Nem szeretek sportolni. Mármint a táncon kívül semmit nem szeretek, futni meg pláne, de valahogy úgy éreztem, hogy legalább illene úgy tennem, mint aki nem egy tohonya lótojás és mondjuk egy futóútvonalon sétálva végigmenni. Fogtam hát magamat és felöltöttem a legbéleltebb fekete tréningnadrágomat, kerítettem hozzá egy kellően vastag, fekete hosszúujjút, amire ráhúztam egy lezser, világoskék pulcsit, Tényleg unikornis vagyok!! Felirattal. Nemrég szereztem be ezt a darabot, s imádtam, bánta a halál hát, hogy talán meg fogok hagyni benne. Maximum majd gyorsabban futok. Fölé kerítettem egy kabátot, aminek a zpizárját nem húztam be, majd a nyakamba rittyentettem egy fekete sálat is, a biztonság kedvéért. Már a türkiz edzőcipőmet fűztem befelé, amikor elbizonytalanodtam abban, hogy ez egy jó tölet-e, de ha már így beöltöztem, úgy voltam vele, hogy mindenképp elindulok. Írtam egy smst Nonónak, hogyha gondolja, akkor csatlakozzon hozzám, de nem vártam meg a válaszát otthon. Lendületesen indultam meg, miután a Miau feliratú, fekete hajléktalansapkám – apám nevezte így ezeket a fejfedőket – is a fejemre került. Nos, sok mindenre számít az emberlánya egy hevenyészett kirándulás kapcsán, de az elém táruló látvány sok mindent felülmúlt. Zene nélkül egy kukával salsázó nőt ritkán látni, mert hogy afelől kétségem sem volt, hogy a tánc az salsa, s a szőrös fülfasírt tulajdonosa sem lehetett más, csak nő – bár, a mai világban! - és egy kukát is felismerek. Vinnyogva kezdtem vihogni, mit sem törődve azzal, hogy ez a hiénanevetés legalább annyira komikus lehet, mint maga a tánc. S sajnos, fránya véremnek és a tánc imádatának meg a szertelen énem házasodásának gyermekeként megjelent a fejemben a cselekvés lehetséges képe. Nekiindultam hát – úgyis kezdtem fázni, szükség van a mozgásra – hogy közelebb lépjek az ismeretlenhez, majd lábammal megakasszam a kuka útját. Mélyen reméltem, hogy nem fogja a nő a lábamra húzni, hanem felnéz, s ha ez így történt, akkor úriasan a kezemet nyújtottam felé, férfias pökhendiséget erőltetve az arcomra. - Lekérhetem a hölgyet? – kérdeztem a zöldségünket, majd amennyiben a nő kellően meglepődött, vigyort ültettem a képemre. Ezzel a vigyorral kaptam el Flora kezét, ha az enyémbe helyezte, s hogy lássa, nem beszélek a levegőbe, a kukát kikerülve salsánál maradva kellő mértékben megpörgettem őt. Persze ha nem volt vevő rám, akkor csak vigyorogva álltam mellette és a kuka mellett, s nem is próbáltam leplezni, hogy mennyire szórakoztatónak találtam ezt a reggeli parádét. Jaj, Nonó! Ezt látnod kellene!
Mostanában nagyobb szükségem van azokra a dolgaimra, amiket korábban megszoktam. Ilyen a reggeli futás is, egy ideje minden reggel elindulok a körutamra. Nem emlékszem, mikor maradtak el, talán mikor már nem futotta az erőmből a két munkám mellett. Most viszont muszáj vagyok jól karban tartani magam, és ehhez úgy vélem, apró lépésekben vezet az út. Majd ha megint bírom a fokozott tempójú futást, elégedett leszek. Egyelőre még inkább laza stílusban ment csak, de azért nem is csak kocogásról volt szó. A kedvenc vastag pulcsim volt rajtam, ami most határozottan jól jött, mert a fizikai állapotom mellett a lelkem kivirulásával is foglalkoznom illett volna, ez mondjuk nem ment, de ha ilyen szivárványos szerelésben lézengtem, akkor legalább a környezetem azt hihette, jó úton járok. Tény egyébként, hogy kicsit jobb volt tőle a hangulatom, de azért olyan sokkal nem, hogy madarat lehessen velem fogatni. A futás is határozottan jót tett a lelkemnek, kitisztult tőle a fejem, könnyebbnek éreztem magam, mindig is imádtam mozogni, nem is értem, hogy bírtam ilyen sokáig e nélkül. Rainbow Dash a nyakláncomon ugyanazt hivatott elérni nálam, mint a pulcsim, és ehhez a pároshoz csatlakozott a kedvenc futócipőm is. Mondhatjuk, hogy színes egyéniség vagyok, már ami az öltözetemet illeti, a többiről nem nyilatkoznék, döntsék el azok, akik ismernek. Már egy ideje róttam az utakat, amikor megkaptam Panda sms-ét, el is vigyorodtam, a kis drága, azt hiszem, nem említettem még neki, hogy a futás is a hobbijaim közé tartozik, csak épp jól elfeledtem az utóbbi időben. Nem voltam benne biztos, hogy sok építő jellegű dolog lesz abból, ha mi ketten edzünk, még ha csak futásról is van szó, de nem tudtam neki ellenállni, úgyhogy arra vettem az irányt, amerre lakik, majdcsak egymásba szaladunk valahol. Pár perc múlva, mily meglepő, P.S. hiénákat megszégyenítő vihogására lettem figyelmes, így el sem téveszthettem volna a célt, úgyhogy már szaladtam is arra. Körülbelül akkor estem be a képbe, mikor lekérte a kukától a nőt. Mondanom sem kell, hogy nem győztem tátogni, meg pislogni, mint hal a szatyorban. Az elém táruló kép rendesen beleégett az agyamba, ehhez kétség sem férhetett. Kukával táncoló nő. Kukás nőt felkérő Panda. Ühüm. Szeretnék ám felébredni, mert eskü, rég álmodtam ekkora ökörséget. Kár, hogy attól tartok, ez mégsem álom, hanem tényleg megtörténik, és magamban megállapítom, hogy van még olyan nőszemély ebben a városban, aki legalább olyan dilinyós dologra képes, mint P.S. és én. Nem állok le, mert akkor be fognak állni a combjaim, és nem tudok majd hazafutni, max vonszolni magam, azt meg nem szeretném, így egy helyben futok, és nézem a produkciót, illetve várom, hogy mit felel a felkérésre a számomra idegen nő, talán a barátnőm ismeri, nem tudhatom. A sálja mindenesetre határozottan szimpatikus, be kell majd szereznem egy hasonlót. Ja, és természetesen nem vagyok rest nevetni a jeleneten, mert szerencsére tökéletesen még nem vagyok búval bélelt, és az ilyesmin azért még megy.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Ugyan ki hinné el, hogy egy kuka micsoda tökéletes táncpartner lehet? Arra mozog, amerre mi forgatjuk, nem húz el magával, nem lép rá a lábunkra, nem téveszt lépést sem, és ugye el se fárad. Arcomon ott ül a széles vigyorom, ami letörölhetetlennek látszik, és ha sokáig így tartom.. még oda is fagy, de sebaj! Ki mondja azt, hogy valaki nem tud a saját életébe bármikor vidámságot csalni? Csak az, aki nem olyan kreatív, mint én! Mivel a környezetemmel nem igazán foglalkoztam az elmúlt percekben, ezért a lány érkezése ténylegesen meglep. Táncpartnerem „megtorpanásával” egy időben pillantok fel rá, csodálkozva az arcába pislogok, amit szerintem ő biztos annak tud be, hogy meglepett. Ebben egyébként részben igaza is lenne, de ami jobban meglep az, amit érzek… ami körbefonja. Nem túl erősen még, de érezhetően. Nahát, egy Őrző, akit még nem ismerek!? Micsoda nap! Dupla indokom is van rá, hogy elfogadjam a felkérését. Nem kell tovább egy kuka társaságát élveznem – ami egyébként jó társaság volt, de egy húsvér emberé mégis csak felemelőbb – és megismerhetek valakit, akit eddig nem ismertem. Rettentően kíváncsi vagyok, mikor és hogy csatlakozott… és én miért nem tudok még róla!? Jajj, ez annyira izgalmas! Az ujjaimat a tenyerébe csúsztatom, megkerülöm én is kukát, hogy ne legyen akadály kettőnk között. Ha Fiona most látna, tuti fogná a fejét, és mondaná azon a tipikus hanglejtésén, hogy „Nőjél fel végre!” De nem lát, és nekem eszemben sincs felnőni, és szeretek így élni… a szívemben szabadon.. Ő nem hallhatja a zenét, de a lépteim ritmusára könnyen ráérezhet, ha nézte eddig mit műveltem a kukával. Nevetve forgok körülötte, mint valami erőmű, ami nem tud kifogyni a lendületéből. A teljes profizmus hiányát viszont érzékelheti egy-egy bizonytalanabb kéztartás-váltásból, de mindezt ellensúlyozza az öröm, ami sugárzik minden megmozdulásomból. A dal azonban a végéhez ér, amit pedig a legjobban sajnálok, hogy nem egy újabb salsa nóta követ. Megállok, a fejemről a nyakamba tolom a fejhallgatót, akkor veheti észre, hogy a belső része nem párnázott, ezért valószínűleg onnan szólt az általa nem hallott zene. - Szia! Kösz a táncot, nagyon élveztem! Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást, ugye? Én Flora vagyok! – A közös kis számunkra való tekintettel, mellőzöm a távolságtartó kézfogásos üdvözlést, ami amúgy se az én műfajom, hanem ha csak el nem ijesztem a mozdulatommal, akkor a felkarjaira fogva két cuppanós puszit nyomok az arcára.
Eltáncolgatok én kábé akárhol, akárkivel. Legyen az menza, egy club puccos belső tere vagy egy disco. Sőt, ahogy a jelek mutatják, még egy egyszerű utca is. A kukát kikerülve rögtön egy forgatással kezdek, hogy aztán felvéve a salsa bizalmas, egymáshoz inkább közelhajoló, semmint eltávolodó pozícióját felvéve a férfilépéseket vezessem az idegen nőnek addig, ameddig úgy tűnik, hogy ő meg nem unja. Van valami a salsában, amit nem szeretek, de ez nem látszik a mozdulataimon, pont olyan precízen táncolok mindent, mintha csak egy feszes keringőről vagy quick stepről lenne szó. Csak akkor észlelem, hogy a megállás oka valószínűleg a zene leállása lehet, amikor leveti a fülvédőjét, s feltűnik nekem is, hogy egy trükkös megoldású fülhallgatóról volt szó a szőrös izé személyében. A bemutatkozása megmosolyogtat, s bár elég neccesnek tartom ezt az ismeretlenül puszilkodás dolgot, könnyedén megyek bele. A tánc heve hozta ki belőle, biztos vagyok benne. Akkor meg baj nem lehet, ha valaki így át tud szellemülni egy kis rütyőzéstől. - Szia. Nem, még nem! – mosolygok rá, s bár nem tudom hová tenni ezt a furcsa bizsergést a zsigereim mélyén – az üdvözlésének bizalmassága valamiért arra enged következtetnem, hogy ismernem kellene, pedig lilám nincs, hogy ki ő – azért mégis úgy vagyok vele, hogy jelent valamit. Ennek fényében igyekszem a szokottnál még könnyedébben venni a puszilkodós örömünnepet. - Pandora Scarlet. - mutatkozom be mindkét keresztnevemen, s miközben elnosztalgiázom azon, hogy mennyire szeretem, amikor egy bizonyos férfihang Scarletnek szólít, észreveszek valami nevető vörösséget a látóteremben. Amint leesik, hogy ki lehet az, már széles vigyorral integetek is neki. - Ő pedig a legjobb barátnőm! – mutatom be közben Naomit, el is feledkezve arról, hogy megosszam lehetséges és legelterjedtebb beceneveimet Florával. Amint Naomi a közelünkbe ér, barátságunkat fémjelzendő három puszival és egy öleléssel köszöntöm őt. Ebbe megint annyira belefeledkezve, hogy Flora bemutatása is elmarad. Mindegy, ismerkedjenek csak. Mi is épp az imént kezdtünk bele..
Úgy tűnik, P.S. vonzza ezeket a táncos jeleneteket, már-már olyan ez nála, mint esetemben a minden nem létező fűszálban való orra bukás. Azt hiszem, az ő fura hobbija mindenképpen nyerőbb, mint az enyém, bár nem feltétlenül viccesebb. Jelen esetben persze igen, bár az inkább a kuka táncpartnerré avanzsálása miatt mondható el a helyzetről, mintsem barátnőm személye okán. Ha őszinte akarok lenni, márpedig miért ne lennék, imádom nézni, ahogy táncol, kicsit persze mindig zavar mellette, hogy ennyire jól nekem nem megy, noha panaszra nincs okom, de szerintem sosem voltam elég kecses hozzá. Talán csak nem gyakoroltam eleget, ki tudja. Mindenesetre most eszembe sem jut csatlakozni, vagy bármivel zavarni a kis jelenetet, a kacagásom is tovaszalad, lévén a kuka már nincs sehol. Inkább futok helyben, mit sem törődve vele, hogy netán engem is gyogyósnak nézhetnek. Nem fogok csak úgy tovább futni, hiszen Panda hívott, nem volna szép tőlem. Mikor befejezik, kicsit közelebb helyezkedem, a bemutatkozásból kiderül számomra, hogy nem ismerték egymást, tehát nem egy olyasvalaki P.S. életében, akiről tudnom kellene, csak elfelejtettem. Hála az égnek, az nagyon ciki lenne. Észre is vesz nagy sokára, betudom a tánc varázsának, amikor pedig bemutat, akkor még közelebb merészkedek, mint valami félős nyuszi. Nem vagyok az, egyszerűen nem szeretnék semmibe se belezavarni, lévén lehetnek barátai és ismeretségei anélkül is, hogy nekem közöm legyen hozzájuk. Még akkor is tovább futok, mikor megkapom a három puszimat, és összeölelkezünk, kicsit fura így, az tény, de egyszerűen nem merem abbahagyni, félek, hogy akkor fuccs lenne az edzésemnek, mert képtelen lennék tovább haladni. Így hát marad ez a verzió, bármennyire hülyén is veszi ki magát a dolog. - Hali! Naomi vagyok! Mosolygok a szivárvány sálas nőre, aki így első látásra nagyon is szimpatikus, igaz, hogy én alapvetően jóindulattal közeledek a környezetem felé, szóval egészen fura lenne, ha másként vélekednék erről. Egyszerűen bájosnak és kedvesnek látszik, remélhetőleg így is van, bár, aki kukával táncol az utcán, az nem lehet egy karót nyelt alak véleményem szerint. Mindenesetre, én viszont kezet nyújtok Florának, hisz nem velem salsázott az imént, meg aztán, a Vörös Hold óta jóval távolságtartóbb vagyok fizikailag, mint előtte voltam.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Nem nem. Még nem hallottam a nevét. Nagyon új ezek szerint. Az utóbbi napokban nem kellett bemennem az egyetemre, szerintem ezért is maradtam le „róla”. Máskor nem történik szinte semmi, bezzeg ha pár napig nem tolom oda az orrom, máris felpezsdül az élet. No sebaj. A lényeg, hogy most megismerkedhetek vele. - Nagyon szép neved van! Mindkét neved tetszik. Így is használod, vagy van beceneved? – Szeretem megkérdezni erről az embereket, mielőtt bárkit is becézgetni kezdenék. Sokan nem szeretik a becézést, mert úgy érzik, azzal le vannak kicsinyítve, és bántja az önérzetüket. Engem nem zavar, sőt.. szeretem, ha becéznek, mert ettől sokkal bensőségesebb a kapcsolatom azokkal, akiket szeretek. Észreveszem a másik lányt is, aki elindul felénk kocogva. Mosolyogva integetek neki, előre is köszöntve ezzel. Sejtem, hogy Pandora egy közelebbi ismerőse lehet.. aztán kiderül, hogy nem csak ismerőse.. hanem a legjobb barátnője! Amikor odaér hozzánk, egyik ámulatból a másikba esek. A mágia őt is körüllengi, és egyértelműen érzem rajta is, hogy közénk tartozik. Nahát! Nem csak egy.. hanem két tanonccal is bővültünk! Ez annyira… de annyira jó hír! Őrzőkre, utánpótlásra mindig szükség van.. mindegyikünkre szükség van. - Szia! – Üdvözlöm őt is szóban, majd ahogy a kezét nyújtja felém, egyenesen a nyakába ugrok… örömködve megszorongatom egy kicsit, miközben két puszit nyomok az ő arcára is. - Annyira örülök, hogy téged is megismerhetlek! Én Flora vagyok! – Mutatkozok be lelkesen neki is, izgatottságom szinte kézzel tapintható. - Hívjatok nyugodtan Florának, Flonak, Florrnak, vagy ahogy tetszik. – Legyintek nem törődőn. - Ha szeretnétek, szívesen edzek veletek. – Pillantok rajtuk végig. Futóruhájukból arra következtetek, hogy edzeni jöttek ki a folyópartra. Persze a világért se kontárkodnék bele a mentoraik munkájába, de azzal senkinek se ártok, ha futok az újoncokkal. Mindig örülök neki, ha fiatal… korombeli lányok csatlakoznak hozzánk. Minden korosztállyal jól megértem magam, de legjobban azokkal a lányokkal, akik korban hozzám közel állnak. Jó.. persze… én már a negyvenes éveimet taposom, de ez nem jelent semmit. Lélekben még nagyon is fiatal vagyok. Nem fogok megsértődni, ha nemet mondanak, de azért reménykedem benne, hogy nem utasítják vissza a társaságomat. Ha beleegyeznek, akkor besorolok melléjük, hogy folytathassuk a félbehagyott futást. Eléggé edzett vagyok, de ha leállok, akkor bizony én is fázok, szóval muszáj ismét mozgásba lendülni.
Eléggé új vagyok, s mint olyan azt sem tudom, hogy ő tudja, hogy mi a helyzet velem. Ha tudnám, akkor talán egy picit kínosan érezném magam, elvégre ez az informátorosdi olyan, mintha ki lennék terítve Flora előtt és ő szabadon turkálhatna a legbensőbb magánügyeimben. -Köszönöm, kedves tőled! – mosolygok rá, amikor a neveimet dicséri. A visszakérdezésére újabb mosoly és egy bólintás a válaszom. Van becenevem, de szeretnék korrektül, teljes mértékben kifejtve válaszolni a kérdésére, így kezdem az elején. Üdv szófosás! - A nővérem Pandorának hívott, anyámék Pandora Scarletnek, ha mérgesek voltak rám. Általában a barátaimnak P.S. vagyok, de van olyan ismerősöm, aki Scarletnek nevez. Naomi pedig Pandának szólít. Azt hiszem, hogy így egy szuszra elég sok mindent elmondtam a neveimmel kapcsolatosan, kimerítettem a kvótát, hogyha úgy fogalmazunk. A barátaim mondjuk erős túlzás erre a P.S.-becenévre, elvégre a legtöbben így hívnak, de na, ne legyek antiszociális, hadd higgye rólam, hogy az egész világ a barátom. Rémes lenne! Én a kevés, de szoros emberi kapcsolat híve vagyok, nem a mindenkit a keblemre ölelek-é. Elkerekednek a szemeim, amikor látom az akciót a nyakba ugrással. Nem mondom, hogy én egy antiszociális személy vagyok, de azért ez még nekem is erős. Kíváncsian fürkészem Naomi arcát, hátha le tudom olvasni róla a véleményét. Mindenesetre röhögni fogok, hogyha úgy fog majd pislogni, mint hal a szatyorban. Ez a Flora nem gyenge egy nőszemélynek tűnik. Elég szeles, mit ne mondjak. A maga módján aranyos, ha lenne húgom, még el is tudnám viselni, hogy ilyen legyen.. de én nem szolgáltam ilyen élményekkel a nővéremnek. - Örülönk, hogy örülsz, ugye Nonó? – vigyorgok barátnőmre. Nem, nincs semmi pimaszság abban, ahogy megnyilvánulok. Részemről valóban öröm, hogyha valakinek jó a kedve, s azt a jókedvet esetleg én okozhatom. Az előítéleteimet ma pedig teljesen otthon hagytam, úgy tűnik. - Nekem a Flor tetszik a legjobban.. - jegyzem meg, ezzel el is mondva azt, hogy hogyan fogom nevezni. Ha már így felajánlotta, akkor válogatok is, sosem voltam az a „nekem mindegy” nőszemély. - Részemről benne vagyok, de csak akkor, ha futás után megisztok velem egy kávét valahol. Vagy teát, vagy üdítőt.. – dobom be az ötletemet. Nem mondom, hogy futóruhában kell elmenjünk, de akár találkozhatunk utána valahol. Futás közben nem nagyon lehet beszélgetni, de ha már így összetalálkoztunk, benne lennék egy csajos csevegő-délutánban. Persze nem erőszak a disznótor, ahogy tetszik nekik.
Úgy összességében rendkívül közvetlen személyiségnek vallom magam, de amikor Flora a nyakamba ugrik, felül kell bírálnom eme álláspontomat. Meglepettek pislogok, de azért viszonzom a gesztust, és megölelem, mert hát, miért ne, és még puszit is kap. Úgy vélem, a kukával táncolós jelenet után nem nagyon van min csodálkozni, és végül is, az pozitív, hogy ennyire képes örülni nekem egy ismeretlen. - Én is nagyon örülök, Flora! Igyekszem elhessegetni Panda arcocskáját a fejemből, de rendkívül mulattató a gondolat, hogy vajon ő miként reagált volna a helyemben. Tutira kényelmetlenül érezte volna magát. - Persze, örülni jó. Meg aztán, mostanában nem volt túl gyakori az ilyesmi. Vakarom meg a tarkóm, ilyen szempontból egyértelműen üde színfolt az életünkben Flora, úgy vélem, használhatom a többes számot, elvégre elég sok mindent csinálunk együtt Pandával. - Én maradok a Floránál. Engem egyébként újabban Nonó-zni kezdtek el az ismerőseim, szóval nyugodtan, nem zavar, de megelégszem a szimpla Naomival is, nem szükséges becézni. Nem mintha kérdezte volna bárki is, de ha már mindenki kifejtette, hát én is feljogosítva érzem rá magam. A felajánlásra mosolyogva bólintok, engem ugyan nem zavar, csak attól félek egy kicsit, hogy akkor lassabb lesz a tempó, bár, P.S. eleve nem annyira lelkes ilyen téren, mint én, szóval vele is ehetném a kefét, az biztos. Mondjuk, tény, hogy nem a legizgibb dolog a futás, de én szeretem, ki tudok kapcsolni közben. - Én is, és az iszogatásban is utána. Csak tequila közelébe ne kerüljek. Öltök nyelvet Pandára, ő nyilván érti az utalást, bár nem szándékozom kizárni semmiből sem Florát, szóval el is magyarázom. - Egyszer… kicsit több jutott belőle a kelleténél. Na, nehogy azt hidd, hogy olyan sokat alkoholizálnánk, úgy fél évente egyszer mondjuk előfordul. Azzal már indulok is tovább, és remélhetőleg futnak ők is velem, meg fel tudunk venni valami nem vén trottyos tempót, és akkor én is elégedett leszek, nem szeretem elmismásolni a futást. Részemről nem nagyon csacsogok, hiszen akkor jóval hamarabb elfárad az ember, bár attól még jobb társaságban, mint egyedül, a húzóerő, ugyebár. Persze, ha valaki kérdez, tőszavakban tutira válaszolok, de annyi… Részemről egy fél óra még pluszban tökéletesen elég, bár ma nincs munka, de attól még az egyetemre bemennék, hátha ad Mandy valami feladatot, vagy lesz valami fejtágítás, tudom is én. Pandát még el is cibálhatnám magammal, de Florával ugyanezt nem tehetem meg. - Huhh, ez jól esett. Akkor… egy kis felfrissülés után valahol találkozunk? Kérdem meg végül jobb híján, a térdeimre támaszkodva, lihegek kicsit, lefáradtam azért, meg kell hagyni, szoknom kell még a mindennapos futást, és nem nagyon vagyok még tisztában a határaimmal, hajlamos vagyok túlhajtani magam.
// Utólagos engedelmetekkel átugrottam a futós részt, ha valaki másképp tervezte, írjon felül nyugodtan. ^^ //
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Sűrűn bólogatok, miközben Pandora Scarlet a beceneveit ecseteli nekem. Végül tanácstalan „hümm” hagyja el ajkaimat. – Mindegyik tetszik, de még nem tudom, melyik áll igazán a számra. Majd kialakul. – Mosolygok szélesen, megvillantva szép.. hófehér fogsoromat is. Nem szorítom ki Naomiból a lelket, amikor megölelgetem, és most még le se esik, hogy nekik mennyire furi lehet ez az egész helyzet. Olyan régen voltam már tanonc, hogy néha elfelejtem, mivel jár. Nekem már természetes az őrző lét, és az is, hogy felismerem a társaimat. A dolgok tisztázása azonban még várat magára. Eléggé szelesnek látszódok, de felelőtlen és meggondolatlan nem vagyok.. tudom, azok alapján amit eddig produkáltam nekik, ez nehezen elhihető rólam, de így van. Általában „dinka” benyomását keltem, de a felszín alatt komoly vagyok, eszes.. és rendkívül gyorsan tudok kapcsolni. Sokszor kihúzott már a slamasztikából ez a tulajdonságom. - Flor.. Flora… rendben, lányok! – Egyezek bele könnyedén, mert nekem aztán tényleg mindegy, ki hogy hív. Még a nevemmel való szójátékok se szoktak zavarni. Floriol.. Floraszept… Élőflóra… általában csak nevetek ezeken. A futás utáni közös program ha lehet, még jobban felvillanyoz, pedig most se vagyok izgatottságtól mentes. Naná, hogy benne vagyok! Az agyam lázasan kattog, lehetőségek után kutatva, s támad is egy jó.. és kézenfekvő ötletem, de még nem vetem fel nekik.. várok vele a közös futás végéig. - Én is benne vagyok! – Jelzem azért, nehogy azt higgyék, hogy nem tetszik az ötlet… bár.. elég csak az arcomra nézni, és a fültől fülig húzott számra, annyira mosolygok. Az alkoholról szóló eszmecserével kapcsolatban egyetértek Naomival. Nekem se hiányzik. - Megértem! Régebben néha iszogattam, de egyszer a szülinapunkkor kicsit elsokalltam, és rossz vége lett. Azóta kerülöm az alkoholt. Nagyon-nagyon ritkán iszok, és akkor is csak gyűszűnyit. – Mutatom ujjaim között a gyűszű méretét.. nem mintha azt gondolnám, hogy ne tudnák mekkora egy gyűszű.. csak szimpla megszokás, hogy mutogatok beszéd közben. Én rettentően élvezem a közös futást. Fionával és Fridával is szoktunk néha hármasban, de a nővéreim életritmusa kicsit másabb, mint az enyém, ezért nem mindig tudjuk összeegyeztetni a délelőtti programjainkat. Vigyorgok, ha arra gondolok, hogy egyszer beszervezhetnénk őket is… meg a többi őrző lányt, és tarthatnánk egy közös futóedzést. Szerintem oltári jó buli lenne! Csak mi, lányok! Próbálom kicsit visszafogni magam, hogy tudják velem tartani az iramot, és nagyjából a lányok ritmusában futni, de egy fél lépéssel így is előttük haladok.. így az irányt is én diktálom a triónknak. Fél órával később szinte ott állunk meg, ahonnan én elindultam, amikor futni jöttem. Szóval.. eljött az én időm, hogy előálljak az ötletemmel. - Franci itt vár egy saroknyira. Mit szólnátok, ha meghívnálak titeket hozzánk.. van süti, üdítő.. és finom kávém is, ha gondoljátok… és a környezet is sokkal kényelmesebb, mint egy kávéházban. Akár le is fürödhettek, ha szeretnétek… Nos? Benne vagytok? – Pillantok rájuk reménykedő tekintettel. Tényleg nagyon-nagyon szeretném, és nem csak udvariasságból teszem. Legalább otthon nyugodtan, és nyíltan tudnánk beszélgetni. - Tök jó lenne. – Teszem hozzá. Ha elfogadják a meghívásomat, akkor el is indulhatunk. Két perc múlva már ráfordulunk arra a mellékutcára, ahova Francit letettem. A sárga, szempillás Volkswagen Beetle igazán magával ragadó.. első pillantásra talán meglepő jelentség. Kiveszem a zsebemből a slusszkulcsom, és néhány méterre tőle inaktiválom a riasztóját, amitől a lámpái egy pillanatra felvillannak. - Ő itt Franci. – Mutatom be büszkén a lányoknak.
- Miért, mi baj van a Tequilával? - csinálok úgy, mint aki nem tudja, de azért a pimasz mosolyom elárulja, hogy nagyon is tisztában vagyok a dologgal. Én sem gondoltam, hogy majd most alkoholizálni fogunk, szóval nem is ragozom a kérdést, inkább megeresztek egy nyomi kacsintást Naomi felé. Ő már tudhatja, hogy nem vagyok képes ilyesmire, szóval nem fog meglepődni a dolgon. Viszont próbálkozni szabad, nem, Hátha egyszer az életben megtörténik az a csoda, hogy sikerül. Nem, nem ma. Ma csak egy idióta, arcidegrángásra hasonlító dolog jön össze, de nem baj, legalább lesz min nevetnünk. - A pia már csak ilyen alattomos. De ha nem vagyok indiszkrét, mi történt? Emlékszel rá egyáltalán vagy annyira kiütötted magad, hogy azért nem iszol, mert félsz, hogy megint kimaradnak kínos részletek? - kérdezek nem is törődve azzal, mennyire vagyok indiszkrét. A gyűszűt tudom, hogy mekkora, de nem zavar, hogy megmutatja. Mondjuk nekem kissé fura az, hogy milyen szinten gesztikulál, de hát mindenkinek vannak bogarai, ha ez az övé, hát istenem, tudok élni vele! Futás közben nem beszélek, a légzésemre koncentrálok és arra, hogy ne bukjak fel semmiben, de a tempót is bírjam. Nem nagyok oda a mozgás ezen formájáért, mindig jobban szerettem a táncot, mint a futást, de tudom, hogy edzenem kell magam, mert mostanság nem sok alkalmamvan táncra járni, így nagyon nem lenne jó, ha elpuhulnék. Némiképp pihegve torpanok meg a megfelelő helyen, majd kissé értetlenül felvonom a szemöldökömet a női név hallatán. Mi az, hogy Franci itt vár? Komolyan együtt jött valakivel, de képes volt várakoztatni, amíg mi futottunk? Már majdnem megkérdezem ki az a Franci, de inkább lenyelem a nyelvemet. Úgysem nagyon van hangom, csak szuszogok, mert nem szoktam hozzá az ilyen tempójú futáshoz. Így a két perc azzal telik, hogy séta közben összeszedem magam. Még szerencse, hogy megteszem, mert attól, amit látok, leesik az állam totálisan. - Öh! – nyögöm ki rettenetesen értelmesen. A szempillás kocsitól kihalnak az agysejtjeim egy pillanat alatt. Segélykérő nyüsszenéssel nézek Naomira, amolyan „Ugye ez nem az, amit látok?” kérdéssel íriszeimben. - Szép darab! – veszem elő fogpaszta-vigyoromat, s igyekszem nem nagyon kimutatni, hogy milyen szinten tartom giccsesnek ezt az autót. Jófej csajnak tűnik ez a Flora, nem szívesen bántanám meg. De ez a kocsi! Basszus, kiégtem, teljesen!
Úgy tűnik, Flora tempója gyorsabb az enyémnél, nem zavar a dolog, így legalább én szorulok közéjük, nem ő közénk. Arról mondjuk már gőzöm sincs, hogy ezt miért találom jónak, de valamiért így érzem. Mindenesetre a futás zavartalanul megy, én élvezem, bírom a sportolást, még ha mostanában hanyagoltam is. Őrző létem apropójából azonban ideje volt újra elkezdeni az aktívabb életet, nem árthat, ha jó gyorsan futok. - Franci? Ki az a Franci? Kérdezem elgondolkodva, mert egy új ismeretlen személy azért kicsi óvva int ettől az egész barátkozósditól. Pláne akkor kezd a parafaktor az egekbe kúszni, amikor már hozzájuk akar meghívni minket. Le is fürödhetünk? Jesszus, hát én biztos nem fogok egy idegennél fürdeni. Nem is értem. Vajon Flora mindenkit meginvitál magához, akit alig pár perce ismer? Kicsit tanácstalanul nézek Pandára, mert én nem igazán tudom, mit kellene erre lépnünk. Ő azonban egy büdös mukkot sem szól a dologra. Végül egymagam arra a következtetésre jutok, hogyha bajba kerülünk, akkor Mandynél és Dimitrisnél úgyis megszólal a riasztó, és tudják majd, hogy gáz van. Flora olyan aranyos és kedves, nincs szívem azt mondani, hogy nem megyek sehová. - Nem mintha ellenemre lenne a kávé, de nem is ismersz minket, és beengednél a házadba? Próbálok némi racionalitást csiholni eme kis beszélgetésbe, ha már Panda nagy szája jelen pillanatban rejtélyes módon nem működik. Tuti, hogy ki fogom szívni ezzel a vérét még. Barátnőm hamarabb észleli az ajtót, én az arcberendezését látom előbb, először csak értetlenül vonom fel a szemöldököm. Mi az isten haragjáért nyüsszög kutyákat megszégyenítően, aztán meglátom a kocsit. - Hát, ezek szerint Franci lány. Állapítom meg pár pillanatnyi sokk után, mert ilyet még nem láttam, de banyek, elképesztő, olyan, mint abban a filmben, valami kicsi kocsis cucc volt Lindsay Lohannel, azt hiszem. Mármint, annak nem voltak szempillái, de személyisége az igen. - Bocs a reakcióinkért, de ilyet még nem volt alkalmunk szemrevételezni. Mentem a menthetőt, el tudom képzelni Panda véleményét, nekem is egy kicsit fura, de hát istenem, biztos nekem is van olyan hobbim, vagy cuccom, amitől Flora akadna ki. Mások vagyunk, ettől szép az élet. Mindenesetre, végül szerintem beszállunk a kocsiba, de én közben írok Mandynek egy sms-t, hogy egy Flora nevű nővel vagyunk, akinek sárga, szempillákkal rendelkező Volkswagen Beetle-je van, sőt, még a rendszámot is mellékelem. Jobb biztosra menni.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Zavartan lesütöm egy pillanatra a szemeimet. Pandora sejtheti, hogy valami olyanra kérdezett rá, amiről nem szívesen beszélnék. Persze erről egyáltalán nem ő tehet, nem is haragszom rá emiatt. Még ha nem is fejtem ki a dolgot, azért válaszolok rá, mert így illik. – Egy férfi ki akarta használni az állapotomat, és aki a segítségemre sietett, az került bajba miattam. – Röviden és tömören ennyi a történet hivatalosan vállalható része. Erről igazán nem szeretek beszélni. Emiatt vagyunk mi most itt, emiatt kellett elhagynunk szeretett Barnánkat, és szeretett Bergenünket. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak rájuk. Még az a szerencse, hogy Fiona és Frida itt van nekem. Nagyon elveszett lennék a testvérkéim nélkül. Gyorsan túllendülök a dolgon, hiszen előre szeretek nézni, és nem hátra. Naomi érdeklődésére olyan természetességgel válaszolok, mintha teljesen magától értetődő lenne a dolog. - Hát a Franci! – Biccentek hozzá széles mosollyal. Nem mondom rá, hogy kocsi. Az olyan személytelen lenne, és Francinak lelke van, higgyétek el nekem! Esküszöm! - Persze, miért ne? Legalább megismerjük egymást! – Mosolygok Naomira. Tudom, hogy ők ketten vagyok, én meg egyedül, ráadásul eléggé törékenynek látszom ránézésre, de jó ideje őrző vagyok már, tanultam egy s mást, így ha kell, meg tudom védeni magam, nem olyan könnyű elbánni velem. A látszat bizony csal. Ők is őrzők, olyanok, mint én, ebből nekem az következik, hogy a barátaim is. Én ilyen egyszerűen gondolkodok. Minek túlbonyolítani a dolgokat? Az emberek önmaguknak nehezítik meg a saját életüket. - Igen, ő lány… annyira bájos, nem? – Simítok végig a pilláin. - Na, szálljatok csak be! Öveket bekapcsolni, csajok! – Az aztán tényleg mindegy nekem ki hova ül. Megvárom, amíg beszállnak, és bekötik magukat, mert a biztonság az fontos! Csak akkor indulok el, ha már minden öv kattant. A rádiót halkan bekapcsolom, egy könnyen Coldplay szám szól éppen. Kitolatok a parkolóból, aztán behajtok a forgalomba, és elindulok hozzánk…
Amikor beültem az autómba, hogy nekivágjak a hat órás útnak, még teljesen jól voltam. Ám most, ahogyan közeledek Faibanks-hez, egyre inkább üti fel fejét bennem némi félsz, pláne akkor, amikor elgurulok a város határát jelző tábla mellett. Hiába éltem már le másfél évszázadot, hiába küzdöttem át magam minden nehézségen, most mégis félek attól, hogy szembenézzek a saját lányommal. Hogy miért? Ezernyi oka van, mégsem tudnám őket teljes egészében megfogalmazni. Szeretném őt megismerni, de ugyanakkor pontosan attól félek, hogy ő is túlságosan megismer majd. Hogy csalódik bennem. Hiába mondta, hogy nincsen semmiféle elvárása, akkor sem tudom, hogyan álljak ehhez az egészhez. Belecsöppent az életembe és most már képtelen lennék azt mondani, hogy helló, nem igazán szeretnék veled többet találkozni, mert egyszerűen túl nehéz. Nem szoktam ilyen könnyen feladni a dolgokat. Ugyanakkor ott van az is, hogy fogalmam sincsen, mit csináljak. Mármint nem tudom, hova vihetném el. Mit szeret csinálni? Hova szeret eljárni? Nem tudok róla semmit. Az ég világon semmit. Nehéz volt így előre tervezni, mert nem akarok túlságosan pofára esni, így hát végül nemes egyszerűséggel egy roppant egyszerű megoldás mellett döntöttem. Az aprócska kis ház, ahova körülbelül két éve nem tettem be a lábam, pontosan ugyanúgy áll, ahogyan itt hagytam. Ha arra gondolok, miért mentem el, ismét eszembe jut a bátyám és máris érzem, hogy ökölbe szorulnak a kezeim. Itt vagyunk, ugyanabban a városban, én pedig már ettől a ténytől rosszul vagyok. Micsoda szeretetteljes kapcsolat a miénk.. Nem szeretnék vele összefutni, nem vagyok kíváncsi a képére, félő, ha meglátom, az öklöm használom előbb és nem a fejem. Túlságosan régóta gyűlik bennünk minden. Valószínűleg nem csak bennem kezd betelni az a bizonyos pohár és habár nem tudom, Duncan-é hogyan áll, az enyém már igencsak megtelt. Mély levegőt véve állok meg Siennáék háza előtt; nem fogok most Duncan-re gondolni. Éppen eleget tettem az elmúlt időszakban. Mennyi ideje is? Körülbelül öt napja. Nem tudom még, meddig maradok, sokban függ a mai találkozótól. Ha jól sikerül, lehet maradok az egész hétvégére. Ha kevésbé, akkor már holnap hazamegyek. Még mindig facsarja az orrom a falka szaga.. Telefonon csörgetem a lányt, eszem ágába nem jutna bekopogtatni. Ki tudja, ki nyitna ajtót és nem azért, mert félnék a rokonságától, de most egy fejmosás hiányzik a legkevésbé és Sienna azt mondta, a nagynénje lehet meg is tenné. Majd később. Türelmesen várakoztam, játékosan dobolva az ujjaimmal a kormányon. - Helló, kislány! - köszöntöttem széles mosollyal, amennyiben beszállt a kocsiba, direkt nevezve őt így. Kis cukkolás, de remélem nem veszi a lelkére, nem gondolom kislánynak, sőt - Nos, akkor ha készen állsz.. - nem fejezem be a mondatot, csupán vigyorogva indítom be a kocsit és fordulok előre, hogy szépen lassan kiguruljunk. Nem megyünk túlságosan messze, körülbelül tíz perc az egész, viszont én a magam részéről egyelőre nem szólok semmit, ha szeretne valamit kérdezni, itt a tökéletes alkalom. A folyóparthoz érve kanyarodom le, hogy egy parkolóban állítsam le a motort. - Itt kapható Faibanks egyik legjobb hamburgere - árulom el, miért is ilyen helyszínt választottam. Nem véletlenül kértem, hogy kora esti időpontban találkozzunk, egyrészt nekem is ide kellett érni, másrészt egy közös kajálás szerintem első randinak tökéletes lesz. Merthogy valamiféle beszélgetést is terveztem mellé - Remélem éhes vagy - elvégre mondtam neki, hogy ne vacsorázzon, szóval máris kászálódok kifele a kocsiból, hogy aztán a kis bódé fele vegyem az irányt. Előreengedem a leányzót, kérjen nyugodtan, amit szeretne, aztán én a magam részéről egy sajtos hamburgerre adom le a voksom és ha megkaptuk a kajánkat, egy parton ácsorgó pad felé intek, remélhetőleg jó lesz. - Arra gondoltam, hogy mivel egyáltalán nem ismerjük egymást, itt az ideje, hogy kicsit tájékozódjunk. Egyszerű kérdezz felelek, alapvető kérdésekkel, mint például mi a kedvenc színed? Kávé vagy tea? És ehhez hasonlók. Mit szólsz? - vakarom meg a szabad kezemmel a tarkómat, várva a reakcióját, én mindenesetre örülnék neki, ha kicsit többet megtudnék róla és remélem ő is így van ezzel. Kezdetnek megteszik az ilyen kérdések, aztán ki tudja, lehet komolyabb vizekre is elevezünk - Egy kérdés tőled, egy kérdés tőlem és mivel te vagy a lány, kezdheted, ha szeretnéd - mosolygok kedvesen. Enyhe zavaromat még ő is érezheti, éppen ezért harapok egy jó nagyot a burgerből és amennyiben elkezdi, akkor vágjunk bele, ha inkább nekem passzolná a kezdés jogát, akkor kezdek én.
Majd kiugrottam a bőrömből, amikor megtudtam, hogy az édesapám idejön. Nem apáztam mások előtt, arra azért még nem voltam képes, de elújságoltam mindenkinek, hogy jön, és találkozni akar velem. A nénikém forgatta a szemét rendesen, és biztos voltam benne, hogy valami olyasmit motyogott, hogy de szegény anyád meg ne tudja. Nem fogja, illetve, egyszer biztos, de egyelőre nincs szívem ezzel a témával még mélyebbre lökni a börtönben. Nagyon pörögtem egész nap, lesütöttem egy rakás gofrit, és csináltam hozzá csokipudingot, és mindent bedobozoltam, bár nem tudom, hogy mi a terve, de csak szakíthatunk majd egy kicsi időt arra, hogy falatozzunk belőle. Emellé még egy termoszba beletöltöttem a lefőzött kávét, biztos, hogy nagyon fáradt a hosszú út miatt. Amikor végül megcsörrent a telefonom, gyorsan belebújtam a kabátomba, sál és sapka is került a fejemre, mert nem volt még épp megszokott számomra az itteni időjárás, aztán az ajtó előtt felvettem a csizmámat, és a táskát, amibe belepakoltam a cuccokat. - Elmentem Charlotte néni! Este jövök! Valamit visszamorgott, de inkább azzal sem foglalkoztam, ő közel sem örült annyira ennek az egésznek, mint én, de idővel majd megbékél, nagyon is nyíltszívű volt ő is, most szerintem csak a húga miatt zsörtölődött. Biztos észrevett már, mire az autóhoz érek, de azért mosolyogva kopogok be az ablakon, aztán egy vidám integetéssel üdvözlöm, majd ha megengedte, beültem mellé. - Szia! A kislány megnevezésen még nem kapom fel a vizet, hiszen nem volt olyan rég, hogy az voltam, viszont arra vetemedem cserébe, hogy egy puszit nyomjak köszönetem jeléül az arcára. Utána csak bólintottam, persze, hogy készen állok. Tizennyolc éve várok erre az egészre, bőven rég kész vagyok. - Ohh, az jó! Én meg hoztam desszertet. Lengettem meg a táskámat, mintha legalábbis tudnia kellene, mi van benne, fogalmam sem lehetett róla, hogy eddigre már biztosan kiszagolta. - Jesszuska… el is felejtettem, hogy főztem neked kávét. Kérsz? Kérdeztem meg miután kiszálltunk a kocsiból. Nem hallottam még erről a helyről, bár nem csoda, nem vagyok rég a városban, az jobban meglepett, hogy ő tud róla, ezek szerint nem most jár erre először. Ezzel persze nincs is semmi baj, legalább kettőnk közül egyikünknek nem annyira idegen a hely. - Határozottan tudnék enni, igen. Bólintottam rá rögvest, én általában nem megyek szembe másokkal, még akkor sem, ha olyan apró dologról van szó, mint a később vacsorázás a szokásosnál. Én is egy sajtburgert kérek, meg mellé sültkrumplit, néha megengedek magamnak ennyi luxust, ez még nem olyan vészesen drága, úgyhogy ki tudom fizetni. Végül a padra rábólintok, teljesen jó lesz, remélem mondjuk, hogy nem fogok hozzáfagyni. - Jól hangzik! Egyelőre nem vagyok túlságosan bőbeszédű, de ez fog még változni, most inkább az evésre koncentrálnék, mert majd kilyukad már a gyomrom. Észlelem, hogy némileg zavarban van, de remélem, el fog majd múlni, én igyekszem nem megnehezíteni a dolgát. - Jól van, akkor legyen egy kézenfekvő. Szóval a sajtos hamburger a kedvenced? Vélhetőleg igen, de attól még egy kezdő kérdésnek teljesen megfelel szerintem, aztán majd idővel biztosan jönnek komolyabbak is. Közben elkezdek falatozni meglehetősen jóízűen, és figyelem a vonásait, mintha próbálnám kitalálni, hogy van-e valamilyen közös gesztusunk. Anya szerint igen, de ezt így résztvevőként nem olyan egyszerű megállapítani.
Hú. A puszira egyelőre fogalmam sincsen, miként kellene reagálnom, úgyhogy csak pislogok párat tágra nyílt szemekkel, egészen belefagyva az eddigi pozíciómba, majd szusszantva egyet fordultam vissza a kormányhoz. Ezt még meg kell szokjam. A viszonzás még odébb van, de ha így haladunk és minden rendben lesz, akkor előbb-utóbb nálam is megjelenik. Nem vagyok egy érzelgős fajta, szóval először tuti csak egy öleléssel kezdünk, de a végére ki tudja, hova lyukadunk ki. - Nyami! A desszerttel mindig le lehet kenyerezni, legyen az bármiféle édesség - mosolyogtam szélesen, édesszájú voltam, bármiféle édességet képes voltam elpusztítani. Ez pedig, ha jól érzem, akkor palacsinta, vagy valami hasonló, illetve csoki illat, ha jól tippelek, akkor puding. Remélem nem csal a szimatom, mert ez máris a legfinomabb étkek közé tartozik. - Azta, ez igazán figyelmes tőled - lepődök meg kissé, mert megmondom őszintén, egyáltalán nem számított ilyen figyelmességre és be kell valljam, eszméletlenül jól esik - Igen, kérek, de majd csak miután leültünk - bólintottam végül a dologra, egy jó kávét bármilyen helyzetben elfogadok, pláne egy ilyen hosszú út után. - Hohó, ácsi! Ugye nem gondoltad, hogy hagyom, hogy kifizesd? - vonom fel a szemöldököm, amikor ilyenre utaló jeleket látok, ebben a dologban elég határozott vagyok. És nem azért, mert megengedhetem magamnak, hanem azért, mert ő a lányom, legalább ilyen téren had adhassak valamit, ha már tizennyolc évig kimaradtam az életéből. Te jó ég, mikor lettem én ilyen gondoskodó? Na mindegy is, szóval mindenképpen én fizetek, ebből nem engedek semmit. Az ötletem tetszik neki, amit örömmel veszek, tiszta gáz lett volna, ha azt mondja, neki nem nyerte el a tetszését a felvázolt kérdezz-felelek, akkor fogalmam sincsen, mit csináltam volna. A padra letelepedve én inkább a támlára ülök és a lábam teszem az ülő felületre, a térdemre támaszkodva kezdek neki a hamburgerem majszolásának, amíg felteszi az első kérdést. Mosolyogva bólintok. - Igen, a hamburgerek közül a sajtos a kedvencem. Halmozzuk az élvezeteket, nem igaz? Egyébként pedig mindenevő vagyok, húst hússal, ha lehet. Egyedül az epret gyűlölöm - fintorogva osztom meg vele az utolsó mondatot, már a gondolatától rosszul vagyok. No de én jövök, szóval amíg megrágom a következő falatot, gondolkodó pózt veszek fel. - Szóval.. Mi a kedvenc állatod? - lehet ez a dolog egyelőre csak a „kedvenc” témára fog kiterjedni, de kezdetnek szerintem megteszi, aztán majd meglátjuk a többit.
Igyekszem nem tudomást venni a meglepettségéről, szerintem ebben nincs semmi, előbb-utóbb majd megszokja remélhetőleg, hogy én ennyire nyílt és könnyen barátkozó személyiség vagyok, ő pedig mégiscsak az édesapám, bármennyire távol is voltunk eddig egymástól. - Akkor ebben valószínűleg rád ütöttem. Széles mosolyom nyilván elárulja, hogy én is nagy rajongója vagyok az édességeknek. Valahogy jó érzés az ilyen apróságokra rádöbbenni, hogy egy kicsit valóban hasonlítok rá, így nem is tudom, közelebb érzem magam hozzá. Nem sietek sehová, nem szeretnék erőltetni semmit, de legalább egy apró közös pont már van. - Gondoltam ilyen hossza vezetés után jól fog jönni, én tutira megvesznék érte, majd meghaltam a visszaúton tőled a múltkor, olyan hosszú és unalmas volt. Nem fogom Duncant felemlegetni, de az tuti, hogy azokban az órákban inkább szurkáltak volna égő vasvillával mini ördögök, minthogy az ő idegesen cikázó, letargiába taszajtott érzéseiben fürödjek. - Öööö… nem szoktam senkitől sem elfogadni, ha helyettem akarja kifizetni a dolgait. Anya mindig arra tanított, hogy saját magunk kaparjuk össze a gesztenyére valót. A kérdés már csak az, hogy vele kapcsolatban miként is kellene hozzáállnom ehhez az egészhez? Normális esetben az ember mellett ott az apja, és természetes, hogy megvesz neki ezt azt, de nekem ez eddig kimaradt, persze, pár évig ott volt Charles, akkor éltünk a legjobban, de szegény már meghalt. Végül nem hagyja magát, egy darabig ágálok a dolog ellen, de végül feladom, veszekedni nem fogok vele ilyenen. - Brrr… eper… kérlek, ne emlegesd. Még a hideg is kiráz, annyira utálom, mégis, mosolyognom kell azon, hogy akad még egy apróság, ami közös bennünk, hát ez tök jó, nem hittem volna, elvégre, az epret a legtöbben imádják. - A kedvenc állatom a hattyú, valószínűleg A hattyúk tava miatt, meg olyan szép és elegáns, jó ránézni. Akkor persze már nem olyan viccesek, amikor túl közel megy hozzájuk az ember, és elkezdenek fújtatni. Válaszolom meg a kérdését, aztán pár sültkrumpli a számban landol, míg megrágom, hogy mit kérdezzek. Úgy döntöttem, hogy a könnyű-nehéz vonalat fogom követni, szóval most következzen egy értelmesebb. - Mi vett rá arra, hogy az ország egy ilyen hideg pontján telepedj le? Tudom, Anchorage valamivel barátságosabb, de azért ott sincs túl jó idő úgy általánosságban, gondolom én.
- Csak azt ne mondd, hogy anyád nem szereti az édességet! - nyíltak nagyra a szemeim, mert ha ebben rám ütött, akkor valószínűleg Katherine nem rajong az ilyesmiért. Szégyen, nem szégyen, sajnos az a helyzet, hogy az apróságokra nem emlékszem már a találkozásunkból, pedig az tuti, hogy egy ilyen dolog szemet szúrt volna abban a röpke két hétben. Az eszembe sem jutott, hogy esetleg ezzel a kérdéssel érzékeny pontra tapinthatok, bár ki tudja, mennyire érinti érzékenyen a dolog. Ha így lesz, akkor majd akkor kérek bocsánatot. - Nagyon is jól gondoltad! - mosolyodom el, amolyan megkönnyebbült, elégedett mosollyal, mintha csak a jelen pillanatban létezhető egyik legnagyobb álmomat váltotta volna valóra. Oké, ez így talán túlzás, mert egy ideig tuti ellettem volna még kávé nélkül, de amint megemlítette, természetes, hogy máris óhajtozom utána - Ne is mondd, valóban rettentő hosszú az út, pláne normális társaság nélkül - forgattam meg a szemeimet és áááh, egy cseppet sem célozgattam én semmire a szavaimmal. Azt minden esetre értékelem, hogy nem emlegeti fel a bátyámat, igencsak hangulatromboló lenne a dolog, mindenesetre őszinte részvétem, nem hiszem, hogy túl kellemes lehetett Duncan-nel egy légtérben tartózkodni hat órán keresztül. Vajon mennyit beszélgethettek? Mindegy, ebbe inkább nem megyek bele. - Nézd.. - kezdek bele, azazhogy kezdenék, mert már az elején elakadok. Hogy fogalmazzam meg? - Tudom, hogy tizennyolc évnyi csúszásban vagyok és hogy fogalmam sincsen, hogyan kell apának lenni, de legalább ennyiben segíts. Tudom, hogy nem ez a legjobb megoldás behozni az elmaradást és ne aggódj, nem fogok neked mindent megvenni, de kérlek, ennyit engedj meg nekem - őszinte vagyok, ezúttal sehol a viccelődés, a mondatok végéről is elmarad a vigyorgás, csupán nézek rá és várom a reakcióját. Nyilvánvaló, hogy nem az a legjobb megoldás, hogy akkor most mindent megveszek neki és elkényeztetem és a pénzzel pótlom az elmúlt tizennyolcnyi évet. Nem. Nem is szeretnék ilyet és amúgy sem lenne sok értelme. Csupán a tudat, hogy legalább ennyit adhattam. És amúgy is, ez csak egy hamburger! - Nocsak, úgy tűnik még egy közös vonás? - kúszik feljebb a szemöldököm az epres dolog hallatán, mert bizony megjegyeztem az édességet is és akkor az eperutálat a második a listán. Mosolygok, aprócska kis dolgok, amik egyelőre számomra nem jelentenek túl sokat, de idővel bizonyára kincset fognak érni. Legalábbis bízom benne. Elgondolkodva meredek a távolba a válaszát hallva. Hattyú. Szép, elegáns és olyan nemes. Arról nem is beszélve, hogy nem egy sablonállatot kaptam, mint mondjuk egy kutya, vagy egy macska. Pozitív, eszméletlenül az, én pedig azt hiszem lehet nem ártana, ha a kis találkozó után mindent feljegyeznék majd magamnak szépen. - Hm, ez rendkívül egyedi - körmöm alatt sercen a borosta, nem sok olyan emberrel találkoztam eddig, aki ezt az állatot kedvelte volna a leginkább. A kérdését hallva elmosolyodom és egy újabbat harapva a kajámból gondolkodom el ismét egy pillanatra, egészen addig rendezgetem a gondolataimat, amíg megrágom a falatot. - Nos.. Sokáig utazgattam, úgymond sehol sem lelve a helyemet. Elég sablonosan fog hangzani, de itt megleltem azt, amit kerestem. Úgy érzem, itt a helyem, itt vagyok otthon. Teljes a szabadság, nincsenek béklyók, amíg az eddigi életemet keményen megkötötték - vontam meg végül a vállamat, ennél mélyebben egyelőre nem érinteném a témát, de ha kérdez, szívesen megosztok vele bizonyos dolgokat. Azt hiszem eléggé felnőtt nő már ahhoz - arról nem is beszélve, hogy a lányom -, hogy nyíltan beszéljek előtte, pontosan ilyen komoly témákról is, mint például a múltam. Persze nem szeretném elködösíteni a hangulatot, úgyhogy talán jobb is, ha ebbe nem most megyünk bele mélyebben. Viszont én jövök, úgyhogy jöhet a kérdésem. - Miért pont a balett?
- Szerintem, aki nem szereti az édességet, az mutáns, anya persze, hogy szereti, de közel sem annyira, mint én. Ő megvan nélküle, nekem néha édesség elvonási tüneteim vannak. Kuncogok, mert szerintem persze ilyen nem létezik, de azért olykor tényleg úgy érzem, hogy ott pusztulok el, ha nem kapok egy falat csokit legalább. Nekem egyébként már egy pohár kakaó is édesség, többnyire úgyis csak az jutott, nem bővelkedtünk anyával sosem a szórnivaló pénzben. Igyekszem közben nem arra gondolni, hogy anya most valami undi kórházi koszton él, és esélye sincs enni semmi finomat, meg hogy mennyire gyötörné a gondolat, hogy az apámmal beszélgetek. - Iiiiigen. Nem szeretek autókázni, van egy elmeroggyant barátnőm ugyanis, akinek meglehetősen gyakran jut eszébe, hogy menő többel hajtani a megengedettnél. Azt inkább nem emlegetem, hogy normális társaságom egyébként sincs gyakran, mert Nissy tökre kattant tud lenni, szóval az ilyesmiben nálam nincs hiány. - Jól van, ha ettől jobban érzed magad, kifizetheted a hamburgeremet. Bólintottam rá, igazság szerint ez még belefért, nem mondom, hogy szívesen fogadok el bárkitől bármit, főleg Nissy erőszakoskodik sokat ilyen téren, mert ő megteheti, szórhatja a pénzét két kézzel, annyi van neki, de nem szeretem, ha emiatt tudatosul bennem, hogy nekem mennyire rosszul áll a szénám anyagiak tekintetében. - Ezek szerint. Ettem egyszer a menzán finom eperkrémlevest. Legalábbis addig finomnak találtam, amíg szalmonellás nem lettem tőle, meg az egész iskola, már azok, akik rendeltek ebédet. Nem mintha kérdezte volna, hogy mi bajom vele, de ez azért elég lényeges fordulópont volt az eperrel való kapcsolatomban. Soha többet ne lássak, mert tán még sírva is fakadnék. Anyának is kerülnie kellett hosszú napokig, hogy el ne kapja. A hattyú egyediségére csak bólintok, valóban, ha a nagy egészet nézzük, az, ha a balettet, akkor már szokványos, de ez engem még így sem zavar, nem a balett miatt alakult így, egyszerűen csak… jött és kész, én mindig is úgy hittem, hogy nem az ember választja ki a kedvenc állatát, hanem évek hosszú csiszolódásának eredménye. Kiskorunkban minden második állat a kedvencünk, később csak pár van, aztán letisztul a kép, és marad 1-2 versenyző. - Az nem jó, ha valami korlátoz minket a szabadságunkban. A lényeg, hogy most már ezek szerint jó helyen vagy. Sokan egy életen át keresik, hol is vannak igazán otthon. Én most bajban vagyok, mert mindig is úgy éreztem, hogy az én otthonom ott van, ahol anya van, de most nem lehetek mellette. Sóhajtok fel komorabban, de aztán a kérdése szerencsére némileg más irányba tereli a figyelmemet. - Nagyon kicsi voltam, öt éves, amikor anya elvitt egy balettre. A Diótörőre, annyira magával ragadott az egész, hogy akkor eldöntöttem, hogy én is balett táncos leszek. Sokaknak ez csak pillanatnyi fellángolás, de nálam maradandónak bizonyult. Regélem mosolyogva, igen, ez mindenképpen egy csodálatos emlék, bár anyával szinte minden emlékem az, kivéve azt az időszakot, ami Charles halálát követte, majd mikor megláttam bilincsbe verve a rendőrségen, aztán a narancssárga rabruhában a börtönben. A téma ugyan inkább a komolyságot vonná magával, de nem hiszem, hogy pont arra volna szükségünk, hogy szomorúságba süppedjünk, hamar megölné a beszélgetést, márpedig ezt nem szeretném. - Van kedvenc táncstílusod? Nem feltétlenül művelni, a te esetedben gondolom inkább csak a nézéséről lehet szó.
- Édesség elvonási tünetek? - kúszik fel az egyik szemöldököm, mindenesetre vigyorgok közben, csupán érdekel, ez miben nyilvánul meg. Nekem is szoktak elvonási tüneteim lenni, de azok valószínűleg közel sem annyira aranyosak, mint Siennáé. Neke általában a cigi, az alkohol és a nők hiányoznak, ha hosszú ideig nem jut valamelyikből.. na jó, ebbe nem most fogok belemenni, mert az nem lenne helyénvaló, úgyhogy inkább a lányra figyelek. - Ó, jajj, az pedig nem túl helyes - csóválom meg a fejem, de azt hiszem nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyen miatt kezdjek el pattogni. Fura módon azonban valami egészen szokatlan érzés kezd el bennem motoszkálni. Erős késztetést érzek arra, hogy megismerkedjek ezzel a barátnővel. És nem azért, hogy eldumcsizzunk és pajtikká váljunk, hanem szeretném megismerni, hogy aztán elmondhassam neki, ha nem vigyáz Siennára, akkor sokkal kellemetlenebb meglepetésben lesz része, mint amit egy közúti baleset vonna maga után. De nem fogom máris megijeszteni a lányomat, úgyhogy csak ennyivel reagálom le a dolgot, a többit pedig megtartom magamnak. Alig egy hete csöppent bele a lányom az életembe, nem akarhatok máris mindent, ugyanakkor tök furcsa, hogy védeni pedig máris védeném. Bólintok és örülök a fejemnek, hogy kifizethetem a hamburgert. Egek, ha ezután is azt mondta volna, hogy nem, ő bizony ragaszkodik továbbra is ahhoz, hogy ő fizessen.. hát akkor igencsak lelombozta volna a kedvemet. De így hála égnek minden rendben, úgyhogy nem sokára már a padon ücsörögve folytatjuk a beszélgetést. - Hm, igazán ízletes ebéd lehetett akkor. Nekem fogalmam sincs, miért, vagy éppen mióta gyűlölöm az epret, de azt tudom, hogy a hideg kiráz tőle - borzongok is meg menten, mert már a kelleténél jóval többet gondoltam rá. A komor sóhajtást hallva zavartan vakarom meg a tarkóm. Na és ilyenkor mit kellene tenni? Mármint mit mondhatnék egy ilyen megjegyzésre? Sajnálom, hogy nem lehet az édesanyja mellett, biztosan nagyon jó volt a kapcsolatuk. Végül aztán úgy döntök, hogy most még nem horgonyzok le a komorabb témák mellett, inkább előrelendítem a beszélgetést és próbálom elterelni a borús gondolatoktól a következő kérdésemmel. - Én még nem is láttam a Diótörőt - vallom be egy szájhúzással kísérve. Sőt, úgy kifejezetten balettelőadást sem láttam még. Oké, tévében már persze, de élőben csak nagyon kevésszer. Mondjuk az biztos, hogy a közeljövőben szeretném majd őt is megnézni, kíváncsi vagyok rá. Pláne, ha már tényleg ilyen régóta tart ez a fellángolás. Kitartani egy dolog mellett ilyen hosszú időn át.. Mindenképpen dicséretes. - Hm, fogós kérdés - egy falat megrágásnyi időt kérek gondolkodásra - Nem igazán van kedvenc táncstílusom. És nehogy azt hidd, hogy én nem szoktam táncolni! - vigyorodom el - Nagyon is szoktam. Tudod, a zuhany alatt, vagy miközben a kajámat csinálom magamnak. Nem is én lennék, ha nem viccelődném el a kérdést. Azt pedig már meg sem említem neki, hogy még a GoldenWolf színpadán is lejtettem egy táncot, erről jobb, ha nem tud. Vagyis a táncról valószínűleg tudhat, de az már kínosabb dolog, ami utána történt, abba pedig végképp nem avatnám be. Az nem tartozik senkire, csak rám és a bátyámra. Kidobta a dzsekimet, az eszem megáll.. - Mivel töltöd legszívesebben a szabadidődet? A balettozáson kívül.
- Háááát, ez kicsit ciki, de amikor sokáig nem eszek, akkor képes vagyok egy ültő helyemben befalni négy-öt tábla csokit, aztán meg csodálkozom, hogy görcsoldó nélkül képtelen vagyok életben maradni. Pirulok el kissé, hiszen teljesen bizonyos, hogy ez tök fura, legalábbis én annak érzem, épp ezért döntöttem úgy, hogy inkább időnként engedélyezek magamnak némi kis bűnt, így amíg a legkisebb cicanaci olyan simán jön fel rám, mint eddig, nincs semmi probléma. - Valóban nem, de neki aztán magyarázhatok, olyan gyakran képes meghallani, amit mondok, mint amilyen gyakoriak valójában a ritkaföldfémek. Csóválom meg a fejem, igen, néha-néha én is képes vagyok ironizálni, meg rettentően hülye hasonlatokat legyártani, de hát, na, mindenkinek kell valami agymenés. Igaz, ami igaz, én nagyon szeretem Nissyt, éppen ezért rengeteg mindent nézek el neki, amit más biztosan nem tenne meg. - Nagyon rossz volt, olyan, mint a csalánkiütés, csak a nyelvemen, brr, visszagondolni is rossz rá, ne is gondoljunk rá, még a végén kicsúszik a számon valami csúnyább, mint a megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért. Húzom fel az orrom, de tőlem még ez is tisztára aranyos, szerintem nem is tudok igazán morcos arcot vágni, valahogy nem olyan az arcberendezésem, vagy nem is tudom. Ennek ellenére az epret azt nagyon is utálom, és ha meglátom, vagy beszélünk róla, állandó jelleggel fintorgok. Azért, az eperutálatot nem hiszem, hogy lehet örökölni, eltanulni maximum, de anya szereti, apával meg sosem találkoztam a múltkori eset előtt, szóval nem tőle ered. Fura azért, hogy mindketten így vagyunk vele. - Akkor majd egyszer megnézed, ha megint táncolok benne. Csapok a közepébe, nem mintha ez a közeljövőben megvalósulna, de azért biztos lesz még rá példa, legalábbis nekem nagy álmom, és bízom benne, hogy sikerülni fog. - Akkor te ilyen hobbitáncos vagy, mint azok, akik csak ott hajlandók énekelni. Nincs ezzel semmi baj, nem születik mindenki úgy, hogy van tehetsége ezekhez, vagy egyáltalán érdekli a dolog. Hülye példa, de ott van az a manapság divatos mobilos játék, az a Candy Crash, vagy Crush, vagy mi a túró, mindenki odáig van érte, és azt nyomogatják az okostelefonukon, én meg akkor sem játszanék vele, ha lenne olyan telóm. Nekem holt biztos, hogy tök buta a készülékem, majd tíz év múlva, amikor már sokkal modernebb kütyük lesznek, tán megengedhetek magamnak egy mostani szerkentyűt. Kifejezetten nem lényeges pontja ez az életemnek, szóval nem kell kiókumlálnom, miként szerezhetnék be egyet. - Mivel is, szeretek főzőcskézni és sütni, bár sokkal könnyebb lenne, ha mindenféle segédeszközöm meglenne, de elég szegényes a készletem. Tök jók mondjuk azok a kis szilikon sütiformák, tudod, amiből van pillangós, szívecskés, meg mindenféle, amit csak ki tudnak találni, még lóheréset is láttam már. Hú, a lepkékről jut eszembe, anyával egyszer hallottuk, hogy a Sziklás-hegységben él valami ritka pillangófaj, szóval fogtuk a pillangó-fogó hálónkat, és mentünk. Mondanom sem kell, egyet sem találtunk, de szuper kis túra kerekedett belőle, nagyon élveztük. Mesélem mosolyogva, aztán odanyúlok a kabátjához, hogy leszedjek róla egy szöszmöszt, amit kiszúrtam időközben, majd lesodrom a földre az ujjaimról. - Előre is bocsánat a kérdésért… De, gondoltál azért néha anyára? Legalább egy kicsit? Tudom, hogy talán még nincs itt az ideje, de muszáj feltennem, ifjonti, még szinte gyermeki lelkem nagyon szeretné tudni, hogy csak anya volt annyira reménytelenül szerelmes, vagy néha azért Danielnek is eszébe jutott, nem segítene semmit most már, ettől függetlenül szomjazom az információt.
- Tyűha, te aztán nem teketóriázol! - füttyentek elismerően a csoki mennyiséget hallva, szavaim mellé azonban bőszen mosolygok. Engem egyáltalán nem zavar és nem is tartom cikinek a dolgot, olykor én is képes vagyok rengeteg csokit felzabálni. Meg rengeteg piát meginni, de ez szintén más téma, nem kell megtudnia, hogy mennyire részeges is tud lenni az apja, ha éppen olyanja van. - Hm, te aztán otthon vagy a hasonlatokban! - nevetek fel a megnevezést hallva, mert én még embert nem hallottam, aki ritkaföldfémhez hasonlította volna a „süketséget”. A barátnőjét nem tisztem kritizálni, így nem is fogom, inkább megosztom a véleményem az eperlevessel kapcsolatban. Az utolsó szót hallva ismét meg kell álljam, hogy ne pukkadjak ki a nevetéstől. - Ezt.. ezt az utolsó szót kimondanád még egyszer? Az én kedvemért? - nevetek azért továbbra is, szívom a vérét, nem bírom ki, de ha kimondja nekem még egyszer úgy, hogy nem törik bele a nyelve, akkor eskü megajándékozom szerintem valamivel. Egy elismerő vállon veregetéssel. Na jó, csak viccelek, ki sem kell mondja, csak húzom az agyát. No és az arckifejezése. Csak hozzátesz ahhoz, hogy jobban nevessek, persze nem rajta nevetek, csak egyszerűen.. aranyos. - Ne felejts el szólni - kacsintanék rá, ha olyan lenne a szitu, de inkább kihagyom. Mindenesetre az előadása érdekel, így ha lesz, tuti ott leszek, hogy az első sorban csápoljak majd a Sienna feliratú pólómban. Na jó, nem, de azért simán megcsinálnám, de az neki lenne égő. - Ohh, ne is mondd, gyűlölöm az ilyen kütyüket. Mész az utcán és azért sétál beléd egy idióta tini, mert egész végig a telefonját nyomorássza. Aztán te vagy a hibás, mert nem figyelsz oda - forgatom meg a szemeimet és fújtatok is egy rövidet, de nagyon már az ilyesmi sem érdekel. Belém jön, akkor csúnyán nézek, esetleg morranok egyet és már sikítva rohan el. Én meg jót nevetek rajta. Hm, azt hiszem ez is egy olyan információ, amiről Siennának nem kell tudnia. Falom a burgerem, miközben mesél, a szilikonformák sokszínűségét hallva csak a szemöldököm kúszik feljebb. Örülök, ha a fazekat megkülönböztetem a lábastól. Bár ez még most sem megy. Tudom amúgy főzni, bár nyilván nem olyan széles a paletta, de nekem tökéletesen megfelel. Általában amúgy is a napjaim nagy részét az irodában töltöm, akkor meg Rose gondoskodik a finom ebédről. - A túrázás király dolog - értek vele egyet, magam is imádom. Bár javarészt négy lábon szoktam ilyen túrákat tenni, de ez szintén nem publikus információ. Egek, már csak az kellene, hogy Sienna megtudja, mi is vagyok valójában… - Persze az még királyabb lett volna, ha találtok is pillangókat, de a közös élmény a lényeg, nem igaz? - pöccintem meg játékosan az orrát, majd betömöm a számba az utolsó falatot, hogy aztán galacsint hajtogatva a papírból dobjam azt bele a kukába. És kosár! A kérdést hallva elhúzom a szám, azaz húznám, ha nem lenne tele a szám. Így legalább sóhajtozni sem tudok. Gondolkodnom nem kell a válaszon, így amint lenyeltem, megnyalom a szám és belekezdek. - Nos, igen. Gondoltam rá - mondom el, ezen semmi szégyellnivaló nincsen, számomra legalábbis - Amikor ott hagytam és kijelentettem, hogy bizony nem jöhet velem, tudod, biztos mesélte. Jó pár hétig szarul éreztem magam miatta, hogy valóban okos dolog volt-e ott hagyni. Hogy nem lehetett-e volna, hogy ő is velem jön - osztom meg vele a gondolataimat, majd megvakarom a tarkómat. Most jön a szarabb része - Aztán rájöttem, hogy ha okos dolog nem is volt, mindenképpen jól döntöttem. Tudod, nem igazán szeretem, ha megkötik a kezemet. Ez részben a gyerekkoromból és az utána történt dolgokból fakad, de nem vagyok olyan típus, aki képes lenne egy nő mellett leélni az életét. Tessék. Bevallottam. Mindent, szőröstül, bőröstül, én nem fogok kertelni neki. Lehet, hogy még nincsen itt az ideje, de egyszer úgyis eljön és a kérdés is színre bukott volna, akkor meg már jobb most túlesni rajta, nincs mit titkolnom. Neki lehet kellemetlen lesz, de sajnos ilyen vagyok. Javíthatatlan. Ha nincs több kérdése a témával kapcsolatban, akkor igyekszem terelni is egyből a beszélgetés fonalát, amolyan tipikus apa kérdéssel. - No és hogy állsz a fiúkkal?
Elpirulok, bár igazából nincs okom rá, mert alapvetően elég ritkán esik meg velem, hogy ilyesmire sor kerülne, lévén sok egyéb más mellett, a csoki is igen nagy luxus az életemben. Ezt persze nem fogom elárulni neki, nem szeretném, ha esetleg rosszul érezné magát azért, mert ennyire szűkösen éltünk anyával mindig, nem ez volt a lényeg sosem, boldogok voltunk, és a saját példámon tanultam meg, hogy nem kell hozzá pénz, meg lehet oldani anélkül is. - Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért. Én tök komolyan veszem, és tök komolyan ki is mondom még egyszer, zokszó és fennakadás nélkül, nagyon megy, ez tiszta sor, a nyelvtörőkben is mindig jó voltam, hiába, mindenkinek kell valami értelmetlen dologhoz is tehetség. Azért, annak örülök, hogy nevet, mert hát, nem vagyok én egy zord figura, sőt, inkább az az állandóan mosolygós fajta, ami már-már bosszantó a környezetének. Ennek ellenére én szeretek pozitívan állni a világhoz, mert egyszerűen szerintem másként ez nem megy. - Nem fogok! Bár az biztos, hogy meg fog szakadni a szívem, ha hamarabb lesz, minthogy anya láthassa, de erre most inkább nem gondolok, mert totálisan tönkretenné a hangulatomat, amire egyértelműen nem vágyom. - Iiiiigen, hát ez nagyon jellemző sajnos a korosztályomra, én egyenesen hülyét kapok attól, ha telefonálnom kell, mindig is csak azért volt egy kártyás készülékem, hogy anyával elérjük egymást. Meg hogy a barátnőm elérjen. Az első évben az legminimálisabb keretű kártyát sem sikerült lebeszélnem, mert persze Nissy állandóan hívott mindenért, de egyébként én nem nagyon indítottam kimenő hívásokat. Valahogy jobban szeretem a személyes beszélgetéseket, nem kell az arctalanság mögé bújni. - Egyértelműen az a lényeg, igen, és nem bánom, hogy nem találtunk, imádom a pillangókat egyébként, de befogni… nem is tudom, mit gondoltunk. Csóválom meg a fejem, de nyilvánvalóan csak a szépre emlékezem, mint ahogy mindennel kapcsolatban. Apát sem tartottam soha rossz embernek, hiszen nem tehetett róla, hogy nem érezte azt, amit anya. Nem egymásnak voltak rendelve, vagy valami hasonló maszlag. Meg aztán, vannak olyanok is, akiknek egyszerűen nem való egy párkapcsolat. - Megértem az álláspontodat, és szerintem ő is tudta mindvégig, hogy úgysem maradsz vele, csak hát… a remény csúnya dolgokra képes az emberrel, aztán jöttem én, aki mindig rád emlékeztette, és nem is igazán tudott elfelejteni. Nem bűntudatot kelteni szándékozom benne, remélem, nem veszi úgy, csak elmondom az igazságot, és ebben még magamat is hibásnak érzem, mert egy sosem volt szerelem örök emléke vagyok a számára, amiért sosem haragudott, de olykor rajtakaptam, hogy ábrándosan mered rám… A kérdése hallatán kissé azért lesápadok, mert hát, épp elég nekem, hogy Nissy állandóan ezzel rágja a fülem, nem szeretném még most is erről beszélni, de bízom benne, hogy nem kell túlságosan bő lére eresztenem, igazság szerint nincs is mit. - Röviden és tömören, sehogy. Hosszabban kifejtve, inkább a balettre koncentrálok meg a végzős évemre, és bár Nissy folyton be akar szervezni valami vakrandit nekem, mindig elzavarom. Egyszerűen nem hiszem, hogy itt van az ideje. Tutira nem sok korombeli leányzó gondolkodik így erről a témáról, de nem szégyellem, és nem is bánom, hogy eddig egy barátom volt mindössze, bár vele volt ez-az, de tulajdonképpen semmi lényeges, csak valami totál égő végkifejlet. - Van kedvenc filmed?
- Ez haláli aranyos! Tényleg. Semmiféle gonoszkodás nincsen a szavaimban, nekem a nyelvtörők soha nem mentek túl jól, főleg, ha belegondolok, hogy illuminált állapotban mennyit szórakoztunk ilyesmivel! Na akkor még inkább képtelenség kimondani egy ilyesmit, nekem legalábbis mindig beletörik a nyelvem. - Újabb közös vonás. Én magam sem szeretem az ilyen ketyeréket, csak a munkám megköveteli, hogy gyakran használjam, azóta meg már megszoktam - megvonom a vállam. No nem mintha olyan sokat kellene munkaidőn kívül használnom a telefonomat, de azért előfordul. Az irodában vezetékes van, de van külön munkás mobilom és privát is, utóbbinak számát nem sokat tudják. - Mindenkinek vannak furcsa dolgai - piszkálom kicsit, de csak viccelődöm, a vigyorgásomból is leszűrheti. Nekem is vannak, voltak és lesznek is, nem is próbálnám tagadni őket - A pillangó vadászat meg.. tök poén lehet. Elképzelem, ahogyan anyáddal hadonásztok a hálókkal, meg csendben settenkedtek a bokrokra szálló pillangók után, aztán felkiáltotok, hogy „futás, megszökik!”, amikor elröppen - nem is én lennék, ha nem szívnám tovább a vérét, ezúttal sincsen azonban semmi gonoszkodás a szavaimban és szerintem pont ő nem fog megsértődni az ilyenen. Legalábbis nagyon remélem. Az én fejemben lejátszódó kép azonban eszméletlenül mulatságos, remélem ő is nevetni fog rajta. Ha meg nem, akkor majd.. megpróbálom kiengesztelni valamivel. - Bizony, a remény - sóhajtok, kicsit talán szomorkásan is, mert tudom, hogy nem szándékos a dolog és azért a bűntudattól is elég messze járok, de mégsem vagyok egy érzéketlen tuskó - Álmomban sem gondoltam volna, hogy teherbe esik - pillantok Siennára, ezúttal teljesen komoly az arckifejezésem. Mekkora az esélye annak, hogy egy vérfarkasnak sikerül megtermékenyítenie egy nőt? Nem sok. De ha egyszer sikerült.. te jó ég, vajon hány kölköm rohangálhat ezerfelé? Nem is merek belegondolni - És ha most megkérdeznéd, hogy ha tudom, hogy gyermeket vár, akkor maradtam-e volna..? Hát őszinte leszek, fogalmam sincsen. Még a fejem is megrázom kissé, túlságosan mélyen mondjuk nem szeretnék belemenni a témába, mert félek, hogyha igazán őszinte lennék, akkor azzal megbántanám a lányt, amit pedig végképp nem szeretnék. Tudom, hogy mondja, hogy megérti a helyzetem és elfogadja, de attól még igenis vannak olyan dolgok, amik rosszul eshetnek az embernek, hiába nem mutatja ki őket. - Bíztam abban, hogy el fog felejteni. Hogy jön majd valaki, aki elfelejteti vele mindazt, ami én voltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély nyomot hagyok benne. Mondjuk egek, mit gondolok? Hiszen ott voltál neki te! - felnevetek, haloványan. Saját magamat nevetek ki, hiszen mi emlékeztethetne jobban valakit egy félresiklott kapcsolatra, egy vágyálomra, mint egy gyermek? Oké, azt hiszem ideje volna lapoznunk, mert félek már így is sokkal jobban beletenyereltem valami olyanba, amibe nem akartam volna. Amire még lehet, hogy nem állunk készen. - Konkrétan kedvencem nincs, de szeretem a Star Trek-et, illetve akármennyire is bénának tűnik, szerintem a Vissza a jövőbe című trilógia nagyon is jól sikerül! Mindenki fikázza, de én rajongok érte - vallom be, bízva abban, hogy ezzel sikerül kicsit elterelnem a témát, sőt, hogy biztos legyen a siker, bedobok még egy dolgot. - Ha már filmek, mit szólnál hozzá, ha a kérdezz-feleleket egy időre felfüggesztenénk és elmennénk mondjuk moziba? Csak játszanak valami értelmes filmet is - dobom be a mentőövet, próbálom leplezni azt, hogy kissé kínossá vált a dolog azóta, hogy feljött ez az egész téma. Szó se róla, én szívesen beszélnék erről mélyebben is, de tényleg nem szeretném, hogy csúnya vége legyen. Pontosan ezért bízom abban, hogy tetszeni fog az ötlet. Amikor következőleg találkozunk, akkor már mindketten feldolgozzuk kicsit a dolgokat és talán képes leszek folyatatni is.
Természetesen sikerül elpirulnom a szavaira, már hogyne sikerülne, ez valahogy automatikusan jön, ha zavarba jövök, egyébként, nem teszem olyan gyakran, de ő más. Tőle valahogy nem ugyanúgy csapódnak le a dolgok, minden fontosabb, és nagyon nem örülnék neki, ha ezt sikerülne elszúrnom. Egy sóhajtással jelzem még a ketyerékkel kapcsolatos véleményemet, bár az esetemben inkább arról van szó, hogy sosem engedhettünk meg magunknak ilyen téren komolyabb befektetéseket. Az igaz, hogy telefonálni nem szeretek, de azért a laptopomon elpötyögök, ha épp van rá egy kis időm. A pillangós sztori kellemes időket idéz fel, de attól még valahol igenis a lelkembe gázol, mert anya nem lehet itt velem, 5 év sok idő, persze, mondhatjuk, hogy legyünk optimisták, abból már fél letelt, de egyelőre nagyon kilátástalannak érzem a dolgot, és nem hiszem, hogy olyan jól fogom ezt hosszútávon viselni. Soha senki nem hiányzott még ennyire. Ettől még ajkaimon mosoly pihen, nem akarom elrontani a napot, de a jelek szerint a kérdésemmel elindítok valamiféle lavinát, ami alól jobb lenne mihamarabb kikeveredni, de a szavai olyan szinten döngölnek a földbe, hogy igyekszem inkább belebújni a sült krumplimba, és nem gondolni azon, hogyan is kéne ezzel kapcsolatban éreznem. Vagy hogy mennyire fair elítélnem, holott igazság szerint csak az derül ki ebből, hogy a szabadsága mindennél fontosabb neki. Sejtem én, hogy nem maradt volna akkor sem, s talán úgy még rosszabb lett volna minden. A vad csődör is csak addig csodálnivaló, míg nem törik be. - Nem tenném fel ezt a kérdést, mert már olyannyira nem számít. Nem úgy alakult.. S azért sem, mert való igaz, hogy nem szeretném rá tudni a választ, sejteni egy dolog, szemtől szembe megmondani egészen más. Szerintem egyikünknek sincs szüksége negatív légkörre egymás társaságában. - Jött valaki, de sok évre rá, meghalt. Szúrom közbe csendesen, szerettem Charlest, kedves ember volt, és jó volt látni, hogy mennyire odavan anyáért. Szeretném, hogy egyszer majd engem is úgy szeressen valaki. Isten nyugosztalja, nem érdemelte meg a korai halált. - Valóban mindig rád emlékeztettem, nehéz elvonatkoztatni ettől egy gyermek esetében. Rosszat sosem mondott rólad. Csodálatos nő az anyám, miatta lehetek ilyen, és minden percben hálás vagyok neki azért, hogy tisztességre, kedvességre nevelt. Ő ebben teljesedett ki, lehetséges, hogy csak azért kellett megismernie Danielt, hogy én megszülessek, és anyává válhasson. Mindig azt mondta, hogy minden perc szívfájdalmat megértem. - Nekem még senki sem fikázta, szerintem is jó filmek egyébként, láttam már többször. A mosolyom azért már nem ugyanolyan, de ebben nem lelhet semmi meglepőt, egyszerűen van, hogy az én jókedvem is tovareppen. Majd visszajön, sokszor egészen apró dolgoktól. - Hú, az jó lenne, nagyon ritkán járok moziba, általában csak akkor, ha Nissy elrángat, meglobogtatva előttem a VIP jegyeit, és közli, hogy engem akar elvinni. Persze sosem hagyja, hogy fizessek, ami tök kínos, de szörnyen nehéz neki nemet mondani. Ja igen, ő a legjobb barátnőm, már nem is emlékszem, hogy említettem-e. Azzal bekapom a maradék sült burgonyámat, és fel is állok, a szemetet csinos kis kupacba rendezni a krumpli tartójába, és a legközelebbi szemetesbe ki is dobom. - Az éhezők viadalát szívesen megnézném, vagy az Útvesztőt. Persze, ha neki más jönne be, akkor beszélhetünk róla, kompromisszum kész vagyok, csak a romantikát hagyjuk. Azt szeretném minden téren az életemen kívül tartani.
Kezdőlap
//
