Csak egy alig érzékelhető bólintással nyugtázom a pityergős témát, ahogy aztán az örömkönnyeket is, igaz, ott már némi halvány mosoly-féleség is megjelenik a képemen mellé. - Jah… bár ha annyira matracon akart volna ugrálnia, elég lett volna mondania. -csóválom a fejem, úgy is tartottunk néha játszós órákat, ha már gyerekekről van szó, vagy ha időben végeztünk az anyaggal, engem meg úgy egész könnyen meg tudtak győzni az ilyesmiről. - Érzem, érzem. Szép is lenne, ha én lennék a tanárod. -jegyzem meg, bár a cinikus hangsúly alapján nem nehéz kitalálnia, hogy a „szép” valójában „problémásat” jelent, minden lehetséges értelemben. Nem is tudom, hogy reagálnék rá, ha egyszer csak betoppanna, hogy mostantól ő is valamelyik edzésemre akar járni… még jó, hogy ha valamitől, hát ettől aztán végképp nem kell tartanom, mert Mimi és a torna, ugyebár… - Na ja… inkább hagyjuk békében nyugodni őket. -nem hogy hat, de minimum 16 lábbal a föld alatt. Azt hiszem, ez pont olyan téma, amit egyikünk sem kíván a háta közepére sem, és ha egyszer eljutunk odáig, hogy kitárgyaljuk, elég hamar csúnya vége lenne. Meg sírás. Nem nekem, neki. - Igaz. -húzom el a szám az említett tantárgyak hallatán - De legalább azok nem kísértek végig a gimi elejétől a ballagásig, hanem idő közben szépen kiperegtek. No meg edzésre meg versenyekre hivatkozva egész sokat el lehetett lógni belőlük, igazoltan. -jegyeztem meg egészen ártatlanul, hisz hiába, melyik suli nem örül annak, ha a diákjai mindenféle versenyeken helyt állva öregbítik az intézmény hírnevét? Hülyék lettek volna nem elengedni az órákról néha. - Aha. -jegyzem meg diplomatikusan a hosszas, részletes hajügyi felvilágosítás kapcsán - De elég lett volna annyi is, hogy a nagyidtól örökölte. Amúgy én a helyében tuti inkább kopasz lennék, bár tény, fiúknak sokkal idiótábban állna az ilyen göndör vörös haj, mint neki. Neki aranyos. -hagyom annyiban a dolgot, bár a lány ismerősökből kiindulva, pár év múlva gondolom ő is csatlakozik az elégedetlenkedők táborához… miért vörös? Miért nem szőke inkább? Vagy barna? Miért göndör, amikor inkább egyenest akarna? - Na várj… van valami papír meg íróalkalmatosság a közelben? -kérdezem, vetve egy pillantást a komódra, meg úgy körbe a folyosón is, hátra találok egyet valamelyik szekrényen felejtve, vagy mást nem megvárom, hogy Mimi segítsen ki ilyen téren. - Nem titkos, és nem is okoz gondot… pláne hogy én kértem, hogy szólj, ha van valami fejlemény. -pillantok fel egy pillanatra, miközben arra koncentrálok, hogy sikerüljön úgy leírnom az elérhetőségeimet, hogy azt el is lehessen olvasni. Oké, hogy valamennyire ismerős lehet neki az írásom, de hát na, nincs mit szépíteni rajta, mindig is olyan volt mint valami sietve összecsapott macskakaparás. Ahogy végzek, csak visszanyújtom neki a papírlapot a tollal együtt, amikor pedig óvatosan közli, hogy most már tényleg ideje lenne, ha mennék, csak bólintok egyet. - Persze, menj csak. -felelem, majd engedelmes gyerek módjára már cammogok is tovább a bejárati ajtó felé, hogy még mielőtt egy utolsót intenék búcsúzóul, visszasétáljak a motoromhoz. A szomorú helyet viszont az, hogy én még mindig nem vagyok elég álmos ahhoz, hogy elaludjak – ami annyira nem újdonság, a balesetem óta értelemszerűen jóval kevesebbet mozogtam a korábbi évekhez képest, és ebből adódik, hogy soha nem is fárasztottam ki annyira magam, mint régen. Bezzeg a gimiben… sokszor azt alig vártam, hogy elérhető közelségbe érjen a kispárnám, aztán ahogy lerogytam az ágyra, nem álomba, hanem szinte már-már kómába zuhantam a kimerültségtől. Hát, a régi szép idők, mint azt mondani szokás, de ez van, ezt kell szeretni – vagy épp nem szeretni. Ráadásul az újonnan megtudott információk most csak még inkább felébresztettek… Sebaj, úgy is régen motoroztam már éjszaka.
// Én is köszöntem ^^ <333 türelmesen lelkesen várom az üziket, és akkor találkozunk a múltban… //
Fairbanks hideg. Nagyon hideg. És akkor még nincs is tél. Szerintem meg fogom kérni Jacksonbácsit - aput, szokni kell - hogy mégis adja nekem a sapkáját. Nem tudok dűlőre jutni azzal az izével, mert egyrészt nagyon ronda, de állítólag meleg és én nem szeretek fázni, szóval hogyha tényleg olyan jó, amilyennek tűnik, akkor tehetünk egy próbát. Meg különben is, ha az övé, az olyan menő elcsaklizni és abban parádézni. Bár nem tudom. Kicsit azért az is benne van, hogy kellene valami hazai ahhoz, hogy beilleszkedjek ide. Mert bár nem vagyok antiszociális, de azért az új környezet nekem sem megy rögvest beszokással. - És a nagyi nagyon finomat süt? Nagyin.. Felkuncogok, majd rájövök, hogy nem az én nagyim, hanem Naomié, aki az anyukám, szóval át kéne fogalmazzam a dolgokat. - Dédi. Hogy is kell szólítanom? Nem akarok belenyúlni valami olyasmivel, ami miatt rögtön nem fog szeretni, s Honeycutt anyu is megmondta, hogy viselkedjek jól és ne hozzak a nevelésére szégyent. Persze eszemben sincs, de azért.. nem gondolok rá inkább, mert akkor hiányozni fognak, s nem akarom, hogy bármi hiányozzon, hiszen van rendes - és rendetlen másik - anyukám is, ami tök jó és keveseknek adatik meg. Anya csak egy van? Buta egy mondás ez, én már csak tudom. - Jacksonbácsi azt mondta, hogy a nagypapa nem szereti őt. Mi lesz, ha engem sem szeret majd, csak azért, mert az ő lánya vagyok? Vagy elég ha téged szeret és ezért engem is fog? A felnőttek néha olyan bonyolultak. Szerintem jobb tisztázni a dolgokat.
- Olyan finomat, hogy megnyalod mind a tíz ujjadat. Mosolyodtam el szélesen, hiszen örültem, hogy elhozhatom ide, meg hogy egyáltalán itt voltunk, Fairbanskben, elmondani nem tudom, mennyire boldog voltam miatta, bár tudom, hogy még sokat kell dolgoznom azon, hogy tényleg normális kapcsolat legyen közöttünk, de mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Nekem egyelőre elég az, hogy hajlandó volt velem jönni, és beköltöztünk abba a szép házba, ami bár nagyobb, mint amivel számoltunk eredetileg, ellenben gyönyörű, és Maya is megkapta az emeletes ágyát, bár az aljába nem fog kerülni senki, tőlem legalábbis, mert nekem nem lehet több gyerekem. Bár, ha lehetne, akkor sem lenne, mert hát Connor meg én szexmentes életet élünk, Jacksont pedig úgy hiszem, nem kell magyaráznom. - Szerintem a déditől elolvadna, szóval, ha szeretnéd úgy, akkor nyugodtan hívhatod annak. Egyébként pedig Lauren a neve. A Nagyi is épp annyira várta már, mint én, na jó, annyira nem várhatta, de rajong érte, elég volt képen látnia, a papa is mosolygott, pedig ő aztán ritkán tesz hasonlót, és emlékszem, mennyire boldogan ölelt meg, amikor bejelentettem, hogy Maya Fairbanksbe jön. Hiába, nekik tényleg az a fontos, hogy én boldog legyek. - Tényleg nem kedveli, de ez nem jelenti azt, hogy téged sem fog, sőt, már most imádnak, szóval emiatt ne aggódj. Meséltem rólad sokat nekik. Azzal már csengettem is, és hallottam a sietős lépteket, majd kivágódott az ajtó, és a Nagyim, az a drága lélek, könnybe lábadt szemekkel állt meg, és rögtön le is guggolt Maya elé. - Szabad? Kérdezte szinte remegős hangon, és kinyújtotta a kezét, abban a reményben, hogy talán megölelheti a dédunokáját.
Elhúzom a szám, orrom fintorba szalad. Sosem értettem ezt a mondást, sőt, az ujjnyalást kifejezetten nem finom dolognak tartom, éppen ezért nyakló nélkül szalad ki a számon a reakció. - Az undi. Rájőve, hogy félreérthető voltam, fültőig vörösödve próbálomkimosni magam. - Már nem a főztje, hanem ha valaki minden ujját megnyalja. egyet-kettőt még oké, de például a kisujjat nyalni nem lehet guszta, hiszen azzal a fülüket szokták piszkálni az emberek, ugyanis az fér be a füllukba. Fülzsírt nyalni meg pfe. Fejtem ki nézeteimet. Jó, hogy a köldök nem kerül szóba, mert annak gusztustalanságtartalmáról is tudnék mit mondani. Mondjuk én miről nem? - Akkor legyen dédi. Az cuki. De ha a mama dédi, akkor a papád mi? A dédpapa olyan nem is tudom.. Hosszú, nyögvenyelős, fura. Fejtegethetném. Bár egyik se lenne valós. Csak nekem a dédi olyan nemtelen szó. Lehet dédi vajon mindkettejük? - Szép név! Csillan fel a szemem. Nem kérdezek vissza, hogy akkor a nagyi-nagyinak mi a neve, mert őszintén szólva a nagyszüleim maradjanak inkább a Honeycutt nagyszülők, meg az ottani anyai ágiak. Ők legalább nem dögök és sosem akartak ellehetetleníteni. - És.. ..miért nem? - marad le a mondat vége, ugyanis elérünk az ajtóig, hát vigyázzba vágom magam, hogy aztán elővéve a legbájosabb mosolyomat illegessem a dédi felé. Nem számítok rá, hogy leguggol, de cuki tőle, viszont eszembe jut Honeycutt nagyi, s rögvest kiszalad a számon az aggodalom. - Nem fáj a térded? Anya szerint az öregeknek rosszak az ízületeik, s nem jó nekik a guggolás. Inkább én állok székre, ha van itt szék, ha az jó.. Nem akarom én sértegetni, de én és a kínos őszinteségem ilyen. Ez nem azt jelenti, hogy a dédit öregnek gondolom, sőt, csak kedveskedek neki. Kérdés, minek veszik majd. Bólogatok neki lelkesen. Semmi bajom nincs az ölelésekkel. Naomi felé pillantok, amolyan "akkor most be kell mutatkozzam?" kérdéssel tekintetemben. - Szia, Dédi! Állok elő az olvasztótégellyel közben, míg visszaölelem.
- Attól függ, mi van az ujjadon. Mondjuk… ha eperlekváros lenne? Firtatom, mert azért nem minden körülmények között undi, legalábbis szerintem, de nagyon győzködni ilyen lényegtelen dologról úgy sem fogom. - Én még senkit sem láttam a fülét piszkálni a kisujjával, azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam. Igazad van, az tényleg undi lehet. Végig is fut a hátamon a hideg, pláne ha meg is eszik. Milyen jó, hogy nem mostanság tömtem be egy kiadós ebédet, mert hamar kiszaladna. - Dédi papa? Az olyan cuki is, meg papás is. De ő sem fog megsértődni a simán dédire. Teszek javaslatot, mert bár morcosabb ember jóval, de mellettem például sosem, és kötve hiszem, hogy Maya mellett is morgós medve effektusban működne. - Igen, nekem is tetszik. Az ajtó megment, mert őszintén, én nem lennék képes megválaszolni a kérdését, eleinte, tizenéves koromban ötletem sem volt, hogy miért nem kedveli Jacksont. Most pedig épp elég arra gondolnom, hányszor látott az utóbbi időben sírni miatta. Egyértelműen van oka nem kedvelni. A Nagyi elnézi, mert látja, amit a papa talán nem, hogy azért sírok, és azért képes Jackson ennyire megbántani, mert még mindig nagyon fontos nekem. - Dehogy fáj, kutya baja, kis drágám, nyaranta még kapálni is szoktam kinn a kertben. Futni azért már nem futnék, de minden rendben. Nagyon kedves vagy, hogy kérdezed. Én csak vigyorgok, a Nagyi szerintem már ezzel kenyérre lett kenve, de vele senkinek sincs nehéz dolga. Míg ölelkeznek, csak vigyorogni tudok, pláne akkor, amikor kiejti a száján a Dédit, a Nagyim pedig olyan boldogan néz rám, amilyennek talán még nem is láttam. Észlelem, hogy ott csillognak a könnyek a szemében, de abszolút nem a szomorúság okán. Kiélvezi az ölelés pillanatait, majd persze elengedi Mayát, tenyerei közé fogja az arcát, és kap két nagy puszit is. Egyébként a Nagyi nem öreg még, elvégre anya is és én is roppant fiatalon szültünk, szóval nem az a tipikus ősz hajú, ráncos nénike. - Na, ne ácsorogjatok már odakint, hát azon a kislányon még egy tisztességes sapka sincs. Erre csak kuncogni tudok, de aztán beterelgetem Mayát a Nagyival karöltve, és az előszobában levetkőzhetünk. - Szervusz Maya! Pillant le rá a papám is, és a szokásos szúrós tekintete helyett most roppant meleg pillantással illeti a kislányt, noha ő nem olyan közvetlen, mint a Nagyi, vagy én.
[justify]Felcsillan a szemem a feltevésre. - Hú, hát akkor meg is enném! Már nem az ujjamat. Teszem hozzá sietve, mert tudom, hogy egyértelmű, de ha már a fülzsírról is ilyen terjedelmesen tudok társalogni, akkor az se maradhat ki, hogy megnyugtassam Naomit: nem vagyok kannibál. - Van egy osztálytársam, az mindig ezt csinálja. Vagyis volt. Öm, mindegy, de a lényeg, hogy a fülét is túrja, meg az orrát is. A tanító néni meg azért, hogy ne alázza meg, kitalálta, hogy nem rászól, hogy "ne túrd az orrod kisfiam", hanem énekli a nevét egy bizonyos dallammal. Ezt neveztük orrtúró éneklésnek. Fejtem ki, de aztán nem is jutok ezzel sem tovább, hiszen azon kezdek el gondolkodni, hogyan is nevezzem a dédi férjét, aki nekem szintén dédi. - Dédipapa.. nem is rossz. És az ő neve mi? Kérdezek rá erre is, mert szeretem a neveket. Aztán meg jön a monológom a térdről és a dédié meg a kapálásról. Nem bírom ki fintor nélkül. - Ugye nekem nem muszáj? Nem tudom, hogy itt fairbanksben mi a szokás, de ha valamit utálok, az a kert kapálása. Anya - már Sandra - mindig apára bízta, ő sem szerette, szóval csoda lenne, ha én élvezetet lelnék benne. Felderül az arcom a sapka emlegetésére. Azt hiszem itt a remek alkalom arra, hogy mindenkivel megszerettessem Jacksonbácsit. Főleg a dédpapával. Úgyis rezeg a léc, úgy tudom. - De apu megígérte, hogy szerez nekem egy szőrmesapkát, ami szerinte nagyon jó meleg és a nagyinak is van meg neki is és ettől se nem női se nem férfi. Szóval lesz sapkám. ne aggódj, Dédi! Pislogok és bólogatok is lelkesen. A könnyektől a dédi szemében kicsit megszeppentem azért, de igyekszem nem mutatni. Beljebb sederek a házba, s azonnal körbepillantok egy "hűű" kíséretében. Ez nálam valami ösztönös reakció, az új házunkra is így reagáltam. Biztos ez van minden újdonság kapcsán a tudatalattimban, vagy nem tudom.
A hozzászólást Maya Honeycutt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 05, 2015 10:46 pm-kor.
Diadalmat arattam kérem, az eper, minden formájában igencsak meggyőző érv, ellenben a fül és orrtúró gyerekről szóló értekezésre már erősen fintorgok, mert fujj. Egyszerűen csak fujj. - Orrtúró ének… Nos, őszintén, ettől rosszul vagyok. Ismét csak megrázkódom, nem akarom elképzelni. Vajon kitől látta a gyerek? Mert biztos nem magától találta ki. Szerencsére Maya biztos nem túrja, különben nem zavarná ennyire a téma. - Jason a neve. Szerintem az is tök jó, olyan fiatalos. Szeretem a Jason nevet, bár a papát sosem hívtam így, nekem mindig csak papa volt, és ez így meg is felelt tökéletesen. Eztán sem lesz ez másként, miért is lenne. - Jaj, dehogy muszáj, ne aggódj, Naomi drágám sem hajlandó kapálni, ez ma már nem divat… Órákat tudná ecsetelni, hogy pedig mennyivel jobb a saját termesztésű zöldség-gyümölcs, de nyilván nem akarja ezzel untatni Mayát, így hát ezen a ponton be is rekeszti a témát. Az apu emlegetésére papa feltűnően elhallgat, egyből nem olyan nagy dolog a sapka téma, érzésem szerint ebből lesz még baj, és előbb-utóbb meg kell szoknia, hogy néha igenis Jackson fogja hozni-vinni Mayát, mert nem mindig fogok ráérni. - Igen, ezek a sapkák unisexek, bárki hordhatja őket, az a lényeg, hogy melegek. Naominak is van egy nagyon szép, de a jelek szerint nincs még annyira hideg, hogy felvegye. Ugratott a Nagyim, mert persze, hogy nekem aztán nagyon is sok gondom van az itteni őrületes hideggel, szóval csoda, hogy most még nem járok bundában. - Még mindig itt, Angyalkám. Mosolyodik el az öreg, esküszöm, most még őt is kenyérre lehet kenni. - Na, nem kell ám tőlem félni, gyere csak ide, mutatok valamit. Igazából közben ő is odajön. és amilyen lelkes egy alak Mayával kapcsolatban, még képes, és megpróbálja felkapni, már amennyiben nem ütközik heves ellenérzésekbe és tiltakozásba,
- Nem inkább a túrástól? Vonom fel a szemöldökömet, majd elnevetem magam. - És bocsánat, nem akartam. Úgy teszek, mintha bezipzáraznám a számat, jelezve ezzel, hogy nem kívánok többet beszélni az orrtúrásról meg a fültúrásról. Pedig elő akartam adni a dallamot, de semmi olyasmit nem teszek, amitől más rosszul van, így nem produkálom ezt illetőn magamat. - Az nem egy horrorfilm szereplője volt? Kérdem, mert mintha rémlene ilyesmi. Egyik tiltott filmes élményemet buktatom le így, de hát na, annyi mindent nem tudok a filmről mondani, jórészt a takaró alatt rejtőztem, amíg ment, de olyan jó volt menőzni vele, hogy mi láttuk. Pedig maximum a tévé villogását élveztük, ugyanis lenémítottuk félelmünkben és a testvéreimmel együtt kuksoltunk a takaró alatt, amíg úgy nem véltük: vége van. - Volt az valamikor? Mint mondjuk egy szép ruha? Őszintén nem értem hogy lehetett divat a kapálás, de el tudom képzelni, hogy csinibe öltözve végezték és akkor máris több értelme van. Ezért is kérdezek lelkesen és vigyorin ilyesmiket. Egészen felszabadultan érzem magam, pedig azért féltem kicsit ettől az egésztől. Mégis csak felnőttek.. és öregebbek is.. - Ö.. Tenyereimet a szám elé kapom, nem akarom képen nevetni a dédit, de tekintetemben ott van a nagyon is éretlenül felvidult kérdés, mely olyasmi lenne, ha feltenném: "a dédi most komolyan azt mondta, hogy szex?". Nem, mintha ne tudnék erről mindent, amit biológia órán tanítottak. Egyszerűen csak egy dédi szájából olyan nagyon vicces volt. Ez a vidorság ott villog tekintetemben, s emiatt tán, de nem veszem észre a dédpapa helyet nem változtatását és azt sem, ahogy Jacksonbácsira reagál. - Én nem félek semmitől! Jelentem ki, majd nevetős sikkanásba fúl a mondat további már nem is tudom milyen része, mert bizony a dédpapa könnyedén felkaphat, nem ellenkezem. - Mit fogunk megnézni? Anya látta már?
- Mindkettőtől. Nem kell bocsánatot kérned, nem történt semmi baj, csak fura dolgok vannak, és valahol elborzaszt, hogy ilyet láttál az oszálytársaiddal. Csóválom meg a fejem, mert tényleg nem értem, meg azt sem, hogy miért nem lehet rászólni a gyerekre, tudom, túrót sem tudok a gyereknevelésről, előttem aztán nem volt jó példa, mindenesetre én biztos rászóltam volna. - Van olyan horrofilm, igen. Mikor láttál te olyat? Kérdezem kissé megütközve, én még most is parázok tőlük, nem ülnék egyre sem, ki tudja, talán Maya merészebb nálam ilyen téren. Ezt a lécet nem nehéz megugrani egyébként. - Akkor inkább úgy mondom, hogy szokás volt. Egy szép ruha viselete azért mégiscsak kellemesebb, mint a kapálás. - Miazhogy… Vigyorodom el, mert kapát köszi, de tényleg nem kérek, az szerintem egyébként is férfimunka, nem is értem, hogy a Nagyi miért szereti annyira. Az Ó-t nem értem, és szemlátomást a Nagyi sem, de neki nagyobb tapasztalata van ilyen téren, biztos azért nem szólal meg, mert tudja, hogy az ilyesmit bizony nem érdemes firtatni, így hát én sem teszem. - Helyes, az én dédunokám ne féljen semmitől. Kapja is fel Mayát rögtön, én is csak nevetek, ez eddig egészen remekül alakul. - Nem, még anya sem látta, tegnap találtam ki. Hajaj, ez még rosszul is elsülhet, de amikor megáll a nappali egy falrésze előtt, ahol egymás mellett sorakoznak a képek a vörös hajú leányzókról, akkor elég hamar elérzékenyülök. A Nagyi az első, elég fiatalon, és alatta van egy frissebb kép is róla. Aztán anya jön, egy gyermekkori, majd egy felnőttkori képpel, utóbbi sarkán egy kis fekete szalag fut körbe. Bármennyire is csalódtak benne, sosem szűnt meg a gyermekük lenn. Utána jött egy kiskori rólam, majd egy, ami tavaly Karácsonykor készült. Az utolsó kettő közül az egyik üres, az alsóban pedig egy friss kép van Mayáról, amit én csináltam róla még New Yorkban. - Csak a segítségedre lenne szükségem, Kishölgy. Ott bizony még van egy hely neked, de jó lenne egy fiatalabb kori képed hozzá.
- Upsz! Húzom meg arcizmaimat, ezzel jelezve, hogy akkor most lebuktam. Valahol a kényszeredett vigyor és az őszinte dicsekvő arckifejezés között van az, amit levágok. Végül magamat kihúzva megmondom az igazat. - Nyáron. De nem is láttam, csak hallottam az elejét. Az első félelmetes résznél elbújtunk, de azt híreszteljük, hogy láttuk. Az nagyon pöpec. Nem vagyok egy valótlanállító fajta, de ez azért belefért szerintem. Most visszakérdezhetnék, hogy és ő mikor látta, de egyrészt a felnőtteknek szabad horrort lesni, másrészt meg olyan mindegy. Van ennél izgibb témánk is, főleg hogy előkerül a dédi és a kapálás. Bár, ha jobban belegondolok, akkor a kapa is horrorszerszám, szóval látom ám a párhuzamot. - És szép ruhában kapálni? Öntöm hangos szavakba is a divatot illetőn megfogalmazódott kérdésemet. Nem bírnék aludni, ha bennem maradna. Ez az elvem, ezért is mondok ki mindent, ami ad hoc az eszembe jut. - Tyű, akkor gyere te is! Invitálom Naomit, aztán kissé elbizonytalanodva pillantok fel a dédpapára. - Jöhet, ugye? Nem tudhatom, hogy meglepi-e neki a dolog, vagy sem, így jobbnak láttam érdeklődni. Biztos, ami tuti ziher alapon. Elkerekedett szemekkel nézek végig a képkompozíción. Nekem teljesen új az egész, én nem ismerem még annyira ezt a családot, de a képek alapján még az én maroknyi előismereteimmel is rájövök, hogy mi is ez, ami előtt állunk. - Jój, de milyen cuki vagy te, dédpapa! Lelkendezek, s heves örömömben olyan melegséggel telik a hangom, amennyi csak kilenc évem minden szeretetét magába tudja foglalni. - Azt hiszem, hogy Honeycuttanyunak vannak rólam képei. Vakarom meg kissé tanácstalanul a fejbúbomat. Ezt nem tudom, mert sosem láttam egy évnél régebbi képeket magamról, meg igazán másokról se odahaza. Mármint anyáékon lívül. Sose volt fura, mindig úgy hittem, hogy nem akarták, hogy elkallódjanak az albumok a költözésben, s a nagyijaim valamelyike őrzi őket, mint kotlós a csibéit. - Felhívjam most és megkérdezzem? Még mindig le vagyok nyűgözve a képektől, bár a fekete szalag azért megütött kicsit. Szomorkásan pillantok arrafelé, s hogy valamivel elűzzem a bennem éledő sötét hangulatot - állítólag rémes vagyok, ha szomorkodom, mindenkinek az agyára megyek, s ezt nem szeretném vendégségben megtenni - tovább fűzöm a dédi ötletét. - Ha az a dédi, akkor oda kéne kép rólad, oda meg a nagypapáról, apáról.. Mutogatom végig a tervezett helyeket. - Részemről a fiúk az fúj, szóval hozzám nem kell semmi, maximum valami cuki sivatagi rókás kép, vagy ilyenek.. Megcsinálod majd?
Édes ez a nyakbehúzás, a jövőre nézve esélyesnek tartom, hogy Maya hozzám hasonlóan nem lesz képes kamuzni. Nem mintha ez baj lenne, sőt, én csak örülök neki. Könnyebb úgy őszintének lenni, hogy minden az arcunkra van írva. - Én még mindig elbújok az első félelmetesebb résznél. Kuncogok fel, nem szégyellem, parázok tőlük és kész. Szerintem sokan vannak még így ezzel rajtam kívül is. Tipikus gyermeki hencegés, de nagyon édes egyébként. A kérdésre a Nagyi jó kedélyűen felkacag, láthatóan nagyon mulattatja, és ami azt illeti, én is csak vigyorogni tudok a hallatán. - Az nem igazán érdemes, a szép ruha látná kárát. Fejti ki a Nagyi még mindig elég vidoran, de aztán a papa veszi át a stafétabotot, mégiscsak ő volna a ház ura. Egyébként, valami fantasztikus érzés hallani, hogy anyának nevez, szerintem jó darabig még nem leszek képes természetesnek venni, de nagyon élvezem. Megyek hát utánuk, hogyne mennék, hisz bármit is csinált a nagypapám, az valószínűleg megér egy pillantást, tán egy misét is. Csak bólint egyébként, hát hogyne mehetnék, én is mindig kenyérre tudom kenni. Én aztán elérzékenyülve nézem, mert bizony nekem is elég kellemesen szívet melengető a látvány, nagypapa felnevet, mikor Maya lecukizza, és nyom egy puszit az arcocskájára. Semmi kétség, hogy már most imádja. Viszont mikor a korábbi fényképek kerülnek szóba, akkor összerezzenek, hűha, ebből még baj lehet, mondjuk nekem van egy agyongyűrt verzióm, amit friss újszülöttként csináltam róla, na jó azért előtte már megmosták. - Hümm, azt hiszem, van erre egy megoldásom. Mosolyodtam el, majd kiszaladtam a pénztárcámért. - Nem kicsikém, nem kell most rögtön, ráér majd, ha egyébként is beszélsz velük. Szerintem a Nagyi nem tartotta volna fairnek, ha Maya mindig a másik szülőpárhoz forduk, friss sebeket vakarna fel újra és újra, de majd kialakul, lehetséges, hogy jól, senkinek srm fájón is meg tudják majd oldani. Közben én is visszaérek. Látom Maya arcán a szomorúságot, és csak egy dolognak tudhatom be, azt hiszem még nem említettem neki, hogy az anyai nagymamája, aki egyébként egyáltalán nem akarta őt, már halott. Talán érthető, nem ez volt a leglényegesebb vele kapcsolatban, és ami azt illeti, nekem sem fáj annyira, amennyire kellene. - Ez egy nagyszerű ötlet kisbogaram. Bár azért megvakarta a tarkóját, vélhetőleg tudta, hogy nekem fájna, de én csak bólogattam. Ha Maya miatt képes voltam összeköltözni Jacksonnal, nem egy kép fog megviselni. - Persze, hogy megcsinálom, de apukádtól szerezz hozzá kérlek képet. Azzal a Nagyi összecsapja a tenyereit, ezzel elvágva az apa téma bővebb ecsetelését. - Szerintem itt az ideje megvacsorázni, utána pedig jöhet a süti. Kacsintott Mayára, és egyben rám is, mert szörnyen édességfüggő vagyok. - Segítesz megteríteni, Maya?
- Komolyan? Hű, hát akkor majd úgy kell nézzük őket, hogy apa ül a tévével szemben, mi meg háttal neki és ő kommentálja mikor nézhetünk oda. Találom ki a remekbe szabott, együtt-lakós ötletet, mint valami közös program ígéretét. Aztán jön a dédi, aki a kapálásról kezd beszélni, s meg kell mondjak, annak lehetősége, hogy én is kapáljak legalább annyira félelmetes volt, mint egy horrorfilm. - Azért ezt jó hallani! Nevetem el magam, s elhatározom, hogy minden alkalommal csinos, szép ruhában jövök majd ide, a felhozatalból a legszebb darabjaimat kiválasztva, s akkor még csak a lehetősége sem áll fenn majd annak, hogy kezembe kelljen fogni a kerti szerszámokat. Bár, ha a dédi megkérne.. úgyis segítenék. Nem tudok semmit arról, hogy mi volt velem korábban, szerintem teljesen logikus, hogy a nagyszüleimnél vannak a képek, szóval elő is állok az ötlettel, s ha lenne nálam egy telefon, akkor most biztosan megemelném, hogy azonnal szert tegyek egy kislánykori képem ígéretére. Mondjuk anya egész hamar a segítségemre siet és a dédpapa sem harapja le a fejemet, amiért apu szóbakerül, így megint csak kap egy ölelést, s kicsúszik a számon az, aminek nem biztos, hogy kellene. - Pedig én azt hittem, hogy nem kedveled aput. Mindenki ezt mondja. Ez dicséret a részemről, hiszen láthatólag kedveli, ha feltenné a képét a falra, szóval nagyon örülök, hogy a szüleimnek nem volt momentán igaza. Ennyit arról, hogy a felnőttek mindig tudják a tutit. - Sütiiiii! Csapom össze lelkesen kezeimet, hogy aztán heves bólogatásba kezdjek és kitrappoljak a dédivel a konyhaszekrényhez. - Hol vannak a tányérok? Kérdezem, s ha megmondja, akkor már indulok is, hogy előhalásszam őket. Amennyiben magasan lennének, úgy előbb egy széket keresek tekintetemmel, hogy odatolhassam magamnak létra gyanánt a szekrény elé. - Naomianyu milyen volt kislányként?
- Ez egy egész jó ötlet. Mosolyodom el, mert bizony valóban életképesnek tűnik, bár a magam részéről maradnék a hagyjuk a francba a horrorfilmeket témánál, mert egyszerűen nem érdekelnek. Van bőven egyéb élvezhető kategória, amit sokkal szívesebben nézek meg. - Szép is lenne, báli ruhában kapálni. Kuncog a nagyi, és mi tagadás, szerintem is nagyon vicces elképzelés, de az biztos, hogy ilyesmire még nem vetemedett senki. Na jó, lehet, hogy mégis, sok őrült szaladgál a világban. A képek előtt egy darabig minden rendben megy, aztán érkezik egy olyan megjegyzés Mayától, amire elkerekednek a szemeim, és nem vagyok benne biztos, hogy ennek jó vége lesz. Nagypapa beletúr szabad kezével a hajába, és sóhajt egy nagyot. - Nos, ha mindenki ezt mondja, akkor nem tévedhetnek, nem igaz? Valóban nem a szívem csücske az édesapád, de ez nem jelenti azt, hogy ez előrébb való lenne annál, amit az én drágáim szeretnének. Borzolta meg most Maya vörös tincseit, én pedig egy kacsintást kaptam. Fogalmam sincs, nem fog-e kérdezni még Maya, a miért kérdésköre elég húzós azért, arra nincs olyan válasz, ami ne rúgná fel a darázsfészket, és ne reppenne ki belőle az összes dühös darázs, összecsipkedve mindenkit, akit ér. A Nagyi bejelentésére a papa aztán leteszi Mayát, így trappolhat is a dédi után, én pedig megölelem családom legidősebb férfi tagját, mert most épp erre vágyom. Megszorongat kicsit, és egy nagy puszit is kapok a homlokomra. - Ide kikészítettem mindent a pultra. Amennyiben Maya nem érné fel, van ott egy kis hokedli neki, amit egész nyugodtan használhat. - Cserfes, eleven, szemtelen, nagyon édes, vidám, és kedves. Küllemben pedig nagyon hasonlított rád. Errefelé mindenki nagyon szerette, bár csak nyaranta töltött itt pár hetet, túl sokat sajnos nem láthattuk. Mondd csak, Maya, mi a kedvenc ételed? Legközelebb azt csinálnék. Legalábbis, remélem, átjöttök majd még vacsorázni. Természetesen hozhatjátok apukádat is. A Nagyi úgysem törődik már a papa morgolódásával, biztosan elsimítaná a helyzetet, nagyon könnyen kenyérre tudja kenni. Lassacskán mi is kiérünk a konyhába, és amíg Maya terít, én poharakat veszek elő, meg üdítőket, hogy legyen mit inni a vacsi mellé.
Helyeslő bólogatásba fogok, s megjelenik orromon az a kis fintorránc, ami akkor fordul elő velem, mikor valami nagyon okosat, vagy általam okosnak hittet akarok mondani. - Hát persze, hogy szép lenne! Hiszen egy szép ruhában bármilyen csinálás szép, nem? Bár mondjuk vannak nagyon csúnya báli ruhák is. A nővérem is rusnyát választott, amikor el akart menni az iskolai minibálra meg szerintem pár filmben is rémesek vannak. Mint mondjuk a Bűbájban. Ott a fehér ruhája nagyon szép a lánynak, meg amiket a függönyből varr, de amikor elmegy a bálba, az a lila valami nem tetszett. Túl mai volt s nem is mesés. Öm.. láttad? Állok meg egy pillanatra és nézek kérdőn a dédire. Mert na nem ismeri a filmet, akkor aztán hiába beszélek. Vagyis nem hiába, mert akkor majd előállhatok azzal, hogy nézze meg velem, ami szintén nem lenne rossz ötlet, hogyha innen lessük a dolgokat. Legalább lenne valami program, amit én találok ki, s akkor büszkék lehetnének rám, milyen kreatív is vagyok. Meg találékony. - De mitől nem az? Csinált valami rosszat? Kérdezem, mert hiába üli meg némi kínos csend a levegőt a dédipapa válasza előtt-után, engem ettől még nagyon érdekel ez az egész és muszáj vagyok rákérdezni is. Aztán megyek a terítésben segédkezni, s nem is kell mássazk sehová. Mondjuk ettől kicsit csalódott is lehetnék, mert egyébként imádok széket toligálva szekrényekbe lesni és pipiskedni, de ha előttem van a pulton minden, akkor előbb elhelyezem az asztalon a tányérokat és evőeszközöket. Kérdőn pillantok körbe. - Nálatok is van mindenkinek állandó helye az asztalnál? Szalad ki a kérdés, nézegetve, hogy mindent jó helyre tettem-e. A bal-jobb kérdéskörével mindig bajaim voltak, így a kés-villa oldalával is. Kanállal is nehéz, de anélkül főleg. Pláne úgy, hogy hiába vagyok jobbkezes, az eszcájgot teljesen ellentétesen fogom. - Makaróni! Válaszolok azonnal, gondolkodás nélkül. Felderülök a gondolatra, hogy apa is eljöhet. - A tökfőzeléket ő sem szereti. Jegyzem meg, bár ezt tulajdonképpen senki sem kérdezte. Közben pedig az utolsó szalvéta is a helyére kerül az asztalon általam.
- Nem kedvesem, nem láttam ezt a Bűbájt. - Nem sokat nézik a tv-t, vagy ha igen, csak a híreket. Én viszont láttam, szerintem sem volt túl szép az a ruga. Gondolkodom hangosan a témakörről, mert nekem a főhősnő abban a részben határozottan nem tetszett, pedig amúgy egész kis bájos, noha emlékeim szerint a színésznő nem szerepelt még sok mindenben. Ezzel nekem egyébként nincsen semmi bajom, ők is tudnak érdekeset felmutatni. - Méhecske, akkor sem mondanék rosszat az apukádról, hogyha emiatt nem állnál szóba velem többet, szóval felejtsük el, rendben? A papa mentségére legyen mondva, ezt a helyzetet jól kezelte szerintem. Senkinek sem használt volna, ha elregéli, mennyit sírtam Jackson miatt amióta Fairbanksben van, vagy éppen hogy mennyire kétségbeestem anno is, amikor minden zavam csuklás nélkül elhitte. Hogy legelőször, és utoljára, mikor találkoztak, mit nem kedvelt benne, azt nem tudhatom, valószínűleg megérezte, hogy igen csúnya sorsunk lesz majd. Egy ideje már gyanítom, hogy mágiaérzékenyek, de eszemben sincs beszélni nekik erről az egészről, most már maradjanak csak meg békés tudatlanságban, amíg még élnek. - Nekünk hármunknak van, a papa ül a távolabbi asztalfőn, a mama vele szemben, mert onnan éri el legkönnyebben a konyhát, én meg általában itt szoktam ülni. Mutatok a középső székre, ami a konyha felőli oldalon van. - Innen kibámulhatok az ablakon olykor, szeretem a kilátást, de ha szeretnéd, átadom neked a helyet, vagy választhatsz a maradék öt szabad szék közül is. Nyolc fős asztal, a régmúlt maradéka lehet, vagy a remény jelképe, hogy egyszer majd generációk ülnek egy asztalnál. Ez nem hiszem, hogy valaha meg fog valósulni, mert én nem szolgálhatok nekik több unokával, abban meg biztos vagyok, hogyha Jacksonnak valaha mástól lenne gyermeke, őket már a Nagyi sem látná szívesen. - Makaróni, rendben, akkor az lesz. - A tökfőzeléket senki sem szereti. - Már hogyne szeretné, isteni, nem tudjátok, mit hagytok ki. Dörmögte a papa, aztán le is ült, s én is helyet foglaltam Maya döntése szerint, a mama pedig már hozta is a finom ebédet.
[helyileg a saját házunkban, csak az épp foglalt... ]
Szép és jó dolog az, amikor az ember napokkal előre tervez, pláne a karácsonyi őrültek háza idején, csak az a kínos, amikor az ajándék beszerzése után realizálja, hogy nem mindegyiket olyan elrejtve tartani a nagy napig, mint mondjuk két kötet könyvet vagy egy doboz csokit. Pláne, hogy mondjuk arról lövésem sincs, hogy Maya mennyire kíváncsiskodó így karácsony előtt annak kapcsán, hogy vajon mit fog kapni, mert emlékszem, ennyi idősen mi Erinnel szinte sportot űztünk belőle, hogy ki találja meg előbb, hová rejtették anyáék a csomagokat? Szóval biztos ami biztos, a csomagok egy része Erinnél lett átmenetileg elszállásolva, a másik fele meg az irodámban az egyik szekrény mélyén dekkolt, amíg a 24-én haza nem csempésztem őket. Karácsonyfának való fenyőt is sikerült szerezni - mondjuk tekintve, hogy Alaszkában vagyunk, abból aztán végképp nincs hiány - szépet, nagyot, plafonig érőt, mert miért ne? Igaz, utána ment a bősz szentségelés, mire hazavittük valahogy, meg aztán ismét, amíg beleügyeskedtem a talpba. Egyszer, kétszer, sokszor, hogy ne álljon olyan ferdén mint a pisai torony, meg ne arra keljünk karácsony másnapján, hogy... eldőlt. Szó mi szó, elvoltam vele jó darabig, megfogadtam, hogy jövőre olyan fát választunk, ami maximum olyan magas mint én, vagy még jobb... mint Maya! De hogy valami jót is mondjak a nagy fa mellett, legalább addig sem unatkoztam, amíg a lányok a süti sütéssel meg a főzéssel foglalatoskodtak, meg előkészítették a díszeket... Aztán jöhetett a létra is, mert hiába van Szellemkéz varázslatunk, ha már a gyerekkel közösen díszítjük a fát, és őt meg egyelőre még nem avattuk be ebbe az egész mágiás-őrzős-vérfarkasos mindenségbe, így aztán maradt a létrán egyensúlyozás, már amikor nem Maya ült az én nyakamban, és úgy pakolta a gömböket meg mindenféle díszeket a fenyőre. Ahogy sütilopkodások közepette a fa elkészült estére, az ajándékok is sorban bekerülte alá, majd miután gyönyörködtünk egy sort a délutáni munkájának végeredményében, Maya is szabad kezet kaphatott, hogy széttépkedett csomagolópapírral terítse a nappalit. Mivel Naomi korábban felvetette az ötletet, hogy közösen kapjon tőlünk ajándékot a kisasszony, így különösebben nem számított, hogy melyikkel kezdi, ami eredetileg az én ötletem volt, annál is bevontam valahogy Naomit, mást nem a választásnál vagy a csomagolásnál, és fordítva, szóval... Az egyik doboz méretre látványosan kilógott a többi közül, és ha jól fülel a címzett, kandallóban lévő tűz ropogása mellett némi zajt is hallhat kiszűrődni a dobozból, aminek az oldalán néhány szellőzőnyílás is található. A dobozt kinyitva pedig egy sivatagi róka... helyett egy sokkal inkább hideg-kompatibilis négylábú lapul benne. A kis szamojéd kölyköt így sem volt könnyű egész délelőtt rejtegetni Maya elől, pláne úgy, hogy a macskával ne neszeljék meg egymást, mert ötletem sincs, hogy viszonyulnának egymáshoz; így biztosra veszem, hogy amint kiszabadul a dobozból, már rá is veti magát újdonsült gazdájára ismerkedés céljából. De hogy ne érje szó a ház elejét, azért lapul még egy róka is az ajándékok között, igaz, jóval csendesebb és kevésbé hiperaktív, mint élő változata...
Nem tagadom, azért némileg elkapott a Karácsony szelleme, de szerintem nagyrészt Mayának volt köszönhető, meg aztán, éppenséggel azt is nagyon aranyosnak találtam, hogy Jackson is készülődött, meg egy ideje már inkább összedugtuk a fejünket, amiből megszületett egy elfogadható döntés is, következésképpen szerintem eljutottunk a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad szintre. Egész nap lázas készülődés volt, bár én már napok óta így vagyok, mert Maya itthon volt, és Jackson sokat mászkált, sőt, még Primmel is történt valami hétfőn, szóval nem nagyon tudtam kimozdulni, még jó, hogy a mindent vegyünk meg jó előre típus vagyok, év végéig szabin is vagyok, mert két ünnep között meg utazunk, szóval pár napos pihi jön Mayával meg Jacksonnal, ami mostanra már nem is tűnik olyan lehetetlen ötletnek, talán tényleg ki tudjuk majd pihenni magunkat. A fát én személy szerint túlzásnak tartottam, de Maya biztos oda meg vissza lesz érte, szóval nem mondtam, hogy vegyünk kisebbet, és még csak azt sem, hogy én megmondtam, amikor láttam, mit küzdött vele Jackson. Inkább diszkréten kikuncogtam, és pakolgattam a felrakandó díszeket, meg készülgettem a konyhában, bár ezen a ponton csaltam, nem is kicsit, mert a nagyi karácsonyi pulykájáért és egy nagy tálca sütiért átszaladtam kettő körül, tekintettel arra, hogy jobb biztosra menni, legalább lesz mit inni. A köretet azért megcsináltam hozzá én a kislányommal, volt rizs is, burgonya is, illetve párolt zöldségek, ha valakinek nagyon egészséges életmódot lenne kedve folytatni pont szenteste. A következő napirendi pont pedig a mézeskalács sütés és mázolás volt, mert azt be mertem vállalni még én is, és egészen jól is sikerült, ami azt illeti. Mellesleg még remek program is volt, de mikor elkészültünk, hessegettem is befelé, hogy segítsünk díszíteni, addigra már állt a fa is. Jackson szájába tömtem egy mézeskalácsot, kell a sok feszkő után némi szénhidrát, és jöhetett is a fa díszítése. Még arra is vetemedtem, hogy lőttem jó pár fényképet róluk, mert szerintem nagyon édesek voltak. Úgyis kaptam egy albumot attól a Danától, akivel igazából túl sok szót még nem váltottam, de kedves tőle, majd valamivel meghálálom. Maya úgyis csacsogott már róla párszor, gondolom Jackson pláne jobban ismeri, de nem szoktam kérdezgetni nőkkel kapcsolatban, addig jó nekem. Igyekeztem szép, ízléses díszeket összeválogatni, nem pedig giccses szörnyetegeket, és még arra is futotta, hogy csináltam egy sivatagi rókásat rókára hasonlító karácsonyfadíszt. Ennyire futotta, némi kárpótlás, hogy nincs igazi róka. Emellé még három másik is beszerzésre került, ezeknek annyi különlegessége van csupán, hogy mindhármunknak lesz egy saját hópelyhe a fán. Szerintem cuki ötlet, remélem, senki nem fogja úgy gondolni, hogy túlzás, de ha mégis, hát ráfogom, hogy túlságosan is elkapott a karácsonyi láz. Ami azt illeti, különösképpen nem bántam, jól éreztem magam nagyon, és tényleg örültem neki, hogy mostanra elsimultak annyira a dolgok, hogy egyáltalán nem vagyok feszült, és nem félek attól minden percben, hogy Jackson a lelkembe mászik. Ami az ajándékokat illeti, Maya még kap egy nagyobb projektre való falfesték anyagot, illetőleg jó pár sablont, ha esetleg nem lenne ötlet arra, hogy magunktól művészkedjünk. A csomagon az „Álmodd és valósítsd meg, milyen legyen a szobád. Segítünk!” felirat díszeleg, amolyan közös projekt lesz ez is, ha megtetszik Mayának, ha nem… nos, akkor majd kitaláljuk, mit kezdjünk vele, maximum lefestem álmában Jacksont, az is elég vicces ötletnek tűnik. Egyébként még neki is lapult ajándék a fa alatt, de ez elsősorban most mindkettőnk számára Mayáról szól, és ez így is van rendjén.
Részemről Naomi számára két, eltérő méretű, lapos csomag várakozott a fa alatt, amik első ránézésre könyveket sejtetnek, de még sem egészen azok... Ha kibontja a felsőt, akkor néhány kopottas kötet kerül elő belőle, meglátszódott néhányukon az évek nyoma, ahogy az is, hogy sokat forgatták... A legrégebbi már több, mint kilenc éves, Maya babanaplója, gondosan vezetve egy éves koráig, fényképekkel, apró kis megjegyzésekkel, meg ilyen könyvbe illő kreatív apróságokkal... A New yorki protektorátus raktárában sikerült rábukkannom - éljen a protekció - miután Maya vérfarkasos incidense után a nevelőszülei agyát is átmosták, és számos, Mayával kapcsolatos dolog lefoglalásra került az emlékmódosítások végett. A maradékban pedig mindenféle fényképek vannak összeválogatva a lányunkról, kötetenként pár évet átfedő terjedelemben- születésnapok, kirándulások, különféle iskolai rendezvények, események, beleértve egy albumban az utolsó egy évben készült képeket is, amíg Honeycuttékkal élt. Igaz, ráment egy fél nap, mire elkészültek a másolatok, de legalább Maya is tudja nézegetni, ha kedve támadna hozzá, vagy nagyon hiányoznának neki... Lehet, hogy szívfacsaró a képeken más családdal látni, de ha már 9 évig kimaradt az életéből Maya, és túl tud lépni ezen az érzésen, gondolom, ő is kíváncsi arra, hogyan telhettek a kisasszony korábbi évei, vagy éppen milyen volt akkoriban. Legalábbis magamból kiindulva, mert naná, hogy előbb én is végignéztem őket. Az alul lévő, egészen karcsú kis csomag csupán egyetlen üres fotóalbumot rejt, amit ha akarnak, akár emlékkönyv félének is minden gond nélkül használhatnak. Az első oldalon az alábbi kis üzenettel:
Ez már a ti feladatotok, hogy megtöltsétek képekkel (:
A saját csomagjaink nyilvánvalóan csak azután kerülhettek sorra, hogy Maya kibontogatta a sajátjait, és remélhetőleg nem vonult el sértődötten, hogy márpedig ő sivatagi rókát kapott. De hát én megmondtam már az elején, hogy NINCS sivatagi róka. Részemről Jackon egy csinos könyvválogatást kapott azon klasszikusokból, ami a hosszadalmas mustrámat követően hiányzott a repertoárjából. Ha már egyébként is megígértem, hogy néha adok kölcsön, hát meg is vehettem a szükségeseket, nemde? Egy ideig biztos ellesz velük, tekintettel arra is, hogy sok ideje nem lehet éppenséggel olvasni, mert vagy meccs, vagy edzés, vagy gyerek, és akkor még nem is beszéltem az Őrző létünkből eredő kötelességeiről. A másik, aminek még láttam értelmét, és úgy éreztem, tetszeni fog neki, az egy forralt bort készítő kütyü volt, puncsot is lehetett benne csinálni, úgyhogy lehet, hogy valami alkoholmenteset kipróbálhatunk majd abból is. Alkoholosat is, de az szigorúan Maya nélküli program, bár túl sokat nem szeretnék a jövőben szeszt fogyasztani, de egy pohárkából még aligha lehet baj. S mikor bontogathatunk végül mi is, izgatottam veszem elő a csomagjaimat, hogy megnézzem, mit hozott a Jézuska. Amikor meglátom a babanaplót, nagyjából három másodpercembe kerül máris pityeregni, de sokkal inkább örömömben, mint bármi egyébből kifolyólag. Már a babanapló is bőven elég lett volna, hogy lelkileg úgymond kicsináljon, de hogy minden évre jut pár kép, az már pláne sok. Mindenesetre nem akadályoznak meg a könnyeim abban, hogy odalépjek Jacksonhoz, és megöleljem, nem tehetek róla, kissé elragadtak az érzéseim, s persze még a fülébe is suttogom, hogy köszönöm. Mayának biztosan be lehet majd magyarázni, hogy Honeycutték végre megtalálták a fényképalbumokat kisebb koráról, bár én megígértem, hogy többé nem hazudok neki, szóval ezt Jackson tisztje lesz beadagolni neki. Most azért tüzetesen nem nézem át mindet, de ami késik, nem múlik, sokat fogom még forgatni őket, az egyszer biztos, hisz rengeteg évet kell legalább ilyen téren bepótolnom. Az album pedig, nos, reméljük, sok, sok képpel lesz alkalmunk majd megtölteni, bár amennyit én kattogtatni vagyok képes, ez kétségtelen…
//Megkésve ugyan, de annál Boldogabb Karácsonyt! <333//
Úgy lett volna az igazi, ha sikerül kivennem a pénteket szabadnapnak, de finoman szólva is esélytelen volt – nem elég, hogy meccsünk volt, mivel vendégcsapat ellen játszottunk, még a szokásosnál előbb be kellett mennem, hogy gardedámoskodjak mellettük. Szívás, de ez van. Mostanában visszaszoktam a reggeli futásra, még ha nem is minden nap, igaz, ma ezt is kihagytam, akadt még némi tennivalóm, mielőtt dolgozni mennék – ellenben mire Naomi visszaér a reggeli futásból, én már úton vagyok... Helyette frissen terített asztal, reggeli , egy csokor virág, és egy ajándék bögrének támasztott kis üzenet is várja az asztalnál:
„Boldog születésnapot! Tudom, tudom... úgy lenne az igazi, ha én is itt lennék, de félő, ha ma nem megyek be dolgozni, többet sem kéne, és hidd el, nem akarod tudni milyen az, amikor itthon öl az unalom – szerintem egy hét se kéne hozzá, hogy az agyadra menjek.”
Megfordult a fejemben az, hogy tortát süssek, de elég hamar elhessegettem az ötletet, amint eszembe jutott, hogy tavaly ki volt a segítségem benne... és hogy ha valami félresikerülne, már nincs kit hívni, hogy mentse a haza becsületét, így inkább maradtam egy egyszerűbb megoldásnál. Naomi nagymamáját ismerve úgy is akkora tortával fogja meglepni a kisunokáját, hogy akár Maya egész osztálya vígan elélne belőle egy hétig. Versenyre kelni meg eszem ágában sincs vele, maradok hát a jelképes megoldásnál.
„Mikor voltál utoljára tetováltatni? Mármint amiért nem egy sikeres vizsgával „fizettél”? Tudom, nálad így is helyhiány van, de mit szólnál valami aprósághoz? Múltkor jöttem rá véletlenül, hogy már ilyenek is léteznek, tiszta jópofák, nem? Majd nézegesd a katalógust, neked melyik tetszik, aztán majd választunk egyet közösen, ha benne vagy! Ott hagytam a nappaliban, kimondottan ilyen páros-tetoválások vannak benne. ”
Nem, eszem ágában sincs sem nevet, sem szöveget a bőrömön tudni, de egész ötletes kis szimbolikus megoldások is akadnak a lapokon, amik külső szemlélők számára nem sokat mondanak, a viselőjüknek viszont annál többet. Én akkor kezdtem el gyűjteni őket, amikor őrző lett belőlem, ő azután, hogy elváltak útjaink és Maya megszületett, nem csoda, hogy nem feltétlenül kellemes emlékeket társítunk az egymás hátát díszítő tetoválásokhoz, úgyhogy ezen javítva némileg talán nem lenne hülyeség egy olyat beújítani, ami nem Dimitris keze munkája, hanem inkább az újrakezdés eddigi kellemes pillanataira emlékeztet minket, ha ránézünk. Másfelől megközelítve a témát meg mondhatni, ez is betudható egy újabb apró lépésnek, valami sokkal hosszabb távú tervhez...
„Múltkor gondolkoztam, és rájöttem, hogy annak ellenére, hogy milyen régóta ismerjük egymást, valami alapvető kimaradt a bakancslistánkról, amit mindenképpen pótolni kell. Nemrégiben nyílt egy új étterem a városban, sokan dícsérik, mit szólsz hozzá, ha meglátogatnánk? Meccs utánra foglaltam asztalt, előtte hazaugrok érted, úgyhogy ha lehet, ne edd degeszre magad a nagyid főztjével. Mayát meg kivételesen „felejtsd” csak ott náluk, már beszéltem velük, majd holnap ebéd után érte megyek. És mielőtt még azzal jönnél, hogy de abban a hatalmas gardróbodban nincs mit felvenned estére, már gondoltam erre a problémára is, ne fájjon a fejed miatta.”
Ha benéz a ruhásszekrényébe, talán nem fogja elsőre kiszúrni, de némi keresgélés után hamar a csomag nyomára bukkanhat, benne egy elegánsabb egyrészes ruhával és hozzá illő nyaklánccal, remélhetőleg nem nagyon lőttem mellé sem az ízlését, sem a méretet tekintve.
„Este találkozunk, addig is jó legyél, vigyázz magadra, meg a többi...”
Azt kell mondjam, rendkívüli imádom a születésnapokat, karácsonyt, meg úgy minden ünnepet, mióta Jacksonnal megint együtt vagyunk, egyszerűen minden egyes alkalommal lenyűgöz, hogy mennyire figyelmes, és már pusztán a várakozás is kellemes zsizsegéssel tölt el. Következésképpen nagyon vártam ezt a napot is, bár tagadhatatlan, hogy jobban örültem volna, ha itthon van, és együtt tölthetjük, de azért mindent nem lehet, ez tiszta sor. A bögre láttán elvigyorodom, az üzenet meg, nos, úgy tűnik nem csak én örültem volna, hogyha itt lehet Ő is, de megértem, nekem is be kell mennem dolgozni, szóval nincs ezzel semmi probléma. Azt mondjuk szabályosan lehetetlenségnek tartom, hogy az agyamra menjen, jelenleg a világon egyszerűen semmi sem képes az agyamra menni. A mini tortasüti nagyon édes, és még annál is csajosabb, be is fekszem Maya mellé vele, hogy együtt fújjuk el, aztán részemről megeheti ő, esélyesen úgyis le fogja nyúlni tőlem, én meg elfogult édesanyaként természetesen simán benne vagyok, hogy ő egye meg helyettem. A tetoválós ötlettől szintén csak vigyorogni vagyok képes, és basszus, annyi hányattatás után most jövök rá, hogy igazság szerint Jacksonnak én vagyok a végső kikötője, elvenni talán soha nem fog, viszont miként Ő az én másik felem, úgy igaz ez fordítva is, máskülönben ugyan miért vállalna miattam tetoválást? Olyat, aminek a párja rajtam van? Aligha hiszem, hogy tetováltatna, hogyha nem gondolná véglegesnek azt, ami köztünk van, és ez az a pont, ahol kénytelen vagyok bekönnyezni. Tipikus Nonó, minden apróságon képes vagyok sírni, bár ez nem apróság, ez tulajdonképpen nagyon-nagy dolog. Sokáig túrom a könyvet, míg meglelek egyet, ami szerintem mindkettőnknek megfelelő lenne, fel is vetem majd neki, amint hazaér. A romantikus randi ötletért meg majdhogynem felsikkantottam örömömben, de végül csak egy visszafogott ííííííííí hagyta el a számat, és ugrottam is egyet örömömben, mielőtt beszaladtam volna a hálómba, hogy feltúrjam a ruhámért. Istenem, annyira boldog voltam, hogy szavakba sem tudtam volna önteni, és holt biztos, hogy ezután egész nap vigyorogni fogok, arról nem beszélve, hogy lesz együtt egy egész esténk, éjszakánk. Elkezdtem neki sms-t írni, de végül úgy döntöttem, hogy inkább csak a képet küldtem át a személyes kedvencemről a tetoválások közül, és utána még megtoldottam egy szívecskével. A többit majd este…
//A reakció istenesen megcsúszva ugyan, de imádtam, nagyon szépen köszönöm. <3333 //
Kezdőlap
//
//
