Csak egy halovány mosoly kíséretében bólintottam, pár zsebkendő igazán nem jelentett semmit, megköszönni sem kellett volna, de persze tudom, így illik. Valahogy át tudtam érezni a helyzetét, bár én nem a nagymamámat nem ismerhettem soha, de azt hiszem, az én esetem sem épp habkönnyű esti mese. Sőt.
- Maya a kislányom, és a nagyidhoz semmi köze, de ehhez a nőhöz lehet, hogy van.
Mióta többen is tudnak Mayáról, már nem igazán láttam értelmét titkolni, hiszen tulajdonképpen ez vagyok én, egy leányanya, akitől elvették a gyermekét. Ezen nekem nincs mit szégyellnem, másoknak annál inkább. Kicsit sokáig tartott, mire eljutottam lelkileg arra a pontra, hogy képes legyek ezt felvállalni, de már megtörtént, aminek őszintén örülök, és képes vagyok már a mindennapokban is beszélni róla. Persze, ezen valószínűleg az is nagyon sokat segített, hogy Mandyvel ellátogattunk februárban New Yorkba.
- Igen, nagyon sokat, nem tudom, hogy honnan voltak információi, talán pont ettől a Mrs. Johnsontól, őszintén, sosem kérdeztem meg tőle, úgy hittem, a válasz túlzottan is megviselné.
Fura ez így mindenhogy, kicsit az jut róla eszembe, hogy anya engem figyeltetett, miután Fairbanksbe költöztem, és Mayáról is tudta, hogy hol, merre jár, kihez került, de sosem mondta el nekem. Nem szerettem a titkokat, faramuci helyzet volt, hogy én is egy nagyon súlyosat hordoztam, amit senki embernek nem mondhattam el sajnos.
- Kedvesem, én sajnos nem tudom erre a kérdésre a választ, és nem is hiszem, hogy ezen a hölgyön kívül bárki tudná. Talán őt kellene megkeresned.
A nagyinak persze nem volt igaza, de én sem árulhattam el, hogy miféle sejtéseim vannak, nem szerettem volna, ha tud erről a világról. Tudom, hogy erről nem volt jogom nekem dönteni, de mindenképpen jelenteni fogom a dolgot a protektorátuson, hátha akkor kiderül valami, és a nálamnál okosabbak tudni fogják, mit kellene kezdeni ezzel az egésszel. Azt mondjuk nem ártana tudnom, hogy rendelkezik-e mágiaérzékenységgel, de egyelőre ezen nem agyaltam, bár ha a nagymamája valóban Őrző volt, miként sejtem, az édesanyját pedig elhívták, de elutasította, és emléktörlésen esett át, akkor elég csinos esély van rá, hogy egyszer az ő életében is sor fog kerülni egy elhívásra. Kedveltem, nem kívántam neki ilyet, senkinek sem kívántam, hogy ezzel a tudattal éljen, és a legtöbb embernek az életében hazudnia kelljen. Nekem iszonyatosan nagy szerencsém volt, hogy szinte mindenki, aki fontos a számomra, ebből a természetfeletti közegből számított. Kivéve a nagyiékat, és persze a családom minden részletét, tudomásom szerint legalábbis.
- Sajnálom, hogy nem tudok többet segíteni, Becca!
Sóhajtott fel gondterhelten a nagyim, és tudtam, hogy valóban nagyon szeretne tenni érte még valamit, de semmi sem jut eszébe, nyilván nem, hisz senki sem feltételezi alapból, hogy vannak ezek a mágiával rendelkező emberek, akik sokkal többet tudnak átlagos társaiknál a világ dolgairól.

*Eddig jóformán semmit sem tudtam a nagyimról, most viszont úgy éreztem minél többet tudok meg, annál több titokkal szembesülök. Az egész kezdett összegubancolódni mint a fésületlen haj vagy a gombolyag ami egy macska karmai közé került. S ha ez még nem lett volna elég, Naomi is hozzátett még egy kicsit.*
-A kislányod? Ó!
*A könnyeim hirtelen elapadtak és lázasan kergettem a fejemben a gondolataimat. Nem vetettem Naomi szemére, hogy nem mesélt nekem a kislányáról, bár furcsálltam, hogy sem New Yorkban, sem itt nem említette meg sosem, nem dicsekedett, hogy milyen szép, milyen aranyos és nem mutatott róla egyetlen képet sem. Az anyukák pedig ezt szokták. Emlékeztem azonban valami olyasmire amit Naomi említett meg az anyák és lányaik nem mindig felhőtlen kapcsolatáról. Akkor rá és az ő anyjára gondoltam, de lehet, hogy más is volt mögötte. Nem faggattam, ha akarja és úgy gondolja érdemes megosztania velem, majd ő elkezd róla beszélni, másrészt a nagyim múltja sokkal jobban érdekelt, főleg azok után ami a fényképről kiderült.
A többire Lauren nagyi adott egészen elfogadható magyarázatot, bár az alapkérdést nem válaszolta meg. Nem értettem az anyámat, miért titkolta el előttem a nagyi kilétét, de most már a nagyimat sem értettem. Tudott rólam, és nem csak tudott de a jelek szerint nyomon is követte az életemet, de soha nem avatkozott bele, nem mutatkozott előttem, nem állt szembe az anyámmal és fedte fel a kilétét, hanem megmaradt a háttérben és csendesen szomorkodott a hiányom miatt.*
-Mrs. Johnson elköltözött New Yorkból két évvel ezelőtt és amikor elbúcsúzott, azt mondta nekem, hogy Floridába megy. Gondolom ez sem volt igaz, és nem hiszem, hogy megtalálnám.
* Lauren nagyira néztem, láttam rajta, hogy tényleg nagyon sajnálja, hogy nem tudott többet mondani, de nem voltam csalódott, egyáltalán nem. Megpróbáltam magamból kisajtolni egy mosolyt, a jelenlegi érzelmi szintemen elég halványra sikerült, de a szándék a fontos.*
-Nagyon sokat segítettél, nem tudom eléggé megköszönni.....megtarthatnám ezt a képet?
*Az album elején lévő képre mutattam, egyetlen képem volt csak a nagyimról, de azon sem látszott igazán az arca. Ez a kép azonban tökéletes volt. Hagytam hát a titkokat egyelőre, ezen a vonalon úgy sem tudok tovább menni, más utat kell keresnem, de volt még sok minden más amit szerettem volna megtudni, az pedig egyáltalán nem volt titok.*
-Mesélném nekem a nagyimról? Milyen ember volt? Szeretném tudni milyen volt a hétköznapjain.
*A tetteiről tudtam, magyarázat egyelőre nem volt rá, de szerettem volna megismerni a másik oldalát is.*

Csak bólintottam, de kifejteni nem szándékoztam, ez a történet most nem rólam szólt, ez most Becca története. Tudom, hogy milyen tanácstalanul állni egy megoldhatatlannak tartott helyzet előtt, az én esetemben sajnos nem lett pozitív vége a dolognak, de nagyon remélem, hogy kedves new yorki ismerősöm másképp fog járni. Egyszer talán majd elmagyarázom neki, hogy bár van egy kislányom, de soha nem volt lehetőségem felnevelni, nem lehettem ott egyetlen születésnapján sem, nem foghattam a kezét, vagy ölelhettem meg, s erről a családomon kívül nagyon sokáig senki sem tudott.
- Nem, szerintem sem volt igaz, én februárban láttam New Yorkban.
Azt hiszem, nem meglepő, hogy a nő elment, mikor Becca nagymamája meghalt, nem volt már kinek a kedvéért figyelnie a lányt, viszont amennyiben mágiaérzékeny, úgy biztos vagyok benne, hogy ha nem is közelről, de figyelték az ottani Őrzők. Nagyi erre aligha tudott mit mondani, bár töviről hegyire elmeséltem nekik az akkori látogatásom történetét, jobban mondva, telesírtam pár párnát náluk, miután hazajöttünk Mandyvel, de ezeket a dolgokat nem említettem, mert nem tűnt fontosnak. Most viszont az én szemem is felnyílt, és azt hiszem, meg fogom kérdeni arról is a Mentoromat, hogy miért is beszélt azzal a két autóban ülő személlyel.
- Persze kedvesem, vedd csak ki.
Tudom én, láttam a szemében, hogy szíves örömest odaadta volna neki az egész albumot is, de időközben valószínűleg rájött, hogy mi nem úgy látjuk egyelőre a dolgokat, mint ő, ezért fel sem ajánlotta. Még jó, az azért nagyon bizarr lett volna, én például egy képet sem vágynék látni egyetlen rokonom temetéséről sem, még jó, hogy még mindenkim élt... Nem mondom, hogy épp a témához illett, de inkább egy újabb süti csodába temetkeztem, mert nem akartam, hogy megint Maya körül járjanak a gondolataim, én azt már lezártam, elfogadtam, hogy nincs esélyem visszakapni, fölösleges volt minden siránkozás ebben a kérdésben.
- Rendben, ezt még megtehetem. Elég sokat beszélgettünk, ő is nagyon szeretett kertészkedni, képzelheted, mennyire fájt olyan gazosan látnom a házat. Egyébként, ha szeretnéd, egyik délután szívesen átmegyek, és rendbe hozom a kertet.
Ajánlotta fel, de egyelőre nem várta meg a választ, már rögtön folytatta is, elvégre elég keveset foglalkozott eddig a kérdéssel.
- Minden szombat reggel ment a piacra, hogy bevásároljon friss zöldségekből, gyümölcsökből, mindenféléből, ami a főzéshez kell. Szeretett a konyhában sertepertélni, meg beszélni is nagyon, mindenre kíváncsi volt, de elég közvetlen is volt ahhoz, hogy bárkivel könnyedén megtalálja a közös hangot. Nem is tudok olyanról, aki nem kedvelte volna.
Így nagy hirtelen látszólag ennyit tudott mondani, aztán lehet úgy döntött, csinálják másképp, mert ő aztán napestig tudna beszélni bárkiről, akit kicsit is ismer, de kétlem, hogy Beccának azt lenne ideje végighallgatni, mert jobbára tele vannak fölösleges elemekkel is.
- Esetleg van valami, amire kicsit konkrétabban kíváncsi vagy?
Hála az égnek ő is felismerte, hogy így nem lesz jó, szóval nem kellett félbeszakítanom…

*Mrs. Johnson egyre nagyobb rejtély volt. Ezek után biztosra vettem, hogy nem Floridában tengeti a nyugdíjas éveit, de, hogy hol arról nem voltak fogalmaim. Lauren nagyinak igaza volt, bármit is szeretnék megtudni, őt kell megtalálnom, de nem tudtam hol keressem. Talán megkérdezhetném a főbérlőmet, hogy hova kérte a leveleit, talán meghagyta a következő címét és ha igen, akkor felkereshetném. Sok reményem nem volt de egy próbát megért, amint hazamegyek felhívom a barátnőmet New Yorkban és megérem járjon utána Mrs. Johnsonnak.*
-Remek, még egy titok.
*Lemondóan néztem Naomira, az iménti reakciója szerint benne is felmerült pár kérdés a titokzatos hölggyel kapcsolatban, bármelyikünknek is sikerül megtalálnia – ebben a témában azonban hajlottam a pesszimizmusra – a másikunk is választ kaphat a kérdéseire. Egyelőre a jelennél maradtam, a terveket későbbre hagytam. Hálásan mosolyogtam Lauren nagyira majd óvatosan kivettem a fényképet az album elejéről. Sokat jelentett nekem az a kép, ismeretlenül is megszerettem a kedves arcú idős asszonyt aki ugyan nem mosolygott a képen de a szája sarkában ott volt egy halvány mosoly kezdemény, a tekintete szelíd volt, vonásaiban viszont őrizte ősei erejét és keménységét.*
-Köszönöm, most már tudom, hogy nagyon szerettétek, de ti legalább ismertétek, nekem csak ez maradt.
*Szeretettel simítottam végig a képen, mintha a valóságban az arcát simogatnám. Annyira beleéltem magam, hogy a lelkemben majdhogynem éreztem is ahogy a vonásai kisimulnak az ujjaim alatt, még a bőröm is belebizsergett. Lauren nagyi leírásából egy kicsit többet tudtam meg róla….és magamról is. Igen, tudom, furcsa de mégis így volt. Anya nem sokban hasonlított a nagyira de én annál inkább. Eddig azt hittem, hogy a természetszeretetem azért lobog bennem, mert a városban kevés alkalmam nyílik, hogy élvezzem, de rájöttem, hogy a nagyi miatt van. Én is szerettem beszélgetni az emberekkel, gyorsan barátkoztam és utáltam a készételeket. Szerettem válogatni a friss gyümölcsök és zöldségek között, nem messze a lakásunktól volt egy sarki bolt ahova minden nap benéztem és eltöltöttem legalább negyed órát az almák szagolgatásával mire a legfinomabbat kiválasztottam.*
-Nem is tudom…..igazából…fogalmam nincs mire vagyok kíváncsi, csak tudni szerettem volna hogyan teltek a mindennapjai, milyen ember volt, mit szeretett csinálni, mi volt az amit ki nem állhatott. Talán közelebb visz ahhoz a válaszhoz, hogy anyám miért nem mesélt róla sosem. Ha mindenki szerette, neki vajon mi baja volt vele?....Rólam mit mesélt?
*Hirtelen jutott eszembe a kérdés, fel is kaptam a fejem Lauren nagyira a fényképről. Elmartam a tálról egy újabb sütit mert szükségem volt egy kis boldogsághormonra. Nagyon fontos lett számomra, hogy miket mesélt rólam a nagyi, főleg az, hogy _mióta_. Ha kicsi gyerekkoromról is mesélt, akkor nem csak Mrs. Johnson volt a képben hanem más is. Mrs. Johnson ugyanis csak három évig lakott a házunkban. Naomira néztem, kíváncsi voltam, hogy rájön-e a kérdésem fontosságára és őt is ugyanannyira érdekli-e mint engem.*

- Ne is mondd, én is valahogy mindig egyre többel szembesülök.
Sóhajtottam fel, a titkokkal tele volt a padlás, és még csak nem is igazán a sajátjaimmal, másokéval, amik így vagy úgy, de engem is érintenek, ám nem fogok erről csak úgy csacsogni senkinek sem, főleg ebben a helyzetben, mikor Beccának nyilván minden fontosabb, mint más problémái. Meg tudom érteni. Én határozottan nem voltam pesszimista az ügyet illetően, ha jók a sejtéseim, nekem van esélyem arra, hogy megtaláljam az említett hölgyet, és reméltem, hogy nem kell csalatkoznom. Mindenesetre nem lovalom bele a dologba, mert ki tudja, mi történhet még.
Figyeltem, ahogy kiveszi a fényképet, ez azért valahol nagyon szép pillanat volt, én legalábbis annak találtam, sajnáltam, hogy nem ismerhette, de a sors útjai kifürkészhetetlenek, hiszem, hogy semmi sem történik ok nélkül, különben rendkívül fölösleges volna maga az élet, és ez az, amivel én sosem szeretnék szembesülni.
- Nem is kérdőjelezte meg senki, Becca kedves, hogy a képnek nálad a helye.
Nagyi bájos mosolya megint feltűnt, noha halottról volt szó, de szívének kedvesről, s miként éltében is vágyta mások mosolyát Becca nagymamája, úgy holtában is igyekezett így adózni emlékének, legyen az bármilyen furcsa is egyes helyzetekben.
- Kevés erre egy délután, úgy hiszem, de megpróbálok kicsit bőbeszédűbb lenni.
Nem mintha eddig ne lett volna az. Egyébként nagyon furcsa lehet mástól hallani, hogy milyen volt a nagyink, úgy persze kevésbé lenne az, ha az anyukájától hallotta volna, és azért nem ismerhette, mert születése előtt meghalt. Így azonban nagyon is más a helyzet.
- Szeretett például kosarat fonni, aztán ha összegyűlt egy szép adag, mindig kiment a piacra, és eladta. Nekem is van tőle egy kosaram. Tudom, nem olyan nagy dolog, és ettől még nem fogod sokkal jobban ismerni, de ha szeretnéd, akkor neked adom.
A nagyi már csak ilyen önzetlen volt, biztosan szerette azt a kosarat, de azt hiszem, úgy vélte, hogy Beccánál jobb helye lenne. Megértem.
- Én egyébként jó, tisztességes embernek tartottam, de azt hiszem, a lelke mélyén kicsit magányos volt onnantól kezdve, hogy az édesanyád itt hagyta. Ezen persze nincs mit csodálkozni. A nagy meleg nem volt kedvére sosem, szerette a telet, a havat, mindig kérés nélkül ellapátolta előlünk is, pedig sosem kérte rá senki. A drága uram folyton morgott miatta, hogy ez nem nőnek való munka, de hiába pöröltek egymással, nem tudta leszoktatni róla. Isteni volt a pogácsája, még az enyémnél is jobb.
Kacsintott kedvesen, én meg eltátottam némileg a számat, fura, nem hittem volna, hogy van valaki, azaz volt, akinek jobb a pogácsája a nagyinál. Pláne, hogy ezt ilyen nyíltan elismerje. Bármennyire is derék asszony, azt ő sem szereti, ha ezen a területen bárki jobb nála.
- Hogy mi volt az, amit ki nem állhatott? Nem is tudom, én szerintem sosem hallottam panaszkodni, az biztos, hogy valamelyest haragudott a lányára, amiért elhagyta, és amiért nem láthatott téged sem, de ez messze áll ettől. Ám ezek közül semmi sem árulja el, hogy édesanyád miért ment végül el, s miért nem hagyta, hogy megismerjétek egymást.
Felsóhajtott, én meg vele, ez bizony olyan kérdés, amire szerintem itt és most lehetetlenség megtalálni a választ, talán soha nem is lehet, fogalmam sincs, ám a reményt nem szabad feladni.
- Bevallom, nem sokat, amit tudott, megtartotta magának, párszor mutatott egy-egy képet, és mikor a születésed napja volt, mindig sütött egy kis tortát, és pár szeletet áthozott nekünk. Azokon a napokon nem nagyon mozdult ki otthonról sosem. A kedvence mindig az volt, amikor kis piros ruhában lefényképeztek az első évedben az óvodában.
Azt már inkább megtartotta magának, hogy azt a képet el is temettette magával, szóval nem meglepő, hogy nem találta meg Becca. Hogy a többi hol lehet, azt nem tudhatta sem ő, sem senki más.

*Mindig is szerettem titkok után kutatni, régi titkok után a könyvekben, izgalmas volt és fáradhatatlanul vetettem bele magam minden történetbe. A nagyim titkai azonban cseppet sem voltak mókásak és már az elején kudarc szaga volt az egésznek. Legalább egy kis részletet sikerült volna felfednem, de csak újabb fehér foltok keletkeztek. Naomi sem tudott segíteni, pedig először még reménykedtem benne mikor megemlítette, hogy ő is látta azt a nőt New Yorkban aki ott volt a nagyi temetésén, aztán megint minden visszasüllyedt az ismeretlen homályba. Egyelőre megelégedtem annyival, hogy volt fényképem Miriam nagyiról, most már tudtam hogyan nézett ki, felfedeztem egy csomó hasonlóságot a vonásaink között, s bár eddig is érdekelt honnan származom, ez egy új színfolt volt az elhatározásaim között.
Rámosolyogtam Lauren nagyira, kedves volt tőle, hogy nekem adta a képet és egyáltalán nem kérdőjelezte meg a jogomat rá. A szemeim ismét megteltek könnyekkel de igyekeztem visszagyűrni őket, mára elég volt ennyi pityergésből, legalábbis mások előtt. Ha hazamegyek úgyis bőgni fogok egy órát miközben újra végiggondolom mindazt amit ma itt megtudtam, megtudok. Talán sokat kértem azzal, hogy a nagyi életére voltam kíváncsi, de jelenleg csak Lauren emlékezetére hagyatkozhattam, ő volt a szomszédja s mindenki közül ő ismerhette a legjobban. Barátok voltak, ebben viszont én nem kételkedtem. Csak néztem a képet és simogattam míg néhány részlet előkerült a múltból. A könnyeim a mosolyommal viaskodtak, nem tudtam nem nevetni azon, hogy belegondoltam amint Jason nagypapa az én nagyimmal pöröl a hó eltakarításról, elképzeltem ahogy kint ül a teraszon az akkor még ép székek egyikén és kosarat fon. A fészerben én is találtam egyet, de nem gondoltam, hogy az a nagyim keze munkája lehet, most viszont biztos voltam benne, és volt a konyhaszekrényben egy kenyérkosár is, a pöttyös bögrék után a második kedvencem. *
-Ilyennek képzeltem. Biztosan az anyukájától tanulta hogyan kell kosarat fonni, én is találtam a házban. Kedves tőled, hogy nekem szeretnéd adni, de te kaptad ajándékba, maradjon csak nálad. Nekem ez a kép sokkal többet jelent, azonkívül minden ami a házában van az övé volt, nem maradok emlékek nélkül.
*Valóban így is volt, bármi amit megérintettem őt juttatta eszembe, és talán másnak furcsa lehet, de én úgy éreztem még mindig ott van a házban, körülöttem. Nem volt félelmetes mint egy horror filmben a szellemek, inkább megnyugtató érzés volt, mintha vigyázna rám. Ezt azonban igyekeztem nem elmondani.*
-Szívesen megkóstoltam volna a pogácsáját…ha itt lehettem volna vele nyaranta….
*Hiányérzet és veszteség borult rám, tudtam, hogy nem sokáig bírom már sírás nélkül, de az utolsó lökést azonnal megkaptam és a gát amit eddig próbáltam magasabbra építeni, egyetlen pillanat alatt leomlott. Tortát sütött nekem minden évben….~Istenem!~……Ezt már képtelen voltam könnyek nélkül elviselni. A piros ruhás kép pedig végképp betette a kaput. Imádtam azt a ruhát, most is emlékeztem rá, és arra is amikor kinőttem. Sokáig hordtam és nagyon vigyáztam rá, a ruha egyre rövidebb lett rám, de mivel mindig is nádszál voltam, széltében még jó volt. Aztán a vállán lett először szűk és elengedett a varrás. Napokig zokogtam és hetekig a ruhámmal aludtam éjszaka. A papír zsebkendős dobozért nyúltam és legalább hármat kihúztam belőle, most kezdtem nagyon haragudni anyámra, de a fájdalmamon és a haragomon túl is tisztán bennem lobogott a kérdés.*
-Honnan volt meg neki az a kép?
*Haza kellett mennem, kínos volt ennyire kibukni mások előtt, bár Naomi és a nagyszülei is nagyon kedvesek voltak és máris megszerettem őket, utáltam nézőközönség előtt bőgni. Most egy forró csokira, egy doboz zsebkendőre és egy illatos, meleg takaróra volt szükségem. A nagyi takarójára. A kis pihenő kuckómra amit az emeleti sarokban rendeztem be a boltíves ablak alatt. Fogtam a képet és magamhoz szorítottam, majd a maradék sütit is elvettem a tányérról, utóbbit aztán az asztalra tettem és felálltam.*
-Bocsánatot kérek amiért így…..egy kicsit sok volt egyszerre, de köszönöm, hogy elmeséltél mindent. Azt hiszem, most inkább hazamegyek…..de később szívesen vennék néhány tanácsot a kerttel kapcsolatban…….és köszönöm a süteményt is, igazán….mesés.
*Szipogtam, bőgtem és beszéltem egyszerre. Bőszen törölgettem a szemeimet és az orromat.*

- Persze, persze, nem is tudom, hogy gondoltam, hogy a házban nem maradt egy sem.
Legyintett mosolyogva a nagyi, némileg megdorgálva ezzel magát. Igazából, még ha nem is ismerhette Becca a nagymamáját, az élete apró részletei ott voltak a házban, meséltek róla, és még ha nehéz is lehetett megfejteni őket, attól még léteztek. Legyen szó egy kosárról, ami a keze munkája volt, vagy mondjuk egy repedésről a falban, ami akkor keletkezett, mikor be akart verni egy szöget, de rájött, hogy ott nem lesz jó helyen. Ki tudja, mi mindent rejtenek ezek az öregebb házak.
- Akkor sokkal régebben ismernénk egymást, én itt töltöttem az összes nyarat.
Bár lehet, hogy ezt már említettem, mostanában kicsit tele a fejem, nem tudom, kinek mit csacsogok, túl sokat edzek és tanulok, ha nem a könyvtárban, akkor otthon, nagyon izgulok a közelgő vizsgám miatt. Néha úgy érzem, fél év nevetségesen kevés erre. A közbeszólásom azonban valószínűleg elveszlik ama információ hallatán, hogy a nagyija tortát sütött neki minden évben. Ez annyira gyönyörű gesztus… most sajnálhatja csak igazán, hogy nem ismerhette. Megszorítottam hát csendes együttérzésem jeléül a hozzám közelebb eső kezét, aztán én is nagyira figyeltem, aki komoran rázta meg a fejét.
- Ha én azt tudnám, kedveském… fogalmam sincs, nem tudom, hogy az édesanyád küldhette-e neki a költözése ellenére is.
- Hát, azért az szerintem kegyetlenség lett volna, főleg, ha ennyire fontos volt neki az unokája.
Ezt talán megint nem kellett volna, de egyszerűen kibukott belőlem. Mondjuk, eszembe jut azért még valami, amit nem szoktam híresztelni, de most talán hasznos lehet.
- Tudom, ez most nem lesz túlságosan megnyugtató, de mióta idejöttem, engem az anyám figyeltetett egy magánnyomozóval, egy csomó olyan képe volt rólam, aminek én a létezéséről sem tudtam. Elég para volt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a nagyid figyeltetett, csak azt, hogy nem olyan nehéz valakiről úgy képet csinálnia, hogy ne tudjon róla. Meg aztán, ha ez ilyen fotós által készített, beállított kép, akkor van az a pénz, hogy a készítő adjon el belőle másnak is szerintem…
A nagyi tuti azt gondolja, hogy paranoiás vagyok, de én nem akartam olyan szörnyetegnek gondolni Becca édesanyját, mint amilyennek a sajátomat véltem, szóval nem feltételeztem, hogy így szadizta volna a nagymamát.
- Rendben kicsikém, menj csak, de akármikor kedved támad átjönni, ne habozz, mi szinte mindig itthon tüsténkedünk. Hozom a sütit!
Azzal ki is szaladt, hogy bejöjjön az előkészített adaggal, én felálltam, és ha Becca is úgy tett, akkor megöleltem, már ha nem veszi nagyon tolakodásnak, de én nagyon is tisztában vagyok vele, mennyire jól tud esni egy váll, amin kisírhatjuk magunkat. Még ha most nem is állunk még így, ki tudja, a jövőben lehet, hogy sokkal jobb barátnők leszünk, és nem lesz az ilyesmi egy kicsit sem fura.
- Gyere, kikísérlek!
Akárhogy is, sokáig nem erőltettem a dolgot, főleg ha úgy éreztem, hogy feszeng, így hamarosan már az előtérben álltunk, nagyi pedig adta is át neki a becsomagolt sütemény hadsereget, és ő is megölelgette egy kicsit. Nagypapa hátrébb állt,  de egy további szép napot, kedves Rebeccát még ő is elmormogott a lány felé.

-Jó lett volna.
*Ezt most nem a nagyi miatt mondtam hanem Naomi miatt. New Yorkban rövid idő alatt sikerült megkedvelnem, bár akkoriban elég zárkózott volt, de tudtam, hogy valahol a lelke mélyén jó fej. Itt Fairbanks-ben találkozva már sokkal nyitottabb volt az első pillanatban amit azonnal észrevettem és nem azért éreztem így mert rögtön segített nekem és későbbre is felajánlotta a segítségét, inkább a lényében volt valami ami megváltozott. Úgy gondoltam ha gyerekként találkozunk itt a nagyinknál, azonnal összebarátkozunk. Ám a tortasütés története kivett belőlem mindent és félretettem a másik fejezetet. Fogalmam sem volt honnan szerezte azt a képet de gyanítottam, hogy ha nem Mrs. Johnsontól akkor valaki mástól. Ha szinte minden lépésemről tudott akkor biztosan mindig volt valaki aki a közelemben volt az ő kérésére. Már csak azt kellett megfejtenem, hogy miért. Miért a halála után kell mindent kinyomoznom és személyes találkozás nélkül megismernem a nagyimat. Naomi felvetése nem győzött meg arról, hogy anyám küldte neki. Csak a fejemet ráztam meg de nem válaszoltam hangosan. A másik történet viszont eléggé egyértelmű volt, bár talán kicsit ijesztő ha belegondoltam a rám vonatkozó részébe.*
-Nem tudom milyen kép volt, azt a piros ruhát szinte le sem vettem miután megkaptam. Szóval lehetett beállított kép is, de készülhetett bárhol. Mindegy is, a lényegen nem változtat.
*Amit nem mondtam ki. A nagy így vagy úgy de figyeltetett, abban biztos voltam, hogy nem bántani akart, de még ebből a szempontból is kicsit ijesztő volt a dolog. Mindezzel szerettem volna egyedül megküzdeni, kisírni magamból az összes érzelmet ami fél óra alatt felgyülemlett bennem. nem mondom azt, hogy nem osztom meg soha Naomival vagy a nagyszüleivel, de előbb le kellett ülepedjen bennem az egész. Különben is, szenvedni minden ember egyedül szeret, nyalogatni a sebeit elbújva a világ elől míg helyre nem tesz magában mindent. Utána beszélni is könnyebb róla.
Könnyeim között még sikerült egy félmosolyt kicsikarnom magamból Lauren nagyi felé. Áldott jó lélek, és tudja mire lesz szükségem.*
-Köszönöm….köszönök mindent. Igyekszem meghálálni és biztosan…..gyakran át fogok nézni.
*Felálltam és el akartam indulni kifelé, hogy felvegyem a cipőmet de Naomi nem engedett. Az ölelése nagyon jólesett, dehogy ellenkeztem, örültem neki és hálám jeléül beleszipogtam a blúzába. Aztán csak bólogattam és hagytam magam kikísérni. Végül csak sikerült felvennem a cipőmet, átvettem az útibatyut és Lauren nagyi blúzába is beleszipogtam egy kicsit. Úgy éreztem találtam magamnak egy kis családot, de nem mertem ezt fennhangon közölni. Majd máskor, egy kis kertészkedés vagy újabb közös sütizés remek alkalom lesz majd a következő lépésre.*
-Köszönök mindent, tényleg. Nagyon kedvesek voltak velem. Most hazamegyek és egy kicsit bőgök, de ha visszajövök már minden rendben lesz. Minden jót és további szép napot!
*míg elbúcsúztam sikerült a pityergésemet lecsendesíteni, így nem akadoztak a szavaim, Naomi arcára még nyomtam egy puszit, aztán tovább pityeregve hazamentem.*

//Isteni játék volt, köszönöm. jelentkezni fogok a következőért! :vlm: :cheers: //

Bólintottam csupán, igen, valóban jó lett volna, Becca mindig is szimpatikus volt, csupán New Yorkban én sosem bontakozhattam ki igazán, mindig ott volt az a bizonyos kis viharfelhő a fejem felett, hogy hagytam, hogy elvegyék tőlem a lányomat. Állandóan haragudtam, és nem akartam többé közel engedni senkit. Jót tett, hogy elköltöztem, ilyen szempontból mindenképpen, bár azóta túlságosan sok dolog történt, magam sem tudom igazából, hogy ki vagyok. Annyit tudok csupán, hogy az Őrzőséget jól akarom csinálni, nem szeretnék csalódást okozni senkinek sem.
Fura, hogy a sors úgy fonta eme életfonalakat, hogy sose találkozzanak, viszont Becca nagyon is ott volt a nagymamája életében. Annyira szörnyű, hogy ennek így kellett alakulnia, nem is nagyon értem a miérteket, de ez nem az én keresztem, nem nekem kell cipelnem. Van közös kapcsolási pont, de az csupán hangyányi szelete a nagy egésznek.
- Ugyan, hálálkodásra nincs szükség.
Legyintett még gyorsan, ő ennél sokkal önzetlenebb lélek volt, néha csodálkoztam, hogy van ilyen ember a földön, bár Panda szerint az én lelkem is csodaszép, de szerintem a nagyi nyomába sem érhetek ilyen téren. Tőlem csak annyira tellett, hogy megöleljem Beccát, ezzel biztosítva arról, hogyha kellek, itt vagyok, de nem akartam túlságosan beletolakodni a lelki dolgaiba, ha szüksége lesz egy vállra, amin kisírhatja magát, talán majd megtalál. Ha nem is most, majd idővel. A szipogás abszolút nem zavart, istenem, mennyire jó lett volna, ha van valaki, akinek kisírhatom magam úgy istenesen, amikor Mayát elvitték… de nekem csak az elfogadás, a csendes beletörődés jutott, semmi más.
- Kitartást, Becca! A számomat tudod, ha szükséged lenne bármire!
Persze, ugyanúgy elér, ha átkopog ide, de a mai világban a mobil kicsit egyszerűbb. Meg aztán, ki tudja, lehet olykor szeretne csak úgy átjönni majd a nagyiékhoz, hogy az ő elhunyt nagymamájáról hallgasson történeteket. Én tutira vágynék rá.
- Szia!
- Szervusz, kedvesem, vigyázz magadra!
Köszönt el tőle a nagyi is, én viszonoztam a puszit, aztán megnéztem, míg kisétál a kiskapun, én csak utána csukta be az ajtót.
- Azt hiszem, inkább itt alszom ma este.
- Jól van, Tündérkém. Van valami, amit szívesen ennél vacsorára?
- Nem tudom… Valamilyen leves van? Az most jól esne, ne fáradj mással.
Persze, hogy volt, hosszú-hosszú évtizedek óta mindig volt leves minden áldott nap, a nagyi a legtökéletesebb háziasszony a világon, én mondom.


//Én is élveztem! ^^ Köszönöm szépen, és várom! *.* //

Connor & Naomi

Bevallom, nem feltételeztem, mikor bedobtam ezt a lehetőséget, hogy ilyen hamar sor fog kerülni rá, de ha már Connor belement, a Nagyiék meg egyenesen oda meg vissza voltak a lehetőségtől, mondván eddig csak Jacksonhoz volt szerencséjük (megjegyezném, nem is volt más értelmesnek mondható kapcsolat azóta az életemben), akkor úgy voltam vele, miért is ne…
A nagyiéknál aludtam, de még tegnap előtt hazazavart egy normális ruháért, mert szerinte egy randevú alkalmával az ember lánya legyen nagyon is csinos. Nem akartam mondani, hogy ez azért nem a klasszikus értelemben vett randevú, bár, amikor később megláttam Connort ingben és nyakkendőben, már hálát adtam az öreglánynak. Száz szónak is egy a vége, végül egy visszafogottabb, de szerintem csini ruhát választottam, ami azért bőven nem olyan, hogy esetleg problémáink lehessenek egy bizonyos téren. Nem akartam kellemetlenségeket, máskor sem, de ma kifejezetten nem. Valószínűleg imádtam volna az óvintézkedésekért, amiket ő tett, de mivel nem tudtam róla, ezért én egy kicsit izgultam. Remélhetőleg nem lesz baj, a Nagyi miatt nem is aggódtam, de Papa hajlamos a vérszívásra a maga szerinte vicces módján. Én imádom, de közel sem biztos, hogy ezzel mindenki így van.
Azért még egy világos, térdig érő szövetkabátot magamra vettem, mikor kimentem Connor elé, és egy, az időjáráshoz alkalmazkodó bokacsizmát húztam harisnyás lábaimra, aztán már indultam is. Furán jó érzés volt mindig meglátni, és talán ez jelentette számomra azt, hogy van értelme.
- Ohh, hidd el, az sokkal rosszabb lenne.
Még az egyelőre ellenére sem hittem, hogy ilyesmi valaha megtörténhet, persze, fene tudja, hogy mit hoz a jövő, attól még jelen pillanatban nem kezelem másként a kérdést, mint egyszerű poénnak, és talán jobb is így. Elmosolyodom hát rá, aztán mikor meghallom, hogy fél, szelíd fejcsóválásommal jelzem, hogy nem szükséges.
- Nem tudod elcseszni, egyébként meg, felnőtt nő vagyok, azzal… találkozgatok, akivel akarok. Csak neked jobb, ha a Nagyim elhalmoz ezerféle sütivel.
Kacsintok rá vidáman, én csak a farkasa miatt aggódom kicsit, de Miloról gondoskodtam, most épp Pandánál nyaral, szegény kutya lassan háromlaki lesz.
- Így? Nagyjából öt perccel idősebbnek, mint amennyi vagy, de amiatt meg pláne ne aggódj, tudják mennyi idős vagy.
Eszméletlenül cuki volt, hogy ennyire parázik, és nagyon szerettem volna megcsókolni, de nem mertem, a múltkori óta jobb mellőzni az ilyesmit, bármennyire is hiányzik olykor a dolog, tulajdonképpen mindig, ezt azonban megtartom magamnak, nem kell, hogy emiatt is rosszabbul érezze magát.
Ha eddig nem is tudtam, hogy melyik végtagjával volt a probléma, most már biztos vagyok benne, hogy a bal keze az, de ezt azóta sem firtattam, épp elég szörnyű lehetett, nem kell még beszélni is róla.
- Jól van, a kacsa tökéletes lesz, szerencsére nem pont az lesz ebédre, mert az problémákat szülne.
Kuncogom el magam, és ha máshova nem is, az arcára azért nyomok egy apró, szemérmes puszit, ennyi talán belefér, ha mégsem, legalább még nem mentünk be, és nem ott kockáztatok, de egy ártatlan kis ajakérintés mégsem egy csók, amiből bármi lehetne.
- A lényeg az, hogy nagypapával ne vitatkozz történelemről, valamint még véletlenül se vedd komolyan a csipkelődését, biztos lesz, nem is kevés, de fogd fel poénnak, vagy legalább próbáld meg, és ha a nagyi főztje nem ízlik, ne mutasd jelét, bár ez a veszély szerintem nem fenyeget, de jobb az előrelátás.
Adok egy kis túlélőcsomagot, bár szerintem az én nagyszüleimnél csak rosszabbakkal találkozhat bárki, szóval nem hiszem, hogy nagy bajok lennének itt. Végül ráfordulok a kavicsos útra a bejárati ajtóig, és ha esetleg megtorpanna, az ujjai közé fonom sajátjaimat, hogy finoman indulásra ösztökéljem.
- Na? Kész vagy? Még visszafordulhatunk, nem muszáj ám...
Ahogy azt én elképzeltem, már nyílik is az ajtó, és a nagymamám mosolygós arca jelenik meg benne, oké, ezt a visszafordulni dolgot buktuk, most már nagyon ciki lenne.
- Sziasztok drágáim! Gyertek csak be, még megfáztok odakinn!
Azzal beterelget mindkettőnket, csupa mosoly és bűbáj, még nálam is fényévekkel jobb ilyen téren. Mindenesetre odabenn én neki is kezdek a vetkőzésnek, mert idebenn viszont nagyon meleg van.
- Ha leöltöztetek gyertek csak az étkezőbe, mindjárt kész az ebéd, a nagyapád már ott olvas. Mit kérsz inni, Connor? Egyébként szólíts nyugodtan Laurennek!
Azzal már el is tűnik a konyha irányába, én meg biztató mosollyal pillantok Connorra, aztán lehúzom a csizmáimat is, és ha ő is indulásra kész, akkor beljebb is mehetünk.
- Nyugi, nem lesz baj.

Vele nevetek, de amikor meghallom, hogy nem akar sütire gondolni, kissé eltátom a szám, amolyan tanácstalan módon, még a tarkómat is megvakarom zavartan.
- Öhm… ez rossz hír, mert ebédelni jöttünk. Ne mondd, hogy olyan hülye vagyok, hogy nem említettem…
Pislogok rá amolyan Shrek féle könyörgő szemekkel, mert ha ő bekajált, akkor itt nagyjából vége a világnak, mert szegény nagyi ki lesz akadva, hogy miért nem eszik a főztjéből. Jaj… Aztán elég hamar elfeledteti velem ezt a problémát, amikor kineveti felnőtt női mivoltomat, és még csak meg sem hazudtolom a csúfondáros nyelvöltéssel, ami a jussa miatta. Való igaz, hogy egy részem sosem fog felnőni, de ez szerintem nem baj, és nem is akarom, hogy ez megváltozzon.
- Mindenképpen. Kész szerencse, hogy huszonöt éves korodig rendesen öregszel, hú, lehet, hogy lesz olyan, hogy ugyanannyinak fogunk tűnni.
Ezzel javítani akartam a helyzeten, de így visszagondolva, nem biztos, hogy összejött, mindenesetre az tény, hogy nem zavarja őket, mármint, elméletben, a gyakorlat mindig más, de összességében úgyis csak az számít nekik, hogy engem boldognak lássanak.
- Mert túlliheged, tényleg nem kell tartanod semmitől, a Nagyitól max kedvesség túladagolásra számíthatsz, a nagypapa meg, nos, eldöntheted, hogy mi a jobb, ha folyton ugrat, mert az azt jelenti, hogy kedvel, vagy ha szinte hozzád sem szól, nos, az meg épp az ellenkezője.
Miatta kicsit aggódom, néha én sem tudom, mi alapján ítél meg egyeseket, de előre nem fogom temetni a dolgot, szerintem Connor roppant kedvelhető egyéniség, csodálkoznék, ha félresiklana valami. Ettől függetlenül, ha sürgős mosdóba rohanási kényszere támad, majd fedezem, közben a nyakkendőjéhez nyúlok, hogy megigazítsam, lévén észlelem, hogy ezt a problémát nem tudja egyedül orvosolni, én meg történetesen tudok nyakkendőt kötni. Te jó ég, már öt évesen tudtam, apa imádta, mikor én kötöttem meg, ez amolyan rituálé volt nálunk nagyon sokáig.
Connor nyitószövegén felprüszkölök a röhögéstől, na ne már… dinka. A nagymamám azonban felém legyint, és nem átall rögtön meg is nyilatkozni, sejtem én, hogy ebből nem fogok jól kijönni.
- Köszönöm szépen, Connor! A jógának köszönhetem, tudod, a főzés mellett az a másik hobbim, szerintem az tart fiatalon, a jó gének mellett persze. A kisunokámmal pedig ne is törődj, néha hajlamos elhagyni a modorát.
Én csak elhúzom a számat, igen, valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy én biza nem ismerem az illemet, pedig nagyon is, de ez akkor is vicces volt. Lehet, hogy nekem kéne valamiféle lejárató kampány miatt aggódnom, nem is neki?
- Jaj de kedves, gyönyörű, köszönöm szépen! Vázába is teszem gyorsan.
A Nagyit szemlélve valahogy mindig elfáradok, az az érzésem támad, hogy állandóan rohan valahová, és egy percre sem hajlandó megállni. Közben Connor cipőjére mutatok, vegye csak le, cserébe kap egy igazán szexi norvégmintás papucsot, rajtam a szokásos fehér van, amiről persze, hogy lelóg két-két bojt oldalt, mert a Nagyi szerint ez cuki, és illik hozzám. Előtte tutira sosem fogom lemosni magamról ezt a cuki dolgot, de mindegy, jelen esetben inkább ez, minthogy valami végzet asszonya legyek, tovább emelve a nap veszélyfaktorát.
- Na gyere!
Szívem szerint megfognám a kezét, de a Nagyi már tutira így is kongatja a harangokat, nem célom adni alá a lovat. Hamar kilyukadunk az étkezőbe, én pedig mosolyogva ölelem át hátulról a nagypapám nyakát, és nyomok egy puszit az arcára.
- Szia Papa, hogy vagy? Bemutathatom Connort?
Rám mosolyog, majd épp csak egy hangyányit nehézkesen feláll a székről, majd Connor elé sétál, szigorú metszésű arcán minden látszólagos komorsága ellenéle meleg szemek ülnek.
- Biztosan be tud mutatkozni magától is, nemde?
Azzal már nyújtja is felé a kezét, és ez az a pont, amiben én nem tudok a segítségére lenni, mert a nagypapa nem szereti, hogy egy férfi nem tud férfiként viselkedni, legyen akármennyire is fiatal. Én közben a hatalmas ablakhoz sétálok, és megnézem az orchideáimat, igen, immár Abié is ott van mellette, bár az sokkal kisebb, elvégre mini példány, de attól még gyönyörűséges, csakúgy, mint a fehér, amit egyszer csak a gyógyszertárban találtam.
- Nagyon jól bírják a hideget, tudtam én, hogy itt jobb helyük lesz, mint otthon.
Pillantok át nagyira a konyhapult fölött, aztán megnézem, hogy a kavicsok vizesek-e alattuk, mert ha nem megfelelő a páratartalom, akkor nem fogják kibírni, de a Nagyi mindenre figyel, így most sincs ebben hiba. Csak aztán pillantok vissza az friss ismeretségbe lépő párosra, mikor mindkettőnek a levelein szeretettel végigsimítottam. Hú, most jöttem csak rá, hogy biztosan a fehérségem lesz az első, akit meg fogok kérdezni arról, ki hozta nekem, ha már képes leszek a természet szavára.

Jól van, akkor nem vagyok teljesen lökött, tudom én, hogy mennyit tud zabálni egy vele egykorú srác, van egy öcsém is, szóval bőven megtapasztalhattam a dolgot. Ráadásként ő még vérfarkas is, durva párosítás, az biztos. Összeszűköl a szemem a ránctalanító krémek említését, és egy mély sóhaj után lenyelem minden felháborodásomat. Végül csak megemelem magam mellé a két kezemet, mint a rendőrök pisztolyának célkeresztjében illik.
- Vettem, nem élcelődök a korodon.
Az már csak az én egyéni szociális problémám, hogy valahogy fel kell dolgoznom azt a hat évet, ami közöttünk van, de ezt már épp elégszer kiveséztük Pandával, hogy ne érezzem magam annyira rosszul miatta.
- Úgy legyen.
Szerencsére a Nagyi mellett könnyű feloldódni, Connort is úgy fogadja, mint mindenkit, bár nyilván ehhez hozzájárult az is, hogy nem nagyon tudok másként beszélni róla, mint vigyorogva, és csillogó szemekkel, szóval nyilván úgy gondolják, hogy ez bőven több mint barátság, a részemről biztos, csak azt adja az ég, hogy ne akarják kideríteni, hogy Connor mit érez. Elsüllyednék.
Azt inkább nem is mesélem, hogy a nagyapám vadász volt, míg be merte vállalni, hogy egyedül mászkáljon a vadonban, abban sem vagyok biztos, hogy valamikor nem hívták el, de biztosan nemet mondott. Az biztos, hogy mágiaérzékenysége van, mert mióta Őrző lettem, észrevettem, hogy többet keresi az érintéseket, apró, lopott dolgok, de attól még feltűnik. Nem szégyellem el magam, amiért engem szórakoztatott a megjegyzés, jó, a Nagyi tényleg jól tartja magát, de ha az anyámnak nézi bárki, akkor tényleg vehetek ránctalanítókémet. Ezen az alapon mondjuk inkább elbőgnöm kellett volna magam. Eddig azt hittem, hogy fiatalabbnak látszom a koromnál, de hát ezek szerint tévedtem.
- Ajánlom mindig Naominak is, de mostanában annyi ideje sincs, hogy aludjon egy jót. Sőt, tudom én, hogy titokban elkezdett valami küzdősportot is, csak azt nem tudom, minek. Megéri a sok kék-zöld folt?
- Én is itt vagyok Nagyi, és nem űzök semmiféle küzdősportot, de tudod, milyen béna vagyok, állandóan elesek.
Vonom meg a vállam, hazudok, természetesen, de nem akarom, hogy jobban aggódjon értem, mint eddig, márpedig, ha megtudja, hogy tényleg vannak ehhez hasonló edzéseim, akkor elkezdene kombinálni, hogy mi történt velem, amiért szükségem van ilyesmire. Szerencsére hamar elsikkad a téma, és jelenleg nincs is rajtam semmiféle erre utaló jel, kezdek egyre ügyesebb lenni, bár Gina mindig iszonyatosan megizzaszt.
- Köszi, lehet, hogyha az otthonit látnád, kiröhögnél, az állatos… sőt, többféle is van, most kaptam Pandától egy baglyosat. Jah igen, Panda a barátnőm.
Gőzöm sincs, hogy említettem-e már, de ha igen, akkor lehet, hogy nem épp egy állat nevével egybefűzve, fel vagyok készülve arra, hogy ő is nevetni fog rajta, mint anno Dimi.
Nagypapa hozza a papírformát, Beccával sem volt éppenséggel kedves, bár ellenséges sem, remélhetőleg legalább ennyire képes lesz most is, bár ő már Jacksont sem kedvelte, holott ő eminens tanuló volt, mellé sportoló, és abszolút minden rezdülése rólam szólt, de valamiért nem fogadta el sosem, ezt nála nehéz eldönteni.
- Jason Graham. Sokat hallottam már rólad, Connor Harris.
A szemkontaktus elrebbenését vélhetőleg annak könyveli el, hogy ő az adott szituációban a határozottabb fél, amit biztos, hogy nem bán, szóval jelen helyzetben nincs belőle probléma. Tisztában van magával annyira, hogy tudja, nem olyan egyszerű jellem, és olykor egész ijesztő tud lenni a morcos viselkedésével, pedig épp olyan csupaszív, mint nagyi, csak hozzá nehezebb közel férkőzni.
- Részemről a szerencse, aki boldoggá teszi az unokámat, azt mindig örömmel látom a házamban.
ÚÚÚÚRISTEN. Megölöm. Hát, de ezt most így miért kellett? Kész szerencse, hogy a földre pottyanó állam nem látszik, mivel háttal állok nekik, de lábon kihordok egy kisebb infarktust. Most már teljesen biztos, hogy ma az égessük szénné Naomit jellegében fog eltelni. Nem hiszem el. Örülnöm kellene persze, hogy a nagypapa viszonylag jó arc vele, máskülönben nagyobb problémáink lennének, de azért ezt így a képébe tolni azt hiszem igencsak nagy túlzás volt.
- Persze, hogy megtartottam.
Először mélységes zavaromban le sem esik, hogy honnan tudhat ő róla, aztán amikor meghallom a következő mondatát, elkerekedett szemekkel nézek rá. Hát persze, ezt a mozaikot vajon miért nem tudtam a helyére rakni? De buta is vagyok… Mégis, amikor mellém ér, akkor legszívesebben megölelném, és el is indul a mozdulat, de valahol félúton rájövök, hogy attól tartok, ha megteszem, akkor többre is vágyni fogok majd, így inkább visszafogom magam. Az is segít kicsit, hogy megszólal a fejemben, és teljesen összezavar vele, ehhez még nagyon nem szoktam hozzá.
- Persze, igazán kedves tőled, jó volna megteríteni.
Ebből csak nem lehet semmi gáz, ugye? Már indulok is a konyhába, legalább teljesen megszűnik a kísértés, hogy ölelgetni kezdjem a… Connort. El is kezdek kipakolni, de a nagyi rögtön rám szól.
- Ne azt, drágám, az ünnepi étkészletet, a bal felső szekrényben van.
- Azt még soha nem is láttam...
A nagyi csak elmosolyodott finoman, majd legyintett egyet felém, szerintem jobban is jártam, hogy nem válaszolt. Isten lássa lelkem, majdhogynem remegve nyitottam ki a szekrényt, és húztam ki először a tányérokat, majd az evőeszközöket, könyörgöm a megváltó kisjézusra, ne ezüst legyen. Nem kockáztattam, még le sem emeltem a porosodást gátló törlőkendőt róla, de hagytam, hogy kicsússzon a kezemből, és a földön landoljon az összes. Teljesen fölöslegesen aggódtam, de nem ez a lényeg,  sokkal kínosabb lett volna, ha sunyiban kell kicserélni Connor szettjét, nagyi biztos észrevette volt.
- Hát ezt nem hiszem el....
A lehető legmeggyőzőbben csattanok fel, és már hajolok is le, hogy elkezdjem összeszedni az evőeszközöket.
- Nem is te lennél, kicsim. Dobáld csak be a mosogatóba, vedd elő a szokásosat.
Mosolyog rám, én pedig gyorsan összeszedem a maradékot, Connornak pedig a kezébe nyomom a tányérokat, hogy vigye ki azokat. Még szerencse, hogy alapból is tök béna szoktam lenni, szóval nem feltűnő ez a kisebb katasztrófa sem.

- Öhm, nem bukom a mackókra, szóval a hízást mellőzzük.
A jófejségre csak bólintok, mi az, hogy a legjobb, bár némileg meg vagyok lőve a felmerülő gondolataim okán, de ez nem fontos, bele kell törődnöm, hogy jobb mindkettőnknek, de főleg nekem, ha a ruhák ott maradnak, ahol vannak, mert úgy legalább nem leszek felfalva. Lehet orvosolnom kellett volna eme aprócska problémámat, mielőtt megkeresem? Késő bánat.
Mondanám, hogy ne kerülgesse a frász, mert senki nem tud semmi olyat, amit nem lenne szabad, nem vagyok ennyire alkalmatlan az Őrző létre, de még megismerkedésünkkor beszéltem róla, ami azt illeti, állítólag megállás nélkül, és mióta újra találkoztunk, megint elkezdtem emlegetni. A probléma csak az, hogy nyilván nekik is feltűnt, hogy kimaradt elég sok idő, de én azzal takaróztam előttük, hogy eddig tartott feldolgoznom a kettőnk közti korkülönbséget. Ez persze ebben a formában nem igaz, de nem is teljes hazugság.
Blablablablabla...
Tátogom az orchideáknak, épp csak nem mozgatom az ujjaimat is mellé, remélhetőleg Connor nem száll el attól, amit hallott, de ha ezt visszakapom az arcomba, tutira fel fogom húzni az orrom, még akkor is, ha igaz, mindannak ellenére, hogy nem emlékszem, de mindenki, aki jobban ismer, tudja, hogy nem voltam azóta önmagam, mióta eltűnt az életemből.
- Ünneplünk, igen, a második fiút, akit a kisunokám valaha bemutatott.
Azt hiszem, a Sharp hálóba újabb gól került, szerintem legközelebb megkérem a Nagyit, hogyha lehet, ne legyen ennyire konkrét, mert tiszta ciki, bár ez igazából már az ünnepi terítéknél bukott. Ez olyan, mintha én valami aggszűz lennék, és soha nem ismerkedem. Tény, hogy jó ideje nem, és a körülmények nem is tették lehetővé már New Yorkban sem, hogy hosszú távú kapcsolatba bonyolódjak, de ez akkor is úgy hangzik, mintha én lennék a világ leglúzerebb nője. Mindegy…
- Az túlzás, hogy én mutattam be, te rágtad a fülem állandóan, hogy de miért nem hoztam még el szegény fiút, biztos imádná a főztedet.
Mentem, ami menthető, van az a pont, amikor már én sem tolerálom túl jól, ha mindenből rosszul jövök ki, lehet, hogy ez nem olyan vészes, de így is azzal jön mindenki, hogy szerelmes vagyok, holott… nem tudom mi ez, de az emlékeimet elvették tőlem, és tökéletesen össze vagyok zavarodva az álmaim és a látomásaim miatt, nem segít, hogy mindenki készpénznek veszi a dolgot. Kicsit jó volna eltűnni a világ elől, csak vele, hogy rájöjjek, mi is az, ami bennem van, de lehetetlen, és még sokáig az is lesz. Még szerencse, hogy gondterhelt sóhajomat elnyeli a földre zúduló kés, villa és kanáltenger. Csak megvonom a vállam, amikor értetlenül néz, majd később megmagyarázom, akkor úgyis minden világos lesz.
Közben összeszorított fogakkal várom, hogy megérkezzen az asztalhoz, és hála a magasságosnak nem hallok eget rengető csörömpölést, csak egy nagy zörrenést, amire nem bírok nem elvigyorodni, de szerencsére csak a Nagyi látja a dolgot, aki a tűzhely mellől odalép mellém, és cinkosan oldalba bök. Igen, neki kétségkívül szimpatikus Connor, bár nagyon nehéz nála elérni az ellenkezőjét.
- Ohh, tényleg, mi történt a kezeddel, kis drágám? Mikor veszik le a gipszet? Biztos szörnyen viszket.
Biztos… persze csak magamban érkezik az iróniától csöpögő riposzt, meg aztán, egyébként is jó kedvem van, csak épp az arcom lángol úgy nagyjából állandó jelleggel, amitől ki vagyok készülve. Csodálkozom, hogy senki nem olvasta a fejemre, hogy a kezébe adtam egy halom tányért, pedig ez még jogos is lenne, tök hülye vagyok. Végül odasietek az asztalhoz az evőeszközökkel, és az első, amit felteszek, nagyapa korábbi helyére kerül, így Connor is tudja, hogy ő bizony marad ott, a Nagyi pedig a konyhához közelebbi oldalon ül, így a többi jó is lesz.
- Jöhet a leves, Nagyi!
Még gyorsan beszaladok a konyhába egy fa alátétért, hogy ne süljön meg szegény terítő a lábas alatt, aztán már minden kész is. Végül a papa hozza be a szép adag, még forró levest, és teszi le az asztal közepére, majd le is csüccsenhetünk rögtön, én szokás szerint az első vagyok, aki leül, mert általában már csorog a nyálam ilyenkor, annyira éhes vagyok.
- Húsleves?
- Persze drágám, mi más lenne hétvégén?
- Éééés utána?
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik.
Koppint az orromra vidáman az időközben helyet foglaló nagypapám, nesze nekem, kellett nekem annyit rágni Connor fülét a fiatalságával. Karma vagy mi.
- Ülj csak le Connor, ne ácsorogj ott!
Oké, eddig jó, úgy tűnik papa is bírja, vajon mikor köszönt be a katasztrófa? Az eddigiekből kiindulva nagyon kell vigyáznom arra, hogy mit csinálok, mert általában miattam történik meg a baj. Lenézek a késemre, oké, rohadt éles, ezzel vigyáznom kell, de olyan sablonos lenne, hogy csak nem vágom meg magam.
- És, mit csinálsz, ha épp nem az unokám megy az idegeidre?
- Köszi, Papa, én is szeretlek!
Közben szedek Connornak levest, tudom, nem vagyok a felesége, vagy valami ilyesmi, de én mindig ezt látom itt, valahogy magától jön, hogy ez a nő dolga.

- Semmiség, Connor!
A Nagyi roppant empatikus személyiség, talán valamit leszűrt abból, hogy Connornak ez mennyire jól esik, ezért a szelíd, békés tekintet és mosoly az arcán. Már most borítékolom, hogy ő is kap majd egy meleg nagyiölelést, ha a távozás mezejére lép, és biztos vagyok benne, hogy épp annyira fog jól esni neki, mint amennyire összefacsarja a szívét.
- Igen, ez a lényeg.
Röpke gondolkodás után felelek csak, elvégre én tudom, hogy min mentünk át mindketten, míg végül sikerült egy ennyire békésnek mondható helyzetben kikötnünk. Komolyan nem vagyok egy pesszimista jellem, de folyton attól félek, hogy mikor fújja el az egészet egy nagyobb szélvihar. Ettől  még mérhetetlenül örülök annak, hogy itt van, és hogy megismerhetik a nagyszüleim, és persze fordítva, hisz nekem ők a szüleim az igaziak helyett.
Tudom, hogy hazudni fog, nem tehet mást, nekem ezzel nincs bajom, hónapok óta én is hazudok nekik, nincs választásom ezzel kapcsolatban. Utálom az egészet, de ez van. Az egy dolog, hogy mindenki más is űzi, akinek köze van ehhez a világhoz, de az attól még nem vígasztal abban, hogy nekem is kell, és abban sem fog, hogy biztosan egymásnak is kell majd hazudnunk, ő tudni fogja rólam, ha megteszem, én viszont róla nem biztos, egyelőre azonban nem gondolok erre, csak megmérgezné az egyébként kellemes látogatást. Az mondjuk érdekelne, hogy ez már valami betanult szöveg, vagy most adja elő hasból, de érthető módon erre sem most fog fény derülni.
- Még szerencse, hogy csak a kezed tört el, elég csúnya esés lehetett.
Sápítozik a Nagyi, bár az sem volna kevésbé a sajnálatára méltó, ha tudná a valódi sztorit, noha azzal én sem vagyok éppenséggel tisztában, de azóta nem is forszíroztam, nem akar róla beszélni, kész, pont, fölösleges erőltetni, én sem mondtam el neki, hogy mi történt a Vörös Holdon, és nem is áll szándékomban.
Tudom nagyjából, hogy megy ez a farkasoknál, de azt azért kötve hiszem, hogy Connor bundása elfogadna egy öregembert dominánsabbnak, valószínűleg, szerencsénkre éppen ide se bagózik, ami nagyon is jól jön, utálnám, ha a nagypapámnak akarna esni valami olyanért, amiről neki gőze sem lehet. Jó, történetesen elég jól ismeri Alaszka vadállományát, így a farkasokat is, de attól még számára a hierarchia nem létezik.
- Vagy inkább kölcsönös a dolog.
Érkezik a második javítás részemről, mielőtt Connor belekezdene a beszámolójába, hiszen ez valahogy oda-vissza működik, még ha nem is konkrétan erről van szó, de ugratásban és vérszívásban biztos nincs hiány. Kíváncsian hallgatom, mert ezekről még én sem tudok. Vajon tényleg szeretne egyetemre menni? Arra mondjuk már most keresztet vethetek, hogy olykor beugorjak ebéddel a munkahelyére, mint ahogy Pandát is meg szoktam látogatni, nem mintha tudtam volna, hogy dolgozik. Tisztára olyan ez, mint valami felzárkóztató tanfolyam.
- Szegénykém, milyen hamar arra kényszerültél, hogy dolgoznod kelljen. Még szerencse, hogy a nevelőanyád ott van neked, szép tőle, hogy gondodat viseli, amennyire tudja.
Motoszkál a fejemben egy elfeledett emlékem leírása, az ütésnyomok Connor karján, és ezzel tudom csak kapcsolatba hozni az apját, ennél fogva én nem sajnálom, hogy lelépett, legalább nem bántja. Tudom, hogy náluk ez másként megy, és olykor megesik az ilyesmi, de attól még én valószínűleg nem kezelném jól, mint ahogy azt sem érteném, hogy a kezével mi történt és miért. Egyszer majd biztos tiszta lesz minden, de fogalmam sincsen, hogy mikor jön el az az idő.
- Szomorú az élet, nemde, kedveskéim?
Szorítja meg nagyapám kezét, aki azonnal fel is morran, mert tudja, hogy kit akar felemlegetni a Nagyi, én pedig tüntetőleg kinézek az ablakon. Azóta sem voltam hajlandó az anyámról beszélni senkivel sem, hogy Panda szőnyegén összeomolva zokogtam, és azt a témát sem óhajtottam semmilyen szinten firtatni, hogy, ha apámmal bármi történik, a húgom hozzám fog kerülni. Ez olyan dolog, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni, és imádkoztam a sorshoz, hogy apám még jó sokáig éljen. Szerencsére nem folytatja, talán mert mi értjük, és legalább Connor ebédjét nem szeretné tönkretenni, ha már a nagypapáé és az enyém a béka popsija alá zuhant. Isteni, csak tudnám, hogy sikerült anyára asszociálnia az egészből, de egy mély, szomorú sóhajjal próbálom elengedni az egészet, még jókor is jön, hogy a fiatal farkas elkezd enni, és rögtön ki is mutatja, mennyire bejön neki a Nagyi főztje.
- Jaj, köszönöm szépen, nagy öröm ez nekem, egy magamfajta itthon ülő vénasszony már szinte csak ebben leli örömét a kis családján kívül.
Ellágyulva, már-már bocsánatkérőn pillant nagypapára, aztán rám, hiába, ő sosem adta fel a reményt, hogy a lánya egyszer észre tér, de ez sajnos sosem történt meg. Papát jelenleg jobban érdekli Connor, mint a múlton való céltalan kesergés, szóval inkább hozzá beszél.
- A tanulás fontos, muszáj, ha nem akar az ember leragadni valami kulimunkánál, ahol csak ugráltatják. Jól teszed, hogy gondolsz a jövődre.
Connor nem tudhatja, de nekik sosem volt fontos a pénz, ebben a családban csakis anyámnak volt az, meg aztán, olyan mértékű örökségem van, amit akkor sem fogok tudni elkölteni, ha több mint százharminc évig élek. Ezzel szerintem szintén nincs tisztában, mert apám egyik gyógyszertárának nevében sem szerepel a vezetéknevünk. Hála az égnek, New Yorkban persze sosem volt kérdés, hogy hová tartozom, ott mindenki ismeri az apámat, itt szerencsére nem. A nagypapának viszont sokkal inkább számít, ha valaki van annyira erős jellem, hogy a legmélyebb gödörből is ki tudjon mászni. Tudom, mert akkor nőttem fel a szemében, amikor látta, hogy nem fogom feladni Mayát. Ő még nem tudja, amit én igen, nem volt merszem elmondani, hogy elengedtem, hisz a lányom boldog.
- Egyébként, mi a kedvenced, Connor? Szívesen elkészíteném legközelebb.
Haha… mondjuk frissen levadászott szarvas? Ezt azért elég merész lenne benyögni, szerintem senki sem találná viccesnek. Mindenesetre inkább elpoénkodom, minthogy a legközelebbre gondoljak, még ezt sem éltük túl, erre a Nagyi már tervezget.
- Jól van már, azért az esküvői harangokat még ne kongasd, drágám.
- Jaj, dehogy is, ne túlozz már, Jason Graham.
Beleprüszköltem a kanalamba, aminek hála egy adagleves szanaszét repült. Nem tehetek róla, de imádom, mikor a Nagyi annyira felpaprikázza magát, hogy a teljes nevén szólítja a papát. A témájukon már fenn is akadok, ha egy fiú neve szóba kerül, ő már rögtön elkezd kombinálni, javíthatatlan romantikus, és fixa ideája, hogy a házasság szentsége mindenkinek jár. Én fölöslegesnek tartom, gyerekem úgysem lehet, így nem is adhatnám meg senkinek a család érzetét, noha Connorral ez egyébként is lehetetlen lenne. Persze mindketten egyszerre csattannak fel a nevemet szajkózva, amire ismét csak kuncogni vagyok képes, s csak akkor szólalok meg ismét, amikor értetlenül néznek rám.
- Csak cukik vagytok, és bocsi a terítőért, majd kimosom.
- Attól mentsen meg az ég mindenkit.
- Ez valami fogadás köztetek, hogy ki éget be jobban, vagy mi?
Vonom fel a szemöldököm, erre cinkos pillantást váltanak, aztán a papa Connorra néz megint.
-  Ki áll nyerésre?
Még kacsint is egyet mellé, nekem meg kedvem lenne lefejelni az asztalt.

Hajaj, de még milyen remekül, bár még mindig inkább szórakoztat ez az egész adok-kapok, minthogy megsértődjek rajta, egyébként sem szokásom mellre szívni a dolgokat, rossz napjaim persze nekem is vannak, de nem olyan gyakran szerencsére.
Ez a nevelőanyja biztosan farkas, talán olyan számára, mint nekem Mandy. Apropó, vajon mit szólna, ha tudná, hogy  a Mentorom két házzal arrébb lakik? Még nem tettem le arról, hogy egyszer semmissé teszem az egymás felé irányuló rossz érzéseiket, de egyelőre még jobb szeretnék azzal foglalkozni, ami köztünk van, ilyen szempontból most valóban önző vagyok, de nem érdekel.
- Egyszer szívesen megismerném.
Említem meg, tudom, hogy jó eséllyel beletenyerelek a tutiba, de attól még szeretném jobban megismerni, és ez vélhetőleg azzal jár, hogy azokat sem ártana ismernem, akik közelebb állnak hozzá. Nagyon szívesen bemutatnám Pandának is, ki tudja, talán valamikor arra is sor kerülhet majd.
A röpke, kellemetlen jelenetsor megmentéséért roppant hálás vagyok Connornak, sem most, sem máskor nem vágyom anyáról beszélni, ez valahol olyan fájó pont nekem, mint neki a Teremtője eltűnése. A másodiké… Nekem legalább csak egy borzasztó anyám volt.
- Igen, igen, a jóga. Tényleg a snowboardozáson kívül sportolsz valamit? Naomi minden reggel fut, még fénykoromban sem bírtam volna, néha nem értem, honnan van hozzá energiája, hogy annyival korábban keljen.
Úgy, drága nagyikám, hogy máskülönben megzakkannék. Teljesen rosszul vagyok, ha mondjuk elalszom, ritkán fordul elő, de az egész napom tönkremegy miatta. Örülök egyébként, hogy ilyen érdeklődőek, legalább nem nekem kell folyamatosan zagyvaságokról csicseregni.
Jövő, csodás téma, én már azt sem tudom, holnap mi lesz, és tisztában vagyok vele, hogy én mondtam, hogy csak hagyjuk, hogy történjenek a dolgok, nem kell rajta agyalni, de utálom, hogy nem ölelhetem meg nyugodtan, és még egy csók sem fér bele, mert baj lehet belőle. Legalább vallásos lennék, akkor még ezen gondolatomért is mélységesen szégyellnem kellene magam, és türelmesen várni az oltár elé járulást, ami esetünkben szerintem sosem lesz téma. Már a poénkodás témakörén kívül.
- Akkor, ha jól sejtem, ebéd után palacsintát fogsz sütni?
- Majd te sütsz a kedvesednek palacsintát, ha a kedvében akarsz járni.
Kacsint rám, kedves akar lenni, most tényleg, tudom, de jelen pillanatban iszonyatosan nehéz elképzelnem, hogy bármikor az életben lesz olyan, hogy mi nyugodtan kettesben legyünk, és vígan sütögessem neki a palacsintát, aztán azt tehessünk amit csak szeretnénk. Akármit… Miért csinálod ezt magaddal, Naomi?
Nem elég ez, aztán jön a harangkongatás, és nagypapa nem rest párszor hátba paskolni Connort, nehogy megfulladjon itt neki, no, szerencsére abszolút nem erősen, teljességgel segítő szándékú a mozdulatsor. Kedves tőle egyébként, hogy megpróbál kimosni ebből a trutyiból, egészen ellágyulok tőke, hát még akkor, amikor azt mondja, hogy nincs olyan dolog, amit velem kapcsolatban cikinek érzek. Pillanatokon belül úgy vigyorgok rá, mint a tejbetök, és még fel is nevetek a baglyos papucsra.
- Ne máááár, tök cuki, baglyos párnám és takaróm is van. Panda ezért lecsapna.
Imádom… és ha eddig is szerettem volna megölelni, hát most még inkább kínoz a gondolat, hogy nem tehetem meg. Ráadásul még csak nem is emelem meg olyan gyorsan a kezem, hogy megfogjam az övét, ilyen az én formám. Egyébként, ezt nem is értem, lehet, azt hiszi, hogy kapna a fejére, ha a legcsekélyebb mértékben is hozzám érne?
- Jó válasz!
Hümmög egy sort nagyapa, és azt hiszem, hogy Connor ma már nehezen tudna olyat tenni, amivel végleg elvágja magát, aminek nagyon is örülök, csak épp most rajtam a fészkelődés sora. Muszáj némi kijózanító hideg víz a nyakamra…
- Ez vitathatatlan tény.
Pillantok rá mosolyogva, egészen könnyen keveredek kínos szitukba, még csak meg sem kell erőltetnem magam, meg aztán a mi kis történetünk is egy terhességi vitaminnal kezdődött. Az sem lehetett semmi.
- Kíváncsian hallgatunk bármiféle mókás történetet, cserébe talán én is elmesélek valamit az én produkcióim közül.
- Csak azt ne nagypapa…
Látszólag könnyedén emelkedem meg ültemből, és akkor is, ha tetszik, ha nem, közben nyomok egy puszit Connor arcára, önzőség tudom, de kell, szükségem van rá, és arra is, hogy tudja, senki sem fog ferde szemmel nézni rá, ha hozzám merészel érni. Egész modernek a nagyszüleim, pláne akkor hajlamosak mindent elnézni, ha kedvelnek valakit.
- Bocsánatot kérek mindenkitől, mindjárt jövök!
Remélem, Connor nem esik szét, amiért itt hagyom velük, de őszintén, eddig itt ma maximum engem ért bármiféle kellemetlenség, amikhez igyekszem jó pofát vágni, de most egy kicsit túlcsordult a pohár, egy kis hideg víz, és meditálás, aztán jól leszek.
Átvonulok hát a fürdőbe, és gyorsan megmosom az arcom, közben a nagy elkezdi leszedni a levesestányérokat, már ha mindenki befejezte, és elviszi a lábast is, jöhet a második fogás. Egészben sült csirke, körülötte minden jóval, burgonya, hagyma, répa, még egy kis rizs is van mellé a biztonság kedvéért, emlékszem, mennyire ki volt akadva, amikor közöltem, hogy fogalmam sincs, mit szeret Connor. Mindenesetre, szerintem kellőképpen jól megoldja az ilyen jellegű problémákat. Hamar rájövök, hogy meditálni azért nincs időm, de kicsit lecsillapítani magam bizonyosan.
- Na és Connor, mi az, amit szeretsz csinálni? Nekem a vadászat volt a nagy hobbim, ameddig képes voltam egyenesben tartani a puskát, most már túl öreg vagyok hozzá. Régen tanítgattam az unokámat is, nem ment neki rosszul, de sosem akart semmilyen állatra rálőni, és ha mellettem volt, mindig meglökött, hogy megússzák a vadak. Egy idő után inkább itthon hagytam.
Ecseteli a nagyapám mosolyogva, és valahol nagyon is büszkén, bár akkor mindig iszonyatosan bosszantottam ezzel, és sokszor kaptam a fejemre, de egy idő után elfogadta, hogy ilyen téren nem fog tudni megváltoztatni.

- Szuper!
Mandy mennyire fog örülni nekem, megint készenlétben kell majd állnia, persze, azt hiszem, nagyobb biztonságban lennék akkor Connor közelében, ha egy idősebb farkas is ott van. Fura egyébként, mert nem félek tőle igazából, nem emlékszem arra az esetre, amikor majdnem a vacsija lettem, és bár olvastam, de sokáig nagyon abszurdnak tűnt, kicsit még most is az. A múltkori eset a csókkal, és annak hatásaival már sokkal inkább zavart. Ettől függetlenül széles mosolyom jelzi, hogy örülök a dolognak.
- Kihívás elfogadva, már ha hajlandó vagy reggel hatkor kezdeni.
Nem mintha lenne bármi esélyem tartani vele a lépést, de a látszat fontos, ettől még ha együtt futnánk, az valószínűleg úgy nézne ki, hogy Connor röhögve tartja a leggyorsabb tempómat is, amíg én kiköpöm a tüdőm. Sosem leszek fizikálisan annyira topon, mint egy vérfarkas, de igazából nem is szeretnék, nálam nem az lesz a lényeg, lévén nem harcosnak szándékozom menni.
A nem alszom rendesen, ha nem fárasztottam le magam kapcsán elnyomok egy kommentárt, lévén úgyis a korával lenne kapcsolatos, azt meg ugye nem pedzegetjük. A másik témát, ami meg lefárasztás címén eszembe jut, pláne nem. Ettől még vicces, a kisgyerekek nem alszanak éjszaka, ha nem fáradtak le eléggé, gondolom ennek is a kölyök dologhoz van köze. Ami meg az önmagunk leamortizálását illeti, abban zseni vagyok én is, bár tény, hogy a lelkem sokkal inkább szeretem tépázni, de a testem esetében is remekül megoldom a dolgot.
Oké, az előbb én vigyorom jelezte, hogy volna mit hozzáfűznöm, most az ő szemein látszik, hogy magában tart valamit. Nem baj, mert ezen téma kapcsán ismét vörösödnék szerintem, mint állat, szeretem én a szép fakó bőrömet alapállapotában is.
- Nem én, a Pandám, biztosíthatlak, hogy ő kifinomultabb nálam ilyen téren. Én maximum azzal tudlak fenyegetni, hogy összekócolom a hajad...    
Kacsintok nevetve, bár mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, és most nem is az Őrzőségemre gondolok, hanem már az is elég, ha egy érzésem intenzívebb a kelleténél, és esetleg befolyásolom vele, vagy felhergelem a farkasát, és akkor még fizikai kapcsolatról nem is beszéltünk. Pontosan ezért kell most is kimennem, valahogy visszanyelni magamba mindent, hogy ne érezze, vagy legalábbis ne nagyon, akkor nem lehet baj.
- Látod, nagyapa, én mindig mondom, hogy veled ellentétben nem mindenki szereti égetni magát.    
- De nevetni mindenki szeret, vagy tévedek?
- Neeem, de nem biztos, hogy mindenkinek van vicces ciki sztorija, mert ugyan engem is kakilt már fejen galamb, ami másnak lehet, hogy mókás, de én elég kínosnak éreztem.    
Próbálom elhessegetni a témát, mert nagyon is egyetértek azzal, hogy ennek most nem erről kell szólnia, meg nem is az én szénné égésemről, istenem, ha egy tök komoly valakit hoztam volna ide, már biztos, hogy úgy nézne rám, mint egy dilisre. Szerencsére Connor jellemvonásai közé nem sorolható a túlzott komolyság, szóval azt hiszem, szerencsém van. Ennek ellenére egy kicsit muszáj vagyok elvonulni, és utálom, amiért otthagyom velük, de később majd elmagyarázom, hogy ez jó eséllyel mindenki érdeke.
Eszméletlenül jól esik a hideg víz, milyen jó, hogy nem szokásom sminkelni magamat, mert most elmosnám az egészet, a szemem környékét persze elkerülöm, az azért ki van húzva, de még így is elérem a kellő hatást. Kicsit fura látvány lenne, ahogy a kádnak döntve a hátam leülök a fürdőszobaszőnyegre, és behunyva a szemem veszem a mély lélegzeteket. Csak nyugi, nincs baj, Connor fantasztikus, a nagyiék mindig ilyenek, a kaja első osztályú, nem kell túlaggódni, minden rendben lesz. Végül eljutok arra a pontra pár perc múlva, hogy úgy gondolom, hellyel-közel ura vagyok az érzéseimnek, és nem fogok kiakadni, meg túlzottan nem merülök el a vágyakozásban sem, így már van merszem felkelni, és újra kimenni a többiekhez. Még pont hogy elcsípem Connor meglehetősen lelkes és pontos leírását a vadászattak kapcsolatban, és úgy vágom rá a választ, mintha legalábbis mindennap a hasonló mentségeket gyakorolnám.
- Hú, te is láttad azt a műsort valamelyik nap az animal planeten? Eszméletlen volt, ahogy pontosan bemutatták, hogyan vadásznak az oroszlánok, bár, ha jól emlékszem, az antilop volt, nem szarvas, bár szarv, szarv, tök mindegy.    
Közel sem, de nem akartam farkasokat emlegetni Connor kapcsán, valahogy fel kellett hát oldanom a szarvas említésével keletkező anomáliát is, bölény viszont megfordul az oroszlánok környékén is emlékeim szerint.
- Ha a fénykoromban lennék, elvinnélek vadászni, élőben sokkal érdekesebb, nekem elhiheted.
Hát, persze hogy elhiszi, meg lennél lepve, mennyire. Szerencsére azonban neki, mint szenvedélyes vadásznak, nem szúr szemet az ilyesmi, sőt, szereti, ha mások is képesek hasonlóképp viseltetni a téma iránt.
- Elég legyen a véres témákból, együnk inkább.
- Igen, Nagyi, a csirke is rituális öngyilkosságot követett el, hogy ma feltálalhasd nekünk.    
Nevettem fel, aztán már nyúltam is az eszközökért, hogy szedjek Connornak, azért remélem abban kisegített, hogy mennyit kér, de hamarosan újra csend telepedhetett az asztalra, míg ettünk. Hála a magasságosnak, mert bizony most rendkívül jól esett a lelkemnek egy kis nyugi, és szerencsére a nagyiék is belátták, hogy olykor jobb egy kis békesség, mint az én vérszívásom, meg aztán, valószínűleg megtudták, amit meg akartak, és nem volt szükséges tovább túráztatni Connort sem. Már csak a süti lesz hátra hamarosan, és szélnek leszünk eresztve, mondván, törődjünk csak egymással nyugodtan. Csak jussunk már el oda…