Még csak pár napja vagyok ebben a városban, de egyelőre nem az esetem... Waconak sem tetszik a hűvös levegő, nekem pedig... Hát, nekem az egész nem tetszik. Remélhetőleg mihamarabb összekaparom ezt a Hardyt és mehetek innen, mint a szél. Mindenesetre sikerült bérelnem egy lakást a belvárosban, első lépésnek nem is rossz. Leszámítva, hogy ezen kívül rohadtul nem csináltam semmi mást. Ja de... Bevásároltam... 1.0-ás megmozdulás, gratulálhatok Én-nek! Fáradtan dobtam le magam a kanapéra, lábaimat finoman végig nyújtóztatva rajta, fejem alá gyömöszölve az egyik díszpárnát. Nos, ez utóbbiról hagy ne beszéljek... Halkabb sóhaj kíséretében fordultam el oldalra, s talán még ebben a kényelmetlen pozitúrában el is aludtam volna, mikor valami irdatlan hangerejű zene csapta meg a fülemet. Eleinte próbáltam ezzel az elcseszett párnaszerű jószággal csillapítani a hangzavart, de pár perc szentségelést követően felpattantam. Úgy, ahogy voltam... Egy laza, hosszú sportos női nadrágba, és keresztpántos trikóba roncsoltam ki a folyosóra, mezítláb. - Honnan az istenből... - pillantottam körbe a helység gyomorzati térképén, magam elé motyogva. Nem kellett sokáig pásztáznom a lépcsőt, az ajtókat... még a liftet sem. A szembe szomszédomtól áradt ez a ricsaj. Pompás! Örömteli fogtatás lesz... Sőt! Mért is nem hoztam sütit köszöntő gyanánt? Miért is...? Ohhát, persze! Mert rohadtul a képébe nyomnám! Nem is várattam, szimplán odalibbentem a 6/C elé, és bekopogtam. Jó-jó... Bedübörögtem... - Nyisd ki, vagy betöröm! - hogy hallotta-e, az már más kérdés, én rendületlenül ott ágaskodtam az ajtó előtt, és ha körülbelül két percen belül nem nyitja ki, isten bizony átmegyek ezen a csiszoltra nyalt fán! De még a téglákon is... Tovább döngettem az ajtót, az sem érdekelt, ha más szomszéd kitéved emiatt a folyosóra. Elég dühös voltam hozzá, hogy ez foglalkoztasson a legkevésbé. Egyik karommal az ajtófélfát támogattam, míg másik kezem öklével, már majdnem, ténylegesen átütöttem a nyers fát. - Gyere már ki, a franc álljon beléd...! - morrantam fel, noha ezúttal már csak magamnak magyarázva...
*A melóból estem haza és most bizony kijár nekem egy kis pihenés. Márpedig a pihenés mindenki számára teljesen relatív, nekem speciel abból áll, hogy ledobom magam a gép elé egy doboz cigivel, egy bögre tejeskávéval. Át is vedlettem itthoni ruhába, ami jelenleg azt jelenti, hogy egy viseltesebb farmert húztam és egy fehér trikót. És a számítógépes játék mellett elmaradhatatlan a az üvöltő zene, ma Green Day napot tartok amúgy. Egyébként sem árt tudni a határokat, szóval feltekerem a hangfalat maxra, most majd kiderül mennyire vékonyak a falak. Így meg sem lepődök, amikor a harmadik szál cigim és a második pálya közepén már hallom is a tompa dübörgést. Megállítom hát a játékot, lejjebb veszem a hangot és a tejeskávém maradékával, meg az égő cigimmel szépen a bejárati ajtóhoz sétálok. Nem tudom ki ez, de mindjárt rám borítja az ajtót... éljen a jó szomszédság. Ahogy úgy mezítláb odacsattogok az ajtóhoz, cigit tartó kezemmel lenyomom a kilincset és elragadó mosollyal ajtót nyitok.* - Helló! Ha agyérgörcsöt kaptam volna, akkor biztosan megbánnád, hogy azt akartad, hogy a franc álljon belém. Miben segíthetek. *Nem vagyok bunkó, sosem voltam az. Próbálom elviccelni a dolgokat, de nem vagyok bunkó. Épp ezért nem jegyzem meg, hogy a gyors reakcióidőm sem arról árulkodik, hogy agyérgörcsöt kaptam, így kiabálni sem feltétlen szükséges. Hagy kiabáljon. Amúgy... jó bőr. Ha tudom, hogy egy domina szomszédságában élek, előbb körbeszaglászok a szinten. Ja, amúgy poén a dologban, hogy épp a minap kaptam egy fülest, hogy egy kóbor költözött abba a bérházba, ahol én lakok. Talán még ő is lehet, mert passzol a személyleírás.*
És jön. Igen... Ide hallom a halk léptek neszét, ahogy végig csoszog a szobában. Remek. Ideje volt... Még mindig az ajtófélfát támasztottam, mikor végre feltárult előttem ennek az idiótának a barlangja, és mint valami ősember ki is dugta belőle a fejét. A mosolyt én magam is viszonoztam, amolyan gúnyos, kényszeredettséggel, hozzá körítve egy jó adag szempillogtatást is. Áhh, egy őrző kölyök. Félelmetes, hogy ezekből mindenhol akad egy... Mindegy is, mert ez érdekel jelenleg a legkevésbé. Tekintetem szinte már fájón égette végig a srác vonásait, miként megállapodott a kezében füstölgő cigarettán. Egyetlen hirtelen mozdulattal, mondhatni villámgyorsan kaptam ki a kezéből, előtérbe helyezve vérvonalam adta előnyömet, majd jó mélyen, tüdőig leszívtam belőle egy kiadós adagot, nem foglalkozva vele, hogy ez mennyire volt etikus, vagy stílusos. - Azt bánom, hogy nem kaptál... - szaggatottan, és egészen kimérten kezdtem bele, miközben minden szót követően kifújtam apránként az állott füstöt, tökéletes a képébe irányítva azt, szemtelenül. A mutatványt követően pedig egyszerűen csak visszanyújtottam neki a bagót. Ha elvette, elvette. Ha nem, akkor a földön landolt. - Mondd csak... Ha már nem agyérgöccsel küszködsz. Némi halláskárosodásod akad, igaz? - morrantam fel, noha nem üvöltöttem, sőt. Egész társalgási szintre fogtam a hangerőt. Egyrészt, mert ennyire azért már nem idegesít a zene, másrészt pedig annyira nem ellenszenves a fancsali kis pofázmánya, mint arra számítottam. Pillantásom folytonosan arcán tapogatózott, amolyan megszokás formájában. A munkámmal jár. Mindenkit rögzítek, felmérek, és tárolok. - Örülnék, ha nem bömböltetnéd ezt a mocsok, száraz alter rockot. - löktem el magam a félfától, tenyeremet végighúzva derekam vonalán. - Tudod, nem egyedül laksz ebben a fene nagy épületben. - vetettem felé egy negédes mosolyt, ujjaimat zsebembe csúsztatva. Időközben egészen le is higgadtam, hiszen a társalgási szintet is sikerült egész kedvessé formálnom, pedig isten a tanúm rá, hulla fáradt vagyok! - Nah, szóval... - köszörültem meg a torkomat. - ...rád törni nem akartam az ajtót, viszont megkérlek, hogy legyél tekintettel arra, hogy vannak szomszédaid... és mérsékeltebben dübörögtesd a zenédet. - nem hisztiztem, egyetlen megnyilvánulásomra sem volt ez jellemző. Sokkal inkább határozott voltam, és nyugodt, ami meglepő a kezdeti dühömet tekintve. Mellesleg elég bénán néztünk ki így, mindketten mezítláb, otthoni szerelésben, ha jobban megnézem. Még a végén családi életet fogunk élni ebben a házban a többi szomszéddal egybevéve. Meg egy frászt...
*Észreveszem, hogy megnéz, én is megnézem, hiszen nem ismerjük egymást. Ilyenkor úgy szokás ugyebár, hogy az emberek egymásra néznek. Csak hogy nekem arra kell feleszmélnem, hogy már nincs a kezemben a cigim, ami meglepő fordulat, ha legalább is azt nézem, hogy nem vagyok most éppenséggel belassulva. A jókívánság és a képembe fújt füst már csak a hab a tortán. Kicsit hunyorogva a füstben, nyújtom felé a Garfield-os kávésbögrémet, aminek az alján még lötyög némi kávé.* - Kávét? A hűtőben még talán valami kaja is van, ne fogd vissza magad. *Bizonyára érezhető a hangomból némi szarkazmus, mert szándékosan így is akartam. Ez végül is az én ajtóm, meg az én cigim. Nem ám a nyúl viszi a puskát. Mondjuk a cigimet visszaveszem és bele is szívok. Mondjuk a beszólongatások leperegnek rólam. Annyira nem hat meg, ha süketnek titulál. Itt pusztuljak meg, ha ő még sosem hallgatta hangosan a zenét.* - Elragadó a modorod. *Mondom elmosolyodva, mintha csak meg sem hallanám, hogy ő mit mond. Végül is lényegtelen, csak szívózik velem, a határait feszegeti, de én békés vagyok, szóval elég rossz embert próbál felhúzni. Persze nálam is elszakadhat a cérna, de attól még az újdonsült szomszéd elég messze van. Hogy ez a nő hova nem rakja a kezét... egy kicsit elkalandozok, de amúgy hallom amit mond és fel is fogom. Végül megtalálom azért a két szép szemét és mosolyom is kiszélesedik.* - Megy ez szépen is. Bár nem mocsok, amit hallgatok, de akkor bedugom a fülest, ha az úgy megfelel. Csak mert szépen kérted és felhívtad rá a figyelmem, hogy nem egyedül élek itt. Teszteltem milyen vékonyak a falak. *Vonok vállat továbbra is mosolyogva. Nem tudom mennyire tűnhetek ellenszenvesnek, hiszen még mindig igyekszem a jó arc szomszéd képzetét kelteni... talán mert én vagyok a jó arc szomszéd.*
Amint kinyújtotta felém a Garfield-os bögrét, felvontam a szemöldökömet. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy ráborítsam-e, vagy kortyoljak bele a megmaradt kávéjába. Nyilván egyiket se tettem. - Megkínálhatsz mondjuk egy új kávéval, és mesélhetsz mellé cuki kis sztorikat is. Sőt, remélem van két plüss macid is, és rózsaszín baldachinod, hogy kényelmesen elterüljek az ágyadba, csak úgy csajosan. - vetettem oda ironikusan, nem kevés idétlen mosollyal megtoldva. Az kéne még, hogy valóban így tegyek, azonnal átmennék magamon egy úthengerrel... Igazából ennyire nem akartam letorkollni, és voltaképpen még bajom se lenne a hülye zenéjével, ha nem lennék hulla fáradt... És, ha ennél mérsékeltebb hangerőn nyomatná az üvöltözős kornyikálást. - Elragadó a szomszédságom is... - vágtam egy érdektelen képet, újra végig mérve a férfit. Nem azért, mert buja perceimben, majd vissza-visszarévedek alakjára, vagy vonásainak végtelenjére. Nincsenek is ilyen perceim, itt kezdődik! Szimplán, csak a miheztartás végett, na meg persze azért is, hogy érzékelje, hogy bizony róla beszélek. Nem kevés gúnnyal... Néhány pillanatig érdeklődve figyeltem, ahogy végre megtalálta a szemeimet, s igazából már tényleg nem voltam dühös. Az ajtót pedig pláne nem akartam rátörni, bár, ha nem jött volna ki, isten bizony megtettem volna... - Megy ez sok féle képpen is. Ha nem zavar meg a zenebonád, itt se lennék. - nem voltam támadó, inkább hűvös, és egykedvű. - Nem kell fülesre tenned, az amúgy is károsabb... - nem mintha érdekelne, hogyan roncsolja szét a fülét. - ...Nekem elég, ha halkabban döngeted a hangfalakat. A teszt pedig mint látod, bejött. - mosolyodtam el, ezúttal már kedélyesebben, kiengedve tüdőmből egy nagyobbra sikeredett sóhajt. Pillantásom a talajra futott, és elég széles vigyorra húzódott ajkaim széle. - Egyébként, nem tartasz véletlenül pizsamapartit, ha már így mezítláb vagyunk mindketten, és otthoni szerelésben? - játékosan dobálgattam a szavakat, fejemet kissé oldalra döntve, cicaszemekkel pásztázva a másik arcát, amolyan kislányos feelinget öltve fel. - Csak viccelek. Amúgy mióta laksz itt? - tettem fel úgy a kérdés, mintha annyira jóba lennénk, holott az előbbi jelenetet tekintve... hát erősen éles váltás. De én már csak ilyen vagyok... Közben vállammal az ajtófélfának dőltem, főként azért, mert úgy volt kényelmesebb. Egyébiránt, a kérdésem nem érdeklődő volt. Legalábbis nem irányába. Nem árt tudni, ha már őrző palánta, hogy mióta is van a városban. Ha régi kamionos, az is más, miként az is, ha teljesen új, vagy csak alig használt...
*Tökéletesen értem én az iróniát, szóval egyszerűen csak egy vállvonás kíséretében visszahúzom magamhoz a bögrémet és letekintek rá. Majd végül újra fel a nőre.* - Ennyire nem gáz a Garfield-os bögre. *Jelentem ki kissé felvont szemöldökkel. Feltételezem, hogy ez volt a kiindulópont, ami végül a plüssmackókig vezetett. Vagy nem, de én ennek tudom be, vagy csak a csaj szívott valamit, de akkor az meg nem túl szép dolog, hogy nem ad belőle. Az elragadó szomszédságát illetően, csak kissé gúnyosan elmosolyodok. Igen, pont ugyanannyira elragadó a személyisége, mint a szomszédsága. Nagyon örülök ám. Mondjuk azon, hogy szerinte fülesen károsabb hallgatni a zenét, csak elvigyorodok. Nem tudom mikor lett az anyám, de kifejezetten szórakoztatónak tartom, hogy még aggódik is értem.* - Azt hiszem menni fog, bár a hallásom miatt igazán nem kell aggódnod. *Mondom továbbra is mosolyogva, majd beleszívnék újfent a cigimbe, de speciel azon már legfeljebb csak a szűrőt tudnám elszívni már csak, szóval inkább hagyom. Amikor aztán megemlíti, hogy mindketten mezítláb vagyunk, azért némi érdeklődéssel tekintek le a lábunkra és bizony meg kell bizonyosodnom róla, hogy igaza van.* - De, most hogy mondod... Amúgy gyere be nyugodtan, talán még egy papucsot is tudok keríteni neked. *És ezzel én már sarkon is fordulok tárva nyitva hagyva magam mögött az ajtót, bizony azt váron, hogy a nő bejöjjön, ha már ilyen jól lefülelte a pizsamapartit. Így legalább nem lesz egyszemélyes. Miközben csoszogok beljebb, leküldöm a bögrém alján lévő utolsó kortyot. nagyjából ekkor hangzik el a kérdés, aminél azért visszanézek a nőre, majd rövid gondolkozás után válaszolok.* - Még nincs egy hete. Te? *Gyanítom, hogy ő is új, sőt, az is elég gyanús, hogy ő az a kóbor, aki velem egy házba költözött, de egyelőre jó nekem a tudatlanság.*
A hajam nedves még a tus után, de már tisztességgel felöltözve masírozok a majdnem szomszédom ajtaja elé. Mivel nem mindenkinek megy olyan profin a szájról olvasás, hozom magammal a telefonomat is, de még a lakásomban el kezdtem pötyögni a köszöntő szöveget. Először töltöm itt a napom legnagyobb részét, így nemhogy kaja, de se kávém se főzőm nincs itthon. Még kell lelkierő ahhoz, hogy a szomszéd ajtónál messzebbre vigyenek a lábaim... egyrészt azért mert átkozottul fájnak. Ahogy minden porcikám... Így jár az ember hülye lánya, ha vérfarkasnak kelleti magát. Ez tulajdonképpen nem igaz, csak jelenleg szeretek mindent ráfogni mindenki, ez alól pedig még saját magam sem kivétel. Elképesztően nyűgös vagyok... Helló! Én volnék a néma szomszéd. Kávéd van-e? törlés Hali! Van kávéd? ezt is törlöm. Idő közben megérkezek Hugh ajtaja elé, és emlékeztetnem kell magamat arra, hogy én tulajdonképpen nem ismerem őt, ő meg pláne nem tudja ki vagyok, szóval az lesz a legjobb, ha magázódok. Röviden csengetek egyet, és mire ajtót nyit, már begépeltem amit "mondani fogok". Köszönésképpen azért még intek egyet, csak aztán teszem arca elé a telefonom kijelzőjét. Jó reggelt! Meghívna egy kávéra? Nem magyarázkodok még, majd csak akkor ha túl nagy ívben szaladnak fel a szemöldökei. Minden esetre a torkomhoz nyúlva próbálom elmutogatni neki, hogy néma vagyok, és az elgyötört képemen sincs semmi erőltetett. Tök őszinte...
*Ebben a birodalomban, amit már sikerült teljesen belaknom, elég érdekesen működnek a dolgok. Az alsógyatya helye a fotel karfáján van, míg a farmer az ajtóról lóg le és az ing pedig a müzlis dobozon leledzik. Az én világomban az összes redőny le van húzva és szinte kukk-sötét van, mert éjfélig dolgoztam és hajnali négyig meg játszottam. Az én kis privát életemben az emberek délig alszanak békésen, anélkül, hogy bárki is rájuk csöngetne. Ez az én életem. És a szomszédnak ebbe sikerül belegyalogolnia. A csengő hallatán azonnal kipattannak a szemeim, elég könnyen felébredek ugyanis, bár ez nem jelenti azt, hogy kipihent lennék. Nagynehezen kikecmergek az ágyból.* - Megyek! *Azért kikiabálok, mert ez nem fél perc lesz. Szóval még kicsit heverek az ágy szélén. Csak még fél perc, de végül csak felkelek. Odakint a várakozó hallhat valamiféle puffanást, akkor esek el a lábam köré csavarodott takaróban. A halk szentségelésből kétlem, hogy túl sokat hallana. És végül megérkezek az ajtóig és álmos, frissen ébredt valómban nyitom ki az ajtót. Ez annyit takar, hogy kócos vagyok és egy szál kockás pizsama alsóban leledzek. Amúgy tök átlagosan nézek ki, ha a tetoválásokat nem számítjuk. Erre egy telefont nyomnak a képembe, még rendesen a csajt se nézhettem meg... Kicsit hátrébb húzódok és homlokráncolva fókuszálok a telefon kijelzőjére. Mikor elolvasom kicsit elnézek a telefon mellett a nőre... most meg a torkára mutogat.* - Ha fáj a torka, akkor inkább teát kéne innia. *Mondom nemi kótyagos értetlenséggel. Igen, sosem az eszemért szerettek, azt be kell ismerni, de kétlem, hogy olyan sok ember asszociálna frissen felébredve ezek után egy néma nőre.*
Várakozásra intő kiabálás, puffanás és valami halk mormolás előzi meg az agyontetovált férfi felbukkanását az ajtó mögül. Csak egy pizsama nadrág van rajta, és egy pillanatra szórakozottan elgondolkozok azon, hogy talán túlöltöztem az alkalomhoz, vagy inkább a hátamon lévő sebekhez mérten. Bár rajtam egy laza hosszú ujjú póló van és kivételesen egy nagyon laza melegítőnadrág, azért még bele-bele tapad a szövet, és marja a sebeket. Node félre ezzel, a pasi torokfájásra asszociál. Törlöm az eddig írtakat a telefonból, és pötyögöm a következőt. Nem a torkom fáj, hanem néma vagyok. Elnézést, hogy felzargattam.Nem tudhattam, hogy alszik még. Ennyi fér egy szuszra a kijelzőre, szóval csak ennyit írok. Ez alkalommal kicsit távolabb tartom tőle a készüléket, hogy úgy fókuszálhasson rá, ahogy akar. Ha életbe lép a szükségtörvény, az ember automatikusan olyan arcot keres, melyet már ismer. És bár még csak egyszer láttam a pasast, azt is a képességem jóvoltából, ez még mindig egyel több alkalom, mint a ahányszor a ház többi lakójával mítingeltem, szóval ezért zaklatom pont őt. Bedöglött a kávéfőzőm. Szánjon meg *-* Nem tudom hogy értékeli majd a stmájlit. Ha sehogy, akkor én nézek rá őzike szemekkel, annak remélem nem fog tudni nemet mondani. Kávét akarok. mostazonnal. Nem is kell behívnia, szívesebben várnám meg idekint.
*Na, úgy fest a csajnak elvitte a cica a nyelvét, mert újra írásba kezd. Nem baj, én kihasználom az időt, amíg ír. Például megdörzsölöm a szemeimet, hogy úgy nagyjából képben legyek legalább. Na, meg eltűnődök, hogy ismerem-e a csajt, de gyanús, hogy még sosem láttam. Végül mellkasom előtt összefont karokkal dőlök neki a félfának és végül jön is a következő üzenet. És amikor meglátom, hogy néma, kicsit tátva is marad a szám. Igen, azt hiszem a felismerés ilyen formában jelenik meg a képemen. Így már azért értem a dolgot.* - Jaj, dehogy, nem ébresztettél fel. Én kérek elnézést, hogy... tudod... torokfájás. Néha nem gondolkozok. *Mondom kajla vigyorral, muszáj valahogy javítanom a helyzeten, hiszen elég gáz volt, hogy nem jöttem rá azonnal. Igen, azt hiszem ilyen lehetek, ha zavarba jövök. Az se tűnik fel, hogy letegezem. Valahogy egyértelműnek tűnik, hogy a saját lakókörnyezetemben a nálam fiatalabbakat tegezem. Végül is... csak nem idősebb nálam. A következő, rövidebb üzenetet is kivárom és megint olvasok, majd végül bólintok. A szmájlit amúgy értem, a modern kor gyermeke vagyok, el is mosolyodok rajta.* - Persze, gyere... vagyis ne gyere be! Mármint... elég nagy a kupi odabent és sötét is van... Az egész lakás egy fekete lyuk, Szürke Gandalf még mindig nem ért az aljára, szóval... szóval felteszek egy kávét és amíg lefő... addig felveszek valami felsőt és szóval tartalak. Mármint... nem feltétlen kell szóval tartsalak, ha nem szeretnéd. Na jó, felrakom a kávét. *Némi tarkó vakarászást követően sarkon is fordulok és eltűnök a lakásom sűrűjében. Akárki, akármit mond, egy olyan emberrel, aki sérült, akkor is másképp bánik az ember. Vagy nem is tudom, én úgy viselkedek például, mint egy idióta, de valószínűleg csak mert elég új a helyzet. Nem szoktam néma emberekkel beszélgetni. Lehet csak fel kell oldódnom. Meg aztán eleve vendégre sem voltam felkészülve. Amúgy amit a lakásról mondtam az igaz. Például odakint tökéletesen lehet hallani, ahogy belelépek egy lábosba és hosszú másodpercekig szentségelek és csattogok vele a csempén. Azt hiszem ez nem az én napom. Mindenesetre gyorsan felteszem a kávét, majd a konyhai csapról leveszem az egyik fehér trikómat. Azt hiszem ez speciel pont tiszta és száradni volt ott... király. Ahogy megyek vissza az ajtó felé, gyorsan fel is veszem.* - Leltároztam. Van egy tiszta Donald kacsás bögrém, egy "Szeretlek Lisa" feliratú, vagy esetleg igényt tarthatsz az én Garfield-os bögrémre is. *Most már határozottan összekapartam magam és mosolyogva tekintek a nőre... ha még itt van.*
Csak megrázom a fejem a fejem, mikor "mentegetőzni" kezd. A fickó hadar,én ehhez képest túl lassan pötyögök, szóval fejrázással próbálom jelezni, hogy semmi baj, és hogy nem tudhatta. Úgy tűnik, hogy őzike szem effektusra semmi szükség, a szmájli is pont elég ahhoz a kávéhoz. Vagy a fickó nem egy antiszociális 300 éveiben járó vérfarkas, és egyszerűen csak segít a szomszédján. Alku vagy felár nélkül. Higgyem el, hogy léteznek ilyen emberek is? A tegnapi nap fényében elég nehéz. Bár igaz, hogy tegnap ilyenkor még csak sejtettem azt, amit ma már tudok. Pokolba a farkasokkal! Nem akarok gondolni rá. Öhm, bemenni nem akartam, de a "mentegetőzés" kíváncsivá tesz. Így amikor a fickó eltűnik kávét főzni, én éppen csak bedugom a fejemet az ajtón. Odabent félhomály van, a szememnek is kell egy kis idő mire megszokja. A konyhából szűrődő hangokból ítélve, időm az bőven van. A szobáról annyit, hogy...hát nem túlzott. Sötét van, áporodott szag (nyilván azért, mert álmából vertem fel, és nem szellőztetett még) és ruhák mindenhol. Ez úgy értem, hogy min-den-hol, csak nem összehajtva, és kupacokra pakolva, hanem szétdobálva úgy mindenfelé. Kimondottan nem renget meg a látvány, az én szobám is így nézett ki a nevelőintézet előtti időkben. Oké, nincs se hulla, se fegyver, se kínzó eszköz a helységben (mármint a szemem előtt), és ennyi pont elég nekem, hisz a többihez amúgy sincsen semmi közöm. Vissza is lépek a folyosóra hangtalanul, a fickó visszatértéig eltelt időben pedig újabb szöveget pötyögök a telefonba. Vendéglátóm nem viszi túlzásba az öltözködést, csak egy trikó van rajta mikor visszatér, a mosolya viszont sokkal természetesebbnek hat már miközben sorolja a bögrekínálatot. Kézzel mutatok a harmadik opcióra, és ha le tudja olvasni a szavakat a számról, akkor akkor megtudja, hogy Garfield szerintem jó arc. Eztán tartom elé megint a telefont, a kijelzőn pedig valami ilyesmi áll: Ne legyél zavarban, én rontottam rád ilyen "korán" =) Am mesélj valamit. Bármit. Jó hallgatóság vagyok :Đ Igen, mostmár tegeződök. Kettőnk közül ő az idősebb, de nem olyan sokkal, szóval... 2012 van! Tegezem, és kész.
*Az egy dolog, hogy ő csóválja a fejét, amiből arra következtetek, hogy szerinte nem gond, hogy félreértettem, de ettől még én kellemetlenül érzem magam miatta. Jó, mondjuk nem volt annyira gáz, mint egy vaktól megkérdezni, hogy "nem látsz a szemedtől?", de ezek olyan kényes dolgok. Sose lehet tudni, hogy ki hogyan reagál ugyebár. Abból, hogy a nő benéz hozzá nem sokat észlelek, hiszen a konyhában vagyok. Egyébként valóban nincs semmi olyasmi a helyiségben, ami gyanúra adhatna okot. Se tömegpusztító fegyver, se kínzóeszközök, csak rumli. Nem erősségem a takarítás, de most már lassan ideje lesz rávennem magam, ezt én is belátom, főleg miután egy lábosba léptem, ami egy normális háztartásban elképzelhetetlen lenne. Amúgy nem csak egy trikó van rajtam, hiszen a pizsamanadrágot sem vettem le. Így pedig már van rajtam felső, meg alsó, maximálisan fel vagyok öltözve. Amikor pedig visszatérek ugyebár előadom a bögre-választékot. Persze a döntésen elvigyorodok. Bár szájról olvasni nem tudok, de nagyjából jómagam is azt szűröm le, amit mond, szóval egész jól megértjük egymást.* - Remek választás, főleg, hogy általában én is abból iszok, és mint ilyen, rendszeresen el is van mosogatva. *Tudtam, hogy a kedvencemet fogja választani, de hát mit tehetnék. Csak egy bögre, bármelyikből ugyanolyan jól esik a reggeli kávé. Tényleg jó lenne már egy kicsit észhez térni, mert gyanítom, hogy egy rakás hülyeséget összehordok szegénynek. És már megint szembe kerülök a kijelzővel, amin persze hamar el is olvasom a szöveget és végül csak mosolyogva csóválom meg a fejem.* - Az a gond, hogy nincs korán, egyszerűen csak el van csesződve a biológiai órám. De összeszedem magam, meg mesélek, de cserébe kérek egy nevet, meg, hogy melyik lakásban is laksz, hátha egyszer nekem is elromlik a kávéfőzőm. *Nem ám így teljesen a semmiért produkáljam magam. Értem én, hogy ő nem nagyon tud mesélni nekem, hiszen nem tudok szájról olvasni, csak akkor már egy kicsit őt is megdolgoztatom. Végül is csak a nevét kérdeztem, meg hogy hol lakik. Persze mosolygok mellé, hiszen nem köteles lepötyögni nekem. Majd sóhajtok, hajamba túrok, ennyi kell, hogy kitaláljam mit is meséljek.* - Én Salem vagyok, pincérkedek, meg pizzafutárkodok, de gondolom nem is nézted ki belőlem, hogy valami bróker vagyok. Igazából meglepő, hogy pont hozzám csöngettél be, mert elég ritkán szoktam első látásra jó benyomást tenni az emberekre. Vagy csak random csöngettél? Csak mert én még nem láttalak, bár ez nálam nem olyan nagy kunszt. Általában fülessel meg szemellenzővel mászkálok. És most magamról pofázok, ami egyébként biztos halál érdekes téma. Egyedül laksz itt egyébként? *Csak muszáj kérdeznem, mert nem megy ez a mesélős dolog. Akkor inkább kivárom, míg lepötyögi, mert ennyi erővel nekiülhetnék megírni a memoáromat is. Nincs terhemre, csak nem kenyerem az egyoldalú kommunikáció. Amúgy láthatóan igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt.*
Abból amit a bögréről mond, kiderül számomra, hogy nem túl házias férfi, hogy egyedül él, és már nem szereti a Lisa-t, aki a másik bögrén szerepel. Nem ettől nyugszok meg igazán, inkább attól, hogy eddig tényleg normálisnak tűnik a pasas. Hanyagnak, de normálisnak. Nem is értem mit keresett Castornál... azaz Mr de Lucánál, merthogy egy ilyen idős személyt már gondolatban sem illendő tegezni... A fickó újra hadarni kezd, várom, hogy mikor lyukad ki arra, amit igazából szeretne mondani, de azon kapom magam, hogy egyre bosszúsabb leszek miközben beszél. Nem rá, hanem arra, hogy én igazából nem tudok bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert úgy hadar, hogy mire lepötyögöm amit hozzá akarok fűzni, ő már rég továbblépett. Némának lenni szívás. Bár eddig nagyon nem zavart. Megkérdezi, hogy hívnak én pedig felelek is a telefonon keresztül. "Elmondom", hogy Rachelnek hívnak, hogy a 4-es ajtó mögött lapulok, és hogy gyermekmondókával számoltam ki melyik ajtón kopogjak be. Ha ezt elolvassa, második körben megírom neki, hogy a szomszéd nénire esett a választás, de az Ő pechjére mégis inkább egyel tovább jöttem. Aztán a pasi, azaz Salem újfent hadarni kezd, én meg megint füstölögni magamban, amiért nem vagyok aktív résztvevő, így csak ő beszél, én meg bólogatok, vagy megrázom a fejem, illetve valamilyen módon tudtára adom, hogy igen, értem mit mond. Azzal, hogy nem nézném ki belőle, hogy bróker vagy valami ilyesmi, tudnék vitatkozni. Hisz éppen itt áll előtte egy hülye liba, aki előző este egy vérfarkassal vacsorázott, és valami azt súgja, hogy kicsi híján én magam is vacsora lehettem volna, szóval én már semmin nem lepődök meg... De ezen a ponton megint megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon Nikolai hová tűnt el éjszaka, hazaért e már, ha igen akkor megtalálta e a telefonszámomat, és MIÉRT NEM HÍVOTT MÉG FEL? Persze azért, mert elég egyoldalú beszélgetés lenne, lévén, hogy néma vagyok. De sms csak tud írni, nem? Tudna ha akarna... Túl sokat képzelek magamról. Bár az utolsó előtti pillanatokban mielőtt lelépett volna, mintha ígért volna... valamit. Talán ezért hagytam ott a telefonszámomat. Idióta vagyok... Inkább pötyögök. Igen, egyedül lakok itt. De beszélj magadról nyugodtan, érdekel. Egyébként én is futárkodom, de ha van kocsid, azt hozhatod lemosatni hozzám a város széli benzinkúthoz, van összedobok neked valamit a bevásárlóközpont éttermében. Szóval én sem nadrágkosztümös típus vagyok. =) Mosolygok kedvesen, amitől kezdem még hülyébben érezni magam szerintem még annál is ami vagyok. ~Nah jólvan, nem megy ez nekem.~ elkomorodok, ha ezek után megint hadarni kezd, arról sajnos már nem veszek tudomást, mert szorgalmasan körmölök. A szöveg egész hosszú lett, így mikor befejezem, átadom neki a telefont, hogy tudja lefelé görgetni magának. Hazudtam. Nem a szomszéd asszonyra esett a választás, hanem egyből ide jöttem. Tudom, hogy őrző vagy, és tudok a vérfarkasokról is, a lányodról, és hogy szeretnéd ha Mr de Luca beharapná, mert beteg. -egyébként nagyon sajnálom.- a kávés dolog viszont igaz. Van egy kis fogyatékosságom mára, nem akarok emberek közé menni még. Amúgy meg csak találkozni akartam valakivel, aki csak megközelítőleg olyan defektes, mint amilyen én vagyok. Ne vedd sértésnek... Míg olvas, az arcát figyelem, a reakcióit, a lakásból pedig feldereng a friss kávé illata. Vajon kapok belőle, vagy rám csapja az ajtót?
*Mikor leírja a nevét, meg a lakás számát bólintok egyet-egyet, viszont a mondókánál elvigyorodok. Micsoda kreativitás, tehát ezek szerint tényleg random esett rám a választása és fel vagyok mentve az alól, hogy nem láttam őt eddig a házban. Amúgy lehet, hogy egy kicsit sokat beszélek, de csak azért mert megkért rá, hogy meséljek. Én ezt úgy könyveltem el, hogy szórakoztatnom kell, hiszen értelemszerűen nem tud válaszolgatni, de speciel bedobok kérdéseket is és... áh, nem megy ez nekem. Látom, hogy bólogat, meg figyel, de attól tartok nem ez a legmegfelelőbb módja a társalgásnak egy néma nővel. Így amíg pötyögi a választ, igyekszem újfent magamhoz venni a szót. Igazából Rachel az ideális nő, tuti nem fog a szavamba vágni.* - Lassíthatok amúgy, csak hogy ne gyulladjon ki a kis billentyűzet. Röstellem, de még nem találkoztam olyannal, aki nem tud... beszélni és így nem is tudom igazán, hogy ez hogy jó neked. *Húzom el kissé a számat, bele se gondolva, hogy ezzel is egy újabb adag olyan információ hagyta el a számat, amire minden bizonnyal válaszolna. Viszont végzett az előbbire adott válaszokkal, szóval ismét a képernyőre szegezem a tekintetem. És egész szimpatikus, amit olvasok, szóval el is mosolyodok rajta, majd újfent a nőre tekintek.* - Ez megnyugtató, bár kocsim sosem volt, a motoromat pedig magam is le tudom mosni. Viszont enni azt szeretek, szóval... háromból egy beletrafált. Amúgy gyorsétterem? Csak mert én egy évet lehúztam a Mekiben, szóval át tudom érezni. Kétlem, hogy annál rosszabb konyhai meló létezik. *Akkor se beszélek magamról és igyekszem úgy kommunikálni Rachellel, mintha nem lennének köztünk nyelvi problémák. Inkább nem akarom túl sok információval bombázni, mert akkor itt fogunk éjszakázni. De már ír is... bár nem tudom, hogy a melójáról mit lehet ennyit írni, azért én még türelmesen kivárom, míg végez, hiszen elég nagy bunkóság lenne tőlem, ha sürgetném. Szóval várok, vállamat a félfának döntve, karjaimat összefonva a mellkasom előtt. Közben hallom, hogy a kávéfőző is végez lassan. És végül a kezembe nyomja a telefont én pedig némi értetlen érdeklődéssel kezdem el olvasni a szöveget. Nem tudom mennyire vagyok képes felvonni a szemöldökeimet, de én speciel úgy érzem, hogy már a tarkómnál tartanak, mire a szöveg végére érek. Majd egyet szusszantva, továbbra is értetlen képpel adom vissza a telefont. Konkrétan annyi kérdés kavarog a fejemben, hogy meg se tudok szólalni, így pár másodpercig csak nézem Rachel-t.* - Ezeket ki mondta el neked? És nem lett volna egyszerűbb ezzel kezdeni? Vagy attól féltél, hogy akkor nem kapsz kávét? Komolyan nem értem. *Szerintem elég jogosak a kérdéseim és még csak kis sem akadok. Lehet, hogy az eddigi mosoly most eltűnt, de a hangom nem emelem fel vagy ilyesmi. Egyszerűen meg vagyok lepve. Nem szeretem ugyanis, ha hülyének néznek.*
Az ajtót nem vágja még rám, ami nem feltétlenül jó lel. Meglepődött, látom rajta, és nem igazán tudja hová tenni még ezt az egészet. Akkor már ketten vagyunk... A kérdések jogosak, válaszolok is rájuk, már amennyit merek. A "képességemről" nem akarok beszélni, meglehet hogy még így is nagyon nagy bajban vagyok. Vérfarkasokról látok/írok/rajzolok, ha erőlködnék sem tudnám megmondani, hogy mi jár az őrző fejében. Formálok egy "sorry"-t a számmal, aztán megint gépelni kezdek. Nem akartam elmondani, csak látom, hogy neked is egyre kínosabb, hogy így betoppantam. Vagy a fene se tudja, hogy mit gondoltam, ne haragudj. Még össze vagyok zavarodva. És a telefonom még mindig nem csörög... Francba vele! Ha elolvasta, és még mindig meg van illetődve, akkor újfent pötyögésbe kezdek. Nem néztelek hülyének, ha esetleg így gondolod, csak nekem is új még ez az egész, nem tudtam hogy kezdjem. Egyébként tényleg csak a kávéért jöttem. Eskü, hogy nem akarok a nyakadra járni majd. Szerintem végzett már a kávéfőző, de nem sürgetem, hogy nézze meg. Legfeljebb ha percek múltán is itt állunk még, akkor megemlítem neki.
*Természetesen kivárom, míg lepötyögi a válaszokat, hiszen nem azért kérdeztem, hogy rácsapjam az ajtót. Meg aztán nem is dühös vagyok igazán, hanem csalódott. Szimpatikus volt a csaj, meg olyan kis ari, aztán egyszer csak előáll ezzel. Komolyan ilyen sokat beszéltem, hogy inkább bevallotta minden bűnét? Na, de már mutatja is a képernyőt, így figyelek, olvasok.* - Nem az a kínos, hogy betoppantál, hisz látod, ébren vagyok, beszélek, kávét főzök, mert szépen megkértél, de ha tudom, hogy mindent tudsz - megjegyzem fogalmam sincs honnan - akkor... mit tudom én... úgy tettem volna, mintha ismernénk egymást, vagy valami... *Hát ennek nem sok értelme van, nekem is be kell látnom, de tényleg fogalmam sincs mit tettem volna, ha esetleg elsőre közli, hogy amúgy innen-onnan tud rólam. Amúgy nem vagyok ingerült még, ezt egyelőre hangomból se lehet leszűrni- Vagy legalább is igyekszem nem annak tűnni. Közben figyelem, hogy megint ír, így én szusszanok és ismét összefonom a karjaimat magam előtt, miközben várok. Most már egyáltalán nem mosolygok, egyszerűen sz@rul esik, ha átvágnak a palánkon.* - Persze, hozom is a kávét, aztán mehetsz. Eszem ágában sincs feltartani, biztos sokan nem tudják még, hogy mindent tudsz róluk. De inkább nem is érdekel honnan... *Emelem fel a kezeimet védekezőleg, nehogy nekem megint írásba fogjon. Tényleg nem akarom tudni, honnan tud mindent, csak menjen. Még, hogy csak a kávéért jött... oda ne rohanjak. Akkor megkapja a kávéját és a viszont látásra. Sarkon is fordulok és eltűnök a konyhában. Állati hamar végzek ezúttal. Felébredtem most ettől a társalgástól. A beígért Garfield-os bögrével térek vissza és ugyebár nem kérdeztem meg hogy issza a kávét... nem is tettem bele semmit, csak felé nyújtom.* - Remélem tejed és cukrod van. A bögrét meg majd juttasd vissza. *Ennyit a kedvességről. Ha elveszi, még kérdőn nézek rá, hogy akar-e még valamit, ha pedig nem kezd lázas írásba, akkor becsukom az ajtót.*
Dehogy tudok én mindent! Rázom is a fejem serényen, meg próbálok ezerrel jelezni, hogy bizony máris rossz következtetéseket von le. Kávét kérni jöttem, ő zavarban volt, amiért én is zavarba jöttem, hát lányoszavaromban kipakoltam, ennyi. Még, hogy a nők kombinálnak! Egyébként nem hiszem, hogy ha bekopog hozzá egy vadidegen nő azzal, hogy "Hali! Láttalak vérfarkasokkal, szégyelld el magad!" akkor nagyobb kedve lenne elindulni kávéért, mint most. És amikor ezt teszi, -mármint visszafordul a konyhába a kávéért- addig persze, megjelenik a korábban már említett "füstöl a telefon" effektus, úgy gépelem neki a választ az utóbbiakra. Amikor megjön a kávéval, bólintok az egyébként már elég flegma elutasításra, vagy kiparancsolásra (holott ég mindig a folyosón állok), de míg én megkapom Garfield-ot, én átadom a telefonomat. A fogalmazás hanyag, mivel siettem, szóval csak remélni merem, hogy sikerült leírni azt amit valóban mondani akarok. Tudom, hogy most elég nehéz lesz elhinni, hogy nem ez a heppem, de igaz... Csak tegnap tudtam meg, hogy egy velem született képességem van. Egy idegen szerint krónikásnak születtem. Tudok ezt-azt a körülöttünk élő vérfarkasokról, de az őrzőkről nem. Rólad is csak Mr de Lucaval folytatott beszélgetésből tudok, egyébként fogalmam se lenne arról, hogy ki vagy, és nem is akarok turkálni a magánéletedben, sem a többiekében, nem is sejtettem, hogy igaz amit írok, és hogy tényleg létező személyek vagytok. A kávé dolog igaz, és azért hozzád csengettem, mert senki mással nem találkoztam még a házban, nem tudtam, hogy kihez forduljak. Ilyenkor egy ismerős arcot keres az ember... Nem tudom, hogy veszi ki magát ez most így... Nem akartalak megsérteni, ne haragudj!!!! Most nagyon utálsz? Valami azt súgja, hogy igen, és akkor máris van egy haragosom a házban. Én nem tudom, miért nem tudtam csendben maradni... Amíg ő olvas, addig ezen gondolkozok, miközben nyelem a forró kávét, és a férfi arcát kémlelem. Mire végez az olvasással, én megiszom a kávét, kész vagyok visszacserélni a bögrét, a telefonra. Ha belefér még az időmbe, akkor egy amolyan "várj még egy kicsit, légyszi-légyszi" tekintettel nézek rá, és megint körmölök. Ez már valamivel rövidebb lett, sokkal. Lenne kedved beszélgetni valamikor máskor? Most inkább nem fárasztalak, el vagy sápadva =) Amiért egyébként én vagyok a ludas, és ha nem csukta még a rám az ajtót, és éppen rám néz, akkor láthatja is rajtam, hogy mennyire sajnálom. Bár nem hinném, hogy ez most vigasztalni fogja őt...
*A nagy fejcsóválást nem nagyon tudom hova tenni, de speciel nem is érdekel. Majd ha visszaértem addig leírja, ha valami baja van. Szóval kimegyek a kávéért, ugyebár nem ízesítem be, majd visszatérek az ajtóhoz, ahol egy gyors cserét követően ismét a telefon képernyőjét figyelem. Szó nélkül nem fogom rácsapni az ajtót, hiszen ő még csak azt se tudja megtenni, hogy a szavamba vág, vagy valami ilyesmi. Szóval nem túl lelkesen, de elkezdem olvasni a szöveget. Jó hosszú, azt meg kell hagyni, de az is igaz, hogy sok mindent megmagyaráz, plusz egy ilyen új keletű dolgot, mint egy hasonló képesség, én se hiszem, hogy reklámoznék. A képernyőről sandítok fel rá, mintha puszta tekintettel meg tudnám állapítani, hogy hazudik-e, vagy sem. Persze nem tudom.* - Üresen megittad a kávét? *Tekintek rá megdöbbenten. Tudom, hogy most bocsánatot kéne kérnem, vagy valami hozzáfűzni a dologhoz, de speciel bízok benne, hogy a témaváltásomból is veszi a lapot, hogy hajlandó vagyok túllendülni a témán. Ám azon, hogy cukor és tej nélkül issza a kávét... Erre megint írni kezd én meg még mindig az iménti kis összezördüléstől zavartan várom, hogy végezzen. Túl hamar ítélkeztem na, megesik. Ha végzett, újra olvasok és csak elmosolyodok.* - Nem vagyok elsápadva, legfeljebb a kávéivási szokásodtól, de részemről rendben. És.... szóval bocs. Nem viselem jól, ha megpróbálnak átcseszni és ilyenkor hajlamos vagyok túlreagálni a dolgokat. *Húzom el kicsit a számat, remélem azért benne se marad tüske, hogy egyből a legrosszabbat feltételeztem róla. Amúgy a bögrét persze visszaveszem.*
Nem, nem sikerült leírni amit mondani akarok. Látom a tekintetén, és rohadt idegesítő, hogy nem helyesbíthetek, csak ismételt fél órás gépelés után... Ezt sosem fogom megszokni ezt. Mikor rácsodálkozik a kávéra csak megvonom a vállam, és amolyan "háááát ez van" arckifejezéssel próbálom tudtára adni, hogy nekem lényegében csak a hatása számít, nem az íze, de természetesen nem fűzök nagy reményeket ahhoz, hogy Salem érteni fogja. Nem azért mert fogyatékosnak gondolom, vagy hülyének, éppen ellenkezőleg... én vagyok fogyi. A következő monológból számomra kiderül, hogy a tüske azért még ott van benne, de próbál nem bunkózni velem, pedig szeretne... Bennem meg óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy: Miért nem vele találkoztam előbb? Rendes fickónak tűnik... A nagy "miért-nem-hívott-még-fel" Nikolait fele ennyire se idegesítettem, vagyis én úgy érzem, hogy még ugyancsak meghúztam magam, ő mégis átalakult, és medve nagyságú farkas alakban hagyott faképél. Salem inkább azt a kicsit tüskét is próbálja leplezni, amit benne hagytam. Megint írok, és nem, most sem gondolkozok előtte... Reggeli holnap? Mondjuk olyan fél kettő magasságában? Nálam. Főzni nem tudok, és alig élek, de hozathatok valamit. Persze csak ha van kedved hozzá. Igen, mert hát nem erőszak. Ha most leráz, tényleg nem fogok a nyakára járni a jövőben, ha nem, akkor persze majd szeretnék kérdezni tőle, más irányból is megismerni ezt a világot. Aztán... aztán lesz ami lesz. Mármint velem... Hogy nem fogok megöregedni abban mára biztos vagyok. De hogy azért, mert kinyírnak, vagy azért mert természetfeletti leszek, azt még én sem tudhatom... Megvárom Salem válaszát, reménykedve mosolygok, és még egyszer bepróbálkozok az őzike szemekkel, hátha azzal elérek bármit is... Mondjon igent, vagy nemet, én megköszönöm a kávét, mert bizony megmentette vele az életemet, aztán hagyom, hogy elkezdje a napját. Tehát búcsúzom, aztán haza megyek, két ajtóval arrébb, a 4-es lakásba.
//Köszönöm a játékot Nem kicsit szúrtam el, már bánom >.< Azért egy zárót még kapok? :vlm: //
*Az arckifejezés láttán nagyjából pont annyit értek, hogy "hááát ez van", amiből arra következtetek, hogy vagy már mindegy, hiszen megitta, vagy neki tényleg jó így is. Igazából... ha neki jó így, vagy legalább is meg tud barátkozni az üres kávé gondolatával, akkor viszont minek is pedzegessem tovább. Legyen. Én nem tudnám így meginni, kizárólag sok tejjel fogyasztom és fél tonna cukorral. Amikor megint írásba kezd, kicsit felvonom szemöldökeim, hiszen nem igazán tudom, mit akarhat mondani nekem. A "köszönöm, szia"-nál azért kicsit hosszabban írja, szóval persze érdekel, mit ír. És ki is derül, amit ismételten felém tartja a kijelzőt. Márpedig a szöveg láttán kissé meglepődök, erre igazán nem számítottam, de végül is... miért ne? Nekem az ilyesmit tényleg nem kell kétszer mondani, nem szoktam kéretni magam, meg aztán köztudottan társas lény vagyok. Szóval végül csak elvigyorodok.* - A fél kettő tökéletes reggeliző időpont. Részemről oké, főleg hogy a rendelős kaják ellen sincs kifogásom, hiszen azokon élek. Szóval... holnap fél kettő. *Mondom továbbra is mosolyogva, kezemben a bögrével. Komolyan nem tudom már hova tenni ezt a spinét, szinte zavarba ejtően nem tudok eligazodni rajta. De talán majd holnap közelebb kerülök a megoldáshoz, hogy milyen is... szeretem a bonyolult lányokat. Valószínűleg ha eddigi életem során bonyolult barátnőim lettek volna, akkor nem tartanék ott, mint most. De nem tehetek róla, az egyszerű lányokat vonzom. Persze elköszönök tőle és szépen végig is nézem a Garfield-os bögrével a kezemben, ahogy elsétál a saját lakásának ajtajáig. Jól néz ki, érdekes és bonyolult... pfff.... Föld hívja Salem-et, Salem jelentkezz! Amikor pedig eltűnik a folyóról, én magam is visszavonulok az oroszlánbarlangomba... asszem takarítanom kéne.*
//Dehogy szúrtad el Köszönöm szépen, élveztem és remélem mihamarabb folytatjuk //
- Most hagyjál!- vetem hátra, mielőtt bevágnám az ajtót magam után és kilépnék a hideg folyosóra. Egy bérlakásban vagyunk, a folyosó lámpájának gyér fényében sárgán, állati fénnyel csillan tekintetem, ahogy idegesen körbepillantok. Még jó, hogy ilyen kihalt minden és senki nem látja. Hátamat a falnak vetem szusszanva, majd lassú mozdulattal csúszok lefelé egészen addig, míg a hátsóm a hideg kőre nem érkezik. A hűvös jó, segít kicsit lehiggadnom. Attól pedig Jezebell szerint nem kell félnem, hogy felfázok, ilyesmi nem köti a farkasokat. Ez a szerencsém, ugyanis mindössze egyetlen elnyűtt pólót és egy rövid shortot viselek, melyeket tőle kaptam kölcsön. Nem engedi meg, hogy hazamenjek apámhoz! Lassan egy hónapja itt dekkolok; biztosan kerestet már, hacsak nem adta fel, gondolván, hogy az elrablóim már úgyis felnégyeltek már. Valahol értem én a.... beharapóm álláspontját, én sem engedném magam társaságba jelenleg, de ettől még nem tarthat itt örökké! Most is ilyesmin vesztünk össze, ez miatt száműztem magamat a folyosóra. Hálásnak kellene lennem, amiért Jez megmentette az életemet, de egyszerűen nem vagyok kibékülve az árral, amit fizettem, amit fizettünk érte. Egy szóval se kértem! Lassan engedve ki a levegőt tüdőmből túrok barna tincseim közé és fejemet kissé hátradöntöm a hűvös falhoz. Hihetetlen, hogy egyetlen éjszaka alatt fenekestől fel tud fordulni az ember élete... hogy rá kell jönnie, a világ, amit ismer, teljesen más valójában és csak a felszínt kapargatta ezidáig a tudása. Ezek a farkasok... vadállatok! Láttam, saját testemen tapasztaltam, erre most én is egy vagyok közülük. A bensőmben tombol az "új lakó", épp őt próbálom csitítani valahogyan. Még nem sikerült megszelídítenem és van egy olyan érzésem: olykor mocskosul élvezi, hogy ő a főnök. Én kevésbé. Kissé mintha kezdődő skizofréniában szenvednék. Lehet, fel kellene keresnem a pszichológusomat... csak félő, hogy megenném, mint a mesében nagymamát a farkas. Vissza kellene mennem a lakásba, de túl büszke vagyok hozzá. Inkább felhúzom a lábaimat és átkarolva azokat hajtom fejem a térdeimre szinte már macskaszerű, kecses mozdulatokkal. Jezebell jól bánik velem a maga módján - anyám példát vehetne róla -, de hiába mond el és mutat meg mindent, hiába tanít; annak az elcseszett éjszakának az emlékét ő sem lesz képes kiverni a fejemből...
Természetesen a melóból jövök haza, végül is hol máshol lettem volna eddig. Amúgy rám is van írva, hogy megint pingvin-jelmezben nyomtam az ipart a hotelben, hiszen elég árulkodó a bőrdzseki alatt a nyakánál már kigombolt fehér ing. Ugyan mikor vennék én fel inget? Ráadásul fehéret. A fekete szövetnadrág csak erősít a dolgon, szóval ja, kulturált helyen dolgoztam, ilyen is kell néha. Vállamon meg ott van a hátizsák persze, amiben a szett többi része van, amitől baromi gyorsan meg akartam szabadulni. Igen, nyakkendő, zakó jól belegyűrve. Már elég messziről észre lehet venni, hogy közeledek, lévén a lépcsőn jövök fel, nem is a lifttel, így a lépteimet bizonyára hallják a folyosón merengő emberek is. Én pedig szépen magam elé húzom a táskát menet közben és elkezdem keresni benne a kulcscsomót. Csak úgy halkan, magamban szitkozódok, amikor hosszú másodpercek után sem lelem meg. Ennyire azért csak nem pakoltam el, de nyilván szokás szerint becsúszott az aljára minden alá. Szóval fél törzzsel benne vagyok a táskában, miközben haladok persze az ajtóm felé és közben el is haladok a földön ücsörgő leányzó mellett... Majd szépen visszalépdelek a földön ücsörgő lány mellé némileg ráncolt homlokkal és értetlen ábrázattal. Bizony, hogy zavart érzek az erőben, hiszen a folyosón ücsörgő csajok, azért nem szokásos berendezési tárgyak, hogy csak úgy minden szó nélkül sétáljak el mellettük. Mondjuk egyelőre a tincsei között nem igazán ismerem fel. Mielőtt mondjuk megszólítanám, kicsit körbenézek, hogy mégis ki hagyhatta el, mert elég elveszettnek tűnik. - Minden oké? - Kérdem halkan, nem akarom megzavarni végül is semmiben, bármit is csináljon. Igyekszem bevetni a tapintatos énemet, valahol mélyen szerintem létezik.