Azt hiszem elmondhatom magamról, hogy tökéletes érzékem van ahhoz, hogyan vágjam taccsra a hangulatot és másszak bele olyan érzékeny témákba, amikbe rohadtul nem kellene. Minek kellett felhoznom a múltat? Legalábbis ilyen szinten. Az apró kérdések okésak, amiket Sienna feltett, de hogy még jobban belemászni? Miért bonyolítom a dolgokat, te jó ég! Most szívesen fejbe csapkodnám magam, csak úgy a szeretet kedvéért és azért, hogy térj már észhez, te idióta balfék! Oké, mély levegő és ha lehet, akkor ne menjünk bele mélyebben a dologba. Azt hiszem egyik válaszra sem reagálok. Egyszerűbb. És biztos a siker, hogy nem tenyerelek bele olyanba, ami még rosszabb, mint az eddigiek. Volt valaki és meghalt. Csodás. Idióta vagy, Daniel! És habár érdekelne, hogy miféle volt ez a férfi, nincsen jogom rá, hogy megtudjam. És nem is szeretném még kellemetlenebb helyzetbe hozni Siennát. Már így is megtettem. Fogalmam sincsen, Katherine-nek milyen lehetett. Nem is szeretném megtudni. És azt hiszem nem fogok arról papolni, hogy én miért nem megyek bele az ilyen kapcsolatokba. Mély levegő és lépjünk túl rajta, próbáljunk meg úgy tenni, mintha nem szúrtam volna el a dolgokat. Persze, hogy észreveszem azt, hogy a mosolya nem olyan, mint ezelőtt. Aprócska változás ugyan és fogalmam sincsen hogyan vagyok képes kiszúrni az ilyesmit, talán csak azért, mert amikor szívből mosolyog, az eszméletlenül meghatározó és ragyogó. Pont, mint az édesanyjáé. És most valami megváltozott. Miattam. És ez szar érzés. - Igen, már említetted - bólintok csupán, egyszer szívesen megismerném a kishölgyet, de ez még várhat magára, jóval odébb van. Most a lényeg, hogy megpróbáljam jobb kedvre deríteni a lányomat, úgyhogy mentőöv a mozi, remélhetőleg bejön. - Szuper, akkor induljunk - próbálok vidám fejet vágni, bár nem hiszem, hogy túl őszintére sikeredik, mindenesetre én igyekszem, az tuti látszik. Legalábbis remélem - Nekem teljesen mindegy, amelyiket szívesebben néznéd. Az éhezők viadaláról már hallottam, az Útvesztőről még nem, szóval lényegében teljesen mindegy, amelyikhez neki jobban kedve. Önszántamból egyik filmet sem nézném meg, de programnak tökéletes és ha ő azt szeretné, akkor állok elébe. Csak nézzenek majd pedofilnak, elvégre a pasijához túl idős vagyok, az apjához meg túl fiatal. Mondjuk egyáltalán nem érdekel, amíg a gondolatok gondolatok maradnak, addig semmi probléma. Mi pedig jól fogunk szórakozni.
Erdő, erdő, erdő, erdő, még jó, hogy közös terület lett az egész, és most már lehet ide is jönni, legalábbis nekik. Mi lenne a logikus és az első? Kihasználja a lehetőséget, hogy kivételesen nem a tilosban jár, hanem teljesen legálisan tartózkodik errefelé, és oda megy. A logika és az akarat nem mindig találkozik, ahogyan most sem, mert egészen másfelé veszi az irányt, a városba, a parkolóba. Minek? Csak. Amióta az apja feszült, ezáltal az egész vezetőség az, és így természetesen a falka is ingerültebb, ebből következik az, hogy ő is, nehogy kimaradjon a jóból, illetve kifogásnak mindenképp tökéletes, azóta kevesebbet van a hotelben. A fene kíváncsi a morgásokra, elég neki a sajátja is. Ismét a szabadban keres nyugodt helyet, a szokásos kísérettel, amit egyre inkább kezd unni, na nem azért, mert nem érti meg, csak olyan, ha mintha bébiszitterrel járkálna. Kezdi irigyelni Duncant, mert elment, bár az, hogy itt hagyta Castort, na azért haragszik. Nem mintha sokat tudnának tenni a kedve javulása érdekében, de na. Morrighan természetesen vele tartott, most is feltelepedett az egyik oszlopra, onnan figyel, és tudja, hogy jelez, ha esetleg ő nem radarozna, de a biztonság kedvéért megteszi, ahogy mindig is. A pajzsa fent van, a neszekre támaszkodik, és ez egyelőre elég, ismeri már azokat a zajokat, amiknek nem kell jelentőséget tulajdonítani. Leül az egyik korlátra, és azon csodálkozik, mennyire kihalt most a terület, bár egyeseknek, a turistáknak hideg van errefelé, lehet, mégsem akkora meglepetés az ilyesmi. Majd később vadászik, még világos van hozzá, a kísérője is ott van a közelben, mert ez a szabály. Nem kedveli őket, kötöttnek érzi magát tőlük, most is csak azért tartja be az utóbbi időben hogy ne az apját csesztessék miatta, elég gondja van nélküle is. Most csak ücsörög egy kicsit, és úgy fest, mint aki azon van, hogy kiemelje az egyik táblát a betonból az akaratával, de nem, csak marha érdekes, mert színes. Olyan régen okozott már bajt, ennyi meg belefér, vagyis felugrik, és szépen elforgatja az összeset, hogy kicsit megkavarja a népet. Az is lehet, majd megcserél egyet-kettőt, mert miért is ne? Egyelőre csak forgat.
Még Anchorage-ban beírtam a számát a névjegyéről a telefonomba, de eddig még soha nem kerestem rajta. Napok teltek el azóta, hogy elvitt a húga partijára. Azóta se hagyott nyugodni az az este, és úgy éreztem, valamit tennem kell, legalább a saját lelki békém kedvéért! Mivel már nem lakik a hotelben, ezért egy SMS-t küldök napközben a telefonjára. Az SMS csak egy esti időpontot és egy GPS koordinátát tartalmaz. Persze tudom, hogy ez önmagában nem jelenti azt, hogy a nyilvánvaló invitálásnak eleget fog tenni, én minden esetre a megadott időpont előtt fél órával beülök a fehér Range Rover LRX-be, és elhajtok a szállodától.
Leparkolok a folyópart közelében, és megkerülve a csomagtartót kiveszem belőle a két megpakolt táskát. Fairbanksben az a jó, hogy szemtelenül korán beköszönt a tél, és jó sokáig ki is fogja húzni a hideg évszak. Testszínű… látszólag cicanadrágot viselek, ám ez nem az a fajta nadrág, amit a mindennapokban viselni szoktak, mert a belseje vastagon bélelt, és az anyaga is más. Tegnap sétáltam erre, és akkor pattant ki a fejemből az ötlet, hogy ma kijövök ide. Az, hogy Eugéne-t is meghívom, az már csak ma adódott a dologhoz. Kabát helyett egy vastagon bélelt és testhez simuló felsőt viselek, ami hasonlatos az országúti kerékpárversenyzők ruhájához. Megtalálva a kiszemelt helyet, pakolok le a part menti padra, aztán bakancsostól sétálok rá a jégre. Félig orosz vagyok, gyerekkoromban a nyarakat folyton Moszkva mellett töltöttük a nagyszüleinknél, és a folyami vizek jegesedésének vizsgálatában elég profi vagyok ahhoz, hogy tudjam rá lehet-e menni biztonsággal, és hol van az a pont, ahol a jég már vékonyodni kezd. Mikor ismételten meggyőződtem arról, hogy a jég teljesen biztonságos, kicsúszkáltam a partig, aztán széthúztam a táskámat, és kivettem belőle a fehér-kék… jégcsapmintás ujjatlanomat a hozzá tartozó rövidke szoknyával, és felvettem a ruháim fölé. Leülve a padra vettem elő a koriimat, amik hónapok óta nem voltak a lábamon. Furcsa érzés volt a kezemben tartani őket, nem is emlékszem arra, hogy bármikor is lett volna ekkora kihagyásom. A bakancsok helyére felhúztam a tökéletesen passzoló fűzős versenykorcsolyákat, aztán kitúrtam a táskámból azt a nyolc erős fényű elemes ledes lámpát, amit a Bentley Mall-ben szereztem be. Iszonyú jó érzéssel töltöttek el az első lépések, amiket a korimban megtettem a jég felé. Mintha egy óriási sziklát görgetnének le a mellkasomról, akkora levegőt vettem. A biztonságos területet körbejelöltem a világító kis lámpákkal, nagyjából egyenlő távolságra letéve őket a jégre, aztán visszasiklottam a partra a bluetooth headsetem füleseiért. A zenét elindítottam, amit eleve úgy vettem rá annak idején, hogy fél perces késleltetéssel induljon, hiszen ez volt az olimpiai számom zenéje is tavaly. Ha Jackie most látna, szerintem szívrohamot kapna. Bemelegítettem még a szállodában, ezért azzal itt most nem kell pluszban foglalkoznom. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, hogy amíg Eugéne-t várom, ne feszegessem a határaimat. Le kell tesztelnem magam, hogy mennyit bírok, hiszen… Dr. Winter talán tévedett. Felvettem a kezdő állást a kijelölt terület közepére érve, s amikor elindult a zeném, a testem azonnal válaszolt. Hiába telt el másfél év azóta… hiába teltek el hónapok azóta, hogy jégen voltam, a mozdulataim ugyanolyan olajozottan és már-már zavarba ejtő precízséggel követik egymást, mintha az életem múlna rajta. Mindig is ilyen voltam… Soha nem tudtam fél gőzzel csinálni semmit. A Lutz az egyik legnehezebb ugrás, mégis olyan könnyed kecsességgel rugaszkodok el, és fordul át a testem a levegőbe, mintha csak egy lehullott őszi falevél lennék, amit a szél kedvére mozgat a levegőben. A leérkezésem pontos, az átkötő elem mintha maga az ugrás része lenne, szinte nem is szúrható ki az, hogy mikor érkeznek a váltások, annyira tökéletesen összerakott koreográfiát hoztunk össze annak idején az olimpiára. A szoknyám mint a hajó vitorlája fodrozódik a nadrág alatt megfeszült combizmaim körül, s mivel ha korizok, hajlamos vagyok kizárni a külvilágot, észre se veszem, hogy néhányan a parton sétálgatók közül megállva videózni kezdtek a telefonjukkal.
A hozzászólást Erin Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 09, 2015 11:05 pm-kor.
A nő üzenete egyértelmű volt, mégsem reagált rá. Két hete a közelébe sem ment, és ez így volt rendjén. A szállodából való kiköltözéséből Erin csak akkor értesült, mikor a recepciós egy csokor hófehér fréziát nyújtott át neki, és egy apró cédulát, melyen fegyelmezetten szálkás betűk köszönték meg a segítséget. Semmi személyes, semmi hivalkodó, csak egy szűzies csokor, minek illata az egész hotelszobát körbeölelte. Kilépve irodájából pillantott a recepción ülő harmincas éveinek közepén járó, kellemes megjelenésű nőre, ki egyedülálló anyakén főnyereménynek találta a 6 órás munkaidőt, és úgy tűnt, hogy a mogorva hangulatemberekkel is volt némi tapasztalata. - Dr. Fortier, a pszichiátriai intézet vezetője kérte, hogy ha tud, ugorjon be ma délután. – kapott az alkalmon a nő, ahogy a kliens elhagyta az előteret. Eugéne a telefonjára pillantott, minek kijelzőjén még mindig Erin sorai voltak. - Köszönöm Norah. Kérem hívja fel, és mondja meg, hogy négyre ott vagyok. Aztán menjen haza, és kérem zárja be a rendelőt. – a nő bólintott, és nem bánta hogy már ebédidőben elszabadul. Tekintete a liftig kísérte főnökét, kinek sármja tagadhatatlanul sokat javított a ridegségén.
Nem tudta volna megmondani, mikor gondolta meg magát, és azt se, hogy miért. Nem áltatta magát semmi marhasággal, ahogy kiszállva a kocsiból dugta a galambszürke szövetnadrágba zsebét, mitől a fekete kabát szárnyai szétnyílva engedtek belátást a szétgombolt zakó alatt feszülő mellényre. A lezser elegancia, mivel az öltönyt viselte, annyira sajátja volt, hogy senki nem érezte úgy, hogy az együttes teher számára. Nem is volt az. Otthonosan érezte magát benne. Már messziről látta a nőt, ki beleszédülve saját szívdobbanásaiba varázsolta el a járókelő nézőközönségét. Eugéne csak a közeli padra ülve ejtette kezét ölébe, nem zavarva meg semmit, és némán nézte a kifinomult, légies mozdulatok sorát, mi mögött mérhetetlen munka és energia feszült. Amikor tekintetük egy könnyed fordulás során találkozott, a férfi szemöldöke enyhén megemelkedve, szavak nélkül tette fel a kérdést, mire úgy tűnt, konkrét választ vár, hogy miért is kellett idejönnie? Mi az, amiért mindezt látnia kellett? Gyermeki hóbort, vagy csupán sérült önérzet, amiért két hete nem kereste? A probléma hiánya, vagy szimpla önsorsrontás? Valóban választ várt, azonban nem csak a nőtől. Önmagától is.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Egyik lábamról áthelyezve a lendületet a másikra hajolt hátra a testem, karjaim íves kecsességgel a mozdulatot és beforogva a Layback spin-be figyeltem a feje tetejére fordított, elmosódott világot. Most érzékeltem a kisebb csoportosulást, a tőlük nem messze ücsörgő ismerős alakot. Nem hagytam abba, amit elkezdtem, mert végig akartam vinni. A koreográfia és a szám végére érve hirtelen szakítottam meg a pattogós kemény dallamokkal lecsendesülve a mozdulataimat, a korcsolya orra a jégbe vájódva csapott fel lábaim mentén némi jeges havat. A szívem úgy zakatolt, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Lihegve vettem a levegőt, ami korábban csak több órás kemény edzés után szokott esetleg előfordulni, nem egy néhány perces szám előadását követően. Arcomra mosoly siklott az overálos, nyuszifüles sapkát viselő kislány láttán, akinek az anyukája még mindig videózott. Odaintegettem nekik mosolyogva, majd a part felé siklottam, és lehajoltam a jég szélére ledobott élvédőkért, amiket lépteim közben rutinos könnyedséggel húztam rá a korikra. Eugéne felé indulva mértem végig, és enyhén elhúztam a számat. Látszott, hogy valami nem igazán van ínyemre. Mire azonban odaértem hozzá, már mosolyogtam. - Szia. Köszöntem. Nyakamon kidagadt egy ér, enyhén még mindig pihegtem. Kezeimet csípőre vágva néztem rajta végig. - Nem hittem, hogy ennyire ki leszel cicomázva. Ezzel kicsit áthúztad a számításaimat. Vallottam be töredelmesen, aztán a másik padhoz lépve felkaptam a táskát, és visszafordulva hozzá letettem mellé. Röviden a táska felé intettem. - Biztos vagyok benne, hogy pont passzol, és mielőtt még kapásból nemet mondanál… nem fogadok el nemleges választ. Még akkor se, ha tudsz korizni. Biztos vagyok benne, hogy van olyan, amit még te se tudsz, és hogy nem árt egy kis kikapcsolódás, szóval… tessék felpróbálni. Közöltem határozottan. Azt, hogy honnan tudom a lábméretét, hát nem kötöm az orrára… viszont a korik, amik a táskában vannak, valóban a mérete.
A nő szavaira összehúzva szemöldökét tárta ki kissé kezét. A mozdulat értetlenséget tükrözött, de a nő jókedvével ellentétben komoly volt, és nem nagyon gondolta volna senki, hogy a padon ülő ember kapható lesz bármiféle mókára. - Erin, mi a célod? Mit szeretnél elérni? – hagyta figyelmen kívül a nő szavait, mik a jégre akarták csalogatni. – Mit szeretnél, mi legyen köztünk? Mit vársz tőlem? – tartott pár pillanat szünetet. - Nem vagyok már huszonéves. Másként működöm, mint a korodbeli férfiak. – fürkészte a nő zölden csillogó tekintetét. – Én már nem játszadozom, Erin. És neked sem kéne. – voltak halkak szavai. - Elhiszem, hogy jót szórakoznánk… - intett a korcsolya felé. - ...más körülmények között, más kapcsolati viszonyban. De én erre alkalmatlan vagyok. Te magad is láttad pár hete. Dühös voltál, és még némileg jogos is volt. – bólintott, mintha csak elismerné hibásságát. - Gyönyörű voltál a jégen. – simogatta végig tekintete a nőt, azonban ő maga nem mozdult. – Nem akarok neked hazudni. Nem tudok a barátod lenni. Egy alkalmi szeretőnél meg többet érdemelsz nálam.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Egy pillanatra a csillagtalan sötét égboltra emeltem a tekintetemet, majd a derekamról a testem elé kerültek a kezeim, keresztezve őket. - Nem várok semmit, azon kívül, hogy teljesítsd a kérésem. Feleltem mosolyogva. - Fogalmam sincs, hogy működnek a korombeli férfiak. Vontam meg a vállamat. Úgy egyébként se tudom, hogy hogyan működnek a férfiak, de ez már csak részletkérdés. Se a férfiak, se a nők nem tudják igazán megérteni, hogy működik a másik, és ehhez szerintem abszolút semmi köze az életkornak. - Az akkor volt. Tényleg dühös voltam, de nem vagyok haragtartó egyáltalán, és egyébként is kellő idő eltelt azóta ahhoz, hogy a dolgok megemésztésre kerülhessenek. A szónoklatot végighallgatom, aztán megvonom a vállaimat. Ó, ha tudná… - Fú. Ez elég tömör volt… viszont én továbbra is csak azért hívtalak ide, hogy egy kis időt eltöltsünk a jégen. Függőlegesben gondoltam a dolgot, nem vízszintesben. Emeltem meg szemöldökeimet szókimondóságomat megspékelvén. - Köszönöm a csokrot, egyébként. A bizalom virágát küldted nekem, és én most arra kérlek, hogy ha már eljöttél ide, és én is itt vagyok, legalább vedd a fáradtságot, és próbáld fel. Öt perc… és ha unod, vagy eleged van, nem marasztallak. Ennyit igazán megérdemlek a lakásért cserébe. Nem akartam ellőni ezt, de úgy érzem, hogy be kell vetnem ezt a lapot is azért, hogy elérhessem, amit szeretnék. Igaz azt mondtam a kávézóban anno, hogy nem kérek semmit a segítségért, és akkor úgy is gondoltam, de ha másért nem… legalább ezért beadja a derekát.
Ha nem lett volna vakfoltja saját magára, és képes lett volna kívülről látni a helyzetet, talán a Kis Herceg díszlete között érezte volna magát, ahol Erin minden egyes szavával csak a megszelídítésére hajtott volna. - Erin… - sóhajtott. - …attól tartok, nem érted… - azonban a nő mintha csak jó padavanként eltanulta volna, bedobta az érvet, ami megingathatatlan volt. Az órájára pillantott, és már tudta, hogy elkésett. Felemelve kezét feszült mutatóujja a nő ajkára, miközben kabátzsebéből előhalászta telefonját, és tárcsázott. - Üdvözlöm. Fortier. Igen…sajnálom Dr., nem fogok odaérni. – nem magyarázkodott, annál már nagyobb respektje volt a szakmában. - …legyen inkább tíz óra. Rendben. Reggel ott leszek. – bontotta a vonalat, majd eltéve a fekete készüléket, tárta szét karját. - Kitől tanulod ezt a lélekzsaroló viselkedést? – morogta, majd felállva a nő fölé magasodott. - Van egy jó és egy rossz hírem. Tudok korcsolyázni. Na, nem ugyanazt értjük alatta, de én itt nőttem fel. Nálunk mindenki hokizik a suliban, szóval akármennyire is fented rám a fogad, nem adom meg azt az örömöt, hogy bukdácsolni láss. – lépett közelebb, hosszú ujjainak háta végigcirógatva a nő állát emelték meg enyhén a szépen metszett arcot. - Ez volt a jó hír. A rossz az az, hogy miattad lemondtam egy fontos találkozót, és egy kellemesebb szakmai vacsorát, így kénytelen leszel felavatni az új konyhámat, amíg megírom a cikket, amit holnap reggel kellett volna, ahová a találkozót toltam. – húzódott félmosolyra ajka, majd ellépve a nőtől, nyúlt a korcsolya felé.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Nem kívántam elrejteni arcom vonásairól a győzelemittas vigyor egyetlen görbületét vagy ráncát sem. Talán már az elején is ezzel kellett volna nyitnom, és megspóroltam volna a felesleges köröket. Nem szólaltam meg, amíg telefonált, inkább gyors mozdulatokkal kibontottam a táskát, és mellé tettem a korcsolyákat amik fekete színükkel nagyon jól fognak mutatni a kabátjával. - Tőled!? Feleltem pimaszul, de őszintén. - Jobb ha vigyázol, könnyen tanulok. Tettem még hozzá. A kezeimet leeresztettem magam mellé, amikor fölém magasodott, majd letörölhetetlen vigyorral a képemet bámultam fel rá. - Kár, pedig azt hittem, külön rád kell majd szólnom, hogy a jégre lépés előtt vedd le az élvédőket. Csak akkor szelídült mosollyá addig töretlen vigyorgásom, amikor végigcirógatta az államat. Felnéztem egyenesen a szemeibe, s csak nyelőcsövem ritmusos mozgása jelezte, hogy nyeltem egy nagyobbat. - Ez talán hiba volt. Nem vagyok kifejezetten konyhatündér. És akkor még enyhén fogalmaztam. Az edzések és a versenyek mellett nem volt időm ilyesmivel foglalkozni, ráadásul inkább salátákon és halakon.. na meg sovány fehér húsokon éltem, amik nem kívántak nagy főzőtudományt az elkészítésükhöz. Kellemetlen, hogy a zöldségek nagy részét a műtét miatt száműzni kellett az életemből azóta. Megvárom, hogy felhúzza a korikat… eszem ágában sincs segíteni, ha már egyszer olyan magabiztosan kijelentette, hogy ő bizony ért hozzá valamelyest. A jég széléhez sétáltam, majd lehúztam ismételten az élvédőket, és visszapillantottam a vállam fölött vigyorogva. - Ne piszmogj már annyit! Mire ide érsz, kitavaszodik. Szemtelenkedtem, majd besiklottam a lámpákkal kijelölt „mobil-pálya” közepére, és csípőre vágott kézzel figyeltem, ahogy bejön utánam. Előbb nagyobb, majd egyre kisebb köröket leírva kezdtem siklani körülötte, mintha csak egy nagyvad lennék, aki becserkészni készül egy kisebb állatot. Mögötte megállapodva tenyereimet a hátára támasztottam, majd nyomni kezdtem magam előtt, kicsit nagyobb lendületet adva neki, mint amekkorával ő maga bejött.
Habár hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára korcsolya volt a lábán, az első percnyi óvatosság után lassan visszatértek az iskolai rutinmozdulatok. Lassú köröket írva siklott el a nő mellett, ki kergült egérként körözött, majd lökött rajta egye. Régmúlt ösztönnel fordítva oldalra a korikat, farolt ki a jégen, majd irányt váltva a nő után eredt, és elkapva karját húzta maga felé, hagyva hogy a másik rutinosan fordulva le a piruettjét, kezdjen hátrafelé siklani. - És most? – vonta a kicsiny nőt tánctartásba, és habár közel sem annyira pofin mint egy műkorcsolyázó, valamiféle iskola hokis, lányszédítős múltból merítve tett meg vele egy kört. - És most hogy itt vagyok? Elégedett vagy? – vonta fel szemöldökét, egy pillanatra meginogva a természetes jég átkaként alattuk lévő jéghibán. Ösztönösen vonta testéhez a stabil támaszt, és nyerve is vissza által az egyensúlyát. - Egészen biztos vagyok benne, hogy egy ilyen akaratos nő feltalálja magát egy konyhában. – simogatták végig szavai a nő homlokát, egyértelművé téve, hogy ezek után ezt már nem úszhatja meg.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Nevetve forogtam be Eugéne elé. Ha egy magas lenne velem, akkor orrba csapta volna vadul csapkodó copfom, így viszont maximum a mellkasának sózott oda a dús… nehéz hajtömeg. Önkéntelenül is én akartam volna irányítani, amikor tánctartásba vont, de erősebb is és nagyobb is nálam, ezért a fizika törvényei az ő pártjára álltak. - Majdnem teljesen. Válaszoltam, majd gyors reflexeimmel lereagálva a megingását szorítottam rá a kezére és a vállára is, nehogy elessen. - Vagy esetleg segíthetnék a cikkben. Végül is képzett újságíró áll előtted. Próbáltam alkudozni, mert attól tartok, hogy kisebb katasztrófát okozok a szép új lakásban, ha beküld a konyhába. - Nyolc éves koromban… Kezdtem bele egy teljesen más témába, miközben jobb térdemmel jelzésértékűen megböktem a balját, aztán mellé csúszva nyújtottam fel függőlegesen a karomat, és összezárt ujjakkal a tenyeremet a tenyerének támasztottam. Hátra felé siklottam, balra kimozdulva a csípőmmel, majd lassú félfordulattal váltottam kezet és térfelet.. ezúttal jobb tenyeremmel érintve meg az övét. A mozgás így egy szabályos fekvő nyolcast ír le a jégen. Ennyi az alap, egyelőre nem cifrázom, azt majd akkor, ha ezt megszokta, és velem csinálja. - …felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha nem csak szólóban koriznék, hanem partnerrel is. Nagyjából tíz partnert fogyasztottam el, mert rövid úton feladta mindegyik delikvens. Egyszerűen nem hagytam, hogy irányítsanak a jégen… és egyikük se volt olyan bátor… vagy erős személyiség, hogy felül tudjon kerekedni rajtam. Így maradtam a szóló karriernél. Pedig nagyon szépek a páros koreográfiák is. Amikor már biztosnak láttam a mozdulatait, nehezítettem a dolgot. A kézcseréket úgy variáltam meg, hogy egyik oldalánál hátulról előre bújtam át karjaink alatt, majd kifordított lábfejekkel siklottam el oldalvást előtte, és a kezére se tekintve érkezett meg tenyerem ismét a tenyerébe. - Ezt csak azért mondtam el, hogy tudd: már akkor is erős személyiség voltam, amikor még ennyire se álltam ki a földből, mint most. Mindig is tisztában voltam vele, hogy mit akarok, és mi az, amit nem. Amit nem akarok, arra nem lehet rábeszélni. Kijelentésemet tökéletesen alátámasztják eddigi cselekedeteim. Elégszer mondtam már neki nemet dolgokra ahhoz, hogy ebben egy percig se kételkedjen. - Nem mondok ki mindig mindent, amit gondolok, ahogy te sem. De ez nem jelenti azt, hogy nagyon sok dolgot ne látnék tisztán… Ha megy a koszorú, most ugyanezt koszorúba… és kicsit lendületesebben… Hátrafelé nem várom el tőle a koszorút, és még mellette azt is, hogy figyeljen a kézmozdulatokra. Ha sikerül összehozni, akkor egy nagyon szép mozdulatsort tudunk kihozni a dologból együtt. Az utolsó váltásnál leguggolva csusszanok el mellette, s ahogy mögé fordulok, tenyerem végigsiklik a jégen, ujjaimmal gyűjtve össze egy kisebb gombócra elegendő havat, majd csuklómat felnyújtva a vállára… fordulok be elé, megállítva. - Nem rossz, nem rossz… de egy kis motivációval talán többre is képes lennél. Ártatlan angyali mosoly csusszan az arcomra, ahogy a háta mögött tartott kezem könnyed pofátlansággal mozdul a tarkója felé, majd a következő mozdulattal a bőrének nyomom a hideg fél-szilárd csapadékot. Mint aki tudja, hogy bűnben van, oldottam is kereket nevetve, majd nagyobb lendületet véve emeltem jobb lábamat a bal elé, korcsolyás bokámat a másik bokámnak feszítve és mindkét kezemet az ég felé nyújtóztatva pörögtem be az óramutató járásával ellentétes irányban.
Ahogy a nő elkezdte bonyolítani az elvárását, összevonva szemöldökét kezdett koncentrálni mozdulataira, mi habár biztonsággal siklott a jégen az iskolai hoki miatt, mi testnevelésóra keretében zajlott, nagyon messze állt a művészi kivitelezéstől. - Erin…nem tudom, ez miféle kifacsart bosszúhadjárat a múltkoriért… - próbálta ő a koszorút, de azt maximum a sírokon ismerte. - …de…- figyelte a nőt, majd próbálta utánozni mozdulatait több-kevesebb sikerrel. Egy biztos. Hogy a mozdulatsor kívülről nem volt „nagyon szép”, az hétszentség. Ahogy Erin eltűnt, hirtelen odakapta fejét, hogy talán a nő elesett, majd mikor újra elé került a karcsú alak, megfogva balját vonta közelebb. Épp mondani akart volna valamit, de a kaján vigyor, mi a nő ajkán terült el épp annyira megakasztotta, mint a sál mellett becsúszó, a gerincén is legördülő jéghideg lé. Egy pillanatra minden izmában megfeszült a testét ért támadástól, majd tekintete megfedőn a még mindig vigyorgó nőre pillantott, és ellentmondás nem tűrően kapva el karcsú derekát rántotta magához. - Kellemesebb támadást is el tudtam volna képzelni a receptoraim ellen… - morogta, miközben a tettes kéz után nyúlva, a felkarjának belső részétől simítva végig vonta a nyakába azt. - Sosem szerettem a hokit. Mint ahogy egyetlen csapatsportot sem…de a sok idő, mit mégis kötelességből elcsesztem rá, végre beigazolódik. – akasztotta be rutinosan korcsolyája elejét a nő korijának élébe, és egyetlen elegáns rántással húzta ki lába alól a talajt, majd mikor már billent az egyensúly, csak rásegített felülről. Ha mást nem is, ezt minden alaskai kölyök megtanulta az általánosban, csupán a kivitelezés volt más. Az erős karok habár tovább billentették a nőt, ugyanúgy tartották is, hogy ne zuhanjon a jégre, csupán a tehetetlenségnek engedelmeskedve lefeküdjön rá, majd gördítve rajta egyet, a korcsolyák által felvert jeges-havas dara rátapadjon. - Hány éve feküdtél utoljára a jégen nem önszántadból? – állt felette mosolyogva, és ha utána nyúlt a másik, annyira mindig elhúzódott, hogy ne érje el a korcsolyáját, és ne tudja megismételni a cselt. - Említettem már, hogy éhen halok? - vigyorodott el, ezek után pláne nem engedve a büntetésből.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
A meglépésem nos… nem úgy sikerült a gyakorlatban, ahogy azt elméletben elterveztem. Nem tudtam sokat tenni ilyen közelségből az ellen, hogy elkapva a derekamat, magához ne ránthasson. Könnyű testem szinte puffant a szikár férfitesten. Orrom mellkasának koppant, majd egy pillanatra érezni véltem bőrének illatát, ami finoman átütött a szövetek szálai között… de az is lehet, hogy csak beképzeltem magamnak a dolgot. - Azt hiszem egy bocsival már elkéstem, és nem is lenne túl őszinte… Pillantottam fel rá kínos mosollyal az arcomon. Egyáltalán nem sajnáltam, hogy orvul rátámadtam, hiszen az volt a célom, hogy kizökkentsem Eugéne-t, de az nem szerepelt a számításaim között, hogy ennyire gyorsan reagál a cselekedeteim között. Tény, hogy balga módon alábecsültem csak azért, mert az „én terepemen” vagyunk. Megfeszült a kezem, amikor elkapta a karomat, s természetesen ellentartottam, de a férfiúi erőfölény ismét Eugéne malmára hajtotta a vizet. Még így, a hosszú ujjú edzőruhán keresztül is érzékenyen reagált testem a simításra. A polár bélés alatt lúdbőrössé vált a bőröm, s a borzongás végigszaladt gerincvonalam mentén is, amitől kissé rezignáltan felszusszantam. A nyakába vont kezem kegyeskedett önnön hűs nedvességével a tarkója felé fordulni, és széttárt ujjakkal Eugéne melegebb hőmérsékletű nyakára tapadni, csak hogy érezze a törődést. - A sportra szánt idő sose lehet elcseszett idő. Jelentettem ki teljes meggyőződéssel. Az egész családunk él-hal mindenféle sportért, persze a kedvencek a jeges… havas sportok, de amire volt eddig lehetőségünk, azt kipróbáltuk. A testnek és a szellemnek is egyaránt szüksége van újfajta kihívásokra. Gyorsan kapcsolok, hogy mire is készül. Zöld szemeim megvillannak a ledlámpák fényében, ahogy tiltakozni kezdek, mint egy kismacska, aki meglátja a fürdővizet, amibe lelkes gazdája bele készül kényszeríteni. - Ne! Eugéne, ne merészeld! Figyelmeztetlek…! Szabad kezemmel átöleltem a derekát, s amint a jég felé kezdett dönteni, szabadon levő lábamat felhúzva nyomtam lábszáram belső felét a combjának, majd hátra húzva lábamat akasztottam be vádlimat. Ezzel a felállással patt helyzet alakul ki. Ha a földre fektetet, akkor ő is ugyanúgy a földre kerül, mert biztosan kapaszkodok meg benne ahhoz, hogy ne tudjon kibújni, és a gravitáció őt is a jégre húzza. A kérdésre kivörösödött arccal, és heves- indulatos mondatcsokorral reflektáltam, de hacsak nem ismeri az anyám származása miatti tökéletesen beszélt második anyanyelvemet, az oroszt… akkor csak annyit szűrhet le a mondottakból, hogy vélhetőleg nem mostanában. A kérdéssel és a vigyorral tovább hergelte mérgemet, szemeim zöldjei villámokat vetve szurkálták meg puszta létükkel a férfit, mintha épp nyársa akarnám tűzni és megforgatni egy tábortűz fölött. Oroszul morrantam az orrom alatt valami válaszféleséget a kérdésére, szándékosan nem váltva vissza az amerikaiak által beszélt angolra, ezzel próbálva bosszantani Eugéne-t. Valós harag nem volt bennem, csak a büszkeségemen esett csorba szülte heves indulat. A kétnyelvűség mindig is remek fegyver volt a kezünkben. Gyerekkorom óta vezetek naplót, amit oroszul írok, s ha a bátyámmal akarok valami személyesebb témáról beszélni, azonnal átváltok oroszra, hogy csak mi ketten értsük. A testén átfont kezemet kettőnk közé húzom, tenyeremet a mellkasára tapasztva próbálom kissé eltolni magamtól, és átfordítani Eugéne-t a hátára, hogy felállhassak.
A terv a fejében kiválóan működött, ahogy a kivitelezés is…egy darabig. Azonban a nő sok sok éves rutinját, és a tényt, hogy számára olyan evidens terep a jég, mint másnak a sétálóutca, nem számolta bele. A rácsavarodó izmos lába nem hagyott sok lehetőséget, de már visszaút sem volt. Annyit még tudott korrigálni, hogy a nő ne csattanjon háttal a jégen, azonban azt már nem kerülhette, hogy maga is odalent végezze. Kezei a nő feje mellett támaszkodtak le, és csak a sok-sok éves sziklamászás adta rutin és reakcióidő mentette meg a másikat attól, hogy rohamtempóban essen rá, hisz a beakasztott lába azonnal saját maga fölé húzta a férfit. Egész testével a karcsú alaknak feszülve tartotta meg magát karján, hogy ne nehezedjen rá, majd elvigyorodott az oroszul kitörő dühén. - Ajánlok egy jó haragkezelési csoportterapeutát. Csodákra képes. – ereszkedett könyökére, kihajtva egy tincsen a nő arcából, de valahogy érintése ottfelejtődött. Ő maga a francia nyelvvel volt hasonló viszonyban, bár nem használta dühe kinyilatkoztatására. A szülőházban franciául beszélt mindenki, mintha csak ezzel is meg akarták volna őrizni a gyökereket. Illetve Elisével ha kettesben voltak. Azonban társaságban sosem váltottak át. Modortalanság lett volna. - Gyere! Hideg van, és éhes vagyok. És tényleg meg kell írnom azt a cikkel a holnap déli lapzártáig. Van, amit még én se tudok kidumálni. – somolygott, majd elhúzódva állt fel, és megfogva a nő kezét húzta fel őt is. Könnyeden lépve ki a jégről rakta fel az élvédőt, majd a nő felé fordult, ki szintén ezt a mozdulatsort ismételte. - El is felejtettem… - lépett közelebb ahogy kiegyenesedett a nő, majd ujját beakasztva felsőjének szegélyébe húzta el, és egy elegáns mozdulattal pottyantott bele egy darabka jeget, élvezettel figyelve arcát, ahogy a bőre melegétől azonnal olvadásnak indulva csorog le mellei közé a jéghideg lé. - Ms. Carter…komolyan ön az? El sem hiszem…a legnagyobb rajongója vagyok. Az hogy élőben láthattam…annyira… - tolakodott be a nő látóterébe a korabeli, vörös hajú férfi, kinek szemében ott ragyogott a kimondatlan áhítat és odaadás, hogy végre személyesen is találkozhat a falán lévő poszterek sztárjával, nem is sejtvén, hogy a nő felhevült testét végigsimító jégdarab egyre kissebbé olvadva fészkeli be magát a köldökébe.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Csak szeretnéd! Villantak meg a szemeim ismételten. Nincs az az Isten, hogy rá hagyjam magam beszélni bármilyen terápiára, pláne úgy, hogy jelenleg ő volt az, aki kihozta belőlem a fújtató vadmacskát. Egy pillanatra lecsukódott pilláim sátorrengetege, majd ismét felnéztem rá… a szemeimbe, amikor a kezét a simítást követően se húzta el onnan. - Valóban? Ez őszintén meglep. Azt hittem, te mindent ki tudsz dumálni. Csipkelődtem ajkaim szegletében bujkáló mosollyal. A lábamat lefejtettem róla, hogy fel tudjon állni, aztán ujjaimat a szövetkabát által melegen tartott alkarjára csúsztattam, és rámarkolva felhúztam magam állásba. Én még nem indultam kifelé, hiszen össze kellett szednem a ledlámpákat. Körbesiklottam a „mobil pálya” belső falai mentén, és menet közben kapkodtam fel a földről a világító eszközöket, egymás után kapcsolva ki világításukat, hogy amire az utolsóhoz is elérek, ne nézzek ki úgy, mint egy feldíszített karácsonyfa. - Eugéne! Kiáltottam oda a férfinek, ki ekkorra már a padokhoz ért, majd egyesével felé kezdtem dobálni a tenyérben elférő méretű lámpákat, amik kültéri irányfényként szerepeltek az elektronikai bolt kiírásán, ezért nem árthat nekik a művelet, hacsak a férfi le nem ejti valamelyiket. Ha minden lámpa kézbesítésre került, felhúztam én is az elvédőket, aztán odasétáltam a padhoz, ahol a cuccaink voltak. A copfomból kihúzva a gumit, simítottam hátra az időközben kiszabadult tincseimet, aztán csigába felcsavarva szőke copfomat, húztam rá a hajgumimat az eredményre kétszer fordítva a gumin, hogy szorosan fogja a kontyot. - Micsodát…? Vontam fel kérdőn a szemöldökömet, ám ami ezután következett, arra tényleg nem számítottam. - Basszus! Basszus! Szisszentem fel, majd tipródva próbáltam hozzáférni a ruhám alá benyomott jégdarabhoz lehetőleg addig kihalászva onnan, amíg az fel nem olvad. Persze a felsőt arra találták ki, hogy testhez simuljon, és mivel jó minőségű alapanyagból készült, nem volt kinyúlva, és nem is nagyon lehetett egy bizonyos pontnál tovább nyújtani. Az, hogy a dresszem fölötte volt a fölsőnek, a szoknyarésze pedig a cicanadrágnak, még inkább megnehezítette, hogy ki tudjam onnan piszkálni. Eugéne páholyból nézhette az előadást, ahogy nagyjából húsz féle emberi fintor vonul végig az arcomon, ahogy derékszögbe hajolva matatatok a felsőmben a jégdarab után. - Nenenenene! A konty elég magasan volt ahhoz a fejemen, hogy a hold fényében látni lehessen a tarkómon égnek meredező szőke kis pihéket. S ha mindez még nem lenne elég, megjelent valaki ismeretlen férfi mellettünk. Meggörnyedt állapotban, a felsőmben turkálva pillantottam oldalra a láthatóan meglepett férfire, aki viszont hamar túllendült a furcsa jeleneten, és máris belekezdett abba, amiért odajött hozzánk. - Igen, én vagyok. Próbáltam felegyenesedni, de szemeim egy pillanatra kigúvadtak, amikor megéreztem a jégdarab lejjebb siklását. Szemem sarkából Eugéne-re pillantottam. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. - Ez igazán… kedves. Mosolyogtam rá, és megrándult a szemem sarka, amikor a jég elérte a köldökömet. A hátam és a vállaim megfeszültek. Szegény srác semmit se érzékelt a látványos szenvedésemből, holott legszívesebben letéptem volna magamról a dresszt, és kikaptam volna onnan az olvadozó jeget. Hosszú és őszinte áradozásba kezdett, ami jól esett, bár nem igazán tudtam odafigyelni a szavaira. Beharaptam az ajkamat, amikor már köldökömből is tovább indult a jeges víz. Ujjaimat marokra szorítva kapargattam körmeimet tenyeremmel, majd a „csinálhatok rólad egy képet” kérdésre gyorsan rábólintottam, hogy minél előbb szabadulhassak. A pasi nem veszíthet semmit alapon rákérdezett, hogy esetleg elkérhetné-e a számomat, amire én bár mosolyogva, de határozottan megráztam a fejem. - Ne haragudj, de nem. Látszott rajta a csalódottsága, majd némi irigység, ahogy most először Eugéne felé fordulva jobban megnézte magának a férfit. Bocsánatot kért, aztán sok sikert kívánva a további karrieremhez távozott. - Te egy akkora…! Te egy olyan…! Fordultam a pad felé, lekapva a dresszt a ruhám fölül, aztán a táskámból gyors mozdulatokkal kerestem elő egy csomag papírzsebkendőt, és a felsőm alját felhúzva itatgattam fel onnan a már teljesen cseppfolyóssá vált hólét. Lehuppantam a padra, majd előre hajolva fűztem ki egymás után a koriimat, és vastag fehér pamut zokniba bújtatott lábaimat bakancsaimba csúsztattam. Lesimítottam a testszínű lábszármelegítőket a vádlimon, aztán felállva nekiálltam berámolni a táskákba. - Tényleg! Végül melyik lakást választottad? Kérdeztem, nem pillantva fel Eugéne-re.
Titkolatlan élvezettel figyelte a nő véget érni nem akaró szenvedését, mi a hódoló érkezésével csúcsosodott ki igazán. A fölényes vigyora, ahogy hátradőlve a padon követte végig a fura táncművészeti szenvedést, valóban szórakoztatta. - Igazán kedves volt. A tenyerén hordozna. Add csak meg a számod– pillantott a vörös, alapvetően sportos alak után, miközben könnyed mozdulattal kötötte be a fekete bőrcipő fűzőjét. – Az alakításod meg egyenesen briliáns. Ha eddig nem imádott… - pillantott fel arcán elterülő vigyorral, majd felállva lépett közelebb. - Én egy olyan…? – nyúlt a nő rögtönzött kontyához, majd gyengéden véve ki a rátekert hajgumit, bontotta szét a tincseket. Gyengéden rázva szét a nehéz, szőke szálakat szemlélte elégedette művét, majd mintha mi sem történ volna, folytatta. - A centrumban lévőt. Tökéletes, mélygarázsos, panorámás, igényes, új. Remek. A másik kettőt meg sem néztem. Az öreglány annyira belém szeretett, hogy már a költözés napjára volt vacsorám. Ha nem lenne egyértelműen patológia elvenni egy 80 évest, esküszöm, megtenném. A tökéletes feleség. Jól főz, nincsenek nagy igénye, és másnapra nem emlékszik a kicsapongásaimra. – vette fel a nő egyik táskáját, miben egyértelműen könnyedebb, mindennapos ruha volt behajtogatva. - Úgy tervezted, hogy nálam alszol? – vonta fel szemöldökét szándékos provokációval. – Nem mondom, kicsit gyors a váltás. – somolygott fölényesen, majd elvéve a nőtől a nehezebb dolgokat indult a Volvo felé.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Egyáltalán nem volt az esetem, de ha te szeretnéd… elkérem neked a számát. Emeltem meg lassan a szemöldökömet. Tényleg nem volt az esetem, és egyébként se szoktam rajongókkal kezdeni. Egy rajongó mindig a korist látja bennem, és nem az emberre kíváncsi, hanem az ismertség vonzza. - Lehetetlen alak vagy. Fejeztem be az imént félbehagyott mondatomat. A hajam kibontására inkább már nem is mondtam semmit. Ez már nem az első alkalom, hogy ezt csinálja, nyilván nagyon zavarhatja. - Jó választás! Tudtam, hogy amellett fogsz dönteni. Büszkén kihúztam magam, hiszen mégis csak én találtam neki azt a lakást, aztán vállaimat megrázta a nevetés. - Bájos páros lennétek. A koriit is elpakoltam, majd körülnéztem a pad környékén, hogy nem esett-e le semmi a földre. A kérdésre felpillantottam rá, majd a táska felé. - Ne is reménykedj. Kaptam ki nevetve a kezéből a táskámat. Mindig van nálam pluszban térd és csuklómelegítő… sál, sapka és egy vastagabb mellény, ha szabadtérre megyek sportolni pont azért, nehogy megfázzak, ha zordabbra fordulna az időjárás. A parkolóhoz érve odaléptem hozzá, mielőtt eltehetné a kocsijába a korikkal kitömött táskát. - Kocsival jöttem… majd megyek utánad. Intettem a pár sorral odébb leparkolt fehér Range Rover LRX irányába, aztán elvéve tőle a táskát sétáltam át a saját autómhoz, és bepakoltam a csomagtartóba. A vezetőülésben elhelyezkedve indítottam be a motort, majd kitéve az indexet fordultam ki, és magam engedve Eugéne-t, követtem a belváros felé a Volvo-t.
Léptei az parton álló aranyszín Volvo felé vezették, miközben még mindig a férfi állapotán tűnődve dugta szétnyíló szövetkabátjának zsebébe kezét. Sok meghasadt elmével volt dolga az évek folyamán, de aki ily tisztán, zavartság jele nélkül állította volna azt amit állít…nos ez új volt. Elvállalta. Persze, hogy elvállalta, ha másért nem is, a kihívásért mindenképp. A maga nemében lenyűgöző volt a pasas a teljesen torzult énképével együtt, mit oly természetességgel húzott magára, mint egy új bőrt. A korán beköszöntő este ölelte árnyékban álló autó némán várta gazdáját, és habár többnyire figyelt környezetére, most úgy vágott keresztül a parkos sétányon, mintha a mellette elkocogó férfi, vagy az egymás kezében andalgó párocska nem is létezett volna. A mellette elhaladó nő sem keltette volna fel a figyelmét, ha a léptei nyomán mozduló táska zsebéből egyre feljebb araszoló toll végül nem bukik át a bőrszegélyen, majd nem pottyan a fehér kavics közé. Léptei csikordulva álltak meg az utolsó pillanatban, mielőtt rátaposott volna az egyedien metszett ezüstös tollra. Felvéve forgatta meg ujjai között az ismerős darabot, majd a nő után fordult. - Artemis?! – volt némi meglepetéssel vegyülő kellemesség hangjában, visszagondolva a habcsókos bálra, hol a nő valóban felülmúlta elvárásait. No nem csak azért, mert oly rövid idő alatt képes volt leszervezni mindent, hanem mert jól érezve rá a leglehetetlenebb szituációra, mentette ki a helyzetből egy remek kifogásba burkolt tánccal. Végtelenül hálás volt a nőnek azért, hogy jelenlétével elviselhetőbbé tett egy csillogó papírba csomagolt, rothadó estét. Habár zaklatni még véletlenül sem akarta hívásaival, másnap reggelre az irodájának asztalán egy hófehér kamélia csokor várta, benne szálkás, fegyelmezett betűkkel írt kártyával. „ Ha valaha meghálálhatom, ne habozzon. Köszönettel! E.” Habár ritkán küldött virágot, kényszeresen ügyel annak egységére. Mindig azt választotta, mi számára a személyhez köthető érzést, ízt, színt, látványt, kellemet, finomságot vagy eleganciát tükrözte. Egyetlen percig sem gondolkodott, hogy mi lenne a megfelelő. Oly egyértelmű volt a letisztult, elegáns kaméliák mosolyogtatóan kecses bája. - Azt hiszem, a tollmemóriám jobb, mint az arc. – forgatta meg ujjai között az elegáns darabot, majd kinyitva tenyerét tartotta a nő felé. - Bár bevallom, jelenleg annak is örülök, hogy emberek jönnek szembe és nem egyéb entitások. – mosolyodott el még mindig nem tudva napirendre térni új kliense felett, ki ha valóban azt teszi, amit állít, épp most marcangolhat szét egy őzet az erdőben. Nem nagyon akart ebbe belegondolni, szemei mögött mégis megjelent a férfi, ki tejesen megbomlott tudattal nyulat tépdes az erre teljesen alkalmatlan fogazatával. – Pláne, ha Ön. – tette még hozzá. - Habár a tánc alatt ígértem egy, az Ön számára munkaidőn kívüli pohár bort, az elmúlt hetekben ezt nem tartottam be. Igazán szégyellem. – tárta szét kezét egy kissé lemondóan, azonban mentegetőzésektől mentesen. Semmi szükség nem volt rá. - Bevallom, a mai nap után sokat adnék érte, azonban ha elhívom, és igent mond, ismét megment a társaságával, és hogy őszinte legyek…nehezen viselem, ha én tartozom. Elveszi a kontroll élményét. – mosolyodott el sajátos módon hívva meg a nőt arra amit hetekkel ezelőtt beszéltek le, csupán valahogy elsikkadt az események sorozatában.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
A kora esti időpont nem jelenti számomra a munkaidő végét, jobbára nulla-huszonnégy elérhető vagyok a beszállítók és az ügyfelek, de főként az alkalmazottak számára. Most sincsen ez másképp, ahogy magassarkúimban az utcán lépfelek határozottan haladva. Kop-kop, kop-kop... beleveszik minden nesz az utcazajba, még a telefon csengőhangjának beállított kellemes melódia - melyben Csajkovszkij dallamait vélheti felfedezni a szakavatott fül - is tökéletes aláfestőként simul a hétköznapi jelenetbe. Legalábbis, míg fel nem veszem a készüléket, hogy fülemre tapasztva azt, hallgassam az aktuális panaszt. Persze, semmiség ezúttal is, mellyel nem titkolom, hogy kissé felhúz a vonal túlsó végén levő. Ennyire nem lehet életképtelen egy bagázs beosztva mára! Elköszönésemet követően indulatos mozdulattal cibálom szét táskám száját, hogy beleejtsem a telefont. - Nyilván eme hirtelenségemnek köszönhető, hogy míg az bele kerül, addig a tollam kibucskázik valamely résen át, Dugovics Tituszként vetve magát alá a mélybe. Számomra fel sem tűnik eme közjáték, otthagynám egyszerűen a drágább árkategóriás tollat a fagyos földön, ha nem szól utánam az ismerős hang. Kissé megilletődötten kerekedik el őzikés pillantásom, ábrázatom is a meglepettség jegyeit ölti magára, ahogy megperdülve szemközt találom magam egy kedves, nem is olyan régi ismerőssel. - Eugéne! - Szélesedik mosoly ajkaimra, fülem mögé söprök egyúttal finom mozdulat keretében pár előreomló szőke tincset halk, röpketeg kacaj keretében, ahogy elhangzott a férfi tollra tett megjegyzése. - Nagyon szépen köszönöm. - Nem kommentáltam a dolgot, csupán udvariasan átvettem az elejtett eszközt, s táskámba ejtettem, ahol a helye lett volna alapesetben a szökevénynek. - Egyéb entitások? - Szélesedett ki egyúttal, már a mozdulatsor közepette mosolyom. Valakinek megártott az idei Halloween talán? Érdeklődő, kék pillantásommal a férfi karakteres arcvonásait fürkésztem, miközben szórakozott kérdésemet továbbfűztem: - Talán szellemet látott? - Viccnek tűnik, de ebben a városban ez sem lenne meglepő az igazat megvallva. A bókra lesütöm szerényen pillantásomat, mintha kedves, apró "köszönöm" gesztusaként még biccentenék, fejet is hajtanék felé lopva. Van, amit nem koptat ki az ember viselkedéséből az idő múlása, lenyomatát őrzik eme aprócska megnyilvánulások. - Ugyan, semmiség! Ön is minden bizonnyal elfoglalt ember, én sem panaszkodhatok ilyen téren... - Legyintek könnyedén, részemről talán el is felejtettem már azt a kósza ígéretet, betudva udvariasságnak a férfi részéről. S lám, a figyelmesség valóban jellemvonása lehet a másiknak - a precizitáson túl - hogy így emlékszik minden szavára, s nem ígérget felelőtlenül bele a vakvilágba. - Eugéne. - Tekintettem rá finoman feddő komolysággal hangomban okfejtését hallva. - Ha le akar beszélni róla, hogy igent mondjak egy pohárka borra és az Ön társaságára, roppant remek úton halad. Ellenkező esetben mi lenne, ha egyszerűen csak meginvitálna? - Tárom szét finom mozdulattal kezeimet. - Maradjon kettőnk között, de ami azt illeti... nekem is remekül esne most egy kevéske alkoholbevitel. - Cinkos ajkaim szegletében a görbület, ahogy Eugénere tekintek. Lám, máris nem veri verbális adósságba magát a férfi, ha meginvitál.
Félmosoly futott át ajka szegletében a nő szavai hallatán, majd mint aki meggondolta magát, hagyta hogy eluralkodjon vonásain. - Az ég küldte Önt. – lépett vissza a nő mellé, majd karját nyújtva fordított párosukon, hogy lépteik a sétányt követve a partra vezessék őket. – Szóval szellemet…? Nem. De valóban szürreális élményem volt. Régóta a szakmában vagyok már, és az őrület számos formájával és önigazolásával találkoztam, de a mai…bevallom… - pillantott oldalra. - …még nekem is új volt. – vágtak át a parkon, miközben karja megfeszülve tartotta stabilabban a nőt, hogy a valóban megkapó, de közel sem terepre kitalált cipőjében is gond nélkül tudjon haladni. - Biztos Ön is volt már úgy, hogy tudta, hogy amit a vendég kíván, az nem hogy ízléstelen, de teljességgel lehetetlen úgy kivitelezni, ahogy megálmodta. – engedte előre a nőt a szűk kőlépcsőn, mi úgy tűnt, a folyómeder alá vezet, azonban csak az sétány frontvonala alá vitte őket. - Mégis a vendég oly hévvel, megingathatatlan hittel, vággyal, optimizmussal állította az igazát, hogy habár zsigeri szinten ellenkezett, mert tapasztalatból tudta, hogy nem lesz jó, szíve mélyén elmosolyodva engedte meg magának a luxust, hogy higgyen neki egyetlen pillanatra. Végül is kinek árt vele ha ízléstelen a dekor, ha neki tetszik? – nyitott be a kellemesen meleg, otthonos belső térbe, majd belépve a nő előtt tartotta meg az ajtót, hogy a másik is kényelmesen követhesse. - Eugéne! – sietett elé a pocakos, harcsabajszos, kopaszodó fejű öreg, majd mindkét kezével ráfogva a doktor kezére vigyorgott. – Éppen itt van már az ideje. – szólalt meg ösztönösen franciául a férfi, azonban megszokás ide vagy oda, Eugéne a nőre való tekintettel visszaváltott anyanyeléről, és ezzel a honfitársat is visszakényszerítette az angolra, amit még mindig akcentussal beszélt az öreg borász. - Pierre! Remekül nézel ki. - Igyekszem! Az unokák fiatalon tartanak. De látom téged is… - pillantott a nőre széles mosollyal, minden nem volt sem bírálat, sem kajánság. Igazi, jó kedélyű, vidéki francia ember volt az öreg, és hogy hogy kavarodott egészen Alaszkáig? Ennek is meg volt a története… - Artemis, az úr Pierre D’Fount, aki a világ ezen felén rejtegeti tehetségét…amit önzőségemnek köszönhetően nem sajnálok. Az egyik legjobb borász a francia vidéken, akit ismerek. Itt meg… - tárta szét kezét, nem fejezve be az evidens mondatot. - Mademoiselle…igazán örvendek. – hajtotta meg magát az öreg, majd beljebb invitálta vendégeit. – Meg kell kóstolnotok az idei málnaboromat! - Jobb, mint a tavalyi ribizlis? - Mon Ami…! - csókolt rá összeszorított ujjhegyeire a férfi, jelezve hogy a kettő nem összehasonlítható. – Zamat, frissesség, illat…ez kell nektek. Hozom is… - döcögött el hátrafelé, mire Eugéne mosolyogva a nő mögé lépett, majd segítette le róla kabátját. - Fantasztikus borai vannak. A hely hátránya, hogy csak a harmadik kör után van esélyünk nekünk választani. – lépett széke mögé, majd segítette alá, ahogy helye foglalt.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
A beleegyező gesztus tartósítja arcomon a szelíd mosolyt, s mintha csak csatát nyertem volna, akképpen lépdelek a férfi mellett, belé karolva egy finom mozdulattal és közben hagyva, hogy "elraboljon" a munkából való hazafelé sietés stresszes nyüzsgéséből. Őszinte érdeklődéssel hallgatom szavait a szürreális élményről, mely egyszerre lep meg és kongat bennem vészharangot, elvégre... hahó! Ez itt egy közönséges férfi, bár míg nem kezd el komolyan venni semmit abból, amit hallott, talán nem is történt probléma a gépezetben, nem igaz? - Miben volt új? - Torpanok meg épp csak egy pillanat erejéig, míg tekintetem kékje találkozik az övével a könnyednek tetsző társalgás közepette, aztán pedig, ahogy előreenged, úgy lépdelek könnyedén a szűk lépcsősoron a folyóparti sétány felé. Természetesen közben nem válok süketté, hallgatom a kifejtését Eugéne-nak. Fel kell nevessen kissé, ismerős ugyanis a felvázolt szituáció, hajajj, de még mennyire hogy az! - Lehet lemaradtam picit, de mire akar egészen pontosan kilyukadni? - firtatom felé fordulva, mert a sok körmondatban elveszett a lényeg. Vagy csupán én nem figyeltem eléggé? A helyiségből már az ajtó nyitódásakor kellemes meleg árad, arcon csapva lágyan, ahogy beljebb lépünk. Pillantásom érdeklődő, fel is hagyok kissé a téma boncolgatásával, helyette a terepet mérem fel kíváncsian, finoman kritikus pillantással, igaz, Eugéne-hoz valahogy elképzelni nem tudnék holmi füstös kis kocsmát, késdobálót - nem is kell csalódnom választásában így első blikkre, ami azt illeti. Az elébünk érkező szavai hallatán kedves, mégis kissé zavart mosolyt öltök, szabadkozón emelem kezemet és szólnék is, helyesbítve, de a férfiak beszélgetését mégsem húznám keresztbe holmi apróságokon való - tulajdonképpen teljesen felesleges -pontosításokkal. Inkább bájosan szélesedik ki képemen a mosoly, ahogy szőke tincseimet félresöpröm arcomból és kéznyújtás helyett finom, előkelő mozdulattal hajtok fejet a bemutatott férfiember felé, lesütött pillantással. - Részemről a megtiszteltetés, Mr. D’Fount. - Csillogó tekintettel jár pillantásom a férfiak között, mikor pedig "az öreg" távozik, finom mozdulattal ejtem le vállaimat, engedve a kabát anyagának, hogy Eugéne segítő mozdulatának közepette lekerüljön rólam, felfedve a finom anyagú kék ruhát, amit alatta viselek. - Köszönöm. - Tekintettem hálásan a férfira, főként, mikor a széket alám tolta. Apró sóhajjal vártam, hogy ő maga is helyet foglaljon velem szemközt. - Igazán helyes ez a fajta rajongás... Látszik, hogy élvezi a hivatását. Sok ilyen ismeretsége van a városban? - Érdeklődök, bár biztos vagyok benne, hogy a doktort sokan kedvelik, vagy legalábbis tisztelet övezi személyét. Nem tudom elképzelni valahogy, hogy másként legyen mindez.
Kibújva szövetkabátjából akasztotta mindkettőt a szobainasra, majd a nő szavai mentén elmosolyodva vonta meg vállát. - Szeretem magam tehetséges, alkotó emberekkel körbevenni. Olyan dologra képesek, amire én nem. Kézzel fogható értéket teremtenek. – pillantott az öregedő borász felé. – Az én dolgom az, hogy a hozzájuk hasonló emberek ha megrogynak, vissza tudja őket terelni arra az útra, mi az ilyen helyekre vezet. – emelte kezét, apró mozdulattal intve körbe. – És igen…akad néhány hozzá hasonlóan jó ember, akik hajlandóak a barátjuknak tekinteni. – nyugtázza a nő szavait, bár a rajongást kissé túlzásnak érzi minden szempontból. Inkább kölcsönös tisztelet van, és ez így is van rendjén. - Hogy miben volt új? – vette fel a belépésükkor elejtett fonalat. – Sosem láttam még ennyire stabilan működő disszociatív személyiséget. Hogy nem szimplán csak funkcionál a mindennapokban, de sikeres, és a maga nemében lehengerlő. Hogy nem lehet kizökkenteni. Hogy mindaz, amit állít, minden én és testképzavara oly mélyen beépült, hogy nem szimplán valóságnak tekinti, hanem teremtő erőként aposztrofálja. – vonta össze szemöldökét. – Sok év tapasztalata van a hátam mögött. De utoljára a szakmai gyakorlatomon találkoztam olyannak, aki fizikálisan is képes volt valamiféle reakciót kicsikarni belőlem. Akkor a tapasztalatlanságom volt az oka. Azonban most nem találom az okát, és ez… - tárta szét kezét. - …nos…zavar. – vallotta meg, majd pillantása elengedve a nőt fordult az asztaluk mellé lépő borászra, ki nem cifrázta. Jól ismerve a férfit tette csak le a palackot, kihagyva azokat a köröket, mit egy idegennél végigjátszott volna. Eugéne csak röviden köszönve meg emelte el az asztalról, majd a nő felé fordítva a címkét támasztotta meg alulról az üveget pár pillanatra, mielőtt öntött. Csupán pár korty csordult a pohár aljára, mielőtt kissé fordított a palack száját, hogy az utolsó csepp ne folyjon végig az üveg nyakán, majd várakozóan a nőre pillantott. Ha kóstolás után bólintott, akkor félig töltötte öblös poharát, majd elismételte a sajátjával is. Azonban ha a napfény ízű málnás aroma valamiért elbukott, akkor csak felpillantva intett nemet a két asztallal odébb lévő, olykor feléjük pillantó pocakos férfi felé, és tolta félre az üveget, jól tudva, hozni fognak másikat. - És hogy mire akartam kilyukadni? – vonta meg a vállát, majd szórakozottan elmosolyodott inkább csak a gondolatain. – Fogalma sincs Artemis. – kapcsolódott szürkés tekintete a nő kékjébe. – Azt hiszem önre zúdítottam a tanácstalanságom a dologgal kapcsolatban, talán azt remélve, hogy laikusként túllát az én vakfoltomon. – tolta ki az asztal szélére a vörös üvegkalitkába zárt mécsest, mi minden asztalon ott pislákolt, mintha csak zavarná, hogy éket ver közéjük. - De kérem…felejtse el. Inkább meséljen magáról. És kérem…ne a tökéletes irodában ülő, tökéletes lányokat alkalmazó, tökéletes partikat szervező, tökéletes Artemisről. – húzódott ajka bocsánatkérőnek tűnő mosolyra, bár megbánás nem volt benne. – Bevallom…azt a tökélyt nem hoznám el borozni. Inkább vitrinbe zárnám, nehogy megkopjon a fénye. – fürkészte a nőt. – Viszont az az Artemis, aki megvillan egy rövid pillanatra, mikor megdöbbentik egy váratlan kérdéssel a saját hazai pályáján… - célzott első találkozásukra. - …nos Ő valóban érdekel. – támasztotta össze ujjait.
Kezdőlap
<3 //
