Connor & Naomi

Bevallom, nem feltételeztem, mikor bedobtam ezt a lehetőséget, hogy ilyen hamar sor fog kerülni rá, de ha már Connor belement, a Nagyiék meg egyenesen oda meg vissza voltak a lehetőségtől, mondván eddig csak Jacksonhoz volt szerencséjük (megjegyezném, nem is volt más értelmesnek mondható kapcsolat azóta az életemben), akkor úgy voltam vele, miért is ne…
A nagyiéknál aludtam, de még tegnap előtt hazazavart egy normális ruháért, mert szerinte egy randevú alkalmával az ember lánya legyen nagyon is csinos. Nem akartam mondani, hogy ez azért nem a klasszikus értelemben vett randevú, bár, amikor később megláttam Connort ingben és nyakkendőben, már hálát adtam az öreglánynak. Száz szónak is egy a vége, végül egy visszafogottabb, de szerintem csini ruhát választottam, ami azért bőven nem olyan, hogy esetleg problémáink lehessenek egy bizonyos téren. Nem akartam kellemetlenségeket, máskor sem, de ma kifejezetten nem. Valószínűleg imádtam volna az óvintézkedésekért, amiket ő tett, de mivel nem tudtam róla, ezért én egy kicsit izgultam. Remélhetőleg nem lesz baj, a Nagyi miatt nem is aggódtam, de Papa hajlamos a vérszívásra a maga szerinte vicces módján. Én imádom, de közel sem biztos, hogy ezzel mindenki így van.
Azért még egy világos, térdig érő szövetkabátot magamra vettem, mikor kimentem Connor elé, és egy, az időjáráshoz alkalmazkodó bokacsizmát húztam harisnyás lábaimra, aztán már indultam is. Furán jó érzés volt mindig meglátni, és talán ez jelentette számomra azt, hogy van értelme.
- Ohh, hidd el, az sokkal rosszabb lenne.
Még az egyelőre ellenére sem hittem, hogy ilyesmi valaha megtörténhet, persze, fene tudja, hogy mit hoz a jövő, attól még jelen pillanatban nem kezelem másként a kérdést, mint egyszerű poénnak, és talán jobb is így. Elmosolyodom hát rá, aztán mikor meghallom, hogy fél, szelíd fejcsóválásommal jelzem, hogy nem szükséges.
- Nem tudod elcseszni, egyébként meg, felnőtt nő vagyok, azzal… találkozgatok, akivel akarok. Csak neked jobb, ha a Nagyim elhalmoz ezerféle sütivel.
Kacsintok rá vidáman, én csak a farkasa miatt aggódom kicsit, de Miloról gondoskodtam, most épp Pandánál nyaral, szegény kutya lassan háromlaki lesz.
- Így? Nagyjából öt perccel idősebbnek, mint amennyi vagy, de amiatt meg pláne ne aggódj, tudják mennyi idős vagy.
Eszméletlenül cuki volt, hogy ennyire parázik, és nagyon szerettem volna megcsókolni, de nem mertem, a múltkori óta jobb mellőzni az ilyesmit, bármennyire is hiányzik olykor a dolog, tulajdonképpen mindig, ezt azonban megtartom magamnak, nem kell, hogy emiatt is rosszabbul érezze magát.
Ha eddig nem is tudtam, hogy melyik végtagjával volt a probléma, most már biztos vagyok benne, hogy a bal keze az, de ezt azóta sem firtattam, épp elég szörnyű lehetett, nem kell még beszélni is róla.
- Jól van, a kacsa tökéletes lesz, szerencsére nem pont az lesz ebédre, mert az problémákat szülne.
Kuncogom el magam, és ha máshova nem is, az arcára azért nyomok egy apró, szemérmes puszit, ennyi talán belefér, ha mégsem, legalább még nem mentünk be, és nem ott kockáztatok, de egy ártatlan kis ajakérintés mégsem egy csók, amiből bármi lehetne.
- A lényeg az, hogy nagypapával ne vitatkozz történelemről, valamint még véletlenül se vedd komolyan a csipkelődését, biztos lesz, nem is kevés, de fogd fel poénnak, vagy legalább próbáld meg, és ha a nagyi főztje nem ízlik, ne mutasd jelét, bár ez a veszély szerintem nem fenyeget, de jobb az előrelátás.
Adok egy kis túlélőcsomagot, bár szerintem az én nagyszüleimnél csak rosszabbakkal találkozhat bárki, szóval nem hiszem, hogy nagy bajok lennének itt. Végül ráfordulok a kavicsos útra a bejárati ajtóig, és ha esetleg megtorpanna, az ujjai közé fonom sajátjaimat, hogy finoman indulásra ösztökéljem.
- Na? Kész vagy? Még visszafordulhatunk, nem muszáj ám...
Ahogy azt én elképzeltem, már nyílik is az ajtó, és a nagymamám mosolygós arca jelenik meg benne, oké, ezt a visszafordulni dolgot buktuk, most már nagyon ciki lenne.
- Sziasztok drágáim! Gyertek csak be, még megfáztok odakinn!
Azzal beterelget mindkettőnket, csupa mosoly és bűbáj, még nálam is fényévekkel jobb ilyen téren. Mindenesetre odabenn én neki is kezdek a vetkőzésnek, mert idebenn viszont nagyon meleg van.
- Ha leöltöztetek gyertek csak az étkezőbe, mindjárt kész az ebéd, a nagyapád már ott olvas. Mit kérsz inni, Connor? Egyébként szólíts nyugodtan Laurennek!
Azzal már el is tűnik a konyha irányába, én meg biztató mosollyal pillantok Connorra, aztán lehúzom a csizmáimat is, és ha ő is indulásra kész, akkor beljebb is mehetünk.
- Nyugi, nem lesz baj.

Vele nevetek, de amikor meghallom, hogy nem akar sütire gondolni, kissé eltátom a szám, amolyan tanácstalan módon, még a tarkómat is megvakarom zavartan.
- Öhm… ez rossz hír, mert ebédelni jöttünk. Ne mondd, hogy olyan hülye vagyok, hogy nem említettem…
Pislogok rá amolyan Shrek féle könyörgő szemekkel, mert ha ő bekajált, akkor itt nagyjából vége a világnak, mert szegény nagyi ki lesz akadva, hogy miért nem eszik a főztjéből. Jaj… Aztán elég hamar elfeledteti velem ezt a problémát, amikor kineveti felnőtt női mivoltomat, és még csak meg sem hazudtolom a csúfondáros nyelvöltéssel, ami a jussa miatta. Való igaz, hogy egy részem sosem fog felnőni, de ez szerintem nem baj, és nem is akarom, hogy ez megváltozzon.
- Mindenképpen. Kész szerencse, hogy huszonöt éves korodig rendesen öregszel, hú, lehet, hogy lesz olyan, hogy ugyanannyinak fogunk tűnni.
Ezzel javítani akartam a helyzeten, de így visszagondolva, nem biztos, hogy összejött, mindenesetre az tény, hogy nem zavarja őket, mármint, elméletben, a gyakorlat mindig más, de összességében úgyis csak az számít nekik, hogy engem boldognak lássanak.
- Mert túlliheged, tényleg nem kell tartanod semmitől, a Nagyitól max kedvesség túladagolásra számíthatsz, a nagypapa meg, nos, eldöntheted, hogy mi a jobb, ha folyton ugrat, mert az azt jelenti, hogy kedvel, vagy ha szinte hozzád sem szól, nos, az meg épp az ellenkezője.
Miatta kicsit aggódom, néha én sem tudom, mi alapján ítél meg egyeseket, de előre nem fogom temetni a dolgot, szerintem Connor roppant kedvelhető egyéniség, csodálkoznék, ha félresiklana valami. Ettől függetlenül, ha sürgős mosdóba rohanási kényszere támad, majd fedezem, közben a nyakkendőjéhez nyúlok, hogy megigazítsam, lévén észlelem, hogy ezt a problémát nem tudja egyedül orvosolni, én meg történetesen tudok nyakkendőt kötni. Te jó ég, már öt évesen tudtam, apa imádta, mikor én kötöttem meg, ez amolyan rituálé volt nálunk nagyon sokáig.
Connor nyitószövegén felprüszkölök a röhögéstől, na ne már… dinka. A nagymamám azonban felém legyint, és nem átall rögtön meg is nyilatkozni, sejtem én, hogy ebből nem fogok jól kijönni.
- Köszönöm szépen, Connor! A jógának köszönhetem, tudod, a főzés mellett az a másik hobbim, szerintem az tart fiatalon, a jó gének mellett persze. A kisunokámmal pedig ne is törődj, néha hajlamos elhagyni a modorát.
Én csak elhúzom a számat, igen, valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy én biza nem ismerem az illemet, pedig nagyon is, de ez akkor is vicces volt. Lehet, hogy nekem kéne valamiféle lejárató kampány miatt aggódnom, nem is neki?
- Jaj de kedves, gyönyörű, köszönöm szépen! Vázába is teszem gyorsan.
A Nagyit szemlélve valahogy mindig elfáradok, az az érzésem támad, hogy állandóan rohan valahová, és egy percre sem hajlandó megállni. Közben Connor cipőjére mutatok, vegye csak le, cserébe kap egy igazán szexi norvégmintás papucsot, rajtam a szokásos fehér van, amiről persze, hogy lelóg két-két bojt oldalt, mert a Nagyi szerint ez cuki, és illik hozzám. Előtte tutira sosem fogom lemosni magamról ezt a cuki dolgot, de mindegy, jelen esetben inkább ez, minthogy valami végzet asszonya legyek, tovább emelve a nap veszélyfaktorát.
- Na gyere!
Szívem szerint megfognám a kezét, de a Nagyi már tutira így is kongatja a harangokat, nem célom adni alá a lovat. Hamar kilyukadunk az étkezőbe, én pedig mosolyogva ölelem át hátulról a nagypapám nyakát, és nyomok egy puszit az arcára.
- Szia Papa, hogy vagy? Bemutathatom Connort?
Rám mosolyog, majd épp csak egy hangyányit nehézkesen feláll a székről, majd Connor elé sétál, szigorú metszésű arcán minden látszólagos komorsága ellenéle meleg szemek ülnek.
- Biztosan be tud mutatkozni magától is, nemde?
Azzal már nyújtja is felé a kezét, és ez az a pont, amiben én nem tudok a segítségére lenni, mert a nagypapa nem szereti, hogy egy férfi nem tud férfiként viselkedni, legyen akármennyire is fiatal. Én közben a hatalmas ablakhoz sétálok, és megnézem az orchideáimat, igen, immár Abié is ott van mellette, bár az sokkal kisebb, elvégre mini példány, de attól még gyönyörűséges, csakúgy, mint a fehér, amit egyszer csak a gyógyszertárban találtam.
- Nagyon jól bírják a hideget, tudtam én, hogy itt jobb helyük lesz, mint otthon.
Pillantok át nagyira a konyhapult fölött, aztán megnézem, hogy a kavicsok vizesek-e alattuk, mert ha nem megfelelő a páratartalom, akkor nem fogják kibírni, de a Nagyi mindenre figyel, így most sincs ebben hiba. Csak aztán pillantok vissza az friss ismeretségbe lépő párosra, mikor mindkettőnek a levelein szeretettel végigsimítottam. Hú, most jöttem csak rá, hogy biztosan a fehérségem lesz az első, akit meg fogok kérdezni arról, ki hozta nekem, ha már képes leszek a természet szavára.

Jól van, akkor nem vagyok teljesen lökött, tudom én, hogy mennyit tud zabálni egy vele egykorú srác, van egy öcsém is, szóval bőven megtapasztalhattam a dolgot. Ráadásként ő még vérfarkas is, durva párosítás, az biztos. Összeszűköl a szemem a ránctalanító krémek említését, és egy mély sóhaj után lenyelem minden felháborodásomat. Végül csak megemelem magam mellé a két kezemet, mint a rendőrök pisztolyának célkeresztjében illik.
- Vettem, nem élcelődök a korodon.
Az már csak az én egyéni szociális problémám, hogy valahogy fel kell dolgoznom azt a hat évet, ami közöttünk van, de ezt már épp elégszer kiveséztük Pandával, hogy ne érezzem magam annyira rosszul miatta.
- Úgy legyen.
Szerencsére a Nagyi mellett könnyű feloldódni, Connort is úgy fogadja, mint mindenkit, bár nyilván ehhez hozzájárult az is, hogy nem nagyon tudok másként beszélni róla, mint vigyorogva, és csillogó szemekkel, szóval nyilván úgy gondolják, hogy ez bőven több mint barátság, a részemről biztos, csak azt adja az ég, hogy ne akarják kideríteni, hogy Connor mit érez. Elsüllyednék.
Azt inkább nem is mesélem, hogy a nagyapám vadász volt, míg be merte vállalni, hogy egyedül mászkáljon a vadonban, abban sem vagyok biztos, hogy valamikor nem hívták el, de biztosan nemet mondott. Az biztos, hogy mágiaérzékenysége van, mert mióta Őrző lettem, észrevettem, hogy többet keresi az érintéseket, apró, lopott dolgok, de attól még feltűnik. Nem szégyellem el magam, amiért engem szórakoztatott a megjegyzés, jó, a Nagyi tényleg jól tartja magát, de ha az anyámnak nézi bárki, akkor tényleg vehetek ránctalanítókémet. Ezen az alapon mondjuk inkább elbőgnöm kellett volna magam. Eddig azt hittem, hogy fiatalabbnak látszom a koromnál, de hát ezek szerint tévedtem.
- Ajánlom mindig Naominak is, de mostanában annyi ideje sincs, hogy aludjon egy jót. Sőt, tudom én, hogy titokban elkezdett valami küzdősportot is, csak azt nem tudom, minek. Megéri a sok kék-zöld folt?
- Én is itt vagyok Nagyi, és nem űzök semmiféle küzdősportot, de tudod, milyen béna vagyok, állandóan elesek.
Vonom meg a vállam, hazudok, természetesen, de nem akarom, hogy jobban aggódjon értem, mint eddig, márpedig, ha megtudja, hogy tényleg vannak ehhez hasonló edzéseim, akkor elkezdene kombinálni, hogy mi történt velem, amiért szükségem van ilyesmire. Szerencsére hamar elsikkad a téma, és jelenleg nincs is rajtam semmiféle erre utaló jel, kezdek egyre ügyesebb lenni, bár Gina mindig iszonyatosan megizzaszt.
- Köszi, lehet, hogyha az otthonit látnád, kiröhögnél, az állatos… sőt, többféle is van, most kaptam Pandától egy baglyosat. Jah igen, Panda a barátnőm.
Gőzöm sincs, hogy említettem-e már, de ha igen, akkor lehet, hogy nem épp egy állat nevével egybefűzve, fel vagyok készülve arra, hogy ő is nevetni fog rajta, mint anno Dimi.
Nagypapa hozza a papírformát, Beccával sem volt éppenséggel kedves, bár ellenséges sem, remélhetőleg legalább ennyire képes lesz most is, bár ő már Jacksont sem kedvelte, holott ő eminens tanuló volt, mellé sportoló, és abszolút minden rezdülése rólam szólt, de valamiért nem fogadta el sosem, ezt nála nehéz eldönteni.
- Jason Graham. Sokat hallottam már rólad, Connor Harris.
A szemkontaktus elrebbenését vélhetőleg annak könyveli el, hogy ő az adott szituációban a határozottabb fél, amit biztos, hogy nem bán, szóval jelen helyzetben nincs belőle probléma. Tisztában van magával annyira, hogy tudja, nem olyan egyszerű jellem, és olykor egész ijesztő tud lenni a morcos viselkedésével, pedig épp olyan csupaszív, mint nagyi, csak hozzá nehezebb közel férkőzni.
- Részemről a szerencse, aki boldoggá teszi az unokámat, azt mindig örömmel látom a házamban.
ÚÚÚÚRISTEN. Megölöm. Hát, de ezt most így miért kellett? Kész szerencse, hogy a földre pottyanó állam nem látszik, mivel háttal állok nekik, de lábon kihordok egy kisebb infarktust. Most már teljesen biztos, hogy ma az égessük szénné Naomit jellegében fog eltelni. Nem hiszem el. Örülnöm kellene persze, hogy a nagypapa viszonylag jó arc vele, máskülönben nagyobb problémáink lennének, de azért ezt így a képébe tolni azt hiszem igencsak nagy túlzás volt.
- Persze, hogy megtartottam.
Először mélységes zavaromban le sem esik, hogy honnan tudhat ő róla, aztán amikor meghallom a következő mondatát, elkerekedett szemekkel nézek rá. Hát persze, ezt a mozaikot vajon miért nem tudtam a helyére rakni? De buta is vagyok… Mégis, amikor mellém ér, akkor legszívesebben megölelném, és el is indul a mozdulat, de valahol félúton rájövök, hogy attól tartok, ha megteszem, akkor többre is vágyni fogok majd, így inkább visszafogom magam. Az is segít kicsit, hogy megszólal a fejemben, és teljesen összezavar vele, ehhez még nagyon nem szoktam hozzá.
- Persze, igazán kedves tőled, jó volna megteríteni.
Ebből csak nem lehet semmi gáz, ugye? Már indulok is a konyhába, legalább teljesen megszűnik a kísértés, hogy ölelgetni kezdjem a… Connort. El is kezdek kipakolni, de a nagyi rögtön rám szól.
- Ne azt, drágám, az ünnepi étkészletet, a bal felső szekrényben van.
- Azt még soha nem is láttam...
A nagyi csak elmosolyodott finoman, majd legyintett egyet felém, szerintem jobban is jártam, hogy nem válaszolt. Isten lássa lelkem, majdhogynem remegve nyitottam ki a szekrényt, és húztam ki először a tányérokat, majd az evőeszközöket, könyörgöm a megváltó kisjézusra, ne ezüst legyen. Nem kockáztattam, még le sem emeltem a porosodást gátló törlőkendőt róla, de hagytam, hogy kicsússzon a kezemből, és a földön landoljon az összes. Teljesen fölöslegesen aggódtam, de nem ez a lényeg,  sokkal kínosabb lett volna, ha sunyiban kell kicserélni Connor szettjét, nagyi biztos észrevette volt.
- Hát ezt nem hiszem el....
A lehető legmeggyőzőbben csattanok fel, és már hajolok is le, hogy elkezdjem összeszedni az evőeszközöket.
- Nem is te lennél, kicsim. Dobáld csak be a mosogatóba, vedd elő a szokásosat.
Mosolyog rám, én pedig gyorsan összeszedem a maradékot, Connornak pedig a kezébe nyomom a tányérokat, hogy vigye ki azokat. Még szerencse, hogy alapból is tök béna szoktam lenni, szóval nem feltűnő ez a kisebb katasztrófa sem.

- Öhm, nem bukom a mackókra, szóval a hízást mellőzzük.
A jófejségre csak bólintok, mi az, hogy a legjobb, bár némileg meg vagyok lőve a felmerülő gondolataim okán, de ez nem fontos, bele kell törődnöm, hogy jobb mindkettőnknek, de főleg nekem, ha a ruhák ott maradnak, ahol vannak, mert úgy legalább nem leszek felfalva. Lehet orvosolnom kellett volna eme aprócska problémámat, mielőtt megkeresem? Késő bánat.
Mondanám, hogy ne kerülgesse a frász, mert senki nem tud semmi olyat, amit nem lenne szabad, nem vagyok ennyire alkalmatlan az Őrző létre, de még megismerkedésünkkor beszéltem róla, ami azt illeti, állítólag megállás nélkül, és mióta újra találkoztunk, megint elkezdtem emlegetni. A probléma csak az, hogy nyilván nekik is feltűnt, hogy kimaradt elég sok idő, de én azzal takaróztam előttük, hogy eddig tartott feldolgoznom a kettőnk közti korkülönbséget. Ez persze ebben a formában nem igaz, de nem is teljes hazugság.
Blablablablabla...
Tátogom az orchideáknak, épp csak nem mozgatom az ujjaimat is mellé, remélhetőleg Connor nem száll el attól, amit hallott, de ha ezt visszakapom az arcomba, tutira fel fogom húzni az orrom, még akkor is, ha igaz, mindannak ellenére, hogy nem emlékszem, de mindenki, aki jobban ismer, tudja, hogy nem voltam azóta önmagam, mióta eltűnt az életemből.
- Ünneplünk, igen, a második fiút, akit a kisunokám valaha bemutatott.
Azt hiszem, a Sharp hálóba újabb gól került, szerintem legközelebb megkérem a Nagyit, hogyha lehet, ne legyen ennyire konkrét, mert tiszta ciki, bár ez igazából már az ünnepi terítéknél bukott. Ez olyan, mintha én valami aggszűz lennék, és soha nem ismerkedem. Tény, hogy jó ideje nem, és a körülmények nem is tették lehetővé már New Yorkban sem, hogy hosszú távú kapcsolatba bonyolódjak, de ez akkor is úgy hangzik, mintha én lennék a világ leglúzerebb nője. Mindegy…
- Az túlzás, hogy én mutattam be, te rágtad a fülem állandóan, hogy de miért nem hoztam még el szegény fiút, biztos imádná a főztedet.
Mentem, ami menthető, van az a pont, amikor már én sem tolerálom túl jól, ha mindenből rosszul jövök ki, lehet, hogy ez nem olyan vészes, de így is azzal jön mindenki, hogy szerelmes vagyok, holott… nem tudom mi ez, de az emlékeimet elvették tőlem, és tökéletesen össze vagyok zavarodva az álmaim és a látomásaim miatt, nem segít, hogy mindenki készpénznek veszi a dolgot. Kicsit jó volna eltűnni a világ elől, csak vele, hogy rájöjjek, mi is az, ami bennem van, de lehetetlen, és még sokáig az is lesz. Még szerencse, hogy gondterhelt sóhajomat elnyeli a földre zúduló kés, villa és kanáltenger. Csak megvonom a vállam, amikor értetlenül néz, majd később megmagyarázom, akkor úgyis minden világos lesz.
Közben összeszorított fogakkal várom, hogy megérkezzen az asztalhoz, és hála a magasságosnak nem hallok eget rengető csörömpölést, csak egy nagy zörrenést, amire nem bírok nem elvigyorodni, de szerencsére csak a Nagyi látja a dolgot, aki a tűzhely mellől odalép mellém, és cinkosan oldalba bök. Igen, neki kétségkívül szimpatikus Connor, bár nagyon nehéz nála elérni az ellenkezőjét.
- Ohh, tényleg, mi történt a kezeddel, kis drágám? Mikor veszik le a gipszet? Biztos szörnyen viszket.
Biztos… persze csak magamban érkezik az iróniától csöpögő riposzt, meg aztán, egyébként is jó kedvem van, csak épp az arcom lángol úgy nagyjából állandó jelleggel, amitől ki vagyok készülve. Csodálkozom, hogy senki nem olvasta a fejemre, hogy a kezébe adtam egy halom tányért, pedig ez még jogos is lenne, tök hülye vagyok. Végül odasietek az asztalhoz az evőeszközökkel, és az első, amit felteszek, nagyapa korábbi helyére kerül, így Connor is tudja, hogy ő bizony marad ott, a Nagyi pedig a konyhához közelebbi oldalon ül, így a többi jó is lesz.
- Jöhet a leves, Nagyi!
Még gyorsan beszaladok a konyhába egy fa alátétért, hogy ne süljön meg szegény terítő a lábas alatt, aztán már minden kész is. Végül a papa hozza be a szép adag, még forró levest, és teszi le az asztal közepére, majd le is csüccsenhetünk rögtön, én szokás szerint az első vagyok, aki leül, mert általában már csorog a nyálam ilyenkor, annyira éhes vagyok.
- Húsleves?
- Persze drágám, mi más lenne hétvégén?
- Éééés utána?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik.
Koppint az orromra vidáman az időközben helyet foglaló nagypapám, nesze nekem, kellett nekem annyit rágni Connor fülét a fiatalságával. Karma vagy mi.
- Ülj csak le Connor, ne ácsorogj ott!
Oké, eddig jó, úgy tűnik papa is bírja, vajon mikor köszönt be a katasztrófa? Az eddigiekből kiindulva nagyon kell vigyáznom arra, hogy mit csinálok, mert általában miattam történik meg a baj. Lenézek a késemre, oké, rohadt éles, ezzel vigyáznom kell, de olyan sablonos lenne, hogy csak nem vágom meg magam.
- És, mit csinálsz, ha épp nem az unokám megy az idegeidre?
- Köszi, Papa, én is szeretlek!
Közben szedek Connornak levest, tudom, nem vagyok a felesége, vagy valami ilyesmi, de én mindig ezt látom itt, valahogy magától jön, hogy ez a nő dolga.

- Semmiség, Connor!
A Nagyi roppant empatikus személyiség, talán valamit leszűrt abból, hogy Connornak ez mennyire jól esik, ezért a szelíd, békés tekintet és mosoly az arcán. Már most borítékolom, hogy ő is kap majd egy meleg nagyiölelést, ha a távozás mezejére lép, és biztos vagyok benne, hogy épp annyira fog jól esni neki, mint amennyire összefacsarja a szívét.
- Igen, ez a lényeg.
Röpke gondolkodás után felelek csak, elvégre én tudom, hogy min mentünk át mindketten, míg végül sikerült egy ennyire békésnek mondható helyzetben kikötnünk. Komolyan nem vagyok egy pesszimista jellem, de folyton attól félek, hogy mikor fújja el az egészet egy nagyobb szélvihar. Ettől  még mérhetetlenül örülök annak, hogy itt van, és hogy megismerhetik a nagyszüleim, és persze fordítva, hisz nekem ők a szüleim az igaziak helyett.
Tudom, hogy hazudni fog, nem tehet mást, nekem ezzel nincs bajom, hónapok óta én is hazudok nekik, nincs választásom ezzel kapcsolatban. Utálom az egészet, de ez van. Az egy dolog, hogy mindenki más is űzi, akinek köze van ehhez a világhoz, de az attól még nem vígasztal abban, hogy nekem is kell, és abban sem fog, hogy biztosan egymásnak is kell majd hazudnunk, ő tudni fogja rólam, ha megteszem, én viszont róla nem biztos, egyelőre azonban nem gondolok erre, csak megmérgezné az egyébként kellemes látogatást. Az mondjuk érdekelne, hogy ez már valami betanult szöveg, vagy most adja elő hasból, de érthető módon erre sem most fog fény derülni.
- Még szerencse, hogy csak a kezed tört el, elég csúnya esés lehetett.
Sápítozik a Nagyi, bár az sem volna kevésbé a sajnálatára méltó, ha tudná a valódi sztorit, noha azzal én sem vagyok éppenséggel tisztában, de azóta nem is forszíroztam, nem akar róla beszélni, kész, pont, fölösleges erőltetni, én sem mondtam el neki, hogy mi történt a Vörös Holdon, és nem is áll szándékomban.
Tudom nagyjából, hogy megy ez a farkasoknál, de azt azért kötve hiszem, hogy Connor bundása elfogadna egy öregembert dominánsabbnak, valószínűleg, szerencsénkre éppen ide se bagózik, ami nagyon is jól jön, utálnám, ha a nagypapámnak akarna esni valami olyanért, amiről neki gőze sem lehet. Jó, történetesen elég jól ismeri Alaszka vadállományát, így a farkasokat is, de attól még számára a hierarchia nem létezik.
- Vagy inkább kölcsönös a dolog.
Érkezik a második javítás részemről, mielőtt Connor belekezdene a beszámolójába, hiszen ez valahogy oda-vissza működik, még ha nem is konkrétan erről van szó, de ugratásban és vérszívásban biztos nincs hiány. Kíváncsian hallgatom, mert ezekről még én sem tudok. Vajon tényleg szeretne egyetemre menni? Arra mondjuk már most keresztet vethetek, hogy olykor beugorjak ebéddel a munkahelyére, mint ahogy Pandát is meg szoktam látogatni, nem mintha tudtam volna, hogy dolgozik. Tisztára olyan ez, mint valami felzárkóztató tanfolyam.
- Szegénykém, milyen hamar arra kényszerültél, hogy dolgoznod kelljen. Még szerencse, hogy a nevelőanyád ott van neked, szép tőle, hogy gondodat viseli, amennyire tudja.
Motoszkál a fejemben egy elfeledett emlékem leírása, az ütésnyomok Connor karján, és ezzel tudom csak kapcsolatba hozni az apját, ennél fogva én nem sajnálom, hogy lelépett, legalább nem bántja. Tudom, hogy náluk ez másként megy, és olykor megesik az ilyesmi, de attól még én valószínűleg nem kezelném jól, mint ahogy azt sem érteném, hogy a kezével mi történt és miért. Egyszer majd biztos tiszta lesz minden, de fogalmam sincsen, hogy mikor jön el az az idő.
- Szomorú az élet, nemde, kedveskéim?
Szorítja meg nagyapám kezét, aki azonnal fel is morran, mert tudja, hogy kit akar felemlegetni a Nagyi, én pedig tüntetőleg kinézek az ablakon. Azóta sem voltam hajlandó az anyámról beszélni senkivel sem, hogy Panda szőnyegén összeomolva zokogtam, és azt a témát sem óhajtottam semmilyen szinten firtatni, hogy, ha apámmal bármi történik, a húgom hozzám fog kerülni. Ez olyan dolog, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni, és imádkoztam a sorshoz, hogy apám még jó sokáig éljen. Szerencsére nem folytatja, talán mert mi értjük, és legalább Connor ebédjét nem szeretné tönkretenni, ha már a nagypapáé és az enyém a béka popsija alá zuhant. Isteni, csak tudnám, hogy sikerült anyára asszociálnia az egészből, de egy mély, szomorú sóhajjal próbálom elengedni az egészet, még jókor is jön, hogy a fiatal farkas elkezd enni, és rögtön ki is mutatja, mennyire bejön neki a Nagyi főztje.
- Jaj, köszönöm szépen, nagy öröm ez nekem, egy magamfajta itthon ülő vénasszony már szinte csak ebben leli örömét a kis családján kívül.
Ellágyulva, már-már bocsánatkérőn pillant nagypapára, aztán rám, hiába, ő sosem adta fel a reményt, hogy a lánya egyszer észre tér, de ez sajnos sosem történt meg. Papát jelenleg jobban érdekli Connor, mint a múlton való céltalan kesergés, szóval inkább hozzá beszél.
- A tanulás fontos, muszáj, ha nem akar az ember leragadni valami kulimunkánál, ahol csak ugráltatják. Jól teszed, hogy gondolsz a jövődre.
Connor nem tudhatja, de nekik sosem volt fontos a pénz, ebben a családban csakis anyámnak volt az, meg aztán, olyan mértékű örökségem van, amit akkor sem fogok tudni elkölteni, ha több mint százharminc évig élek. Ezzel szerintem szintén nincs tisztában, mert apám egyik gyógyszertárának nevében sem szerepel a vezetéknevünk. Hála az égnek, New Yorkban persze sosem volt kérdés, hogy hová tartozom, ott mindenki ismeri az apámat, itt szerencsére nem. A nagypapának viszont sokkal inkább számít, ha valaki van annyira erős jellem, hogy a legmélyebb gödörből is ki tudjon mászni. Tudom, mert akkor nőttem fel a szemében, amikor látta, hogy nem fogom feladni Mayát. Ő még nem tudja, amit én igen, nem volt merszem elmondani, hogy elengedtem, hisz a lányom boldog.
- Egyébként, mi a kedvenced, Connor? Szívesen elkészíteném legközelebb.
Haha… mondjuk frissen levadászott szarvas? Ezt azért elég merész lenne benyögni, szerintem senki sem találná viccesnek. Mindenesetre inkább elpoénkodom, minthogy a legközelebbre gondoljak, még ezt sem éltük túl, erre a Nagyi már tervezget.
- Jól van már, azért az esküvői harangokat még ne kongasd, drágám.
- Jaj, dehogy is, ne túlozz már, Jason Graham.
Beleprüszköltem a kanalamba, aminek hála egy adagleves szanaszét repült. Nem tehetek róla, de imádom, mikor a Nagyi annyira felpaprikázza magát, hogy a teljes nevén szólítja a papát. A témájukon már fenn is akadok, ha egy fiú neve szóba kerül, ő már rögtön elkezd kombinálni, javíthatatlan romantikus, és fixa ideája, hogy a házasság szentsége mindenkinek jár. Én fölöslegesnek tartom, gyerekem úgysem lehet, így nem is adhatnám meg senkinek a család érzetét, noha Connorral ez egyébként is lehetetlen lenne. Persze mindketten egyszerre csattannak fel a nevemet szajkózva, amire ismét csak kuncogni vagyok képes, s csak akkor szólalok meg ismét, amikor értetlenül néznek rám.
- Csak cukik vagytok, és bocsi a terítőért, majd kimosom.
- Attól mentsen meg az ég mindenkit.
- Ez valami fogadás köztetek, hogy ki éget be jobban, vagy mi?
Vonom fel a szemöldököm, erre cinkos pillantást váltanak, aztán a papa Connorra néz megint.
-  Ki áll nyerésre?
Még kacsint is egyet mellé, nekem meg kedvem lenne lefejelni az asztalt.

Hajaj, de még milyen remekül, bár még mindig inkább szórakoztat ez az egész adok-kapok, minthogy megsértődjek rajta, egyébként sem szokásom mellre szívni a dolgokat, rossz napjaim persze nekem is vannak, de nem olyan gyakran szerencsére.
Ez a nevelőanyja biztosan farkas, talán olyan számára, mint nekem Mandy. Apropó, vajon mit szólna, ha tudná, hogy  a Mentorom két házzal arrébb lakik? Még nem tettem le arról, hogy egyszer semmissé teszem az egymás felé irányuló rossz érzéseiket, de egyelőre még jobb szeretnék azzal foglalkozni, ami köztünk van, ilyen szempontból most valóban önző vagyok, de nem érdekel.
- Egyszer szívesen megismerném.
Említem meg, tudom, hogy jó eséllyel beletenyerelek a tutiba, de attól még szeretném jobban megismerni, és ez vélhetőleg azzal jár, hogy azokat sem ártana ismernem, akik közelebb állnak hozzá. Nagyon szívesen bemutatnám Pandának is, ki tudja, talán valamikor arra is sor kerülhet majd.
A röpke, kellemetlen jelenetsor megmentéséért roppant hálás vagyok Connornak, sem most, sem máskor nem vágyom anyáról beszélni, ez valahol olyan fájó pont nekem, mint neki a Teremtője eltűnése. A másodiké… Nekem legalább csak egy borzasztó anyám volt.
- Igen, igen, a jóga. Tényleg a snowboardozáson kívül sportolsz valamit? Naomi minden reggel fut, még fénykoromban sem bírtam volna, néha nem értem, honnan van hozzá energiája, hogy annyival korábban keljen.
Úgy, drága nagyikám, hogy máskülönben megzakkannék. Teljesen rosszul vagyok, ha mondjuk elalszom, ritkán fordul elő, de az egész napom tönkremegy miatta. Örülök egyébként, hogy ilyen érdeklődőek, legalább nem nekem kell folyamatosan zagyvaságokról csicseregni.
Jövő, csodás téma, én már azt sem tudom, holnap mi lesz, és tisztában vagyok vele, hogy én mondtam, hogy csak hagyjuk, hogy történjenek a dolgok, nem kell rajta agyalni, de utálom, hogy nem ölelhetem meg nyugodtan, és még egy csók sem fér bele, mert baj lehet belőle. Legalább vallásos lennék, akkor még ezen gondolatomért is mélységesen szégyellnem kellene magam, és türelmesen várni az oltár elé járulást, ami esetünkben szerintem sosem lesz téma. Már a poénkodás témakörén kívül.
- Akkor, ha jól sejtem, ebéd után palacsintát fogsz sütni?
- Majd te sütsz a kedvesednek palacsintát, ha a kedvében akarsz járni.
Kacsint rám, kedves akar lenni, most tényleg, tudom, de jelen pillanatban iszonyatosan nehéz elképzelnem, hogy bármikor az életben lesz olyan, hogy mi nyugodtan kettesben legyünk, és vígan sütögessem neki a palacsintát, aztán azt tehessünk amit csak szeretnénk. Akármit… Miért csinálod ezt magaddal, Naomi?
Nem elég ez, aztán jön a harangkongatás, és nagypapa nem rest párszor hátba paskolni Connort, nehogy megfulladjon itt neki, no, szerencsére abszolút nem erősen, teljességgel segítő szándékú a mozdulatsor. Kedves tőle egyébként, hogy megpróbál kimosni ebből a trutyiból, egészen ellágyulok tőke, hát még akkor, amikor azt mondja, hogy nincs olyan dolog, amit velem kapcsolatban cikinek érzek. Pillanatokon belül úgy vigyorgok rá, mint a tejbetök, és még fel is nevetek a baglyos papucsra.
- Ne máááár, tök cuki, baglyos párnám és takaróm is van. Panda ezért lecsapna.
Imádom… és ha eddig is szerettem volna megölelni, hát most még inkább kínoz a gondolat, hogy nem tehetem meg. Ráadásul még csak nem is emelem meg olyan gyorsan a kezem, hogy megfogjam az övét, ilyen az én formám. Egyébként, ezt nem is értem, lehet, azt hiszi, hogy kapna a fejére, ha a legcsekélyebb mértékben is hozzám érne?
- Jó válasz!
Hümmög egy sort nagyapa, és azt hiszem, hogy Connor ma már nehezen tudna olyat tenni, amivel végleg elvágja magát, aminek nagyon is örülök, csak épp most rajtam a fészkelődés sora. Muszáj némi kijózanító hideg víz a nyakamra…
- Ez vitathatatlan tény.
Pillantok rá mosolyogva, egészen könnyen keveredek kínos szitukba, még csak meg sem kell erőltetnem magam, meg aztán a mi kis történetünk is egy terhességi vitaminnal kezdődött. Az sem lehetett semmi.
- Kíváncsian hallgatunk bármiféle mókás történetet, cserébe talán én is elmesélek valamit az én produkcióim közül.
- Csak azt ne nagypapa…
Látszólag könnyedén emelkedem meg ültemből, és akkor is, ha tetszik, ha nem, közben nyomok egy puszit Connor arcára, önzőség tudom, de kell, szükségem van rá, és arra is, hogy tudja, senki sem fog ferde szemmel nézni rá, ha hozzám merészel érni. Egész modernek a nagyszüleim, pláne akkor hajlamosak mindent elnézni, ha kedvelnek valakit.
- Bocsánatot kérek mindenkitől, mindjárt jövök!
Remélem, Connor nem esik szét, amiért itt hagyom velük, de őszintén, eddig itt ma maximum engem ért bármiféle kellemetlenség, amikhez igyekszem jó pofát vágni, de most egy kicsit túlcsordult a pohár, egy kis hideg víz, és meditálás, aztán jól leszek.
Átvonulok hát a fürdőbe, és gyorsan megmosom az arcom, közben a nagy elkezdi leszedni a levesestányérokat, már ha mindenki befejezte, és elviszi a lábast is, jöhet a második fogás. Egészben sült csirke, körülötte minden jóval, burgonya, hagyma, répa, még egy kis rizs is van mellé a biztonság kedvéért, emlékszem, mennyire ki volt akadva, amikor közöltem, hogy fogalmam sincs, mit szeret Connor. Mindenesetre, szerintem kellőképpen jól megoldja az ilyen jellegű problémákat. Hamar rájövök, hogy meditálni azért nincs időm, de kicsit lecsillapítani magam bizonyosan.
- Na és Connor, mi az, amit szeretsz csinálni? Nekem a vadászat volt a nagy hobbim, ameddig képes voltam egyenesben tartani a puskát, most már túl öreg vagyok hozzá. Régen tanítgattam az unokámat is, nem ment neki rosszul, de sosem akart semmilyen állatra rálőni, és ha mellettem volt, mindig meglökött, hogy megússzák a vadak. Egy idő után inkább itthon hagytam.
Ecseteli a nagyapám mosolyogva, és valahol nagyon is büszkén, bár akkor mindig iszonyatosan bosszantottam ezzel, és sokszor kaptam a fejemre, de egy idő után elfogadta, hogy ilyen téren nem fog tudni megváltoztatni.

- Szuper!
Mandy mennyire fog örülni nekem, megint készenlétben kell majd állnia, persze, azt hiszem, nagyobb biztonságban lennék akkor Connor közelében, ha egy idősebb farkas is ott van. Fura egyébként, mert nem félek tőle igazából, nem emlékszem arra az esetre, amikor majdnem a vacsija lettem, és bár olvastam, de sokáig nagyon abszurdnak tűnt, kicsit még most is az. A múltkori eset a csókkal, és annak hatásaival már sokkal inkább zavart. Ettől függetlenül széles mosolyom jelzi, hogy örülök a dolognak.
- Kihívás elfogadva, már ha hajlandó vagy reggel hatkor kezdeni.
Nem mintha lenne bármi esélyem tartani vele a lépést, de a látszat fontos, ettől még ha együtt futnánk, az valószínűleg úgy nézne ki, hogy Connor röhögve tartja a leggyorsabb tempómat is, amíg én kiköpöm a tüdőm. Sosem leszek fizikálisan annyira topon, mint egy vérfarkas, de igazából nem is szeretnék, nálam nem az lesz a lényeg, lévén nem harcosnak szándékozom menni.
A nem alszom rendesen, ha nem fárasztottam le magam kapcsán elnyomok egy kommentárt, lévén úgyis a korával lenne kapcsolatos, azt meg ugye nem pedzegetjük. A másik témát, ami meg lefárasztás címén eszembe jut, pláne nem. Ettől még vicces, a kisgyerekek nem alszanak éjszaka, ha nem fáradtak le eléggé, gondolom ennek is a kölyök dologhoz van köze. Ami meg az önmagunk leamortizálását illeti, abban zseni vagyok én is, bár tény, hogy a lelkem sokkal inkább szeretem tépázni, de a testem esetében is remekül megoldom a dolgot.
Oké, az előbb én vigyorom jelezte, hogy volna mit hozzáfűznöm, most az ő szemein látszik, hogy magában tart valamit. Nem baj, mert ezen téma kapcsán ismét vörösödnék szerintem, mint állat, szeretem én a szép fakó bőrömet alapállapotában is.
- Nem én, a Pandám, biztosíthatlak, hogy ő kifinomultabb nálam ilyen téren. Én maximum azzal tudlak fenyegetni, hogy összekócolom a hajad...    
Kacsintok nevetve, bár mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, és most nem is az Őrzőségemre gondolok, hanem már az is elég, ha egy érzésem intenzívebb a kelleténél, és esetleg befolyásolom vele, vagy felhergelem a farkasát, és akkor még fizikai kapcsolatról nem is beszéltünk. Pontosan ezért kell most is kimennem, valahogy visszanyelni magamba mindent, hogy ne érezze, vagy legalábbis ne nagyon, akkor nem lehet baj.
- Látod, nagyapa, én mindig mondom, hogy veled ellentétben nem mindenki szereti égetni magát.    
- De nevetni mindenki szeret, vagy tévedek?
- Neeem, de nem biztos, hogy mindenkinek van vicces ciki sztorija, mert ugyan engem is kakilt már fejen galamb, ami másnak lehet, hogy mókás, de én elég kínosnak éreztem.    
Próbálom elhessegetni a témát, mert nagyon is egyetértek azzal, hogy ennek most nem erről kell szólnia, meg nem is az én szénné égésemről, istenem, ha egy tök komoly valakit hoztam volna ide, már biztos, hogy úgy nézne rám, mint egy dilisre. Szerencsére Connor jellemvonásai közé nem sorolható a túlzott komolyság, szóval azt hiszem, szerencsém van. Ennek ellenére egy kicsit muszáj vagyok elvonulni, és utálom, amiért otthagyom velük, de később majd elmagyarázom, hogy ez jó eséllyel mindenki érdeke.
Eszméletlenül jól esik a hideg víz, milyen jó, hogy nem szokásom sminkelni magamat, mert most elmosnám az egészet, a szemem környékét persze elkerülöm, az azért ki van húzva, de még így is elérem a kellő hatást. Kicsit fura látvány lenne, ahogy a kádnak döntve a hátam leülök a fürdőszobaszőnyegre, és behunyva a szemem veszem a mély lélegzeteket. Csak nyugi, nincs baj, Connor fantasztikus, a nagyiék mindig ilyenek, a kaja első osztályú, nem kell túlaggódni, minden rendben lesz. Végül eljutok arra a pontra pár perc múlva, hogy úgy gondolom, hellyel-közel ura vagyok az érzéseimnek, és nem fogok kiakadni, meg túlzottan nem merülök el a vágyakozásban sem, így már van merszem felkelni, és újra kimenni a többiekhez. Még pont hogy elcsípem Connor meglehetősen lelkes és pontos leírását a vadászattak kapcsolatban, és úgy vágom rá a választ, mintha legalábbis mindennap a hasonló mentségeket gyakorolnám.
- Hú, te is láttad azt a műsort valamelyik nap az animal planeten? Eszméletlen volt, ahogy pontosan bemutatták, hogyan vadásznak az oroszlánok, bár, ha jól emlékszem, az antilop volt, nem szarvas, bár szarv, szarv, tök mindegy.    
Közel sem, de nem akartam farkasokat emlegetni Connor kapcsán, valahogy fel kellett hát oldanom a szarvas említésével keletkező anomáliát is, bölény viszont megfordul az oroszlánok környékén is emlékeim szerint.
- Ha a fénykoromban lennék, elvinnélek vadászni, élőben sokkal érdekesebb, nekem elhiheted.
Hát, persze hogy elhiszi, meg lennél lepve, mennyire. Szerencsére azonban neki, mint szenvedélyes vadásznak, nem szúr szemet az ilyesmi, sőt, szereti, ha mások is képesek hasonlóképp viseltetni a téma iránt.
- Elég legyen a véres témákból, együnk inkább.
- Igen, Nagyi, a csirke is rituális öngyilkosságot követett el, hogy ma feltálalhasd nekünk.    
Nevettem fel, aztán már nyúltam is az eszközökért, hogy szedjek Connornak, azért remélem abban kisegített, hogy mennyit kér, de hamarosan újra csend telepedhetett az asztalra, míg ettünk. Hála a magasságosnak, mert bizony most rendkívül jól esett a lelkemnek egy kis nyugi, és szerencsére a nagyiék is belátták, hogy olykor jobb egy kis békesség, mint az én vérszívásom, meg aztán, valószínűleg megtudták, amit meg akartak, és nem volt szükséges tovább túráztatni Connort sem. Már csak a süti lesz hátra hamarosan, és szélnek leszünk eresztve, mondván, törődjünk csak egymással nyugodtan. Csak jussunk már el oda…

Mimi & Jackson

// 30 – 3 (Hőlátás) = 27 pont //

Az igazak álmát alszom, bár elég feszült vagyok mostanság, egyszerűen nehezemre esik koncentrálni, egy hét, és utazom, az ügyvédem még mindig bíztat, és véleménye szerint Maya nevelőszülei nagyon nyitottak a kérdést illetően. Hát persze, hogy azok, nagyjából minden szabad percemben velük levelezek, hónapok óta. Elég sok mindent tudok már a kislányomról, de mindez mit sem ér, hogyha ő nem akar majd engem. Egyelőre emiatt próbálok nem görcsölni, végigcsinálom még ezt az egy hetet, aztán elutazom, ki tudja mennyi időre, lehet sokkal tovább, mint szeretném. Milot is viszem, nem bírnám olyan hosszú ideig nélküle, és bár ott van példának okáért Panda és Connor, akik nélkül szintén nem fogom bírni, de őket sajnos nem gyömöszölhetem a táskámba, hogy felcsempésszem a repülőre… Már egy kis bőröndnyi cuccot bepakoltam, bár jó része hivatalos irattal van tömve, de azokat mindenképpen fel szeretném vinni a repülőre, nehogy elkallódjanak a másik bőröndömmel. A ruháim annyira nem fontosak.
A Nagyiméknál azóta ugyanaz a szobám, hogy először jöttem ide nyaralni, nagy ez a ház, több gyereket szerettek volna, illetve azt, ha több generáció él benne együtt, ám ez eddig nem valósult meg, talán most lesz rá esély. Szeretném, ha Maya inkább itt lakna, minthogy az én kis lakásomat használjuk, bár imádom, és lenne benne külön kis kuckója, de mégiscsak jobb a kertes ház. Neki is az lenne, illetve Milonak is.
Mindenesetre, mivel minden napom be van táblázva, és igyekszem minél többet lenni a barátaimmal illetve a szerelmemmel, estére általában iszonyatos mértékben dőlök ki, épp hogy magamba tolok egy kis vacsit, különben a nagyi képes lenne felverni, aztán bezúgok az ágyba. Mint ma is, ám ezúttal nem háborítatlan az alvásom, Milo felugrik mellettem az éjszaka közepén, és vad ugatásba kezd, én meg olyan heves szívdobogás kíséretében ülök fel az ágyban, hogy félő, mindjárt kiszakad a helyéről. Szörnyen megijedtem, de a lehetőségekhez mérten a leggyorsabban elkapom Milot, hogy befogjam a kis száját.
- Pssszt… Mi bajod, megvesztél?
Suttogom, remélem, a Nagyiék nem keltek fel rá, mert akkor biztos nekik is felettébb kellemetlen élményben volt részük. Nem is értem, hogy mi okozhatta nála ezt a kis kiakadást, de pár pillanat múlva hallok egy apró koccanást az ablakon. Ez nem lehet igaz, mégis ki az, aki inkább ezzel szórakozik, minthogy mondjuk felhívjon telefonon? Azt még értem, hogy nem csenget. Felkapcsolom az éjjeli szekrényen a lámpát, jelezve, hogy szükségtelen tovább dobálózni, mert ha még arcon is találna valami, az lenne csak az igazi. Sóhajtva nyitom ki az ablakot, és nézek le, bár alig látok valamit, mégis bőven elég az utcai lámpák ideszűrődő fénye, hogy a félhomályban is tudjam, ki az.
- Te meghibbantál?
Kérdezem halkan, nagyon laposakat pislogva, ha fél percen belül visszafeküdnék az ágyba, ugyanúgy tudnék tovább aludni, és nem igazán kecsegtető a gondolat, hogy azért ne tegyem meg, mert Jacksonnak az éjszaka közepén támadt tahóskodni kedve. Egész megvoltam az utóbbi hetekben anélkül, hogy el kelljen viselnem a vérszívását, erre most képes bejátszani egy ilyet. Az eszem megáll, de komolyan. Miloval is alig bírok, egy kósza pillanatig megfordul a fejemben, hogy kivágjam az ablakon, egyenest Jackson nyakába, de még valami baja lenne. Mindkettőnek…
- Nyughass már.
Fogom meg a nyakánál finoman, hogy rájöjjön, nem poén, amit művel, aztán megint kipislogok az ablakon, reménykedtem benne, hogy csak álmodom, de nem, még mindig itt van. Mi az isten haragját akarhat ilyenkor?

- Hát ez szuper. És nem találtál más balekot, akit ilyenkor felverhetsz?
Nem tehetek róla, sosem rajongtam azért, ha felébresztenek, főleg úgy nem, hogy közben kiugrik a szívem a helyéről. Pár puszi, meg egy kis simi az más, úgy könnyebben viselni az ember, na de így…
- Kitekerni a nyakad?
Kérdezek vissza rögtön, nem tehetek róla, ezek szerint felriasztott állapotban epésebb vagyok, mint amúgy szokásom. Sosem bántanám szándékosan, eltekintve attól az egy alkalomtól, de az… nos, hagyjuk is, fölösleges elkezdenem megint ezen pörögni. Értem én, hogy valami kiment a fejemből, nem véletlenül kérdezi, de jelen pillanatban, ha megfeszülök, sem fog eszembe jutni a dolog. Kell némi idő, míg újra elkezdenek forogni a fogaskerekeim, és az bizony nem két perc lesz.
- Az elcseszett és a balkonjelenet egész helytálló. De nem mérgezném meg magam miattad, ha nem gond.
Húzom el a számat, az legyen az én problémám, hogyha valaki elém állna egy halálos méreggel, és azt mondaná, hogy vagy megiszom, vagy Jackson meghal, egy pillanatig sem gondolkodnék rajta. Isteni szerencséje, hogy még mindig túlságosan fontos a számomra, máskülönben átkopognék a nagypapához, hogy valaki ólálkodik a kertben, lenne nemulass.
A kérdés lényegét el is felejtettem, mire végigmondta a hosszadalmasnak tűnő litániáját, csak ez a Rómeó és Júlia dolog ragadt meg bennem. Az a történet is elég elcseszett, ez tény, szóval akár le is pacsizhatnánk velük, nekik sem jutott happy end, nekünk még meghalni sem kellett hozzá, hogy ezt tudjuk.
- És a forró vizet a kopaszra?
Kérdezek vissza. A hülyeség bezzeg jön, de hiába gondolkodom azon, mi a búbánatos szentséget ígértem neki, amiért most itt van. A fenébe is. Eljátszadozom azért a lehetőségekkel gondolatban, és nem tehetek róla, muszáj elvigyorodnom, ahogy még mindig álomittasan pislogok ki az ablakon. Szerintem kár volt felajánlania különböző alternatívákat, bár, az is lehet, hogy szimplán megkértem volna, hogy jöjjön vissza reggel, mert bármi is az, addig biztosan várhat.
- Tudod mit?
Kérdezem halkan, némi hatásszünetet iktatva a válaszom elé, de azt hiszem, annyira azért bőven ismer, hogy sejtse, nem igazán lesz kedvező számára a válaszom, és most még az sem fordul meg a fejemben, hogy de mi lesz, ha leesik? Túlságosan mulatságosnak tűnik ez a mászókázás a részéről ahhoz, hogy csak úgy lesétáljak ajtót nyitni neki, s különben is, minél több motozás odakinn a folyosón, a nyikorgó falépcsőkön, annál nagyobb az esély arra, hogy nagypapa felébred, akkor meg aztán tényleg lenne nemulass.
- Mássz!
Vonom fel a szemöldököm, teljesen bolond ötlet, ez kétségtelen, ugyanakkor tudom, hogy neki igencsak szép esélye van arra, hogy kivitelezze eme műveletet.

Erre nem is válaszolok, legalább ivott volna, és random kertekbe mászkálna, nem engem ver fel az éjszaka közepén. Morcos vagyok, ez kétségtelen, és nagyon jó volna, ha nem kellene most azon pörögnöm, mi a lótúrót akar, mert határozottan nem érzem rá magam képesnek, hogy elviseljem, ha megint az idegeimen óhajtana táncolni.
- Ennél korábban? Az fizikai képtelenség.
Nem merek ránézni az órára, komolyan nem akarom tudni, mennyi az idő, egyébként meg nyilván tudom, hogy esélyem sem lenne, de attól még a szóhasználattal élni egészen kellemesnek tűnt.
- Attól még ugyanúgy meghalt a végén.
Vontam vállat, bár ezt talán nem is láthatta ilyen fényviszonyok és távolság mellett. Megfordul a fejemben az a gondolat, hogy közlöm, szerintem valaki szívét egy személy csak egyszer törheti össze, és esetünkben ez sajnálatos módon már megtörtént, de szerencsére sikerül befognom a számat. Jobb nem odaszúrogatnom folyamatosan, még dühösen sem.
- Akkor bizonyára nem ért váratlanul.
Tényleg magára vessen, én aztán ebből pláne nem fogok lelkiismereti kérdést csinálni, ha már felébresztett az éjszaka közepén, hát küzdjön meg azért, amit szeretne, bármi is legyen az, mert én még mindig nem tudom, hiába töröm rajta a fejem. Összességében én is biztos vagyok benne, hogy fel tud majd mászni, de különösképpen nem érzem szükségét annak, hogy ezt tudatosítsam benne is, így is kellőképp magabiztos szerintem.
- Az igazság nem kifejezetten terhelő rám nézve, szóval állok elébe. Bár ha lehet, ne törd ki a nyakad, még a végén itt kísértenél nekem állandóan.
Jóból is megárt a sok, hát még rosszból. Nem venném ilyen könnyen, ha tényleg kitörné a nyakát, de annyira abszurd elgondolásnak tűnik, hogy nem vagyok képes komolyan venni. Figyelem, ahogy mászik, és nem tagadom, egyszer-egyszer felkúszik gerincemen a félsz, hogy még a végén baja esik, és van az a pont, ahol egyenesen már magamat átkozom, hogy nem nyitottam inkább ki egyszerűen azt az átkozott ajtót. Nem vagyok akkora szemét, hogy bezárjam előtte az ablakot, eszembe sem jutott, szóval végül landolhat a szőnyegemen, én meg még képes vagyok meg is tapsolni a kis bemutatóját, de utána kipislogok a cserepekre.
- Szerintem hamarosan számíthatsz a számlára.
Közlöm egyszerűen, mert bár nem mondhatni, hogy a Nagyiék szűkölködnének, de nagypapa az elvek embere, és azt vallja, hogyha valamit tönkreteszünk, fizessük meg az árát. Nem fog örülni a cserepeknek, és nyilván engem fog elővenni, én meg biztos nem mondom majd azt, hogy alva járva macskanőt játszom a tetőn.
- Nem kifejezetten, de szívesen vállon veregetnélek, hogy ügyes kisfiú voltál, bár szerintem nem díjaznád, szóval ezt mellőzöm.
Arra, hogy nem változott, nem igazán mondok semmit, nem szeretnék belegondolni, hogy tényleg szinte pontosan ilyen volt, mikor ő itt járt. Az ágynemű más persze, és a szőnyeg is, mert a szülés utáni évben nyáron ráejtettem egy gyertyát, és lángra kapott, ha nagyapa nem lett volna itthon, szerintem leégettem volna a házat. A szőnyeg alatt látszik is a folt, de ezt nyilván nem hirdetném.
- Ne szekáld a kutyám, ha kérhetlek.
Lehet, hogy csak képzelem, de ironikusnak tűnt a megnyilvánulása, és nem szeretném, hogy még Milon is köszörülje a nyelvét, aki egyébként most már farokcsóválva figyeli, és közeledik lassan, áruló, behízelgő kis dög.
- Szóval… mit is felejtettem el?
Nem fogom húzni az időt, bármi is az, essünk túl rajta, aztán kiterelhetem a házból.

- Eszelős gondolat, hogy szellemként hozzám kötődnél…
Állapítom meg halkan, elvégre, a szellemeknek általában kell valami, ami itt tartja őket, néha valaki, Prue például Panda miatt van itt, s az hogy követne, azt feltételezné, én vagyok az, aki ide köti. Nevetséges gondolat, a gyűlölet persze erős tud lenni, de végtelenül elkeserít a gondolat, hogy tényleg ennyire haragszik rám. Úgy szeretném, ha ez másként lenne, ha képes lenne megenyhülni, és akkor nem éreznék késztetést arra, hogy állandóan szájaljak védekező célzattal.
- Nincs többes szám, de a nagyapám ki lesz akadva, ő meg ilyen.
Engem aztán nem érdekelne, de talán illene megszoknom végre, hogy bármi rossz történjen vele, ahhoz a szemében biztosan nekem is közöm van. Elképzelésem sincsen, hogy miért jó ez neki, hogy miért akar annyira vadul haragudni továbbra is, de még egyszer eszemben sincs érzékeltetni vele, hogy ez az egész nekem épp annyira fájt, mint neki, talán jobban is, hisz nekem azzal a tudattal kellett élnem, hogy van egy lányunk, és azzal, hogy azt bántottam meg, akit a legjobban szerettem.
Milo szimatol is vadul, Jackson nem vérfarkasból van, szóval szíves örömest közeledik, és ha már a szagmintát levette, arra is kíváncsi, milyen ízű, szóval meg is nyalogatja egy kicsit, legalábbis megpróbálja, de ezt sokan rühellik, talán ő is el fogja húzni a kezét. Ez már azonban engem nem igazán érdekel, Milo akkor majd fogja, és arrébb megy, sokszor megesett már a dolog, szóval nem szokatlan.
- Ohh.
A fénykép, és a medál, emlékszem, és arra is, hogy nem felejtettem el, csak éppen a medálom nem volt nálam, és azért nem fogok magamnál hordozgatni fotókat, hogy egyszer csak összefutunk, és akkor majd megkapja. Viszont a napokban mindenképpen szerettem volna megkeresni, valami tökéletesen semleges és nyilvános helyen, hogy odaadjam a másolt példányt, illetve szóljak a távozásomról. Noha korábban már említettem, hogy vissza szeretném kapni Mayát, egyértelmű, hogy ez innen nem működik.
- A medálom nincs itt.
Azt nem mondom, hogy másra bíztam, és őszintén, akkor sem szívesen nyitogatnám előtte, ha itt lenne, mert Maya mellett az ő képe van benne, és nem akarnám még inkább felzavarni a sekélyest magunk körül, és mindenféle miértekre válaszolgatni.
- Viszont van más…
Az éjjeli szekrényhez sétálok, kihúzom a felső fiókot, és kiemelek belőle egy kis fadobozt, amit lakat zár le, a kombinációra csavarba a számokat viszont felnyílik. Nem nagy ügy, a legújabb Mayának írt leveleim és a naplóm vannak benne, másnak értéktelen, nekem, és egyszer majd a kislányunknak is talán, nagyon sokat jelent. Az utóbbit fellapozva kiemelek belőle egy képet, ugyan már lemásoltattam, de a másolat nem itt van, a fene gondolta, hogy valaha itt landol Jackson… Végül kiveszem, majd felé nyújtom, nézze csak meg nyugodtan, nem a legfrissebb, két éves kép, de vélhetőleg fel fogja ismerni azt, aki a képen van. Én addig visszazárom a dobozt, és újra megleli a helyét a felső fiókban.
- Nem költözöm, bár valószínűleg át fogom tenni ide a székhelyemet, ha Maya velem lehet majd.
Ezt talán már említettem, vagy csak szerettem volna, fogalmam sincsen. Mindenesetre, akárhogyan is történt, nem gondolom úgy, hogy bárminemű elszámolással tartozom felé, én sem kérem számon semmi miatt, nem is jutott eszembe. Az egy dolog, hogy nem bízik bennem, de szerintem elmondtam neki, hogy nem szándékozom sem távol tartani tőle a lányát, sem pedig rátukmálni.
- Egyébként, igen, egy hét múlva esedékes az utazásom, csak pár dolgot még bepakoltam.
Terveztem neki írni egy levelet, ha addig nem csípem el, de úgy véltem, egyelőre bőven időben vagyok még ahhoz, hogy közöljem a dolgot, és nem, nem az utolsó pillanatban akartam megtenni.
- Ha szóltál volna, hogy jössz, kicsípem magam, de nem baj, most legalább ezen köszörülheted a nyelved, nem azon, hogy bálba készülök. Őszintén, lesz még valaha olyan, hogy nem teszel megjegyzést arra, amit épp viselek?
Húzom el a számat, mert eddig minden alkalommal, amikor szót is váltottunk, sikerült ezt eszközölnie, és kezd kicsit frusztrálni a dolog. A pizsamám olyan, amilyen, nem vártam vendéget éjszakára, hogy csinos göncbe vágjam magam, és szerintem bőven jobban jártunk mindketten úgy, hogy egy ilyen egyszerű, kényelmes darabot viselek.

- Nem, nem hagytam el.
Szerencsétlen tudok lenni, de nem szoktam elgórni a számomra fontos dolgokat, mindenesetre ezen most igyekszem nem felhúzni az orromat, de akármennyire is próbálja belőlem kiprovokálni, nem fogom neki megmondani, hogy hol van, nem kell tudnia, ez az én magánügyem, amikhez, bármennyire is fájjon ez a gondolat, neki már nincs köze. Helyette azonban oda tudom adni neki a képet, és így a kecske is jól lakik, s a káposzta is megmarad, nem kell azon agyalnom, hogy esetleg tajtékozva felveri a házat, hogy de neki akkor is most kell, ha esetleg a világ másik végén van a medál.
Annyira ráfeszül a képre, hogy az már-már furcsa, én is bambultam rá jó ideig, mikor először láttam, erre emlékszem, de valami akkor sem stimmel, ismerem Jacksont, nagyon is jól, és ez a hirtelen beállt csönd nem jellemző. Pedig vártam valami olyasmit, hogy rám nem is hasonlít, vagy bármi ilyesmit, mert a kislány tényleg olyan, mintha kiköptem volna, gyerekként én is ilyen voltam. Ennyire nem voltak göndör tincseim, de egyébként minden stimmel.
Passz? Bocsánat? Kedvem támadna a homlokára tenni a kezemet, hogy nem lázas-e, mert bizony ez egyáltalán nem normális a részéről. Csak úgy bocsánatot kérni? Szerintem azt sem tudja, mire mondta ezt. Aztán megint hallgat. Vagy ennyire megviseli a dolog, mármint, biztosan hatással van rá, nem azt mondom, hogy nem, de túlságosan nagy a csönd ahhoz. Vagy pedig van más is, de arra meg ötletem sincsen.
Már majdnem úgy döntök, hogy letelepszem mellé a földre, mikor hirtelen felpattan, és járkál ide-oda, mint a mérgezett egér. Oké, itt van valami.
- Nagyon furcsán reagálsz.
Állapítom meg csendesen, abszolút nem támadó, vagy számon kérő jelleggel, nem értem ugyan, de nem tartozik nekem magyarázattal, éppen úgy, ahogy én sem neki. Figyelem a hátát, és annyira borzasztó érzés, hogy fogalmam sincs róla, mit kellene tennem. Tíz éve tudtam volna, hogy elég megsimogatnom a hátát, hogy beleforduljon az ölelésembe, és már annyitól is jobban érezni magát. Ma már azt hiszem együnk sem bírna el egy ennyire bensőséges gesztussal. Nem tudom elmondani, mennyire pocsék, hogy ennyire nem tudok mit kezdeni már a közelében magammal.
- Teljesen. Miért?
Kérdezem halkan, már előre félve a választól, én… Nem értem, hogy ezt most miért, hogyan jön ide. Mégis mi változott a múltkori beszélgetésünk óta? Akkor nem érezte szükségét, hogy ilyesmit kérdezzen.
- Istenem, dehogy, nem, nem fogom hagyni, hogy megint töröljék a memóriáját, Pontosan ismerem a tudatot, hogy valamit elvettek az embertől, és nem kívánom senkinek, pláne nem neki. Úgy lesz, ahogy számára ideális, ha vissza kell mennem hozzá New Yorkba, mert nem szeretne eljönni, akkor vissza fogok menni. Ha ad nekem egy esélyt, akkor ide fogom hozni, és nem óhajtok azzal csalni, hogy módosíttatom az emlékeit, hogy az nekem kedvezzen.
Csóválom meg a fejem, sosem tennék ilyet, tulajdonképpen meglehetősen sért ez a feltételezése, de igyekszem nem kifejezésre juttatni ezt. Előbb-utóbb majd megszokom, hogy a jelek szerint velem kapcsolatban pozitív elképzelései már abszolút nincsenek. Még az igazság fényében sem.
- Hogy… mi?
Szorul ökölbe a jobb kezem, és a tehetetlen keserűségtől lehanyatlok az ágyamra. Lehunyom a szemeimet, igyekszem egyszerre magamba fojtani a fellobbanó dühömet, és a kibucskázni vágyó könnycseppeket. Hogy képes ilyet kérdezni?
- Nem tudja senki New Yorkban a szüleinken kívül, hogy te vagy az apja.
Felelem halk, reszkető hangon, nem nézek rá, nem bírok, nem akarok összeroppanni annak a súlya alatt, hogy mennyire borzalmas véleménnyel van rólam, ha képes ilyen szinten belém gyalogolni. Félek, amint rápillantanék, már semmi sem tartaná vissza a könnyeimet. Próbálok nem reagálni arra, hogy igaz-e, mert nem vágyom megint hajtépésre, de olyan szinten sikerült belém rúgnia, hogy szerintem akkor sem jött volna össze ilyen jól, ha akarja.
- Igaz, Jackson, de mindenre megvannak a megfelelő orvosi lehetőségek. Erre is. Nem fogok bizonygatni neked semmit, mikor láthatólag a szavam már az égvilágon semmit sem ér a szemedben.
Csak ezután nézek rá, nem tehetek róla, de csillognak lelkem tükrei, és olyan fájdalom ül bennük, amit most nem hiszem, hogy elbírok, úgy nem, hogy itt van. Ez nekem nem megy. Nem érti, még mindig nem, hogy ez az egész nem csak őt tette tönkre, hanem engem is.
- Elmennél? A képet megtarthatod. Elsején a reggel hetes járattal megyek. Ha jönni akarsz, nem foglak megállítani, de most nem bírlak látni.
Bukik ki belőlem, és abban is biztos vagyok, hogy ő pedig sírni nem akar látni, szóval mindketten jobban járunk, hogy ez az éjszakai kis „randevúnk” a lehető legrövidebb lesz.