabadjára engedem a bennem lakozó bestiát. Ebben az esetben legalább a falkát se sérteném meg, s végre én is még inkább szabadabb lennék. Nem néztem ki előre túraútvonalat, ahogyan a korábban megvásárolt térkép is inkább táskámban lappangott, mint a kezemben. Minek előre eltervezi, ha így sokkal izgalmasabb? Figyeltem a jelöléseket a fákon, majd amikor szétágaztak, akkor elindultam jobbra. Természetesen sikerült megint a nehezebb útvonalat választanom, de egyáltalán nem bántam. Legalább van valami kihívás is. Emberként is szerettem az erdőben bóklászni, akkoriban a húgommal tévedtem be a birtok közelében lévő rengetegbe. Másabb volt, mint ez, de ugyanúgy képes volt elbűvölni. Rövid időre az egyik árnyékos helyen megállok pihenni, a kulacsomban lévő vízből iszok, miközben a messzeségbe révedek. Gyönyörű ez a táj. Sok helyen megfordultam már, de hasonló szépséget nem láttam még. Teljesen magával ragad minden egyes alkalommal. De alig teszek meg pár lépést, az ég egyszer csak leszakad. Órák óta úton vagyok, így a város túl messze, de úgy emlékszem, hogy van valami menedékház erre, remélem jól emlékszem.
Eleinte csak óvatosan lépdelek, hiszen nem szeretnék a dobon végig gördülni és tiszta sár lenni, vagy éppen eltörni valamimet. Lehet gyorsan gyógyulok, de akkor se lenne túl jó ötlet sokáig az erdőben ragadni. Pár perc elteltével már nem csak esik, hanem az ég dühös játékba kezd. Amikor meghallom az első dörgést, akkor ijedtem ugrom össze és a lépteim is szaporábbak lesznek. De még mielőtt leérnék egy lankásabb területre sikerül megcsúsznom és körülbelül félpercnyit a sárban csúsznom. Ennél még egy iszapbirkózás is ezerszer jobb lett volna, de legalább az eső valamennyire lemossa rólam a sarat. Szinte már rohanva próbálok előrébb jutni az ítéletidőben, amikor pislákoló fényre leszek figyelmes az esőfüggönyben. Habozás nélkül egyenesen odasétálok, majd minden kopogatás nélkül belépek az ajtón. Lerakom a táskámat, majd kibújok a csizmámból.
Hahó, van itt valaki? – kérdezem meg óvatosan, hiszen nem valószínű, hogy állandóan égne itt a tűz. Kiszedem az arcomba tapadt hajamat, majd kibújok a sáros nadrágomból és felsőmből. Elindulok a zuhanyzó felé, vagyis gondolom oda vezethet az ajtó, amikor meghallom a víz csobogását, de addigra már késő. Az ajtóban ledermedek, hiszen egy pillanatra úgy gondolom, hogy csak a képzetelem játszik velem. Bár sejthettem volna, hogy ha már ilyen idő van, akkor még egy villámcsapás érni fog. Egy újabb dörgés, egy újabb apró rezdülés.
Ez csak valami vicc lehet. – szólalok meg még mindig döbbenten, majd mit sem törődve semmivel hátat fordítok a helységnek, az illetőnek és elindulok a cuccaimat összeszedni. Ennél még az ítéletidő is jobb lehet.

A vízcsobogás, a tetőn vadul kopogó esőcseppek, a szél, a tűz kellemes ropogása és az időről időre felhangzó égdörgések kellően hangosnak bizonyultak ahhoz, hogy ne halljam meg az óvatos, másik helységből érkező kérdést. Magam sem tudom, miért is nem aktiváltam a hatodik érzék varázslatát, bár őszintén szólva, mekkora volt a valószínűsége annak, hogy másvalakit is ide eszik a fene?
Ahogy megnyikordul az ajtó, reflexből fordulok felé és már nyúlnék is a… az ezüsttőröm után, amit én hülye most a ruháim mellett felejtettem a kandalló mellett, hogy az ég szakadna rám amiért ennyi eszem volt. Sebaj Jackson, jár az újabb vállon veregetés, legalább gyakorolhatod a varázslatokat, ha gáz van.
Mivel azt nem láttam, hogy ki is valójában az idő közben befutott társaság, így csak a törölköző után nyúlok, hogy miután a derekam köré tekertem, óvatos léptekkel lépjek az ajtóhoz, kikémlelve… A francba, hogy pont háttal állt a hozzám hasonlóan igencsak alulöltözött másik, aki ráadásul nő is volt, így csak szótlanul figyeltem még néhány pillanatig – nagyjából addig, amikor vissza nem pillantott, én pedig az arcvonásokban egy régi ismerősömre nem ismertem.
- Prim?! -bukott ki belőlem a kérdés, miután az állam valahol a padlón koppant, majd mit sem törődve semmivel kicsaptam a fürdő ajtaját, hogy utána siessek, mielőtt még megint megléphetne előlem, szó nélkül.
- Prim, tényleg te vagy az? -kaptam el a karját, hogy megállásra kényszerítsem azelőtt, hogy az ajtóig érne. Mondanám, hogy kétlem, hogy csupán fehérneműben nekivágna az erdőnek ilyen időben, de tekintve, hogy vérfarkasok, sok fejfájást csak nem okozott neki a probléma. Így viszont, miután újra végigjárattam rajta a tekintetét, kénytelen voltam elismerni, igen, ez valóban ő…
- Te meg hogy kerülsz ide? Nem hittem volna, hogy azok után, hogy legutóbb megint szó nélkül faképnél hagytál, pont itt fogunk összefutni, egy ilyen… isten háta mögötti helyen… Egyáltalán mi járatban vagy erre felé? Eltévedtél, vagy mi? Azt ne mondd, hogy te is itt élsz Fairbanksben… -engedtem el a karját, ha már biztosra vettem, hogy nem fog hanyatt-homlok menekülni előlem – lol, vicces is lenne, ha egy majd’ száz éves vérfarkas húzná így a csíkot előlem. Helyette inkább a tarkómra siklott a kezem, szórakozottan vakargatva.
- Nem is tudom, mit mondhatnék… -felelem némi zavarral, ahogy a korábbi riadalom miatti feszült vonásaim is enyhülnek egy kissé, bár nem vagyok biztos benne, hogy nem lesz több feszültség a későbbiekben, de legalább attól nem kell félnem, hogy az életemre törne a másik. Bár… a legutóbbi nagy vitánkon bezsebelt sebhelyem lehet, hogy tiltakozna ez ellen.
- Bocs, ha elhasználtam az összes meleg vizet. Ha tudtam volna, hogy jössz, megvárlak a zuhannyal. -tettem hozzá végül szemtelen vigyortal a képemen, mert nem én lettem volna, ha veszni hagyok egy ilyen magas labdát.

Biztos vagyok abban, ha ennyire nem lenne pocsék idő, s nem kopogtatna kábé minden esőcsepp ezen a menedékházon úgy, mintha be akarná zúzni a falakat, a tetőt és a szél nem tenne úgy, mintha el akarná fújni, akkor még időben meghallom azt, hogy valaki van itt, de elég lett volna az, ha körbe pillantok, hiszen alig, hogy menekülőre fogom fel is tűnik az illető ruhája. Bár csak tudnám, hogy mit vétettem, hogy ez történik velem. Reménykedtem abban, hogy nem ő az, de ha igazam van, akkor talán még kint lenni is kedvezőbb lesz, mint itt bent. Egy újabb hatalmas dörgés, mire a lámpák elkezdenek pislákolni, újra összébb húzom magamat. Már csak tényleg ez hiányzott, hogy egyszerre két villám csapjon belém.
Alig, hogy felkapom a pólómat és a nadrágomat elkapja a karomat. Legszívesebben kitépném a karjai közül a kezemet, mert ahhoz képest, hogy nem farkas van ereje, de amikor meglátom az ablakon keresztül a tökéletesen kirajzolódó villámot, inkább meggondolom magamat, majd újra rá pillantok.
Nem, valójában Szűzanya vagyok, egy jelenés, mert úgy döntöttem ideje elbeszélgetnem veled gyermekem. – mondom neki gúnyosan, majd amikor elengedi a karomat, akkor kicsit bosszúsan pillantok rá és megdörzsölöm a kezének a helyét. Tudom, hogy nem illik ilyennel poénkodni, de már kicsúszott a számom, így kár ezen rágódni.  Nem vagyok porcelán baba, de akkor is megérzem azt, ha valaki túl erősen tart fogva. Végül egy kisebb önelégült mosoly kúszik az arcomra, ahogyan megpillantom a zavarodottságát. Legalább őt is pontosan annyira váratlanul érte ez a találkozás, mint engem.
Nem szokásom eltévedni, maximum csak rossz ágyban ébredni, de még olyankor is van, aki magára hagyja az eltévedt hölgyeményt. – csipkelődöm továbbra, majd lassan kifújom a levegőt és próbálok visszavenni, de annyi érzés rohamozott meg hirtelen, hogy úgy érzem a fejem lassan szétrobban. – A vihar elől menekültem, de lehet egy barlanggal vagy a Jetivel is jobban jártam volna.  Amúgy meg jelenleg Fairbanksban lakok, azt ne mond, hogy te is? – szólalok meg egy kisebb döbbenet keretében, mert ezt már tényleg nem hiszem el. Miközben beszélek, próbálom fenntartani a szemkontaktust, ami nem éppen egyszerű, hiszen még mindig jól néz ki és a szemei is veszedelmesek, hiszen régebben azzal fogott meg, meg a mosolyával, amivel természetesen most is megajándékoz. Megforgatom a szemeimet és összefonom magam előtt a karomat.
Ohh, álmodozz csak. Régen talán szerencséd volt, de most már nem lenne. A lényeg az, hogy van még víz, az már részletkérdés, hogy hideg vagy meleg. – mondom neki egy vállrándítás keretében, majd elsétálok mellette, s amikor mögé lépek, akkor sietve kapom le róla a törülközött, hiszen tiszta sár vagyok, és nem amiatt fogok sírni, hogy hideg vízben kell fürödnöm. Egy törülköző pedig jól jön és nem volt időm még végig nézni azt, hogy mi is lappang a szobában, vagy a szekrényben. Volt olyan, amikor hegyi patakokban fürödtem egy-egy hosszabb túra, kaland közben. De egy pillanatra bevillan az is, hogy hasonló „lopásom” korábban is volt, nem is egyszer, amikor még… Azt nem gondoltam, hogy ennyire hideg lesz, de így legalább pár perc leforgása alatt már egy szál törülközőben sétálok vissza. Neki dőlök az ajtófélfának és onnét figyelem őt, illetve azt, ahogyan a tűzjátéka megjelenik a falakon.
Te mit keresel itt? Fairbanksba helyeztek vagy te kérted?  – kérdezem tőle kíváncsian és sokkal kedvesebben, mint bármit azok közül, amit kiejtettem a számon korábban, de nem mozdulok meg.

- Kisjézusnak talán egy kissé már túlkoros vagypk, de mondja csak, anyám, hallgatom… -csöpögnek az én szavaim az iróniától, nem kell ám félteni engem sem ilyen téren, ám ahogy elengedem és megdörzsöli a kezem nyomát, csak kissé értetlenül nézek rá. Vérfarkas… nem is szorítottam durván, és már ennyivel fájdalmat okoztam volna? Vagy ennyire puding, vagy ennyire nehezen viseli még mindig az érintésem?
- Bocsánat. -felelem azért, hisz jobb a békesség, pláne, mert úgy tűnik, még egy darabig egymás társaságát leszünk kénytelenek élvezni.
- Áhhh! Ezt a sztorit én is ismerem, de milyen érdekes, hogy az én emlékeimben pont fordítva él, hogy ki vált köddé a nap felkeltével egy időben. Amúgy meg, amikor betévedtél abba a bizonyos rossz ágyba, nem igazán tűntél elveszettnek. -vágok vissza neki, mert nehogy már az én bűnöm legyen az egész, holott ő is legalább annyira részes volt abban, hogy így végződött a történetünk, mint én.
- Mert? Minek menekültél, csak nem félsz tőle? -nevettem fel hitetlenkedve, mert komolyan, milyen abszurd lenne már az egész? Az is hülyén venné ki magát, ha egy felnőtt nő retteg a vihartól, hát még ha egy majd’ száz éves vérfarkas… Viccnek is rossz.
- Hát, ha ennyire nem bírsz elviselni, sok sikert a Jeti-kutatáshoz. -fontam össze magam előtt a karjaimat, majd ahogy visszakérdez a lakhelyemre, csak keserűen elmosolyodok, bár szívem mélyén inkább támadna sírni kedvem. Kezd egy elcseszett tragikomédiába átmenni az életem, hogy az összes exem itt bukkan fel előbb-utóbb…
- Képzeld, én is. El ne felejtsük zárni esténként az ajtóinkat, mielőtt még megint egymás ágyában találnánk magunkat, nem igaz? -kérdezek vissza a korábbi témákra reflektálva, mielőtt még bedobnám a soha vissza nem térő zuhanyzós ajánlatomat, de ha nem, hát nem.
- Biztos hallottad már, drágám, hogy az ördög a részletekben rejlik. -feleltem vigyorogva, ám ha neki édes mindegy, hogy jeges vagy forró zuhanyt kap a nyakába, az aztán végképp nem az én problémám. Én jobb szeretem magam beállítani a vízhőfokot a saját ízlésem szerint, de hát nem vagyunk egyformák, ugyebár.
Ahogy elvonul mellettem, csak a vállam felett hátrapillantva követem a tekintetemmel, ám lévén, még mindig karba tett kézzel állok, esélyem sincs védekezni a törölköző-lopása ellen, a rohadt életbe, pedig nem ez az első eset, hogy ilyesmit bejátszik. Franc gondolta volna, hogy jelen helyzetben is lesz bátorsága hozzá? Nagy a kísértés, hogy cserébe én meg az ajtófélfának dőlve kövessem figyelemmel amíg végez és visszakaphatom, de aztán végül hagyom a fenébe. A végén még én is kapnék egy hideg zuhanyt a nyakamba, abból pedig elég volt az a kiadós felhőszakadás mára. Inkább keresek egy másikat magamnak, lévén, a ruháimból még mindig csöpög a víz.
Mire Prim végez a tusolással, én már a kandalló előtt gubbasztok, melegedve, csak akkor fordulok felé, amikor megszólít.
- Az életem értelmét, az elvesztegetett fiatalságomat, a kincset a szivárvány lábánál. Szerinted? -felelek vissza roppant viccesen a „mit keresek itt” kérdésre, de aztán ahogy az ő színe is változott némileg, úgy én is alább hagytam a tapló viselkedéssel.
- Is-is. Itt ajánlottak munkát, néhány ismerősöm is akad erre, meg informátorra is szükség volt a helyi Protektorátuson. És te? Hogyhogy most pont itt, Fairbanksben? -pillantottam fel rá, még mindig a tűz előtt ücsörögve.

Már éppen a következő roppant érdekes és szeretettől túl fűtött szavak hagynák el az ajkaimat, amikor meghallom a bocsánat kérését. Érthetetlenül nézek rá és egy pillanatra talán még úgy is festek, mint valami háborodott, aki nem hiszi el azt, amit hallott vagy éppen lát. Megköszörülöm a torkomat, majd teszek felé egy lépést és a következő pillanatban már a kezem a homlokán landol, ha csak el nem tolja a kezemet, vagy el nem lép.
Lázas vagy? Esetleg fejre estél vagy szívtál valamit? – kérdezem tőle még mindig kicsit elmeháborodott állapotban, mert felém ez az egyetlen egy szó nem éppen gyakran hagyta el az ajkait, de az igazat megvallva én se sokszor mondtam ki. Lehet kellett volna, de valahogy soha se voltam igazán profi a kapcsolatokban. Amikor meghallom a következő szavait, akkor pedig egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat.
Ohh, milyen vicces, mert ha nem tévedek, akkor te voltál az, aki utoljára csak úgy minden szó nélkül lelépett, vagy tévednék? De biztos vagyok abban, hogy ez amolyan viszonzott kedvesség volt, mert korábban esetleg megsértettem a férfibüszkeségedet!? – kérdezem vissza minden kedvesség nélkül, de még mielőtt bármit is mondhatna, folytatom tovább a dolgot. – Legalább a billogod megvan még? – kérdezem tőle egy ártatlan pillantás keretében, de annál inkább negédes hangon. Ohh, igen emlékszem arra, amikor annyira felhúzott, hogy nyoma maradt annak a bestiának, aki bennem lakozik. Lehet, hogy normális esetben fel se hozom és nem így nevezem a dolgot, mert tényleg bántam azt, ami történt, de jelen helyzetben semmi se volt az. Talán még az égnek a játéka is kutyafitty volt ehhez képest, amit itt kezdett kibontakozni.
Félni? Mégis hova gondolsz? Egyszerűen csak nem akartam villámhárító lenni, miután már túl voltam az iszapbirkózás számon. – mondom sietve, hiszen a világ összes pénzéért se vallanám azt be, hogy tényleg félek eme dühös játéktól, amivel néha az anyatermészet ajándékoz meg minket. Nincs kedvem, hogy gúnyt űzőn belőlem, így jobb, ha óvatos leszek.
A Jetire tett megjegyzésére nem reagálok, de feltűnik a keserű mosoly az arcán. Talán nem csak nekem volt tele váratlan meglepetésekkel ez a város, hanem neki is. Szemmel láthatóan én se vagyok olyan nagy szeretettel fogadott ember, mint azt esetleg remélni lehetne. Bár ostobaság lett volna bári kedvességben reménykedni, hiszen elég sok minden történt velünk.
Ohh, nem kell attól tartanod, hogy az álmod valósággá válik, bogaram. – mondom neki egy ördögi mosoly keretében, miközben a karom még mindig össze van fonva a mellkasom előtt.
Milyen bölcs lett valaki, de tudod még a hideg víz is jobb, mint sárosnak maradni és vakarózni. Még a végén azt hinnéd, hogy bolhás vagyok. – mondom egy fintor keretében, mert már csak tényleg ez hiányozna. Majd pedig mit sem törődve semmivel egyszerűen csak a fürdőbe sétálok, miközben ellopom a törülközőjét. Meglep, hogy meg se próbálja visszaszerezni vagy revansot venni, de talán így jobb is. Legalább a hideg víz kicsit lecsillapítja a kedélyemet is, de persze annyira bőröm és egyes testrészeim nem éppen örülnek eme hőmérsékletnek. Így sok választásom nincs, mint fogcsikorgatva túlélni ezt is és pár perc leforgása alatt megtisztálkodni, hogy újra a meleg szóba felé vegyem az irányt.
Ohh, akkor eléggé sok minden van, ami itt tarthat téged. – állapítom meg még mindig viszonylag kedvesen, majd ellépek az ajtófélfától és körbe pillantok a helységben. Az egyik szekrényhez odasétálok, hogy esetleg van-e bármi olyan eszköz vagy dolog, amivel legalább forró italt csinálhatnánk. Hamarosan pedig rá is bukkanok két tea filterre, miközben beszélek. – Fontolóra vettem azt, hogy végre egyhelyben maradjak, vagyis, hogy csatlakozzak a falkához. – mondom nekem könnyedén, majd újra rápillantok. - Teát? – teszem fel sietve a kérdést, mielőtt most ő bámulhatna rám úgy, mint aki megbolondult. Találok valami edény szerűséget is, már csak azt kéne kitalálni, hogy mégis hol tudunk vizet forralni. Majd újra felpillantok, amikor megint pislákolni kezdenek a fények, de most már végleg ki is alszanak.
Remélem tudod, hogy miként tartsd életben a tűzet. – szólok oda neki, majd botorkálva a tűznek a fényében elindulok, de hiába minden vérvonal vagy bármi, mert szerencsésen megbotlok az egyik táskában és részben neki esek, vagyis a kezem a vállára zuhan, hogy nehogy a földre esek.
Bocsi. – mondom sietve, majd arrébb lépek és pár pillanat erejéig élvezem a tűzből áradó hőt, miközben figyelem őt a tűzfényének a játékában. Fura újra látni, de a legfurább az, hogy pont itt találkozunk és ilyen körülmények között. Egy újabb dörgés, mire egy apró rezdülés újra felfedezhető nálam. Muszáj uralkodnom magamon, nem jöhet rá. Erre nem.

- Halmozom az élvezeteket, mindhárom egyszerre. Miért, felcsapsz ápolónőnek mellém? -felelem a legnagyobb nyugalommal a kérdésére, és ha esetleg nemleges választ kapnék, már azzal a lendülettel seprem is arrébb a kacsóját a homlokomról, csak ne tapizzon, kérem szépen. Milyen udvariatlan dolog már? Amúgy meg nem értem, hogy miért van mindenki így elcsodálkozva egy-egy bocsánatkérésemen, kár pazarolni rájuk a szót, annyira nem tudják értékelni...
- Elfelejtettem volna szólni, hogy másnap reggel edzésem lesz? Hoppá… bárkivel megesik az ilyesmi, nem igaz? Javíts ki, ha tévedek, de ha emlékezetem nem csal, te se nagyon vesződtél búcsúüzenettel, mielőtt angolosan távoztál volna. -vontam vállat, mondhatjuk, hogy egyenlítettem a számlát, szóval nem értem, mire fel a pattogás. Nem én voltam az, aki kettőnk közül előbb játszotta be, hogy csak úgy szó nélkül kisétál a másik életéből. Amúgy meg még szép, hogy megsértette, bár úgy se vallanám be se neki, se magamnak, és előbb döglenék meg, mint hogy hangosan beismerjem. Mondjuk szar ügy, ő 19, én meg egy híján 20, szóval gondolom, nagy logika neki sem kell hozzá, hogy kisakkozza, mert félelmetes, hogy mennyire hasonló személyiséggel áldott – vagy épp vert – meg minket a sors.
- Ha ennyire kíváncsi vagy, miért nem keresed meg te magad? -kérdeztem vissza a „billog” kapcsán, ezúttal azonban már kihallatszott a hangomból némi sértett él, zsebre teheti az őzike tekintetéért cserébe, amit a kérdés mellé kaptam ajándékba tőle.
- A hülye is tudja, hogy sokkal nagyobb valószínűséggel csap be be magas vagy elektromos dolgokba, és tekintve, hogy körülöttünk az erdőben milyen magas fák vannak, elektromos készülék meg a mobilomat leszámítva szerintem több kilométeres nincs, kétlem, hogy pont ide csapna be. Vagy téged találna el. -közlöm nemes egyszerűséggel, egy grimasszal jelezve felé, hogy ez bizony elég sovány kifogás volt részéről, igazán előállhatna valami hihetőbbel, mert egy ovis még megkajálja az ilyesmi, talán egy kisiskolás is, de abból a korból már mindketten rég kinőttünk.
- Ó, ne aggódj, inkább szokásuk füstbe menni, mint valóra válni. -legyintek a kérésére, mellesleg amúgy se tudja, hogy mik az álmaim, szóval had ringassa magát tévképzetekbe.
- Ejha, nem is tudtam, hogy lehetnek bolháitok. Már megérte ide jönnöm, ma is tanultam valami újat! -csapok a térdemre vigyorogva, tovább táncolva az idegein, de aztán hagyom, had álljon be a hideg zuhany alá, ha már annyira ez szíve vágya.
- Hát most na… -vonok vállat a szavaira, amikor pedig megemlíti a teát, már a gondolatától is megborzongjak, hogy én olyasmit igyak.
- Köszi, de inkább kihagynám, még mindig nem szeretem. Gondolom, a forró kakaó nem opció helyette, úgyhogy mindegy. - Amíg együtt voltunk, addig se láthatott soha se kávét, se teát inni, már akkor is kézzel-lábbal tiltakoztam mindkettő ellen, csodálkozom is, hogy feledhette el. Többnyire mindenki csak csodálkozik rajta… A csapvízre meg most annyira nem fáj a fogam, tekintve, hogy nem sokkal ezelőtt áztam bőrig az esőben, így azonban csak megfordulok ültömben, hogy Prim mozdulatait kövessem a tekintetemmel, miközben a tűzhely körül tüsténkedik.
- Te? A falkához? -kérdezek vissza csodálkozva, na nem mint ha annyira lenézném bármelyiküket is, de emlékeim szerint, akárhányszor keresztezték egymást az útjaink, sosem volt a falka tagja. Ez kezd érdekessé válni - Miért? Történt valami, vagy ennyire a fejedre szálltak? -kérdeztem rá konkrétabban a témára némi aggodalommal a hangomban, mert érdekelt, hogy mi állhat a döntése hátterében, még úgy is, hogy legutóbb úgy váltunk el, ahogy. Na jó... mindig úgy váltunk el, ahogy. Egyáltalán miért vette fontolóra a dolgot?
- Most őszintén, minek nézel engem? -nézek rá némileg sértett tekintettel a kérdése miatt, de aztán egy sóhajt követően megereszkednek a vállaim - Na jó, tudod mit? Inkább ne válaszolj, nem vagyok rá kíváncsi.
Mindenesetre azért valahol mulattató, hogy nagyvárosi létemre mindenkinek az az első reakciója, hogy fél napig nem bírnám ki egyedül a vadonban, mert azt se tudnám, mi-hogy-merre-mennyi. Meglepődnének, ha tudnák, hogy azért van bőven tapasztalatom ilyen téren is, tekintve, hogy a Moszkva-közeli családi nyaralónk is kint van a nagy semmi közepén, és nem volt olyan év, hogy ne látogattunk volna el legalább 1-2 hétre.
- Sebaj. Látom, sokáig bírtad nélkülem. -húzódik kamaszos vigyor a képemre a kis botlása után, ahogy pont az én vállam szolgál támaszul számára, bár már magában az is megmosolyogtató az a tény, hogy az „ügyes” vérvonala ellenére mégis milyen ügyetlen tud lenni néhanapján.
- Gyere, huppanj le nyugodtan. Van hely bőven. -felelem, majd arrébb is húzódok, hogy amennyiben kedve tartja, ő is odaférhessen a tűz mellé - Már csak egy zacskó pillecukor kéne, és teljes lenne a boldogság. -felelem némi túlzással, bár az talán neki sem újdonság, hogy az édességekre mindig vevő vagyok.

Régebben azért másképpen halmoztad az élvezeteket. – mondom egy sunyi mosoly keretében, illetve egy sokat sejtető pillantás keretében. Majd egy kisebb nevetés keretében megszólalok. -  Miért még mindig szereted a jelmezeket? – kérdezem tőle játékosan és egyáltalán nem komolyan, majd végül elveszem a kezemet a homlokáról. Lehet, hogy régebben nem volt ellenére az, ha bárhol megérintettem őt, de azért mind a ketten változtunk és a mi múltunk csöppet se egyszerű.
Van olyan nő, aki beveszi ezt az edzés dumát? Meg se próbáltál utána megtalálni, de biztosan miatta volt az egész. Amúgy meg azok után, amit a fejemhez vágtál nem csoda, hogy én léptem le először. Szerinted nem fájt? Szerinted érzéketlen farkas vagyok?   – szólalok meg kissé sértetten. Lehet nem áll jogomban felhozni újra azt a dolgot, de kár lenne tagadni, hogy mindig is úgy éreztem, hogy az egyik exe túl fontos maradt számára.
Ohh, bocsánat, hogy nem vettem a fáradságot levelek megírására, de tudtommal nem igazán rajongtál az ilyen dolgokért, vagy esetleg félreértettem volna?  – kérdezek vissza kicsit se kedves hangnemben. De fura dolog látni azt, hogy mennyire hasonlóak vagyunk, és mennyire nem vagyunk képesek túllépni a múlton, legalábbis a közös részén. Egyikünk őszvér, míg a másikunk szamár. Mind a ketten részben megsérültünk akkoriban, még ha képtelenek is vagyunk beismerni. Ha nem így lenne, akkor most ebből semmi se került volna szóba.
Nem értem, hogy mire ez a sértettség, hiszen magadnak köszönheted. Te hoztad ki belőlem a rosszabbik énemet, de legalább ha másban nem is, de ebben első voltál. – mondom neki egy vállrándítás keretében, mert nem érzem úgy, hogy erről akarok vitatkozni. Tisztában volt már akkor is, hogy mennyire szarul érintett engem, hogy megtámadtam őt. Egy darabig szinte kerültem őt, mert félte attól, hogy nagyobb kárt is tennék benne. De most még ez a szennyes is terítékre került. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a következő.
Élvezed, hogy kötekedhetsz? Ha így folytatod még a végén egy harapás nyom lesz a következő tetoválásod. – mondom neki bosszúsan, de nem engedem el őt a pillantásommal. Egy pillanatra még az egyik kezem is ökölbe szorul, de sokkal inkább azért, hogy a következő dühös ági játék miatt össze ne rezdüljek.   - Nem tudtam, hogy ekkora vétek az, ha valaki félti az életét. Lehet a fába csap bele, de ha így halad, akkor lassan a szél fákat fog kidönteni és nem szerettem volna az egyik alatt végezni.  – teszem hozzá egy kisebb sóhaj keretében, mintha azzal is csak magamat szeretném nyugtatgatni, mert a végén tényleg olyat teszek, amit nem akarok.
Talán nem vagy elég kitartó és annak köszönheted, hogy az álmaid nem válnak valóra. Vagy egyszerűen túl csalfa vagy…   – jegyzem meg mellékesen, még akkor is, ha nem éppen rám tartozik az, hogy éppen milyen búbánat nyomja a szívét. Nem lelkizés miatt vagyok itt, hanem amiatt, mert menedéket kerestem és semmi több.
Tudod nem terveztem azt, hogy egy igazán finnyás „úriemberrel”  – idézőjelet is rajzolok a levegőbe, amikor kiejtem azt az egy szót –  hoz össze a sors az erdő mélyén. –Mondom neki egy kisebb szemforgatás keretében, hiszen ez nem valami luxusszálló, így nem értem, hogy mit várt. A tea inkább a mened való, mint a forró csoki. – De van még gyümölcslevem, ha nem érzed túl gyerekesnek ezt is. – szólalok meg kissé sietve, majd amikor magamon érzem a tekintetét, akkor zavaromban a hajammal kezdek el babrálni.
Miért lepődik meg ezen mindenki ennyire ? Ha azt mondanám, hogy az őskorból előkerült egy kölyköm, akkor megérteném, de ilyen soha nem lesz… - a végére szinte teljesen elhal  a hangom, hiszen ezt az egy dolgot utáltam mindig a farkas létben, hogy nem lehet saját gyereke a nősténynek.  Ostobán hangzik, de mindig arról álmodtam és beharapni valakit soha nem lesz ugyanolyan, de végül sietve kapom fel a fejemet és újra őt figyelem a föld helyett. –  Nem szálltak a fejemre, hiszen mindig is ügyesen tüntettem el a nyomait, ha nem így lenne, akkor már szerintem nem élnék. Túl sok ember tyúkszemére léptem már. – mondom egy kisebb sóhaj keretében, hiszen ennyire ügyetlennek ő se gondolhat. Lehet a vérvonalam ellenére is képes vagyok néha megbotlani, de az már teljesen más tészta. – Egyszerűen csak hiányzik az állandóság az életemből. Tudom, hogy hamarabb lehetnék a menekülés példaképe, mint a letelepedésé, ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy a kapcsolatok szakértője se vagyok, de hiányzik… - vallom be neki őszintén és reménykedek abban, hogy ebből most nem fog gúnyt űzni. Eleve nem viccnek szántam, hanem ezek tények, de ugyanakkor rettegek feladni a szabadságomat, mert mi van akkor, ha csak vágyok rá, de képtelen vagyok valójában úgy élni? Na, meg az se mellékes, hogy ennyire nyíltan még soha se mondtam ki senkinek se.
Megadóan felemelem a kezeimet, hogy rendben értettem, inkább nem mondok semmit se. Pedig biztosan jó pár dolgot fel tudnék sorolni, hogy milyennek nézem. Tény, hogy lenne benne jó és rossz dolog is, de a végén szerintem nem köszönné meg.
Úgy érzed, hogy pótolhatatlan vagy és álmatlan éjszakákon csak rád gondoltam? – kérdezem tőle mosolyogva és egy kisebb kuncogás keretében. Fura, hogy az előbb majdnem megettük egymást, most meg szinte mosolygunk és nevettünk. Még annak ellenére is, hogy a feszültség tapintható. Amikor arrébb csúszik, akkor leülök mellé és a kezemet kinyújtom kicsit el is feledkezve arról, hogy nem régen még valahogyan forró teát akartam csinálni. Amikor pedig a pillecukrot említi, akkor egy kicsit hátrébb dőlök és a táskám felé nyúlok. Hamarosan pedig kihúzok belőle egy zacskót, de a nyújtózkodásnak a törölköző megadja magát, de szerencsére még idejében kapom el, mielőtt még bármit is megmutathatna. Sietve megigazítom azt, majd megkötöm újra, majd utána egy zacskó landol az ölében. –  Nos, ez a kívánságod teljesíthető. Gondoltam majd valahol rakok egy kis tábortüzet, vagy ha nagyon megéheznék, akkor még így is jól jöhet. - mondom neki magyarázatképpen, hogy mit is keres ez a táskámban.
Miért érzem azt, hogy nem igazán vagy boldog? És most nem csak amiatt mondom, mert szemmel láthatóan nem igazán örülsz a társaságomnak, hanem a szemeidben ott van még mindig az a fura és szomorú csillogás. – szólalok meg kicsit bátortalanul, hiszen régebben se szerettem firtatni ezt a dolgot, de legfőképpen azért nem, mert ilyenkor még inkább úgy éreztem magamat akkoriban, hogy soha nem leszek elég jó, mert mindig azt az ismeretlen lányt fogja szeretni.
Nos, valamerre van nyárs vagy valami? -– kérdezem utána sietve, hiszen nem akarom se felbosszantani, mivel szemmel láthatóan még egy darabig itt fogunk lenni és addig valahogy ki kell bírnunk anélkül, hogy megölnénk egymást.

|| Bocsánat a hosszúsága miatt.

- Más időket élünk. -állapítom meg rettentő bölcsen, a jelmezes megjegyzést meg inkább meg sem hallottam. És most sem az érintéssel van a bajom, hanem a drámával, ami tálalva van mellé.
- Jah, akad. Amúgy meg tök minden mit mondok, ha nem akarod, úgy sem fogod elhinni, szóval kár a gőzért. Mellesleg, tényleg volt edzésem aznap reggel. -vontam vállat nemtörődöm módon, egyik fülemen be, a másikon meg kiengedve ezt a mártírkodós dumát, amit Prim vág le az egész mellé. Zsizsik, nem mártír.
- Ezt most fejezd be, Prim, mert nem hiányzik megint ugyanaz a cirkusz, amit már nem egyszer végigjátszottunk. Ha nem jönnél mindig ugyanezzel a hülyeséggel, én se vágtam volna semmit a fejedhez. Csodálkozol, hogy nem jelentkeztem? A hátam közepére se kívántam ezt az egészet. -bukott ki belőlem, kicsit talán nyersebben fogalmazva, mint az illő lett volna, de nem tehetek róla, ilyen voltam, pláne, ha valaki ennyire görcsösen és megszállottam hajszol olyasmit, ami ráadásul még csak nem is igaz.
- Király, ebben még úgy se voltam soha senkinek első. Hurrá? -feleltem cinikus hangon, aztán ahogy meglátom a hirtelen nemtörődöm viselkedését, nem bírom megállni, hogy ne csapjam le az újabb magas labdát - Na mi van? Az előbb még te kérdeztél rá, most meg már ez is az én hibám? Tudod mit? Ne kímélj, had jöjjön az is, de csak ha én dönthetem el, hogy hová kérem. -vágtam vissza, akarta ezt is a halál, mint ha olyan nagy dicsőség lenne – nem csoda, hogy a tetoválásommal is próbálom takarni, amennyire lehet.
- Könyörgöm, vérfarkas vagy. Emberfeletti gyorsaságod van, érzékeid, reflexeid, páratlan ügyességed… Elég Darwin-díj gyanús halál lenne, ha egy rád dőlt fa lenne a végzeted. -csóváltam a fejem hitetlenkedve, mert még embernél se nagyon tartottam valószínűnek az ilyen balesetet, tekintve, hogy a fák is elég sűrűn voltak. Ha egy ki is dőlne, szerintem el se jut a talajig, mert előbb akad fenn egy másik fán.
- Jah, biztos… -morgom az orrom alatt, mert ha én nem számítok kitartónak, akkor kíváncsi vagyok ki érdemelheti ki ezt a címet. Ami meg a csalfát illeti, még fel is röhögök kínomban… Hát ez még viccnek is jó, de tényleg. Ó, ha tudná, mennyire téved. Apropó, ha már tévedés.
- Elég defektes vérfarkas lehetsz te, hallod-e, ha ennyi év alatt még mindig képtelen vagy felismerni, hogy mikor hazudnak neked… őrző vagyok, nem egy több száz éves bundás, szóval igazán tudhatnád, hogy nem szokásom hazudni. -sőt… még akkor is az igazat mondom, ha sokkal jobban fáj a másiknak az őszinteségem, vagy pont emiatt tartanak érzéketlennek, de… a hazugság akkor is hazugság, és köszönöm, abból nem kérek – és nem is állítok.
- A finnyás úriember akkor lenne találó, ha orosz kaviárt kértem volna valami burzsuj sznob francia pezsgővel. Vagy levágnék egy hisztit, hogy de csak a kedvenc bögrémből vagyok hajlandó meginni… -forgattam a szemeimet, mint ha olyan hú-de-nagy-extra-világmegváltó dolgot mondtam volna, amúgy is csak poénnak szántam.
- Nem kérek. -hárítottam el durcás kisgyerek módjára a gyümölcslevet, ahogy meg szóba kerül az „őskorból” előkerült kölyök, az végképp felteszi a pontot az i-re, és nem bírom megállni, hogy ne röhögjek fel kínomban, még ha nem is annyira Primnek, mint magamnak szól a dolog… Még nem is tud róla, te jó ég… Ha eddig ment folyton a hiszti a féltékenykedése miatt, akkor ezután mi lesz? Égszakadás, földindulás, lehet, hogy már annak az előjele ez a vihar is?!
Arra, hogy annyira még sem vészes a helyzet a falkával, csak némi megkönnyebbüléssel bólintok, ahogy pedig szóba kerül az állandóság, együtt érző mosoly kúszik a képemre, eszemben sincs gúnyolódni. Ó, te, ha tudnád, én is mit meg nem adnék azért…
- Ezt sem én mondtam. -vigyorodok el az álmatlan éjszakás megjegyzésére, ám aztán némileg komolyabban folytatom - A gondolat pedig akármennyire szívet melengető is lenne, de sajnos senki sem pótolhatatlan. -vallom az élet nagy igazságát, igaz, néha sikerül elbizonytalanodnom ezzel kapcsolatban.
Szorítok némi helyet a tűz előtt, ám ahogy a táskája felé kezd nyújtózkodni, csak kérdő tekintettel fordulok felé, hogy aztán meglepetten pislogjak a pillecukorra. Az a kilazuló törölköző meg adott egy egész jó kis ötletet, de majd, később…
- Istennő vagy. -jön az őszinte csodálat részemről, ahogy kézbe veszem az édességet, majd nem vagyok rest lecsapni a lehetőségre - Mondd csak, abban a varázslatos, mindent rejtő női táskádban nincs véletlenül valami ital is? Szerintem ránk férne… -teszek egy próbát, ha nincs, hát nincs, ha meg mégis… hát én a végén még megint beleszeretek, pedig tudom, hogy pár hétnél tovább úgy se bírnánk elviselni egymást ezúttal sem. Aztán meghallom a kérdését, és ha eddig felé-felé is pillantottam, most hirtelen sokkal érdekesebbnek tűnik a kandallóban táncoló lángokat tanulmányozni meredten, mint ha meg sem hallottam volna a kérdést. De meghallottam… és vérfarkas, szóval úgy se tudnám átverni ennyivel, nem hogy őt, egy közönséges embert, se szóval valamivel később csak megszólalok.
- Ennyire látszik? -nevetek fel csendesen, keserűen, ahogy újra elcsípem a tekintetét néhány pillanatra, majd ismét a tűznek szentelem a figyelmemet.
- Ha már az előbb az állandóságot említetted… -kezdek bele végül, hogy némi magyarázattal szolgáljak, ha már ilyen jó érzékkel trafált bele a témába - Finoman szólva is összecsaptak egy kissé a fejem felett a hullámok az elmúlt időszakban. Nem szeretem a változásokat… az olyat nem, amihez semmi közöm, csak a külső körülményeknek meg más emberek hülyeségének köszönhető, és nekem nincs más választásom, mint elfogadni, mert úgy sincs beleszólásom. Amint valami állandóság kezdene kirajzolódni, biztos, hogy történik valami, ami megint fenekestől felforgatja az ember életét. -írtam körbe, hogy nagyjából mi volt a fő gondom, azonban egyelőre ennyiben is hagytam a dolgot. Ha neki ennyi is elég a tudathoz, hogy igaza volt, hát legyen sikerélménye, de végképp nem szeretném a saját problémáimmal untatni, pláne, hogy már semmi elszámolással nem tartozunk egymásnak.
- Hagyd, megoldom anélkül. -legyintek a nyárs kapcsán, meditáltam még reggel, indulás előtt, meg amúgy sincs kedvem nekiállni keresgélni, szóval amíg kibontom a pillecukros zacskót, addig magamban meg is idézem a Szellemkéz varázslatot, hogy aztán egyszerre 4-5 szemet repítsek a levegőbe vele a mágia erejével, és mozgassak lassan a lángok fölé pirulni, hogy amikor elkészültek, Prim elé lebegtessem őket, aztán meg én is bekapjak párat a következő kör előtt. Meg csak úgy poénból – bosszúból a törölközős trükkért, amikor épp nem a cukrokat mozgatom a szellemkézzel, akkor Prim törölközőjét is kioldjam-lazítsam. Hála az égnek nem mágiaérzékeny a szentem, így kíváncsi vagyok, vajon hány kör után tűnik fel neki, hogy érdekes mód mindig pont akkor enged el az a fránya törölköző, amikor épp egy pillecukor sem pirul a lángok fölött.

Pár pillanat erejéig még le is fagyok, hiszen a szavai igazán meglepnek. Csak állok ott, mint valami szerencsétlen, akinek most öntettek hideg vizet a nyakába, ami talán annyira régen meg is történt. De szerintem egy pillanatra akár úgyis festhetek, mint aki kővé dermedt. Figyelem őt, de alig, hogy ajkaim elválnak egymástól, hogy utána szavakat formálja, de végül még se jön ki egyetlen egy hang se a számon, így sietve csukom be. Idegesen a hajamba túrok, mert elhiszem, hogy semmi kedve nincs ehhez, mert nekem se, de egyszerűen néha túl hirtelen robbanok és hamarabb mondok ki dolgokat, mint végig gondolnám.
Akkor se akartalak bántani és ezt te is tudod, ahogyan azzal is tisztábban lehetsz, hogy soha nem lennék képes bántani téged szánszándékkal. – mondom neki kicsit enyhébben, de alig hallhatóan. őt fürkészem a tekintetemmel és újra egy pillanatra visszarepülök a múltba és látom magam előtt, ahogyan megtörténik az, ahogyan kétségbeesem, majd ahogyan egyszerűen csak elrohanok, mert úgy éreztem magam, hogy veszélyes vagyok ránézve. Gyűlöltem magamat azért, hogy nem voltam képes visszafogni a bennem lakozó bestiát. Életemben nem fordult ilyen elő velem, csak akkor. Sokáig az utcákat jártam, már hajnal is volt, mire visszakeveredtem oda, hogy megnézzem minden rendben van-e vele. Nem vagyok szívtelen, még ha ő ezt is hiszi rólam. S a múlt emlékének köszönhetően egy pillanatra még a hideg is kiráz.
 Lehet, hogy Zsizsikék vagyok, de tudod rohadt idegesítő az, amikor állandóan van benned egy vészcsipogó, vagy csak egyszerűen a farkas éned figyelmeztet a veszélyre, arra, hogy éppen honnét jön a pofon. Bármennyire is furán hangzik, de nem mindig hallgatok rá, szeretek néha tényleg csak egy egyszerű ember lenni, mondhatni önfejű lenni és megpróbálni úgy élni, látni a világot, ahogyan az emberek teszik. Néha mindenkinek szüksége van arra, hogy emlékezzen arra, hogy milyen is volt akkor az élete, amikor még minden normális volt és talán igazán boldog. . – mondom neki egy szuszra és még szorosabban fonom össze magam előtt a karomat, mintha attól tartanék, hogy hamarosan darabokra hullok. Emberként se volt tökéletes életem, de legalább olyan emberek vettek körül, akikre számíthattam és nem hazudtak a képembe. Aztán jött egy idegen, meghódított rávett a farkas létre, majd kiderült, hogy minden apró rezdülése hazugság volt. – Ne érts félre, mert tényleg szeretek farkas lenni, de akkor se tudom minden egyes percemet aszerint élni. . – teszem hozzá szinte már motyogva. Mintha nem is neki szánnám, hanem sokkal inkább magamnak megerősítésképpen. Mert sokat köszönhettem ennek az énemnek is, új lehetőségek nyíltak meg előttem és ezért mindig is hálás leszek, de néha már picit sok. Talán emiatt történt az Oroszországban, emiatt kerültem bajba úgy, hogy majdnem ott hagytam a fogamat, mert túl makacs voltam, túl önfejű, de ő erről nem tudhat, hiszen soha nem meséltem neki. De akkor is valakit az élet a közelembe sodort, hogy megmentsem. Nem értem, hogy miért élek túl minden egyes veszedelmes dolgot… Egyszerűen nem értem…
Ohh, szóval én vagyok a defektes? Legyen, elismerem, hogy nem vagyok mintabarátnő vagy pár, de legalább igyekeztem még annak ellenére is, hogy megvan annak az oka, hogy olyan vagyok, amilyen... – mondom neki sietve és kicsit sikerül újra túlzottan felcsattannom. A kezem ökölbe szorul, majd lassan kifújom a levegőt és mielőtt még bármit mondhatna, újra megszólalok. –  Ha valaki fontos lesz valakinek, akkor nem veszi észre a hazugságokat, mert bízik benne, mert hinni akar benne, de néha pontosan emiatt sérül meg az ember és emiatt nem tud megbízni a következő ilyen személyben, mert fél, hogy talán túl vak lesz megint, hogy észrevegye. S megint egyszerűen otthagyják, mintha soha se létezett volna, mintha ő csak egy aprócska porszem lenne egy hatalmas sivatagban…–  - mondom neki komolyan és egy pillanatra se veszem le róla a szememet, mondhatni már farkasszemet nézek vele. Biztos vagyok abban, hogy őt is már valaki megbántotta, megtörte, hiszen mindenkinek megvan a maga keresztje és hiába próbálja hátrahagyni, mert nem lehet. Örökké velünk marad, csak egyszerűen megpróbálunk vele együtt élni.
A finnyás úriember dologra meg inkább már nem is reagálok semmit se, hiszen nem lenne értelme. Nem akarok többet veszekedni, de úgy érzem, hogy nem most fog abbamaradni az. Lehet a benti vihar csillapodni fog, de az se kizárt, hogy idővel újra erőre kap. Bár reménykedek abban, hogy nem fog újra erőre kapni a köztünk lévő vita. Fura dolog, hogy hasonlítunk, de mégis szinte képesek vagyunk megölni egymást, amikor szinte megértjük azt, hogy a másik mit miért tesz vagy mondhat.
Látom a durcás kisfiú éned még mindig megmaradt. – mondom neki egy halovány mosoly keretében, hiszen régről jól ismertem ezt az arcát is és mindig képes volt részben akár ezzel is megmosolyogtatni. Fura, tudom, de ez van. Majdnem száz éve élek, így bőven volt lehetőségem arra, hogy fura dolgokat lássak, így nem ezen fogok fennakadni. Amikor meghallom a röhögését, akkor sietve kapom fel a fejemet és érthetetlenül nézek rá. Nem értem, hogy mi ebben olyan vicces és már éppen rászólnék, vagyis inkább beszólnék neki, amikor felismerek valami fura érzést ebben a „nevetésben”. Mintha sokkal inkább kínjában nevetve, de akkor ez azt jelenti… Lenne egy gyereke? Soha nem említette, de lehet már én komplikálom túl a dolgokat,így sietve rázom meg a fejemet, hogy minél távolabb űzzem ezeket a gondolatokat…  Figyelem őt és mintha válaszok után kutatnék abban a hangban, abban a pillantásban és az arcára „írt” dolgokból, de nem megy.
Csak gondoltad, vagy tévednék? – kérdezem tőle kicsit cukkolva őt, de már mosolyogva. Majd lassan bólintok arra, amit mond. – Ebben van igazság, de szerintem nem teljesen. Mindegy, hogy mi történik, mert bizonyos emberek mindig velünk maradnak és senki se képes elvenni tőlünk azt, amit egykor jelentettek számunkra. – teszem hozzá egy kisebb habozás után, mert lehet, hogy megtalálhatod más személyben a barátot, a szerelmet, vagy a családot, de ha egyszer volt számodra már egy fontos személy, akár egy vérszerinti testvér, akkor őt pótolni senki se fogja tudni pótolni. Még akkor se, ha az idegenből esetleg testvér lesz vagy több. Eme gondolatra az ujjaim a karomra siklanak és lassan végig húzom a kezemre tetovált betűkön. Három betű, de mégis többet mond számomra, mint bárki sejtené. Ha esetleg túlzottan letérnék újra az útról, akkor mindig segít visszatalálni ahhoz, aki valójában vagyok.
Elkuncogom magamat, amikor megszólal a pillecukor után, majd megrázom a fejemet.
Vigyázz még a végén megárt a dicséret nekem, de jó látni, hogy még mindig képes vagyok ilyen hatást kiváltani belőled.  – mondom neki őszintén, majd sietve rázom meg a fejemet. – Az nincs, mivel egyedül inni sose szerettem igazán, de korábban láttam valamit. – teszem hozzá sietve, majd mit sem törődve semmivel egyszerűen csak felpattanok és újra az egyik szekrény előtt állok és kiveszek egy alig megkezdett italt. Lehet, hogy sok értelemben kicsit elcseszett vagyok, de a szimatom és a látásom legalább igazán remek. Pillanatokon belül pedig újra visszaülök mellé. – b]  Ez megteszi? . [/b] – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ha jobb idő lesz, akkor akár majd lehet pótolni ezt a készletet, mert annyira messze nincs a várostól és nem hiszem, hogy most utoljára jöttem volna az erdőbe kirándulni.
Ismersz, hogy tudok olvasni az arcvonásaidból. . – szólalok meg halkan és közben őt figyelem. Egy pillanatra még a kezemet is megemelem, mert átfut az agyamon, hogy ahogyan régen, úgy most is végig simítani az arcán, de végül meggondolom és úgy teszek, mintha csak a hajamat akartam volna megigazítani. Nem értem, hogy mi van velem, de pontosan tudom, hogy még mindig van valami, ami a régi szép időkre emlékeztet a sok viharos pillanat ellenére, illetve valami, ami kicsit megváltozik legbelül minden egyes perccel, pedig nem szabad. Csendesen hallgatom őt és figyelem őt abban a fura fényjátékban, ami a tűznek köszönhető. Nem szólalok meg, nem szakítom félbe, hiszen látom rajta, hogy nem éppen könnyű neki erről beszélni.
Talán csak rossz helyen keresed az állandóságot? – kérdezem meg óvatosan, hiszen nekem is sok lehetőségem lett volna arra, hogy megtaláljam, feladjam azt a szabadságot, amiben egészen eddig éltem, de fura módon mégis pont most és pont erre a helyre esett a választásom. Biztos vagyok abban, hogy nem véletlen, hiszen ennek köszönhetően botlottam mondhatni minden egyes utcasarkon ismerősbe. –  Nem tudom, hogy mi történhetett, mire jöttél rá itt, de még mindig szívesen meghallgatlak, ha el szeretnéd mondani. – mondom neki őszintén, miközben óvatosan pillantok rá. Nem fogok semmit se erőltetni, de néha segít az is az embernek, ha csak beszél arról, ami nyomja a szívét. De részben érzem, hogy legbelül félek a választól is, hiszen a korábbi nevetése még mindig ott cseng a fülemben és mi van, akkor, ha a megérzésem jó, vagyis ha nem tévedek? Legalább az ő vágya, álma teljesült, ha nem is éppen úgy, ahogyan eltervezte.
Ohh, igaz is. Elfelejtettem, hogy magához Merlinhez van szerencsém. – szólalok meg kuncogva és sokkal inkább csak húzni akarom őt, mint bántani. Figyelem azt, amit csinál és még mindig nehéz elhinnem azt, hogy ez nem csak a könyvek világában létezik, hanem a valóságban. Pontosan úgy, ahogyan a farkasok is. Elveszek egy-két darabot, amikor elém lebegnek, majd picit megfújom és sietve bekapom. Valójában részben ő szoktatott rá, mert előtte nem igazán volt részem ilyen dologba. Mindenkorban, minden ember mellett történik valami újdonság az ember életében. Amikor pedig újra meglazul a törülközöm, akkor megint sietve kapok oda és igazítom meg. Nem értem, hogy mi a manó lehet vele, hiszen ennyire feszes nem lehet és nagyon nem is mozgok, hogy meglazuljon. Gyanakvóan pillantok a mellettem lévő személyre, de végül eme gondolatokat is elég hamar elkergetem, majd amikor a következő adaggal is készen lesz, akkor játékosan elveszem mindent és kicsit incselkedve nézek rá. Egy darabot felé nyújtok és engedem neki, hogy elvegye, majd szép lassan a többit elkezdem enni, de végül megszólalok, hiszen ennyit amúgy se bírnék ennyire gyorsan megenni és melegen jó.
Nos, mit kapok cserébe, ha adok belőle? – kérdezem tőle kíváncsian, de persze játékosan, majd pedig elkezdek felé nyújtani egyet, de mielőtt még bekaphatná – már ha megpróbálja elvenni az ujjaim közül - elrántom előle és ártatlan mosoly keretében kapom be a pillecukrot, majd pedig az utolsó előtti darabot csípem az ujjaim közé ebből az adagból.

|| Semmi baj és nagyon tetszett.

Csak mondom és mondom a magamét, miután megint rekordidő alatt telt be az a bizonyos képzeletbeli pohár, és hiába látom Prim reakcióját, mégis képtelen vagyok befogni a szám. Mert… mert egyszerűen megint ő kezdte ezt az egészet. Miért kell folyton felemlegetni a múltat? Azt a múltat ami kettőnk előtt történt bármelyikünkkel, ha az valamelyik félnek kellemetlen?
- Tudom, hogy nem szándékos volt. -szusszanok végül kissé megenyhülve, mert ennyi rosszindulatot azért nem feltételeztem belőle, csak… csak hát amikor a vérnyomások az egekben, egyszerűen képtelen vagyok befogni a szám, aztán lám, meg is lett az eredménye.
A farkasával kapcsolatos vallomását hallgatva egy pillanatra megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy ezek szerint nem boldog így, hogy vérfarkas lett? Legalábbis nagyon úgy tűnik, csupán az utólag hozzátett kis kiegészítése tompít némileg a dolgon, ettől függetlenül azonban nem bírom megállni, hogy ne reagáljak a hallottakra.
- Nem mondom, hogy tudom, milyen érzés vérfarkasnak lenni, mert nem… maximum elképzelni tudom, de az úgy sem fedi le a valóságot. De… azt elhiszem, hogy néha nehéz lehet. Valahol csodállak érte, hogy ilyen jól tudod kezelni az egészet, szerintem nekem fele ennyire se menne. -ez az önuralom része legalábbis, tekintve, hogy milyen robbanékony hangulatú tudok lenni, szerintem nem keveset fájt volna a Teremtőm feje miattam, ha valaki kiszemelt volna kölykének. Bár amennyire hasonlítunk, azt hiszem, talán Prim is sejtheti, hogy mivel akadt volna a legnagyobb gondom, sőt… megkockáztatom, hogy talán még ő is hasonlókkal küzdött anno.
- Könyörgöm, ne keverd a szezont a fazonnal, mert egy szóval sem mondtam ilyesmit… Az, hogy nehezen szűröd ki más energiából azt, hogy hazudik vagy épp igazat mond, nem jelenti azt, hogy rossz lennél a párkapcsolatokban… Csak… Úgy tűnik, kettőnkkel nem működik ez az egész hosszú távon. -feleltem, mert attól, hogy nálunk nem olyan, amilyennek lennie kéne, lehet, hogy mással minden gond nélkül olyan boldog lenne, mint amilyenek mi voltunk Mimivel, még egyszer, valamikor régen… Valahol azért szar érzés beismerni, hogy azóta se éreztem még csak hasonlót sem, senkinél, hiába próbáltam olyan elszántan keríteni valaki mást a helyére.
És jobbkor nem is jöhetett volna Prim véleménye a téma kapcsán, a kettőtől együtt pedig finoman szólva is lefagytam, miközben rezzenéstelen tekintettel álltam a pillantását. Ó, Prim, ha tudnád…
- Ha gondolatolvasó lennél, se lehettél volna találóbb… -felelem csendesen, beismerve, hogy pont ez az én nagy bajom is, és talán pont ez az, amiért már vele sem tudott ez az egész úgy működni, ahogy kellett volna… vagy működhetett volna, ha valahol egy másik világban teljesen kimaradt volna minden, Naomival kapcsolatos az életemből. Így viszont…
- A te bizalmadat ki játszotta el? -kérdezek vissza óvatosan, hisz ha már ennyire találóan sikerült megfogalmaznia, gondolom, valamilyen úton-módon egy csónakban evezhetünk ilyen téren, és ő is emiatt az illető miatt változott meg úgy, ahogy.
- Van, ami sosem változik. -felelem egy vállvonás kíséretében arra, hogy durcás kisfiús a viselkedésem, de közben azért már kamaszos mosolyra görbül a szám, mert na… Szerintem ezt sosem fogom kinőni.
A kölyök-téma kapcsán nagy a kísértés, hogy magam is felfedjem a lapjaimat, de azt hiszem, őrültség lenne pont azután bedobni azt a témát, hogy nagyjából kezdenek csillapodni a kedélyek kettőnk között, és van rá esély, hogy ne porcelándobálással teljen az este, miközben egymással perlekedünk… Így inkább hallgatok, jön is helyette az újabb csodás téma, pótolhatatlan-e valaki?
- Persze, tudom, van ez az „amíg az emlékeinkben él a másik, addig sosem hal meg teljesen” blablabla, de na… hát én nagyon remélem, hogy kivételesen nem lesz igazad. -nem akarom, hogy pont Naomi legyen pótolhatatlan számomra, mert… mert az rohadtul nem lenne fair az élettől. Ebbe egyszerűen képtelen vagyok beletörődni, hogy így lenne. Biztos lesz majd valaki más, akit még jobban is fogok szeretni, csak türelem kérdése az egész…
- Hát na… -felelem vigyorogva, mindig is imádtam az édességet, ha meg történetesen egy üveg mogyoróvajat rántott volna elő a retikülből, szerintem örömömben a nyakába is borultam volna. De aki a kicsit nem becsüli, ugyebár… így aztán örülök én a pillecukornak is, amikor pedig felkel és a szekrényhez siet, csak kíváncsian leskelődök utána.
- Óóó… tökéletes! -felelem elégedetten, miután elveszem tőle az üveget és alaposabban szemügyre veszem, hogy mi is van benne. Határozottan jobb, mint a tea! Viszont egyelőre leteszem magam mellé, és nekiállok pillecukrot pirítani a kandalló lángjai felett.
- Irigylem ezen képességedet, komolyan! …és kár, pedig annyit gyakoroltam a pókerarcot az utóbbi időben. -tettem hozzá a korábbiakhoz képest már jóval kedélyesebben, miközben a tűz mellett ücsörögve magam sem értem, miért, de ismét megered a nyelvem, mint ha valahol a lelkem mélyén szeretném „meggyónni” Primnek, hogy miért vagyok jelen helyzetben olyan elcseszett, amilyen… Mielőtt még azt hinné, akár legkisebb mértékben is az ő bűne.
- Nagyon úgy tűnik… és nem csak rossz helyen, de egyenesen a legrosszabb helyeken. -kontrázok rá a szavaira, amikor pedig finoman jelzi, hogy folytathatom, néhány hosszú pillanat erejéig ismét hallgatásba burkolózom, azon vacillálva, hogy mondjam? Ne mondjam? Egyáltalán mennyit áruljak el abból, amiket az utóbbi időben megtudtam és megint kirántották a talajt a lábam alól? Pedig a tíz évvel ezelőtti után nem hittem volna, hogy lesz még ilyen valaha is…
- Kiderült, hogy mindenki, akiben vakon megbíztam, szemrebbenés nélkül a képembe hazudott, és olyan dolgokat titkoltak el, amiket soha nem lett volna szabad. Nos… most buktak felszínre a titkok, és azt sem igazán tudom, így, ennyi év távlatából mihez kéne kezdenem vele. És ami a legszebb, ha nem Fairbanksbe jöttem volna, hanem egy másik Protektorátuson kötök ki, jó eséllyel soha nem szereztem volna tudomást róluk… -próbáltam körülírni a problémát úgy, hogy túl konkrét dolgokat se áruljak el, de azért ettől függetlenül valahol Prim számára is érthető legyen a maszlag.
- Nos, Merlin még mindig menőbb, mint Harry Potter… -teszem hozzá végül mosolyogva, csak hogy kicsit oldjuk ezeket a nagy komoly témákat.
A pillecukrok szépen pirulnak a lángok felett, az esőcseppek még mindig megállás nélkül kopognak a tetőn, odakintről pedig egész sűrűn szűrődik be egy-egy villámlás fénye a zsaluk között, hogy az elmaradhatatlan mennydörgésekről már ne is beszéljünk. S miután az első adag megsült, már röptetem is a következőt, ám arra végképp nem számítok, hogy Prim aljas mód lenyúlja az összeset.
- Na azért… -veszem el tőle a nekem nyújtott darabot, hogy egyből a számba dobjam, hogy aztán lazítsak egyet a törölközőjén. Ám amikor a következő felém nyújtott pillecukornál kiderül, hogy csak játszik velem, és még azelőtt elkapja a kezét cukrostól-mindenestől, hogy esélyem lenne megkaparintani…
- Óóó… szóval így játszunk? Hát legyen! Mit szeretnél cserébe? -kérdezem nagylelkűen, mert miért ne? Sok mindent úgy se tud, lévén egy szál törölközőben ücsörgünk még mindketten.
Viszont ha már játék, ahogy az utolsó előtti darabot az ujjai közé csippenti, én azzal a lendülettel hajolok oda hozzá, hogy egy figyelemelterelő csókkal fogjam be a száját, nehogy véletlenül még egy szem édességet elpusztítson a szemem láttára - amennyiben pedig bejött a csel, úgy igyekszem megkaparintani a maradék két szemet, hogy aztán ezúttal én legyek az, aki az egyiket elfogyasztja a másik szeme láttára.
- És akkor most visszapasszolva a kérdést, én mit kapok, cserébe az utolsó szemért? -emeltem fel az említettet, ügyelve arra, hogy nehogy elcsaklizhassa a kezeimből. Az meg más téma, hogy még mindig van legalább egy fél zacskónyi pirításra váró pillecukor a másik oldalamon. Nem tehetek róla, ha játékról van szó, szerintem menthetetlen vagyok…

Miért mondtam el neki a farkas léttel kapcsolatos érzéseimet? Fogalmam sincsen, ahogyan a legtöbb dologról nem tudom, hogy miért mondom vagy teszem mostanában. Mintha talán nem is a falkához való csatlakozás lenne a legnagyobb a gondom, hanem sokkal inkább az, hogy saját magammal is meg kell küzdenem. Vajon, ha jó lett volna a viszonyom végig a beharapómmal, akkor másképpen éreznék? Vajon, akkor másabbnak látnám ezt az életet, nem tekinteték néha rá úgy, mintha átok lenne? Nem hiszen, talán a múlt emlékei idővel megkopnak, szinte elfelejtjük azt, hogy milyen is volt az életünk, de nekem valahogy soha se ment és nem is hiszem, hogy fog. De az is tény, hogy már nem tudnám a farkas énem nélkül élni az életemet. Megszoktam, megtanultam irányítani, de ugyanakkor túl sok mindent köszönhetek neki és egyszerűen csak nem lehet azokat a dolgokat elvenni.
Sokáig nekem se ment, de aztán valaki rávilágított a lényegre. Azóta meg szép lassan megtanultam kezelni. Bár azért a kölyökéveim nagy részében remek mesterem is volt. De legfőképpen a kölyök éveim végén, utána lévő időszakban kaptam a legnagyobb segítséget.  – vallom be, de nem nézek Jacksonra, hiszen hamar meglátná azt, hogy ennek ellenére mekkora gyűlölet lakozik bennem a beharapómmal kapcsolatban, de ez most nem tartozik ide, nem akarom terhelni, hiszen mindenkinek megvan a maga keresztje. Mi segít abban, hogy robbanáskor is megpróbálja minden erőmmel féken tartani a bennem lakozó bestiát? A véres esték, hajnalok, ami jó pár héten keresztül az életvitelemhez tartozott. Túl elevenen él bennem egy-egy sikoly, egy-egy könnycsepp, de akkoriban még se számított egyik se…
Talán csak túlzottan ragaszkodunk mind a ketten a múltunkhoz, s emiatt olyan a jelenünk, amilyen. Azt hiszen túlzottan hasonlítunk. – szólalok meg egy kisebb habozás után, amikor ő is felcsattant vagy legalábbis olyasmi. Nem a közös múltunkra gondolok, hanem az előtte lévő dolgokra. Válaszok után kutatunk. Meg akarjuk érteni, hogy mi miért történt velünk, de ugyanakkor valamennyi a másik fél múltja is érdekelt minket, mintha abban reménykedtünk volna, hogy ott találunk válaszokat, megoldásokat a saját problémánkra, miközben csak annyi kellene, hogy elengedjük, ami volt. Elfelejtsünk mindent és egy új füzetet nyissunk az életünknek. Egy olyat, amit semmi se szennyezz be, de ez túl nehéz. Mert a múltunk miatt vagyunk azok, akik most is itt ülnek. A múltunk változtatott ilyenné és nem más.
Figyelem őt, nem mozdulok meg és nem is szólalok meg egy jó darabig, csak nézem őt. Mintha „pofon” vágták volna őt a szavaim. Állom a pillantását, azt amiből oly sok mindent képes vagyok kiolvasni. Nem tudom, hogy másnak is nyitott könyv e ő vagy csak számomra, mert szinte ismerek minden egyes érzést, mert minden egyes nap azok ellen küzdök. Csak egy apró zavart mosoly ül ki az arcomra a szavai hallatára, hiszen lehetnék gondolatolvasó, de attól még nem biztos, hogy képes lennék megérteni az érzéseit, de így viszont igen. A kérdését hallva sietve kapom el a fejemet. A kezemet az ölembe rakom és azt figyelem. Habozok, hiszen nem igazán szoktam erről beszélni. A legtöbb történetben pedig nem is a pontos információ hangzik. A legtöbben csak azt tudják, hogy a beharapóm volt, akihez gyengéd érzelmeket tápláltam, de még mennyire erős érzéseket.
A vőlegényem. – csúszik ki a számon, hiszen tényleg a mennyasszonya voltam a beharapómnak, de így utólag belegondolva örülök annak, hogy soha nem került sor az esküvőre. Egy aprót az ajkamba harapok és az előttünk táncoló tűzre siklik. Figyelem, ahogyan táncol, mintha a lelkemet nyaldosó lángok elevenedtek volna meg előttem, végül pedig lassan folytatom tovább a dolgot, hogy jobban megértse, a színfalak mögé láthasson. – Emberként ismertem még meg. Kitartott mellettem és a húgom elvesztése miatt érzett gyászomból ő rángatott ki. Egy idő után pedig beleszerettem és elhittem, hogy ő ugyanígy érez. – nevetek fel keserűen, de nem mozdulok meg. – Ő avatott be a farkas létbe és miatta mondtam igent a beharapásra. Ő lett a beharapóm is, majd pedig a mennyasszonya lettem, de aztán a kölyök éveim vége felé meghallottam egy beszélgetést. Ő ölte meg a testvéremet, vagy legalábbis köze volt hozzá. Ekkor robbantam először igazán. A fájdalom, a megtörtség és a veszteség egyszerre tört meg.– közben teljes mértékben magam elé bambulok, mintha az események éppen lejátszódnának a lelki szemeim előtt. – Neki rontottam, de nem bántott, viszont meg se állított. Volt valami fura a pillantásában, de többé már nem érdekelt. Egyszerűen csak elrohantam. Kölyök voltam és egy őrült bestia jó pár héten keresztül. A pokol kutyája valóságos volt. A rémtörténetek életre keltek. – s ökölbe szorul a kezem, hogy visszafogjam a borzongást, ami a saját tetteim miatti undornak köszönhető. – De aztán valaki rám talált. Nem ölt meg a tetteimért, nem ítélt el. Egyszerűen csak harcolt és láthatóan valamennyire sikerrel járt, hiszen még élek és már nem vagyok annyira őrült se, mint voltam. – a mondtat végére elhal a hangom. Lassan a hajamba túrok, majd pedig Jacksonra pillantok. Fura, hogy régebben egy pár voltunk, de a legnagyobb démonomról soha se tudott. -  Ekkor játszották el a bizalmamat. Ez az én történetem. – nézek rá rezdüléstelen arccal. Megtanultam már, hogy miként tudom leplezni az érzéseimet és ez most sincsen másképpen. Nem akarom, hogy lássa a megtörtséget, a veszteség fájdalmát vagy esetleg a bennem lakozó bosszúszomjat.
S ez nem is baj. – mondom már egy apró mosoly keretében, hiszen még a korábbi dolog, téma eléggé intenzíven él bennem. Nem olyan dolog, amit csak úgy egy csettintésre el lehet felejteni. Még akkor se, ha több évtizede történt. A bizalom volt a világ összes korában a legnagyobb kincs. Legalábbis szerintem és egy bizalmatlan ember élete eléggé keserű tud lenni.
Reméljük, de az emlékek idővel halványulhatnak, de neked kell elengedni az emlékeket ahhoz, hogy szép lassan kikerüljenek a képből és egy újabb fejezetet tudj nyitni az életedet könyvében. – válaszolok neki őszintén. Az egyik legnehezebb dolgot kell megtenni ahhoz, hogy újra esélye legyenek valakinek a boldogsághoz. Meg kell tanulni megbocsájtani, újra bízni valakiben, közel engedni és a múlt árnyait pedig tovább engedni a széllel, hogy messzire röpítse tőlünk.
Imádod az édességeket, de még se árt meg neked soha. A nők ölni tudnának ilyen génekért. – mondom viccelődve, hogy kicsit újra kezdjük kievickélni ebből a komoly és borongós hangulatból, ami egyre inkább kezd emlékeztetni a kinti időjárásra, de amikor újra dörögni és villámlani kezd, akkor egy pillanatra megint újra összerezdülök, miközben reménykedek abban, hogy a féltve őrzött titkomra nem fog rájönni. Sokak szerint vicces, míg szerintem nem az. Valami miatt ezt soha se nem nőttem.
Ha valaki hasonlót élhetett át, mint te, akkor könnyebb olvasni az illető arcáról és előttem szerintem soha nem húztál túl nagy falakat, vagy csak tényleg könnyedén olvasok a pillantásodból. – szólalok meg mosolyogva, majd sietve hozzáteszem. – Még pár évtized és neked is menni fog. Jó pár évig volt szerencsém gyakorolni. – mondom mosolyogva, hiszen ez nem akkora tudomány. Egyszerűen csak oda kell figyelni a partnerre, de nem csak meghallani azt, amit mond, hanem az arcának a rezdüléseit is.
Csendesen hallgatom azt, amit mond. Nem szakítom félbe, csak ott vagyok, ahogyan egy barát tenné. Meghallgatom őt, de minél több minden elhangzik, annál inkább úgy érzem, hogy nem tudja kimondani ténylegesen azt, ami történt vagy csak engem akar megkímélni, de mitől? Nem értem. Figyelem őt, mintha tényleg képes lennék belelátni a fejébe, pedig nem.
Talán okkal tette. Lehet nem volt választása… - szólalok meg óvatosan és újra a tűzet figyelem. – Nem akarlak faggatni, hiszen ha részletesen elszeretnéd mondani, hogy mi történt, akkor bármikor megtalálsz. Valószínűleg okkal történt, okkal kellett megtudnod az igazságot. Talán azért, hogy könnyebben el tud fogadni azt, ami a múltban történt. Hogy végre megértsd, hogy miért történt az, miért játszotta el valaki a bizalmadat és miért hagyott ott úgy, mintha csak egy haldokló növény lennél. Adj időt magadnak és hidd el szép lassan jobban meg fogod érteni és menni fog az, hogy elegenged őt. – teszem hozzá még mindig csendesen és higgadtan.
Miért is? Legalább Harry Potter beszélte még a kígyók nyelvét, meg a világot sötétségbe borító gonoszt is legyőzte. –mondom nevetve és cukkolva, hiszen Merlin tényleg jobb, mint Harry Potter.
Megrázom a fejemet nemlegesen, hogy nem fogunk ilyet játszani, mert én kérdeztem hamarabb. Ravasz mosoly keretében figyelem őt, majd picit közelebb hajolok hozzá.
Én kérdeztem hamarabb, s mivel annyira irigyled a képességemet, akkor itt a lehetőséged arra, hogy gyakorold és olvass rólam, vagyis hogy kitalált azt, hogy mit kérnék cserébe. – mondom neki kicsit incselkedve vele, mert én aztán elvagyok a pillecukrokkal. Kicsit nem árt meg neki, ha szívom a vérét, vagyis húzom az agyát. Figyelem őt, majd cukkolva őt bekapom az egyiket és jó látványosan ízlelem meg, miközben szinte már elolvadok a mámortól, de ez mind csak a játék része. Majd újra rápillantok és az ujjaim közé veszem az utolsó előtti darabot is.
Ami pedig ezek után történik teljesen váratlanul ér. Még akkor is, ha tudom, hogy semmit se jelenthetett csak egy csel volt, hogy megszerezze a maradék két darabot a készek közül, de akkor se számítottam rá. Most én fagyok le pár pillanat erejéig, csak ülök ott, mint valami idióta, majd egy aprót megrázom a fejemet, de újra egy újabb égzendülés történik, aminek következtében a testem automatikusan reagál, összerezdül, de legalább segít észhez térni.
Mit te mit adnál egy falatnyi bodogságért, vagyis édességért? – kérdezek vissza játékosan, miközben közelebb hajolok hozzá, majd játékosan az ujjammal másodpercek töredéke részéig cirógatom az arcát. Szerettem a saját eszközeit bevetni ellene, hiszen ő is visszakérdezett az előbb, így egyértelmű volt, hogy én se fogok egyből választ adni neki, hogy mit adnék cserébe. – Amúgy meg én már tettem érte. Nekem köszönhetően van pillecukrunk, illetve miattam lett hozzá innivaló is, amivel le lehet öblíteni majd. – mondom neki ártatlanul, majd pedig bevetem az őzike nézésemet az utolsó pillecukorért.

Hallgatom Prim válaszát a kérdésemre, de őszintén szólva van egy olyan érzésem, hogy csak kötelességből mondja, amit, hogy elaltassa az aggodalmaimat, ennek ellenére nem állok le kukacoskodni vele, mert úgy se lenne semmi értelme. Ha valami más is van még a dolgok mögött és úgy gondolja, hogy nem tartozik rám, vagy csak egyszerűen nem akarja megosztani, akkor úgy is erősködnék akármennyire, csak még jobban elzárkózna a dolgok elől – gondolom én… mert hasonló helyzetben én is így reagálnék.
- Lehet… pedig én nem ragaszkodni akarok hozzá, hanem végre teljesen magam mögött hagyni, megszabadulni tőle… a baj csak az, hogy az nem enged engem, akármennyire is  szeretném. Már nem… -csóváltam meg a fejem, hisz ki akar a múltban rekedve leledzeni? Én biztos, hogy nem, de azon információk fényében, amiket nemrégiben Naomitól volt szerencsém megtudni, már akármennyire is szeretném, lehetetlen küldetés az egész.
Kellett nekem kérdezősködni! Ha az előbb szinte pofon vágtak Prim szavai, akkor most egyenesen sokkolnak ahogy megtudom, az ő esetében ki volt a vétkes elkövető. Komolyan, ha ez az egész beszélgetés ilyen irányban halad tovább, még a végén sírni támad kedvem… Az pedig csak a hab a tortán, hogy ezt megosztotta velem úgy tűnik, a történtekbe is beavatást nyerek, én pedig csak ülök, mint akit leforráztak, miközben hallgatom.
Azzal tisztában voltam eddig is, hogy a farkasok háza táján kicsit keményebben megy a játék, mint nálunk, őrzőknél, ahogy az a sejtésem is igaznak bizonyult, hogy Prim bizalmát is csúnyán eljátszotta valaki, valahogy a múltban, de hogy a kettő ilyen mód kapcsolódjon össze, arra aztán legvadabb álmaimban sem számítottam. Nem is igazán tudok mit felelni, ami igazán illene, hisz ehhez képest az én esetem mondhatni, semmiség, hisz nem halt meg senki, nem folyt vér, meg semmi ehhez hasonló súlyosságú dolog nem történt, de mégis…
- Értem… Én… én nem tudtam. -feleltem csendesen, hisz még csak hasonlóról sem esett szó soha annak idején köztünk. Bár tekintve, hogy az első találkozásunk alkalmával eleve nem is számítottunk rá, hogy ebből egy több hétig is elhúzódó kapcsolat lesz…? Talán, ha ez a mostani beszélgetés akkor esik meg köztünk, minden másképp alakult volna, de így csak egyre súlyosbodó veszekedéseket szült, mígnem hol ő, hol én menekültem előle.
- Reméljük. -értettem egyet vele - Mert úgy tűnik, az újabb fejezet már megnyitotta magát az életem könyvében, kár, hogy nem épp olyan formában, mint arra számítottam. -sóhajtottam, hisz ha minden igaz, nem elég, hogy megtudtam, van egy lányom, lassan ő is bekerül az életembe… nem mint akinek eddig hittem, a kollégáim kislánya és az iskolai tanítványom, akire néhanapján vigyáznom kell, ha a szülei nem érnek rá, hanem valóban, mint a lányom. Kíváncsi vagyok, melyikünk hogy fogja venni az akadályokat…
- Ami pedig az édességeket illeti, azért neked se lehet panaszod az anyagcserédre. -nevettem csendesen, mert szerintem egy csöppet sem változott, mióta a legutóbb elváltak az útjaink - Amúgy nem tudom… lehet. Vagy csak a sok mozgás teszi, bár tény, hogy az elmúlt egy évben azt jócskán hanyagolnom kellett… -húzom el a számat, s ha azt nézzük, hogy ha pár kilóval talán több is vagyok, mint a balesetem előtt, de egyáltalán nem vészes a dolog, lehet, mégis Primnek van igaza, és inkább a génjeimnek köszönhetem a dolgot.
- Jó… meg azt se felejtsük el, hogy vérfarkas vagy. Van egy különleges radarod mások érzéseire… -teszem hozzá, mert szerintem akármennyit is gyakorolok, a büdös életbe nem leszek soha olyan jó az ilyesmiben, mint ő… Arra meg, hogy ilyen nyitott könyv vagyok a számára, legszívesebben a tenyerembe temetném az arcom és elsüllyednék… úgy Kínáig. Nem szeretek ennyire nyitott könyv lenni…
Miután az előbb ő vallott, most rajtam a sor, hogy a tűz mellett ücsörögve lassan megosszam vele a múltam legfájdalmasabb terhét, csak szépen, apránként… mert ha valamiről, hát erről aztán végképp nem igazán beszéltem bárkivel is, sőt… ilyen részletességgel szerintem még Beth-nek se meséltem soha a történtekről, hisz amikor szó esett róla, semmit nem tudtam Naomi szemszögéből…
- Okkal tette, és hiába állítja, hogy nem volt választása, egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, mert igenis volt választása… -kötöm az ebet a karóhoz makacsul, majd ahogy előhozakodik azzal, hogy okkal tudtam meg azt, hogy mi történt, csak egy keserű nevetés kíséretében rázom meg a fejem. Lehet, hogy csak én értelmezem félre a szavait, de…
- Csak azért tudtam meg, mert sarokba szorítottam, válaszokat követelve… -fújtam ki a levegőt, mert annyira tipikusan rám vall az ilyesmi, hogy nagyon - Nem tudom, hogy ha másképp alakul, elmondta-e volna valaha… - Mimi, az a bizonyos exem, akinek a nevét bár sosem árultam el Prim előtt, de arra igencsak jól ráérzett, hogy volt valaki… Sőt, ha pontos akarok lenni, szerintem soha egy árva szót nem bírt kiszedni belőlem róla, mert minél jobban próbálkozott, faggatott, én már csak azért se árultam el, amire annyira kíváncsi. Eddig… Mert az előbbi vallomása után egyszerűen úgy éreztem, hogy úgy fair, ha én is felfedem a lapjaimat…
- Meg akartam kérni a kezét. -kezdtem valahol a történet elején, mert ahhoz, hogy a mostani helyzetet megértse, a múlttal sem ártott valamilyen szinten tisztában lenni - Lehet, hogy olyan fiatalon őrültség volt egyáltalán ilyesmire gondolni, de akkor hol érdekelt az ilyesmi? Szerettük egymást, tökéletes volt az összhang, rengeteget nevettünk és bolondoztunk, és ha jól emlékszem, talán még egy árva hangos szó nem hangzott el soha köztünk, nem hogy veszekedtünk volna… Szóval képzelheted, mint a tündérmesékben. Vagy legalábbis valami hasonló…-kezdtem bele, ahogy a mellettünk heverő italért nyúltam, de egyelőre csak az ujjaimmal doboltam a palack nyakán mintegy pótcselekvésként, miközben tovább meséltem - Még a gyűrűt is kiválasztottam, de végül nem lett semmi az egészből. Mint derült égből villámcsapás, egyik napról a másikra a semmiből azon kaptam magam, hogy vége, ennyi volt. A szerelmem közölte, hogy idő közben másba szeretett bele, akitől babát is vár… Szóval képzelheted. -húztam el a szám, azt hiszem, ismert már bőven annyira, hogy ne kelljen nagy képzelőerő ahhoz, hogy levágja, hogyan is érinthetett ez az egész, vagy miképp reagáltam a történtekre. Így már talán az is érthetővé válhat Prim számára, hogy miért fagytam le annyira, amikor a bizalom, a hit, és a hazugságok kapcsolatát boncolgatta, amire olyan vak az ember bizonyos esetekben - És akkor most képzeld el azt, hogy úgy tíz év távlatából újból találkoztok, és megtudod, hogy valójában az egész egy nagy hazugság volt. Hogy valójában nem volt semmilyen félrelépés… hogy van egy lányod, akiről korábban még csak nem is tudtál… és hogy ebben az egészben ráadásul a szüleid is asszisztáltak, hogy még csak véletlenül se szerezz tudomást róla. Hogy neked jó legyen… Hogy ne ez tegye tönkre a sportolói karriered. -ugrottam a múlt dolgairól a jelenre - Tökéletes iskolapéldája annak, hogyan basszunk el egy hazugsággal három életet. És ennyit arról, hogy féltették a karrierem, miután tavaly volt egy balesetem, most azt is cseszhetem, szóval… hurrá? -vagy valami olyasmi, mindenesetre részemről ez volt a végszó, itt a mese vége. Megragadtam az üveget, és ha már eddig csak őrizgettem, most aztán nem voltam rest meghúzni, rejtsen akármit is – annyira azért mondjuk bíztam Prim szaglásában, hogy nem fog egy üveg ecettel vagy hipóval megkínálni…
- Ami meg a kígyók nyelvét illeti, az számít, hogy beszélek oroszul? Annak is kellően világuralomra-törő hangzása van… -nevettem fel némi keserű éllel még az előző téma kapcsán, de aztán megembereltem magam, bőven elég volt ennyi lelkizés mára. Inkább evezzünk valami vidámabb vizekre!
- Ó, drágám, ellenem ez nem fog működni. -jegyzem meg magabiztosan, amikor a saját fegyveremet próbálja bevetni ellenem, így inkább úgy döntök, fordítok a játék állásán. Vagyis mindjárt, csak előbb kiélvezem azt a pillanatnyi cirógatást tőle, amitől szinte reflexből kúszik a képemre egy halvány, hálás mosoly. Mert ki nem szereti az ilyesmit?
- Tudod mit? Meggondoltam magam. -ejtettem az édességes zacskót az ölébe, hogy aztán én is közelebb hajoljak hozzá, farkasszemet nézve vele. Vagyis… előbb vetettem egy sokatmondó pillantást a törölközőjére, mielőtt bekaptam volna az utolsó szem pillecukrot és visszatértem volna a szemkontaktushoz. Nem sokkal azelőtt, hogy újból felcsendült volna egy égdörgés.
- Itt a cukrod. És az ital is. Kérem vissza a törölközőmet. -No, erre ugyan mit lép? Remélem, még nem felejtette el, hogy kitől is csente nem sokkal ezelőtt.

Hallgatom a válaszát és egy pillanatra elgondolkozom azon, amit mond. Mert vajon tényleg annyira el akarta engedni? Mert nekem sose tűnt úgy, de lehet tévedtem. Se nem vagyok jós, se nem vagyok tökéletes, hogy mindent megfejtsek egy-egy tettből vagy éppen cselekedetből. Egy pillanatig habozok, de végül mégis megszólalok és remélem, hogy nem fogja félreérteni és nem fog a harmadik világháború erről kezdődni, vagy a mi csatánkban ez legalább a századik lenne.
Tényleg így van? Mélyen legbelül el akarod őt engedni vagy egy részed még mindig szereti őt, s talán egy hangyányit reménykedik? – kérdezem tőle meg ezt a két kérdést. Ha erre is határozottan ki tudja mondani, hogy tényleg el akar felejteni mindent, akkor elhiszem, hogy úgy van, de máskülönben csak talán csak menekül előle, miközben reménykedik abban, hogy egyszer csak jobb lesz. Egyszer képes lesz teljesen elfelejteni és esélyt adni valakinek, hogy kitöltse azt a tátongó űrt, ami a szívébe költözött. Egyszer remélem, hogy ő is meg fogja találni a számításait.
Nem sokszor mondom ki azt, hogy mennyasszony voltam, mert lehet, hogy boldog dolgokra kellene emlékeztetnie, de még se arra emlékeztettet. Hanem sokkal inkább a hazugságokra, a sok átverésre és arra a színjátékra, amiben sok évig tartott az illetékes személy. Amikor minden a felszínre került, akkor eléggé zavaros lett a dolog és szép lassan rájöttem arra, hogy nem voltam több neki, mint egy egyszerű bába, csak egy újabb állomás az életében, akit élvezett és kihasznált, de semmi több. Kész csoda, hogy legalább a beharapás után tanított és segített nekem valamennyire. De legalább nem gyarapítom az elvált nők társaságát, illetve legalább az e fajta hivatalos kötelék se köt össze azzal a borzadállyal. Egyedül a farkasom…
Nem akartam sokkolni, de ő kérdezte és úgy éreztem, hogy sok idő után jogában áll megtudnia az igazságot. Vajon, ha már akkor beavatom a dologba, akkor változtatott volna a dolgon, azon, ami köztünk volt? Talán, de soha se akartam azt, hogy emiatt valaki másképpen nézzem rá. Mindenkit meggyötör az élet és a földre terít, de mindenkit másképpen. Mindig is értett ahhoz az élet, hogy a reményt a lehető legaljasabb módon lopja el az emberektől, mert visszaszerezni, újra felépíteni a reményt és a bizalmat valakinek az irányába az egyik legnehezebb dolog. Amikor pedig megszólal, megrázom sietve a fejemet, majd hosszú idő után újra rápillantok.
Nem tudhattad, mert sose mondtam. Kevesen tudják, hogy nem csak hirtelen fellángolás miatt volt szorosabb kapcsolat köztem és a beharapóm között, de rég volt és idővel az emlékek még halványabbak lesznek. – mondom neki komolyan. Nem akarom, hogy sajnáljon vagy másképpen tekintsem rám. Sem ő, se más nem tehet erről. Én voltam túl vak, hogy nem láttam át az álarcán és bolond módjára belesétáltam a csapdájába. De egyszer mindennek vége lesz, de már néha az is megfordult a fejemben, hogy a beharapóm iránt érzett gyűlöletnek köszönhetően nem tudtam teljes mértékben elfogadni a farkas énemet, de ez annyira ostobának tűnik, hogy mindig elvetem.
Lehet, hogy nem olyan formában kezdődik az új fejezeted, mint szeretted volna, de minden okkal történik. Lehet, hogy még nem jöttél rá arra, hogy mi az ok, de idővel hidd el tudni fogod, s látni fogod azt, hogy annyira nem is rossz az az új fejezet. – mondom neki komolyan, mert szemmel láthatóan nem éppen örül annak, ami történt. Minden rosszban van valami jó és minden okkal történik. Én se értettem sokszor azt, hogy mi miért történik velem, vagy miért kellett olyan sötét napokat is átélnem, de aztán rájöttem, hogy miért. Még ha nem is tudok azoktól a démonoktól szabadulni, de ennek köszönhetően sikerül távol tartanom magamat attól, hogy újra olyat tegyek.
Valóban, ahhoz képest, hogy majdnem 100 éves vagyok, még se vagyok egy véncsorosznya. A gének csodákra képesek. – mondom neki mosolyogva, de tudom, hogy ez csak amiatt van, hogy beharaptak. Kíváncsi vagyok arra, hogy miként is nézhetek ki idősen és talán egyszer meg is élem azt. Addig pedig be kell érnem azzal, hogy még sokáig a fiatalságommal kell együtt élnem. – Miért nem kezded el újra a sportot? Emlékszem, hogy régen mennyit jelentett neked. Mindig képes volt magával ragadni, beszippantani és megnyugtatni. Mondhatni kikapcsolt téged. – mondom neki barátságosan, hiszen nem egy meccséhez volt már szerencsém és tisztán emlékszem arra, hogy miként viselkedett olyankor.
Ami néha már roppant idegesítő tud lenni, de sokszor köszönhetem ennek a képességemnek azt, hogy a fejem a nyakamon maradt. – mondom neki egy halovány mosoly keretében, majd egy apró bólintás is társul hozzá, hogy igaza van. Nem valószínű, hogy valaha is olyan profi lesz, mint én. De attól még gyakorolhatja, mert a végén még neki is jól jön. Sajnáltam azért, hogy képes vagyok ennyire olvasni a rezdüléseibe, hiszen én se szeretném azt, ha valaki csak úgy olvasna bennem.
Feljebb szökik a szemöldököm a szavai hallatára, de még mielőtt megszólalnék és mondanék neki erre valamit inkább csendben maradok és várom azt, hogy folytassa. Ha legalább megtudom, hogy miben lett volna a leányzónak választása, akkor vagy megtudom cáfolni Jackson elképzelését erről vagy csak egyetérteni tudok, de legalább végre fellebben arról a titokról a fátyol, ami annyiszor a fejéhez vágtam. Vagyis azt, hogy még mindig azt a lányt szereti.
Csendesen várom azt, hogy a történet folytatódjon, majd amikor egyre több részlet kerül a felszínre kikerekednek a szemeim és egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Megakarta kérni, én kezemet már akkoriban meg is kérték. Fura, hogy mennyire hasonló a történetünk… De még mindig vágok közbe. Csak ülök ott és figyelem a tűzjátékát, vagy pedig a mellettem helyett foglaló férfit. A vonásain látszik, hogy neki se könnyű erről beszélnie, ahogyan nekem se volt, de mégis jó érzéssel tölt el, hogy végre beavatott, elárulja az igazságot.
Egyre inkább lefagyok és kezdem megérteni, hogy ezért se volt egyszerű neki se. Éreztem már akkor, ahogyan mesélte, hogy a lány nem mondhatott igazat. De egy fiatal szerelmes férfi nem fog kételkedni abban a lányban, akit szeretett. S hirtelen úgy érzem, hogy Jackson fájdalmát tökéletesen átérzem, de ahogyan egyre több démon kerül elő az este folyamán kezdem úgy érezni, hogy lassan minden jókedv el fog tűnni és semmi más nem marad, mint a fájdalom esetleg egy-két könnycsepp. De bármennyire is nehéz lesz, nem fogok utat engedni azoknak a fránya könnycseppeknek. Nem és kész. Soha nem sírtam mások előtt és ez nem most fog megváltozni. Akkor inkább szenvedek belül még hosszú ideig. Szeretném megölelni őt, hogy kifejezzem azt, hogy mennyire sajnálom és megértem az érzéseit, de még se megy. Egyszerűen lefagytam és mozdulni elfelejtek, néha még a lélegzetvétel is kimarad, de legalább bebizonyosodik, hogy igazam van. Volt valaki, akit annyira szeretett, hogy nehéz dolgom lett volna kitörölni őt Jackson emlékei közül, de inkább nem mondom ki hangosan. De aztán folytatódik a története és a jelenbe csöppenünk, de ekkor már nem bírok lakatott tenni a számra.
Van egy lányod? – nézek úgy rá, mint aki alig akarja elhinni ezt az egészet. Pedig pontosan tudom, hogy soha nem lenne képes ilyet kitalálni. Csak pislogott, mint akit most lőttek le és az életéért evickél, vagy mint akit a mocsár kezd el nyerni. Ha azt hittem, hogy több váratlan pofon a mai napon nem érthet, akkor tévedtem. Tudomásom szerint ő soha nem vágyott arra, hogy gyereke legyen, én meg ábrándoztam róla és az élet játékban természetesen fordítva történt meg végül.
Még mindig azt hiszed, hogy ezek után volt választása? – kérdezem tőle kíváncsian, mert ha igen, akkor önfejűbb, mint hittem. Hogy képes egy szülő ilyen mértékben tönkre tenni a gyerek életét? Miért nem hagytak választási lehetőséget neki?
Találkoztál vele? – kérdezem meg óvatosan a lányára utalva. Reménykedtem abban, hogy nem akar majd kisétálni a leányzó életéből, mert ha igen, akkor képes leszek megkeresni őt és seggbe rugdosni. Egy gyereknek szüksége van a szülei, de egy lánynak főként az apjára. De őt se ismerem, így nem tudhatom, hogy ebben az esetben mi is a helyzet.
Sajnálom, nem tudtam, hogy valamennyire egy cipőben evezünk. – csúszik ki végül eme mondtat az ajkaimon. Pedig tudom, hogy ez se képes helyre hozni az életét.
Igen, ebben igazad van. Tényleg eléggé világuralomra-törő hangzása van. – válaszolok neki oroszul. Elvisnek köszönhetően tanultam meg kicsit ezt a nyelvet. Nem mondom, hogy tökéletesen beszélem, de 4 év alatt rengeteg mindent ragadt rám. Megesik, hogy kutakodnom kell a szavak után, de legalább beszélem és meg is értem.
Szomorú kisgyerek fejet vágok, amikor mondja, hogy ellene ez nem fog beválni, hiszen régen se jártam sok sikerrel ilyen téren.
Meggondoltad magad? – nézek rá kíváncsian, majd amikor a pillecukros zacskó az ölembe landol, akkor csodálkozva pillantok rá és kérdően. Állom a pillantását, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy megfejtsem mi is járhat a buksijában. Egyáltalán nem tetszik az, ahogyan a törülközőmre siklik a tekintete, majd amikor újabb égi játék hangzik fel, amibe még a ház is „beleborzong” én is kicsit összébb húzom magamat, hiszen annyira igyekeztem, hogy megfejtsem őt, hogy arra már esélyem se maradt, hogy leplezni tudjam a viharhoz fűződő viszonyomat.
Nem a tiéd a törülköző, te is csak találtad és további jó álmodozást, mert nem kapod vissza. – mondom neki szinte suttogva, miközben kicsit közelebb hajolok hozzá. De a fejemet még mindig nem fordítom el.
Ha annyira akarod, akkor szerezd meg, de tisztességes játék keretében. – mondom neki komolyan, hiszen mágiával könnyen menne, de az, hogy saját maga hámozná le, azt már nem hiszem, mert nem hagynám neki. Végül pedig megfogom az üveget és én is meghúzom a tartalmát.
Amúgy meg hagynád, hogy megfázzak? – kérdezem tőle ártatlan pillantások keretében, hiszen a ruhánk még mindig vizes, mert nem sokkal hamarabb érkezhetett ő is, így felesleges lenne elcsennem a pólóját cserébe.

What happens to a man when
He spills his heart on a page and
He watches words flow away then
His feelings lie on the page alone
There waiting
For someone who cares to read them

…mint az official Jackson-lelkizős zene

Minek az embernek ellenség, amikor ilyen „barátai” vannak? Ahogy meghallom Prim kérdését, elsőre teljesen elszörnyedek a szavaitól, és bár annyira messzire nem gurult a gyógyszerem, hogy egyből kirobbanjon a harmadik világháború, de azért egy rám oly jellemző „ha szemmel ölni tudnék…” féle pillantással megajándékozom cserébe.
- Nem. -rázom meg a fejem határozottan, aztán rájövök, hogy gyakorlatilag egy élő hazugságvizsgáló ücsörög mellettem, és talán az sem lehet egyértelmű számára, hogy mire vagy hogyan is értettem, így aztán pontosítok némileg.
- Vagyis… Na jó, talán egy kicsit. Egy egészen icipicit. -vallom be végül, elvégre Connort is kiosztottam múltkor amikor nekiállt pattogni nekem Naomi kapcsán - És épp ezért akarom mélyen legbelül végleg elengedni. Mert ez az egész kapcsolat már úgy halott és reménytelen, ahogy van. -zárom le ezt a témát részemről örökre, hisz ha bármi közünk is lesz még egymáshoz pozitív értelemben, az kizárólag Maya miatt lesz, az ő érdekében.
A tényre, hogy Prim valamikor menyasszony volt, magam sem értem, miért sokkol ennyire… talán mert hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy a külső ellenére nem velem egy korosztály, hanem akár a dédnagyanyám is lehetne kor alapján? Nem tudom… Ahogy azt sem, hogy mennyivel fogadtam volna jobban azt, ha rögtön a találkozásunk elején szerzek tudomást minderről – bár belegondolva, ki osztana meg ilyeneket alig néhány hetes ismeretség után?
- Akkor ezért vonakodtál attól is annyira, hogy a farkas alakodban mutatkozz előttem? -kérdeztem vissza óvatosan, hisz emlékszem, mennyit győzködtem ezért is, pedig tényleg csak a kíváncsiság hajtott. Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy pont az egyik korábbi kapcsolatának köszönheti azt is, hogy vérfarkas lett…
- Lehet. Remélem, hogy igazad lesz. -bólintok a biztatására, mert valamennyire biztos igaz, de egyelőre még marhára nem úgy látom a helyzetet, ahogy pedig témát váltunk és a kinézete kerül szóba, csak elmosolyodok.
- Szerintem téged még 500 évesen is fiatalabbnak fognak nézni, mint most engem. A vérfarkas gének képesek csodára… -meg az őrző tetoválások, bár azokhoz is vérfarkas esszencia szükséges, szóval azt hiszem, valahol bennük lehet a titok.
- Hogy miért, hogy miért… -sóhajtok fel aztán nehézkesen, ahogy szóba kerül a sport, és szórakozottan beletúrok a vizes tincseimbe, ahogy válaszolok - Mert nem tudom. Legalábbis úgy, mint régen… Kikapcsol és megnyugtat most is, de tavaly nyáron az egyik meccsen eldurvult a „kicsi-a-rakás” játék, de annyira, hogy én egy roppant csúnya nyílt töréssel fejeztem be a meccset, és sajnos se az emberi, se az őrzők gyógyítói képessége nem ér fel a ti regenerációtokkal. Edzek, néha játszok, meg fokozatosan próbálom terhelni, de még nem bír annyit a térdem, mint a baleset előtt. -mozgatom meg az említett lábamat, mert így külsőre pár apró heget leszámítva semmi nyoma nem maradt annak, hogy mennyit turkáltak benne a sebészek tavaly nyáron. Vagy hogy mennyit jártam utána gyógytornára vele…
- Nos, ebben az esetben örüljünk neki, hogy van. Bár személy szerint a regenerációs képességedet szívesebben ellopnám kölcsönbe, ha egyáltalán lehetséges lenne az ilyesmi. -teszem hozzá, most, hogy már a balesetemről is tud, azt hiszem, nem lehet bonyolult összekapcsolni a dolgokat, hogy miért is… Bár belegondolva, azt akár örökre is megtartanám, ha lehetne, biztos jó hasznát venném a mindennapokban is. Egy-egy húzósabb edzés után rövidebb ideig tart az izomláz, meg hasonlók, ugyebár.
Aztán, miután Prim múltjának árnyairól lerántottuk a fátylat, jöhet az én történetem is, igaz, csak szépen lassan, ráérősen, óvatosan, hisz korábban nem igazán volt rá példa, hogy bárki előtt is ennyire nyíltan beszéltem volna a történtekről. Jó, persze, Beth, de az meg inkább hajazott dühös, csalódott kirohanásra, mint normális mesélésre. Azért valahol hálás vagyok Primnek, nem csak azért, mert meghallgat, hanem azért is, hogy nem szakít félbe… nem hiszem, hogy onnantól akár egy szót is mondanék többet erről az egészről.
- Igen, van… legalábbis úgy tűnik. Illetve nagyon remélem, hogy csak az az egy, és senki más nem fog beállítani azzal, hogy heló, van még egy… –találgatok, hisz lévén, hogy Maya még New Yorkban van, az apasági tesztig még nem jutottunk el, igaz, anélkül is elég jók az esélyeim… Mit jók! Ha azt nézzük, hogy Maya egyáltalán gyógyszer mellett megfogant, akkor ahhoz képest az esélyeim a teszt kapcsán valahol az egekben… Majd meglátom, a kisasszony hogy fogadja a dolgot, aztán annak függvényében meglátjuk, hogy az első közös családi programunk helyszíne a kórház lesz, vagy sem.
- Még mindig azt hiszem. -felelem magabiztosan Prim kérdésére, de látva az arckifejezését, egy kicsit bővebben is kifejtem, miért kötöm még mindig az ebet a karóhoz ilyen rendületlenül.
- Prim… Képzeld el, hogy most valaki besétál azon az ajtón, és a kezedbe ad egy fegyvert, azzal a céllal, hogy lőj le. Nem számít, hogy nem tudod használni, még az ujjadat is ráilleszti a ravaszra, hogy csak meg kell húznod azt, hogy elsüljön a fegyver.  Te pedig megteszed. Volt választásod? Igen… mert dönthettél volna úgy, hogy nem lősz, vagy ha igen, akkor szándékosan félre, esetleg szólsz, hogy esélyem legyen egyáltalán kivédeni. Vagy nemes egyszerűséggel közlöd, hogy más kényszerít, nincs más választásod. Attól, hogy az egyik lehetőség rosszabb mint a másik, még van választásod. Ki a bűnös ebben  az esetben? Az, aki a fegyvert a kezedbe adta és kényszerített, vagy te, amiért meghúztad a ravaszt? Értelem szerűen mindketten, viszont te vagy az, akinek vér tapad a kezéhez…-vázoltam a véleményemet. Értem én, hogy Naomi esetében is hasonló volt a szitu, egyik lehetőség rosszabb mint a másik, de jelen véleményem szerint akkor is sikerült a lehető legrosszabb mellett döntenie. Azt meg már inkább nem is fejtegetem, hogy az elmúlt 10 évben is lett volna bőven ideje bevallania a történteket, hisz míg ő viszonylag könnyen el tudott bújni a világ elől, addig az én életem mindig is sokkal nyomon követhetőbb volt a számtalan cikk és tudósítás, riport miatt. De mint a mellékelt ábra mutatja, nem tette.
- Igen, bár akkor még nem tudtam, hogy bármi közöm lenne hozzá. Tavaly került az egyik őrző társam családjához, miután egy vérfarkas rátámadt és törölni kellett az emlékei egy részét. Ha tudtam volna, hogy valójában az én lányom… akkor biztos nem jöttem volna el New Yorkból… -magyaráztam akaratlanul rácáfolva ezzel Prim ki nem mondott félelmére, de hát ugyebár nem tudtam… Honnan kellett volna? Még csak az sem jutott eszembe, hogy valójában mennyire hasonlít Naomira a gyerekkori képein, mert legyünk őszinték, New York a világ egyik legnépesebb városa, fogadni mernék, hogy él egy rakás másik vörös hajú kislány, aki hasonlítana. Pláne, amilyen szemem van az ilyesmikhez, vörös haj, szeplők, hasonlít. Meg mégis, mennyi esély volt arra, hogy pont a mi kirendeltségünkhöz kerül? Bár belegondolva, milyen gyakorisággal válnak valóra 1% körüli esélyű dolgok az életemben, lehet el kéne kezdenem lottózni.
- Annak, aki egyáltalán nem beszéli a nyelvet és egy árva szót sem ért belőle. Egyébként kimondottan lágy és kellemes hangzású tud lenni, meglepő módon. Vagy csak azért érzem így, mert nincs vele problémám. -válaszoltam szintúgy oroszul, de aztán vissza is váltottam az angolra, elvégre Primnek mégiscsak egyszerűbb azon a nyelven kommunikálni, mint ezen.
- Honnan tudod, hogy nem valami hegyi tóhoz készültem fürödni és hoztam magammal azt is? -cáfolom meg azon nyomban a kérdését, amikor meg a tisztességes játékkal áll elő nekem, még fel is kacagok jókedvűen.
- Bizonyítsd, hogy csalok, drágám. Bizonyítsd, ha tudod! -felelem még mindig vigyorogva, hisz bizonyíték nélkül könnyű bárkire is ráfogni a dolgot, ellenben megnézem, hogy mégis hogyan tudná bizonyítani azt, hogy mágiát használtam, úgy, hogy nem mágiaérzékeny. Az, ha játék során kihasználjuk a másik gyenge pontját, nem csalás, hanem stratégia.
- Vérfarkas vagy, képtelen vagy megfázni. Előbb kapok én tüdőgyulladást azért, mert eláztam… -felelem, majd vetek egy pillantást a ruháinkra, amikből… igen, még mindig csöpög a víz. Te jó ég, meg fog ez száradni valaha is?!
- Amúgy még mindig vicces, hogy ennyi idős vérfarkas létedre szégyenlősebb vagy mint én. Vagy hogy félsz a vihartól. -súgom oda neki némileg közelebb hajolva, de aztán visszadőlök a helyemre és visszaszerzem a pillecukrot is, ott folytatva a sütögetést, ahol az előbb abbamaradt.
- Azt hitted, hogy nem vettem észre? Azt nem mondom, hogy már a legelején, de eléggé feltűnő, hogy szinte minden égdörgésre összerezzensz. -állapítom meg diplomatikusan, minden támadó vagy gúnyos felhang nélkül. Kíváncsi vagyok, ehhez van-e bármi hozzáfűzni valója.
- Mesélsz nekem a fiatalkorodról? Bármit, amit szeretnél, vagy úgy érzed... Tekintve, hogy mekkora korkülönbség van köztünk, gondolom teljesen más volt az élet akkoriban, mint most…-dobtam be egy újabb témát a közösbe, hisz ha már korábban is felmerült ez a kor-téma, igaz, akkor a kinézet kapcsán. Szerettem másokat hallgatni, miközben mesélnek.

Kíváncsian várom a válaszát. Még annak ellenére is, hogy részben sejtem, hogy mi lesz a válasza. Ismerem már annyira, hogy tényleg tudja olvasni a vonásaiból, meg az idő és a másik részem is sokban hozzájárul ehhez. Amikor meglátom a pillantását, akkor egy bocsánat kérő, illetve egy ártatlan pillantás keretében nézek rá. Aztán elhagyja az első szó az ajkait, akkor egy pillanatra feljebb szökik a szemöldököm, de még mielőtt megszólhatnék, folytatja tovább és kicsit kifejti bővebben.
Vagy csak magaddal akarod elhitetni, hogy az a jobb és a könnyebbik utat választod emiatt? Lehet kivételesen a nehezebbik utat kellene választanod és harcolnod? – kérdezem tőle minden kedvesség és kertelés nélkül. Sokan néha kegyetlennek tartanak amiatt, hogy kimondom azt, amit gondolok minden habozás nélkül. De sok esetben sokkal jobb ilyenek lenni, hiszen sokszor az emberek maguknak se merik bevallani a dolgokat, így kell valaki, aki szembesíti őket vele.
Magam sem értem, hogy miért mondtam el neki azt is. Talán végre csak ki akartam mondani. Elmondani valakinek az egyik legnagyobb titkomat. Magam sem értem, de mindegy is, hiszen már visszavonni se tudom. De annyira nem bánom azt se, hogy nem akkor derült ki egyből. Túl viharos volt minden és ez a „hír” szerintem nem javított volna semmim. Legfeljebb annyin, hogy érthető lett volna, hogy miért tudok bízni annyira nehezen.
Igen, mert féltem attól, hogy esetleg elegendő egyetlen egy másodperc és megöl téged. Túl szeszélyes és vad a bennem lakozó bestia. - mondom neki egy kisebb habozás után. Fura dolog bevallani azt, hogy a bennem lakozó farkas nem teljesen tartozik hozzám. Túl sok rossz dologra emlékeztet és talán túl fiatalon sérültem meg, így esélyem se volt teljesen megtanulnom uralni őt. De kár is ezen rágódni, hiszen megtaláltam a módját, hogy mivel tarthatom távol az újabb bekattanástól magamat és csak ez számít. A többivel pedig továbbra is meg fogok birkózni, ahogyan eddig is tettem.
Csak ne kutasd, hanem ússz az árral és kockáztass. – teszem még hozzá, amolyan lezárásnak. Mert néha tényleg nem kell kutatni a jobb, szebb életet, hanem sodródni kell az árral és engedni azt, hogy egy új mederbe sodorjon minket.
Lassan bólintok arra, amit mond, de több inkább nem pazarolok rá. Tény, hogy fiatalnak fognak nézni, de azért őt se kell majd félteni. Az őrzőknek is megvan a maguk módja,hogy miként képesek lassítani az öregedést.
Sajnálom, ezt nem tudtam. – mondom neki komolyan, majd egy halovány mosoly jelenik meg az arcomon. – Mindig is kitartó voltál, s ha már most képes vagy tovább adni a tudásodat másoknak, edzésre járni és néha még játszani is, akkor biztosan előbb utóbb sikerülni fog az is, hogy a híres és hírhedt játékos visszatérjen. Így legalább mások is esélyt kapnak rövid időre a nyerésre. – mondom neki barátságosan, mert emlékszem arra, hogy ő volt a nagyász. Mindenki őt dicsérte az egekig és nem véletlenül. Szinte képtelenség volt ellenük győzni, de ennek ellenére mindenki úgy drukkolt a meccseken, mintha ez nem lenne tény. Ha pedig esetleg másokat is edz, akkor azok a csemeték, ifjoncok igazán szerencsések lehetnek, mert egy legenda tanítja őket.
Ha kölcsön tudnám adni, akkor hidd el, hogy megtenném. – mondom neki együtt érzően, mert biztos vagyok abban, hogy nagyon hiányozhat neki a sport. Régebben láthattam, hogy mennyit jelent számára és ez szemmel láthatóan továbbra se változott az életében. Csak a körülmények változtak, aminek köszönhetően még se tud akkora szenvedéllyel élni a hokinak, mint szeretne.
Mindig is jobb hallgató voltam, mint beszélő. Nem szerettem csak úgy elmesélni a múltam árnyait, vagy éppen démonaimat, amik képesek a jelenemet is befolyásolni vagy éppen álmatlan éjszakát okozni. Meg se fordul a fejembe, hogy közbe vágjak, vagyis egyszer, amikor azzal sokkol, hogy van egy gyerek, de inkább kivárom a történetének a végét, mert ahogyan ő, úgy én se akarom félbeszakítani, mert utána már nem biztos, hogy olyan „könnyedén” végig tudná mondani, mint most. Na, meg bunkó se akarok lenni. De azt hiszem az se mellékes, hogy sikerül úgy lefagynom, ha akarnék se tudnék megszólalni.
Szóval nem hiszed el teljesen, hogy igazat mond azzal kapcsolatban? – kérdezek vissza még mindig óvatosan, mert tényleg nem akarok tolakodó lenni, de elég hajmeresztő lenne, ha erről is hazudna a lány. A lelépés dolgot még mondhatni megérte, de erről nem érteném, hogy miért hazudna bárki is. Úgy érzem, hogy nem könnyedén tudhatta meg, így kötve hiszem, hogy hazudna a lány arról, hogy ki is valójában az apja a kislánynak. Eleve nehéz lehetett évekig ilyen titokkal élni és biztosan megkönnyebbülés, hogy végre elmondhatta.
Komolyan, még hogy a férfiak nem kötik ebet a karóhoz. Megforgatom a szemeimet arra, hogy még mindig azt hiszi, de újra megelőz. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy pillanatra el is gondolkozom az egészen, mert valljuk be, nem hülyeségeket beszél össze. Valóban az én kezemhez tapadna a vér, de mi van akkor, ha nem csak az ujjamat rakja rá a ravaszra az illető, hanem ő is húzza meg, de az én kézlenyomatom marad csak ott?
S mi van akkor, ha tényleg nem volt más választása? Ha tényleg belekényszerítették a helyzetbe és legvégül valójában nem is ő húzta meg a ravaszt, hanem csak az ő ujjlenyomata maradt ott? – szólalok meg sietve és még mindig a nedves hajamba túrok, de legalább már nem csöpög belőle a víz. Szép lassan tényleg kezdünk megszáradni, vagyis remélem, hogy mire a vihar is elül, addigra a ruhánk is meg fog száradni. Nem akarom a lányt a védeni, mert fogalmam nincs, hogy kiről lehet szó. Egyetlen egy őrző lánnyal találkoztam az itt tartózkodásom alatt, így érthető, ha egy kisebb megérzés őt sugallja, de nem is akarok most ezzel törődni. Felesleges lenne, mert semmin se változtatna már az, ha megtudnám.
Még egy utolsó kérdés, ha elárulja időközben, mármint eme évek alatt változtatott volna valamin? Vagy esetleg ugyanúgy hibásnak tartottad volna, ahogyan most és ugyanúgy kaptál volna egy okot arra, hogy még inkább haragudj rá a tette miatt, s így könnyebb legyen kiölnöd azt az apró érzést, ami még mindig reménykedni akar vele kapcsolatban? – kérdezem tőle kíváncsian. Talán most messzire mentem, de túl sok mindent láttam már és túl sok mindent éltem már meg, így érthető, ha kicsit másabban látom a világot és a dolgokat. Ahogyan azzal is tisztában vagyok, ha egy pindurka remény is van, akkor néha még azt is meg kell ragadni és nem pedig lenni, hogy teljes mértékbe kiöljük magunkból.
Talán okkal történtek így a dolgok. Esélyed volt már megismerni őt, egy kisebb részt kapni belőle, így valamennyire már ismered őt. Most egy újabb esélyt kapsz, hogy bepótold az az időt, amit távol töltött tőled.  – szólalok meg egy kisebb habozás után, mert lehet, hogy én látom tévesen a dolgokat. De abból, amit elmesélt én ezeket tudom levonni. Lehet, hogy néha már túlzottan látni akarom a pozitív dolgokat a világban, az eseményekben. Megtalálni azt, hogy a világborzalmai ellenére még mindig van jóság és jó dolgok ebben a világban. De egyszerűen az se kizárt, hogy amiatt van, mert keresem újra a reményt, hogy hinni tudjak és visszataláljak a régi önmagamhoz.
És gondolom véletlenül pont két egyforma törülközőt raktál be ennek örömére. Illetve ha nem tévedek, akkor a hegyi tavak kicsit másabb irányba vannak. – mondom neki egy kisebb mosoly keretében, de még mielőtt a nevetését meghallanám, hozzáteszem. –Meg tudtommal úriember vagy, így csak nem vennéd el egy védtelen nő törülközőjét. – s az arcomon még mindig mosoly bujkál. Jó érzés az, hogy képesek vagyunk még eme komoly dolgok után is bolondozni, de talán így jobb is, mert a végén egyszer tényleg valaki előtt megmutatnám, hogy milyen az, amikor könnyek keretezik az arcomat.
Szerintem elég bizonyíték az, ha csak úgy leesik rólam a törülköző és te még a közelemben se nagyon voltál. –mondom neki egy kisebb nevetés keretében. Lehet, hogy nem vagyok mágiaérzékeny, de vak se vagyok. S tisztában vagyok azzal, hogy csak úgy eme dolgok nem esnek le az emberről. Főleg, akkor nem, ha nem is nagyon mozog bennük.
Képletesen értettem, de igazad van, akár még bundás barátodat is bemutathatom neked újra. – mondom neki egy újabb ártatlan pillantás keretében, de inkább nem akarom próbára tenni a szerencsémet. Régóta nem engedtem már ki és úgy érzem, hogy most se lenne a legjobb ötlet.
Talán azért van így, mert nőből vagyok, s ezt a kor se befolyásolja. S a legtöbb nő nem olyan magamutogató, mint a férfiak. Komolyan nem is értem, hogy a hímeknek miért lételemük ez, mert lassan kezdem úgy érezni, hogy valamit kompenzálni akartok olyankor.  –szólalok meg egy kisebb szemforgatás keretében és egy kicsit iróniával fűszerezve, de amikor meghallom a második mondatott, akkor egy pillanatra megfagyok és a tekintetét fürkészem. Fura, hogy nem csinál ebből valami viccet szokásához híven. Csendesen hallgatom a folytatását az észrevételének, de legbelül azért egy kisebb önelégült mosoly megjelenik, hiszen egészen hosszú ideig tudtam leplezni előtte, még a közös hetek alatt is.
Gyerekkoromtól kezdve félek a vihartól és bármennyire is ciki, ezt az egy dolgot nem sikerült kinőnöm, de a legfurább az, hogy ebből nem csinálsz viccet. – válaszolok neki habozás nélkül, majd újra a készülő pillecukrokat kezdem el figyelni, mert egy pillanatra az is átfutott az agyamon, hogy talán tényleg lázas és amiatt van.
Valóban másabb korszak volt és egyáltalán nem szívet melengető időket éltek az emberek. Világok harcoltak egymással, vérszennyezte az utcákat, miközben a nap se ragyogott már olyan fényesen, mint előtte vagy most. 1920. nyarán láttam meg a napvilágot és a világ csak egyre őrültebb lett. – hiszen ha máshonnan nem is, de a történelemkönyvekből mindenki ismeri azt az időszakot, de valahogy még a legtöbb könyvben leírt dolgok is tündérmesének tűnnek a valósághoz képest. – Abban a korban felnőni nem volt mindig könnyű, de az otthon melege, a szüleim határtalan szeretete és gondoskodás bármit képes volt elfelejtetni velem. Nekik köszönhetően volt gyerekkorom, ha máshol nem is, de a házunk biztonságot jelentő falai között. De a legrosszabb az volt, amikor meg kellett tanulni mekülönböztetni, hogy melyik égi harag valójában mit takar. Egy újabb bombát vagy esetleg csak az égiek dühös játékát, amivel esetleg rá akarnának szólni az emberekre, hogy fejezzék már be ezt az egész értelmetlen háborút, miközben a vért szép lassan lemosta az utcákról. – majd egy pillanatra benyálazom az ajkaimat, mert úgy érzem, hogy teljes mértékben kiszáradtak. Végül pedig még az üveget is meghúzom, mintha csak kellene valamit csinálnom addig, amíg újra nem folytatom. – De én szerencsés voltam, mert megtapasztaltam azt, hogy milyen szeretve lenni és milyen viszonozni azt. Aztán évekkel később egy újabb ajándék ért minket, mert megszületett a húgom. Sose fogom elfelejteni, hogy mennyire boldog voltam. Minden egyes időmet vele töltöttem és vigyáztam rá, de egyszer hibáztam és el is veszítettem őt. Viszont a világ továbbra se csendesedett, hiszen árváknak próbáltunk segíteni vagy éppen sebesülteknek. Mire felnőttem megtapasztaltam mindent. Milyen a szeretet, az elvesztés, a kétségbeesés és a reménytelenség is. – fejezem be végül, mert nem hiszem, hogy kíváncsi, arra is, hogy szinte gyerek fejjel csöppentem bele abba, hogy sebesülteket lássak el. Segítsek rajtuk, ha már a testvéremen képtelen voltam segíteni és sose leszek képes megbocsájtani magamnak azt a hibát.
A tiéd milyen volt? Milyenek voltak a szüleid, a barátaid? – kérdezem tőle kíváncsian, mert az ő gyerekkora is teljesen másabb lehetett. Nagyon is érdekel, hogy Jackson mitől olyan, amilyen. Sokszor befolyálsolja a későbbi jövőnket az, hogy mik érnek minket gyerekkorunkban, illetve a neveltetéstől is. Mert nem mindegy, hogy „gyerekként” már esetleg valamennyire megtanulsz lőni és borzalmas dolgokon próbálsz változtatni, életeket menteni, vagy ezek egyszerűen kimaradnak az életedből és csak a boldog családi élet jut.