So why do we keep up this charade? And how do we tell apart the time to leave from the time to wait?
What does tomorrow want from me? What does it matter what I see? If it can't be my design, Tell me where do we draw the line, Tell me where do we draw the line?
Nem? Akkor az már félsiker… bár nem is tudom, miért érdekel egyáltalán, hogy mi van a medáljával, hisz ajándékba kapta, azt csinál vele, amit akar, akkor sem lehetne szavam hozzá – egyedül talán azért zavar, hogy nincs itt, mert arról eddig egyetlen szó sem esett, hogy van másik fénykép is, ugyebár… De ó, te jó ég, ha tudtam volna, hogy az van a képen, aki… biztos nem pattogtam volna ennyire érte. Nem azért, mert nem érdekelne, csupán én majd’ egy éven át találkoztam nap mint nap a kislánnyal, élőben, mialatt Naomi kénytelen volt pár fényképpel beérni. Miután a kezembe nyomja a képet, kicsit egyfajta se hall, se lát státuszba szellemülök át, sokkolódva a felismerés tényétől, és akármennyire is próbálnám titkolni, hogy milyen hatással van rám a kép, úgy tűnik, Naomi még mindig túl jól ismer ahhoz, hogy ilyesmivel megtévesszem. Képzelem… épp, hogy nincs a homlokomra írva, hogy mit is érzek. - Miért, mi számított volna normális reakciónak? -kérdezek vissza hasonló hangnemben, mint ő, semmi bántás, vagy támadás nincs mögötte, inkább figyelemelterelés, már ha használ valamit… - Hogy tisztára olyan, mint te voltál kisgyerekként? Azt a vak is látja, hogy le sem tagadhatod… rám meg nem is hasonlít. -feleltem némi csalódottsággal a hangomban, és akkor Naomi még azt sem tudta, amit én már rég, hogy nem csak külsőre ütött az anyjára a gyerek. Annyi sportoló van a felmenői között, hogy egy fél olimipára elég lenne belőlük, mégis olyan kétbalkezes, hogy az valami hihetetlen - Vagy te látsz valami hasonlóságot? Nekem nincs olyan kifinomult szemem az ilyesmihez. -mint az arcvonások, szem alakja, fülcimpa formája, meg tudja a búbánatos ég, hogy mikkel szoktak még ilyenkor jönni vigasztalásképp. Aztán végül csak összekapom magam annyira, hogy kérdezősködni kezdjek, Naomi számára talán értelmetlen témaváltásként, számomra azonban igenis célja van, hogy miért pont most, pont így… Kár, hogy talán a feléig sem jutunk, amikor Naominál ismét eltörik a mécses. Most mégis, mi baja? Szerintem nem kérdeztem semmi olyat ami múltkor ne került volna szóba valamilyen szinten, az meg, hogy újra rákérdezek… hát istenem, sejtem, hogy nem tartozik ez az egész a kedvenc témái közé, éppenséggel nekem sem, de inkább leszek óvatos és elővigyázatos, mindenről többször megbizonyosodva, mint hogy megint olyan pofáraejtés legyen belőle, mint 10 évvel ezelőtt. Köszönöm, de az egy életre elég volt. Arra, hogy az emléktörlést megússza, csak megkönnyebbülten bólintok, amikor azonban utána kiverem valamivel a biztosítékot, hirtelen azt se tudom, mit reagáljak. A fenébe is! Mikor jutunk el egyszer odáig, hogy ne ríkassam meg valamelyik találkozásunk alkalmával? Mert cefetül szar érzés… Amennyire bántja az, hogy ellenségesen viselkedem vele, úgy az meg nekem leírhatatlanul pocsék érzés, hogy minden szavam mögött csak a rosszindulatot keresi, magára véve minden olyat, amit amúgy nem is kéne… Már épp kifakadnék, hogy sokra megyek az orvosi lehetőségekkel, ha én itt vagyok, a gyerek meg valahol az Egyesül Államok átellenes csücskében, ahogy amiatt is, hogy maradjon már csöndben egy pillanatra, nem vártam litániát tőle, beértem volna egy igennel, vagy nemmel is, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy mennyire gondolja komolyan ezt az egészet, vagy épp mi a helyzet New Yorkban… hisz nem tudhatja, de amennyire hazai terep számára Fairbanks, nekem legalább annyira New York, ha a Protektorátusról van szó, pláne úgy, hogy ismerem is Maya nevelőszüleit… Csupán egy telefonhívásba kerülne egyszerűbbé tennem ezt az egész örökbefogadós hercehurcát, ami a szülőket illeti, vagy épp ellenkezőleg, akár el is lehetetleníthetném… Kár, hogy mielőtt még meggyőződhetnék a szándékairól, ismét átmegy hisztis cárnéba, én meg csak értetlenül állok az egész helyzet előtt. A fenébe is, így akarjon segíteni az ember… Magyarázkodnék, próbálva menteni a menthetőt, de amikor megkér, hogy távozzak, mert nem bír látni… mit ne mondjak, még így 10 év távlatából is szíven üti az embert, ha ilyesmit hall, én pedig egy megadó sóhajjal adom meg magam. Ha már ennyire reménytelen a helyzet, mit tehetnék? Gondolom, arra vágyik a legkevésbé, hogy pont én próbáljam meg vigasztalni… - Ahogy akarod. -felelem csendesen, majd az éjjeliszekrényéhez sétálok, hogy ott hagyjam a fényképet. Megtarthatom… Minek? Ha neki nagyobb szüksége van rá, közös emlékek híján. Már épp indulnék az ajtó felé, mert az ziher, hogy nem fogok az ablakon kimászva távozni, már csak az hiányzik, hogy lesérüljek, amikor megakad a tekintetem a mobiltelefonján, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz veszem, hogy aztán a sajátomat is előkeressem a zsebemből, és néhány percig csak bőszen nyomogassam a két készüléket. Nem… eszem ágában sincs számot cserélni, vagy bárki névjegyét kikeresni a telefonkönyvéből, ahhoz egyrészt úgy sincs semmi közöm, másrészt nem is érdekel különösebben… ”Szerintem imádni fog.” – áll az üzenetben amit átküldtem, hisz ha velem képes volt órákig ellenni a lurkó, akkor Naomiért azt hiszem, tényleg teljesen odáig lesz. Hogy pedig értelmet nyerjen a szöveg, elég megnyitni a képmellékletet… Ha már úgy alakult, hogy nem mondhattam el neki személyesen, ami miatt annyira szíven ütött a kép látványa, akkor a szavak helyett beszéljen a fénykép – ami még valamikor idén télen készült a Central Park jégkoripályáján, amikor épp Mayát vittem el korizni... Jah... Mayával a nyakamban köröztünk a pályán órákon át, amikor véletlenül sikerült összefutni egy volt csapattársammal. Ő volt az, aki a képet készítette, nekem is csak onnan van meg, hogy utána átküldte… Nos, ha engem nem is bír Naomi látni, talán annyiból örömet jelent neki a kép, hogy egy egészen friss, alig pár hónapja készült képe is lesz a lányáról - már ha nem törli az egészet megtekintés nélkül. Ahogy végzek, még egy pillantást vetek Naomi felé, majd távozok is a szobából, ha pedig esetleg kedve támadna kikísérni, amit kétlek, akkor én magam intem maradásra – ne aggódjon, kitalálok magamtól is… Igaz, nem gyújtok lámpát, csak a Lámpás varázslat segítségével jutok le a földszintre, de isten őrizz, hogy véletlenül felébredjen valamelyik nagyszülő. Te jó ég, ebbe inkább bele sem akarok gondolni, mi cirkusz lenne, hogy mi a búbánatos istennyilát keresek én itt ilyen embertelen időben! Csak a folyosón állok meg egy pillanatra, amíg tollat és papírt veszek el az ott lévő komód tetejéről, egy rövidke üzenetet hagyva, amiben kifejezem a bocsánatkérésem az okozott kárért, kellemetlenségért a cserepek miatt, végül pedig egy aláírás. Nem mondhatja senki, hogy nem vállalom fel a tetteimet, azt meg, hogy Naomi hogy magyarázza ki, hogy ide kerültem, az már nem az én problémám. Végül kihalászok a pénztárcámból egy bankjegyet, amiről úgy ítélem, hogy fedezi a kárt, még akkor is, ha valami szakemberrel csináltatják a munkát, aztán ha időközben Naominak nem jutott eszébe utánam iramodni, tényleg távozóra fogtam. Miért érzem úgy, hogy kár volt idejönnöm? Az azonban biztos, hogy holnap beszélnem kell Honeycuttékkal…
// Nos... ha nem jössz utánam, akkor ez záró lenne, köszönöm a játékot! O.O És bocsi hogy megint megríkattalak //
- Külsőleg lehet, hogy nem, de ki tudja, belsőleg hasonlít-e. Egyébként, a szeme például egyikünké sem, szóval mégsem olyan, mint én. Aztán ki tudja, lehet, hogyha nagyobb lesz, rád jobban fog hasonlítani. Nem mintha ez vigasztaló lehetne, de úgy érzem, valamit mondanom kell, mert mintha zavarná a dolog, márpedig én ezt nem szeretném. Bármilyen is legyen a viszonyunk, én még mindig inkább vidámnak látnám, mint bármi másnak. Egyébként, ebben én sem vagyok éppenséggel zseni, ha engem kérdez, a vörös haj nyilvánvalóságán túl én nem látom a hasonlóságokat, mármint, a mostani verziómmal, ha mellé teszek egy akkori képet, az azért már más. A kérdései különösképpen nem tetszenek, de próbálom tartani magam, és normálisan válaszolni, bár sajnos nem sikerülnek úgy, ahogy szeretném. Ráadásul még olyan mélyre is süllyedek, hogy megint sírni kezdjek. Meddig fog ez még tartani? Mikor jön el az a pont, amikor nem fogok ennyire érzékenyen reagálni a jelenlétére? Nem tudom megszokni, még mindig éget, és szeretném semmissé tenni az elmúlt éveket, visszamenni az időben, és újra ott lenni, a nagy döntés kapujában, másként, a mostani fejemmel cselekedni. Annyira, de annyira szeretném. Szó, szót követ, és végül olyasmit mondok, amit talán már abban a pillanatban megbánok, de nem szeretném, hogy lássa a könnyeimet, a gyengeségemet, szeretném tartani magam előtte, de bármennyire is próbálkozom, képtelen vagyok rá. Mintha minden erő, magabiztosság, eltökéltség semmivé foszlana, amit az utóbbi években magamra szedtem. Nem értem, miért hagyja az asztalon a képet, egyáltalán nem tudom hová tenni a dolgot, de nem fogok rákérdezni, ha nem kell neki, akkor nem kell, több jut nekem belőle, ez a tudat engem aztán nem fog bántani. Várom, hogy elinduljon, mert többször nem szeretném megkérni, hogy menjen, nem is bírnám, csak próbálom addig visszanyelni a könnyeimet, míg itt van, de csak nem történik meg. A telefonomhoz nyúl, amit ismét csak értetlenül tudok szemlélni, de mivel csak sírástól csöpögő hangon lennék képes megszólalni, ezért nem tiltakozom ellene, ráhagyom, csináljon, amit csak akar. Leülök az ágyam szélére, és várok, lehajtott fejjel, mintha legalábbis temetésre készülnék. Egy hajdan volt csodálatos kapcsolat romjait zúzzuk minden egyes találkozásunkkal még szilánkosabbá, és egyszerűen megállíthatatlannak tűnik a folyamat. Vajon elérünk arra a pontra, amikor semmi szép nem fog már maradni belőle? Végül kimegy, én pedig fásultan-fáradtan veszem a kezembe a telefont, és már akkor sem látok a könnyeimtől, amikor elolvasom azt a három szót, az elfojtott zokogás relatíve hangosan töri át az éjszaka csöndjét. Reszkető kézzel nyitom meg a fájt, és mikor meglátom a képet, tótágast áll a világom. Ismeri. Ismerik egymást. Istenem. Mennyire végtelenül ironikus a sors, hogy pont attól tudhatnék meg még többet a lányomról, akitől tíz évig eltitkoltam. Minden észérvem a kukában landol, mikor lendületesen elindulok kifelé a szobából, valami isteni csoda tehet csak róla, hogy nem esek hasra, vagy csak az az oka, hogy vakon is tökéletesen kiigazodom már ebben a házban. Még a lépcsőn loholva sem hasalok el, és még azelőtt utolérem, hogy bármit is leírhatna. Nem gondolkodom, most épp semmi sem számít, így hát adja magát, hogy hátulról átöleljem. Így talán el bírjuk viselni mindketten, egy rövid ideig, csak amíg lassul zakatoló szívem vad üteme, csak addig, míg egy kicsit apadnak a könnyeim. Bocsánat, jó? Elmondhatom ezerszer is, akkor sem tudom megváltoztatni a múltat, akkor sem fog kevésbé fájni, akkor is gyűlölni fogsz egy kicsit, és én is magamat. Mégis… köszönöm. A szavakat, az őszinteséget, a múltat, talán egy egyszer majd szebb jövőt. Őt. Mayát. Még ha nem is a miénk, s talán sosem lesz, de csak köszönni tudom. Könnyeim áztatják a ruháját, reszkető testem simul hozzá, és tudom, hogy talán neki nincs szüksége erre, de én most másként, szavakkal képtelen vagyok kifejezni a bennem tajtékzó káoszt. Talán perceken belül bánni fogom, hisz kétlem, hogy olyan jól reagálna rá, de nem tehetek róla, ha nem gondolok túl mindent, akkor csak úgy történnek dolgok, és most is ez van. S ha már így, hát próbálok legalább kicsit csillapodni, némán bocsánatért esedezve mindenért, és nem ereszteni el, mert… mert ismeri Mayát. Ő ismeri, én nem. A sors valamilyen kifacsart módon, de helyrehozta az én hibámat, s ki tudja mióta ő az, akinek sokkal, de sokkal több köze van hozzá, mint amennyi nekem valaha is volt. Nem mondom, hogy nem igazságot, mert annak tartom, talán pontosan így kellett lennie, talán ismernie kellett már most ahhoz, hogy ez az egész kevésbé legyen borzasztó a számára. Valószínűleg kedveli, máskülönben miért őrizgetne képet róla. Ennek valahol végtelenül örülök, egy másik részem pedig csak zokogni képes miatta. Látod… Jackson? Valamire jó volt, hogy nem tudtad meg sosem. Így anélkül ismerhetted, hogy bárki rád sütötte volna a bélyeget, el akarod venni az örökbe fogadó szüleitől. Én a közelébe is alig mehettem. Fogalmam sincs, mennyi ideig hagyja, hogy hátulról öleljem, és könnyeim nedvességétől tapadjon bőréhez ruhájának anyaga, annyira nem számít most semmi, de végül, iszonyatosan nehezen elengedem magamtól is, és fogalmam sincs, hogy végül kimondom-e, vagy csak ki akarom, az én szívem olyan zajosan feszül még mindig újra és újra csontketrecének, hogy szinte semmit sem hallok. - Is… ismered. Szökik ki végül csupán ennyi, sok ragad benn, megannyi kérdés, ámulat, csodálat, öröm, bánat, többre most nem vagyok képes, csak azt tudom, hogy jobb így. Könnyebb. Neki könnyebb lesz, nekem nehezebb, de most csak ők számítanak, az, hogy nekem talán mindig jobban meg kell majd harcolnom a kislányom szeretetéért, nem érdekel, meg fogom tenni, újra és újra, mert szomjazom rá, mert nem vagyok egész nélküle, sosem voltam, és soha nem is leszek.
And still I have the pain I have to carry, A past so deep that even you could not bury if you tried,
After all this time, I never thought we'd be here, Never thought we'd be here...
Ezt nevezem nagy vigasztalásnak – ahogy szóba kerül, hogy ki tudja, talán jellemileg inkább rám hasonlít a gyerkőc, csak a plafon felé emelem a tekintetem. Azt nevezném szép kicseszésnek az élettől Naomi számára, nem elég, hogy engem kénytelen elviselni, még a lányom is rám ütne ilyen téren… kár, hogy annyira az sem, legalábbis amennyire így ismerem, maximum a hangulatingadozásait tudnám felhozni példának… Ez most mindegy is, azt hiszem, hisz miután túlteszem magam a vihar előtti csendemen, már záporoznak is az újabb és újabb kérdéseim Naomi felé, türelmetlenül várva, hogy mondjon valamit, de sokkal okosabb nem leszek… úgy tűnik, hiába nem akartam megbántani velük, mégis sikerült úgy istenesen beletipornom a lelkébe, hogy úgy tűnik, ezek után biztosan elkönyvelhetem magamban, hogy egy jó darabig ismét nem fogok választ kapni a kérdéseimre… Még jó, hogy ő az egyetlen ember, akitől esélyem lenne rá, és mégis, ennyire nem tudunk soha közös nevezőre jutni. Bezzeg régen… Megkér, hogy távozzak, én is eleget is teszek a kérésének, csupán egy fényképet küldök át a telefonjára. Előbb vagy utóbb úgy is kiderülne, hogy ismerem Mayát, és vele ellentétben nekem sosem volt szokásom az, hogy titkolózzak előtte, vagy akár hazudjak ilyen komoly dolgokban, amik mindkettőnket érintenek. Nem változott ez most sem, legyen a hátunk mögött akármilyen múlt. Lehet, hogy nappal egész jól eltájékozódnék a házban, de így sötétben, félhomályban elég lassan botorkálok le az emeletről és indulok meg a folyosón… lassan, de biztosan. Csak arra rezzenek össze, amikor közeledő léptek zaja üti meg a fülem, s bár tudom, hogy a nagyszülők úgy sem nyomnának ilyen sprintet a lakásban, mégis megijedek egy pillanatra, hogy ők lehetnek. De nem, hála az égnek, csak Naomi az… mielőtt azonban megszólalhatnék, már koalamackóként tapad a hátamra, én pedig szóhoz sem jutok nagy hirtelen, csak pislogok. Ha nem zokogna még mindig, biztos visszakérdeznék csipkelődve, hogy na mi az, eddig bírtad nélkülem? Így azonban inkább a hallgatás mellett döntök, csak miután feleszmélek a döbbenetből, fejtem le finoman a karjait magamról… legalábbis annyira, hogy egy kicsit lazuljon a szorítása és meg tudjak fordulni, arccal felé, hogy én is viszonozni tudjam az ölelést – vagy inkább így öleljem magamhoz, amíg kisírja magát és remélhetően könnyít egy kicsit a lelkén vele. Nem sietek sehová, nem is lököm el magamtól, szóval amíg úgy nem dönt, csak csendben várok, finoman simogatva a hátát, hátha az megnyugtatja egy kissé, ha pár percnél hosszabbra nyúlna a pillanat, akkor mellé az államat is a feje búbjának támasztom pihentetésképp. Közben pedig igyekszem semmire sem gondolni… igaz, ahogy többnyire, most sem épp úgy megy, ahogy szeretném, csak úgy cikáznak a megválaszolatlan kérdések a fejemben, én pedig kelletlenül hallgatok, továbbra is. Na meg persze közben fülelek, nehogy felkeltsük itt az öregeket, mert az jelen helyzetben roppant kínos lenne, és amire a legkevésbé vágyok ma este az az, hogy még nekik is magyarázkodnom kelljen. Azért valahol vicces… mióta New Yorkban elváltak az útjaink, nem hittem volna, hogy még valaha az életben lesz ilyen pillanatunk, és valami különös dejà vu érzésem is támad a helyzet kapcsán, de gyorsan el is hessegetem minden gondolatommal együtt az agyam valami sötét kis szegletébe… Ami volt, az már múlt, megtörtént, és úgy sem lesz soha semmi ugyanolyan, hisz mindketten megváltoztunk. De még mennyire! Pár órát sem bírunk eltölteni egymás társaságában úgy, hogy ne érezzük mindketten pocsékul magunkat… De akkor meg mégis miért jött most utánam? Már megnézte volna az üzenetet? Azt hittem, addig már csak dacból sem fog hozzáérni, amíg meg nem hallja a motorom távolodó hangját, hogy biztosra menjen. Vagy ennyire rossz a helyzet az élete más területein is, hogy már én is jó vagyok vigasztalni…? Lám, itt vagyok most is, amikor szüksége van rám, hát hogy a fenébe ne lettem volna ott 10 évvel ezelőtt, vagy akár az elmúlt évtizedben is, ha egy kicsit jobban bízik bennem ahhoz, hogy elmondja az igazat? Vagy egyszerűen csak Maya miatt… Ennyit a továbblépésről, amire annyira vágytam már mióta. Hála Mayának, most olyan elszakíthatatlan kötelék lett köztünk, ami örökre összeköt minket, az pedig a sors furcsa fintora, hogy míg tíz évvel ezelőtt mindkettőnk életéből kimaradt a gyereknevelés, most egyszerre zuhan a nyakunkba, csupán annyi különbséggel, hogy nem már nem egy újszülött kisbabával kéne megbirkóznunk, hanem egy 9 éves kislánnyal… Már ha persze sikerül ezt az egész örökbefogadási hercehurcát sikeresen végigcsinálni. A kavargó gondolataim közül csak Naomi ölelésének hiánya ránt vissza a jelenbe, így aztán gyorsan én is leejtem magam mellé a karjaimat, várva, hogy akkor most innen merre tovább? - Igen, ismerem. -erősítem meg a szavait, de többet nem mondok. Pedig annyi mindent tudnék… annyi mindent szeretnék mondani, de úgy tűnik, újabban kevésbé szerencsés végkimenetelű, ha kettőnk közül én jártatom többet a számat, így aztán megemberelem magam és szótlanul várok, türelmesen, hogy inkább ő kérdezzen, ha szeretne. Vagy beszéljen…. - Jobb valamivel? -érdeklődtem csendesen, megmaradva a lehető legsemlegesebb témánál, ami így hirtelen az eszembe jutott. Ezek szerint látta a képet. Látod, Mimi? Mennyivel könnyebb így, titkok nélkül? Hisz mondhatni, egy „csapatban játszottunk”, hasonló célok vezéreltek mindkettőnket, kár, már olyan rég elváltak az útjaink, hogy a sokból talán már csak egyetlen egy maradt – Maya… Azért valahol szívet melengető, hogy egy ilyen apró kis „titok” is milyen hatással van rá, és ahhoz képest, hogy mennyire sikerült megbántanom nemrégiben, mégis, milyen hálás érte, amiért megosztottam vele. - Én… szeretnék menni, de sajnos az időzítés nem igazán szerencsés. Erint nemrégiben műtötték… Meg amúgy sem tudom, mennyire lenne jó ötlet belefolynom a dolgokba így, hogy most már tudjuk, amit… -sóhajtok némileg gondterhelten, mert nem egyszerű eset, az egyszer biztos - Viszont… Azt hiszem, Mayától kapni fogok egy taslit, ha találkozunk… Megígértem neki, hogy majd néha felhívom, de eddig teljesen kiment a fejemből a mindennapi rohanásban… -nevettem fel csendesen, némileg röstellkedve, mint ha nem egy kislányról lenne szó, akit eddig csupán a kollégám lányának hittem, hanem minimum valami nagykövetről, vagy más jelentős személyről.
Valóban arra számítok, hogy elhúzódik, és egy csepp esélyt sem ad annak, hogy némi átmeneti vigaszt leljek a hátának simulva. S mikor a karjaimhoz ér, már biztos vagyok benne, hogy meg is teszi, de nem, belefordul az ölelésbe, és ettől csak még inkább zokognom kell. Elmondani sem tudom, milyen sokáig mennyire hiányzott ez, és most csak fájdalom övezi. Annyira kegyetlen az élet. Egy büdös ribanc. Nem tehetek róla azonban, hogy minden velünk történt kellemetlenség ellenére még mindig biztonságban érzem magam az ölelésében, és ez valahol nagyon is zavaró, hiszen erre vajmi kevés esélyem lesz még az életben. Sokáig tart, míg képes vagyok megnyugodni, és talán az is szerepet játszik benne, hogy szeretnék ebből annyit tapasztalni, amennyit csak lehet, hisz tisztában vagyok vele, hogy ebből nem fogunk rendszert csinálni. Azt is tudom, hogy hagyhattam volna elmenni, és átszaladhattam volna megint Pandához, hogy őt ölelgessem a halálba, de nem zaklathatom állandóan ezzel. Meg most éppenséggel nem bírtam volna szavakkal kérni, hogy maradjon, de hiszem, hogy így még érzékletesebb is vagyok. Mellkasába fúrom hát az arcom, és igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, kicsit nehezen megy, de alakul, nem szeretném túlfeszíteni a húrt. Biztosan kényelmetlen a számára, de ezzel a ténnyel nem szeretnék szembesülni, azt hiszem, túlságosan fájna még mindig, mint ahogy az is fáj, hogy ennyire negatív érzelmeket táplál irántam. Megértem, de attól még nem igazán vagyok képes kezelni. Még a hátamat is simogatja, pár pillanatig úgy érzem, mintha semmi sem változott volna, de alig tudatosul bennem az érzés, már illan is tova. Túl sok minden változott. Legfőképpen mi ketten, talán már egyikünknek sincs igazán köze azokhoz, akik tíz éve annyira szerették egymást. Valahol mélyen mégis lelket simogató az a pár perc, amit ellopok tőle, könnyekkel, még ha nem is szándékosan, de tudom, hogy enélkül nem adná. S én sem akarnám elvenni tőle, ha nem volnék ennyire nekikeseredve, pedig tulajdonképpen örülnöm kellene. Istenem, néha úgy érzem, soha nem lesz már semmi sem rendben. Szeretnék optimista lenni, de valahogy nem megy. Tudom én, hogy hibáztam, amikor hagytam, hogy mások döntsenek a sorsom felett, bátrabbnak kellett volna lennem, jobban akarni, elhinni, hogy megoldhatjuk, de tudom, hogy Mayának nem lett volna jó mellettem, egy olyan anya mellett, aki előtt olyan borzalmas anya példa állt, mint előttem. Most már, a Nagyi mellett ki merem jelenteni, hogy tudom, milyennek kellene lennem, hogy halálomig imádjon a gyermekem. A kérdés már csak az, hogy vajon lesz-e lehetőségem mindezt megmutatni neki, vagy aznap, mikor a világra hoztam, örökké kitéptem az életemből? Végül hosszú percek után csak eleresztem, bár nem érzem úgy, hogy kényelmetlenné vált volna a szituáció, de nem is szeretném megvárni, hogy az legyen. Így hát biztosabb, hogyha valamelyest távolabbról szemlélem. Nem sok az, amit képes vagyok kinyögni, de nagy nehezen sikerül, és válasza sokféleképpen ver visszhangot bennem. Kár volna tagadnom, hogy némi irigységet is érzek, de jelen pillanatban képtelen vagyok szemet hunyni az igazságtalanság felett, hogy nekem ez nem jutott. Ám igyekszem túllendülni rajta, hisz ennek semmiképpen nincs helye bennem. - Igen, köszönöm, és sajnálom hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Ezt értem a mostra, meg úgy egyébként az egészre is, de talán annyira még ért a nyelvemen, hogy ezt kiolvassa belőle, ha mégsem, akkor arra érti, amire szeretné, sok minden van, amit bánhatok kettőnkkel, a múltunkkal kapcsolatban. - Ohh, mi történt? Rendbe jön? Attól még, hogy Erin sem kedvel, engem érdekel, mi van vele. Fogalmam sincs, mivel műtötték, de talán jogom sincs tudni, úgyhogy inkább csak ennyit kérdezek. Amennyiben nem szeretné az orromra kötni, nem fogom forszírozni. Ha valami komoly baja van, arra úgyis rájöhetek majd abból, ha esetleg nem folytatja a korcsolyázást. Istenem, milyen tragikus lenne, ha egyikük sem űzhetné már a szenvedélyét. - Egyébként megértem, időzíteni mindig is nagyon tudtam. Ironikus él vegyül szavaimba, majd elhúzom a számat, nem tudom, hogy könnyebb lenne-e vele, vagy sem, de azt igen, hogy joga van hozzá. Mindenesetre ez semmit sem fog változtatni abban az értelemben, hogy ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én vágyom rá, akkor része lesz Maya életének, azt azonban már nem az én tisztem eldönteni, hogy elmondja-e neki az igazságot, s ha megteszi, mikor. Erre bizonyára neki is fel kell majd készülnie. - Azt hiszem, ezt jobb lesz, ha mielőbb bepótolod, a gyerekek nagyon tudnak haragudni, és igencsak kreatívak bosszúállás terén. Bár... Te ismered. Milyen egyébként? Vidám? Boldog? Cserfes? Sok minden érdekel még, de valahogy ezek tűnnek a legfontosabbnak most, és talán egy kis hang még mindig azt súgja a fejemben, hogy nem kellene felbolygatnom az életét, de tudván, hogy magamtól hajlamos vagyok borzasztó döntéseket hozni, ezt most másokra bíznám. Többek közt pont Mayára.
//Íme a 800. hozzászólásom Neked, mint legszorgosabb közreműködőnek. <333 //
Csak várok szép csendben, olyan türelemmel, amilyet igazán ritkán lehet tapasztalni tőlem. Ráfoghatnánk ugyan, hogy ha hagyom magam, úgy is előbb szabadulok, igaz, annyi erővel simán le is rázhattam volna magamról Naomi karjait, tovább állva. Úgy még előbb szabadulok… De az igazság az, hogy gyávaságnak tartottam volna, ha így megfutamodok, pláne azok után, hogy én állítottam be hozzá az éjszaka közepén, és gondolom az is az én számlámra írható, hogy most itt zokog az éjszaka közepén, amikor a normális emberek aludnak. Másfelől, mindig kényelmetlen érzés az, ha az ember közepében valakit így maga alá gyűrnek az érzései, ha meg ez a valaki történetesen olyasvalaki, aki valaha igencsak közel állt a szívünkhöz, akkor egyenesen lélekszaggató tud lenni. Tudom, tudom, nagyon is jól tudom, hogy hülyeség azon rágódni, hogy mi lett volna, ha… mert úgy sem történt meg, és úgy is annyi minden változott azóta, hogy ha esetleg a jelenben megtörténne, már az sem érne a közelébe sem, viszont… akaratlanul is eszembe jut a gondolat, hogy mi lett volna, ha annak idején másképp alakulnak a dolgok? Akkor olyan egyszerűnek tűnt minden, a jövőnk, a közös terveink… De annak fényében, hogy mostanra mennyire megváltoztunk, már magam sem vagyok biztos benne, hogy hosszú távon működött-e volna egyáltalán, nem-e mentünk volna idővel egymás idegeire, mint most is, rekordidő alatt. Eddig kimondottan bosszantott Naomi akkori döntése, de így, az új felismerés fényében valahogy könnyebb belenyugodni. Úgy sem működött volna… Végül aztán csak apadnak a könnyek, szipogássá halkul a sírás, és úgy tűnik, csak sikerült annyira megnyugodnia Naominak, hogy újra képes legyen megszólalni, igaz, a köszönetére csak legyintek. Hisz mégis mit mondhatnék? Szívesen, máskor is? Kicsit hülyén venné ki magát pláne azok után, hogy én ríkattam meg, szóval valahol magamnak köszönhetem az egész helyzetet. Ügyes fiú vagy Jackson, tessék, egy képzeletbeli vállon veregetés… Mondanám, hogy csak így tovább, de ahogy ezekből a nagy meghatott összeborulós vigasztalásokból, úgy azt hiszem, ezekből az éjjeli látogatásokból sem kéne rendszert csinálni. - Elájult a reptéren, miután landolt a gépe. -reagálok inkább az Erin felől érdeklődő kérdésére, azt hiszem, erről még mindig könnyebb beszélnem jelen helyzetben, mint a saját dolgainkról, még akkor is, ha ezen a fronton sem túl fényes a helyzet éppenséggel - Az attól függ, hogy mit ért alatta az ember. Szívműtétje volt… -azt hiszem, nem kell különösebben fejtegetnem a dolgot Naomi számára, pláne, hogy ha úgy nézzük, ő is az egészségügyben dolgozik, még ha nem is orvos. Egy szívműtét alapból rizikós és komoly dolog, ha pedig sportoló az ember, még inkább. Mondjuk jóval nagyobb igénybevételnek is van kitéve, az tény. - Egyelőre még tart a rehabilitáció, de az orvosok szerint a későbbiekben teljes életet élhet. -legalábbis nincs semmi szövődmény vagy mellékhatás, mint a bénulás, vagy bármi hasonló, igaz, úgy tűnik, hogy mostantól maradnak a gyógyszerek és a rendszeres kontrollok, még nagyon sokáig. Az meg megint más kérdés, hogy mennyire lehet teljes egy sportoló élete úgy, ha nem űzheti minden gond nélkül a hivatását? Majd meglátjuk, mit hoz még a jövő. Nem is értem, miért beszélek ennyit, bár ha azt nézzük, hogy milyen kis városban vagyunk és az ilyen helyeken milyen gyorsan tudnak terjedni a hírek – pletykák… Lehet jobb, ha inkább első kézből értesül a történtekről, pláne, ha előbb-utóbb úgy is eljutna hozzá a hír – elvégre Anchorage nincs olyan messze innen, mostanában, épp ezért pedig én is egész gyakran megfordulok arra felé. - Az tény. –grimaszolok én is a megjegyzésére. Szívemből szólt, ennek örömére pedig kivételesen még csak vitába sem szállok vele. - Tudom, tudom… tudnak, de szerencsére egész hamar megbocsájtanak. Vagy ha nem, te jó ég, félek belegondolni, hogy milyen lesz nagyobb korában… -és most mindenki képzelje el Mayát nagylányként, valamelyik dédnagyapja „bűbájos” személyiségével… brrr, viccnek is rossz! - Hogy milyen? Jó kérdés… -vakargatom meg a tarkóm töprengve, ahogy nekidőlök a mögöttem lévő komódnak - Mint minden ennyi idős kislány… gondolom én. -mert gondolom, nem a tanulmányi átlagára kíváncsi, vagy hogy épp mennyi idő alatt futja le a 100 métert, lehet, az könnyebben menne. - Amennyire én ismerem, igen… Többnyire egész vidám, de azért néha vannak olyan hangulat- meg témaváltásai, hogy csak úgy pislog rajta az ember. - mint például amikor kerítőnőt próbált alakítani a kisasszony az iskola-pszichológusnál ücsörögve. Azóta leszoktam arról, hogy olyankor kopogjak be ilyen emberekhez, amikor egy „páciens” sem ücsörög a kanapéjukon, még akkor is, ha kolléga az illető, a páciens meg „csak” valamelyik tanítványom. - És ha engem kérdezel, boldognak tűnt a mostani családjánál. Igaz, Honeycutték is mindent megtesznek azért, hogy jól érezze magát, meg Mayát is egész közvetlen, könnyen alkalmazkodó típusnak ismertem meg. Mondjuk azt nem tudom, hogy más, hasonló korú gyerekek hogy viselik az ilyesmit, de ő például a legkevésbé sem csinált soha titkot vagy problémát abból, hogy örökbe fogadták, pedig gondolom, gyerekek között nem lehet egyszerű az ilyesmi. –próbáltam a lehető legjobban válaszolni Naomi kérdésére, bár nem tudom, hogy ilyesmit várt-e, vagy éppenséggel valami mást, de ha az utóbbi, akkor gondolom, csak szól… Vagy mást nem majd érzékelem, ha megint elkezdi itatni az egereket. - Mindenesetre… Remélem ismersz valami jó házi- vagy gyerekorvost a városban, mert szükség lesz rá. -fűztem még hozzá következő megjegyzésként, ahogy eszembe jutott, mennyit kísérgettem Mayát az iskolaorvoshoz… te jó ég. Mielőtt azonban még Naomi félreérthetné a dolgot, hogy olyan betegeskedős alkat lenne a kiscsaj, némi grimaszolás kíséretében súgom oda neki - Ugyanolyan kétbalkezes mint amilyen te voltál iskolás korodban. –mondjuk úgy 10 évvel ezelőtt, mert legyünk őszinték, a szintfelmérő alapján azóta egész kikupálódott ilyen téren. Ezek szerint még van remény… Maya számára is, igaz, arról azt hiszem már most lemondhatok, hogy valaha ő is sportoló, vagy neadjisten’ jégkorongozó legyen. - Te jó ég, igaz, hogy nem ismerem túl régóta, de annyi mindent tudnék mesélni róla… Azt hiszem egyszerűbb, ha inkább segítesz, hogy mire vagy kíváncsi, és megpróbálok arra válaszolni, mint hogy nagyanyádék arra keljenek hajnalban, hogy itt sztorizgatunk a folyosó közepén. -igaz, hogy én még mindig nem vagyok különösebben álmos, de holnap majd meglesz a böjtje ennek is… Másfelől, az egy dolog, hogy én nem bírtam aludni, de Naomi éppenséggel bírt, csak én keltettem fel.
// *______* juuuuuj, köszönöm! Be lehet jelentkezni a 900.-hoz is? xD Bár akkor már inkább az 1000-ért hajtok //
Vele ellentétben én még mindig úgy hiszem, hogy működött volna. Az akkori törés nélkül véleményem szerint egyikünk sem olyan lenne ma, mint amilyen. A magam részéről szerintem olyan vészesen sokat nem változtam, bár, ha három-négy éve látott volna, szerintem nem ismert volna rám. Ebből a szempontból szerencsésebb, hogy akkor találkoztunk újra, hogy lenyugodtam, és nem az a kedvenc hobbim, hogy mindenféle pasikat hajtsak fel, és próbáljam valamiképp a testiséggel befoltozni a lelkemen keletkezett űrt. Nem meglepő, hogy nem sikerült, és egy idő után fel is hagytam vele, noha nem nézek vissza szívesen életem azon időszakára. Igazából, az életem félelmetesen nagy részére nem vagyok büszke, vagy épp boldog tőle, de megadatott nekem, hogy Őrzőként ezen változtassak a hosszabb életem miatt. Az új célok pedig olyan energiával töltöttek fel, amit remélni sem mertem. Előbb-utóbb majd Jackson is rájön, hogy minden rezdülésem az övére reakció, ha támad, nem leszek jámbor kismadár, aki tűri, hogy csépeljék szavakkal, igenis oda fogok csípni, ha normális, én is az vagyok. Már nem arról a képletről van szó, hogy az igazság hiányában bármit le kell nyelnem tőle, mert jogosan haragszik. Már tudja, hogy mindketten szenvedtünk, és így már sokkal nehezebb visszatartanom a véleményemet, ha sértett az igazságérzetem. Én, vele ellentétben a mai napig biztos vagyok benne, hogy számomra ő volt a nagy betűs Ő, csak épp a sors úgy gondolta, mi nem lehetünk együtt, talán erre volt szükségünk ahhoz, hogy az Őrzők útjára terelődjünk, fogalmam sincs, mindenesetre így történt, az idő kerekét visszafordítani, az elcseszett döntéseket megmásítani lehetetlenség. Sírhatok akármennyit, ez már talán sosem lesz másmilyen, nyugodt, békés kis sziget, ami egykor volt, noha abban én magam is meglehetősen biztos vagyok, hogy szerelemtől derűs már semmiképp sem lehet. Egy részem örökké sajnálni fogja, még ha kimondani ezt soha nem is áll szándékomban. - Jesszusom. Egészen lesápadok, egy szívműtét nagyon komoly dolog, és inkább tippelnék arra, hogy ezzel lőttek a sportkarrierjének, minthogy 100%-osan képes lesz folytatni. Szegény Erin… Biztosan nagyon nehéz most neki. Jó volna, ha meglátogathatnám, ha még olyan viháncolós tinis kapcsolatban lennénk, mint mikor Jackson és én egy pár voltunk, de sajnos tőle is rettentően eltávolodtunk, kifejezetten negatívvá vált a viszonyunk, olyannyira, hogy minden nap azért fohászkodtam, hogy ne kelljen látnom a folyosókon, élő emlékeztetője volt a bátyjának, ami akkoriban nem tett jót. - Teljes alatt azt is értik, hogy sportolhat? Az orvosok nem biztos, hogy képesek átérezni, mit takar számotokra a teljes élet. Nyilván a sportolókat értem a többes szám alatt. Én értem, megtanultam Jackson mellett, hogy mindent az edzéseihez kell idegesíteni, és ezt egyébként soha nem is bántam, megértettem. Nekem ugyan sosem volt ilyen hobbim, csak az volt a mániám, hogy mindig dolgozzak a suli mellett, hogy ne ragadjak bele az általánosításokba, miként egy Upper East Side-i csaj nem lehet magáról gondoskodó, egyszerű ember, csakis egy orrát fenn hordó, állandó partykra járó, apuci pénzén élősködő picsa. Aztán a gimi végén, és egyetemi éveim elején mindezt telibe rúgtam, mikor úgy döntöttem, másként akarom levezetni a bennem zajló feszültséget. - Ohh, hát, biztos lehet belőlünk egészen elviselhetetlen masszát gyúrni, de amellett… olyat is, akire méltán lehetnek büszkék a szülei. Nyilván mindkettőnknek vannak jó tulajdonságai is a nem elhanyagolható mennyiségű rossz mellett, de ez olyan dolog, amit nem lehet előre tudni. A kamaszkor húzós dolog, főleg, ha ráadásként olyat él át az ember, amit mi. - Szerintem minden gyerek más, ilyenkor azért már sokkal inkább kialakult a személyiségük, vannak dolgok, amiket kifejezetten szeretnek, és olyanok is, amikkel a világból ki lehet kergetni őket. Egyes kislányok például nem is szeretnek babázni. Nem is értem, ezt miért fejtegetem, talán félek akkor, hogyha nem teszem, megint előkerül valami, amitől kétségbe eshetek, és ismét patakzani fognak a könnyeim, pedig még az előző özönvíz sem száradt fel. - Édes lehet. Amolyan fejkapkodósan követhetetlen, gondolom. Én sosem kérdeztem anyáékat, milyen voltam kislánynak, nem volt olyan kapcsolatunk, hogy ezt tisztába tehessük, szóval fogalmam sincs róla, mennyire voltam esetlegesen csapongó a témákat illetően, bár tekintettel arra, hogy most is hajlamos vagyok rá, nem elképzelhetetlen. A hangulatváltozások annyira nem jellemzőek, mármint ok nélkül, bár, az tény, hogy éppúgy képes vagyok bármikor találni okot a nevetésre, mint a sírásra. - Értem. Talán tényleg hagynom kellene, hogy boldog legyen. Mocskosul önző vagyok… De… Legalább egy apró esélyt akarok. Ha nem szeretne jönni, nem jön, boldog lehet velük, de muszáj megpróbálnom, még ha senki nem is érti meg. Valószínűleg ő sem érti, hisz nem az ő szíve alatt cseperedett kilenc hónapig, nem ő élt le úgy ennyi évet, hogy nem lehet vele a gyermeke, csak most tudta meg. Nekem azóta hiányzik, hogy megtudtam, kénytelen leszek örökbe adni. Ma már másként cselekednék, de felesleges ezen kattognom. Sajnos így alakult, és nem érdekel, ki-mennyire tart önzőnek a döntésem miatt, engem ebben az ügyben csakis Maya véleménye érdekel. - Gyerekorvost csak vérfarkast, de Abigail háziorvos is, amennyire tudom, és benne tökéletesen megbízom. Noha nem értem, miért lesz szükség rá, bár szokott betegeskedni minden gyerek, de azért elég nagy borúlátásra vall már rögtön azt ecsetelni, hogy szükség lesz rá, de amikor hozzáfűzi a szavait, elvigyorodom, beharapott ajkakkal izgek-mozgok a lábaimon, és már megint jönnek a könnyek, de ezeket már az öröm szüli, amit nem is példázhatna jobban ama tény, hogy fel is nevetek kisvártatva. Valamiképp földöntúli örömmel tölt el, hogy Maya hasonlít rám valamiben, mármint a külsején túl. - Azt hiszem, akkor tényleg szükség lesz orvosi segítségre olykor. Állapítom meg kuncogva, majd mikor arra kerül a sor, hogy mire is vagyok kíváncsi, elkerekedett szemmel nézek, majd erősen gondolkodóba esek. Nyilvánvalóan mindenre, de nem akarom, hogy megcsapkodjon egy földön heverő papuccsal ama érzelemhullám hevében, amit ez az egyszerű szó szülne válaszként. - Nos… Mondjuk… miket szeret csinálni? Van kedvenc tantárgya? A tesiben nyilván borzalmas az előbbiek szerint. Szereti a gyümölcsöket? Van kedvence? Ööö… Szereti a kutyákat vajon? Remélem nem allergiás, vagy valami, bár az nem volt jellemző sosem nálunk, tudomásom szerint nálatok sem. És… tényleg úgy gondolod, hogy imádni fog? Az utolsó kérdést már inkább félszegen, reszketve teszem fel, mint izgatottságtól zsibongón.
//De kis telhetetlen vagy, a 700 is a tiéd volt. Majd meglátjuk, mit tehetek az ügy érdekében. //
Nekem mondja? Ahogy meghallom a reakcióját a műtét kapcsán, önkéntelenül is felnevetek, keserűen… Engem is hasonlóan letaglózott a hír, amikor az orvosok először értesítettek telefonon, az, hogy már ilyen „könnyen” tudok beszélni róla, szerintem csak annak köszönhető, hogy volt már pár hetem hozzászokni a gondolatához. Ilyen megvilágításból azonban még mindig sokkal inkább vonzó a lábtörés gondolata, akár többször is, mint egy ilyesmi… pedig hogy én azt is mennyire utáltam! Sőt… utálom még mindig. De még mindig inkább ez, mint egyszer csak összeesni a pálya közepén, csak mert elérted a határaidat. Hát még ha meccs is van, hátha átmennek még legalább 3-an az ujjaidon a korival mielőtt reagálnák, hogy valami gáz van. Te jó ég, inkább bele sem akarok gondolni… - Őszintén? Szerintem még ők sem tudják biztosan, hogy hogyan is értik… Tudod, minden eset egyedi, mindenki szervezete mást bír, kissé másképp reagál… egyelőre még a gyógyszereket próbálják beállítani. -dörgöltem meg gondterhelten a homlokomat - Egyébként aki nincs benne, vagy nem érintett benne, nem hiszem, hogy igazán át tudná érezni, mivel jár ez az egész. -értem ez alatt azt, hogy nem feltétlenül kell sportolónak lenni ahhoz, hogy valaki lássa, ez nem csupán hobbi, hanem egy életforma. Ott van például apám, aki sosem űzött említésre méltóan komolyan egyetlen sportot sem, de gyakorlatilag 3 olyannal él – élt együtt évekig, akik igen, ahogy Naomi is érzékelhette, mivel jár ez az egész – pedig akkor még csak a helyi sulis csapatnál jégkorongoztam, nem valami nagyobb, nevesebb csapatban. De egy olyan, aki nem ebben élt, vagy semmi közeli ismerős révén nem nyert bepillantást, hogy milyen ez az élet, mégis, honnan tudná? - Hát, állítólag sportolhat. Hogy mit, vagy épp mennyit, hogyan, vagy milyen gyakran… az meg gondolom egészen más téma. Amikor én sérültem le tavaly nyáron, akkor azt mondták, hogy örülhetek, ha egyáltalán képes leszek normálisan lábra állni meg sétálni. Ahhoz képest azért… -paskoltam meg a lábam, mert igaz, azt a terhelést még nem bírom vele, mint amit a baleset előtt produkáltam vele, de amúgy szerintem senki meg nem mondaná, hogy tavaly ilyenkor még javában mankóval mászkáltam mindenfelé. - Reménykedünk a legjobbakban. -én legalábbis mindenképp, és ahogy Erint ismerem, ha csak egy kis remény is marad arra, hogy visszatérjen, akkor ő sem fogja veszni hagyni a lehetőséget. - Hát, azt remélem is. -teszem hozzá mosolyogva a megjegyzéséhez a belső tulajdonságok kapcsán, bár az is kérdéses, hogy egyáltalán kinek a szemében mi számít jónak vagy éppenséggel rossznak… mint például a kitartás-makacsság, amik egészen hasonlóak, inkább csak attól függ a pozitív-negatív csengésük, hogy kinek a szemszögéből nézzük a dolgokat. Vagy épp mi az adott szituáció, amiben szóba kerül… - Jó, persze… lányok között akad olyan aki nem is szeret babázni, ahogy fiúk között is akad, akik szüleinek meg ég a pofája, mert a drágalátos kisfiuk kisautók helyett inkább babákkal játszik… -legyintettem a felvetésre, de azt hiszem, hiába is próbálnám magyarázni, hogyan is értettem a dolgot, nekem se menne… hisz annyira még sem vagyok profi ilyen téren, hogy mi ennek a korosztálynak a szívügye. - Peeersze, rettentően! Ha nem vagy érintett benne, akkor biztosan, én mindenesetre szinte szóhoz sem jutottam a döbbenettől, amikor egyszer az iskolapszichológussal próbált összeboronálni egyik pillanatról a másikra… Ha jól emlékszem azt hitte, hogy én vagyok a nő férje? Vagy a leendő kisbabájának az apja, vagy valami hasonló… képzelheted, milyen kellemes szitu volt. -sztorizgattam Maya egy nem is olyan régi nagy alakításáról, csak hogy tudjon róla a kedves anyuka is, hogy kicsi szeme mellett ne lepődjön meg, ha ő is hasonló szituban találja magát. Mondjuk megnézném, hogy ő hogyan reagálna hasonló helyzetben, ellenben azt hiszem, hogy így, mivel ismeri ezen oldalamat, neki nem eshet túlságosan nehezére elképzelni, én hogy lefagytam anno Maya feltételezése hallatán. - Könyörgöm… ha már idáig küzdöttél, akkor nehogy már pont a célegyenesben add fel! -szidom le, miután kihallom a bizonytalanságot a szavaiból, de nem tehetek róla, az ilyenért mindig harapni tudtam volna… ha egyszer valaki elkezd valamit, azt fejezze is be! - Legyél önző, a mai világban úgy sem lehet másképp boldogulni. Meg egyébként is, ha esetleg nem sikerülne, legalább elmondhatod, hogy te megpróbáltad, megtettél mindent – nem rajtad múlt. De ha feladod, úgy sem fog hagyni nyugodni a gondolat, hogy mi lett volna, ha… -adok hangot a véleményemnek, amikor realizálódik bennem, hogy ó, hogy a jó édes búbánatos fenébe, hogy miért illik ez olyan kísértetiesen a közös múltunk emlékezetes elválására is… így aztán amilyen elánnal kezdtem mondani a magamét, olyan hirtelen burkolózok megint hallgatásba. Na jó, azt hiszem, Naominak sem kell a szomszédba menni, ha hirtelen hangulatváltásokról van szó, szerintem még 5 perce sincs hogy úgy zokogott, hogy két szót nem bírt volna érthetően kinyögni, erre meg már itt nevetgél – azon örömködve, hogy az egy szem lánya is pont olyan ügyetlen tud lenni, akárcsak ő volt régebben. Azt hiszem, ez a helyzet nagyszerűen konstatálja, hogy már tényleg „nagy a baj”. - Nem megmondtam? Amúgy meg annyira nem vicces… Képzeld csak el, amikor tesiórán csak egy pillanatra veszed le a szemed a gyerekről, aztán utána már arra eszmélsz fel, hogy épp esik a kötélről, akárhány méter magasból. És mindezt már rögtön az első héten? Utána csak úgy tepertem Mayával az iskolaorvoshoz, miközben azon paráztam, hogy csak nehogy emiatt vágjon ki az igazgató egy hét után. Milyen gáz lenne már? -meséltem egész belelkesedve, ahogy felidéztem az első tanítási hetemet - De aztán csak nem lett semmi baj, meg ahogy teltek-múltak a hetek, én is rájöttem, hogy az ilyesmi egészen normális a kiscsajnál. Komolyan, ha valamelyik héten nem kellett az orvosiba kísérgetnem, már hiányérzetem volt… Csoda, hogy még nem kezdtem el őszülni. -túrtam bele a hajamba, vagy akár az is lehet, hogy már őszülök, csak a világos hajszínemnek köszönhetően egyáltalán nem feltűnő a dolog… Aztán meg jön a kérdések tömkelege, és én csak pislogva próbálom követni a fonalat, meg mindent észben tartani. Tudom, hogy én mondtam, hogy kérdezzen nyugodtan, de húha… arra azért nem számítottam, hogy egyből egy ilyen lavinára való kérdést fog Naomi a nyakamba zúdítani. Igaz, az utolsó mondatát hallva nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el. - Igen, úgy. Ha nem így lenne, nem írtam volna… És… egyébként is, ha egy kicsit is hasonlít rám, akkor tuti odáig lesz érted. -felelem csendesen, bár őszintén szólva gőzöm sincs, hogy az ilyesmi egyáltalán öröklődik-e… mármint hogy kit tartunk szimpatikusnak, vagy kit kevésbé, de mindegy is - De nézzük csak… Ismerlek mindkettőtöket, meg egyébkén is, ha velem órákon át egész jól elvolt, amikor vigyáztam rá - pedig tudod, mennyi tapasztalom volt korábban a gyerekekkel… -konkrétan semmi, van egy húgom, igaz, köztünk sincs túl nagy korkülönbség, szóval ez nem is az igazi és itt nagyjából ki is merül a téma. Azt hiszem, nem kell befejeznem a gondolatot, Naomi is sejtheti, hogy ezek után biztos nem lesz gond, hogy ők is megtalálják a közös hangot, jó eséllyel gyorsabban és könnyebben, mint anno Maya és én. Elvégre én mégis mint a tanára, csöppentem bele az életébe, nem mint egy szülő . Meg azt is tegyük hozzá, hogy én azért nagyságrendekkel nehezebb eset tudok lenni, ha épp bal lábbal kelek fel… -vagy épp nyűgös vagyok, vagy éhes, vagy fáradt, vagy nem úgy sikerült az edzés, ahogy elképzeltem, meg még sorolhatnám - Meg amúgy is, egyáltalán hogy fordult meg a fejedben az, hogy esetleg nem fogtok jól kijönni? Legyen már egy kis önbizalmad… -komolyan, csodálkoznék, ha valami csoda folytán mégsem jönnének ki, pláne azok után, hogy Maya milyen kis közvetlen, barátkozós típus, meg Naomi is mennyire odáig van érte, holott alig ismeri. - Hát… lássuk csak. A rajzfilmeket szereti, legalábbis egy rakás Disney mesét megnézetett-újranézetett velem, amikor én vigyáztam rá. Kedvenc tantárgy… van olyan, akinek nem a tesi a kedvence? Sosem kell készülni rá, nincs házi feladat, na és melyik másik tanárt lehet meggyőzni, hogy télen inkább hócsatázzon az osztály tanulás helyett? Na jó, komolyra fordítva a szót, erről még csak halvány elképzelésem sincs… -vallottam be végül, elvégre melyik gyerek az amelyik pont erről akar csevegni a szabadidejében, sulin kívül? Én is mindig utáltam, amikor ilyen kérdésekkel bombázott minden rokonunk. - Amennyire én tudom, szereti a gyümölcsöket. És az eper. Egyértelműen. -vágtam rá a választ, mert erre már fogadni is mertem volna, és igaz, hogy ezt már nem kérdezte, de azért egy kis nosztalgiázós sztorival ezt is megspékeltem, csak hogy bizonyítsam a dolgot – meg egyébként is… szerintem még soha senkinek nem meséltem ezekről, és valahogy olyan furán kellemes érzés - Amikor filmet… francokat, mesét néztünk, valami nasit mindig kerítettünk hozzá, pattogatott kukorica, vagy ha az épp nem volt, akkor csak egy nagy tál gyümölcsöt aprítottunk össze nassolni valónak. És emlékszem, egyszer… talán épp a Bambit néztük újra? Amikor megcsörrent a telefonom, és esküszöm, nem tartott tovább a hívás néhány percnél, erre mire megyek vissza? A kisasszony az összes epret befalta. Egyedül! Pedig legalább fél kiló volt és csak ekkora az egész gyerek… -mesélem hüledezve, miközben mutatom magam mellett, hogy nagyjából milyen magas lehet Maya - És amikor kérdeztem tőle, hogy hová tűnt, amikor az előbb még olyan sok volt, csak vigyorog… -csóválom a fejem méltatlankodva, mert oké, hogy gyümölcsből én is szinte bármikor, bármennyit meg bírok enni, de akkor is… azért nem vagyunk éppenséggel egy súlycsoport, mármint Maya és én. - Nem tudom, a kutyákkal hogy van, nekem sosem volt… de amennyire tudom, a szőr-allergia nem igazán jellemző nálunk sem. -ráztam meg a fejem, megerősítve a szavait. Magam sem hiszem, hogy ilyesmitől tartani kéne.
Erre csak helyeslően tudom bólogatni, mélységesen egyetértek azzal, hogy olyan, aki nincs ebben benne ilyen-olyan módon, nem tudhatja igazán, mire van szüksége egy sportolónak ahhoz, hogy tudja folytatni a megszokott életformáját. Őszintén remélem, hogy Erinnek sikerülni fog a dolog, és folytathatja a karrierjét, nem tudom elképzelni, hogy ne korcsolyázzon, de épp úgy Jacksont sem vagyok képes hokizástól mentes életben elképzelni. Tudom, hogy az edzőségnek is köze van hozzá, de biztosra veszem, hogy szívesebben folytatná a sportot magát, minthogy oktassa. - Azért, ilyen szempontból jó, hogy olykor tévednek az orvosok. Remélhetőleg Erin is többre lesz képes, mint amit megjósolnak neki. Az már eleve jól hangzik, hogy sportolhat, olyan kezdet, amire ilyenkor vágyik az ember, legalábbis gondolom sokkal jobb ezt hallani, minthogy soha többé nem teheti ki a szívét efféle megterhelésnek. Sport közben azért erőteljesen meg van dolgoztatva az is, és ha valami nem stimmel, könnyen lehet nagyon szomorú vége a történetnek. Nem egyszer hallani olyat, hogy egy-egy sportoló összeesett a fáján, és nem kelt fel többé, feladta a szíve. Sokszor kiderül, hogy volt ennek kifejezett oka, ám olyan is, hogy egyszerűen csak túl sok volt a megterhelés. Bólintok is a szavaira, hasonlóképpen szurkolok a húgának, bár ezt szavakkal nem fejezem ki, vélhetőleg még mindig rühelli a képem, és csak felidegesíteném a jó kívánságaimmal. Jobb, ha csendben szurkolok neki, egyáltalán nem szeretnék valakit felzaklatni egy szívműtét után. Az szerintem kifejezetten vicces lehet, ha valakinek a kisfia babázik, tesók között például szerintem tök természetes, hogy egymás játékait kipróbálják, és hallottam már olyan kisfiúkról is, akik anya cipőit épp úgy felpróbálták, mint az apukáét. Nincs ezzel semmi baj, csak felfedezik a világot. A nagyobbaknál persze már furábban hat, de én úgy gondolom, hogy azzal csak ártunk, ha megtiltjuk nekik az ilyesmit. Nem mintha akkora ász lennék gyereknevelésből, egyszerűen csak tudom, hogy ami tilos, sokkal, de sokkal érdekesebb. Még felnőtt fejjel is. - Ohh, biztos jót mulatott volna rajta bármelyik külső szemlélő. Ilyen ez a gyerekszáj, meg a logika, de szerintem inkább viccesre kell venni, mint kínosan érezni magunkat. Nevetni jobb… Sóhajtok fel, hajaj, de még mennyire, kár, hogy ez nekünk mostanság nem megy, és nem ringatom magam abba a hitbe, hogy ez a békés kis beszélgetés állandósul kettőnk között. Jó volna, tényleg, de sok víznek kell szerintem még addig lefolynia a Chenán, hogy meglegyen az a stabil, normális kommunikáció köztünk, amit nem mérgez a múlt keserűsége. Talán soha nem fog eljönni az a perc, mindenesetre erre nem is akarok gondolni. Csak pozitívan. Már amíg hagyja, és nem rombolja le minden frissen szerzett bizodalmamat a témával kapcsolatban. - Oké, oké! Emelem meg magam mellé a kezeimet megadóan, nehogy leharapja már a fejem, de valamiért legbelül határozottan bíztatónak gondolom azt, hogy így nyilatkozik meg. Még ha nem is mondja ki, de azt hiszem, ez valami olyasmit takar, hogy támogat, csak épp túlságosan vad lenne a helyzetünket tekintve ezt nyíltan felvállalni. Nincs ezzel baj, én ennek is nagyon örülök. Ismerem, épp eléggé ahhoz, hogy tudjam, megmondaná, bele a szemembe, ha úgy gondolná, jobban tenném, ha nem csinálnám. - Igen, én is így gondolkodom a helyzetről. Semmit sem veszíthetek a reményen kívül, hogy egyszer majd… Ellenben, ha sikerül, istenem… Biztos roppant mód elege van belőlem, mert most meg az örömtől lábadnak könnybe a szemeim, de mentségemre legyen mondva, nem gördül le egy csepp sem, csak tetszik a kép, amit magam előtt látok. Azt nem tudom, miért hallgatott el, és miért ragaszkodik egy ideig a csöndhöz, de hagyom, elvagyok a gondolataim között, az ezernyi képpel, amik felsejlenek előttem Mayával. Annyira, de annyira szeretném, hogy végre velem lehessen, hogy megismerjen engem is, jusson belőle nekem egy szelet, és aztán… döntsön ő. Szeretné-e, hogy azokhoz kerüljön, akiket kiválasztott még lélekként, vagy marad New Yorkban. Tudom, nem vagyunk egy pár, de hiszem, hogy meg tudnánk oldani értelmesen a kérdést. - Na oké, azt még én sem tudom, hogy lehet leesni a kötélről. Én csak felmászni nem mertem sosem. Képzelem, milyen kellemes fogadtatás volt. Próbálok nem nevetni a dolgon, mert hát, azért akkor és ott nem lehetett vicces, ez egyértelmű, és ha láttam volna, szívrohamot is kapok ott helyben, de Jackson pániktól kétségbeesett arca képzeletem vásznán minden pénzt megér. - Azt hiszem, tényleg határozottan rám ütött akkor ebben az értelemben, én is gyakori vendég voltam az orvosiban. Emlékszem is, mennyit kaptam miatta a fejemre anyámtól, szent meggyőződése volt, hogy direkt csinálom figyelemfelkeltés gyanánt, pedig erről aztán egyáltalán nem volt szó. Sőt. Viszont ő mindig szerette azt gondolni, hogy minden tettem mögött számítás áll, mint az ő esetében. Végül előtörnek belőlem a kérdések, és azt sem vagyok képes mellőzni, hogy visszakérdezzek arra a pár szóra, amit a kép alá írt. Annyira szeretném, hogy úgy legyen, hogy tényleg imádjon, hogy úgy döntsön végül, ad nekem, nekünk egy esélyt. Mégis, mikor válaszol, lefagyok pár pillanatra, egy mosoly ugyan átszalad az arcomon, de hamar el is tűnik, mert azt viszont határozottan tudok, hogy már határozottan nincs odáig értem, és amennyire Mayával kapcsolatban kellemes ezt hallani, vele kapcsolatban épp annyira fájdalmas. - Legyen igazad! Végül csak ennyit mondok, hálás mosollyal időzve el vonásain, örülök, hogy minden velünk történt kellemetlenség ellenére így gondolja, mert akkor tényleg reális esélyem lehet arra, hogy kedveljen a gyermekünk. - Ühüm. Motyogom az orrom alatt a nehezebb eset fejtegetésénél, bár eleinte ebből nem sokat tapasztaltam, vagy csak engem kímélt meg tőle, de újabban, hajaj, szerintem bepótoljuk ilyen téren azt, ami kimaradt, mikor még együtt voltunk, és már határozottan csak helyeselni tudok rá, ellenben igyekszem ezt nem túl feltűnően megtenni. - Vele kapcsolatban félek bizakodni. Tudom, milyen ember vagyok, tudom, hogy alapvetően könnyű velem megtalálni a hangot, könnyen oldok fel másokat, és nézem a napos oldaláról az életet. Ellenben nem merem belelovallni magam semmibe Mayát illetően, hiszen magasról még nagyobbat lehet esni. Az esetek nagy részében ez nem zavar, de életem legnagyobb pofonja mindenképpen az, hogy lemondtam róla, és nem lehetett velem. Épp ezért ez a helyzet egészen más kosárba esik. Ahogy hallgatom, elmélázom az egyes pontokon, határozottan jól jön, hogy én is, még felnőtt fejjel is szeretem a rajzfilmeket, nem fog zavarni, ha állandóan azt kell nézni. - Igeeen, határozottan van olyan, akinek nem a tesi a kedvence. Nyújtom fel a kezem mosolyogva, ha már iskoláról van szó, én mindig is reál beállítottságú voltam, és rettegtem a tesitől, mert képes voltam a saját lábamban is felbukni, és sokszor röhögtek körbe. Az eper hírének is rendkívül örülök, mert bár én krónikus mértékben imádom a csokoládét, de ha gyümölcsöt kellene választanom kedvencként, az biztosan az eper lenne. A története kellemesen zsibongat belülről, olyan mosolyt csal arcomra, amit ritkán látni, nem azért, mert a többi nem lenne őszinte, de talán minden anyának más a mosoly az arcán, ha a gyereke miatt kerül oda. S az sem mellékes, hogy pont Jacksonnal esett meg, nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy mennyire édesek lehettek együtt, és még csak fogalmuk sem volt róla, hogy milyen kapcsolat van közöttük valójában. Oké, erről a vonatról gyorsan leszállok, mert megint könnyeket szülne a bűntudatom, abból pedig mára már elég volt. - Remélem, rá sem. Sóhajtok fel, nagyon nem örülnék, ha valahová száműznöm kellene Milot, még csak azt sem mondhatnám, hogy Pandára bízom, vagy „száműzöm” a kertbe, mert bár kinti kutya is lehetne simán, jobban is szeretnek ott lenni, de annyira megszoktam már, hogy az én kis hálótársam. Panda meg egy vérfarkassal él, akiktől Milo megőrül. Sajnos nem feltétlenül lenne jó megoldás, de valamit csak kitalálnék. - Még mindig hosszú a haja? Olyan szép volt, mikor tavaly láttam. Messziről persze, aztán ki tudja, azóta mi változott, a kislányoknak vannak olykor kifejezetten vad ötletei. Ami azt illeti, a nagylányoknak is, lássuk csak az én példámat. - Én… nagyon szépen köszönöm, hogy elmondtad ezeket. Annyira sokat jelent. Noha korábban meglehetősen csúnyán belemászott a lelkembe, nem mintha ez olyannyira nehéz küldetés lenne, de mostanra úgy tűnik, azt már el is felejtettem. Azt igazán nem kenheti rám senki, hogy haragtartó típus lennék.
- Én is remélem, hogy így lesz… Elvégre nekem se adtak sok esélyt első ránézésre, aztán látod. -igaz, az csak egy első véleményezés volt a mentősök részéről, és ha nem fáj volna olyan kegyetlenül a lábam, hogy az kösse le minden figyelmem és energiám, biztosan kiakadtam volna rajta – még jó, hogy csak a műtét után sikerült beszélnem az orvossal, akkor legalább már tudtak valami biztatóbbat is mondani. Hogy Erin esetében mi lesz… én szurkolok neki. Abban nem kételkedek, hogy belé is szorult annyi makacsság, hogy ha egy kis remény is van rá, akkor úgy is élni fog vele, megragadja… remélem, hogy fizikailag is rendben lesz annyira, hogy ezt lehetővé tegye. Mert egy lábtörés azért mégsem szívműtét, ugyebár… hisz a törés helyén, miután összeforr, sokkal erősebb lesz a csont, ellenben nem vagyok biztos benne, hogy egy szívműtét után hogy reagálna a szív egy olyan erősebb igénybevételre, mint amit egy-egy edzés vagy verseny igényel. Mert az egy dolog, hogy a többi izommal együtt az is erősödik, és általában sokkal jobban teljesít mint egy átlag emberé, de azért itt is van egy határ. - Jah, biztosan. -külső szemlélőként én is biztos jót derültem volna, ha nem én kapom a beszólást, hanem valamely más kollégám, mert ugyebár minden vicces, amíg nem velünk történik… Na jó, így utólag visszagondolva talán mégis az. Pláne Mayát ismerve. Ahogy védekezően feltartja a kezeit, én is visszább fogom magam… de nem tehetek róla, ha valamire, hát erre világ életemben, mindig is hárklis voltam – mármint abban, ha valaki a cél előtt adja fel, legyen szó bármiről is. Akkor mi értelme egyáltalán küzdeni? Csak kárba vész minden befektetett idő és energia, azt pedig soha, semmi nem képes visszaadni. - Istenem, bizony… régen nem voltál te ennyire pityergős. -csóválom meg a fejem, majd sietve a hátam mögé is pillantok, nincs-e véletlenül némi zsebkendő a komód tetejére készítve, vagy épp felejtve, mert akkor azon nyomban nyomnám is Naomi kezébe az egész pakkot. De sajnos nincs… ellenben ne felejtsem el, ha legközelebb úgy döntök, meglátogatom, ne felejtsek el minimum egy százas zsebkendőt bekészíteni neki. Ha már úgy sem illik üres kézzel vendégségbe érkezni… Igaz, ha minden jól megy, mire legközelebb találkozunk, addigra már ez az egész örökbefogadós mizéria is véget ér és lehet, hogy már Maya is itt lesz. Furcsa belegondolni… - Én se. Gondolom kis puding és nem bírta tartani magát. Vagy megcsúszott a keze… vagy csak szeret a matracon ugrálni. -vontam vállat, a nagy riadalom közepette valahogy kiment a fejemből, hogy ilyesmiről interjúvoljam a kisasszonyt. - Én hála az égnek, nem. Szerintem tanárként egy hónap alatt többet kísérgettem a lurkókat, mint ahányszor sulis pályafutásom alatt diákként kellett meglátogatnom az iskolaorvost. -magyaráztam, elvégre ha nincs olyan nagyon durva sérülés, hogy valamim eltört, vagy ömlik a vér, akkor túléltem orvos nélkül is a dolgot. Amennyi horzsolást meg zúzódást összeszedtünk néha egy-egy edzés alatt, kb. minden szabadidőmben a dokinál dekkolhattam volna. Így csak a kedves hozzátartozókat boldogítottam, hogy fáj, meg izomlázam van, meg semmihez nincs kedvem, csak hagyjanak aludni… - Gondolom ismered azt a mondást, hogy ”Mindig a tanárnak van igaza. Ha nincs, akkor is!” -felelem vigyorogva a megjegyzése hallatán, és tekintve, hogy kettőnk közül melyikünk dolgozik tanárként is, ezennel lezártnak is tekintem a témát. Ismerem mindkettőjüket, tudom és kész, hogy ha Maya úgy dönt, hogy ideköltözik, akkor jól ki fognak jönni egymással. Azt nem mondom hogy soha nem lesz mosolyszünet, veszekedés, vagy szájhúzás, mert olyan család szerintem a világon nem létezik ahol mindig minden a legnagyobb békességben legyen, de szerintem úgy alapból nem lesz nagy gondjuk azzal, hogy fognak kijönni egymással. És apropó, az, hogy ők hogy fognak kijönni egymással az egy dolog, hisz teljesen új, tiszta lappal indítják az ismeretségüket… de vajon azt milyen néven fogja venni Maya, ha kiderül, hogy aki eddig a tesitanára volt, az valójában az édesapja? Hogy úgy éltem a közelében hónapokig, hogy még csak tudomása sem volt erről a tényről? Igaz, hogy nekem se, de na… félek bevallani, de valahol egy kissé tartok tőle, mit fog szólni, ha kiderül. Igaz, azt hiszem, pont Naominak előhozakodni ezzel a témával teljességgel felesleges lenne, hisz mondhatni, teljesen eltörpül az ő helyzete mellett. Mert mi már ismerjük egymást… - Na ja… magas lóról magasabbat lehet esni, a bizalom meg amúgy is törékeny dolog. -húzom el a szám, hisz mi már csak tudjuk, nem igaz? Talán túlságosan is jól… - Nem is értem, hogy miért állok még egyáltalán szóba veled… Na szia. -fordultam is azzal a lendülettel, hogy tovább induljak a bejárati ajtó felé, de néhány lépés után lassultak a lépteim, s miután visszakanyarodtam, lassan vissza is sétáltam az előbbi helyemre. - Hogy nem lehet szeretni… Mondjuk én meg a kémiával, rajzzal, ének-zenével, meg az ezekhez hasonló csodás tantárgyakkal szenvedtem mindig. -hajjaj, de még mennyit… emlékszem, mennyit alkudoztam annak idején a tanárokkal, hogy ugyan, adják már meg a jobb jegyet belőle, mert nem ártana a felvételihez az a plusz néhány pont, isten bizony esküszök, hogy csak olyan szakokra jelentkezek, amik köszönőviszonyban sem lesznek ezekkel a tantárgyakkal… Még Beth is ódákat tudna regélni arról, hogy milyen elveszetten próbáltam kiigazodni a kedvenc múzeumában, nem túl sok eredménnyel… - Csak nem. -vontam vállat az allergia témára, mondjuk a mi részünkről elég hülyén venné ki magát, ha anyai ágon bárki allergiás lenne az állatszőrre… tekintve, hogy az orosz telek, hidegek milyen hírhedtek, és régebben többnyire a különféle szőrmékkel védekeztek ellene az emberek. Igaz, apai ágon, vagy akár Nonó felmenői között attól még akadhat ilyesmi, de személy szerint én nem tartom valószínűnek. - Igen, igen… amennyire tudom, szereti, kivéve, amikor valaki épp megpróbálja megfésülni… Erről jut eszembe, nálatok volt a rokonságban bárkinek ilyen göndör haja? Mert nálunk nem rémlik. –rázom a fejem, hisz ha még a barna szemre kéne példát keresni a hozzátartozók között, arra azt mondom, hogy még annyira talán nem is nagy kihívás… De ez a „hol jártál báránykám?” hajkorona? - Hát… igazán nincs mit. Ha tudtam volna… -kezdtem bele, és már mondtam volna, hogy akkor már jóval korábban is meséltem volna ezekről, de már megint ez a tipikus „mi lett volna, ha…” téma, amit annyira utáltam kettőnk kapcsán. De nem lett másképp, így alakult, ezt kell szeretni – vagy épp nem szeretni. - Mindegy, nem érdekes. Majd szólsz, hogy mire jutottatok New Yorkban? -kérdeztem vissza, ha már kénytelen leszek kihagyni ezt az egész utat. Valahol fájt, hogy nem tudok elmenni, és igenis furdalta a kíváncsiság az oldalamat, mert tisztában voltam vele, hogy a történteknek a töredékét jó, ha visszahallom majd… - Ha pedig esetleg szóba kerülne a nevem, akkor üdvözlöm a kiscsajt. A szülei… akarom mondani, a nevelőszülei úgy is tudják, hogy ide helyeztek át. -elvégre sosem csináltam titkot belőle, hogy Alaszkába készülök, ráadásul Sandrával és Dannel és jóban voltam, ha pedig örökbefogadási hercehurca, akkor gondolom, arról sem titkolóznak, hogy ha Maya rábólint erre az egészre, akkor melyik városba fog költözni.
Szívesen beszélnék vele a balesetéről, érdekel, miként élte meg, mi zajlott le benne a gyógyulása közepette, de nem éreztem úgy, hogy ennek most van itt az ideje. A pillanatnyi, könnyed béke kettőnk között oly illékony, mint egy vállunkra leszálló pillangó, a legapróbb sóhajra, mozdulatra, rezzenésre elrepül. Épp ezért nem próbálok kutakodni a lelkében, talán egyszer nem érzem majd úgy, hogy minden szavamra vigyáznom kell, nehogy megint feldühítsem. Ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon akkor, tíz éve mégis mennyire kellett visszafognia magát? Vagy én csináltam belőle egy ennyire vad, robbanékony személyiséget? Ebbe inkább bele sem szeretnék gondolni, szörnyű lenne rádöbbenni, hogy így van. S lám, akármennyire is lépkedek óvatosan a tojáshéjakon, sikerül megrepesztenem az egyiket, és máris lehord, de még idejében sikerül elejét bennem a dolognak úgy tűnik, és a fejem a helyén marad. - Régen nem volt okom pityeregni. Bár ez teljesen nem igaz, de amikor megismerkedtünk, akkor már rengeteg könnyemet elhullajtottam anya miatt, és a kamaszos lázadásom az volt vele kapcsolatban, hogy bevettem a leszarom tablettát, és nem vettem tudomást róla. Attól még olykor sírtam, de többnyire magamban, mindig volt bennem egyfajta gáz, hogy mások előtt nem sírunk, és ez az, ami eltűnt aznap, mikor a világra hoztam Mayát, és végig kellett néznem, ahogy elviszik. Ezt talán sosem fogja megérteni, hisz bár apának apa, de anya sosem lehet, szép is volna. Akkor valami eltűnt, és egészen más költözött belém helyette, de akármennyire is legyen ez számára kellemetlen, nem tetsző, nem tudok vele mit kezdeni. Örüljön, hogy nem kell elviselnie minden nap. - De ezek most örömkönnyek, azokat legalább érdemes elsírni. Talán nem kell ragoznom még egy férfinak sem, hogy az ilyesmi azért jóval ritkább. Mi nők, legalábbis én nagyon is sok mindentől képes vagyok sírni, akár egy film érzelmesebb pillanatában is, ez van. - A matracon ugrálás teljesen érthető. Állapítom meg bólogatások közepette, és az elég szórakoztató, hogy mennyit pesztrál kölyköket, és valahol roppant csúnya húzás az élettől, hogy pont tanárt faragott belőle a jéghoki mellett. Most komolyan… Mintha még maga a sors is az orrom alá akarná dörgölni, mennyire rosszul döntöttem. Áhh, jobb ezt nem boncolgatni, csak magamat teszem tönkre vele, annak meg tényleg nincs semmi értelme. Így is épp elég darabban vagyok már. - És ez a mondás meg is állná a helyét, ha a tanárom lennél, de remélem, érzed, hol a bibi ebben a képletben. Azon kapom magam, hogy majdnem kiöltöm rá a nyelvemet, de végül idejében leesik, hogy ezt nem kellene, és csak egy ajakbeharapás lesz a dologból. A világért sem szeretnék túlzásba esni, vagy átlépni egy olyan határt, amit már nagyon nem kellene. Ettől függetlenül nem vitatkozom a dolgon, elvégre, ha ő így gondolja, akkor valaminek tényleg nagyon félre kell siklani, hogy ne működjön a dolog. Bízom benne, hogy legalább ezt nem fogom elszúrni ebben a nyamvadt életben, mert ha miattam nem jön össze, akkor fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni. - Igen, a magas lovak, meg a bizalom… Felsóhajtok, de nem akarok belemenni, belelátni a múltat, pedig tudom, ott van, hisz a mi lovunk is eszement magas volt, a bizalmunk töretlen, és lám, mekkorát estünk. Nem csak ő, én is, még ha ennek mások szemében nem is lehetett jele, én akkor bele tudtam volna halni a bánatba, egyszerűen csak azért nem tettem, mert Maya ott cseperedett bennem. Aztán pedig… fellobbant bennem a tűz, a vágy, hogy egyszer majd visszaszerzem, az én kislányom lesz, s én az ő édesanyja, és akkor majd helyrehozok mindent. Szép álom volt, hamar szerte is foszlott, hisz alighogy betöltöttem a huszonegyet, elkezdtem próbálkozni, de mindenhol falakba ütköztem. Talán még nem voltam elég érett rá. - Hahaha… Ennyire azért még ismerem, hiába a mosolytalan arc, a jól előadott szívatás, nem ijedek meg, hogy a megannyi kényes téma közül pont a nem szeretem a tesit témakörnél fog kitáncolni az ajtón. Egyébként sem az a megfutamodós típus. - Hát pont úgy, ahogy te meg ezeket nem szereted. Mármint, nem a kémiát… de a rajz és az ének ugyanolyan készségtantárgy, márpedig, ha valaki nem jó valamiben, nem szereti. Legalábbis én biztosan nem. Ettől még akadhatnak olyanok, akik ilyen téren mondhatók mazochistának, de isten bizony, képtelen lennék megérteni őket. Én nekem a tesi volt mindig a mumus, szerintem kidobósban példának okáért máig én tartom a rekordot a legtöbbször fejbe talált diák versenyben. Nem csoda, hogy ilyen dinka vagyok. - Azt látod, nem csodálom, én a helyében zokogva menekülnék a fésűk elől. Egyébként, van, a Nagyinak göndör a haja, csak régóta röviden hordja, és nem látszik, illetve, anyának is az volt, csak ő meg állandóan vasaltatta, mert nem szerette. Az enyém már csak ilyen átmeneti alig hullámosra sikerült. Azért, vicces, ahogy Jacksonnak a hajakról magyarázok, képzelem, mennyire tartja érdekfeszítőnek a témát. Elég szórakoztató elképzelni, milyen fejeket vágna, ha a családfám maradékának hajszerkezetét is felvonultatnám a listán, de vagyok olyan jó fej, hogy ettől megkímélem, még a végén ő sírná el magát itt nekem. - Persze, mindenképpen. Öhm… ha adsz egy e-mailt címet, megírom, vagy… ha nem titkos a számod, felhívhatlak esetleg, ha nem okoz gondot. Óvatosan tapogatózom csak, bár ki tudja, ilyen kómásan mennyire megy ez nekem. Nem akarok én semmiféle kontaktot kizsarolni belőle, de azt tán csak nem gondolta, hogy majd esetleg Willt küldözgetem az infókkal az ügy kapcsán. Pandával meg inkább nem ereszteném össze, szerintem ott kő-kövön nem maradna egyik részről sem. - Természetesen, átadom majd, ha úgy alakulna a dolog. Biccentek gondolkodás nélkül, bár félek, ez túl sok kérdést eredményez majd Maya fejében, de egyelőre ezzel nem foglalkozom, bőven elég lesz majd ott és akkor. Különben is, szörnyen fáradt vagyok, nem csak fizikailag, ha már az éjszaka közepén vagyunk, hanem érzelmileg is. Utóbbi elég markánsan van jelen éppen, és jó volna kicsit feltöltődni, elereszteni a sok trutyit. Az is tény, hogy nagyon sokat segített, hogy nem lökött el, amikor eltört a mécses, kicsit talán oldottabbnak érzem most a levegőt közöttünk, de nem vagyok naiv, legutóbb is derült égből ütött nagyobbat a villám. - Én igazán nem szeretnék tapintatlan lenni… Próbálok elfojtani egy ásítást, de nem igazán akar sikerülni. - …de… szeretnék visszamenni aludni, ha nem olyan nagy probléma. Ha igen, akkor hamarosan állva elalszom. Engedek meg magamnak egy mosolyt, s amennyiben távozik, akkor kiengedem az ajtón, ha viszont még maradni szándékozik, isten bizony itt fogok tábort verni az előszobában.
//Köszönöm szépen a játékot! <3333 Akkor, majd találkozunk a múltban, illetve talán egy-két telefont, vagy e-mailt kapsz majd. ^^//
Csak egy alig érzékelhető bólintással nyugtázom a pityergős témát, ahogy aztán az örömkönnyeket is, igaz, ott már némi halvány mosoly-féleség is megjelenik a képemen mellé. - Jah… bár ha annyira matracon akart volna ugrálnia, elég lett volna mondania. -csóválom a fejem, úgy is tartottunk néha játszós órákat, ha már gyerekekről van szó, vagy ha időben végeztünk az anyaggal, engem meg úgy egész könnyen meg tudtak győzni az ilyesmiről. - Érzem, érzem. Szép is lenne, ha én lennék a tanárod. -jegyzem meg, bár a cinikus hangsúly alapján nem nehéz kitalálnia, hogy a „szép” valójában „problémásat” jelent, minden lehetséges értelemben. Nem is tudom, hogy reagálnék rá, ha egyszer csak betoppanna, hogy mostantól ő is valamelyik edzésemre akar járni… még jó, hogy ha valamitől, hát ettől aztán végképp nem kell tartanom, mert Mimi és a torna, ugyebár… - Na ja… inkább hagyjuk békében nyugodni őket. -nem hogy hat, de minimum 16 lábbal a föld alatt. Azt hiszem, ez pont olyan téma, amit egyikünk sem kíván a háta közepére sem, és ha egyszer eljutunk odáig, hogy kitárgyaljuk, elég hamar csúnya vége lenne. Meg sírás. Nem nekem, neki. - Igaz. -húzom el a szám az említett tantárgyak hallatán - De legalább azok nem kísértek végig a gimi elejétől a ballagásig, hanem idő közben szépen kiperegtek. No meg edzésre meg versenyekre hivatkozva egész sokat el lehetett lógni belőlük, igazoltan. -jegyeztem meg egészen ártatlanul, hisz hiába, melyik suli nem örül annak, ha a diákjai mindenféle versenyeken helyt állva öregbítik az intézmény hírnevét? Hülyék lettek volna nem elengedni az órákról néha. - Aha. -jegyzem meg diplomatikusan a hosszas, részletes hajügyi felvilágosítás kapcsán - De elég lett volna annyi is, hogy a nagyidtól örökölte. Amúgy én a helyében tuti inkább kopasz lennék, bár tény, fiúknak sokkal idiótábban állna az ilyen göndör vörös haj, mint neki. Neki aranyos. -hagyom annyiban a dolgot, bár a lány ismerősökből kiindulva, pár év múlva gondolom ő is csatlakozik az elégedetlenkedők táborához… miért vörös? Miért nem szőke inkább? Vagy barna? Miért göndör, amikor inkább egyenest akarna? - Na várj… van valami papír meg íróalkalmatosság a közelben? -kérdezem, vetve egy pillantást a komódra, meg úgy körbe a folyosón is, hátra találok egyet valamelyik szekrényen felejtve, vagy mást nem megvárom, hogy Mimi segítsen ki ilyen téren. - Nem titkos, és nem is okoz gondot… pláne hogy én kértem, hogy szólj, ha van valami fejlemény. -pillantok fel egy pillanatra, miközben arra koncentrálok, hogy sikerüljön úgy leírnom az elérhetőségeimet, hogy azt el is lehessen olvasni. Oké, hogy valamennyire ismerős lehet neki az írásom, de hát na, nincs mit szépíteni rajta, mindig is olyan volt mint valami sietve összecsapott macskakaparás. Ahogy végzek, csak visszanyújtom neki a papírlapot a tollal együtt, amikor pedig óvatosan közli, hogy most már tényleg ideje lenne, ha mennék, csak bólintok egyet. - Persze, menj csak. -felelem, majd engedelmes gyerek módjára már cammogok is tovább a bejárati ajtó felé, hogy még mielőtt egy utolsót intenék búcsúzóul, visszasétáljak a motoromhoz. A szomorú helyet viszont az, hogy én még mindig nem vagyok elég álmos ahhoz, hogy elaludjak – ami annyira nem újdonság, a balesetem óta értelemszerűen jóval kevesebbet mozogtam a korábbi évekhez képest, és ebből adódik, hogy soha nem is fárasztottam ki annyira magam, mint régen. Bezzeg a gimiben… sokszor azt alig vártam, hogy elérhető közelségbe érjen a kispárnám, aztán ahogy lerogytam az ágyra, nem álomba, hanem szinte már-már kómába zuhantam a kimerültségtől. Hát, a régi szép idők, mint azt mondani szokás, de ez van, ezt kell szeretni – vagy épp nem szeretni. Ráadásul az újonnan megtudott információk most csak még inkább felébresztettek… Sebaj, úgy is régen motoroztam már éjszaka.
// Én is köszöntem ^^ <333 türelmesen lelkesen várom az üziket, és akkor találkozunk a múltban… //
Fairbanks hideg. Nagyon hideg. És akkor még nincs is tél. Szerintem meg fogom kérni Jacksonbácsit - aput, szokni kell - hogy mégis adja nekem a sapkáját. Nem tudok dűlőre jutni azzal az izével, mert egyrészt nagyon ronda, de állítólag meleg és én nem szeretek fázni, szóval hogyha tényleg olyan jó, amilyennek tűnik, akkor tehetünk egy próbát. Meg különben is, ha az övé, az olyan menő elcsaklizni és abban parádézni. Bár nem tudom. Kicsit azért az is benne van, hogy kellene valami hazai ahhoz, hogy beilleszkedjek ide. Mert bár nem vagyok antiszociális, de azért az új környezet nekem sem megy rögvest beszokással. - És a nagyi nagyon finomat süt? Nagyin.. Felkuncogok, majd rájövök, hogy nem az én nagyim, hanem Naomié, aki az anyukám, szóval át kéne fogalmazzam a dolgokat. - Dédi. Hogy is kell szólítanom? Nem akarok belenyúlni valami olyasmivel, ami miatt rögtön nem fog szeretni, s Honeycutt anyu is megmondta, hogy viselkedjek jól és ne hozzak a nevelésére szégyent. Persze eszemben sincs, de azért.. nem gondolok rá inkább, mert akkor hiányozni fognak, s nem akarom, hogy bármi hiányozzon, hiszen van rendes - és rendetlen másik - anyukám is, ami tök jó és keveseknek adatik meg. Anya csak egy van? Buta egy mondás ez, én már csak tudom. - Jacksonbácsi azt mondta, hogy a nagypapa nem szereti őt. Mi lesz, ha engem sem szeret majd, csak azért, mert az ő lánya vagyok? Vagy elég ha téged szeret és ezért engem is fog? A felnőttek néha olyan bonyolultak. Szerintem jobb tisztázni a dolgokat.
- Olyan finomat, hogy megnyalod mind a tíz ujjadat. Mosolyodtam el szélesen, hiszen örültem, hogy elhozhatom ide, meg hogy egyáltalán itt voltunk, Fairbanskben, elmondani nem tudom, mennyire boldog voltam miatta, bár tudom, hogy még sokat kell dolgoznom azon, hogy tényleg normális kapcsolat legyen közöttünk, de mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Nekem egyelőre elég az, hogy hajlandó volt velem jönni, és beköltöztünk abba a szép házba, ami bár nagyobb, mint amivel számoltunk eredetileg, ellenben gyönyörű, és Maya is megkapta az emeletes ágyát, bár az aljába nem fog kerülni senki, tőlem legalábbis, mert nekem nem lehet több gyerekem. Bár, ha lehetne, akkor sem lenne, mert hát Connor meg én szexmentes életet élünk, Jacksont pedig úgy hiszem, nem kell magyaráznom. - Szerintem a déditől elolvadna, szóval, ha szeretnéd úgy, akkor nyugodtan hívhatod annak. Egyébként pedig Lauren a neve. A Nagyi is épp annyira várta már, mint én, na jó, annyira nem várhatta, de rajong érte, elég volt képen látnia, a papa is mosolygott, pedig ő aztán ritkán tesz hasonlót, és emlékszem, mennyire boldogan ölelt meg, amikor bejelentettem, hogy Maya Fairbanksbe jön. Hiába, nekik tényleg az a fontos, hogy én boldog legyek. - Tényleg nem kedveli, de ez nem jelenti azt, hogy téged sem fog, sőt, már most imádnak, szóval emiatt ne aggódj. Meséltem rólad sokat nekik. Azzal már csengettem is, és hallottam a sietős lépteket, majd kivágódott az ajtó, és a Nagyim, az a drága lélek, könnybe lábadt szemekkel állt meg, és rögtön le is guggolt Maya elé. - Szabad? Kérdezte szinte remegős hangon, és kinyújtotta a kezét, abban a reményben, hogy talán megölelheti a dédunokáját.
Elhúzom a szám, orrom fintorba szalad. Sosem értettem ezt a mondást, sőt, az ujjnyalást kifejezetten nem finom dolognak tartom, éppen ezért nyakló nélkül szalad ki a számon a reakció. - Az undi. Rájőve, hogy félreérthető voltam, fültőig vörösödve próbálomkimosni magam. - Már nem a főztje, hanem ha valaki minden ujját megnyalja. egyet-kettőt még oké, de például a kisujjat nyalni nem lehet guszta, hiszen azzal a fülüket szokták piszkálni az emberek, ugyanis az fér be a füllukba. Fülzsírt nyalni meg pfe. Fejtem ki nézeteimet. Jó, hogy a köldök nem kerül szóba, mert annak gusztustalanságtartalmáról is tudnék mit mondani. Mondjuk én miről nem? - Akkor legyen dédi. Az cuki. De ha a mama dédi, akkor a papád mi? A dédpapa olyan nem is tudom.. Hosszú, nyögvenyelős, fura. Fejtegethetném. Bár egyik se lenne valós. Csak nekem a dédi olyan nemtelen szó. Lehet dédi vajon mindkettejük? - Szép név! Csillan fel a szemem. Nem kérdezek vissza, hogy akkor a nagyi-nagyinak mi a neve, mert őszintén szólva a nagyszüleim maradjanak inkább a Honeycutt nagyszülők, meg az ottani anyai ágiak. Ők legalább nem dögök és sosem akartak ellehetetleníteni. - És.. ..miért nem? - marad le a mondat vége, ugyanis elérünk az ajtóig, hát vigyázzba vágom magam, hogy aztán elővéve a legbájosabb mosolyomat illegessem a dédi felé. Nem számítok rá, hogy leguggol, de cuki tőle, viszont eszembe jut Honeycutt nagyi, s rögvest kiszalad a számon az aggodalom. - Nem fáj a térded? Anya szerint az öregeknek rosszak az ízületeik, s nem jó nekik a guggolás. Inkább én állok székre, ha van itt szék, ha az jó.. Nem akarom én sértegetni, de én és a kínos őszinteségem ilyen. Ez nem azt jelenti, hogy a dédit öregnek gondolom, sőt, csak kedveskedek neki. Kérdés, minek veszik majd. Bólogatok neki lelkesen. Semmi bajom nincs az ölelésekkel. Naomi felé pillantok, amolyan "akkor most be kell mutatkozzam?" kérdéssel tekintetemben. - Szia, Dédi! Állok elő az olvasztótégellyel közben, míg visszaölelem.
- Attól függ, mi van az ujjadon. Mondjuk… ha eperlekváros lenne? Firtatom, mert azért nem minden körülmények között undi, legalábbis szerintem, de nagyon győzködni ilyen lényegtelen dologról úgy sem fogom. - Én még senkit sem láttam a fülét piszkálni a kisujjával, azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam. Igazad van, az tényleg undi lehet. Végig is fut a hátamon a hideg, pláne ha meg is eszik. Milyen jó, hogy nem mostanság tömtem be egy kiadós ebédet, mert hamar kiszaladna. - Dédi papa? Az olyan cuki is, meg papás is. De ő sem fog megsértődni a simán dédire. Teszek javaslatot, mert bár morcosabb ember jóval, de mellettem például sosem, és kötve hiszem, hogy Maya mellett is morgós medve effektusban működne. - Igen, nekem is tetszik. Az ajtó megment, mert őszintén, én nem lennék képes megválaszolni a kérdését, eleinte, tizenéves koromban ötletem sem volt, hogy miért nem kedveli Jacksont. Most pedig épp elég arra gondolnom, hányszor látott az utóbbi időben sírni miatta. Egyértelműen van oka nem kedvelni. A Nagyi elnézi, mert látja, amit a papa talán nem, hogy azért sírok, és azért képes Jackson ennyire megbántani, mert még mindig nagyon fontos nekem. - Dehogy fáj, kutya baja, kis drágám, nyaranta még kapálni is szoktam kinn a kertben. Futni azért már nem futnék, de minden rendben. Nagyon kedves vagy, hogy kérdezed. Én csak vigyorgok, a Nagyi szerintem már ezzel kenyérre lett kenve, de vele senkinek sincs nehéz dolga. Míg ölelkeznek, csak vigyorogni tudok, pláne akkor, amikor kiejti a száján a Dédit, a Nagyim pedig olyan boldogan néz rám, amilyennek talán még nem is láttam. Észlelem, hogy ott csillognak a könnyek a szemében, de abszolút nem a szomorúság okán. Kiélvezi az ölelés pillanatait, majd persze elengedi Mayát, tenyerei közé fogja az arcát, és kap két nagy puszit is. Egyébként a Nagyi nem öreg még, elvégre anya is és én is roppant fiatalon szültünk, szóval nem az a tipikus ősz hajú, ráncos nénike. - Na, ne ácsorogjatok már odakint, hát azon a kislányon még egy tisztességes sapka sincs. Erre csak kuncogni tudok, de aztán beterelgetem Mayát a Nagyival karöltve, és az előszobában levetkőzhetünk. - Szervusz Maya! Pillant le rá a papám is, és a szokásos szúrós tekintete helyett most roppant meleg pillantással illeti a kislányt, noha ő nem olyan közvetlen, mint a Nagyi, vagy én.
[justify]Felcsillan a szemem a feltevésre. - Hú, hát akkor meg is enném! Már nem az ujjamat. Teszem hozzá sietve, mert tudom, hogy egyértelmű, de ha már a fülzsírról is ilyen terjedelmesen tudok társalogni, akkor az se maradhat ki, hogy megnyugtassam Naomit: nem vagyok kannibál. - Van egy osztálytársam, az mindig ezt csinálja. Vagyis volt. Öm, mindegy, de a lényeg, hogy a fülét is túrja, meg az orrát is. A tanító néni meg azért, hogy ne alázza meg, kitalálta, hogy nem rászól, hogy "ne túrd az orrod kisfiam", hanem énekli a nevét egy bizonyos dallammal. Ezt neveztük orrtúró éneklésnek. Fejtem ki, de aztán nem is jutok ezzel sem tovább, hiszen azon kezdek el gondolkodni, hogyan is nevezzem a dédi férjét, aki nekem szintén dédi. - Dédipapa.. nem is rossz. És az ő neve mi? Kérdezek rá erre is, mert szeretem a neveket. Aztán meg jön a monológom a térdről és a dédié meg a kapálásról. Nem bírom ki fintor nélkül. - Ugye nekem nem muszáj? Nem tudom, hogy itt fairbanksben mi a szokás, de ha valamit utálok, az a kert kapálása. Anya - már Sandra - mindig apára bízta, ő sem szerette, szóval csoda lenne, ha én élvezetet lelnék benne. Felderül az arcom a sapka emlegetésére. Azt hiszem itt a remek alkalom arra, hogy mindenkivel megszerettessem Jacksonbácsit. Főleg a dédpapával. Úgyis rezeg a léc, úgy tudom. - De apu megígérte, hogy szerez nekem egy szőrmesapkát, ami szerinte nagyon jó meleg és a nagyinak is van meg neki is és ettől se nem női se nem férfi. Szóval lesz sapkám. ne aggódj, Dédi! Pislogok és bólogatok is lelkesen. A könnyektől a dédi szemében kicsit megszeppentem azért, de igyekszem nem mutatni. Beljebb sederek a házba, s azonnal körbepillantok egy "hűű" kíséretében. Ez nálam valami ösztönös reakció, az új házunkra is így reagáltam. Biztos ez van minden újdonság kapcsán a tudatalattimban, vagy nem tudom.
A hozzászólást Maya Honeycutt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 05, 2015 10:46 pm-kor.
Diadalmat arattam kérem, az eper, minden formájában igencsak meggyőző érv, ellenben a fül és orrtúró gyerekről szóló értekezésre már erősen fintorgok, mert fujj. Egyszerűen csak fujj. - Orrtúró ének… Nos, őszintén, ettől rosszul vagyok. Ismét csak megrázkódom, nem akarom elképzelni. Vajon kitől látta a gyerek? Mert biztos nem magától találta ki. Szerencsére Maya biztos nem túrja, különben nem zavarná ennyire a téma. - Jason a neve. Szerintem az is tök jó, olyan fiatalos. Szeretem a Jason nevet, bár a papát sosem hívtam így, nekem mindig csak papa volt, és ez így meg is felelt tökéletesen. Eztán sem lesz ez másként, miért is lenne. - Jaj, dehogy muszáj, ne aggódj, Naomi drágám sem hajlandó kapálni, ez ma már nem divat… Órákat tudná ecsetelni, hogy pedig mennyivel jobb a saját termesztésű zöldség-gyümölcs, de nyilván nem akarja ezzel untatni Mayát, így hát ezen a ponton be is rekeszti a témát. Az apu emlegetésére papa feltűnően elhallgat, egyből nem olyan nagy dolog a sapka téma, érzésem szerint ebből lesz még baj, és előbb-utóbb meg kell szoknia, hogy néha igenis Jackson fogja hozni-vinni Mayát, mert nem mindig fogok ráérni. - Igen, ezek a sapkák unisexek, bárki hordhatja őket, az a lényeg, hogy melegek. Naominak is van egy nagyon szép, de a jelek szerint nincs még annyira hideg, hogy felvegye. Ugratott a Nagyim, mert persze, hogy nekem aztán nagyon is sok gondom van az itteni őrületes hideggel, szóval csoda, hogy most még nem járok bundában. - Még mindig itt, Angyalkám. Mosolyodik el az öreg, esküszöm, most még őt is kenyérre lehet kenni. - Na, nem kell ám tőlem félni, gyere csak ide, mutatok valamit. Igazából közben ő is odajön. és amilyen lelkes egy alak Mayával kapcsolatban, még képes, és megpróbálja felkapni, már amennyiben nem ütközik heves ellenérzésekbe és tiltakozásba,
- Nem inkább a túrástól? Vonom fel a szemöldökömet, majd elnevetem magam. - És bocsánat, nem akartam. Úgy teszek, mintha bezipzáraznám a számat, jelezve ezzel, hogy nem kívánok többet beszélni az orrtúrásról meg a fültúrásról. Pedig elő akartam adni a dallamot, de semmi olyasmit nem teszek, amitől más rosszul van, így nem produkálom ezt illetőn magamat. - Az nem egy horrorfilm szereplője volt? Kérdem, mert mintha rémlene ilyesmi. Egyik tiltott filmes élményemet buktatom le így, de hát na, annyi mindent nem tudok a filmről mondani, jórészt a takaró alatt rejtőztem, amíg ment, de olyan jó volt menőzni vele, hogy mi láttuk. Pedig maximum a tévé villogását élveztük, ugyanis lenémítottuk félelmünkben és a testvéreimmel együtt kuksoltunk a takaró alatt, amíg úgy nem véltük: vége van. - Volt az valamikor? Mint mondjuk egy szép ruha? Őszintén nem értem hogy lehetett divat a kapálás, de el tudom képzelni, hogy csinibe öltözve végezték és akkor máris több értelme van. Ezért is kérdezek lelkesen és vigyorin ilyesmiket. Egészen felszabadultan érzem magam, pedig azért féltem kicsit ettől az egésztől. Mégis csak felnőttek.. és öregebbek is.. - Ö.. Tenyereimet a szám elé kapom, nem akarom képen nevetni a dédit, de tekintetemben ott van a nagyon is éretlenül felvidult kérdés, mely olyasmi lenne, ha feltenném: "a dédi most komolyan azt mondta, hogy szex?". Nem, mintha ne tudnék erről mindent, amit biológia órán tanítottak. Egyszerűen csak egy dédi szájából olyan nagyon vicces volt. Ez a vidorság ott villog tekintetemben, s emiatt tán, de nem veszem észre a dédpapa helyet nem változtatását és azt sem, ahogy Jacksonbácsira reagál. - Én nem félek semmitől! Jelentem ki, majd nevetős sikkanásba fúl a mondat további már nem is tudom milyen része, mert bizony a dédpapa könnyedén felkaphat, nem ellenkezem. - Mit fogunk megnézni? Anya látta már?
- Mindkettőtől. Nem kell bocsánatot kérned, nem történt semmi baj, csak fura dolgok vannak, és valahol elborzaszt, hogy ilyet láttál az oszálytársaiddal. Csóválom meg a fejem, mert tényleg nem értem, meg azt sem, hogy miért nem lehet rászólni a gyerekre, tudom, túrót sem tudok a gyereknevelésről, előttem aztán nem volt jó példa, mindenesetre én biztos rászóltam volna. - Van olyan horrofilm, igen. Mikor láttál te olyat? Kérdezem kissé megütközve, én még most is parázok tőlük, nem ülnék egyre sem, ki tudja, talán Maya merészebb nálam ilyen téren. Ezt a lécet nem nehéz megugrani egyébként. - Akkor inkább úgy mondom, hogy szokás volt. Egy szép ruha viselete azért mégiscsak kellemesebb, mint a kapálás. - Miazhogy… Vigyorodom el, mert kapát köszi, de tényleg nem kérek, az szerintem egyébként is férfimunka, nem is értem, hogy a Nagyi miért szereti annyira. Az Ó-t nem értem, és szemlátomást a Nagyi sem, de neki nagyobb tapasztalata van ilyen téren, biztos azért nem szólal meg, mert tudja, hogy az ilyesmit bizony nem érdemes firtatni, így hát én sem teszem. - Helyes, az én dédunokám ne féljen semmitől. Kapja is fel Mayát rögtön, én is csak nevetek, ez eddig egészen remekül alakul. - Nem, még anya sem látta, tegnap találtam ki. Hajaj, ez még rosszul is elsülhet, de amikor megáll a nappali egy falrésze előtt, ahol egymás mellett sorakoznak a képek a vörös hajú leányzókról, akkor elég hamar elérzékenyülök. A Nagyi az első, elég fiatalon, és alatta van egy frissebb kép is róla. Aztán anya jön, egy gyermekkori, majd egy felnőttkori képpel, utóbbi sarkán egy kis fekete szalag fut körbe. Bármennyire is csalódtak benne, sosem szűnt meg a gyermekük lenn. Utána jött egy kiskori rólam, majd egy, ami tavaly Karácsonykor készült. Az utolsó kettő közül az egyik üres, az alsóban pedig egy friss kép van Mayáról, amit én csináltam róla még New Yorkban. - Csak a segítségedre lenne szükségem, Kishölgy. Ott bizony még van egy hely neked, de jó lenne egy fiatalabb kori képed hozzá.
- Upsz! Húzom meg arcizmaimat, ezzel jelezve, hogy akkor most lebuktam. Valahol a kényszeredett vigyor és az őszinte dicsekvő arckifejezés között van az, amit levágok. Végül magamat kihúzva megmondom az igazat. - Nyáron. De nem is láttam, csak hallottam az elejét. Az első félelmetes résznél elbújtunk, de azt híreszteljük, hogy láttuk. Az nagyon pöpec. Nem vagyok egy valótlanállító fajta, de ez azért belefért szerintem. Most visszakérdezhetnék, hogy és ő mikor látta, de egyrészt a felnőtteknek szabad horrort lesni, másrészt meg olyan mindegy. Van ennél izgibb témánk is, főleg hogy előkerül a dédi és a kapálás. Bár, ha jobban belegondolok, akkor a kapa is horrorszerszám, szóval látom ám a párhuzamot. - És szép ruhában kapálni? Öntöm hangos szavakba is a divatot illetőn megfogalmazódott kérdésemet. Nem bírnék aludni, ha bennem maradna. Ez az elvem, ezért is mondok ki mindent, ami ad hoc az eszembe jut. - Tyű, akkor gyere te is! Invitálom Naomit, aztán kissé elbizonytalanodva pillantok fel a dédpapára. - Jöhet, ugye? Nem tudhatom, hogy meglepi-e neki a dolog, vagy sem, így jobbnak láttam érdeklődni. Biztos, ami tuti ziher alapon. Elkerekedett szemekkel nézek végig a képkompozíción. Nekem teljesen új az egész, én nem ismerem még annyira ezt a családot, de a képek alapján még az én maroknyi előismereteimmel is rájövök, hogy mi is ez, ami előtt állunk. - Jój, de milyen cuki vagy te, dédpapa! Lelkendezek, s heves örömömben olyan melegséggel telik a hangom, amennyi csak kilenc évem minden szeretetét magába tudja foglalni. - Azt hiszem, hogy Honeycuttanyunak vannak rólam képei. Vakarom meg kissé tanácstalanul a fejbúbomat. Ezt nem tudom, mert sosem láttam egy évnél régebbi képeket magamról, meg igazán másokról se odahaza. Mármint anyáékon lívül. Sose volt fura, mindig úgy hittem, hogy nem akarták, hogy elkallódjanak az albumok a költözésben, s a nagyijaim valamelyike őrzi őket, mint kotlós a csibéit. - Felhívjam most és megkérdezzem? Még mindig le vagyok nyűgözve a képektől, bár a fekete szalag azért megütött kicsit. Szomorkásan pillantok arrafelé, s hogy valamivel elűzzem a bennem éledő sötét hangulatot - állítólag rémes vagyok, ha szomorkodom, mindenkinek az agyára megyek, s ezt nem szeretném vendégségben megtenni - tovább fűzöm a dédi ötletét. - Ha az a dédi, akkor oda kéne kép rólad, oda meg a nagypapáról, apáról.. Mutogatom végig a tervezett helyeket. - Részemről a fiúk az fúj, szóval hozzám nem kell semmi, maximum valami cuki sivatagi rókás kép, vagy ilyenek.. Megcsinálod majd?
Édes ez a nyakbehúzás, a jövőre nézve esélyesnek tartom, hogy Maya hozzám hasonlóan nem lesz képes kamuzni. Nem mintha ez baj lenne, sőt, én csak örülök neki. Könnyebb úgy őszintének lenni, hogy minden az arcunkra van írva. - Én még mindig elbújok az első félelmetesebb résznél. Kuncogok fel, nem szégyellem, parázok tőlük és kész. Szerintem sokan vannak még így ezzel rajtam kívül is. Tipikus gyermeki hencegés, de nagyon édes egyébként. A kérdésre a Nagyi jó kedélyűen felkacag, láthatóan nagyon mulattatja, és ami azt illeti, én is csak vigyorogni tudok a hallatán. - Az nem igazán érdemes, a szép ruha látná kárát. Fejti ki a Nagyi még mindig elég vidoran, de aztán a papa veszi át a stafétabotot, mégiscsak ő volna a ház ura. Egyébként, valami fantasztikus érzés hallani, hogy anyának nevez, szerintem jó darabig még nem leszek képes természetesnek venni, de nagyon élvezem. Megyek hát utánuk, hogyne mennék, hisz bármit is csinált a nagypapám, az valószínűleg megér egy pillantást, tán egy misét is. Csak bólint egyébként, hát hogyne mehetnék, én is mindig kenyérre tudom kenni. Én aztán elérzékenyülve nézem, mert bizony nekem is elég kellemesen szívet melengető a látvány, nagypapa felnevet, mikor Maya lecukizza, és nyom egy puszit az arcocskájára. Semmi kétség, hogy már most imádja. Viszont mikor a korábbi fényképek kerülnek szóba, akkor összerezzenek, hűha, ebből még baj lehet, mondjuk nekem van egy agyongyűrt verzióm, amit friss újszülöttként csináltam róla, na jó azért előtte már megmosták. - Hümm, azt hiszem, van erre egy megoldásom. Mosolyodtam el, majd kiszaladtam a pénztárcámért. - Nem kicsikém, nem kell most rögtön, ráér majd, ha egyébként is beszélsz velük. Szerintem a Nagyi nem tartotta volna fairnek, ha Maya mindig a másik szülőpárhoz forduk, friss sebeket vakarna fel újra és újra, de majd kialakul, lehetséges, hogy jól, senkinek srm fájón is meg tudják majd oldani. Közben én is visszaérek. Látom Maya arcán a szomorúságot, és csak egy dolognak tudhatom be, azt hiszem még nem említettem neki, hogy az anyai nagymamája, aki egyébként egyáltalán nem akarta őt, már halott. Talán érthető, nem ez volt a leglényegesebb vele kapcsolatban, és ami azt illeti, nekem sem fáj annyira, amennyire kellene. - Ez egy nagyszerű ötlet kisbogaram. Bár azért megvakarta a tarkóját, vélhetőleg tudta, hogy nekem fájna, de én csak bólogattam. Ha Maya miatt képes voltam összeköltözni Jacksonnal, nem egy kép fog megviselni. - Persze, hogy megcsinálom, de apukádtól szerezz hozzá kérlek képet. Azzal a Nagyi összecsapja a tenyereit, ezzel elvágva az apa téma bővebb ecsetelését. - Szerintem itt az ideje megvacsorázni, utána pedig jöhet a süti. Kacsintott Mayára, és egyben rám is, mert szörnyen édességfüggő vagyok. - Segítesz megteríteni, Maya?
- Komolyan? Hű, hát akkor majd úgy kell nézzük őket, hogy apa ül a tévével szemben, mi meg háttal neki és ő kommentálja mikor nézhetünk oda. Találom ki a remekbe szabott, együtt-lakós ötletet, mint valami közös program ígéretét. Aztán jön a dédi, aki a kapálásról kezd beszélni, s meg kell mondjak, annak lehetősége, hogy én is kapáljak legalább annyira félelmetes volt, mint egy horrorfilm. - Azért ezt jó hallani! Nevetem el magam, s elhatározom, hogy minden alkalommal csinos, szép ruhában jövök majd ide, a felhozatalból a legszebb darabjaimat kiválasztva, s akkor még csak a lehetősége sem áll fenn majd annak, hogy kezembe kelljen fogni a kerti szerszámokat. Bár, ha a dédi megkérne.. úgyis segítenék. Nem tudok semmit arról, hogy mi volt velem korábban, szerintem teljesen logikus, hogy a nagyszüleimnél vannak a képek, szóval elő is állok az ötlettel, s ha lenne nálam egy telefon, akkor most biztosan megemelném, hogy azonnal szert tegyek egy kislánykori képem ígéretére. Mondjuk anya egész hamar a segítségemre siet és a dédpapa sem harapja le a fejemet, amiért apu szóbakerül, így megint csak kap egy ölelést, s kicsúszik a számon az, aminek nem biztos, hogy kellene. - Pedig én azt hittem, hogy nem kedveled aput. Mindenki ezt mondja. Ez dicséret a részemről, hiszen láthatólag kedveli, ha feltenné a képét a falra, szóval nagyon örülök, hogy a szüleimnek nem volt momentán igaza. Ennyit arról, hogy a felnőttek mindig tudják a tutit. - Sütiiiii! Csapom össze lelkesen kezeimet, hogy aztán heves bólogatásba kezdjek és kitrappoljak a dédivel a konyhaszekrényhez. - Hol vannak a tányérok? Kérdezem, s ha megmondja, akkor már indulok is, hogy előhalásszam őket. Amennyiben magasan lennének, úgy előbb egy széket keresek tekintetemmel, hogy odatolhassam magamnak létra gyanánt a szekrény elé. - Naomianyu milyen volt kislányként?
- Ez egy egész jó ötlet. Mosolyodom el, mert bizony valóban életképesnek tűnik, bár a magam részéről maradnék a hagyjuk a francba a horrorfilmeket témánál, mert egyszerűen nem érdekelnek. Van bőven egyéb élvezhető kategória, amit sokkal szívesebben nézek meg. - Szép is lenne, báli ruhában kapálni. Kuncog a nagyi, és mi tagadás, szerintem is nagyon vicces elképzelés, de az biztos, hogy ilyesmire még nem vetemedett senki. Na jó, lehet, hogy mégis, sok őrült szaladgál a világban. A képek előtt egy darabig minden rendben megy, aztán érkezik egy olyan megjegyzés Mayától, amire elkerekednek a szemeim, és nem vagyok benne biztos, hogy ennek jó vége lesz. Nagypapa beletúr szabad kezével a hajába, és sóhajt egy nagyot. - Nos, ha mindenki ezt mondja, akkor nem tévedhetnek, nem igaz? Valóban nem a szívem csücske az édesapád, de ez nem jelenti azt, hogy ez előrébb való lenne annál, amit az én drágáim szeretnének. Borzolta meg most Maya vörös tincseit, én pedig egy kacsintást kaptam. Fogalmam sincs, nem fog-e kérdezni még Maya, a miért kérdésköre elég húzós azért, arra nincs olyan válasz, ami ne rúgná fel a darázsfészket, és ne reppenne ki belőle az összes dühös darázs, összecsipkedve mindenkit, akit ér. A Nagyi bejelentésére a papa aztán leteszi Mayát, így trappolhat is a dédi után, én pedig megölelem családom legidősebb férfi tagját, mert most épp erre vágyom. Megszorongat kicsit, és egy nagy puszit is kapok a homlokomra. - Ide kikészítettem mindent a pultra. Amennyiben Maya nem érné fel, van ott egy kis hokedli neki, amit egész nyugodtan használhat. - Cserfes, eleven, szemtelen, nagyon édes, vidám, és kedves. Küllemben pedig nagyon hasonlított rád. Errefelé mindenki nagyon szerette, bár csak nyaranta töltött itt pár hetet, túl sokat sajnos nem láthattuk. Mondd csak, Maya, mi a kedvenc ételed? Legközelebb azt csinálnék. Legalábbis, remélem, átjöttök majd még vacsorázni. Természetesen hozhatjátok apukádat is. A Nagyi úgysem törődik már a papa morgolódásával, biztosan elsimítaná a helyzetet, nagyon könnyen kenyérre tudja kenni. Lassacskán mi is kiérünk a konyhába, és amíg Maya terít, én poharakat veszek elő, meg üdítőket, hogy legyen mit inni a vacsi mellé.
Helyeslő bólogatásba fogok, s megjelenik orromon az a kis fintorránc, ami akkor fordul elő velem, mikor valami nagyon okosat, vagy általam okosnak hittet akarok mondani. - Hát persze, hogy szép lenne! Hiszen egy szép ruhában bármilyen csinálás szép, nem? Bár mondjuk vannak nagyon csúnya báli ruhák is. A nővérem is rusnyát választott, amikor el akart menni az iskolai minibálra meg szerintem pár filmben is rémesek vannak. Mint mondjuk a Bűbájban. Ott a fehér ruhája nagyon szép a lánynak, meg amiket a függönyből varr, de amikor elmegy a bálba, az a lila valami nem tetszett. Túl mai volt s nem is mesés. Öm.. láttad? Állok meg egy pillanatra és nézek kérdőn a dédire. Mert na nem ismeri a filmet, akkor aztán hiába beszélek. Vagyis nem hiába, mert akkor majd előállhatok azzal, hogy nézze meg velem, ami szintén nem lenne rossz ötlet, hogyha innen lessük a dolgokat. Legalább lenne valami program, amit én találok ki, s akkor büszkék lehetnének rám, milyen kreatív is vagyok. Meg találékony. - De mitől nem az? Csinált valami rosszat? Kérdezem, mert hiába üli meg némi kínos csend a levegőt a dédipapa válasza előtt-után, engem ettől még nagyon érdekel ez az egész és muszáj vagyok rákérdezni is. Aztán megyek a terítésben segédkezni, s nem is kell mássazk sehová. Mondjuk ettől kicsit csalódott is lehetnék, mert egyébként imádok széket toligálva szekrényekbe lesni és pipiskedni, de ha előttem van a pulton minden, akkor előbb elhelyezem az asztalon a tányérokat és evőeszközöket. Kérdőn pillantok körbe. - Nálatok is van mindenkinek állandó helye az asztalnál? Szalad ki a kérdés, nézegetve, hogy mindent jó helyre tettem-e. A bal-jobb kérdéskörével mindig bajaim voltak, így a kés-villa oldalával is. Kanállal is nehéz, de anélkül főleg. Pláne úgy, hogy hiába vagyok jobbkezes, az eszcájgot teljesen ellentétesen fogom. - Makaróni! Válaszolok azonnal, gondolkodás nélkül. Felderülök a gondolatra, hogy apa is eljöhet. - A tökfőzeléket ő sem szereti. Jegyzem meg, bár ezt tulajdonképpen senki sem kérdezte. Közben pedig az utolsó szalvéta is a helyére kerül az asztalon általam.
Kezdőlap
// 
//
