Tekintetem körbejár a kellemesen otthonos melegséget árasztó helyiségben, ahogy helyet foglalok a férfi által kihúzott széken könnyed, finom mozdulatsor közepette. Ajkaim szegletében édes, szinte már szórakozott mosoly játszik, ahogy érdeklődőn figyelem, hallgatom Eugéne szavait. - Hajlandóak? Mintha olyan borzalmas dolog lenne, ha valaki a barátjának nevezi önt, Mr. Fortier...! - Jegyzem meg finom kacérsággal, csupán húzva szavaimmal a férfit a szóválasztása kapcsán, s mivel nem jut tudomásomra, hogy kissé félremegy a rajongás szó értelmezése - hiszen én magam a tulajdonos és hivatása közötti kapcsolatra értettem ezt - így nem áll módomban sajnos kiigazítást sem tenni. De nem ezen áll vagy bukik a közös borozgatás hangulata, szerencsére. Mikor pedig már elhinném, hogy nem kapok választ arra a kérdésre, ami igazán felkeltette érdeklődésemet, lőn, mégis visszakanyarodunk az esethez. Nyilvánvaló, hogy mindenről nem fog beszámolni, mégiscsak a pácienséről van szó, ám névtelenül úgy vélem, senki személyes jogaiba nem gyalogol bele és én magam sem szándékoztam visszaélni a kapott információkkal, nem szolgálja érdekemet mindez. - Nos, nem tisztem ítélkezni a témában, de szokták mondani, hogy az őrültet és a zsenit csupán egy hajszál választja el egymástól. - Szélesedik mosolyom kissé, figyelmem nem lankad, őszintén érdekel ez a téma, minden abnormalitása ellenére - avagy éppen ezért, ki tudja! Ha tudnám, kiről is van szó pontosan, mondjuk egészen biztos, hogy előbbi kijelentésemet igen gyorsan visszavonnám. Boldogok a tudatlanok... - Maga ízég-vérig a tudomány embere, nem igaz? - Billentem kissé oldalt fejemet, mikor azt mondja, zavarna önnön tehetetlensége, a választalanság a kérdésben. - Tegye azt, amit minden tudós tenne, ha olyasmivel találkozik, amit nem ismer. Figyelje meg. Jegyezze le újra és újra a tapasztalatait. Ha nem is kap kapásból kész megoldást... de kezdetnek jó lehet, nem igaz? - Szélesedik épp csak kicsit ajkaim szegletében a finom ívű mosoly, ahogy csillogóan kék tekintetemet a másik arcára, pillantására emelem. Mindezt a pillanatot megtöri az érkező vendéglátós, a borra aprót biccentek, érdeklődő szakértelemmel kóstolva a kitöltött nedűbe, hogy apró hümmentéssel hunyjam le szemhéjaimat pár pillanatig, majd a poharat Eguéne-é mell helyezzem: nyugodtan tölthet tisztes mennyiséget is belőle, kedvemre való az ízvilága. Pillantásomat vonzza a férfi szája szegletében megjelenő mosoly, olyan ritkán látni efféle gesztust tőle, bár lehet, más közegben sokkal oldottabb valójában... Vagyunk ezzel így páran. Ahová szavai kifutnak, az nekem is könnyed, futó mosolyt csal ábrázatomra. Még, hogy tökéletes... én? Legfeljebb látszatra, máskülönben ez lehetne az évtized vicce. - Hű... nos... - Söpörtem lassú mozdulattal félre pár arcomba omló szőke tincset, miközben az előttem levő boros poharat szemlélve igyekeztem összeszedni picit gondolataimat. - Nem is tudom, mit mondhatnék így hirtelen! - Tekintek fel a férfira bocsánatkérő mosollyal. - Baltimore-ból költöztem ide, úgy egy éve. Már ott is üzletvezetéssel foglalkoztam, az egyik nagyobb pláza alkalmazásában, szeretem ezt csinálni. - Habár szóvá nem tettem a dolgot, hangsúlyomban megbújtak a finom kis kérdőjelek, ahogy a másikat figyeltem, vajon ilyesmire gondolt-e a kérdésével.
A nő szavain eltűnődve emelte meg kissé kezeit. - Elemzés és objektivitás. Igen… - tűnődött el a tanácson, majd belekortyolva a borba hajolt kissé közelebb, mintha csak titkot árulna el. Talán azt is tette…saját magáról. - Tudja mi egy terápia halála? Persze egyértelműen azon kívül, ha a terapeuta felszedi a klienst. – tette hozzá. – Amikor a szakember szívében felmerül a kétség. Mi van ha nem is bolond? Persze a tudós elme meg sem hallja, hisz a vele szemben ülő millió féle tünetet produkál, de a szív… - mert akármily elzárva is tartjuk az ülés közben, azért még van - …a szív a háttérben még csak nem is direktben, egy pillanatra feldobja a labdát, valamiféle érzéstől vezérelve. Mi van ha…? – mosolyodott el a saját szavain, mit ha nem találkozik a nővel, valószínűleg sosem fogalmaz meg hangosan. A tudós elme és a gyakorlatisság elnyomta volna az érzést. - Sokan nem hiszik, de mi is épp úgy működünk, mint a „normális” emberek. Bár ennek a szónak a definícióján valószínűleg éjszakákat vitatkozhatnánk. – figyelte a nő mozdulatainak sorát, majd csak legyintve engedte el a témát, valami „szórakoztatóbbra” nyergelve. Mikor a másik jelentéktelen dolgok sorát kezdte hozni életéből, Eugéne szemöldöke megemelkedett, majd futott is össze, ráncot vetve homlokára. - A Sorbonne-on az egyik évfolyamtársam a Magyarországi Teleki család utolsó női leszármazottja volt. Persze azóta már nem így van, mert született egy kislánya. De abban valóban az utolsó, hogy ő még arisztokrata nevelést kapott. Habár a családi mindennapokból már bőven kikopott az életvitel, az anyuka, aki ugyanúgy nem élte már a nemesi világot, a nagymamai szigort követve a spanyol etikett könyvön nevelte a gyereket. Egy szorongó, kényszeres ember lett belőle, aki azért jött a pszichológiai karra, hogy valahogy kikezelje magát. Mostanra már nagyjából egyben van, de se előtte se azóta nem láttam nőt úgy inni, úgy üli, úgy beszélni, úgy nevetni, úgy tartani még a fejét is, ahogy Ő tette…addig a napig, míg be nem sétáltam az irodájába. – fürkészte a kék szemeket. – Ön ezt kétség kívül tökélyre fejlesztette, és igen kevés repedés van rajta. Lenyűgöző… - volt elismerés a hangjában, és még valami. Valami megmagyarázhatatlan együttérzés…? Bánat? Aggodalom…? - A kérdés csak annyi, hogy boldog-e a tökéletesség mögött rejtőző gyerek? – célzott a nő fiatalságára. – Hogy ki mer-e rohanni a hóba játszani, nem foglalkozva vele, hogy ki mit szól ahhoz, ha csapzott és vizes lesz a haja? He egy reggel nem megy be dolgozni, mert nincs kedve…vagy bemegy, de a másnaposság miatt csak egy farmer-póló szettre telik energiája? - fürkészte a nőt, majd jóval halkabban hozzátette. - Hogy a koravén tekintet bölcsességet, tapasztalatot hordoz, vagy csak álcázott keserűséget és örömtelenséget? - pontosította sokkal jobban a kérdést, mint amit a nő várhatott, azonban cseppnyi rosszindulat sem volt benne. A tekintet nyílt volt, és valóban érdeklődő. Nem volt mögötte hátsó szándék, nem tolt maga előtt érdeket vagy célt. A nő érdekelte, és nem keresett rá magyarázatot, hogy miért. Tette, amit mindig…rákérdezett arra, amit látott,vagy amit látni vélt.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Miután kijöttem a fejtágításról, elszöszmötöltem egy darabig a kocsimban. Lebonyolítottam néhány hívást, megállapítottam a tükrömbe pillantva, hogy még mindig csodálatos vagyok, és elindultam a gázra lépve, hogy a klubban ne hiányoljanak annyira a betévedő vendégek. A part menti úton mentem, és ismerős alakot szúrtam ki. Lelassítottam, gondoltam meglepem a kis szöszit, így fejem búbjáig zártam a pajzsomat, hogy ne szúrjon ki olyan könnyedén. Már nyitottam az ajtót, amikor Fortier váratlanul felbukkant. Felvontam a szemöldököm, majd az államat dörzsölve figyeltem a jelenetet. Mégis honnan ismerik egymást? Úgy döntöttem, hogy ennek utána kell járnom. Alaposan lemaradva, de a páros után somfordáltam zsebre dugott kezekkel, lehajtott fejjel, és az étteremnél megállva húzódtam a fal mellé. Akkor engedtem le a pajzsomat, amikor már odabent voltak, és elég sok volt Artemis körül a zavaró tényező, hogy ne tudjon kiszúrni olyan könnyedén. Pofátlanul hallgattam bele a beszélgetésükbe, s fejcsóválva előhúztam a csipogómat a kabátom zsebéből. Ujjaim szórakozottan nyomkodták be az üzenetet, majd vigyorogva továbbítottam a nőstény csipogójára, és ellökve magamat a faltól, indultam vissza a kocsim irányába.
Arti csipogójára küldött üzenet:
Büszke vagyok magamra, hogy sikerült felbolygatnom a lelki világát. Légy vele elnéző, "gyermek"... Épeszűnek maradni a közelemben igazi kihívás. Csók Szöszi! ui: Csak finoman harapdáld, megmozgatta bennem az atyai érzelmeket. A te Elvised.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Érdeklődőn sandítok oldalt a férfira, kissé talán bandzsítva is, mikor Eugéne közelebb hajol, s belemosolygok a szavakba, mik leheletével cirógatják arcélemet eme közelségben. Tipikus, hogy ha tippelnem kellett volna, nem a kliens-felszedés lett volna az első gondolatom. - Nos... tételezzük fel, hogy van. Az megmagyarázna bizonyos dolgokat vagy egészen egyszerűen csak összekuszálna mindent? - Habár nem én voltam a szakember, mégis igyekeztem érdemben részt venni eme társalgásban, magamban meg az ellen küzdöttem, hogy ne akarjak azonnal telefonért nyúlni és Lucast zargatni a dologgal, mondván, valakinek úgy fest, nagy volt a szája errefelé minden komolyabb ok nélkül. Szegény Eugéne... ha tudnád a valót! Lehet, negyed ennyire sem kezelnéd higgadtan eme helyzetet. Azt pedig, hogy rólam érdeklődik, tényleg nem igazán tudom hova tenni. Már, hogy mit is szeretne megtudni pontosan, mert bármily szomorú is, az életünket eme "jelentéktelen dolgok sora" alakítja. Ha az ember túllép a százon, megtanul a közelmúltnak és a mának élni, nem hagyva teret a múltbéli árnyaknak, s azok is csupán fagyos, farkasordítóan hideg éjszakákon környékezik álmát rendszerint. Szavait némán, közbevetés nélkül hallgatom, noha olykor késhegynyi vastagságúra préselődnek össze ajkaim, vagy épp szemöldököm ráncolódik finom, árnyalt rosszallással, miközben a borba kortyolok, ezzel együtt nyelve le egy kikívánkozó riposztot. Nemhogy férfinak, de senkinek a szavába nem vágnék, csak megakasztaná a gondolatmenetet a közbekotyogás. - Májusban töltöm a huszonkilencet, de igazán hízelgő. - Szélesedik mosolyom arra, hogy gyermeknek titulál. A papírjaimon mindenütt huszonnyolc életév van feltüntetve, lusta voltam "fiatalítani" rajtuk és újakat csináltatni, mikor eljöttem Baltimore városából ide. Egy egyetemi éveinek végén járó fiatal felnőttről különben is nehezebben hinné el bárki, hogy képes elvezetni egy akkora épületkomplexumot, mint a Northern Lights. - A kettő pedig nem zárja ki egymást, ha engem kérdez. - Már a tapasztalat és az örömtelenség. S hiába nincs komoly éle, hátsó szándéka a férfinak a nyílt, szinte már elemző kérdésekkel, számomra mégis úgy csapódnak le azok, hogy: - De maga analizál engem, Eugéne! Mindez nem igazán fair, tekintve, hogy nem a rendelőjében vagyunk. - Én pedig nem kértem a segítségét, mert nincs miért. - Tenném hozzá gondolatban még, de ekkor egy másik nem várt esemény szakítja meg a beszélgetésünket. Nő lévén szerencsére képes vagyok egyszerre több felé figyelni, így miközben folytatom mondandómat, olvasni is tudom az üzenetet. - Szóval kérem, ne tegye! Hacsak nem akar a betegéről, Mr. Dunwayről is részletesebben mesélni, mert ez esetben igazán szívesen válaszolok a kérdéseire. - Tekintek fel a jó doktor felé kiszélesedő mosollyal az üzenetről, melytől fejemet fogva rohannék a falnak elsőre, de... ki tudja, akár még jó is kisülhet belőle! Az esetlegesen értetlen-kérdő tekintet láttán csuklóból rázom elő könnyedén a magyarázatot a név kapcsán: - Nem olyan nagy a város üzleti élete, hogy ne ismernénk egymást a fontosabb nevű egyénekkel, közülük pedig Mr. Dunway az egyetlen, aki az említett tüneteket a mindennapi életben is produkálja, így nem volt nehéz rájönnöm, kiről is beszél. Ne magát hibáztassa. - Kedves türelemmel vártam reakcióját, válaszár Mr. Fortiernak, én nem siettem sehová, igazán kár lett volna ezt a kellemesnek induló estét is elrontani holmi Elvisekkel... - Erre viszont válaszolnom kell, elnézést. De ne zavartassa magát! - Emeltem fel a mobilomat jelzésként, s míg válaszára figyeltem, üzenetet is pötyögtem a kötöznivaló hímnek.
Védekezően emelve fel kezeit rohant át szája szegletében a mosoly. - Eszembe nem jutna elemezni Önt. – hazudik félig-meddig, és nem is titkolja. – Csupán szakmai ártalom a mozdulatok mögötti mozdulatokat látni. És ezzel ön is épp így van, csak másik terepen. – nyúlt pohara felé, majd kortyolt bele. - Egészen biztos vagyok benne, hogy ha most nem nézhet semerre, akkor is tökéletesen tudja a magam mögött lévő tér felosztását, a dekorációs hibákat, azt ami esetleg nem korhű vagy nem illik bele a képbe. A szín, ami rombolja az összhangot, vagy a maga mögött lévő asztalon a terítőre esett borpecsétet….sorolhatnám. Mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi a dolgokat. Csak az én szemüvegem...belátom… olykor provokáló. Hol direkt, hol kevésbé direkt. – forgatta meg italát az üvegkalitka öblös börtönében. - Mindenesetre bocsásson meg, ha tolakodó voltam. – biccent megkövetve magát, és talán ezen a vonalon is marad, ha a nő szavai nem döbbentik le annyira, mint amennyire megtették. Sosem beszélt a betegeiről. Az, hogy általánosságban szóba kerültek olykor esetek, mindig nagyon figyelt rá, hogy ne mondjon oly konkrétumot, mi visszacsatolható az egyénre. Még csak a nemét se. Habár a nő a meglepetésére csípőből adott magyarázatot, nem hitte el. Ne volt már kezdő, jól tudta, aki mentális betegségekkel küzd, pláne olyan komollyal, mint Dunway, nem híreszteli azt, hogy segítségre van szüksége. Főleg ha prominens figura. Felvonva szemöldökét fürkészte a nőt, majd rakta össze a pillanat eseményeit. Nem kellett hozzá agysebésznek lenni, hogy összekösse az sms-t az azonnal az asztalra dobott névvel. Mélyet sóhajtva rakta le poharát, majd akaratlanul is kibukott belőle, egyértelművé téve, hogy egy szavát sem hiszti a fals magyarázatnak. - Akármilyen kapcsolat is van Önök között…kérem…vigyázzon azzal az emberrel. Túl instabil ahhoz, hogy… - nem volt joga belemenni, még jelen helyzetben sem. Dunway egyszerűen megfogalmazva bolond volt. Súlyos mentális problémákkal küzdött, és mindezt képes volt úgy forgatni, hogy eladva magát belőle vált szórakozatóvá és vonzóvá a környezete számára, legalábbis a sajtó számára mindenképp. Hogy a nő a szeretője volt-e? Nem kívánt találgatásokba bocsátkozni. Azonban bármilyen viszony is volt közöttük, a kezelt személy kilétét csak magától Dunwaytől tudhatta, ami joggal adott alapot a feltételezésnek, még ha nehezen is tudta elképzelni a nőt Dunway hálójába…de hisz láttunk már karón varjút. Ennyi év után már nem volt emberi viselkedés vagy döntés, mi meglepte volna, hisz mindig mindennek oka volt.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Érdeklődve csillan tekintetem, ahogy magyarázatára a jó doktor felé fordulok, nem csupán arcommal, de kissé testem is féloldalasan helyezkedik a széken. Mosolyom könnyedén terül el ajkaimon a szavait hallva. - Valóban így van, de képes vagyok elengedni mindezeket, mert egyrészt nem az én dolgom mindezeket felügyelni, másrészt pedig csak mérgezném holmi oktalan bosszankodással a társalgásunkat... - Ezt pedig a világért sem szerettem volna, bár így utólag, hogy belegyalogolt már a másik fél a dologba, oly mindegy, nem igaz? Persze, ettől még nem kezdem el felsorolni mindazt, amivel a panaszkönyvben egy fél oldalt meg lehetne tölteni más esetben. Inkább lehúzom a pohárban figyelő zamatos nedűt; Elvis sms-ének köszönhetően az egészet sikerül egyszerre eltüntetnem az öblös pohárból. Még jó, hogy nem volt olyan sok benne, biztosan gyakorló alkoholistának is le lennék írva menten... - Megbocsátva, Mr. Fortier. - Sóhajtok apró, finoman ajkaim szegletében megülő mosollyal. Nem kezdek el szabadkozni, hogy semmiség volt, meg, hogy valójában nem is volt tolakodó a férfi, ha egyszer igenis zavart a kérdezősködése. Nem azért, mert ne tudtam volna számára elfogadható választ adni, hisz nem ő az első, aki kiszúrja lényem világ felé mutatott arca mögött az évtizedek által sem elkoptatott, régimódi eleganciát. Egyszerűen csak szerencsétlen volt a megfogalmazás, a felvezetése a dolgoknak. És akkor Mr. Dunway üzengetéséről nem is szóltam még...! Már épp azt hinném, sikerül valamiféle érdemi "alkut" kötnöm Eugéne-nel a falkatársam kapcsán, mikor vöröslő pír önti el arcomat és őszinte meglepettség ül ki képemre egy újabb üzenet láttán. Amolyan úrinősen köpni-nyelni nem tudok, ami azt illeti! A doki megjegyzése pedig csak tetézi mindez, tátogok is kettőt némán, keresve a szavakat, ahogy a telefont végleg táskám mélyére süllyesztve újfent felé fordulok. - Hova gondol! - Fakadok ki végül fojtott hangszínt ütve meg, ekképpen igyekezve nem zavarni a többi vendéget. Nem szívesen néznék tükörbe jelen pillanatban, épp elég, hogy érzem arcom forróságát. Illetve nem csodálom a velem szemközt ülő téves következtetését sem efféle reakció láttán. Akárhonnét nézem, kínos a szituáció. - Félreérti a helyzetet Eugéne, Mr. Dunway és én pusztán üzleti kapcsolatban állunk. - Nyeltem aprót, igyekezve összeszedni magamat legalább annyira, hogy a méltóságomon ne essen csorba, ha már a rólam alkotott képe a férfinak egy komplett kis kiállítással bővülhetett az elmúlt pillanatok leforgása alatt. - De azt hiszem, felesleges volt a szépítés, elnézését kérem érte. Az üzenetek alapján különben sem én vagyok a célpont, sokkal inkább tűnik úgy, hogy Ön van a céltábla közepén... - Vallottam könnyedén, hisz még csak hazugság álcájába sem kellett csomagolnom szavaimat, ahogy szépen lassan úrrá léve iménti zavaromon, komolyan és bizony, kissé talán aggódva is tekintettem a férfira velem szemközt.
// Elnézést, ha kicsit kuszának hat, az első verziót elvitte egy gépleállás és újra kellett írnom a reagot. : ( //
Ahogy a nő szíve az összes vért az arca felé kezdte pumpálni, már biztos volt benne, hogy érzékeny pontra tapintott. Mi tagadás, ha a nő helyébe lett volna, ő is letagadta volna a nagyképű elmebeteget. Valahogy egy olyan nő renoméjába, mint Artemis, nem mutatott jól az Elvis féle kilengés. - Kérem…ne magyarázkodjon. – emelte meg a kezét, hárítva a tagadó szavak sorát. – Nem vagyok az apja... – mosolyodott el egy pillanatra. – Csupán annyit kértem, hogy legyen óvatos. – tett egy mozdulatot a kezével, mi jelezte, hogy a kettőjük kapcsolatát, bármi is az, le is zárhatják. Az egész ügyön is továbblépett volna, azonban a nő egyetlen mondatával akaszkodva bele rántotta vissza. Összevonva szemöldökét fürkészte a másikat, mintha csak bármit is kiolvashatna az agyából, majd mélyet sóhajtva emelte meg a borosüveget, és kérdőn a nő pohara felé billentette. Ha Artemis bólintott, akkor töltött, de bármi is volt a döntés, a férfi pohara megtelt. - Mért érzem úgy, hogy inkább nem is akarom érteni? – emelte a nő felé a poharát, majd kortyolt bele párat. – Gondolom nem úgy érti, ahogy ezt egy szakember-paciens közt normál esetben értelmezni lehet? – túrt bele hajába eltűnődve. - Nos, amúgy is gondolkodtam, hogy az esetet tovább adom egy, a pszichiátrián dolgozó kollégának, de azt hiszem most vált teljesen egyértelművé, hogy Mr. Dunway-t ne vállalhatom el. Már sem objektív nem tudnék maradni, sem… - megvonta a vállát, nem fejezve be a mondatot. Teljesen felesleges lett volna. Nem jó, ha az ember ismeri a paciense szeretőjét. És pláne nem jó, ha valami késztetést érez rá, hogy megóvja ettől az embertől. Az hogy okos, és vonzó, már csak cseresznyeként billegett a hab tetején, bár kellően vörösen világított ahhoz, hogy csak úgy elmenjen a tény mellett. Ebből nem hogy normális terápia nem tud kialakulni, de csak bajt okoz.
//Kuszasága ezennel megbocsátásra talált!//
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
A másik hárító szavai hallatán finoman emelkednek meg vállaim, ahogy nagy levegőt veszek és lassan fújom ki azt tüdőmből, mintha ezzel az egyetlen mozdulatsorral úrrá lehetnék lányos zavartságomon. És valóban! Mintha némileg összeszedettebb fény ülne pillantásomban, ahogy Eugéne felé sandítok, hiába pirospozsgás még arcom az iméntiektől. - Nem, valóban nem az édesapám, de éppen ezért is tartom fontosnak, hogy eloszlassak minden valótlan feltételezést. Habár a világért sem gondolom önt pletykásnak, szeretem, ha helyén vannak kezelve a dolgok, főleg, ha lehetőségem van személyesen választ adni a velem kapcsolatos dolgokra. - Jelenik meg apró mosoly ajkaim szegletében, finom görbületet írva képemre. Udvarias, visszafogott, szinte már üzletiesen kimért és mégis valahol őszinte, hála következő mondatomnak, melyben Elvis üzeneteinek valós célpontjára irányítom figyelmét. Rá, történetesen. A kínáló mozdulatra finoman tolom felé megüresedett poharamat, egyúttal kérdésére előkapom mobilomat a táskámból, hogy előkeressem a legelső üzenetét a hímnek. - Nos, nem én vagyok a szakember, döntse el maga, mégis hogyan kellene ezt értelmezni: Büszke vagyok magamra, hogy sikerült felbolygatnom a lelki világát. Légy vele elnéző... Épeszűnek maradni a közelemben igazi kihívás! - Olvasom fel Elvis üzenetének első felét, majd mint aki jól végezte dolgát, ejtem vissza a készüléket oda, ahova való lenne egy társalgás során: a táskám legmélyére. Tekintetem érdeklődő és mégis óvatos egyúttal, ahogy a pohárért nyúlok és Eugéne arcát, érzéseit fürkészem. - Ha engem kérdez, játszik magával. Legyen óvatos! - Küldök felé meleg, törődő mosolyt, amikor sikerül megismételnem iménti, nekem szánt jótanácsát irányába. Ajkaimhoz emelem a bort, aprót biccentve két korty között szavaira, mi szerint nem vállalja el Dunwayt. Máris jobb kedvem lett a kijelentés hallatán, ami azt illeti, legalábbis nyugodtabb lesz az álmom, hogy nem keresi direktbe Elvis társaságát. Így már csak azt az idiótát kell eltántorítanom valahogy tőle, hogy tönkre tegyen egy tökéletes(nek tűnő) életet... - Sem...? - billent finoman oldalra fejem, s a szőke tincsek követik a kérdő mozdulatot, amivel illetem a másikat, várakozóan válasza kapcsán.
Nagy a nyüzsgés most a parkolóban és valami megmagyarázhatatlan módon jólesik. Beleolvadni, a részévé lenni. Igaz is, a csendben minden feltűnik. Egy Árny is, ha nem vigyáz. Azt hiszem, lassan kezdem magam túltenni a tényen, hogy Eska nincs többé és magamra maradtam. A dolgomat tudom, de hogy mikor mi helyes, az azért elgondolkodtató. Ilyen lelki támaszom és mentorom nagyon rég nem volt. Végtelenül hálás vagyok neki, hogy ennyit foglalkozott velem. A helyzet súlyát pedig érzem és üldöz az érzés, hogy sehol sem állok. Maeve már itthon van, nehéz neki, hisz épp elvesztette az anyját, akit épp csak megtalált. És akivel nem volt felhőtlen a találkozás. Az új testvéreim, sorstársaim egy részét ismerem már, egy részüket sose láttam. Most mindenkinek időre van szüksége, tudom és nekem is kell a magány, sokkal inkább, mint előtte. Idővel viszont meg akarom ismerni őket, meg kell ismernem őket, hisz együtt kovácsolunk valamit, amihez a fémet még maguk az Elsők bányászták ki. Szó szerint megváltjuk a világot. És kiderítjük, mi sikerült félre. Már tűkön ülök emiatt. Néha úgy érzem, ki kéne szellőztetni a fejemet, de ha mindig csak ezt teszem, szépen kiszáll belőle minden és az élet is elrepül eredmény nélkül. Nem. Cselekednem kell. Megismernem például az új képességet, a határait, a lehetőségeit. Álmodtam erről, régen és már rég elmúltak az álmok. A Napom már nem fekete, szépen világít, ideje belenézni. Fel kell fedeznem magam, újra, hisz új lettem. Ma megtettem, hogy kijöttem a parti sétányra az egyik haveromhoz. Iszogatás, beszélgetés. Megtárgyaltuk a világ nagy dolgait. A nagy semmit, hosszasan, poénokkal, nevetésekkel, udvarias kérdésekkel és válaszokkal. Aztán távozva a lépcsőház magányában, ahol már senki nem vehetett észre, láthatatlanná váltam. Órákat töltöttem el a házban, kínosan figyelve arra, hogy zajt se csapjak. Elrejtettem az energiáimat, a szagomat és csak álldogáltam, időnként arrébb mentem. Nézelődtem. A lakókat figyeltem, akik jöttek és mentek. Az ablakokat, amikben időnként megjelent egy-egy szorgos háziasszony, csábító illatú ebédek készítője. Cigarettások a lakások előtt. Úgy viselkedtek, mintha nem pont őket nézné valaki. Végül az éhség diktált és be kellett fejeznem a mai "kísérletet". Folytatni fogom, már vannak terveim, de most épp egy papírzacskónyi péksüteménnyel igyekszem a kocsi felé, amit itt hagytam a parkolóban. Még meleg a kaja, amit a közeli pékségből hoztam. Magvas pogácsa és két barackos táska. Kicsit átütött a papíron, foltot hagyva. Az illata pedig isteni. Még nem is a Dodge-nál járok, hanem két autóval arrébb, amikor meglátok egy ismerős arcot. Egyszer láttam, de fontos eseménykor és akikkel ott találkoztam, azok arca, kisugárzása beleégett az emlékezetembe. Az ősével egyszer beszéltem, utólag nagyon ég a fejem. Éghetne. De megkeményítem, hisz ezt nem engedhetem meg magamnak. Az Árnyak nem lángolnak. Hope-pal rosszkor találkoztam és rosszul viselkedtem, ezzel a nővel más lesz. - Helló! Folyóparti levegőre vágytál? Jó választás volt... Külső szemlélőként vehetném kóbornak is, akiről majd jelentést kell írni. És mivel az álcára szükség van, lesz is jelentés. Ami nyilván nem meglepetés. Várom a válaszát, hogy ráér-e, van-e most kedve váltani pár szót. Szükség van rá. A mi szerepünk magányossá fog tenni, nagyon magányossá, főleg engem, hisz a láthatatlanságban van igazán egyedül a farkas. Egymásból kell erőt merítenünk időnként és tudnunk kell, kire lehet számítani, kire nem. A nő arcát fürkészem. Szimpatikus, kíváncsi vagyok, hogy milyen meglepetést tartogat vele az élet. Egy.
Nem mondhatnám, hogy az a megszokott kedélyességem megvolt az elmúlt napokban. Persze jól elvoltam én, túléltem a veszteséget is, de valahogy egyelőre mégsem akaródzott elhagynom a várost. Pedig Isaac már biztosan aggódott miattam, és ha nem maradok itt, akkor meg kellett volna végre alapoznom az Anchorage-i életemet is, de még képtelen voltam rávenni magam. Tanácstalan voltam azzal kapcsolatban, hogy mit tegyek, hogyan tegyem. Maradjak, vagy menjek, és úgy mégis kinek mennyit mondjak el. Jó, természetesen Ruth már tudta, hogy mi történt, így csak a bátyámmal kellett majd valamit kezdeni idővel. Ezen gondolatok most is szépen emésztettek, és meg sem fordult a fejemben, hogy talán csak azért vagyok még mindig itt, mert úgy éreztem, valami húz. Vagy inkább valaki, valakik. Senkit nem ismertem ugyanis azok közül, akikkel most egy egységgé váltunk. Még nem kovácsolódtunk össze, de ők már sokan ismerték egymást, talán nekik könnyebb lesz. De vajon képesek lesznek befogadni valaki olyat, aki nem kifejezetten tartozik közéjük? Nem ehhez a családhoz, hanem csak úgy az ismerőseik körébe. Lábaimat hosszan nyújtottam ki magam elé, úgy bámultam elmélyülten a vizet. Legalább annyira kavarogtak belül az érzéseim, mint a szemeim előtt az áramlatok olykor-olykor, ahogy erősödött helyenként a folyó sodrása. Kedveltem az efféle nyugodt helyeket, ahol a város ellenére is körülvett a természet békessége. Talán ez hiányzott most úgy isten igazából a lelkemnek, hogy valami megnyugtasson. Még ha nem is voltam kifejezetten ideges, talán a feszült lett volna rám a legjobb szó. Gondolataimból végül a közeledő energia – már ha nem rejtette el teljesen – zökkentett ki, és a megszólítás. Elsőre nem voltam biztos benne, hogy nekem szólt, legalábbis addig, amíg be nem tudtam azonosítani, hogy miért éreztem ismerősnek a kisugárzását. Kíváncsian pillantottam hátra futólag a vállam felett az érkezőre, és még egy mosolyt is kapott tőlem, azt a már megszokott barátságos fajtát. - Üdv! – köszöntöttem én is az érkezőt. – Inkább csak friss levegőre, de itt akárhová megy az ember, mindenhol annak tűnik a nagyvárosokhoz képest. Hiányzik a víz… - sóhajtottam halkan, és ezzel egy időben vissza is fordítottam a pillantásomat a folyó irányába. Nem azért, mert nem érdekelt, hogy itt van, és igazából tiszteletlen sem akartam vele lenni, egyszerűen csak mintha ellenőriztem volna, hogy ott folyik-e még. – Csatlakozhatsz nyugodtan, ha van kedved! – ajánlottam fel a mellettem lévő helyet az asztalon, amin éppen ücsörögtem. Volt néhány kitéve a parkoló mellett, hogy aki megállt itt pihenni, az bekaphasson kényelmesen pár falatot is. Sőt, még egy kávés bódét is láttam arrébb, bár az most nem kifejezetten hiányzott nekem. - Te itteni vagy, igaz? – érdeklődtem tőle barátságosan, ha elfogadta a felkínált helyet. Ha nem, akkor is maradt ugyanaz a hangszín, csupán a tekintetemnek kellett kényelmetlenebb szögben kalandoznia felé. Barátságos, mások felé nyílt nő voltam mindig is, vele pedig egy olyan titok kötött most már össze, hogy ismeretlenül is másképp viselkedtem volna vele. Legalábbis azt hiszem, mert ez ösztönösen jött most, és én mindenkivel hasonló voltam.
A nőstény nem érezheti az energiámat, hisz azt megint elrejtettem. Már nagyon régóta teljesen felhúzott pajzzsal járkálok és csak néha engedem le. Amikor szükségét érzem. A lépések, a lélegzetvételek viszont nyilván nem kerülik el a figyelmét. Közeledünk. Zsebre tett kézzel állok meg a nőstény háta mögött. Megvárom, amíg erre fordul. Mosolyogni nincs túl sok kedvem. Nyugodtan, kimérten nézem az ő bájos mosolyát. Kedves teremtésnek tűnik. Mélyebbre is akarok látni. Meg kell ismernünk egymást. Ahogy például Emily remekül rejti el az emberi, kedvelhetőbb oldalát, ebben a nőstényben is fekhet mélyen valami egész más is. Tudnom kell. Mindent tudnom kell. - Friss, fagyos levegő, igen. Én is kedvelem. A víz? Pedig van folyónk, tavunk. Merről jöttél? Most húzom le egy kicsit a pajzsomat és a kutakodó energiáim elindulnak, hogy finoman környékezzék meg a nőstényt. A korára vagyok kíváncsi, meg némileg arra, hogy belül mi történik. Tolakodni nem fogok. Mikor visszafordul, hogy a tükrösen hömpölygő felületet nézze, kivárok. Szólít, ezért kerülöm meg az asztalt, hogy megálljak mellette. A karomat összefonom magam előtt, kényelmesen, majdnem unottan álldogálva. Hagyom, hadd rombolja a szél a zselézett hajamat. A borostámat is cincálja. Fura, de jó érzés. - Gondoltál már rá, mennyi mindent lát egy ilyen folyó? Hogy mikor születhetett meg és mi mindent hordozott már magával? Sosem adja fel. Nekünk is így kell tennünk. Valami félrecsúszott. Még nem tudom, de érzem, hogy nem stimmelnek a dolgok. Ki kell deríteni és bárhogy is van, helyrehozni. Egy kóbor macska szalad el tőlünk jobbra, aztán megáll. Lassan, lopakodva közeledik. Nem nagyon törődöm vele. A nőstény arcába nézek és a kezemet nyújtom. - Igen, régóta itt élek. Stephen. Stephen Chesterton. Benned kit tisztelhetek? "Testvérem." Fura lenne ezt kimondani. Kedélyes, nyíltan közeledő nőnek látszik, akivel nem lesz nehéz beszélgetni. Meglátjuk. Messziről jött farkas azt mond, amit akar. Mondjon is, én is ezt teszem. - Mennyire ismerted _Őt_? - kérdezem célozva arra, akivel egyszer találkoztam. - Én csak rejtélyes kóbort láttam benne, egy Vörös Hold után. Jótékony lelket, aki önkéntesen járt be a kórházba gyógyítani. Magam elé nézve emlékezem vissza. Arra az ócska citromos teára is, amit szürcsölgettem, miközben Hope-ot vallattam. Honnan tudtam volna? Nem tett rám jó benyomást, pont a leganticszociálisabb időszakomban találkoztunk. Ma már másként lehetne. A macsek pedig nagyon bátor. Becserkészi az asztalunkat és felugrik a nőstény mellé. Most látom, hogy egy behegedt seb van a füle tövénél. Jó mély. - Mivel foglalkoztál eddig? - kérdezem a nőstényt, megállva pontosan vele szemben.
Kezdőlap
