Jól van, akkor nem vagyok teljesen lökött, tudom én, hogy mennyit tud zabálni egy vele egykorú srác, van egy öcsém is, szóval bőven megtapasztalhattam a dolgot. Ráadásként ő még vérfarkas is, durva párosítás, az biztos. Összeszűköl a szemem a ránctalanító krémek említését, és egy mély sóhaj után lenyelem minden felháborodásomat. Végül csak megemelem magam mellé a két kezemet, mint a rendőrök pisztolyának célkeresztjében illik. - Vettem, nem élcelődök a korodon. Az már csak az én egyéni szociális problémám, hogy valahogy fel kell dolgoznom azt a hat évet, ami közöttünk van, de ezt már épp elégszer kiveséztük Pandával, hogy ne érezzem magam annyira rosszul miatta. - Úgy legyen. Szerencsére a Nagyi mellett könnyű feloldódni, Connort is úgy fogadja, mint mindenkit, bár nyilván ehhez hozzájárult az is, hogy nem nagyon tudok másként beszélni róla, mint vigyorogva, és csillogó szemekkel, szóval nyilván úgy gondolják, hogy ez bőven több mint barátság, a részemről biztos, csak azt adja az ég, hogy ne akarják kideríteni, hogy Connor mit érez. Elsüllyednék. Azt inkább nem is mesélem, hogy a nagyapám vadász volt, míg be merte vállalni, hogy egyedül mászkáljon a vadonban, abban sem vagyok biztos, hogy valamikor nem hívták el, de biztosan nemet mondott. Az biztos, hogy mágiaérzékenysége van, mert mióta Őrző lettem, észrevettem, hogy többet keresi az érintéseket, apró, lopott dolgok, de attól még feltűnik. Nem szégyellem el magam, amiért engem szórakoztatott a megjegyzés, jó, a Nagyi tényleg jól tartja magát, de ha az anyámnak nézi bárki, akkor tényleg vehetek ránctalanítókémet. Ezen az alapon mondjuk inkább elbőgnöm kellett volna magam. Eddig azt hittem, hogy fiatalabbnak látszom a koromnál, de hát ezek szerint tévedtem. - Ajánlom mindig Naominak is, de mostanában annyi ideje sincs, hogy aludjon egy jót. Sőt, tudom én, hogy titokban elkezdett valami küzdősportot is, csak azt nem tudom, minek. Megéri a sok kék-zöld folt? - Én is itt vagyok Nagyi, és nem űzök semmiféle küzdősportot, de tudod, milyen béna vagyok, állandóan elesek. Vonom meg a vállam, hazudok, természetesen, de nem akarom, hogy jobban aggódjon értem, mint eddig, márpedig, ha megtudja, hogy tényleg vannak ehhez hasonló edzéseim, akkor elkezdene kombinálni, hogy mi történt velem, amiért szükségem van ilyesmire. Szerencsére hamar elsikkad a téma, és jelenleg nincs is rajtam semmiféle erre utaló jel, kezdek egyre ügyesebb lenni, bár Gina mindig iszonyatosan megizzaszt. - Köszi, lehet, hogyha az otthonit látnád, kiröhögnél, az állatos… sőt, többféle is van, most kaptam Pandától egy baglyosat. Jah igen, Panda a barátnőm. Gőzöm sincs, hogy említettem-e már, de ha igen, akkor lehet, hogy nem épp egy állat nevével egybefűzve, fel vagyok készülve arra, hogy ő is nevetni fog rajta, mint anno Dimi. Nagypapa hozza a papírformát, Beccával sem volt éppenséggel kedves, bár ellenséges sem, remélhetőleg legalább ennyire képes lesz most is, bár ő már Jacksont sem kedvelte, holott ő eminens tanuló volt, mellé sportoló, és abszolút minden rezdülése rólam szólt, de valamiért nem fogadta el sosem, ezt nála nehéz eldönteni. - Jason Graham. Sokat hallottam már rólad, Connor Harris. A szemkontaktus elrebbenését vélhetőleg annak könyveli el, hogy ő az adott szituációban a határozottabb fél, amit biztos, hogy nem bán, szóval jelen helyzetben nincs belőle probléma. Tisztában van magával annyira, hogy tudja, nem olyan egyszerű jellem, és olykor egész ijesztő tud lenni a morcos viselkedésével, pedig épp olyan csupaszív, mint nagyi, csak hozzá nehezebb közel férkőzni. - Részemről a szerencse, aki boldoggá teszi az unokámat, azt mindig örömmel látom a házamban. ÚÚÚÚRISTEN. Megölöm. Hát, de ezt most így miért kellett? Kész szerencse, hogy a földre pottyanó állam nem látszik, mivel háttal állok nekik, de lábon kihordok egy kisebb infarktust. Most már teljesen biztos, hogy ma az égessük szénné Naomit jellegében fog eltelni. Nem hiszem el. Örülnöm kellene persze, hogy a nagypapa viszonylag jó arc vele, máskülönben nagyobb problémáink lennének, de azért ezt így a képébe tolni azt hiszem igencsak nagy túlzás volt. - Persze, hogy megtartottam. Először mélységes zavaromban le sem esik, hogy honnan tudhat ő róla, aztán amikor meghallom a következő mondatát, elkerekedett szemekkel nézek rá. Hát persze, ezt a mozaikot vajon miért nem tudtam a helyére rakni? De buta is vagyok… Mégis, amikor mellém ér, akkor legszívesebben megölelném, és el is indul a mozdulat, de valahol félúton rájövök, hogy attól tartok, ha megteszem, akkor többre is vágyni fogok majd, így inkább visszafogom magam. Az is segít kicsit, hogy megszólal a fejemben, és teljesen összezavar vele, ehhez még nagyon nem szoktam hozzá. - Persze, igazán kedves tőled, jó volna megteríteni. Ebből csak nem lehet semmi gáz, ugye? Már indulok is a konyhába, legalább teljesen megszűnik a kísértés, hogy ölelgetni kezdjem a… Connort. El is kezdek kipakolni, de a nagyi rögtön rám szól. - Ne azt, drágám, az ünnepi étkészletet, a bal felső szekrényben van. - Azt még soha nem is láttam... A nagyi csak elmosolyodott finoman, majd legyintett egyet felém, szerintem jobban is jártam, hogy nem válaszolt. Isten lássa lelkem, majdhogynem remegve nyitottam ki a szekrényt, és húztam ki először a tányérokat, majd az evőeszközöket, könyörgöm a megváltó kisjézusra, ne ezüst legyen. Nem kockáztattam, még le sem emeltem a porosodást gátló törlőkendőt róla, de hagytam, hogy kicsússzon a kezemből, és a földön landoljon az összes. Teljesen fölöslegesen aggódtam, de nem ez a lényeg, sokkal kínosabb lett volna, ha sunyiban kell kicserélni Connor szettjét, nagyi biztos észrevette volt. - Hát ezt nem hiszem el.... A lehető legmeggyőzőbben csattanok fel, és már hajolok is le, hogy elkezdjem összeszedni az evőeszközöket. - Nem is te lennél, kicsim. Dobáld csak be a mosogatóba, vedd elő a szokásosat. Mosolyog rám, én pedig gyorsan összeszedem a maradékot, Connornak pedig a kezébe nyomom a tányérokat, hogy vigye ki azokat. Még szerencse, hogy alapból is tök béna szoktam lenni, szóval nem feltűnő ez a kisebb katasztrófa sem.
Kicsi kell hozzá, hogy megpróbáljam kimenteni Naomit azzal, hogy csak engem szokott ütni-vágni, de nem biztos, hogy jól venné ki magát. Pedig szerintem marhára vicces, legalább is sokkal kevésbé ciki, mint azt elképzelni, hogy mindig elesik. De sejtem ám, hogy ez a herripotter képzés miatt van így, szóval inkább kussolok és hagyom, hogy ők meccseljék le ezt maguk között. Így nem is tűnök bunkónak se, ráadásul az esély is kisebb arra, hogy lebuktassam valaki elmés megnyilvánulással. - Egy panda adott neked egy éjszakai madarat. Értem. - vonom fel a szemöldököm, mert valljuk be, azért ez így elég viccesen hangzik - Áh, szóval te egy mackóval jársz? El kell kezdjek hízni. - vigyorodom el - Nyugi, csak húzlak, biztos jófej, ha baglyos mamuszt ad neked ajándékba. Kicsit azért megint irigy vagyok, amiért ennyiféle barátnője van. Nekem nincs egy sem. Mármint nem barátnőm, hanem úgy valaki, akivel megoszthatom a búbánataimat. De mindegy, most nem akarok ezen lovagolni, lovagolok ezen eleget akkor is, ha nem vagyunk épp egy légtérben.
Jézusom, képzelem, miket hallgatott rólam... Tényleg, miket hallhatott rólam? Állítólag Naomi nem emlékszik rám (állítólag), akkor mégis... Ugye nem? Nem, nem hiszem, hogy tudja, hogy vérfarkas vagyok, az hülyeség lenne. Mr. Graham bőre körül is cikázik a levegő, de ez nem lep meg, mágiaérzékeny, na bumm, bár ez jelentheti akár azt is, hogy a bácsinak is több titka van előttünk, mint azt mi gondolnánk. Vagy azt, hogy egyszerűen zsigerből érzi majd, hogy valami nem okés velem. - Nagyon igyekszem, uram, köszönöm! Mosolyodom el, próbálva nem túlságosan magabiztosnak és elégedettnek mutatkozni, de azt hiszem, hogy Connor lő, gól vagy mi. Eszembe sem jut, hogy ettől Nonó kényelmetlenül érezheti magát, mert hát... Ez volt a lényeg nem? Hogy a papus szeressen. Vagy legalább is úgy tűnjön, hogy kedvel. Egy picurkát. Egy iciri-picirit. Hála az egekben lakó bárányfelhőknek, nem kerekedik túl nagy bonyodalom a virággal kapcsolatos elszólásból. Rámosolygok végül, valami egészen furcsa megnyugvással teli hálával. Mintha ez az egész helyzet, és maga a virág jelenléte... Mi hárman, egy helyiségben, mintha ennyi kellene csupán ahhoz, hogy rend legyen a világban. - Ünneplünk valamit? Kérdezem, miközben a konyhapulthoz lépek, kissé teszetoszán, hiszen ismeretlen terepen mozgok, majd figyelem Naomit, ahogy az evőeszközökkel zsonglőrködik - finoman fogalmazva. Ha sikerül elkapnom a pillantását, láthatja, hogy nem teljesen értem, mert azért a saját bénázásaimból tanulva pontosan tudom, hogy ez kérem egy szépen előadott műbénázás volt. Meg sem fordul a fejemben, hogy esetlegesen az étkészlet lehet ezüstből is. Egész életemben örültem, ha nem kézzel kellett zabálnom. Vagy foggal, az utóbbi időszakban ugyebár. Átveszem a tányérokat, és mintha üvegszilánkokon taposnék, úgy csoszogok velük közelebb és közelebb az étkezőasztalhoz. Veszetten mantrázom magamban, hogy "ne ess le, ne ess le", és csak azt érzem, hogy a kamugipsz meghajlik a kezem hiánya miatt, így kicsit nagyobb zörrenéssel teszem le a stócot végezetül. De ez még menthető. - Bocsánat! - szisszenek fel rögvest - Kicsit nehezebben megy a gipszem miatt, de minden egyben maradt. Adok gyors tájékoztatást az ál-vészhelyzetről, aztán elkezdem szétpakolni a tányérokat. Nem tudom, hogy ki hol szokott ülni, négyen vagyunk. Talán Mr. Graham az asztalfőnél, de akkor meg Mrs. Graham egyedül marad. A legkorrektebb felállás az lenne, ha szembe ülne egymással a két pár (úristen), de ki tudja, errefelé mit hogyan szokás. Ha Nonó utolér az evőeszközökkel, az utolsó tányért tartva pillantok rá, aztán az asztalfőre, illetve az üresen álló tányér melletti közvetlen helyre. Be kéne nyögni valami olyat, hogy nagyon szép a ház. De ez most így olyan semmilyennek tűnne, meg kamunak is, úgyhogy inkább várok arra, hogy valami történjen, és kivételesen nem túráztatom feleslegesen a kicsi pofácskámat.
- Öhm, nem bukom a mackókra, szóval a hízást mellőzzük. A jófejségre csak bólintok, mi az, hogy a legjobb, bár némileg meg vagyok lőve a felmerülő gondolataim okán, de ez nem fontos, bele kell törődnöm, hogy jobb mindkettőnknek, de főleg nekem, ha a ruhák ott maradnak, ahol vannak, mert úgy legalább nem leszek felfalva. Lehet orvosolnom kellett volna eme aprócska problémámat, mielőtt megkeresem? Késő bánat. Mondanám, hogy ne kerülgesse a frász, mert senki nem tud semmi olyat, amit nem lenne szabad, nem vagyok ennyire alkalmatlan az Őrző létre, de még megismerkedésünkkor beszéltem róla, ami azt illeti, állítólag megállás nélkül, és mióta újra találkoztunk, megint elkezdtem emlegetni. A probléma csak az, hogy nyilván nekik is feltűnt, hogy kimaradt elég sok idő, de én azzal takaróztam előttük, hogy eddig tartott feldolgoznom a kettőnk közti korkülönbséget. Ez persze ebben a formában nem igaz, de nem is teljes hazugság. Blablablablabla... Tátogom az orchideáknak, épp csak nem mozgatom az ujjaimat is mellé, remélhetőleg Connor nem száll el attól, amit hallott, de ha ezt visszakapom az arcomba, tutira fel fogom húzni az orrom, még akkor is, ha igaz, mindannak ellenére, hogy nem emlékszem, de mindenki, aki jobban ismer, tudja, hogy nem voltam azóta önmagam, mióta eltűnt az életemből. - Ünneplünk, igen, a második fiút, akit a kisunokám valaha bemutatott. Azt hiszem, a Sharp hálóba újabb gól került, szerintem legközelebb megkérem a Nagyit, hogyha lehet, ne legyen ennyire konkrét, mert tiszta ciki, bár ez igazából már az ünnepi terítéknél bukott. Ez olyan, mintha én valami aggszűz lennék, és soha nem ismerkedem. Tény, hogy jó ideje nem, és a körülmények nem is tették lehetővé már New Yorkban sem, hogy hosszú távú kapcsolatba bonyolódjak, de ez akkor is úgy hangzik, mintha én lennék a világ leglúzerebb nője. Mindegy… - Az túlzás, hogy én mutattam be, te rágtad a fülem állandóan, hogy de miért nem hoztam még el szegény fiút, biztos imádná a főztedet. Mentem, ami menthető, van az a pont, amikor már én sem tolerálom túl jól, ha mindenből rosszul jövök ki, lehet, hogy ez nem olyan vészes, de így is azzal jön mindenki, hogy szerelmes vagyok, holott… nem tudom mi ez, de az emlékeimet elvették tőlem, és tökéletesen össze vagyok zavarodva az álmaim és a látomásaim miatt, nem segít, hogy mindenki készpénznek veszi a dolgot. Kicsit jó volna eltűnni a világ elől, csak vele, hogy rájöjjek, mi is az, ami bennem van, de lehetetlen, és még sokáig az is lesz. Még szerencse, hogy gondterhelt sóhajomat elnyeli a földre zúduló kés, villa és kanáltenger. Csak megvonom a vállam, amikor értetlenül néz, majd később megmagyarázom, akkor úgyis minden világos lesz. Közben összeszorított fogakkal várom, hogy megérkezzen az asztalhoz, és hála a magasságosnak nem hallok eget rengető csörömpölést, csak egy nagy zörrenést, amire nem bírok nem elvigyorodni, de szerencsére csak a Nagyi látja a dolgot, aki a tűzhely mellől odalép mellém, és cinkosan oldalba bök. Igen, neki kétségkívül szimpatikus Connor, bár nagyon nehéz nála elérni az ellenkezőjét. - Ohh, tényleg, mi történt a kezeddel, kis drágám? Mikor veszik le a gipszet? Biztos szörnyen viszket. Biztos… persze csak magamban érkezik az iróniától csöpögő riposzt, meg aztán, egyébként is jó kedvem van, csak épp az arcom lángol úgy nagyjából állandó jelleggel, amitől ki vagyok készülve. Csodálkozom, hogy senki nem olvasta a fejemre, hogy a kezébe adtam egy halom tányért, pedig ez még jogos is lenne, tök hülye vagyok. Végül odasietek az asztalhoz az evőeszközökkel, és az első, amit felteszek, nagyapa korábbi helyére kerül, így Connor is tudja, hogy ő bizony marad ott, a Nagyi pedig a konyhához közelebbi oldalon ül, így a többi jó is lesz. - Jöhet a leves, Nagyi! Még gyorsan beszaladok a konyhába egy fa alátétért, hogy ne süljön meg szegény terítő a lábas alatt, aztán már minden kész is. Végül a papa hozza be a szép adag, még forró levest, és teszi le az asztal közepére, majd le is csüccsenhetünk rögtön, én szokás szerint az első vagyok, aki leül, mert általában már csorog a nyálam ilyenkor, annyira éhes vagyok. - Húsleves? - Persze drágám, mi más lenne hétvégén? - Éééés utána? - Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Koppint az orromra vidáman az időközben helyet foglaló nagypapám, nesze nekem, kellett nekem annyit rágni Connor fülét a fiatalságával. Karma vagy mi. - Ülj csak le Connor, ne ácsorogj ott! Oké, eddig jó, úgy tűnik papa is bírja, vajon mikor köszönt be a katasztrófa? Az eddigiekből kiindulva nagyon kell vigyáznom arra, hogy mit csinálok, mert általában miattam történik meg a baj. Lenézek a késemre, oké, rohadt éles, ezzel vigyáznom kell, de olyan sablonos lenne, hogy csak nem vágom meg magam. - És, mit csinálsz, ha épp nem az unokám megy az idegeidre? - Köszi, Papa, én is szeretlek! Közben szedek Connornak levest, tudom, nem vagyok a felesége, vagy valami ilyesmi, de én mindig ezt látom itt, valahogy magától jön, hogy ez a nő dolga.
Fura, de tökéletesen meg vagyok elégedve ezzel az ezüstéremmel. Mármint cseppet sem zavar, hogy nem én vagyok az első, meg a legjobb meg a nem is tudom én, hogy micsoda. Nem érzek megfelelési kényszert, hogy felnőjek az elsőhöz. Kicsit azért az én fejem is felforr a dologtól, ámbár azért tökre megható szerintem, hogy ennyire ünnepinek tekintik, hogyha Naomi... kedvel valakit. Mármint, fordított esetben nekem tökre jól esne. Plusz... Engem sosem ünnepeltek igazán. Még szülinapom se nagyon volt, persze amikor kicsi voltam, kaptam tortát, meg ajándékot, de az már nagyon régen volt. - Ez nagyon kedves. Szolidan fejezem ki az örömöt, amit érzek, mert azért az marha ciki lenne, ha élből Grahamnagyi nyakába borulva köszönném meg a gesztust. Érzem és látom, hogy Naominak ez így valahogy mégsem olyan pozitív, mint ahogy én értékelem, de majd ha ketten leszünk, akkor elmondom neki az én ézeteimet is. - A lényeg, hogy itt vagyok, nem? - nevetek fel kicsit - És az is biztos, hogy jól fogok lakni, csoda, ha a tányért nem nyelem le hirtelen. Talán ezt nem kellett volna, adom itt mindenki alá a pacit, hogy fejlődő szervezet vagyok, meg ilyesmi. Nem baj, késő bánat, és egyébként is, talán kár lenne kerülni a nyilvánvalót, vagy úgy tenni, mintha nem lennék még kurvára kiskorú. Eljön még az a pillanat egy szép napon, amikor Naomi talán kételkedni fog bennem, és minden hitelemben, amit eddig megszavazott nekem. De talán meg fogja érteni, hiszen az egy dolog, hogy én már azóta kamuzok ész nélkül, hogy beszélni tudok, de most, hogy herripotter lett, jobb, ha megbarátkozik a ténnyel, hogy neki is el kell majd kezdenie űzni ezt a nem épp tisztességes sportot. Mint a vízfolyás, olyan egyszerűséggel adok jelentést az állapotomról. - Sportbaleset. Rosszul estem snowboardozás közben, három helyen törött el, szóval egy darabig még nélkülöznöm kell. - kedvem lenne felnyihogni egyébként, hogy hát, ami nincs ott, az nehezen viszket, de azt hiszem jobb, ha nem vetemedek ilyesmire - Ki lehet bírni. Jobban fáj, mint amennyire viszket. És még csak nem is hazudtam, tekintettel arra, hogy nagyjából másfél órája van csak rajtam ez a cucc, tök igénytelennek érezném magam, ha ennyi idő elteltével már bepállottam volna alatta. Naomi közbenjárását figyelve már minden tányérról pontos képet kapok. Valahol sikerélmény ez az egész, mármint, hogy így együtt tudunk dolgozni, és cseppet sem zavar, hogy jelenleg ő "vezet" engem, én pedig követem. A fő cél az, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Amikor elkészültünk, az előttem lévő szék támlájába kapaszkodva állok tovább, mint egy fasz. Nem elég, hogy Naomi leült, én azért megvárom, hogy a levest hozó Grahampapa is leüljön. Nem tudom, ezt diktálja valami, aminek egész biztos a sokszor belém gyepált hierarchiához van köze. Jó, ő nem farkas, és simán le tudnám gyűrni, ha akarnám, de ebben a felállásban mégis ő a kis közösség Alfahíme, és addig jó nekem, amíg így tudok rá tekinteni. Az engedélyre szinte megkönnyebbülve szusszanok, és foglalok helyet. Azért valahol örülök is, mert Naomi olvashat az apró jelekből, hogy hogyan is működünk mi úgy általában. Persze az emberi szemnek ez most inkább tűnhet túlzott udvariasságnak vagy épp teszetoszaságnak, de az emberi világ bekaphatja. Grahampapa kérdésére, és a röpke párbeszédre a rokonok közt muszáj vagyok elvigyorodni, és mielőtt válaszolnék, elhadarok egy röpke köszönömöt Naominak, amiért szed nekem, bár ez annyira nem szokatlan, mert Faye is szokott szedni nekem. El lennék kényeztetve? - Iyenkor általában én szoktam az ő idegeire menni, csak hogy meglegyen az egyensúly. - vonok vállat, bár biztos vagyok benne, hogy a kérdés nem pont erre ment ki - Próbálok felzárkózni a tanulásban, Mr. Graham. - vallom be őszintén - Sajnos abba kellett hagynomaz iskolát, szeretném befejezni, aztán pedig egyetemre menni. Közben a Holiday Inn Express-ben dolgozom és néha a Síparadicsomban is besegítek. A nevelőanyámmal élek, tudja, az édesapám egyik napról a másikra eltűnt, és meg kellett állnom a saját lábamon valahogy... A nevelőanyám pedig már így is épp eleget tesz értem, nem szeretném még túlzott költségekbe is verni. Pedig biztos lenne pénze az oktatásomra, hiszen főorvos a kórházban, de egyébként tényleg nem akarom így kihasználni Faye-t. Már így is többet köszönhetek neki, mint azt szavakkal ki tudnám fejezni. Láthatják rajtam, hogy nem szégyenlem bevallani az utat, amin járok. Ez talán még jó is lehet, feltéve, ha nem úgy képzeltek el, mint egy gazdag, jó módú politikus vagy mérnökházaspár gyerekét, akik az alaszkai elit keménymagjából integetve tolnak mindent alám, és a leendő... feleségem alá. Most ezzel nem azt mondom, hogy Naomi tutira a feleségem lesz, csak hát ha már jövőképről van szó, én nem tudom biztosítani Nonónak azt, amit talán minden tisztes szülő elvárhatna. A kisebb monológ és az esetleges csoportos jóétvágyatkívánásba társulás után rávetem magam a levesre, és nem vagyok rest kifejezni az elégedettségemet Grahamnagyi felé. - Igaza volt, Mrs. Graham, tényleg imádom a főztjét! Kicsit azért utálom, hogy nem nagyon tudom irányítani a helyzetet. Mit kéne kérdeznem? Hogy ők mivel foglalkoznak? Jógával, persze, de illik ilyet kérdezni a nyugdíjasoktól? Nyugdíjasok egyáltalán?
- Semmiség, Connor! A Nagyi roppant empatikus személyiség, talán valamit leszűrt abból, hogy Connornak ez mennyire jól esik, ezért a szelíd, békés tekintet és mosoly az arcán. Már most borítékolom, hogy ő is kap majd egy meleg nagyiölelést, ha a távozás mezejére lép, és biztos vagyok benne, hogy épp annyira fog jól esni neki, mint amennyire összefacsarja a szívét. - Igen, ez a lényeg. Röpke gondolkodás után felelek csak, elvégre én tudom, hogy min mentünk át mindketten, míg végül sikerült egy ennyire békésnek mondható helyzetben kikötnünk. Komolyan nem vagyok egy pesszimista jellem, de folyton attól félek, hogy mikor fújja el az egészet egy nagyobb szélvihar. Ettől még mérhetetlenül örülök annak, hogy itt van, és hogy megismerhetik a nagyszüleim, és persze fordítva, hisz nekem ők a szüleim az igaziak helyett. Tudom, hogy hazudni fog, nem tehet mást, nekem ezzel nincs bajom, hónapok óta én is hazudok nekik, nincs választásom ezzel kapcsolatban. Utálom az egészet, de ez van. Az egy dolog, hogy mindenki más is űzi, akinek köze van ehhez a világhoz, de az attól még nem vígasztal abban, hogy nekem is kell, és abban sem fog, hogy biztosan egymásnak is kell majd hazudnunk, ő tudni fogja rólam, ha megteszem, én viszont róla nem biztos, egyelőre azonban nem gondolok erre, csak megmérgezné az egyébként kellemes látogatást. Az mondjuk érdekelne, hogy ez már valami betanult szöveg, vagy most adja elő hasból, de érthető módon erre sem most fog fény derülni. - Még szerencse, hogy csak a kezed tört el, elég csúnya esés lehetett. Sápítozik a Nagyi, bár az sem volna kevésbé a sajnálatára méltó, ha tudná a valódi sztorit, noha azzal én sem vagyok éppenséggel tisztában, de azóta nem is forszíroztam, nem akar róla beszélni, kész, pont, fölösleges erőltetni, én sem mondtam el neki, hogy mi történt a Vörös Holdon, és nem is áll szándékomban. Tudom nagyjából, hogy megy ez a farkasoknál, de azt azért kötve hiszem, hogy Connor bundása elfogadna egy öregembert dominánsabbnak, valószínűleg, szerencsénkre éppen ide se bagózik, ami nagyon is jól jön, utálnám, ha a nagypapámnak akarna esni valami olyanért, amiről neki gőze sem lehet. Jó, történetesen elég jól ismeri Alaszka vadállományát, így a farkasokat is, de attól még számára a hierarchia nem létezik. - Vagy inkább kölcsönös a dolog. Érkezik a második javítás részemről, mielőtt Connor belekezdene a beszámolójába, hiszen ez valahogy oda-vissza működik, még ha nem is konkrétan erről van szó, de ugratásban és vérszívásban biztos nincs hiány. Kíváncsian hallgatom, mert ezekről még én sem tudok. Vajon tényleg szeretne egyetemre menni? Arra mondjuk már most keresztet vethetek, hogy olykor beugorjak ebéddel a munkahelyére, mint ahogy Pandát is meg szoktam látogatni, nem mintha tudtam volna, hogy dolgozik. Tisztára olyan ez, mint valami felzárkóztató tanfolyam. - Szegénykém, milyen hamar arra kényszerültél, hogy dolgoznod kelljen. Még szerencse, hogy a nevelőanyád ott van neked, szép tőle, hogy gondodat viseli, amennyire tudja. Motoszkál a fejemben egy elfeledett emlékem leírása, az ütésnyomok Connor karján, és ezzel tudom csak kapcsolatba hozni az apját, ennél fogva én nem sajnálom, hogy lelépett, legalább nem bántja. Tudom, hogy náluk ez másként megy, és olykor megesik az ilyesmi, de attól még én valószínűleg nem kezelném jól, mint ahogy azt sem érteném, hogy a kezével mi történt és miért. Egyszer majd biztos tiszta lesz minden, de fogalmam sincsen, hogy mikor jön el az az idő. - Szomorú az élet, nemde, kedveskéim? Szorítja meg nagyapám kezét, aki azonnal fel is morran, mert tudja, hogy kit akar felemlegetni a Nagyi, én pedig tüntetőleg kinézek az ablakon. Azóta sem voltam hajlandó az anyámról beszélni senkivel sem, hogy Panda szőnyegén összeomolva zokogtam, és azt a témát sem óhajtottam semmilyen szinten firtatni, hogy, ha apámmal bármi történik, a húgom hozzám fog kerülni. Ez olyan dolog, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni, és imádkoztam a sorshoz, hogy apám még jó sokáig éljen. Szerencsére nem folytatja, talán mert mi értjük, és legalább Connor ebédjét nem szeretné tönkretenni, ha már a nagypapáé és az enyém a béka popsija alá zuhant. Isteni, csak tudnám, hogy sikerült anyára asszociálnia az egészből, de egy mély, szomorú sóhajjal próbálom elengedni az egészet, még jókor is jön, hogy a fiatal farkas elkezd enni, és rögtön ki is mutatja, mennyire bejön neki a Nagyi főztje. - Jaj, köszönöm szépen, nagy öröm ez nekem, egy magamfajta itthon ülő vénasszony már szinte csak ebben leli örömét a kis családján kívül. Ellágyulva, már-már bocsánatkérőn pillant nagypapára, aztán rám, hiába, ő sosem adta fel a reményt, hogy a lánya egyszer észre tér, de ez sajnos sosem történt meg. Papát jelenleg jobban érdekli Connor, mint a múlton való céltalan kesergés, szóval inkább hozzá beszél. - A tanulás fontos, muszáj, ha nem akar az ember leragadni valami kulimunkánál, ahol csak ugráltatják. Jól teszed, hogy gondolsz a jövődre. Connor nem tudhatja, de nekik sosem volt fontos a pénz, ebben a családban csakis anyámnak volt az, meg aztán, olyan mértékű örökségem van, amit akkor sem fogok tudni elkölteni, ha több mint százharminc évig élek. Ezzel szerintem szintén nincs tisztában, mert apám egyik gyógyszertárának nevében sem szerepel a vezetéknevünk. Hála az égnek, New Yorkban persze sosem volt kérdés, hogy hová tartozom, ott mindenki ismeri az apámat, itt szerencsére nem. A nagypapának viszont sokkal inkább számít, ha valaki van annyira erős jellem, hogy a legmélyebb gödörből is ki tudjon mászni. Tudom, mert akkor nőttem fel a szemében, amikor látta, hogy nem fogom feladni Mayát. Ő még nem tudja, amit én igen, nem volt merszem elmondani, hogy elengedtem, hisz a lányom boldog. - Egyébként, mi a kedvenced, Connor? Szívesen elkészíteném legközelebb. Haha… mondjuk frissen levadászott szarvas? Ezt azért elég merész lenne benyögni, szerintem senki sem találná viccesnek. Mindenesetre inkább elpoénkodom, minthogy a legközelebbre gondoljak, még ezt sem éltük túl, erre a Nagyi már tervezget. - Jól van már, azért az esküvői harangokat még ne kongasd, drágám. - Jaj, dehogy is, ne túlozz már, Jason Graham. Beleprüszköltem a kanalamba, aminek hála egy adagleves szanaszét repült. Nem tehetek róla, de imádom, mikor a Nagyi annyira felpaprikázza magát, hogy a teljes nevén szólítja a papát. A témájukon már fenn is akadok, ha egy fiú neve szóba kerül, ő már rögtön elkezd kombinálni, javíthatatlan romantikus, és fixa ideája, hogy a házasság szentsége mindenkinek jár. Én fölöslegesnek tartom, gyerekem úgysem lehet, így nem is adhatnám meg senkinek a család érzetét, noha Connorral ez egyébként is lehetetlen lenne. Persze mindketten egyszerre csattannak fel a nevemet szajkózva, amire ismét csak kuncogni vagyok képes, s csak akkor szólalok meg ismét, amikor értetlenül néznek rám. - Csak cukik vagytok, és bocsi a terítőért, majd kimosom. - Attól mentsen meg az ég mindenkit. - Ez valami fogadás köztetek, hogy ki éget be jobban, vagy mi? Vonom fel a szemöldököm, erre cinkos pillantást váltanak, aztán a papa Connorra néz megint. - Ki áll nyerésre? Még kacsint is egyet mellé, nekem meg kedvem lenne lefejelni az asztalt.
- Áh, volt még pár kisebb-nagyobb zúzódásom, de azok már alig látszanak. Legyintek végül a felszabadult és ép kezemmel. Ja, végső soron fél évet vegetálni törött lábakkal meg sajgó mindenséggel tényleg benevezhető a kisebb-nagyobb zúzódás kategóriába. Már ami a mi köreinket illeti. Valahol teljesen biztos vagyok abban, hogy nem lenne kellő mód arra, hogy Naomival megértessem mindezt, régen sem tudta elfogadni, hogy a mi világunkban ez nem kegyetlenség, inkább amolyan tockosféle. Én speciel még hálás is vagyok érte, tekintettel arra, hogy legalább tovább fejlődik a regenerációm.
- Igaz, kölcsönös. Az ideúton is remekül ment. Nevetek és visszagondolok a ránctalanító krémes keserű pirulára, de már olyan távolinak tűnik, mintha napokkal ezelőtt történt volna meg. Grahampapa nem harapja le a fejemet, még csak csúnyán sem néz rám, a nagyi pedig evidens, hogy szociális érzékenységgel közelíti meg a témát. - Nem is tudom, mi lett volna velem nélküle, szóval tényleg hálás vagyok. Legalább is igyekzem az lenni. Természetesen nem csak és kizárólag a ház konyhájának folytonos lerombolásával, de majd ha kicsit jobban beindulnak a dolgaim és megtanulok még néhány ház körüli dolgot is, akkor biztos jobban fognak sikerülni a kísérleteim. Már épp mondanám, hogy valóban kezdek felengedni a kisebb-nagyobb, de szerencsére kevéssé rázós nyitány után, hiszen végső soron a nehezén már túl vagyok. Szeretnék megkönnyebbülni, hiszen már az a fránya nyakkendő sem szorít annyira, mint eddig, de felhőtlen boldogságom csakhamar elillan, amikor egyértelműen és haraphatóan megváltozik a szoba légköre. Azt hiszem, elég terjedelmes méretű kakiba tenyereltünk. Próbálok nem feltűen bámészkodni, pedig a tekintetem az idős pár kezeiről az arcukra, majd Naomiéra ugrál. Égeti a bőröm az érzelemhullám, nagyon szeretném megdörzsölni a Nonó felé eső felkaromat, de helyette csak fészkelődöm a széken, és végül inkább eszem és a kanálban úszó levest bámulom a többiek helyett. Talán alkalmatlan pillanatban, de meg is dícsérem, nem tudom, talán zavar a kínos csend, meg úgy... Szívesen kizökkennék ebből a fullasztó állapotból. - És persze a jógában! Hívom fel a figyelmét arra, hogy a belépéskor ez is szóba került, gondolom, ha nem lelné benne örömét, nem csinálná. A nyugdíjasok az én világomban ilyenek. Sokáig nyugdíjas akartam lenni, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, mert akkor tényleg csak azt kell csinálni, ami szórakoztat. Persze akkor egész napos matchboxozást tervezgettem magamnak, szép álmok, meg bilibe lógó (fél)kezek... - Megteszem, amit tudok. Abba inkább nem mennék bele, hogy micsoda jövőt fest elém a jelen, mert ez megint olyan téma, amit családi körökben nem vesézünk ki. Naominak pedig már éppen eleget rinyáltam miatta, szerintem felfogta a félelmeimet, nem akarom, hogy úgy érezze, hogy mindig a saját szerencsétlenségemmel túráztatom. - A palacsinta. Egyértelmű! - nevetek fel - Nincs kimondottan kedvencem, mindennek tudok örülni. Az intézetes koszt, na meg a hetekig tartó koplalás után tényleg mindent megbecsül az ember. Persze nem adhatom elő, hogy hát, eltelt pár hónap úgy az életemből, hogy nem volt előttem egy tál meleg étel sem. Oké, akkor... Ez most az a csípkelődés, aminek örülnöm kellene? Én mondjuk nem prüszkölöm ki a levest, csak félrenyelem. Gyönyörűen nézhetünk ki. Naomi szája elől leves fröcsög, én össze-vissza köhögök és krákogok, komolyan, nevezni kellene bennünket valami családos valóságshowba, mert ez komolyan életveszélyes. - Nem, dehogy is, Nonó, biztosan nem... - mondhatom én a magamét, Grahampapa meg még kacsint is nekem egyet, hát basszus... örülnöm kellene, hogy közvetlen az öreg, de az meg faszul venné ki magát, mert Nonónak egyértelmű, hogy nem király így a helyzet. Két tűz közt érzem magam, tényleg. Nagyon durván. - Sajnos eddig null-null. Nem igazán van olyan dolog, amit Naomi kapcsán cikinek éreznék... - próbálom menteni a menthetőt és még csak nem is hazudok - Jó, talán a baglyos papucsa, de azt még úgysem láttam. Így most jó? Ez most jó? Megérintsem, mit csináljak? Istenem, még csak hozzáérni sem igazán merek, mert hogy nézne már az ki, vagyis biztos jól, de mi van, ha Grahampapa a meglévő karomat tálalja fel főételnek? Basszus... Maradok inkább annál, hogy finoman Naomi vállára teszem a kezem, a hüvelykujjammal pedig végigsimítok a bőrén, és már gyorsan el is veszem, mintha tiltott helyen nyúlkálnék. Sírok... - Egyébként meg nyugi, szerintem azért is jövünk ki ennyire jól, mert mindketten világbajnokok vagyunk a nyilvános égésben. Mintha ezzel most felvennék valamifél "ide lőjetek Grahamék!" táblát a nyakamba, hogy engem is lehet ám cikizni nyugodtan. Vagy ugratni vagy tudom is én. Pedig pont ezt akartam elkerülni, de nem tudom, hogy melyik lenne a rosszabb. Ha Nonó amiatt érezné magát rosszul, mert ő volt egész nap a céltábla helyettem, vagy ha nekem kellene szégyenkeznem, amiért kikezdtek a rokonok. Őszintén? Aki egy kicsit is önző, jobban viselné a második verziót. Rólam meg lepereg, igazából nem magam miatt fájna semmi, csak miatta. Aki háromszázas tankfarkasok beszólogatásai közt él, az kicsit jobban bírja a strapát.
Hajaj, de még milyen remekül, bár még mindig inkább szórakoztat ez az egész adok-kapok, minthogy megsértődjek rajta, egyébként sem szokásom mellre szívni a dolgokat, rossz napjaim persze nekem is vannak, de nem olyan gyakran szerencsére. Ez a nevelőanyja biztosan farkas, talán olyan számára, mint nekem Mandy. Apropó, vajon mit szólna, ha tudná, hogy a Mentorom két házzal arrébb lakik? Még nem tettem le arról, hogy egyszer semmissé teszem az egymás felé irányuló rossz érzéseiket, de egyelőre még jobb szeretnék azzal foglalkozni, ami köztünk van, ilyen szempontból most valóban önző vagyok, de nem érdekel. - Egyszer szívesen megismerném. Említem meg, tudom, hogy jó eséllyel beletenyerelek a tutiba, de attól még szeretném jobban megismerni, és ez vélhetőleg azzal jár, hogy azokat sem ártana ismernem, akik közelebb állnak hozzá. Nagyon szívesen bemutatnám Pandának is, ki tudja, talán valamikor arra is sor kerülhet majd. A röpke, kellemetlen jelenetsor megmentéséért roppant hálás vagyok Connornak, sem most, sem máskor nem vágyom anyáról beszélni, ez valahol olyan fájó pont nekem, mint neki a Teremtője eltűnése. A másodiké… Nekem legalább csak egy borzasztó anyám volt. - Igen, igen, a jóga. Tényleg a snowboardozáson kívül sportolsz valamit? Naomi minden reggel fut, még fénykoromban sem bírtam volna, néha nem értem, honnan van hozzá energiája, hogy annyival korábban keljen. Úgy, drága nagyikám, hogy máskülönben megzakkannék. Teljesen rosszul vagyok, ha mondjuk elalszom, ritkán fordul elő, de az egész napom tönkremegy miatta. Örülök egyébként, hogy ilyen érdeklődőek, legalább nem nekem kell folyamatosan zagyvaságokról csicseregni. Jövő, csodás téma, én már azt sem tudom, holnap mi lesz, és tisztában vagyok vele, hogy én mondtam, hogy csak hagyjuk, hogy történjenek a dolgok, nem kell rajta agyalni, de utálom, hogy nem ölelhetem meg nyugodtan, és még egy csók sem fér bele, mert baj lehet belőle. Legalább vallásos lennék, akkor még ezen gondolatomért is mélységesen szégyellnem kellene magam, és türelmesen várni az oltár elé járulást, ami esetünkben szerintem sosem lesz téma. Már a poénkodás témakörén kívül. - Akkor, ha jól sejtem, ebéd után palacsintát fogsz sütni? - Majd te sütsz a kedvesednek palacsintát, ha a kedvében akarsz járni. Kacsint rám, kedves akar lenni, most tényleg, tudom, de jelen pillanatban iszonyatosan nehéz elképzelnem, hogy bármikor az életben lesz olyan, hogy mi nyugodtan kettesben legyünk, és vígan sütögessem neki a palacsintát, aztán azt tehessünk amit csak szeretnénk. Akármit… Miért csinálod ezt magaddal, Naomi? Nem elég ez, aztán jön a harangkongatás, és nagypapa nem rest párszor hátba paskolni Connort, nehogy megfulladjon itt neki, no, szerencsére abszolút nem erősen, teljességgel segítő szándékú a mozdulatsor. Kedves tőle egyébként, hogy megpróbál kimosni ebből a trutyiból, egészen ellágyulok tőke, hát még akkor, amikor azt mondja, hogy nincs olyan dolog, amit velem kapcsolatban cikinek érzek. Pillanatokon belül úgy vigyorgok rá, mint a tejbetök, és még fel is nevetek a baglyos papucsra. - Ne máááár, tök cuki, baglyos párnám és takaróm is van. Panda ezért lecsapna. Imádom… és ha eddig is szerettem volna megölelni, hát most még inkább kínoz a gondolat, hogy nem tehetem meg. Ráadásul még csak nem is emelem meg olyan gyorsan a kezem, hogy megfogjam az övét, ilyen az én formám. Egyébként, ezt nem is értem, lehet, azt hiszi, hogy kapna a fejére, ha a legcsekélyebb mértékben is hozzám érne? - Jó válasz! Hümmög egy sort nagyapa, és azt hiszem, hogy Connor ma már nehezen tudna olyat tenni, amivel végleg elvágja magát, aminek nagyon is örülök, csak épp most rajtam a fészkelődés sora. Muszáj némi kijózanító hideg víz a nyakamra… - Ez vitathatatlan tény. Pillantok rá mosolyogva, egészen könnyen keveredek kínos szitukba, még csak meg sem kell erőltetnem magam, meg aztán a mi kis történetünk is egy terhességi vitaminnal kezdődött. Az sem lehetett semmi. - Kíváncsian hallgatunk bármiféle mókás történetet, cserébe talán én is elmesélek valamit az én produkcióim közül. - Csak azt ne nagypapa… Látszólag könnyedén emelkedem meg ültemből, és akkor is, ha tetszik, ha nem, közben nyomok egy puszit Connor arcára, önzőség tudom, de kell, szükségem van rá, és arra is, hogy tudja, senki sem fog ferde szemmel nézni rá, ha hozzám merészel érni. Egész modernek a nagyszüleim, pláne akkor hajlamosak mindent elnézni, ha kedvelnek valakit. - Bocsánatot kérek mindenkitől, mindjárt jövök! Remélem, Connor nem esik szét, amiért itt hagyom velük, de őszintén, eddig itt ma maximum engem ért bármiféle kellemetlenség, amikhez igyekszem jó pofát vágni, de most egy kicsit túlcsordult a pohár, egy kis hideg víz, és meditálás, aztán jól leszek. Átvonulok hát a fürdőbe, és gyorsan megmosom az arcom, közben a nagy elkezdi leszedni a levesestányérokat, már ha mindenki befejezte, és elviszi a lábast is, jöhet a második fogás. Egészben sült csirke, körülötte minden jóval, burgonya, hagyma, répa, még egy kis rizs is van mellé a biztonság kedvéért, emlékszem, mennyire ki volt akadva, amikor közöltem, hogy fogalmam sincs, mit szeret Connor. Mindenesetre, szerintem kellőképpen jól megoldja az ilyen jellegű problémákat. Hamar rájövök, hogy meditálni azért nincs időm, de kicsit lecsillapítani magam bizonyosan. - Na és Connor, mi az, amit szeretsz csinálni? Nekem a vadászat volt a nagy hobbim, ameddig képes voltam egyenesben tartani a puskát, most már túl öreg vagyok hozzá. Régen tanítgattam az unokámat is, nem ment neki rosszul, de sosem akart semmilyen állatra rálőni, és ha mellettem volt, mindig meglökött, hogy megússzák a vadak. Egy idő után inkább itthon hagytam. Ecseteli a nagyapám mosolyogva, és valahol nagyon is büszkén, bár akkor mindig iszonyatosan bosszantottam ezzel, és sokszor kaptam a fejemre, de egy idő után elfogadta, hogy ilyen téren nem fog tudni megváltoztatni.
Csak széles mosollyal pillantok rá Naomira, hiszen én is gondolkoztam ezen az elmúlt percekben. Mintha olvasna a gondolataimban. Tényleg, vajon az Őrzők értenek az ilyesmihez? Mert ha igen, akkor azt hiszem, hogy jobb lesz belehúznom a mentális kézségeim fejlesztésébe. - Meg van beszélve! Egyáltalán nem kellett győzködni, nagyon könnyen adom be a derekam, amiből talán árulkodó lehet, hogy tervben volt, hogy felvetem neki. Mondjuk persze az is kérdés, hogy mennyire érezné magát kényelmetlenül egy évszázados farkassal összezárva, legyen az bármennyire kedves és bájos, amilyen Faye emberi valója. Sejtem ám, hogy mi az oka annak a bizonyos reggeli futásnak, gondolom hozzá tartozik az edzéséhez. Furcsa belegondolni, hogy végső soron ugyanabban a cipőben járunk, ami a tanulást illeti, bár tény és való, hogy ő jóval hamarabb a maximumon lesz, mint én. - Én is szoktam futni. Mondjuk Naomit nem én vettem rá, de ki tudja, ezentúl lehet, eljárhatunk együtt. - ami nem lenne rossz, csak hát, esélyes, hogy túl sokszor hagynám le - Kinti gyerek vagyok az az igazság, szóval nem is nagyon alszom rendesen, ha nem fárasztottam le magamat eléggé. Tanulok önvédelmet, kirándulok, szaladgálok... Mászok. Ilyesmik. Meg rendre szanaszét töröm magam ugyebár. Tessék, nem vagyok egy életbiztosítás, de ha egyszer Naomiból véletlenül (mondjuk balesetből) Mrs. Harris válna, legalább örvendhet, hogy a biztosító állandóan fizeti a számláinkat. Milyen vicces, balesetből házasodni... Képzelem, ahogy megbotlik a küszöbön és véletlenül ujjal előre beleesik a karikagyűrűbe. Illetlenség lenne azt mondani, hogy köszönöm, de épp elég rendesen el vagyok látva palacsintával Faye-nek hála. Elfojtott vigyorral pillantok Naomira, és kedvem lenne valami olyasmit odaszólni, hogy "tegyél a kedvemben, asszony!", de... nem teszem, csillogjon csak a szemem gyanúsan ki-nem-mondott-ugratás fénnyel. - Na ne fenyegess, Gerard Durell... Nevetek én is, de hát most nincs igazam? Tiszta állatfarm. Itt vagyok én farkasnak, van egy kutyája, egy Panda a barátnője és tele van baglyos cuccokkal. Ha tudnám, hogy Naomi le akarja hűteni magát, oldalba bökném, hogy már megint egyre gondolunk, mert a "jó válasz" után én is szívesen dugnám a fejem a Chenába, már csak megkönnyebbülés címszó alatt is. Hálás mosollyal pislantok az öregre, Naomi fészkelődése azonban érezhetően tolul az oldalamba. Az az igazság, hogy nem nagyon tudok semmi olyat mondani, ami tényleg szórakoztató lenne anélkül az aprócska tényen kívül, hogy vérfarkas vagyok. Szóval ha majd tényleg mesélnem kell, akkor eléggé nagy bajban leszek, és joggal kaphatom meg a szar humor kitűzőt, szóval inkább... - Feltétlenül, bár szerintem jobb lenne, ha a mai napról inkább az első találkozásra emlékeznénk a jövőben, nem pedig arra, hogy milyen szerencsétlenül tudunk kijönni a legtöbb helyzetből. Mint például ebből is, de azért mosolygok, és gondolom azért annyira nem meglepő, hogy emberként sem szívesen égetném magam önszántamból, hacsak nem muszáj. Plusz az se lenne épp jó taktika, ha már az első alkalommal ellőném minden kártyámat. Már ha lennének. És próbálok úgy csinálni, mintha lennének. Amikor Naomi végül mégis csak elhagyja az asztaltársaságot, egy kicsit megint idiótán érzem magam a két nagyszülő szemének kereszttüzében. Nem, nem néznek rám csúnyán meg semmi, de azért mégis. Kíííínossss... Érdeklődő arcocskával hallgatom Mr. Graham előadását. Kicsit összeugrik a gyomrom a vadászat emlegetésére. Eskü csapdában érzem magam, de csak mert vaj van a fülem mögött. Ilyenkor minden dologból könnyebben olvassa ki azt az ember, hogy mindenki tudja a titkait, és az ilyesmikkel próbálják előcsalogatni a színvallást. Akarva-akaratlanul is felvillan az emlékeim közt a szarvasbelsőség orrfacsaró, számomra mégis csábító bűze, a gőz, ami a friss tetemből száll fel a pofám bundájára... A kalapáló szív, ami a futástól felhevülten dobban, mialatt az első falatokat mohón leszaggatom a csontokról... Föld hívja Connort, de kurvagyorsan! - Ez biztos olyan ösztön-dolog. - darálom furcsának tűnő hangon, agyam tekervényei közt kapaszkodva a racionalitásba, ami remélhetőleg egyre távolabb visz majd a fantáziaképeimtől - Úgyértem... - teszem hozzá hadarva - Olvastam róla, hogy az emberi DNS-ben rengeteg őskori beágyazódás van beépülve. A többi meg evidens, a nők gyűjtögettek, a férfiak vadásztak és öltek... A túlélésért, persze. Szóval vagy az evolúció vagy a jó lélek. Vagy mindkettő. Nevetem el magam kissé, és egyre csak azon kattog az agyam, hogy vajon ma is így van-e ezzel. Hogy köztünk is gondot okozna-e az, hogy én is vadászom? Nem kegyesen, nem egy jól irányzott golyóval, hanem kiélvezve a szerencsétlen állat utolsó vergődéseit, sőt, nyersen el is fogyasztva a prédámat. - Nekem nem igazán van ilyen szenvedélyem. - hazudok, pedig ódákat zenghetnék a vadászatról, de gyanítom, hogy nem értékelné - Időm sincs igazán elkötelezni magam. Bár pár éve kitaláltam, hogy rocksztár leszek, csak még nem... Szóval, azért egy jófajta gitár nem éppen olcsó. Aztán lehet, nincs is hozzá tehetségem, vagy botfülem van... - vonok vállat végül - De a vadászat is érdekes. Jó sok türelem kell hozzá, rengeteg tanulás és persze a préda tisztelete is, jó taktika, hogyan cserkésszük be a vadat, melyiket válasszuk a csordából, ha mondjuk szarvast vagy bölényt választunk... - hoppá - Gondolom. Észre sem vettem, hogy a végére mennyire sikerült belelovallnom magam a témába, és amikor sikerül szájféket tennem magamra, szinte hallom a fejemben az idegesítő ciripp-cirippet, és ha naomi még mindig nem jött vissza, úgy a távozása irányába fordítom a fejem, és marhára megnyugtatna, ha most itt lenne és ki tudna vágni ebből a témából.
- Szuper! Mandy mennyire fog örülni nekem, megint készenlétben kell majd állnia, persze, azt hiszem, nagyobb biztonságban lennék akkor Connor közelében, ha egy idősebb farkas is ott van. Fura egyébként, mert nem félek tőle igazából, nem emlékszem arra az esetre, amikor majdnem a vacsija lettem, és bár olvastam, de sokáig nagyon abszurdnak tűnt, kicsit még most is az. A múltkori eset a csókkal, és annak hatásaival már sokkal inkább zavart. Ettől függetlenül széles mosolyom jelzi, hogy örülök a dolognak. - Kihívás elfogadva, már ha hajlandó vagy reggel hatkor kezdeni. Nem mintha lenne bármi esélyem tartani vele a lépést, de a látszat fontos, ettől még ha együtt futnánk, az valószínűleg úgy nézne ki, hogy Connor röhögve tartja a leggyorsabb tempómat is, amíg én kiköpöm a tüdőm. Sosem leszek fizikálisan annyira topon, mint egy vérfarkas, de igazából nem is szeretnék, nálam nem az lesz a lényeg, lévén nem harcosnak szándékozom menni. A nem alszom rendesen, ha nem fárasztottam le magam kapcsán elnyomok egy kommentárt, lévén úgyis a korával lenne kapcsolatos, azt meg ugye nem pedzegetjük. A másik témát, ami meg lefárasztás címén eszembe jut, pláne nem. Ettől még vicces, a kisgyerekek nem alszanak éjszaka, ha nem fáradtak le eléggé, gondolom ennek is a kölyök dologhoz van köze. Ami meg az önmagunk leamortizálását illeti, abban zseni vagyok én is, bár tény, hogy a lelkem sokkal inkább szeretem tépázni, de a testem esetében is remekül megoldom a dolgot. Oké, az előbb én vigyorom jelezte, hogy volna mit hozzáfűznöm, most az ő szemein látszik, hogy magában tart valamit. Nem baj, mert ezen téma kapcsán ismét vörösödnék szerintem, mint állat, szeretem én a szép fakó bőrömet alapállapotában is. - Nem én, a Pandám, biztosíthatlak, hogy ő kifinomultabb nálam ilyen téren. Én maximum azzal tudlak fenyegetni, hogy összekócolom a hajad... Kacsintok nevetve, bár mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, és most nem is az Őrzőségemre gondolok, hanem már az is elég, ha egy érzésem intenzívebb a kelleténél, és esetleg befolyásolom vele, vagy felhergelem a farkasát, és akkor még fizikai kapcsolatról nem is beszéltünk. Pontosan ezért kell most is kimennem, valahogy visszanyelni magamba mindent, hogy ne érezze, vagy legalábbis ne nagyon, akkor nem lehet baj. - Látod, nagyapa, én mindig mondom, hogy veled ellentétben nem mindenki szereti égetni magát. - De nevetni mindenki szeret, vagy tévedek? - Neeem, de nem biztos, hogy mindenkinek van vicces ciki sztorija, mert ugyan engem is kakilt már fejen galamb, ami másnak lehet, hogy mókás, de én elég kínosnak éreztem. Próbálom elhessegetni a témát, mert nagyon is egyetértek azzal, hogy ennek most nem erről kell szólnia, meg nem is az én szénné égésemről, istenem, ha egy tök komoly valakit hoztam volna ide, már biztos, hogy úgy nézne rám, mint egy dilisre. Szerencsére Connor jellemvonásai közé nem sorolható a túlzott komolyság, szóval azt hiszem, szerencsém van. Ennek ellenére egy kicsit muszáj vagyok elvonulni, és utálom, amiért otthagyom velük, de később majd elmagyarázom, hogy ez jó eséllyel mindenki érdeke. Eszméletlenül jól esik a hideg víz, milyen jó, hogy nem szokásom sminkelni magamat, mert most elmosnám az egészet, a szemem környékét persze elkerülöm, az azért ki van húzva, de még így is elérem a kellő hatást. Kicsit fura látvány lenne, ahogy a kádnak döntve a hátam leülök a fürdőszobaszőnyegre, és behunyva a szemem veszem a mély lélegzeteket. Csak nyugi, nincs baj, Connor fantasztikus, a nagyiék mindig ilyenek, a kaja első osztályú, nem kell túlaggódni, minden rendben lesz. Végül eljutok arra a pontra pár perc múlva, hogy úgy gondolom, hellyel-közel ura vagyok az érzéseimnek, és nem fogok kiakadni, meg túlzottan nem merülök el a vágyakozásban sem, így már van merszem felkelni, és újra kimenni a többiekhez. Még pont hogy elcsípem Connor meglehetősen lelkes és pontos leírását a vadászattak kapcsolatban, és úgy vágom rá a választ, mintha legalábbis mindennap a hasonló mentségeket gyakorolnám. - Hú, te is láttad azt a műsort valamelyik nap az animal planeten? Eszméletlen volt, ahogy pontosan bemutatták, hogyan vadásznak az oroszlánok, bár, ha jól emlékszem, az antilop volt, nem szarvas, bár szarv, szarv, tök mindegy. Közel sem, de nem akartam farkasokat emlegetni Connor kapcsán, valahogy fel kellett hát oldanom a szarvas említésével keletkező anomáliát is, bölény viszont megfordul az oroszlánok környékén is emlékeim szerint. - Ha a fénykoromban lennék, elvinnélek vadászni, élőben sokkal érdekesebb, nekem elhiheted. Hát, persze hogy elhiszi, meg lennél lepve, mennyire. Szerencsére azonban neki, mint szenvedélyes vadásznak, nem szúr szemet az ilyesmi, sőt, szereti, ha mások is képesek hasonlóképp viseltetni a téma iránt. - Elég legyen a véres témákból, együnk inkább. - Igen, Nagyi, a csirke is rituális öngyilkosságot követett el, hogy ma feltálalhasd nekünk. Nevettem fel, aztán már nyúltam is az eszközökért, hogy szedjek Connornak, azért remélem abban kisegített, hogy mennyit kér, de hamarosan újra csend telepedhetett az asztalra, míg ettünk. Hála a magasságosnak, mert bizony most rendkívül jól esett a lelkemnek egy kis nyugi, és szerencsére a nagyiék is belátták, hogy olykor jobb egy kis békesség, mint az én vérszívásom, meg aztán, valószínűleg megtudták, amit meg akartak, és nem volt szükséges tovább túráztatni Connort sem. Már csak a süti lesz hátra hamarosan, és szélnek leszünk eresztve, mondván, törődjünk csak egymással nyugodtan. Csak jussunk már el oda…
Miért van az, hogy amikor végre minden egyenesbe jönne az ember életében, csőstől jön a baj? Mint ha az utolsó néhány, New Yorkban töltött hét a vihar előtti csend lett volna. Nem elég, hogy kiderült, hogy Mimi is itt él Fairbanksben, ráadásul még őrző is, ergo a jövőben kénytelenek leszünk együtt „dolgozni”, aztán a kölykök csínye miatt sikerült a szertárban ragadnunk, végül Mimi újabb vallomása amivel ismét sikerült kirántania a lábam alól a talajt… mielőtt pedig még egyáltalán esélyem lett volna feldolgozni a nagy hírt, már jött is az újabb hívás az anchorage-i klinikáról, hogy épp életmentő műtétet hajtanak végre a húgomon, mert egyik pillanatról a másikra esett össze a repülőtéren. Odáig rendben, hogy nem szól előre mert meglepetésnek szánta a látogatást, de szerintem ő sem épp így tervezte a dolgot… Mi kell még a boldogsághoz? Azt hiszem, egyértelmű, hogy a számtalan probléma közül melyik élvezte a legnagyobb prioritást jelen helyzetben, úgyhogy annak ellenére, hogy május végén érkeztem a városba, szinte egész júniusban olyan voltam a Protektorátuson, mint valami szellem… bár a munkát nem hagytam annyiban, de inkább nem akarok belegondolni, mennyire sikerült megfelelnem a saját elvárásaimnak, tekintve, hogy a gondolataim egész gyakran kószáltak el egy-egy mellékvágányra valamelyik aktuális probléma kapcsán. Részben ezért is, ahogy belefért az időmbe, már száguldottam is a repülőtérre, hogy meglátogassam a húgomat, tekintve, hogy a kilométereket tekintve jelen helyzetben sokkal közelebb van hozzám, mint a szüleinkhez. Meg egyébként is, kórházban lenni sosem jó, pláne, ha sportoló az ember és jó eséllyel a karrierje végét jelenti az adott műtét. Szó mi szó, igyekeztem minél több időt ott tölteni, lelki támaszként számára, még akkor is, ha ez többnyire csak a hétvégéket jelentette. Az egész eddigi Mimis problémakört pedig igyekeztem a háttérbe szorítani, hisz az elmúlt 10 évben is megvoltam nélküle, most is menni fog – hittem én… Míg többnyire egész jól bejött ez a terv, most valamiért az istenért se hagyott nyugodni a dolog, hiába forgolódtam már jó ideje, hogy megpróbáljak végre elaludni. Végül pár órával később, amikor még mindig az utolsó vallomásán meg ezen az egész apa-vagyok-dolgon rágódtam, és eszembe jutott, hogy Erin miatt valamiről sikerült teljességgel megfeledkeznem, feladtam az alvással kapcsolatos próbálkozásaimat. Sietve felöltöztem, aztán már mentem is, hogy motorra pattanva felkeressem a lakásán, igaz, ott aztán hiába csengettem, kopogtam, dörömböltem az ajtón, hiába… Végül a hőlátással bizonyosodtam meg róla, hogy tényleg nincs itthon senki, se Naomi, se a kutya, első reakcióként pedig egyből sikerült lefagynom, hogy az nem lehet, hogy úgy lelépett volna a városból a gyerek miatt, hogy ne is szólt volna előtte… Vagy a pasijánál lehet? Mert akkor meg vagyok lőve, mert halvány elképzelésem sincs, merre keressem... Már épp hazafelé indultam volna, amikor eszembe jutott még egy lehetséges hely, ahol fellelhetem Naomit – a nagyszülei háza! Próba szerencse, egy próbálkozást megér a dolog. Igaz, úgy egy évtizede jártam arra utoljára, de egész könnyen sikerült odatalálnom és ez volt a dolog könnyebb fele. A nehezebb az, hogy most így, az éjszaka közepén mégis hogyan tovább? Mert a nagyszüleit a világ minden pénzéért sem akarnám felzargatni, bár gondolom, amilyen tünemény nagymamája van, csak nem harapná le a fejem amiért ilyenkor csengetek be hozzájuk, de a nagyapjáról már nem mertem ugyanezt feltételezni. Őszintén? Akkor sem lepődnék meg, ha csőre töltött puskával nyitna nekem ajtót, tekintve, hogy már annak idején sem volt különösebben meghatódva tőlem. Pedig mennyivel másabb volt a helyzet akkoriban! Képzelem, most mennyire örülne nekem… Mire pedig idáig értem a gondolatmenettel, rájöttem, hogy ez csupán a kisebbik gond, hisz ki tudja, hogy Naomi egyáltalán mennyit mesélt nekik a történtekről nekik? Vajon a 10 évvel ezelőtti vagy az általam most megtudott verzióját ismerik a sztorinknak? Meg egyáltalán, hogy viszonyulnak ehhez az egészhez? Mert még azt se tudom, én magam hogy álljak hozzá, nem hogy azon filózzak, esetleg mások hogyan… Végül aztán úgy döntöttem, megpróbálom másképp kideríteni, hogy Naomi itt van-e… megkerülve a házat felmarkoltam egy marék apró kavicsot a földről, majd miután megkerestem a lány szobáját, a kavicsokkal célba véve az ablakot, elkezdtem az üvegen kopogtatni. Ahhoz úgy is aprók, hogy ne okozzanak kárt benne, de remélhetően ahhoz elég hangosak lesznek, hogy az ott alvó felébredjen a koccanások hangjára. Remélhetően…
Az igazak álmát alszom, bár elég feszült vagyok mostanság, egyszerűen nehezemre esik koncentrálni, egy hét, és utazom, az ügyvédem még mindig bíztat, és véleménye szerint Maya nevelőszülei nagyon nyitottak a kérdést illetően. Hát persze, hogy azok, nagyjából minden szabad percemben velük levelezek, hónapok óta. Elég sok mindent tudok már a kislányomról, de mindez mit sem ér, hogyha ő nem akar majd engem. Egyelőre emiatt próbálok nem görcsölni, végigcsinálom még ezt az egy hetet, aztán elutazom, ki tudja mennyi időre, lehet sokkal tovább, mint szeretném. Milot is viszem, nem bírnám olyan hosszú ideig nélküle, és bár ott van példának okáért Panda és Connor, akik nélkül szintén nem fogom bírni, de őket sajnos nem gyömöszölhetem a táskámba, hogy felcsempésszem a repülőre… Már egy kis bőröndnyi cuccot bepakoltam, bár jó része hivatalos irattal van tömve, de azokat mindenképpen fel szeretném vinni a repülőre, nehogy elkallódjanak a másik bőröndömmel. A ruháim annyira nem fontosak. A Nagyiméknál azóta ugyanaz a szobám, hogy először jöttem ide nyaralni, nagy ez a ház, több gyereket szerettek volna, illetve azt, ha több generáció él benne együtt, ám ez eddig nem valósult meg, talán most lesz rá esély. Szeretném, ha Maya inkább itt lakna, minthogy az én kis lakásomat használjuk, bár imádom, és lenne benne külön kis kuckója, de mégiscsak jobb a kertes ház. Neki is az lenne, illetve Milonak is. Mindenesetre, mivel minden napom be van táblázva, és igyekszem minél többet lenni a barátaimmal illetve a szerelmemmel, estére általában iszonyatos mértékben dőlök ki, épp hogy magamba tolok egy kis vacsit, különben a nagyi képes lenne felverni, aztán bezúgok az ágyba. Mint ma is, ám ezúttal nem háborítatlan az alvásom, Milo felugrik mellettem az éjszaka közepén, és vad ugatásba kezd, én meg olyan heves szívdobogás kíséretében ülök fel az ágyban, hogy félő, mindjárt kiszakad a helyéről. Szörnyen megijedtem, de a lehetőségekhez mérten a leggyorsabban elkapom Milot, hogy befogjam a kis száját. - Pssszt… Mi bajod, megvesztél? Suttogom, remélem, a Nagyiék nem keltek fel rá, mert akkor biztos nekik is felettébb kellemetlen élményben volt részük. Nem is értem, hogy mi okozhatta nála ezt a kis kiakadást, de pár pillanat múlva hallok egy apró koccanást az ablakon. Ez nem lehet igaz, mégis ki az, aki inkább ezzel szórakozik, minthogy mondjuk felhívjon telefonon? Azt még értem, hogy nem csenget. Felkapcsolom az éjjeli szekrényen a lámpát, jelezve, hogy szükségtelen tovább dobálózni, mert ha még arcon is találna valami, az lenne csak az igazi. Sóhajtva nyitom ki az ablakot, és nézek le, bár alig látok valamit, mégis bőven elég az utcai lámpák ideszűrődő fénye, hogy a félhomályban is tudjam, ki az. - Te meghibbantál? Kérdezem halkan, nagyon laposakat pislogva, ha fél percen belül visszafeküdnék az ágyba, ugyanúgy tudnék tovább aludni, és nem igazán kecsegtető a gondolat, hogy azért ne tegyem meg, mert Jacksonnak az éjszaka közepén támadt tahóskodni kedve. Egész megvoltam az utóbbi hetekben anélkül, hogy el kelljen viselnem a vérszívását, erre most képes bejátszani egy ilyet. Az eszem megáll, de komolyan. Miloval is alig bírok, egy kósza pillanatig megfordul a fejemben, hogy kivágjam az ablakon, egyenest Jackson nyakába, de még valami baja lenne. Mindkettőnek… - Nyughass már. Fogom meg a nyakánál finoman, hogy rájöjjön, nem poén, amit művel, aztán megint kipislogok az ablakon, reménykedtem benne, hogy csak álmodom, de nem, még mindig itt van. Mi az isten haragját akarhat ilyenkor?
Az első marék kavics már elfogyott, én pedig kezdek elbizonytalanodni, hogy talán mégis hiába célbadobózok itt Naomi egykori szobájának ablakán, ám mielőtt még megunnám a dolgot, kutyaugatás zajára kapom fel a fejem, nem sokkal utána pedig a felgyúló lámpafény is arról árulkodik, hogy legalább meghallották. Hogy a jó ember-e, az egyelőre más kérdés, mindenesetre már így is fél siker. Oké, tény, hogy telefonon egyszerűbb lett volna csörögni egyet, mint ilyen falusi kiskamaszos módon zargatni valakit az éjszaka közepén, de ha Miminek nem is változott a száma az elmúlt 10 évben – amit elég valószínűtlennek tartok – akkor is felejtős lenne a dolog, lévén, már évek óta nem volt szerencsém egy telefonos elérhetőségéhez sem. Nem, most sem törtem magam különösebben miatta, pláne, hogy egy protektorátuson voltunk, úgy is összefutunk heti többször, akarva-akaratlanul is. Ahogy felbukkan az ablakban a várva várt személy, csak szélesen elvigyorodok, még röviden integetek is, hogy biztosan észrevegyen, ám ahogy meghallom a kérdését, csak hanyagul vállat vonok. - Nem tudtam aludni. -közlöm, mint ha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ilyenkor másokat sem kell aludni hagyni, érezzenek csak együtt az emberrel. - Nem felejtettél el véletlenül valamit? -passzolom vissza a költői kérdésemet, olyan hangsúllyal, hogy számára is egyértelmű legyen – de bizony, hogy elfelejtett… Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telik, amíg végre leesik neki, hogy miről is van szó. Még jó, hogy az egész utca ilyen kihalt, legalább nem kell kiabálnunk egymásnak, éjszaka lévén meg időnk, mint a tenger… Nekem mindenképp, bár most már Naomi is virraszt. - Amúgy nem azért, de nincs kedved véletlenül beengedni ahelyett, hogy így társalgunk? A végén még azt hiszik, hogy meg akarlak szöktetni, vagy épp szerenádot készülök adni… mint valami elcseszett Rómeó és Júlia balkonjelenet… -grimaszolok egyet, a Rapunzeles hajleengedés meg eleve hamvában holt ötlet lenne a múltkori hajvágás után, úgyhogy ha esetleg nem lenne kedve lefáradni a földszintre ajtót nyitni, akkor sem esek kétségbe… csak alaposan szemügyre veszem a ház homlokzatát, mielőtt úgy ítélem meg a helyzetet, hogy a másik alternatíva sem jelent leküzdhetetlen akadályt számomra. - Vagy esetleg én másszak fel az ablakodig? De most szólok, az orrom előtt becsukni nem ér! Még jó, hogy ennyi ablak, előtető, zsalu, meg minden egyéb vacak van a házon, némi lendülettel egész magasra lehet jutni. Igaz, parkourozni nem szoktam, de az erőnléttel nem nagyon lehet gond, annyira csak nem bonyolult műfaj… bár az is tény, egy ilyen emeletre mászós mutatványt New Yorkban a világ minden pénzéért se játszanék be… De hát nem New Yorkban vagyunk, ugyebár. - Nos? Sikerült dönteni? -kérdezek még vissza a biztonság kedvéért, csak hogy tudjam, hogy készüljek – lejön, én menjek fel, vagy valami új verzióval áll elő itt az éjszaka közepén, bár kétlem, hogy álmából felkeltve annyira ilyesmiken akarná törni a fejét.
- Hát ez szuper. És nem találtál más balekot, akit ilyenkor felverhetsz? Nem tehetek róla, sosem rajongtam azért, ha felébresztenek, főleg úgy nem, hogy közben kiugrik a szívem a helyéről. Pár puszi, meg egy kis simi az más, úgy könnyebben viselni az ember, na de így… - Kitekerni a nyakad? Kérdezek vissza rögtön, nem tehetek róla, ezek szerint felriasztott állapotban epésebb vagyok, mint amúgy szokásom. Sosem bántanám szándékosan, eltekintve attól az egy alkalomtól, de az… nos, hagyjuk is, fölösleges elkezdenem megint ezen pörögni. Értem én, hogy valami kiment a fejemből, nem véletlenül kérdezi, de jelen pillanatban, ha megfeszülök, sem fog eszembe jutni a dolog. Kell némi idő, míg újra elkezdenek forogni a fogaskerekeim, és az bizony nem két perc lesz. - Az elcseszett és a balkonjelenet egész helytálló. De nem mérgezném meg magam miattad, ha nem gond. Húzom el a számat, az legyen az én problémám, hogyha valaki elém állna egy halálos méreggel, és azt mondaná, hogy vagy megiszom, vagy Jackson meghal, egy pillanatig sem gondolkodnék rajta. Isteni szerencséje, hogy még mindig túlságosan fontos a számomra, máskülönben átkopognék a nagypapához, hogy valaki ólálkodik a kertben, lenne nemulass. A kérdés lényegét el is felejtettem, mire végigmondta a hosszadalmasnak tűnő litániáját, csak ez a Rómeó és Júlia dolog ragadt meg bennem. Az a történet is elég elcseszett, ez tény, szóval akár le is pacsizhatnánk velük, nekik sem jutott happy end, nekünk még meghalni sem kellett hozzá, hogy ezt tudjuk. - És a forró vizet a kopaszra? Kérdezek vissza. A hülyeség bezzeg jön, de hiába gondolkodom azon, mi a búbánatos szentséget ígértem neki, amiért most itt van. A fenébe is. Eljátszadozom azért a lehetőségekkel gondolatban, és nem tehetek róla, muszáj elvigyorodnom, ahogy még mindig álomittasan pislogok ki az ablakon. Szerintem kár volt felajánlania különböző alternatívákat, bár, az is lehet, hogy szimplán megkértem volna, hogy jöjjön vissza reggel, mert bármi is az, addig biztosan várhat. - Tudod mit? Kérdezem halkan, némi hatásszünetet iktatva a válaszom elé, de azt hiszem, annyira azért bőven ismer, hogy sejtse, nem igazán lesz kedvező számára a válaszom, és most még az sem fordul meg a fejemben, hogy de mi lesz, ha leesik? Túlságosan mulatságosnak tűnik ez a mászókázás a részéről ahhoz, hogy csak úgy lesétáljak ajtót nyitni neki, s különben is, minél több motozás odakinn a folyosón, a nyikorgó falépcsőkön, annál nagyobb az esély arra, hogy nagypapa felébred, akkor meg aztán tényleg lenne nemulass. - Mássz! Vonom fel a szemöldököm, teljesen bolond ötlet, ez kétségtelen, ugyanakkor tudom, hogy neki igencsak szép esélye van arra, hogy kivitelezze eme műveletet.
- Látod… - tárom szét a kezeim a kérdése hallatára - Szerinted akkor most a ti kertetekben dekkolnék? -kérdezek vissza, bár abban tényleg igaza van, hogy a városban egyelőre nem nagyon akad olyan, akivel minden gond nélkül be mernék játszani egy hasonló húzást. Talán még Beth-szel, kár, hogy ő Anchorage-ban lakik, mire pedig odáig elmotoroznék, reggel lenne, és vajmi kevés hangulatom meg energiám lenne a boldogításához. - Nem-nem, az jó úgy ahogy van, meg egyébként is… ahhoz korábban kell kelned. - és szerintem még úgy is elég szórakoztató látványt nyújtana, ha ilyesmivel próbálkozna – én legalábbis biztos jól szórakoznék a próbálkozásain. - Pedig ha jól emlékszem akkor abban Júlia csak valami kamumérget ivott, nem? Összetöröd itt a szívem az éjszaka közepén, hogy még egy ilyen csekély áldozatot sem hoznál meg. -feleltem cinikusan, igaz, a Rómeó és Júlia nagy romantikus közös elhalálozása engem sem hatott meg különösebben a középsuliban… sem az öngyilkosság ténye nem vonz, szóval kár is túlspilázni a dolgot. Úgy látszik, hamar túltette magát a váratlan ébresztőmön, legalábbis nem hittem volna, hogy ilyen hamar nekiáll vigyorogni nekem az ablakban… igaz, az, hogy pont a kis monológom után örült meg ennyire, némileg aggasztóan hat rám. Van egy erős gyanúm, hogy hová fog vezetni ez az egész, amikor pedig visszakérdez, türelmetlenül biccentek egyet, hogy bökje már ki végre… - Éreztem, hogy ez lesz belőle… -sóhajtottam, miután végre választott, de akármennyire is szánja szívatásnak a dolgot, ha nem lennék biztos abban, hogy megbirkózok a feladattal, úgy se ajánlottam volna fel lehetőségként, szóval különösebben nem tartok tőle. A következő pillanatban a dzsekim már a motoron landolt, hogy egy rögtönzött kis mini-bemelegítés után még egyszer alaposan megnézzem magamnak, hogy milyen útvonalon lenne a legegyszerűbb feljutni az emeletre, aztán már nem volt más hátra, mint próba szerencse… - Ha leesnék és kitöröm a nyakam, szólok előre, akkor te magyarázkodsz a Protektornak. Meg a rendőröknek. -vágtam még vissza, majd mielőtt Naomi még reagálhatott volna, már lendületet is vettem, hogy nekifussak és elrugaszkodjak… Az egyik lábammal még csak a falon támaszkodtam meg, a másikkal már a földszinti ablakpárkányról löktem magam tovább, hogy aztán megragadjam az előtető szélét… Igaz, hogy ott aztán csimpaszkodtam egy darabig, amíg alább hagyott a lendület és felhúzhattam magam, de ez legyen a legkevesebb, legalább már félúton jártam. Amíg szusszantam egy pillanatot az előtetőn gubbasztva, azért felpillantottam Naomira is, figyel-e egyáltalán, ha már az ő döntése volt, hogy Pókembert játsszak itt az éjszaka közepén, de aztán már azt kutatta a tekintetem, hogy merre lehetne legegyszerűbben átjutni az ablakához. Lassan felegyenesedtem, odáig minden rendben volt – csupán abban nem voltam biztos, hogy az ablak zsalugátere elbírja a súlyomat, pláne, ha ugrás közben sikerül elkapnom, így aztán a cserepeken óvatosan egyensúlyozva tettem néhány lépést, hogy onnan rugaszkodjak el ismét az ablak irányába – nem túl nagy a távolság, szóval ha nem pont most akarja Naomi bezárni az ablakot, akkor elvileg nem lesz gond vele. Azzal nem is volt probléma, azzal viszont annál inkább, hogy az utolsó pillanatban csúsztak meg a cserepek a talpam alatt, pont lendületvétel közben, így aztán hiába lőttem be, hogy nagyjából hogy érkezek, ez módosult egy csöppet… Ahelyett, hogy a szobában landoltam volna, csak az ablakpárkányt sikerült megragadnom, beújítva néhány újabb horzsolással és kék-zöld folttal, de még így is jobban jártam, mint az a pár cserép, ami a fűben meg a járdán landolt alattam, darabokra törve – én legalább, miután sikerült megvetnem a lábamat a téglahomlokzaton, sikeresen bemanővereztem Naomi szobájába, hogy aztán azzal a lendülettel le is huppanjak a szőnyegre, szusszanni egyet meg felmérni a szerzett kárt. - Na, most boldog vagy? -kérdezem elégedetten, de aztán akaratlanul is körbesiklik a tekintetem a szobán - Ez a hely aztán nem sokat változott, mióta itt jártam… -állapítom meg tényszerűen, miután megbizonyosodtam róla, hogy valóban ez a szobája, és nem csak valami vendégszobát kapott „kölcsönbe” a nagyszüleitől. A fenébe is… lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet felmászni? Túl sok emlék kötődik a helyhez… inkább Naomit kellett volna nyúzni, hogy másszon le, mást nem majd elkapom, ha leesne, de tipikus, utólag könnyű okosnak lenni. - Ezt aztán nevezem, nem semmi gyerekpótlék… Gratulálok a pszichológusodnak. -bökök a blöki felé, miután észreveszem a kis szőnyegcirkálót. Amilyen kicsi, olyan nagy a hangja, hogy az utcára is kihallatszódott az ugatása.
Erre nem is válaszolok, legalább ivott volna, és random kertekbe mászkálna, nem engem ver fel az éjszaka közepén. Morcos vagyok, ez kétségtelen, és nagyon jó volna, ha nem kellene most azon pörögnöm, mi a lótúrót akar, mert határozottan nem érzem rá magam képesnek, hogy elviseljem, ha megint az idegeimen óhajtana táncolni. - Ennél korábban? Az fizikai képtelenség. Nem merek ránézni az órára, komolyan nem akarom tudni, mennyi az idő, egyébként meg nyilván tudom, hogy esélyem sem lenne, de attól még a szóhasználattal élni egészen kellemesnek tűnt. - Attól még ugyanúgy meghalt a végén. Vontam vállat, bár ezt talán nem is láthatta ilyen fényviszonyok és távolság mellett. Megfordul a fejemben az a gondolat, hogy közlöm, szerintem valaki szívét egy személy csak egyszer törheti össze, és esetünkben ez sajnálatos módon már megtörtént, de szerencsére sikerül befognom a számat. Jobb nem odaszúrogatnom folyamatosan, még dühösen sem. - Akkor bizonyára nem ért váratlanul. Tényleg magára vessen, én aztán ebből pláne nem fogok lelkiismereti kérdést csinálni, ha már felébresztett az éjszaka közepén, hát küzdjön meg azért, amit szeretne, bármi is legyen az, mert én még mindig nem tudom, hiába töröm rajta a fejem. Összességében én is biztos vagyok benne, hogy fel tud majd mászni, de különösképpen nem érzem szükségét annak, hogy ezt tudatosítsam benne is, így is kellőképp magabiztos szerintem. - Az igazság nem kifejezetten terhelő rám nézve, szóval állok elébe. Bár ha lehet, ne törd ki a nyakad, még a végén itt kísértenél nekem állandóan. Jóból is megárt a sok, hát még rosszból. Nem venném ilyen könnyen, ha tényleg kitörné a nyakát, de annyira abszurd elgondolásnak tűnik, hogy nem vagyok képes komolyan venni. Figyelem, ahogy mászik, és nem tagadom, egyszer-egyszer felkúszik gerincemen a félsz, hogy még a végén baja esik, és van az a pont, ahol egyenesen már magamat átkozom, hogy nem nyitottam inkább ki egyszerűen azt az átkozott ajtót. Nem vagyok akkora szemét, hogy bezárjam előtte az ablakot, eszembe sem jutott, szóval végül landolhat a szőnyegemen, én meg még képes vagyok meg is tapsolni a kis bemutatóját, de utána kipislogok a cserepekre. - Szerintem hamarosan számíthatsz a számlára. Közlöm egyszerűen, mert bár nem mondhatni, hogy a Nagyiék szűkölködnének, de nagypapa az elvek embere, és azt vallja, hogyha valamit tönkreteszünk, fizessük meg az árát. Nem fog örülni a cserepeknek, és nyilván engem fog elővenni, én meg biztos nem mondom majd azt, hogy alva járva macskanőt játszom a tetőn. - Nem kifejezetten, de szívesen vállon veregetnélek, hogy ügyes kisfiú voltál, bár szerintem nem díjaznád, szóval ezt mellőzöm. Arra, hogy nem változott, nem igazán mondok semmit, nem szeretnék belegondolni, hogy tényleg szinte pontosan ilyen volt, mikor ő itt járt. Az ágynemű más persze, és a szőnyeg is, mert a szülés utáni évben nyáron ráejtettem egy gyertyát, és lángra kapott, ha nagyapa nem lett volna itthon, szerintem leégettem volna a házat. A szőnyeg alatt látszik is a folt, de ezt nyilván nem hirdetném. - Ne szekáld a kutyám, ha kérhetlek. Lehet, hogy csak képzelem, de ironikusnak tűnt a megnyilvánulása, és nem szeretném, hogy még Milon is köszörülje a nyelvét, aki egyébként most már farokcsóválva figyeli, és közeledik lassan, áruló, behízelgő kis dög. - Szóval… mit is felejtettem el? Nem fogom húzni az időt, bármi is az, essünk túl rajta, aztán kiterelhetem a házból.
- Az is igaz. -hagyom rá a dolgot, mert annyira sosem rajongtam sem az irodalomért, sem a műelemzésekért, hogy ilyen apróságok miatt álljak le kukacoskodni, amikor megannyi más miatt is lenne rá okom. Arra, hogy nem ért váratlanul a dolog, csak megrázom a fejem, aztán folytatom is a rövid kis bemelegítést. Egyébként meg sportoló vagyok, a pályán szinte minden percben újabb- és újabb váratlan helyzethez kell alkalmazkodnunk, szóval annyira azért nem vág földhöz az ilyesmi, szerencsére. - Mindig itt? Áh, ugyan, az milyen unalmas lenne már! Ha már úgy is szellem lennék, néha szerintem átugornék a lakásodra is, vagy elkísérnélek a gyógyszertárba, hogy ne unatkozz. - felelem vigyorogva, bár gondolom, ha valami elcseszett tréfa során tényleg valami nyughatatlan szellemként kóvályognék a városban, ő jóval kevésbé lelkesedne a dologtól. Nekilendülök és mászok, pár percnél nem is tart tovább az egész művelet, mire az ablakon keresztül bejutok Naomi szobájába, amikor pedig a számlát emlegeti, csak két szusszanás között legyintek rá. - Felőlem… küldjétek. -felelem, még mindig inkább ez, mint hogy én szaladgáljak tüzépre azért a három-négy cserépért, vagy befogjanak javítani… Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek majd fültanúja, ahogy holnap Naomi magyarázkodik a nagyapjának, hogy mi is történt itt este. Egyébként meg… és ha leesek és bajom esik csak mert nem voltak rendesen rögzítve a cserepek…? Vajon akkor is ez lenne a legnagyobb baja? Ha már tapsot is kapok, én sem vagyok rest egy röpke meghajlással megköszönni az elismerést, amikor pedig szóba jön a harci eb szekálása, csak megadóan emelem fel a kezem, hogy értettem. Aztán ahogy a következő pillanatban meglátom közeledni a kis szőrgombócot, le is engedem, hogy kinyújtsam felé a kezem, had szimatoljon kedvére, inkább ez, mint hogy az ugatással felébressze az öregeket. Ha elég bátor ahhoz, hogy közelebb merészkedjen, akkor még némi fültő-vakarászást is bezsebelhet tőlem a találkozás örömére. - Múltkor ígértél nekem egy fényképet. -múltkor… már lassan egy hónapja, ég is a pofám miatta, hogy mehetett ki ennyire a fejemből, bár így legalább nem mondhatja rám, hogy türelmetlen lennék ilyen téren, elvégre mégsem az edzés utáni napon törtem rá az ajtó, hogy hahó, valamit elfelejtettél… - Azt mondtad, hogy a medálban van, vagy nem? Hol van a medál? Remélem, nem valamelyik bőrönd alján pihen, mert akkor is előkerestetem veled. -jelentettem ki, miközben végigjárattam a tekintetem a csomagjain. - Csak nem készülsz valahová? Vagy netalántán költözöl?-fűzöm még hozzá az előző gondolatmenethez, és ha nem érteni, biccentek is egyet a bőröndök felé, és úgy tűnik, a korábbi gondolatom mégiscsak igaznak bizonyult… képes lenne úgy lelépni a városból, hogy egy büdös szóval nem említi. Miközben a válaszára vártam, törökülésbe vágtam magam, meg tovább haverkodtam a blökivel, ha idő közben netalántán közelebb merészkedett. Bár az eddigiek alapján már jobban örül a látogatásomnak, mint a kedves gazdija. Végül is… még mindig jobb ez a kis szőnyegcirkáló, mint ha valami harcikutyát tartana Naomi, igaz, azokat valahogy nem is igazán tudnám elképzelni, ahogy délutánonként dobermannokat sétáltat kikapcsolódásként… - Amúgy cuki a pizsamád. -teszem hozzá csak úgy mellékesen, ha már az edzésre is úgy kicsípte magát, nehogy már most maradjon ki a bók.
- Eszelős gondolat, hogy szellemként hozzám kötődnél… Állapítom meg halkan, elvégre, a szellemeknek általában kell valami, ami itt tartja őket, néha valaki, Prue például Panda miatt van itt, s az hogy követne, azt feltételezné, én vagyok az, aki ide köti. Nevetséges gondolat, a gyűlölet persze erős tud lenni, de végtelenül elkeserít a gondolat, hogy tényleg ennyire haragszik rám. Úgy szeretném, ha ez másként lenne, ha képes lenne megenyhülni, és akkor nem éreznék késztetést arra, hogy állandóan szájaljak védekező célzattal. - Nincs többes szám, de a nagyapám ki lesz akadva, ő meg ilyen. Engem aztán nem érdekelne, de talán illene megszoknom végre, hogy bármi rossz történjen vele, ahhoz a szemében biztosan nekem is közöm van. Elképzelésem sincsen, hogy miért jó ez neki, hogy miért akar annyira vadul haragudni továbbra is, de még egyszer eszemben sincs érzékeltetni vele, hogy ez az egész nekem épp annyira fájt, mint neki, talán jobban is, hisz nekem azzal a tudattal kellett élnem, hogy van egy lányunk, és azzal, hogy azt bántottam meg, akit a legjobban szerettem. Milo szimatol is vadul, Jackson nem vérfarkasból van, szóval szíves örömest közeledik, és ha már a szagmintát levette, arra is kíváncsi, milyen ízű, szóval meg is nyalogatja egy kicsit, legalábbis megpróbálja, de ezt sokan rühellik, talán ő is el fogja húzni a kezét. Ez már azonban engem nem igazán érdekel, Milo akkor majd fogja, és arrébb megy, sokszor megesett már a dolog, szóval nem szokatlan. - Ohh. A fénykép, és a medál, emlékszem, és arra is, hogy nem felejtettem el, csak éppen a medálom nem volt nálam, és azért nem fogok magamnál hordozgatni fotókat, hogy egyszer csak összefutunk, és akkor majd megkapja. Viszont a napokban mindenképpen szerettem volna megkeresni, valami tökéletesen semleges és nyilvános helyen, hogy odaadjam a másolt példányt, illetve szóljak a távozásomról. Noha korábban már említettem, hogy vissza szeretném kapni Mayát, egyértelmű, hogy ez innen nem működik. - A medálom nincs itt. Azt nem mondom, hogy másra bíztam, és őszintén, akkor sem szívesen nyitogatnám előtte, ha itt lenne, mert Maya mellett az ő képe van benne, és nem akarnám még inkább felzavarni a sekélyest magunk körül, és mindenféle miértekre válaszolgatni. - Viszont van más… Az éjjeli szekrényhez sétálok, kihúzom a felső fiókot, és kiemelek belőle egy kis fadobozt, amit lakat zár le, a kombinációra csavarba a számokat viszont felnyílik. Nem nagy ügy, a legújabb Mayának írt leveleim és a naplóm vannak benne, másnak értéktelen, nekem, és egyszer majd a kislányunknak is talán, nagyon sokat jelent. Az utóbbit fellapozva kiemelek belőle egy képet, ugyan már lemásoltattam, de a másolat nem itt van, a fene gondolta, hogy valaha itt landol Jackson… Végül kiveszem, majd felé nyújtom, nézze csak meg nyugodtan, nem a legfrissebb, két éves kép, de vélhetőleg fel fogja ismerni azt, aki a képen van. Én addig visszazárom a dobozt, és újra megleli a helyét a felső fiókban. - Nem költözöm, bár valószínűleg át fogom tenni ide a székhelyemet, ha Maya velem lehet majd. Ezt talán már említettem, vagy csak szerettem volna, fogalmam sincsen. Mindenesetre, akárhogyan is történt, nem gondolom úgy, hogy bárminemű elszámolással tartozom felé, én sem kérem számon semmi miatt, nem is jutott eszembe. Az egy dolog, hogy nem bízik bennem, de szerintem elmondtam neki, hogy nem szándékozom sem távol tartani tőle a lányát, sem pedig rátukmálni. - Egyébként, igen, egy hét múlva esedékes az utazásom, csak pár dolgot még bepakoltam. Terveztem neki írni egy levelet, ha addig nem csípem el, de úgy véltem, egyelőre bőven időben vagyok még ahhoz, hogy közöljem a dolgot, és nem, nem az utolsó pillanatban akartam megtenni. - Ha szóltál volna, hogy jössz, kicsípem magam, de nem baj, most legalább ezen köszörülheted a nyelved, nem azon, hogy bálba készülök. Őszintén, lesz még valaha olyan, hogy nem teszel megjegyzést arra, amit épp viselek? Húzom el a számat, mert eddig minden alkalommal, amikor szót is váltottunk, sikerült ezt eszközölnie, és kezd kicsit frusztrálni a dolog. A pizsamám olyan, amilyen, nem vártam vendéget éjszakára, hogy csinos göncbe vágjam magam, és szerintem bőven jobban jártunk mindketten úgy, hogy egy ilyen egyszerű, kényelmes darabot viselek.
A megjegyzésére csak vállat vonok, szerintem még az is jobb időtöltés lenne mint csak úgy lebegni a nagy semmiben az idők végezetéig… nem igaz? - Akkor ő. -hagyom rá a dolgot, nem gondoltam volna, hogy ennyire magára veszi a dolgot, pedig nem is annyira neki címeztem a számlás dolgot. Ő max. beköp a nagyapja előtt, hogy kinek kell címezni, a kedves nagyapjához meg már volt szerencsém, köszönöm, bőven elég volt. Nehezebb eset, mint a sajátom, pedig azért ő sem kutya ilyen téren. Bánom is én, ha kicsit összenyalogat a kutya, amíg nem fog kutyanyáltól úszni a pólóm, addig különösebben nem zavar a dolog – max. ha percekkel később sem akar leállni, akkor inkább nekiállok a hátát simogatni, hátha addig abbahagyja. - Ohh bizony. -szólok hozzá magam is a témához, ám amikor közli, hogy most sincs nála, csak az ég felé emelem a tekintetem. Hát ezt nem hiszem el… - Csak nem elhagytad? -bukik ki belőlem az első gondolat, ami eszembe jut, mert azt még én sem feltételezem róla, hogy ha ennyi évig őrizgette, akkor majd pont most semmisíti meg, ajándékozza tovább, vagy hasonló… áh, dehogy is. Az, hogy elhagyja, sokkal inkább vallana rá… Van más? Miközben szórakozottan simogatom a kutyát, egyfajta pótcselekvésként, kíváncsian figyelek, hogy ezalatt mit pakolászik Naomi, majd ügyködik a dobozzal – ki gondolta volna, hogy ilyen „kincsesládákat” őrizget? Ahogy felém nyújtja a képet, már nyúlok is érte, ám elég egy pillantást vetnem rá, hogy egyből lesápadjak a felismeréstől – még jó, hogy ó sötét van és csak egy kislámpa ég az egész szobában, mindenesetre örülök annak, hogy már eleve ülök, mert ha nem így lenne, most biztos az lenne az első dolgom. Mint valami alvajáró, bólogatok Naomi válaszaira, fel sem nézve a képről, miközben tovább fixírozom azt, alaposabban szemügyre véve, de akármennyire is próbálom bemagyarázni magamnak, hogy ez a Maya nem ugyanaz, mint akit én ismertem New Yorkban… sajnos nem megy. Basszus… ezt nem hiszem el. Mégis, mennyi esélye van annak, hogy a saját lányom pont arra a Protektorátusra, pont arra a kirendeltségre kerüljön, ahol én is vagyok? Ráadásul még a suliban is megkaptam az osztályát? Azt a leborult búbánatos hétszentségét… - Passz. Bocsánat. -felelem az eddigiekhez képest meglepően őszinte és normális hangnemben, hogy aztán újra hallgatásba temetkezzek. Szóval… szóval tényleg Maya lenne az…? Nem tudom, végül meddig gubbasztottam ott a földön, meg sem szólalva, a fényképet nézve, mielőtt felpattantam volna, hogy az egy helyben ücsörgés helyett inkább elkezdjek fel-alá járkálni a szobában, de most valahogy ettől sem bírtam kellőképp megnyugodni – végül az ablaknál kötöttem ki, a párkányra támaszkodva, kifelé bámulva a semmibe. A fenébe is, hogy most jött közbe ez az egész… eddig valahogy kevésbé foglalkoztatott ez az egész helyzet, hogy hogy halad Naomi az ügyintézéssel, meg hogy halad ez az egész örökbefogadós procedúra, de most, hogy kiderült, hogy ismerem a lányt, egyből más megvilágításba került minden. És bosszantott, hogy annak ellenére, hogy ismerem őt is és a nevelőszüleit is, mégis kénytelen vagyok kimaradni ebből az egészből, mert az egy dolog, hogy ha William még el is engedne hetekre New Yorkba, tekintve, hogy most nemrég kezdtem a munkámban, már felejtős a dolog… pláne, hogy most Erint sem akartam magára hagyni ilyen hosszú időre. A fenébe is… Hogy pont így maradok ki ebből az egészből. - Mennyire gondoltad komolyan ezt az egész örökbefogadósdit? -fordultam meg végül Naomi tekintetét keresve, hogy ne megint a hátamnak beszéljen, mint legutóbb. Nagy volt a kísértés, hogy egy mukkot se szóljak arról, hogy valójában ismerem Mayát, azok után, hogy mi mindent titkolt előlem évtizedekig, még talán ez lenne a minimum cserébe… De ahogy magamat ismerem, úgy sem jönne össze. Pláne, ha eleve más terveik vannak. - Ha Maya úgy dönt, hogy téged választ, akkor mi lesz? Az őrzők megint törlik – módosítják az emlékeit, és abban a tudatban fog ide érkezni, hogy te vagy az anyja? Vagy mi vagyunk a szülei? Vagy minden marad úgy, ahogy eddig volt, és itt folytatja tovább az életét a kiscsaj? -szegeztem neki a kérdést, mert nem tudom, azt hogy eszközölnék, hogy mi már eleve ismerjük egymást, úgy egy éve… - Biztos, hogy amit múltkor mondtál az igaz? …és ha igen… akkor egyáltalán tud valaki arról a Protektorátuson, hogy én lennék az apa? -kérdezősködtem tovább, még mindig a fényképet szorongatva, mert ha kiderül, hogy nem csak Naomi és a saját szüleim, de még a saját Protektorátusom is hülyére vett… azt nem tudom, hogy fogom viselni. Mert ennyi erővel, amikor hozzánk került a kislány, Honeycutték helyett akár rám is bízhatták volna… mennyivel egyszerűbb lenne most ez az egész képlet, nem igaz? Igaz, azt nem tudom, egyáltalán hogy magyarázták volna be nekem, hogy egyik napról a másikra lett egy 9 éves lányom…
- Nem, nem hagytam el. Szerencsétlen tudok lenni, de nem szoktam elgórni a számomra fontos dolgokat, mindenesetre ezen most igyekszem nem felhúzni az orromat, de akármennyire is próbálja belőlem kiprovokálni, nem fogom neki megmondani, hogy hol van, nem kell tudnia, ez az én magánügyem, amikhez, bármennyire is fájjon ez a gondolat, neki már nincs köze. Helyette azonban oda tudom adni neki a képet, és így a kecske is jól lakik, s a káposzta is megmarad, nem kell azon agyalnom, hogy esetleg tajtékozva felveri a házat, hogy de neki akkor is most kell, ha esetleg a világ másik végén van a medál. Annyira ráfeszül a képre, hogy az már-már furcsa, én is bambultam rá jó ideig, mikor először láttam, erre emlékszem, de valami akkor sem stimmel, ismerem Jacksont, nagyon is jól, és ez a hirtelen beállt csönd nem jellemző. Pedig vártam valami olyasmit, hogy rám nem is hasonlít, vagy bármi ilyesmit, mert a kislány tényleg olyan, mintha kiköptem volna, gyerekként én is ilyen voltam. Ennyire nem voltak göndör tincseim, de egyébként minden stimmel. Passz? Bocsánat? Kedvem támadna a homlokára tenni a kezemet, hogy nem lázas-e, mert bizony ez egyáltalán nem normális a részéről. Csak úgy bocsánatot kérni? Szerintem azt sem tudja, mire mondta ezt. Aztán megint hallgat. Vagy ennyire megviseli a dolog, mármint, biztosan hatással van rá, nem azt mondom, hogy nem, de túlságosan nagy a csönd ahhoz. Vagy pedig van más is, de arra meg ötletem sincsen. Már majdnem úgy döntök, hogy letelepszem mellé a földre, mikor hirtelen felpattan, és járkál ide-oda, mint a mérgezett egér. Oké, itt van valami. - Nagyon furcsán reagálsz. Állapítom meg csendesen, abszolút nem támadó, vagy számon kérő jelleggel, nem értem ugyan, de nem tartozik nekem magyarázattal, éppen úgy, ahogy én sem neki. Figyelem a hátát, és annyira borzasztó érzés, hogy fogalmam sincs róla, mit kellene tennem. Tíz éve tudtam volna, hogy elég megsimogatnom a hátát, hogy beleforduljon az ölelésembe, és már annyitól is jobban érezni magát. Ma már azt hiszem együnk sem bírna el egy ennyire bensőséges gesztussal. Nem tudom elmondani, mennyire pocsék, hogy ennyire nem tudok mit kezdeni már a közelében magammal. - Teljesen. Miért? Kérdezem halkan, már előre félve a választól, én… Nem értem, hogy ezt most miért, hogyan jön ide. Mégis mi változott a múltkori beszélgetésünk óta? Akkor nem érezte szükségét, hogy ilyesmit kérdezzen. - Istenem, dehogy, nem, nem fogom hagyni, hogy megint töröljék a memóriáját, Pontosan ismerem a tudatot, hogy valamit elvettek az embertől, és nem kívánom senkinek, pláne nem neki. Úgy lesz, ahogy számára ideális, ha vissza kell mennem hozzá New Yorkba, mert nem szeretne eljönni, akkor vissza fogok menni. Ha ad nekem egy esélyt, akkor ide fogom hozni, és nem óhajtok azzal csalni, hogy módosíttatom az emlékeit, hogy az nekem kedvezzen. Csóválom meg a fejem, sosem tennék ilyet, tulajdonképpen meglehetősen sért ez a feltételezése, de igyekszem nem kifejezésre juttatni ezt. Előbb-utóbb majd megszokom, hogy a jelek szerint velem kapcsolatban pozitív elképzelései már abszolút nincsenek. Még az igazság fényében sem. - Hogy… mi? Szorul ökölbe a jobb kezem, és a tehetetlen keserűségtől lehanyatlok az ágyamra. Lehunyom a szemeimet, igyekszem egyszerre magamba fojtani a fellobbanó dühömet, és a kibucskázni vágyó könnycseppeket. Hogy képes ilyet kérdezni? - Nem tudja senki New Yorkban a szüleinken kívül, hogy te vagy az apja. Felelem halk, reszkető hangon, nem nézek rá, nem bírok, nem akarok összeroppanni annak a súlya alatt, hogy mennyire borzalmas véleménnyel van rólam, ha képes ilyen szinten belém gyalogolni. Félek, amint rápillantanék, már semmi sem tartaná vissza a könnyeimet. Próbálok nem reagálni arra, hogy igaz-e, mert nem vágyom megint hajtépésre, de olyan szinten sikerült belém rúgnia, hogy szerintem akkor sem jött volna össze ilyen jól, ha akarja. - Igaz, Jackson, de mindenre megvannak a megfelelő orvosi lehetőségek. Erre is. Nem fogok bizonygatni neked semmit, mikor láthatólag a szavam már az égvilágon semmit sem ér a szemedben. Csak ezután nézek rá, nem tehetek róla, de csillognak lelkem tükrei, és olyan fájdalom ül bennük, amit most nem hiszem, hogy elbírok, úgy nem, hogy itt van. Ez nekem nem megy. Nem érti, még mindig nem, hogy ez az egész nem csak őt tette tönkre, hanem engem is. - Elmennél? A képet megtarthatod. Elsején a reggel hetes járattal megyek. Ha jönni akarsz, nem foglak megállítani, de most nem bírlak látni. Bukik ki belőlem, és abban is biztos vagyok, hogy ő pedig sírni nem akar látni, szóval mindketten jobban járunk, hogy ez az éjszakai kis „randevúnk” a lehető legrövidebb lesz.
So why do we keep up this charade? And how do we tell apart the time to leave from the time to wait?
What does tomorrow want from me? What does it matter what I see? If it can't be my design, Tell me where do we draw the line, Tell me where do we draw the line?
Nem? Akkor az már félsiker… bár nem is tudom, miért érdekel egyáltalán, hogy mi van a medáljával, hisz ajándékba kapta, azt csinál vele, amit akar, akkor sem lehetne szavam hozzá – egyedül talán azért zavar, hogy nincs itt, mert arról eddig egyetlen szó sem esett, hogy van másik fénykép is, ugyebár… De ó, te jó ég, ha tudtam volna, hogy az van a képen, aki… biztos nem pattogtam volna ennyire érte. Nem azért, mert nem érdekelne, csupán én majd’ egy éven át találkoztam nap mint nap a kislánnyal, élőben, mialatt Naomi kénytelen volt pár fényképpel beérni. Miután a kezembe nyomja a képet, kicsit egyfajta se hall, se lát státuszba szellemülök át, sokkolódva a felismerés tényétől, és akármennyire is próbálnám titkolni, hogy milyen hatással van rám a kép, úgy tűnik, Naomi még mindig túl jól ismer ahhoz, hogy ilyesmivel megtévesszem. Képzelem… épp, hogy nincs a homlokomra írva, hogy mit is érzek. - Miért, mi számított volna normális reakciónak? -kérdezek vissza hasonló hangnemben, mint ő, semmi bántás, vagy támadás nincs mögötte, inkább figyelemelterelés, már ha használ valamit… - Hogy tisztára olyan, mint te voltál kisgyerekként? Azt a vak is látja, hogy le sem tagadhatod… rám meg nem is hasonlít. -feleltem némi csalódottsággal a hangomban, és akkor Naomi még azt sem tudta, amit én már rég, hogy nem csak külsőre ütött az anyjára a gyerek. Annyi sportoló van a felmenői között, hogy egy fél olimipára elég lenne belőlük, mégis olyan kétbalkezes, hogy az valami hihetetlen - Vagy te látsz valami hasonlóságot? Nekem nincs olyan kifinomult szemem az ilyesmihez. -mint az arcvonások, szem alakja, fülcimpa formája, meg tudja a búbánatos ég, hogy mikkel szoktak még ilyenkor jönni vigasztalásképp. Aztán végül csak összekapom magam annyira, hogy kérdezősködni kezdjek, Naomi számára talán értelmetlen témaváltásként, számomra azonban igenis célja van, hogy miért pont most, pont így… Kár, hogy talán a feléig sem jutunk, amikor Naominál ismét eltörik a mécses. Most mégis, mi baja? Szerintem nem kérdeztem semmi olyat ami múltkor ne került volna szóba valamilyen szinten, az meg, hogy újra rákérdezek… hát istenem, sejtem, hogy nem tartozik ez az egész a kedvenc témái közé, éppenséggel nekem sem, de inkább leszek óvatos és elővigyázatos, mindenről többször megbizonyosodva, mint hogy megint olyan pofáraejtés legyen belőle, mint 10 évvel ezelőtt. Köszönöm, de az egy életre elég volt. Arra, hogy az emléktörlést megússza, csak megkönnyebbülten bólintok, amikor azonban utána kiverem valamivel a biztosítékot, hirtelen azt se tudom, mit reagáljak. A fenébe is! Mikor jutunk el egyszer odáig, hogy ne ríkassam meg valamelyik találkozásunk alkalmával? Mert cefetül szar érzés… Amennyire bántja az, hogy ellenségesen viselkedem vele, úgy az meg nekem leírhatatlanul pocsék érzés, hogy minden szavam mögött csak a rosszindulatot keresi, magára véve minden olyat, amit amúgy nem is kéne… Már épp kifakadnék, hogy sokra megyek az orvosi lehetőségekkel, ha én itt vagyok, a gyerek meg valahol az Egyesül Államok átellenes csücskében, ahogy amiatt is, hogy maradjon már csöndben egy pillanatra, nem vártam litániát tőle, beértem volna egy igennel, vagy nemmel is, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy mennyire gondolja komolyan ezt az egészet, vagy épp mi a helyzet New Yorkban… hisz nem tudhatja, de amennyire hazai terep számára Fairbanks, nekem legalább annyira New York, ha a Protektorátusról van szó, pláne úgy, hogy ismerem is Maya nevelőszüleit… Csupán egy telefonhívásba kerülne egyszerűbbé tennem ezt az egész örökbefogadós hercehurcát, ami a szülőket illeti, vagy épp ellenkezőleg, akár el is lehetetleníthetném… Kár, hogy mielőtt még meggyőződhetnék a szándékairól, ismét átmegy hisztis cárnéba, én meg csak értetlenül állok az egész helyzet előtt. A fenébe is, így akarjon segíteni az ember… Magyarázkodnék, próbálva menteni a menthetőt, de amikor megkér, hogy távozzak, mert nem bír látni… mit ne mondjak, még így 10 év távlatából is szíven üti az embert, ha ilyesmit hall, én pedig egy megadó sóhajjal adom meg magam. Ha már ennyire reménytelen a helyzet, mit tehetnék? Gondolom, arra vágyik a legkevésbé, hogy pont én próbáljam meg vigasztalni… - Ahogy akarod. -felelem csendesen, majd az éjjeliszekrényéhez sétálok, hogy ott hagyjam a fényképet. Megtarthatom… Minek? Ha neki nagyobb szüksége van rá, közös emlékek híján. Már épp indulnék az ajtó felé, mert az ziher, hogy nem fogok az ablakon kimászva távozni, már csak az hiányzik, hogy lesérüljek, amikor megakad a tekintetem a mobiltelefonján, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz veszem, hogy aztán a sajátomat is előkeressem a zsebemből, és néhány percig csak bőszen nyomogassam a két készüléket. Nem… eszem ágában sincs számot cserélni, vagy bárki névjegyét kikeresni a telefonkönyvéből, ahhoz egyrészt úgy sincs semmi közöm, másrészt nem is érdekel különösebben… ”Szerintem imádni fog.” – áll az üzenetben amit átküldtem, hisz ha velem képes volt órákig ellenni a lurkó, akkor Naomiért azt hiszem, tényleg teljesen odáig lesz. Hogy pedig értelmet nyerjen a szöveg, elég megnyitni a képmellékletet… Ha már úgy alakult, hogy nem mondhattam el neki személyesen, ami miatt annyira szíven ütött a kép látványa, akkor a szavak helyett beszéljen a fénykép – ami még valamikor idén télen készült a Central Park jégkoripályáján, amikor épp Mayát vittem el korizni... Jah... Mayával a nyakamban köröztünk a pályán órákon át, amikor véletlenül sikerült összefutni egy volt csapattársammal. Ő volt az, aki a képet készítette, nekem is csak onnan van meg, hogy utána átküldte… Nos, ha engem nem is bír Naomi látni, talán annyiból örömet jelent neki a kép, hogy egy egészen friss, alig pár hónapja készült képe is lesz a lányáról - már ha nem törli az egészet megtekintés nélkül. Ahogy végzek, még egy pillantást vetek Naomi felé, majd távozok is a szobából, ha pedig esetleg kedve támadna kikísérni, amit kétlek, akkor én magam intem maradásra – ne aggódjon, kitalálok magamtól is… Igaz, nem gyújtok lámpát, csak a Lámpás varázslat segítségével jutok le a földszintre, de isten őrizz, hogy véletlenül felébredjen valamelyik nagyszülő. Te jó ég, ebbe inkább bele sem akarok gondolni, mi cirkusz lenne, hogy mi a búbánatos istennyilát keresek én itt ilyen embertelen időben! Csak a folyosón állok meg egy pillanatra, amíg tollat és papírt veszek el az ott lévő komód tetejéről, egy rövidke üzenetet hagyva, amiben kifejezem a bocsánatkérésem az okozott kárért, kellemetlenségért a cserepek miatt, végül pedig egy aláírás. Nem mondhatja senki, hogy nem vállalom fel a tetteimet, azt meg, hogy Naomi hogy magyarázza ki, hogy ide kerültem, az már nem az én problémám. Végül kihalászok a pénztárcámból egy bankjegyet, amiről úgy ítélem, hogy fedezi a kárt, még akkor is, ha valami szakemberrel csináltatják a munkát, aztán ha időközben Naominak nem jutott eszébe utánam iramodni, tényleg távozóra fogtam. Miért érzem úgy, hogy kár volt idejönnöm? Az azonban biztos, hogy holnap beszélnem kell Honeycuttékkal…
// Nos... ha nem jössz utánam, akkor ez záró lenne, köszönöm a játékot! O.O És bocsi hogy megint megríkattalak //
- Külsőleg lehet, hogy nem, de ki tudja, belsőleg hasonlít-e. Egyébként, a szeme például egyikünké sem, szóval mégsem olyan, mint én. Aztán ki tudja, lehet, hogyha nagyobb lesz, rád jobban fog hasonlítani. Nem mintha ez vigasztaló lehetne, de úgy érzem, valamit mondanom kell, mert mintha zavarná a dolog, márpedig én ezt nem szeretném. Bármilyen is legyen a viszonyunk, én még mindig inkább vidámnak látnám, mint bármi másnak. Egyébként, ebben én sem vagyok éppenséggel zseni, ha engem kérdez, a vörös haj nyilvánvalóságán túl én nem látom a hasonlóságokat, mármint, a mostani verziómmal, ha mellé teszek egy akkori képet, az azért már más. A kérdései különösképpen nem tetszenek, de próbálom tartani magam, és normálisan válaszolni, bár sajnos nem sikerülnek úgy, ahogy szeretném. Ráadásul még olyan mélyre is süllyedek, hogy megint sírni kezdjek. Meddig fog ez még tartani? Mikor jön el az a pont, amikor nem fogok ennyire érzékenyen reagálni a jelenlétére? Nem tudom megszokni, még mindig éget, és szeretném semmissé tenni az elmúlt éveket, visszamenni az időben, és újra ott lenni, a nagy döntés kapujában, másként, a mostani fejemmel cselekedni. Annyira, de annyira szeretném. Szó, szót követ, és végül olyasmit mondok, amit talán már abban a pillanatban megbánok, de nem szeretném, hogy lássa a könnyeimet, a gyengeségemet, szeretném tartani magam előtte, de bármennyire is próbálkozom, képtelen vagyok rá. Mintha minden erő, magabiztosság, eltökéltség semmivé foszlana, amit az utóbbi években magamra szedtem. Nem értem, miért hagyja az asztalon a képet, egyáltalán nem tudom hová tenni a dolgot, de nem fogok rákérdezni, ha nem kell neki, akkor nem kell, több jut nekem belőle, ez a tudat engem aztán nem fog bántani. Várom, hogy elinduljon, mert többször nem szeretném megkérni, hogy menjen, nem is bírnám, csak próbálom addig visszanyelni a könnyeimet, míg itt van, de csak nem történik meg. A telefonomhoz nyúl, amit ismét csak értetlenül tudok szemlélni, de mivel csak sírástól csöpögő hangon lennék képes megszólalni, ezért nem tiltakozom ellene, ráhagyom, csináljon, amit csak akar. Leülök az ágyam szélére, és várok, lehajtott fejjel, mintha legalábbis temetésre készülnék. Egy hajdan volt csodálatos kapcsolat romjait zúzzuk minden egyes találkozásunkkal még szilánkosabbá, és egyszerűen megállíthatatlannak tűnik a folyamat. Vajon elérünk arra a pontra, amikor semmi szép nem fog már maradni belőle? Végül kimegy, én pedig fásultan-fáradtan veszem a kezembe a telefont, és már akkor sem látok a könnyeimtől, amikor elolvasom azt a három szót, az elfojtott zokogás relatíve hangosan töri át az éjszaka csöndjét. Reszkető kézzel nyitom meg a fájt, és mikor meglátom a képet, tótágast áll a világom. Ismeri. Ismerik egymást. Istenem. Mennyire végtelenül ironikus a sors, hogy pont attól tudhatnék meg még többet a lányomról, akitől tíz évig eltitkoltam. Minden észérvem a kukában landol, mikor lendületesen elindulok kifelé a szobából, valami isteni csoda tehet csak róla, hogy nem esek hasra, vagy csak az az oka, hogy vakon is tökéletesen kiigazodom már ebben a házban. Még a lépcsőn loholva sem hasalok el, és még azelőtt utolérem, hogy bármit is leírhatna. Nem gondolkodom, most épp semmi sem számít, így hát adja magát, hogy hátulról átöleljem. Így talán el bírjuk viselni mindketten, egy rövid ideig, csak amíg lassul zakatoló szívem vad üteme, csak addig, míg egy kicsit apadnak a könnyeim. Bocsánat, jó? Elmondhatom ezerszer is, akkor sem tudom megváltoztatni a múltat, akkor sem fog kevésbé fájni, akkor is gyűlölni fogsz egy kicsit, és én is magamat. Mégis… köszönöm. A szavakat, az őszinteséget, a múltat, talán egy egyszer majd szebb jövőt. Őt. Mayát. Még ha nem is a miénk, s talán sosem lesz, de csak köszönni tudom. Könnyeim áztatják a ruháját, reszkető testem simul hozzá, és tudom, hogy talán neki nincs szüksége erre, de én most másként, szavakkal képtelen vagyok kifejezni a bennem tajtékzó káoszt. Talán perceken belül bánni fogom, hisz kétlem, hogy olyan jól reagálna rá, de nem tehetek róla, ha nem gondolok túl mindent, akkor csak úgy történnek dolgok, és most is ez van. S ha már így, hát próbálok legalább kicsit csillapodni, némán bocsánatért esedezve mindenért, és nem ereszteni el, mert… mert ismeri Mayát. Ő ismeri, én nem. A sors valamilyen kifacsart módon, de helyrehozta az én hibámat, s ki tudja mióta ő az, akinek sokkal, de sokkal több köze van hozzá, mint amennyi nekem valaha is volt. Nem mondom, hogy nem igazságot, mert annak tartom, talán pontosan így kellett lennie, talán ismernie kellett már most ahhoz, hogy ez az egész kevésbé legyen borzasztó a számára. Valószínűleg kedveli, máskülönben miért őrizgetne képet róla. Ennek valahol végtelenül örülök, egy másik részem pedig csak zokogni képes miatta. Látod… Jackson? Valamire jó volt, hogy nem tudtad meg sosem. Így anélkül ismerhetted, hogy bárki rád sütötte volna a bélyeget, el akarod venni az örökbe fogadó szüleitől. Én a közelébe is alig mehettem. Fogalmam sincs, mennyi ideig hagyja, hogy hátulról öleljem, és könnyeim nedvességétől tapadjon bőréhez ruhájának anyaga, annyira nem számít most semmi, de végül, iszonyatosan nehezen elengedem magamtól is, és fogalmam sincs, hogy végül kimondom-e, vagy csak ki akarom, az én szívem olyan zajosan feszül még mindig újra és újra csontketrecének, hogy szinte semmit sem hallok. - Is… ismered. Szökik ki végül csupán ennyi, sok ragad benn, megannyi kérdés, ámulat, csodálat, öröm, bánat, többre most nem vagyok képes, csak azt tudom, hogy jobb így. Könnyebb. Neki könnyebb lesz, nekem nehezebb, de most csak ők számítanak, az, hogy nekem talán mindig jobban meg kell majd harcolnom a kislányom szeretetéért, nem érdekel, meg fogom tenni, újra és újra, mert szomjazom rá, mert nem vagyok egész nélküle, sosem voltam, és soha nem is leszek.
And still I have the pain I have to carry, A past so deep that even you could not bury if you tried,
After all this time, I never thought we'd be here, Never thought we'd be here...
Ezt nevezem nagy vigasztalásnak – ahogy szóba kerül, hogy ki tudja, talán jellemileg inkább rám hasonlít a gyerkőc, csak a plafon felé emelem a tekintetem. Azt nevezném szép kicseszésnek az élettől Naomi számára, nem elég, hogy engem kénytelen elviselni, még a lányom is rám ütne ilyen téren… kár, hogy annyira az sem, legalábbis amennyire így ismerem, maximum a hangulatingadozásait tudnám felhozni példának… Ez most mindegy is, azt hiszem, hisz miután túlteszem magam a vihar előtti csendemen, már záporoznak is az újabb és újabb kérdéseim Naomi felé, türelmetlenül várva, hogy mondjon valamit, de sokkal okosabb nem leszek… úgy tűnik, hiába nem akartam megbántani velük, mégis sikerült úgy istenesen beletipornom a lelkébe, hogy úgy tűnik, ezek után biztosan elkönyvelhetem magamban, hogy egy jó darabig ismét nem fogok választ kapni a kérdéseimre… Még jó, hogy ő az egyetlen ember, akitől esélyem lenne rá, és mégis, ennyire nem tudunk soha közös nevezőre jutni. Bezzeg régen… Megkér, hogy távozzak, én is eleget is teszek a kérésének, csupán egy fényképet küldök át a telefonjára. Előbb vagy utóbb úgy is kiderülne, hogy ismerem Mayát, és vele ellentétben nekem sosem volt szokásom az, hogy titkolózzak előtte, vagy akár hazudjak ilyen komoly dolgokban, amik mindkettőnket érintenek. Nem változott ez most sem, legyen a hátunk mögött akármilyen múlt. Lehet, hogy nappal egész jól eltájékozódnék a házban, de így sötétben, félhomályban elég lassan botorkálok le az emeletről és indulok meg a folyosón… lassan, de biztosan. Csak arra rezzenek össze, amikor közeledő léptek zaja üti meg a fülem, s bár tudom, hogy a nagyszülők úgy sem nyomnának ilyen sprintet a lakásban, mégis megijedek egy pillanatra, hogy ők lehetnek. De nem, hála az égnek, csak Naomi az… mielőtt azonban megszólalhatnék, már koalamackóként tapad a hátamra, én pedig szóhoz sem jutok nagy hirtelen, csak pislogok. Ha nem zokogna még mindig, biztos visszakérdeznék csipkelődve, hogy na mi az, eddig bírtad nélkülem? Így azonban inkább a hallgatás mellett döntök, csak miután feleszmélek a döbbenetből, fejtem le finoman a karjait magamról… legalábbis annyira, hogy egy kicsit lazuljon a szorítása és meg tudjak fordulni, arccal felé, hogy én is viszonozni tudjam az ölelést – vagy inkább így öleljem magamhoz, amíg kisírja magát és remélhetően könnyít egy kicsit a lelkén vele. Nem sietek sehová, nem is lököm el magamtól, szóval amíg úgy nem dönt, csak csendben várok, finoman simogatva a hátát, hátha az megnyugtatja egy kissé, ha pár percnél hosszabbra nyúlna a pillanat, akkor mellé az államat is a feje búbjának támasztom pihentetésképp. Közben pedig igyekszem semmire sem gondolni… igaz, ahogy többnyire, most sem épp úgy megy, ahogy szeretném, csak úgy cikáznak a megválaszolatlan kérdések a fejemben, én pedig kelletlenül hallgatok, továbbra is. Na meg persze közben fülelek, nehogy felkeltsük itt az öregeket, mert az jelen helyzetben roppant kínos lenne, és amire a legkevésbé vágyok ma este az az, hogy még nekik is magyarázkodnom kelljen. Azért valahol vicces… mióta New Yorkban elváltak az útjaink, nem hittem volna, hogy még valaha az életben lesz ilyen pillanatunk, és valami különös dejà vu érzésem is támad a helyzet kapcsán, de gyorsan el is hessegetem minden gondolatommal együtt az agyam valami sötét kis szegletébe… Ami volt, az már múlt, megtörtént, és úgy sem lesz soha semmi ugyanolyan, hisz mindketten megváltoztunk. De még mennyire! Pár órát sem bírunk eltölteni egymás társaságában úgy, hogy ne érezzük mindketten pocsékul magunkat… De akkor meg mégis miért jött most utánam? Már megnézte volna az üzenetet? Azt hittem, addig már csak dacból sem fog hozzáérni, amíg meg nem hallja a motorom távolodó hangját, hogy biztosra menjen. Vagy ennyire rossz a helyzet az élete más területein is, hogy már én is jó vagyok vigasztalni…? Lám, itt vagyok most is, amikor szüksége van rám, hát hogy a fenébe ne lettem volna ott 10 évvel ezelőtt, vagy akár az elmúlt évtizedben is, ha egy kicsit jobban bízik bennem ahhoz, hogy elmondja az igazat? Vagy egyszerűen csak Maya miatt… Ennyit a továbblépésről, amire annyira vágytam már mióta. Hála Mayának, most olyan elszakíthatatlan kötelék lett köztünk, ami örökre összeköt minket, az pedig a sors furcsa fintora, hogy míg tíz évvel ezelőtt mindkettőnk életéből kimaradt a gyereknevelés, most egyszerre zuhan a nyakunkba, csupán annyi különbséggel, hogy nem már nem egy újszülött kisbabával kéne megbirkóznunk, hanem egy 9 éves kislánnyal… Már ha persze sikerül ezt az egész örökbefogadási hercehurcát sikeresen végigcsinálni. A kavargó gondolataim közül csak Naomi ölelésének hiánya ránt vissza a jelenbe, így aztán gyorsan én is leejtem magam mellé a karjaimat, várva, hogy akkor most innen merre tovább? - Igen, ismerem. -erősítem meg a szavait, de többet nem mondok. Pedig annyi mindent tudnék… annyi mindent szeretnék mondani, de úgy tűnik, újabban kevésbé szerencsés végkimenetelű, ha kettőnk közül én jártatom többet a számat, így aztán megemberelem magam és szótlanul várok, türelmesen, hogy inkább ő kérdezzen, ha szeretne. Vagy beszéljen…. - Jobb valamivel? -érdeklődtem csendesen, megmaradva a lehető legsemlegesebb témánál, ami így hirtelen az eszembe jutott. Ezek szerint látta a képet. Látod, Mimi? Mennyivel könnyebb így, titkok nélkül? Hisz mondhatni, egy „csapatban játszottunk”, hasonló célok vezéreltek mindkettőnket, kár, már olyan rég elváltak az útjaink, hogy a sokból talán már csak egyetlen egy maradt – Maya… Azért valahol szívet melengető, hogy egy ilyen apró kis „titok” is milyen hatással van rá, és ahhoz képest, hogy mennyire sikerült megbántanom nemrégiben, mégis, milyen hálás érte, amiért megosztottam vele. - Én… szeretnék menni, de sajnos az időzítés nem igazán szerencsés. Erint nemrégiben műtötték… Meg amúgy sem tudom, mennyire lenne jó ötlet belefolynom a dolgokba így, hogy most már tudjuk, amit… -sóhajtok némileg gondterhelten, mert nem egyszerű eset, az egyszer biztos - Viszont… Azt hiszem, Mayától kapni fogok egy taslit, ha találkozunk… Megígértem neki, hogy majd néha felhívom, de eddig teljesen kiment a fejemből a mindennapi rohanásban… -nevettem fel csendesen, némileg röstellkedve, mint ha nem egy kislányról lenne szó, akit eddig csupán a kollégám lányának hittem, hanem minimum valami nagykövetről, vagy más jelentős személyről.
Valóban arra számítok, hogy elhúzódik, és egy csepp esélyt sem ad annak, hogy némi átmeneti vigaszt leljek a hátának simulva. S mikor a karjaimhoz ér, már biztos vagyok benne, hogy meg is teszi, de nem, belefordul az ölelésbe, és ettől csak még inkább zokognom kell. Elmondani sem tudom, milyen sokáig mennyire hiányzott ez, és most csak fájdalom övezi. Annyira kegyetlen az élet. Egy büdös ribanc. Nem tehetek róla azonban, hogy minden velünk történt kellemetlenség ellenére még mindig biztonságban érzem magam az ölelésében, és ez valahol nagyon is zavaró, hiszen erre vajmi kevés esélyem lesz még az életben. Sokáig tart, míg képes vagyok megnyugodni, és talán az is szerepet játszik benne, hogy szeretnék ebből annyit tapasztalni, amennyit csak lehet, hisz tisztában vagyok vele, hogy ebből nem fogunk rendszert csinálni. Azt is tudom, hogy hagyhattam volna elmenni, és átszaladhattam volna megint Pandához, hogy őt ölelgessem a halálba, de nem zaklathatom állandóan ezzel. Meg most éppenséggel nem bírtam volna szavakkal kérni, hogy maradjon, de hiszem, hogy így még érzékletesebb is vagyok. Mellkasába fúrom hát az arcom, és igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, kicsit nehezen megy, de alakul, nem szeretném túlfeszíteni a húrt. Biztosan kényelmetlen a számára, de ezzel a ténnyel nem szeretnék szembesülni, azt hiszem, túlságosan fájna még mindig, mint ahogy az is fáj, hogy ennyire negatív érzelmeket táplál irántam. Megértem, de attól még nem igazán vagyok képes kezelni. Még a hátamat is simogatja, pár pillanatig úgy érzem, mintha semmi sem változott volna, de alig tudatosul bennem az érzés, már illan is tova. Túl sok minden változott. Legfőképpen mi ketten, talán már egyikünknek sincs igazán köze azokhoz, akik tíz éve annyira szerették egymást. Valahol mélyen mégis lelket simogató az a pár perc, amit ellopok tőle, könnyekkel, még ha nem is szándékosan, de tudom, hogy enélkül nem adná. S én sem akarnám elvenni tőle, ha nem volnék ennyire nekikeseredve, pedig tulajdonképpen örülnöm kellene. Istenem, néha úgy érzem, soha nem lesz már semmi sem rendben. Szeretnék optimista lenni, de valahogy nem megy. Tudom én, hogy hibáztam, amikor hagytam, hogy mások döntsenek a sorsom felett, bátrabbnak kellett volna lennem, jobban akarni, elhinni, hogy megoldhatjuk, de tudom, hogy Mayának nem lett volna jó mellettem, egy olyan anya mellett, aki előtt olyan borzalmas anya példa állt, mint előttem. Most már, a Nagyi mellett ki merem jelenteni, hogy tudom, milyennek kellene lennem, hogy halálomig imádjon a gyermekem. A kérdés már csak az, hogy vajon lesz-e lehetőségem mindezt megmutatni neki, vagy aznap, mikor a világra hoztam, örökké kitéptem az életemből? Végül hosszú percek után csak eleresztem, bár nem érzem úgy, hogy kényelmetlenné vált volna a szituáció, de nem is szeretném megvárni, hogy az legyen. Így hát biztosabb, hogyha valamelyest távolabbról szemlélem. Nem sok az, amit képes vagyok kinyögni, de nagy nehezen sikerül, és válasza sokféleképpen ver visszhangot bennem. Kár volna tagadnom, hogy némi irigységet is érzek, de jelen pillanatban képtelen vagyok szemet hunyni az igazságtalanság felett, hogy nekem ez nem jutott. Ám igyekszem túllendülni rajta, hisz ennek semmiképpen nincs helye bennem. - Igen, köszönöm, és sajnálom hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Ezt értem a mostra, meg úgy egyébként az egészre is, de talán annyira még ért a nyelvemen, hogy ezt kiolvassa belőle, ha mégsem, akkor arra érti, amire szeretné, sok minden van, amit bánhatok kettőnkkel, a múltunkkal kapcsolatban. - Ohh, mi történt? Rendbe jön? Attól még, hogy Erin sem kedvel, engem érdekel, mi van vele. Fogalmam sincs, mivel műtötték, de talán jogom sincs tudni, úgyhogy inkább csak ennyit kérdezek. Amennyiben nem szeretné az orromra kötni, nem fogom forszírozni. Ha valami komoly baja van, arra úgyis rájöhetek majd abból, ha esetleg nem folytatja a korcsolyázást. Istenem, milyen tragikus lenne, ha egyikük sem űzhetné már a szenvedélyét. - Egyébként megértem, időzíteni mindig is nagyon tudtam. Ironikus él vegyül szavaimba, majd elhúzom a számat, nem tudom, hogy könnyebb lenne-e vele, vagy sem, de azt igen, hogy joga van hozzá. Mindenesetre ez semmit sem fog változtatni abban az értelemben, hogy ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én vágyom rá, akkor része lesz Maya életének, azt azonban már nem az én tisztem eldönteni, hogy elmondja-e neki az igazságot, s ha megteszi, mikor. Erre bizonyára neki is fel kell majd készülnie. - Azt hiszem, ezt jobb lesz, ha mielőbb bepótolod, a gyerekek nagyon tudnak haragudni, és igencsak kreatívak bosszúállás terén. Bár... Te ismered. Milyen egyébként? Vidám? Boldog? Cserfes? Sok minden érdekel még, de valahogy ezek tűnnek a legfontosabbnak most, és talán egy kis hang még mindig azt súgja a fejemben, hogy nem kellene felbolygatnom az életét, de tudván, hogy magamtól hajlamos vagyok borzasztó döntéseket hozni, ezt most másokra bíznám. Többek közt pont Mayára.
//Íme a 800. hozzászólásom Neked, mint legszorgosabb közreműködőnek. <333 //
Csak várok szép csendben, olyan türelemmel, amilyet igazán ritkán lehet tapasztalni tőlem. Ráfoghatnánk ugyan, hogy ha hagyom magam, úgy is előbb szabadulok, igaz, annyi erővel simán le is rázhattam volna magamról Naomi karjait, tovább állva. Úgy még előbb szabadulok… De az igazság az, hogy gyávaságnak tartottam volna, ha így megfutamodok, pláne azok után, hogy én állítottam be hozzá az éjszaka közepén, és gondolom az is az én számlámra írható, hogy most itt zokog az éjszaka közepén, amikor a normális emberek aludnak. Másfelől, mindig kényelmetlen érzés az, ha az ember közepében valakit így maga alá gyűrnek az érzései, ha meg ez a valaki történetesen olyasvalaki, aki valaha igencsak közel állt a szívünkhöz, akkor egyenesen lélekszaggató tud lenni. Tudom, tudom, nagyon is jól tudom, hogy hülyeség azon rágódni, hogy mi lett volna, ha… mert úgy sem történt meg, és úgy is annyi minden változott azóta, hogy ha esetleg a jelenben megtörténne, már az sem érne a közelébe sem, viszont… akaratlanul is eszembe jut a gondolat, hogy mi lett volna, ha annak idején másképp alakulnak a dolgok? Akkor olyan egyszerűnek tűnt minden, a jövőnk, a közös terveink… De annak fényében, hogy mostanra mennyire megváltoztunk, már magam sem vagyok biztos benne, hogy hosszú távon működött-e volna egyáltalán, nem-e mentünk volna idővel egymás idegeire, mint most is, rekordidő alatt. Eddig kimondottan bosszantott Naomi akkori döntése, de így, az új felismerés fényében valahogy könnyebb belenyugodni. Úgy sem működött volna… Végül aztán csak apadnak a könnyek, szipogássá halkul a sírás, és úgy tűnik, csak sikerült annyira megnyugodnia Naominak, hogy újra képes legyen megszólalni, igaz, a köszönetére csak legyintek. Hisz mégis mit mondhatnék? Szívesen, máskor is? Kicsit hülyén venné ki magát pláne azok után, hogy én ríkattam meg, szóval valahol magamnak köszönhetem az egész helyzetet. Ügyes fiú vagy Jackson, tessék, egy képzeletbeli vállon veregetés… Mondanám, hogy csak így tovább, de ahogy ezekből a nagy meghatott összeborulós vigasztalásokból, úgy azt hiszem, ezekből az éjjeli látogatásokból sem kéne rendszert csinálni. - Elájult a reptéren, miután landolt a gépe. -reagálok inkább az Erin felől érdeklődő kérdésére, azt hiszem, erről még mindig könnyebb beszélnem jelen helyzetben, mint a saját dolgainkról, még akkor is, ha ezen a fronton sem túl fényes a helyzet éppenséggel - Az attól függ, hogy mit ért alatta az ember. Szívműtétje volt… -azt hiszem, nem kell különösebben fejtegetnem a dolgot Naomi számára, pláne, hogy ha úgy nézzük, ő is az egészségügyben dolgozik, még ha nem is orvos. Egy szívműtét alapból rizikós és komoly dolog, ha pedig sportoló az ember, még inkább. Mondjuk jóval nagyobb igénybevételnek is van kitéve, az tény. - Egyelőre még tart a rehabilitáció, de az orvosok szerint a későbbiekben teljes életet élhet. -legalábbis nincs semmi szövődmény vagy mellékhatás, mint a bénulás, vagy bármi hasonló, igaz, úgy tűnik, hogy mostantól maradnak a gyógyszerek és a rendszeres kontrollok, még nagyon sokáig. Az meg megint más kérdés, hogy mennyire lehet teljes egy sportoló élete úgy, ha nem űzheti minden gond nélkül a hivatását? Majd meglátjuk, mit hoz még a jövő. Nem is értem, miért beszélek ennyit, bár ha azt nézzük, hogy milyen kis városban vagyunk és az ilyen helyeken milyen gyorsan tudnak terjedni a hírek – pletykák… Lehet jobb, ha inkább első kézből értesül a történtekről, pláne, ha előbb-utóbb úgy is eljutna hozzá a hír – elvégre Anchorage nincs olyan messze innen, mostanában, épp ezért pedig én is egész gyakran megfordulok arra felé. - Az tény. –grimaszolok én is a megjegyzésére. Szívemből szólt, ennek örömére pedig kivételesen még csak vitába sem szállok vele. - Tudom, tudom… tudnak, de szerencsére egész hamar megbocsájtanak. Vagy ha nem, te jó ég, félek belegondolni, hogy milyen lesz nagyobb korában… -és most mindenki képzelje el Mayát nagylányként, valamelyik dédnagyapja „bűbájos” személyiségével… brrr, viccnek is rossz! - Hogy milyen? Jó kérdés… -vakargatom meg a tarkóm töprengve, ahogy nekidőlök a mögöttem lévő komódnak - Mint minden ennyi idős kislány… gondolom én. -mert gondolom, nem a tanulmányi átlagára kíváncsi, vagy hogy épp mennyi idő alatt futja le a 100 métert, lehet, az könnyebben menne. - Amennyire én ismerem, igen… Többnyire egész vidám, de azért néha vannak olyan hangulat- meg témaváltásai, hogy csak úgy pislog rajta az ember. - mint például amikor kerítőnőt próbált alakítani a kisasszony az iskola-pszichológusnál ücsörögve. Azóta leszoktam arról, hogy olyankor kopogjak be ilyen emberekhez, amikor egy „páciens” sem ücsörög a kanapéjukon, még akkor is, ha kolléga az illető, a páciens meg „csak” valamelyik tanítványom. - És ha engem kérdezel, boldognak tűnt a mostani családjánál. Igaz, Honeycutték is mindent megtesznek azért, hogy jól érezze magát, meg Mayát is egész közvetlen, könnyen alkalmazkodó típusnak ismertem meg. Mondjuk azt nem tudom, hogy más, hasonló korú gyerekek hogy viselik az ilyesmit, de ő például a legkevésbé sem csinált soha titkot vagy problémát abból, hogy örökbe fogadták, pedig gondolom, gyerekek között nem lehet egyszerű az ilyesmi. –próbáltam a lehető legjobban válaszolni Naomi kérdésére, bár nem tudom, hogy ilyesmit várt-e, vagy éppenséggel valami mást, de ha az utóbbi, akkor gondolom, csak szól… Vagy mást nem majd érzékelem, ha megint elkezdi itatni az egereket. - Mindenesetre… Remélem ismersz valami jó házi- vagy gyerekorvost a városban, mert szükség lesz rá. -fűztem még hozzá következő megjegyzésként, ahogy eszembe jutott, mennyit kísérgettem Mayát az iskolaorvoshoz… te jó ég. Mielőtt azonban még Naomi félreérthetné a dolgot, hogy olyan betegeskedős alkat lenne a kiscsaj, némi grimaszolás kíséretében súgom oda neki - Ugyanolyan kétbalkezes mint amilyen te voltál iskolás korodban. –mondjuk úgy 10 évvel ezelőtt, mert legyünk őszinték, a szintfelmérő alapján azóta egész kikupálódott ilyen téren. Ezek szerint még van remény… Maya számára is, igaz, arról azt hiszem már most lemondhatok, hogy valaha ő is sportoló, vagy neadjisten’ jégkorongozó legyen. - Te jó ég, igaz, hogy nem ismerem túl régóta, de annyi mindent tudnék mesélni róla… Azt hiszem egyszerűbb, ha inkább segítesz, hogy mire vagy kíváncsi, és megpróbálok arra válaszolni, mint hogy nagyanyádék arra keljenek hajnalban, hogy itt sztorizgatunk a folyosó közepén. -igaz, hogy én még mindig nem vagyok különösebben álmos, de holnap majd meglesz a böjtje ennek is… Másfelől, az egy dolog, hogy én nem bírtam aludni, de Naomi éppenséggel bírt, csak én keltettem fel.
// *______* juuuuuj, köszönöm! Be lehet jelentkezni a 900.-hoz is? xD Bár akkor már inkább az 1000-ért hajtok //
Kezdőlap
// 
//
