Úgy tűnik, Flora tempója gyorsabb az enyémnél, nem zavar a dolog, így legalább én szorulok közéjük, nem ő közénk. Arról mondjuk már gőzöm sincs, hogy ezt miért találom jónak, de valamiért így érzem. Mindenesetre a futás zavartalanul megy, én élvezem, bírom a sportolást, még ha mostanában hanyagoltam is. Őrző létem apropójából azonban ideje volt újra elkezdeni az aktívabb életet, nem árthat, ha jó gyorsan futok. - Franci? Ki az a Franci? Kérdezem elgondolkodva, mert egy új ismeretlen személy azért kicsi óvva int ettől az egész barátkozósditól. Pláne akkor kezd a parafaktor az egekbe kúszni, amikor már hozzájuk akar meghívni minket. Le is fürödhetünk? Jesszus, hát én biztos nem fogok egy idegennél fürdeni. Nem is értem. Vajon Flora mindenkit meginvitál magához, akit alig pár perce ismer? Kicsit tanácstalanul nézek Pandára, mert én nem igazán tudom, mit kellene erre lépnünk. Ő azonban egy büdös mukkot sem szól a dologra. Végül egymagam arra a következtetésre jutok, hogyha bajba kerülünk, akkor Mandynél és Dimitrisnél úgyis megszólal a riasztó, és tudják majd, hogy gáz van. Flora olyan aranyos és kedves, nincs szívem azt mondani, hogy nem megyek sehová. - Nem mintha ellenemre lenne a kávé, de nem is ismersz minket, és beengednél a házadba? Próbálok némi racionalitást csiholni eme kis beszélgetésbe, ha már Panda nagy szája jelen pillanatban rejtélyes módon nem működik. Tuti, hogy ki fogom szívni ezzel a vérét még. Barátnőm hamarabb észleli az ajtót, én az arcberendezését látom előbb, először csak értetlenül vonom fel a szemöldököm. Mi az isten haragjáért nyüsszög kutyákat megszégyenítően, aztán meglátom a kocsit. - Hát, ezek szerint Franci lány. Állapítom meg pár pillanatnyi sokk után, mert ilyet még nem láttam, de banyek, elképesztő, olyan, mint abban a filmben, valami kicsi kocsis cucc volt Lindsay Lohannel, azt hiszem. Mármint, annak nem voltak szempillái, de személyisége az igen. - Bocs a reakcióinkért, de ilyet még nem volt alkalmunk szemrevételezni. Mentem a menthetőt, el tudom képzelni Panda véleményét, nekem is egy kicsit fura, de hát istenem, biztos nekem is van olyan hobbim, vagy cuccom, amitől Flora akadna ki. Mások vagyunk, ettől szép az élet. Mindenesetre, végül szerintem beszállunk a kocsiba, de én közben írok Mandynek egy sms-t, hogy egy Flora nevű nővel vagyunk, akinek sárga, szempillákkal rendelkező Volkswagen Beetle-je van, sőt, még a rendszámot is mellékelem. Jobb biztosra menni.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Zavartan lesütöm egy pillanatra a szemeimet. Pandora sejtheti, hogy valami olyanra kérdezett rá, amiről nem szívesen beszélnék. Persze erről egyáltalán nem ő tehet, nem is haragszom rá emiatt. Még ha nem is fejtem ki a dolgot, azért válaszolok rá, mert így illik. – Egy férfi ki akarta használni az állapotomat, és aki a segítségemre sietett, az került bajba miattam. – Röviden és tömören ennyi a történet hivatalosan vállalható része. Erről igazán nem szeretek beszélni. Emiatt vagyunk mi most itt, emiatt kellett elhagynunk szeretett Barnánkat, és szeretett Bergenünket. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak rájuk. Még az a szerencse, hogy Fiona és Frida itt van nekem. Nagyon elveszett lennék a testvérkéim nélkül. Gyorsan túllendülök a dolgon, hiszen előre szeretek nézni, és nem hátra. Naomi érdeklődésére olyan természetességgel válaszolok, mintha teljesen magától értetődő lenne a dolog. - Hát a Franci! – Biccentek hozzá széles mosollyal. Nem mondom rá, hogy kocsi. Az olyan személytelen lenne, és Francinak lelke van, higgyétek el nekem! Esküszöm! - Persze, miért ne? Legalább megismerjük egymást! – Mosolygok Naomira. Tudom, hogy ők ketten vagyok, én meg egyedül, ráadásul eléggé törékenynek látszom ránézésre, de jó ideje őrző vagyok már, tanultam egy s mást, így ha kell, meg tudom védeni magam, nem olyan könnyű elbánni velem. A látszat bizony csal. Ők is őrzők, olyanok, mint én, ebből nekem az következik, hogy a barátaim is. Én ilyen egyszerűen gondolkodok. Minek túlbonyolítani a dolgokat? Az emberek önmaguknak nehezítik meg a saját életüket. - Igen, ő lány… annyira bájos, nem? – Simítok végig a pilláin. - Na, szálljatok csak be! Öveket bekapcsolni, csajok! – Az aztán tényleg mindegy nekem ki hova ül. Megvárom, amíg beszállnak, és bekötik magukat, mert a biztonság az fontos! Csak akkor indulok el, ha már minden öv kattant. A rádiót halkan bekapcsolom, egy könnyen Coldplay szám szól éppen. Kitolatok a parkolóból, aztán behajtok a forgalomba, és elindulok hozzánk…
Amikor beültem az autómba, hogy nekivágjak a hat órás útnak, még teljesen jól voltam. Ám most, ahogyan közeledek Faibanks-hez, egyre inkább üti fel fejét bennem némi félsz, pláne akkor, amikor elgurulok a város határát jelző tábla mellett. Hiába éltem már le másfél évszázadot, hiába küzdöttem át magam minden nehézségen, most mégis félek attól, hogy szembenézzek a saját lányommal. Hogy miért? Ezernyi oka van, mégsem tudnám őket teljes egészében megfogalmazni. Szeretném őt megismerni, de ugyanakkor pontosan attól félek, hogy ő is túlságosan megismer majd. Hogy csalódik bennem. Hiába mondta, hogy nincsen semmiféle elvárása, akkor sem tudom, hogyan álljak ehhez az egészhez. Belecsöppent az életembe és most már képtelen lennék azt mondani, hogy helló, nem igazán szeretnék veled többet találkozni, mert egyszerűen túl nehéz. Nem szoktam ilyen könnyen feladni a dolgokat. Ugyanakkor ott van az is, hogy fogalmam sincsen, mit csináljak. Mármint nem tudom, hova vihetném el. Mit szeret csinálni? Hova szeret eljárni? Nem tudok róla semmit. Az ég világon semmit. Nehéz volt így előre tervezni, mert nem akarok túlságosan pofára esni, így hát végül nemes egyszerűséggel egy roppant egyszerű megoldás mellett döntöttem. Az aprócska kis ház, ahova körülbelül két éve nem tettem be a lábam, pontosan ugyanúgy áll, ahogyan itt hagytam. Ha arra gondolok, miért mentem el, ismét eszembe jut a bátyám és máris érzem, hogy ökölbe szorulnak a kezeim. Itt vagyunk, ugyanabban a városban, én pedig már ettől a ténytől rosszul vagyok. Micsoda szeretetteljes kapcsolat a miénk.. Nem szeretnék vele összefutni, nem vagyok kíváncsi a képére, félő, ha meglátom, az öklöm használom előbb és nem a fejem. Túlságosan régóta gyűlik bennünk minden. Valószínűleg nem csak bennem kezd betelni az a bizonyos pohár és habár nem tudom, Duncan-é hogyan áll, az enyém már igencsak megtelt. Mély levegőt véve állok meg Siennáék háza előtt; nem fogok most Duncan-re gondolni. Éppen eleget tettem az elmúlt időszakban. Mennyi ideje is? Körülbelül öt napja. Nem tudom még, meddig maradok, sokban függ a mai találkozótól. Ha jól sikerül, lehet maradok az egész hétvégére. Ha kevésbé, akkor már holnap hazamegyek. Még mindig facsarja az orrom a falka szaga.. Telefonon csörgetem a lányt, eszem ágába nem jutna bekopogtatni. Ki tudja, ki nyitna ajtót és nem azért, mert félnék a rokonságától, de most egy fejmosás hiányzik a legkevésbé és Sienna azt mondta, a nagynénje lehet meg is tenné. Majd később. Türelmesen várakoztam, játékosan dobolva az ujjaimmal a kormányon. - Helló, kislány! - köszöntöttem széles mosollyal, amennyiben beszállt a kocsiba, direkt nevezve őt így. Kis cukkolás, de remélem nem veszi a lelkére, nem gondolom kislánynak, sőt - Nos, akkor ha készen állsz.. - nem fejezem be a mondatot, csupán vigyorogva indítom be a kocsit és fordulok előre, hogy szépen lassan kiguruljunk. Nem megyünk túlságosan messze, körülbelül tíz perc az egész, viszont én a magam részéről egyelőre nem szólok semmit, ha szeretne valamit kérdezni, itt a tökéletes alkalom. A folyóparthoz érve kanyarodom le, hogy egy parkolóban állítsam le a motort. - Itt kapható Faibanks egyik legjobb hamburgere - árulom el, miért is ilyen helyszínt választottam. Nem véletlenül kértem, hogy kora esti időpontban találkozzunk, egyrészt nekem is ide kellett érni, másrészt egy közös kajálás szerintem első randinak tökéletes lesz. Merthogy valamiféle beszélgetést is terveztem mellé - Remélem éhes vagy - elvégre mondtam neki, hogy ne vacsorázzon, szóval máris kászálódok kifele a kocsiból, hogy aztán a kis bódé fele vegyem az irányt. Előreengedem a leányzót, kérjen nyugodtan, amit szeretne, aztán én a magam részéről egy sajtos hamburgerre adom le a voksom és ha megkaptuk a kajánkat, egy parton ácsorgó pad felé intek, remélhetőleg jó lesz. - Arra gondoltam, hogy mivel egyáltalán nem ismerjük egymást, itt az ideje, hogy kicsit tájékozódjunk. Egyszerű kérdezz felelek, alapvető kérdésekkel, mint például mi a kedvenc színed? Kávé vagy tea? És ehhez hasonlók. Mit szólsz? - vakarom meg a szabad kezemmel a tarkómat, várva a reakcióját, én mindenesetre örülnék neki, ha kicsit többet megtudnék róla és remélem ő is így van ezzel. Kezdetnek megteszik az ilyen kérdések, aztán ki tudja, lehet komolyabb vizekre is elevezünk - Egy kérdés tőled, egy kérdés tőlem és mivel te vagy a lány, kezdheted, ha szeretnéd - mosolygok kedvesen. Enyhe zavaromat még ő is érezheti, éppen ezért harapok egy jó nagyot a burgerből és amennyiben elkezdi, akkor vágjunk bele, ha inkább nekem passzolná a kezdés jogát, akkor kezdek én.
Majd kiugrottam a bőrömből, amikor megtudtam, hogy az édesapám idejön. Nem apáztam mások előtt, arra azért még nem voltam képes, de elújságoltam mindenkinek, hogy jön, és találkozni akar velem. A nénikém forgatta a szemét rendesen, és biztos voltam benne, hogy valami olyasmit motyogott, hogy de szegény anyád meg ne tudja. Nem fogja, illetve, egyszer biztos, de egyelőre nincs szívem ezzel a témával még mélyebbre lökni a börtönben. Nagyon pörögtem egész nap, lesütöttem egy rakás gofrit, és csináltam hozzá csokipudingot, és mindent bedobozoltam, bár nem tudom, hogy mi a terve, de csak szakíthatunk majd egy kicsi időt arra, hogy falatozzunk belőle. Emellé még egy termoszba beletöltöttem a lefőzött kávét, biztos, hogy nagyon fáradt a hosszú út miatt. Amikor végül megcsörrent a telefonom, gyorsan belebújtam a kabátomba, sál és sapka is került a fejemre, mert nem volt még épp megszokott számomra az itteni időjárás, aztán az ajtó előtt felvettem a csizmámat, és a táskát, amibe belepakoltam a cuccokat. - Elmentem Charlotte néni! Este jövök! Valamit visszamorgott, de inkább azzal sem foglalkoztam, ő közel sem örült annyira ennek az egésznek, mint én, de idővel majd megbékél, nagyon is nyíltszívű volt ő is, most szerintem csak a húga miatt zsörtölődött. Biztos észrevett már, mire az autóhoz érek, de azért mosolyogva kopogok be az ablakon, aztán egy vidám integetéssel üdvözlöm, majd ha megengedte, beültem mellé. - Szia! A kislány megnevezésen még nem kapom fel a vizet, hiszen nem volt olyan rég, hogy az voltam, viszont arra vetemedem cserébe, hogy egy puszit nyomjak köszönetem jeléül az arcára. Utána csak bólintottam, persze, hogy készen állok. Tizennyolc éve várok erre az egészre, bőven rég kész vagyok. - Ohh, az jó! Én meg hoztam desszertet. Lengettem meg a táskámat, mintha legalábbis tudnia kellene, mi van benne, fogalmam sem lehetett róla, hogy eddigre már biztosan kiszagolta. - Jesszuska… el is felejtettem, hogy főztem neked kávét. Kérsz? Kérdeztem meg miután kiszálltunk a kocsiból. Nem hallottam még erről a helyről, bár nem csoda, nem vagyok rég a városban, az jobban meglepett, hogy ő tud róla, ezek szerint nem most jár erre először. Ezzel persze nincs is semmi baj, legalább kettőnk közül egyikünknek nem annyira idegen a hely. - Határozottan tudnék enni, igen. Bólintottam rá rögvest, én általában nem megyek szembe másokkal, még akkor sem, ha olyan apró dologról van szó, mint a később vacsorázás a szokásosnál. Én is egy sajtburgert kérek, meg mellé sültkrumplit, néha megengedek magamnak ennyi luxust, ez még nem olyan vészesen drága, úgyhogy ki tudom fizetni. Végül a padra rábólintok, teljesen jó lesz, remélem mondjuk, hogy nem fogok hozzáfagyni. - Jól hangzik! Egyelőre nem vagyok túlságosan bőbeszédű, de ez fog még változni, most inkább az evésre koncentrálnék, mert majd kilyukad már a gyomrom. Észlelem, hogy némileg zavarban van, de remélem, el fog majd múlni, én igyekszem nem megnehezíteni a dolgát. - Jól van, akkor legyen egy kézenfekvő. Szóval a sajtos hamburger a kedvenced? Vélhetőleg igen, de attól még egy kezdő kérdésnek teljesen megfelel szerintem, aztán majd idővel biztosan jönnek komolyabbak is. Közben elkezdek falatozni meglehetősen jóízűen, és figyelem a vonásait, mintha próbálnám kitalálni, hogy van-e valamilyen közös gesztusunk. Anya szerint igen, de ezt így résztvevőként nem olyan egyszerű megállapítani.
Hú. A puszira egyelőre fogalmam sincsen, miként kellene reagálnom, úgyhogy csak pislogok párat tágra nyílt szemekkel, egészen belefagyva az eddigi pozíciómba, majd szusszantva egyet fordultam vissza a kormányhoz. Ezt még meg kell szokjam. A viszonzás még odébb van, de ha így haladunk és minden rendben lesz, akkor előbb-utóbb nálam is megjelenik. Nem vagyok egy érzelgős fajta, szóval először tuti csak egy öleléssel kezdünk, de a végére ki tudja, hova lyukadunk ki. - Nyami! A desszerttel mindig le lehet kenyerezni, legyen az bármiféle édesség - mosolyogtam szélesen, édesszájú voltam, bármiféle édességet képes voltam elpusztítani. Ez pedig, ha jól érzem, akkor palacsinta, vagy valami hasonló, illetve csoki illat, ha jól tippelek, akkor puding. Remélem nem csal a szimatom, mert ez máris a legfinomabb étkek közé tartozik. - Azta, ez igazán figyelmes tőled - lepődök meg kissé, mert megmondom őszintén, egyáltalán nem számított ilyen figyelmességre és be kell valljam, eszméletlenül jól esik - Igen, kérek, de majd csak miután leültünk - bólintottam végül a dologra, egy jó kávét bármilyen helyzetben elfogadok, pláne egy ilyen hosszú út után. - Hohó, ácsi! Ugye nem gondoltad, hogy hagyom, hogy kifizesd? - vonom fel a szemöldököm, amikor ilyenre utaló jeleket látok, ebben a dologban elég határozott vagyok. És nem azért, mert megengedhetem magamnak, hanem azért, mert ő a lányom, legalább ilyen téren had adhassak valamit, ha már tizennyolc évig kimaradtam az életéből. Te jó ég, mikor lettem én ilyen gondoskodó? Na mindegy is, szóval mindenképpen én fizetek, ebből nem engedek semmit. Az ötletem tetszik neki, amit örömmel veszek, tiszta gáz lett volna, ha azt mondja, neki nem nyerte el a tetszését a felvázolt kérdezz-felelek, akkor fogalmam sincsen, mit csináltam volna. A padra letelepedve én inkább a támlára ülök és a lábam teszem az ülő felületre, a térdemre támaszkodva kezdek neki a hamburgerem majszolásának, amíg felteszi az első kérdést. Mosolyogva bólintok. - Igen, a hamburgerek közül a sajtos a kedvencem. Halmozzuk az élvezeteket, nem igaz? Egyébként pedig mindenevő vagyok, húst hússal, ha lehet. Egyedül az epret gyűlölöm - fintorogva osztom meg vele az utolsó mondatot, már a gondolatától rosszul vagyok. No de én jövök, szóval amíg megrágom a következő falatot, gondolkodó pózt veszek fel. - Szóval.. Mi a kedvenc állatod? - lehet ez a dolog egyelőre csak a „kedvenc” témára fog kiterjedni, de kezdetnek szerintem megteszi, aztán majd meglátjuk a többit.
Igyekszem nem tudomást venni a meglepettségéről, szerintem ebben nincs semmi, előbb-utóbb majd megszokja remélhetőleg, hogy én ennyire nyílt és könnyen barátkozó személyiség vagyok, ő pedig mégiscsak az édesapám, bármennyire távol is voltunk eddig egymástól. - Akkor ebben valószínűleg rád ütöttem. Széles mosolyom nyilván elárulja, hogy én is nagy rajongója vagyok az édességeknek. Valahogy jó érzés az ilyen apróságokra rádöbbenni, hogy egy kicsit valóban hasonlítok rá, így nem is tudom, közelebb érzem magam hozzá. Nem sietek sehová, nem szeretnék erőltetni semmit, de legalább egy apró közös pont már van. - Gondoltam ilyen hossza vezetés után jól fog jönni, én tutira megvesznék érte, majd meghaltam a visszaúton tőled a múltkor, olyan hosszú és unalmas volt. Nem fogom Duncant felemlegetni, de az tuti, hogy azokban az órákban inkább szurkáltak volna égő vasvillával mini ördögök, minthogy az ő idegesen cikázó, letargiába taszajtott érzéseiben fürödjek. - Öööö… nem szoktam senkitől sem elfogadni, ha helyettem akarja kifizetni a dolgait. Anya mindig arra tanított, hogy saját magunk kaparjuk össze a gesztenyére valót. A kérdés már csak az, hogy vele kapcsolatban miként is kellene hozzáállnom ehhez az egészhez? Normális esetben az ember mellett ott az apja, és természetes, hogy megvesz neki ezt azt, de nekem ez eddig kimaradt, persze, pár évig ott volt Charles, akkor éltünk a legjobban, de szegény már meghalt. Végül nem hagyja magát, egy darabig ágálok a dolog ellen, de végül feladom, veszekedni nem fogok vele ilyenen. - Brrr… eper… kérlek, ne emlegesd. Még a hideg is kiráz, annyira utálom, mégis, mosolyognom kell azon, hogy akad még egy apróság, ami közös bennünk, hát ez tök jó, nem hittem volna, elvégre, az epret a legtöbben imádják. - A kedvenc állatom a hattyú, valószínűleg A hattyúk tava miatt, meg olyan szép és elegáns, jó ránézni. Akkor persze már nem olyan viccesek, amikor túl közel megy hozzájuk az ember, és elkezdenek fújtatni. Válaszolom meg a kérdését, aztán pár sültkrumpli a számban landol, míg megrágom, hogy mit kérdezzek. Úgy döntöttem, hogy a könnyű-nehéz vonalat fogom követni, szóval most következzen egy értelmesebb. - Mi vett rá arra, hogy az ország egy ilyen hideg pontján telepedj le? Tudom, Anchorage valamivel barátságosabb, de azért ott sincs túl jó idő úgy általánosságban, gondolom én.
- Csak azt ne mondd, hogy anyád nem szereti az édességet! - nyíltak nagyra a szemeim, mert ha ebben rám ütött, akkor valószínűleg Katherine nem rajong az ilyesmiért. Szégyen, nem szégyen, sajnos az a helyzet, hogy az apróságokra nem emlékszem már a találkozásunkból, pedig az tuti, hogy egy ilyen dolog szemet szúrt volna abban a röpke két hétben. Az eszembe sem jutott, hogy esetleg ezzel a kérdéssel érzékeny pontra tapinthatok, bár ki tudja, mennyire érinti érzékenyen a dolog. Ha így lesz, akkor majd akkor kérek bocsánatot. - Nagyon is jól gondoltad! - mosolyodom el, amolyan megkönnyebbült, elégedett mosollyal, mintha csak a jelen pillanatban létezhető egyik legnagyobb álmomat váltotta volna valóra. Oké, ez így talán túlzás, mert egy ideig tuti ellettem volna még kávé nélkül, de amint megemlítette, természetes, hogy máris óhajtozom utána - Ne is mondd, valóban rettentő hosszú az út, pláne normális társaság nélkül - forgattam meg a szemeimet és áááh, egy cseppet sem célozgattam én semmire a szavaimmal. Azt minden esetre értékelem, hogy nem emlegeti fel a bátyámat, igencsak hangulatromboló lenne a dolog, mindenesetre őszinte részvétem, nem hiszem, hogy túl kellemes lehetett Duncan-nel egy légtérben tartózkodni hat órán keresztül. Vajon mennyit beszélgethettek? Mindegy, ebbe inkább nem megyek bele. - Nézd.. - kezdek bele, azazhogy kezdenék, mert már az elején elakadok. Hogy fogalmazzam meg? - Tudom, hogy tizennyolc évnyi csúszásban vagyok és hogy fogalmam sincsen, hogyan kell apának lenni, de legalább ennyiben segíts. Tudom, hogy nem ez a legjobb megoldás behozni az elmaradást és ne aggódj, nem fogok neked mindent megvenni, de kérlek, ennyit engedj meg nekem - őszinte vagyok, ezúttal sehol a viccelődés, a mondatok végéről is elmarad a vigyorgás, csupán nézek rá és várom a reakcióját. Nyilvánvaló, hogy nem az a legjobb megoldás, hogy akkor most mindent megveszek neki és elkényeztetem és a pénzzel pótlom az elmúlt tizennyolcnyi évet. Nem. Nem is szeretnék ilyet és amúgy sem lenne sok értelme. Csupán a tudat, hogy legalább ennyit adhattam. És amúgy is, ez csak egy hamburger! - Nocsak, úgy tűnik még egy közös vonás? - kúszik feljebb a szemöldököm az epres dolog hallatán, mert bizony megjegyeztem az édességet is és akkor az eperutálat a második a listán. Mosolygok, aprócska kis dolgok, amik egyelőre számomra nem jelentenek túl sokat, de idővel bizonyára kincset fognak érni. Legalábbis bízom benne. Elgondolkodva meredek a távolba a válaszát hallva. Hattyú. Szép, elegáns és olyan nemes. Arról nem is beszélve, hogy nem egy sablonállatot kaptam, mint mondjuk egy kutya, vagy egy macska. Pozitív, eszméletlenül az, én pedig azt hiszem lehet nem ártana, ha a kis találkozó után mindent feljegyeznék majd magamnak szépen. - Hm, ez rendkívül egyedi - körmöm alatt sercen a borosta, nem sok olyan emberrel találkoztam eddig, aki ezt az állatot kedvelte volna a leginkább. A kérdését hallva elmosolyodom és egy újabbat harapva a kajámból gondolkodom el ismét egy pillanatra, egészen addig rendezgetem a gondolataimat, amíg megrágom a falatot. - Nos.. Sokáig utazgattam, úgymond sehol sem lelve a helyemet. Elég sablonosan fog hangzani, de itt megleltem azt, amit kerestem. Úgy érzem, itt a helyem, itt vagyok otthon. Teljes a szabadság, nincsenek béklyók, amíg az eddigi életemet keményen megkötötték - vontam meg végül a vállamat, ennél mélyebben egyelőre nem érinteném a témát, de ha kérdez, szívesen megosztok vele bizonyos dolgokat. Azt hiszem eléggé felnőtt nő már ahhoz - arról nem is beszélve, hogy a lányom -, hogy nyíltan beszéljek előtte, pontosan ilyen komoly témákról is, mint például a múltam. Persze nem szeretném elködösíteni a hangulatot, úgyhogy talán jobb is, ha ebbe nem most megyünk bele mélyebben. Viszont én jövök, úgyhogy jöhet a kérdésem. - Miért pont a balett?
- Szerintem, aki nem szereti az édességet, az mutáns, anya persze, hogy szereti, de közel sem annyira, mint én. Ő megvan nélküle, nekem néha édesség elvonási tüneteim vannak. Kuncogok, mert szerintem persze ilyen nem létezik, de azért olykor tényleg úgy érzem, hogy ott pusztulok el, ha nem kapok egy falat csokit legalább. Nekem egyébként már egy pohár kakaó is édesség, többnyire úgyis csak az jutott, nem bővelkedtünk anyával sosem a szórnivaló pénzben. Igyekszem közben nem arra gondolni, hogy anya most valami undi kórházi koszton él, és esélye sincs enni semmi finomat, meg hogy mennyire gyötörné a gondolat, hogy az apámmal beszélgetek. - Iiiiigen. Nem szeretek autókázni, van egy elmeroggyant barátnőm ugyanis, akinek meglehetősen gyakran jut eszébe, hogy menő többel hajtani a megengedettnél. Azt inkább nem emlegetem, hogy normális társaságom egyébként sincs gyakran, mert Nissy tökre kattant tud lenni, szóval az ilyesmiben nálam nincs hiány. - Jól van, ha ettől jobban érzed magad, kifizetheted a hamburgeremet. Bólintottam rá, igazság szerint ez még belefért, nem mondom, hogy szívesen fogadok el bárkitől bármit, főleg Nissy erőszakoskodik sokat ilyen téren, mert ő megteheti, szórhatja a pénzét két kézzel, annyi van neki, de nem szeretem, ha emiatt tudatosul bennem, hogy nekem mennyire rosszul áll a szénám anyagiak tekintetében. - Ezek szerint. Ettem egyszer a menzán finom eperkrémlevest. Legalábbis addig finomnak találtam, amíg szalmonellás nem lettem tőle, meg az egész iskola, már azok, akik rendeltek ebédet. Nem mintha kérdezte volna, hogy mi bajom vele, de ez azért elég lényeges fordulópont volt az eperrel való kapcsolatomban. Soha többet ne lássak, mert tán még sírva is fakadnék. Anyának is kerülnie kellett hosszú napokig, hogy el ne kapja. A hattyú egyediségére csak bólintok, valóban, ha a nagy egészet nézzük, az, ha a balettet, akkor már szokványos, de ez engem még így sem zavar, nem a balett miatt alakult így, egyszerűen csak… jött és kész, én mindig is úgy hittem, hogy nem az ember választja ki a kedvenc állatát, hanem évek hosszú csiszolódásának eredménye. Kiskorunkban minden második állat a kedvencünk, később csak pár van, aztán letisztul a kép, és marad 1-2 versenyző. - Az nem jó, ha valami korlátoz minket a szabadságunkban. A lényeg, hogy most már ezek szerint jó helyen vagy. Sokan egy életen át keresik, hol is vannak igazán otthon. Én most bajban vagyok, mert mindig is úgy éreztem, hogy az én otthonom ott van, ahol anya van, de most nem lehetek mellette. Sóhajtok fel komorabban, de aztán a kérdése szerencsére némileg más irányba tereli a figyelmemet. - Nagyon kicsi voltam, öt éves, amikor anya elvitt egy balettre. A Diótörőre, annyira magával ragadott az egész, hogy akkor eldöntöttem, hogy én is balett táncos leszek. Sokaknak ez csak pillanatnyi fellángolás, de nálam maradandónak bizonyult. Regélem mosolyogva, igen, ez mindenképpen egy csodálatos emlék, bár anyával szinte minden emlékem az, kivéve azt az időszakot, ami Charles halálát követte, majd mikor megláttam bilincsbe verve a rendőrségen, aztán a narancssárga rabruhában a börtönben. A téma ugyan inkább a komolyságot vonná magával, de nem hiszem, hogy pont arra volna szükségünk, hogy szomorúságba süppedjünk, hamar megölné a beszélgetést, márpedig ezt nem szeretném. - Van kedvenc táncstílusod? Nem feltétlenül művelni, a te esetedben gondolom inkább csak a nézéséről lehet szó.
- Édesség elvonási tünetek? - kúszik fel az egyik szemöldököm, mindenesetre vigyorgok közben, csupán érdekel, ez miben nyilvánul meg. Nekem is szoktak elvonási tüneteim lenni, de azok valószínűleg közel sem annyira aranyosak, mint Siennáé. Neke általában a cigi, az alkohol és a nők hiányoznak, ha hosszú ideig nem jut valamelyikből.. na jó, ebbe nem most fogok belemenni, mert az nem lenne helyénvaló, úgyhogy inkább a lányra figyelek. - Ó, jajj, az pedig nem túl helyes - csóválom meg a fejem, de azt hiszem nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyen miatt kezdjek el pattogni. Fura módon azonban valami egészen szokatlan érzés kezd el bennem motoszkálni. Erős késztetést érzek arra, hogy megismerkedjek ezzel a barátnővel. És nem azért, hogy eldumcsizzunk és pajtikká váljunk, hanem szeretném megismerni, hogy aztán elmondhassam neki, ha nem vigyáz Siennára, akkor sokkal kellemetlenebb meglepetésben lesz része, mint amit egy közúti baleset vonna maga után. De nem fogom máris megijeszteni a lányomat, úgyhogy csak ennyivel reagálom le a dolgot, a többit pedig megtartom magamnak. Alig egy hete csöppent bele a lányom az életembe, nem akarhatok máris mindent, ugyanakkor tök furcsa, hogy védeni pedig máris védeném. Bólintok és örülök a fejemnek, hogy kifizethetem a hamburgert. Egek, ha ezután is azt mondta volna, hogy nem, ő bizony ragaszkodik továbbra is ahhoz, hogy ő fizessen.. hát akkor igencsak lelombozta volna a kedvemet. De így hála égnek minden rendben, úgyhogy nem sokára már a padon ücsörögve folytatjuk a beszélgetést. - Hm, igazán ízletes ebéd lehetett akkor. Nekem fogalmam sincs, miért, vagy éppen mióta gyűlölöm az epret, de azt tudom, hogy a hideg kiráz tőle - borzongok is meg menten, mert már a kelleténél jóval többet gondoltam rá. A komor sóhajtást hallva zavartan vakarom meg a tarkóm. Na és ilyenkor mit kellene tenni? Mármint mit mondhatnék egy ilyen megjegyzésre? Sajnálom, hogy nem lehet az édesanyja mellett, biztosan nagyon jó volt a kapcsolatuk. Végül aztán úgy döntök, hogy most még nem horgonyzok le a komorabb témák mellett, inkább előrelendítem a beszélgetést és próbálom elterelni a borús gondolatoktól a következő kérdésemmel. - Én még nem is láttam a Diótörőt - vallom be egy szájhúzással kísérve. Sőt, úgy kifejezetten balettelőadást sem láttam még. Oké, tévében már persze, de élőben csak nagyon kevésszer. Mondjuk az biztos, hogy a közeljövőben szeretném majd őt is megnézni, kíváncsi vagyok rá. Pláne, ha már tényleg ilyen régóta tart ez a fellángolás. Kitartani egy dolog mellett ilyen hosszú időn át.. Mindenképpen dicséretes. - Hm, fogós kérdés - egy falat megrágásnyi időt kérek gondolkodásra - Nem igazán van kedvenc táncstílusom. És nehogy azt hidd, hogy én nem szoktam táncolni! - vigyorodom el - Nagyon is szoktam. Tudod, a zuhany alatt, vagy miközben a kajámat csinálom magamnak. Nem is én lennék, ha nem viccelődném el a kérdést. Azt pedig már meg sem említem neki, hogy még a GoldenWolf színpadán is lejtettem egy táncot, erről jobb, ha nem tud. Vagyis a táncról valószínűleg tudhat, de az már kínosabb dolog, ami utána történt, abba pedig végképp nem avatnám be. Az nem tartozik senkire, csak rám és a bátyámra. Kidobta a dzsekimet, az eszem megáll.. - Mivel töltöd legszívesebben a szabadidődet? A balettozáson kívül.
- Háááát, ez kicsit ciki, de amikor sokáig nem eszek, akkor képes vagyok egy ültő helyemben befalni négy-öt tábla csokit, aztán meg csodálkozom, hogy görcsoldó nélkül képtelen vagyok életben maradni. Pirulok el kissé, hiszen teljesen bizonyos, hogy ez tök fura, legalábbis én annak érzem, épp ezért döntöttem úgy, hogy inkább időnként engedélyezek magamnak némi kis bűnt, így amíg a legkisebb cicanaci olyan simán jön fel rám, mint eddig, nincs semmi probléma. - Valóban nem, de neki aztán magyarázhatok, olyan gyakran képes meghallani, amit mondok, mint amilyen gyakoriak valójában a ritkaföldfémek. Csóválom meg a fejem, igen, néha-néha én is képes vagyok ironizálni, meg rettentően hülye hasonlatokat legyártani, de hát, na, mindenkinek kell valami agymenés. Igaz, ami igaz, én nagyon szeretem Nissyt, éppen ezért rengeteg mindent nézek el neki, amit más biztosan nem tenne meg. - Nagyon rossz volt, olyan, mint a csalánkiütés, csak a nyelvemen, brr, visszagondolni is rossz rá, ne is gondoljunk rá, még a végén kicsúszik a számon valami csúnyább, mint a megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért. Húzom fel az orrom, de tőlem még ez is tisztára aranyos, szerintem nem is tudok igazán morcos arcot vágni, valahogy nem olyan az arcberendezésem, vagy nem is tudom. Ennek ellenére az epret azt nagyon is utálom, és ha meglátom, vagy beszélünk róla, állandó jelleggel fintorgok. Azért, az eperutálatot nem hiszem, hogy lehet örökölni, eltanulni maximum, de anya szereti, apával meg sosem találkoztam a múltkori eset előtt, szóval nem tőle ered. Fura azért, hogy mindketten így vagyunk vele. - Akkor majd egyszer megnézed, ha megint táncolok benne. Csapok a közepébe, nem mintha ez a közeljövőben megvalósulna, de azért biztos lesz még rá példa, legalábbis nekem nagy álmom, és bízom benne, hogy sikerülni fog. - Akkor te ilyen hobbitáncos vagy, mint azok, akik csak ott hajlandók énekelni. Nincs ezzel semmi baj, nem születik mindenki úgy, hogy van tehetsége ezekhez, vagy egyáltalán érdekli a dolog. Hülye példa, de ott van az a manapság divatos mobilos játék, az a Candy Crash, vagy Crush, vagy mi a túró, mindenki odáig van érte, és azt nyomogatják az okostelefonukon, én meg akkor sem játszanék vele, ha lenne olyan telóm. Nekem holt biztos, hogy tök buta a készülékem, majd tíz év múlva, amikor már sokkal modernebb kütyük lesznek, tán megengedhetek magamnak egy mostani szerkentyűt. Kifejezetten nem lényeges pontja ez az életemnek, szóval nem kell kiókumlálnom, miként szerezhetnék be egyet. - Mivel is, szeretek főzőcskézni és sütni, bár sokkal könnyebb lenne, ha mindenféle segédeszközöm meglenne, de elég szegényes a készletem. Tök jók mondjuk azok a kis szilikon sütiformák, tudod, amiből van pillangós, szívecskés, meg mindenféle, amit csak ki tudnak találni, még lóheréset is láttam már. Hú, a lepkékről jut eszembe, anyával egyszer hallottuk, hogy a Sziklás-hegységben él valami ritka pillangófaj, szóval fogtuk a pillangó-fogó hálónkat, és mentünk. Mondanom sem kell, egyet sem találtunk, de szuper kis túra kerekedett belőle, nagyon élveztük. Mesélem mosolyogva, aztán odanyúlok a kabátjához, hogy leszedjek róla egy szöszmöszt, amit kiszúrtam időközben, majd lesodrom a földre az ujjaimról. - Előre is bocsánat a kérdésért… De, gondoltál azért néha anyára? Legalább egy kicsit? Tudom, hogy talán még nincs itt az ideje, de muszáj feltennem, ifjonti, még szinte gyermeki lelkem nagyon szeretné tudni, hogy csak anya volt annyira reménytelenül szerelmes, vagy néha azért Danielnek is eszébe jutott, nem segítene semmit most már, ettől függetlenül szomjazom az információt.
- Tyűha, te aztán nem teketóriázol! - füttyentek elismerően a csoki mennyiséget hallva, szavaim mellé azonban bőszen mosolygok. Engem egyáltalán nem zavar és nem is tartom cikinek a dolgot, olykor én is képes vagyok rengeteg csokit felzabálni. Meg rengeteg piát meginni, de ez szintén más téma, nem kell megtudnia, hogy mennyire részeges is tud lenni az apja, ha éppen olyanja van. - Hm, te aztán otthon vagy a hasonlatokban! - nevetek fel a megnevezést hallva, mert én még embert nem hallottam, aki ritkaföldfémhez hasonlította volna a „süketséget”. A barátnőjét nem tisztem kritizálni, így nem is fogom, inkább megosztom a véleményem az eperlevessel kapcsolatban. Az utolsó szót hallva ismét meg kell álljam, hogy ne pukkadjak ki a nevetéstől. - Ezt.. ezt az utolsó szót kimondanád még egyszer? Az én kedvemért? - nevetek azért továbbra is, szívom a vérét, nem bírom ki, de ha kimondja nekem még egyszer úgy, hogy nem törik bele a nyelve, akkor eskü megajándékozom szerintem valamivel. Egy elismerő vállon veregetéssel. Na jó, csak viccelek, ki sem kell mondja, csak húzom az agyát. No és az arckifejezése. Csak hozzátesz ahhoz, hogy jobban nevessek, persze nem rajta nevetek, csak egyszerűen.. aranyos. - Ne felejts el szólni - kacsintanék rá, ha olyan lenne a szitu, de inkább kihagyom. Mindenesetre az előadása érdekel, így ha lesz, tuti ott leszek, hogy az első sorban csápoljak majd a Sienna feliratú pólómban. Na jó, nem, de azért simán megcsinálnám, de az neki lenne égő. - Ohh, ne is mondd, gyűlölöm az ilyen kütyüket. Mész az utcán és azért sétál beléd egy idióta tini, mert egész végig a telefonját nyomorássza. Aztán te vagy a hibás, mert nem figyelsz oda - forgatom meg a szemeimet és fújtatok is egy rövidet, de nagyon már az ilyesmi sem érdekel. Belém jön, akkor csúnyán nézek, esetleg morranok egyet és már sikítva rohan el. Én meg jót nevetek rajta. Hm, azt hiszem ez is egy olyan információ, amiről Siennának nem kell tudnia. Falom a burgerem, miközben mesél, a szilikonformák sokszínűségét hallva csak a szemöldököm kúszik feljebb. Örülök, ha a fazekat megkülönböztetem a lábastól. Bár ez még most sem megy. Tudom amúgy főzni, bár nyilván nem olyan széles a paletta, de nekem tökéletesen megfelel. Általában amúgy is a napjaim nagy részét az irodában töltöm, akkor meg Rose gondoskodik a finom ebédről. - A túrázás király dolog - értek vele egyet, magam is imádom. Bár javarészt négy lábon szoktam ilyen túrákat tenni, de ez szintén nem publikus információ. Egek, már csak az kellene, hogy Sienna megtudja, mi is vagyok valójában… - Persze az még királyabb lett volna, ha találtok is pillangókat, de a közös élmény a lényeg, nem igaz? - pöccintem meg játékosan az orrát, majd betömöm a számba az utolsó falatot, hogy aztán galacsint hajtogatva a papírból dobjam azt bele a kukába. És kosár! A kérdést hallva elhúzom a szám, azaz húznám, ha nem lenne tele a szám. Így legalább sóhajtozni sem tudok. Gondolkodnom nem kell a válaszon, így amint lenyeltem, megnyalom a szám és belekezdek. - Nos, igen. Gondoltam rá - mondom el, ezen semmi szégyellnivaló nincsen, számomra legalábbis - Amikor ott hagytam és kijelentettem, hogy bizony nem jöhet velem, tudod, biztos mesélte. Jó pár hétig szarul éreztem magam miatta, hogy valóban okos dolog volt-e ott hagyni. Hogy nem lehetett-e volna, hogy ő is velem jön - osztom meg vele a gondolataimat, majd megvakarom a tarkómat. Most jön a szarabb része - Aztán rájöttem, hogy ha okos dolog nem is volt, mindenképpen jól döntöttem. Tudod, nem igazán szeretem, ha megkötik a kezemet. Ez részben a gyerekkoromból és az utána történt dolgokból fakad, de nem vagyok olyan típus, aki képes lenne egy nő mellett leélni az életét. Tessék. Bevallottam. Mindent, szőröstül, bőröstül, én nem fogok kertelni neki. Lehet, hogy még nincsen itt az ideje, de egyszer úgyis eljön és a kérdés is színre bukott volna, akkor meg már jobb most túlesni rajta, nincs mit titkolnom. Neki lehet kellemetlen lesz, de sajnos ilyen vagyok. Javíthatatlan. Ha nincs több kérdése a témával kapcsolatban, akkor igyekszem terelni is egyből a beszélgetés fonalát, amolyan tipikus apa kérdéssel. - No és hogy állsz a fiúkkal?
Elpirulok, bár igazából nincs okom rá, mert alapvetően elég ritkán esik meg velem, hogy ilyesmire sor kerülne, lévén sok egyéb más mellett, a csoki is igen nagy luxus az életemben. Ezt persze nem fogom elárulni neki, nem szeretném, ha esetleg rosszul érezné magát azért, mert ennyire szűkösen éltünk anyával mindig, nem ez volt a lényeg sosem, boldogok voltunk, és a saját példámon tanultam meg, hogy nem kell hozzá pénz, meg lehet oldani anélkül is. - Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért. Én tök komolyan veszem, és tök komolyan ki is mondom még egyszer, zokszó és fennakadás nélkül, nagyon megy, ez tiszta sor, a nyelvtörőkben is mindig jó voltam, hiába, mindenkinek kell valami értelmetlen dologhoz is tehetség. Azért, annak örülök, hogy nevet, mert hát, nem vagyok én egy zord figura, sőt, inkább az az állandóan mosolygós fajta, ami már-már bosszantó a környezetének. Ennek ellenére én szeretek pozitívan állni a világhoz, mert egyszerűen szerintem másként ez nem megy. - Nem fogok! Bár az biztos, hogy meg fog szakadni a szívem, ha hamarabb lesz, minthogy anya láthassa, de erre most inkább nem gondolok, mert totálisan tönkretenné a hangulatomat, amire egyértelműen nem vágyom. - Iiiiigen, hát ez nagyon jellemző sajnos a korosztályomra, én egyenesen hülyét kapok attól, ha telefonálnom kell, mindig is csak azért volt egy kártyás készülékem, hogy anyával elérjük egymást. Meg hogy a barátnőm elérjen. Az első évben az legminimálisabb keretű kártyát sem sikerült lebeszélnem, mert persze Nissy állandóan hívott mindenért, de egyébként én nem nagyon indítottam kimenő hívásokat. Valahogy jobban szeretem a személyes beszélgetéseket, nem kell az arctalanság mögé bújni. - Egyértelműen az a lényeg, igen, és nem bánom, hogy nem találtunk, imádom a pillangókat egyébként, de befogni… nem is tudom, mit gondoltunk. Csóválom meg a fejem, de nyilvánvalóan csak a szépre emlékezem, mint ahogy mindennel kapcsolatban. Apát sem tartottam soha rossz embernek, hiszen nem tehetett róla, hogy nem érezte azt, amit anya. Nem egymásnak voltak rendelve, vagy valami hasonló maszlag. Meg aztán, vannak olyanok is, akiknek egyszerűen nem való egy párkapcsolat. - Megértem az álláspontodat, és szerintem ő is tudta mindvégig, hogy úgysem maradsz vele, csak hát… a remény csúnya dolgokra képes az emberrel, aztán jöttem én, aki mindig rád emlékeztette, és nem is igazán tudott elfelejteni. Nem bűntudatot kelteni szándékozom benne, remélem, nem veszi úgy, csak elmondom az igazságot, és ebben még magamat is hibásnak érzem, mert egy sosem volt szerelem örök emléke vagyok a számára, amiért sosem haragudott, de olykor rajtakaptam, hogy ábrándosan mered rám… A kérdése hallatán kissé azért lesápadok, mert hát, épp elég nekem, hogy Nissy állandóan ezzel rágja a fülem, nem szeretném még most is erről beszélni, de bízom benne, hogy nem kell túlságosan bő lére eresztenem, igazság szerint nincs is mit. - Röviden és tömören, sehogy. Hosszabban kifejtve, inkább a balettre koncentrálok meg a végzős évemre, és bár Nissy folyton be akar szervezni valami vakrandit nekem, mindig elzavarom. Egyszerűen nem hiszem, hogy itt van az ideje. Tutira nem sok korombeli leányzó gondolkodik így erről a témáról, de nem szégyellem, és nem is bánom, hogy eddig egy barátom volt mindössze, bár vele volt ez-az, de tulajdonképpen semmi lényeges, csak valami totál égő végkifejlet. - Van kedvenc filmed?
- Ez haláli aranyos! Tényleg. Semmiféle gonoszkodás nincsen a szavaimban, nekem a nyelvtörők soha nem mentek túl jól, főleg, ha belegondolok, hogy illuminált állapotban mennyit szórakoztunk ilyesmivel! Na akkor még inkább képtelenség kimondani egy ilyesmit, nekem legalábbis mindig beletörik a nyelvem. - Újabb közös vonás. Én magam sem szeretem az ilyen ketyeréket, csak a munkám megköveteli, hogy gyakran használjam, azóta meg már megszoktam - megvonom a vállam. No nem mintha olyan sokat kellene munkaidőn kívül használnom a telefonomat, de azért előfordul. Az irodában vezetékes van, de van külön munkás mobilom és privát is, utóbbinak számát nem sokat tudják. - Mindenkinek vannak furcsa dolgai - piszkálom kicsit, de csak viccelődöm, a vigyorgásomból is leszűrheti. Nekem is vannak, voltak és lesznek is, nem is próbálnám tagadni őket - A pillangó vadászat meg.. tök poén lehet. Elképzelem, ahogyan anyáddal hadonásztok a hálókkal, meg csendben settenkedtek a bokrokra szálló pillangók után, aztán felkiáltotok, hogy „futás, megszökik!”, amikor elröppen - nem is én lennék, ha nem szívnám tovább a vérét, ezúttal sincsen azonban semmi gonoszkodás a szavaimban és szerintem pont ő nem fog megsértődni az ilyenen. Legalábbis nagyon remélem. Az én fejemben lejátszódó kép azonban eszméletlenül mulatságos, remélem ő is nevetni fog rajta. Ha meg nem, akkor majd.. megpróbálom kiengesztelni valamivel. - Bizony, a remény - sóhajtok, kicsit talán szomorkásan is, mert tudom, hogy nem szándékos a dolog és azért a bűntudattól is elég messze járok, de mégsem vagyok egy érzéketlen tuskó - Álmomban sem gondoltam volna, hogy teherbe esik - pillantok Siennára, ezúttal teljesen komoly az arckifejezésem. Mekkora az esélye annak, hogy egy vérfarkasnak sikerül megtermékenyítenie egy nőt? Nem sok. De ha egyszer sikerült.. te jó ég, vajon hány kölköm rohangálhat ezerfelé? Nem is merek belegondolni - És ha most megkérdeznéd, hogy ha tudom, hogy gyermeket vár, akkor maradtam-e volna..? Hát őszinte leszek, fogalmam sincsen. Még a fejem is megrázom kissé, túlságosan mélyen mondjuk nem szeretnék belemenni a témába, mert félek, hogyha igazán őszinte lennék, akkor azzal megbántanám a lányt, amit pedig végképp nem szeretnék. Tudom, hogy mondja, hogy megérti a helyzetem és elfogadja, de attól még igenis vannak olyan dolgok, amik rosszul eshetnek az embernek, hiába nem mutatja ki őket. - Bíztam abban, hogy el fog felejteni. Hogy jön majd valaki, aki elfelejteti vele mindazt, ami én voltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély nyomot hagyok benne. Mondjuk egek, mit gondolok? Hiszen ott voltál neki te! - felnevetek, haloványan. Saját magamat nevetek ki, hiszen mi emlékeztethetne jobban valakit egy félresiklott kapcsolatra, egy vágyálomra, mint egy gyermek? Oké, azt hiszem ideje volna lapoznunk, mert félek már így is sokkal jobban beletenyereltem valami olyanba, amibe nem akartam volna. Amire még lehet, hogy nem állunk készen. - Konkrétan kedvencem nincs, de szeretem a Star Trek-et, illetve akármennyire is bénának tűnik, szerintem a Vissza a jövőbe című trilógia nagyon is jól sikerül! Mindenki fikázza, de én rajongok érte - vallom be, bízva abban, hogy ezzel sikerül kicsit elterelnem a témát, sőt, hogy biztos legyen a siker, bedobok még egy dolgot. - Ha már filmek, mit szólnál hozzá, ha a kérdezz-feleleket egy időre felfüggesztenénk és elmennénk mondjuk moziba? Csak játszanak valami értelmes filmet is - dobom be a mentőövet, próbálom leplezni azt, hogy kissé kínossá vált a dolog azóta, hogy feljött ez az egész téma. Szó se róla, én szívesen beszélnék erről mélyebben is, de tényleg nem szeretném, hogy csúnya vége legyen. Pontosan ezért bízom abban, hogy tetszeni fog az ötlet. Amikor következőleg találkozunk, akkor már mindketten feldolgozzuk kicsit a dolgokat és talán képes leszek folyatatni is.
Természetesen sikerül elpirulnom a szavaira, már hogyne sikerülne, ez valahogy automatikusan jön, ha zavarba jövök, egyébként, nem teszem olyan gyakran, de ő más. Tőle valahogy nem ugyanúgy csapódnak le a dolgok, minden fontosabb, és nagyon nem örülnék neki, ha ezt sikerülne elszúrnom. Egy sóhajtással jelzem még a ketyerékkel kapcsolatos véleményemet, bár az esetemben inkább arról van szó, hogy sosem engedhettünk meg magunknak ilyen téren komolyabb befektetéseket. Az igaz, hogy telefonálni nem szeretek, de azért a laptopomon elpötyögök, ha épp van rá egy kis időm. A pillangós sztori kellemes időket idéz fel, de attól még valahol igenis a lelkembe gázol, mert anya nem lehet itt velem, 5 év sok idő, persze, mondhatjuk, hogy legyünk optimisták, abból már fél letelt, de egyelőre nagyon kilátástalannak érzem a dolgot, és nem hiszem, hogy olyan jól fogom ezt hosszútávon viselni. Soha senki nem hiányzott még ennyire. Ettől még ajkaimon mosoly pihen, nem akarom elrontani a napot, de a jelek szerint a kérdésemmel elindítok valamiféle lavinát, ami alól jobb lenne mihamarabb kikeveredni, de a szavai olyan szinten döngölnek a földbe, hogy igyekszem inkább belebújni a sült krumplimba, és nem gondolni azon, hogyan is kéne ezzel kapcsolatban éreznem. Vagy hogy mennyire fair elítélnem, holott igazság szerint csak az derül ki ebből, hogy a szabadsága mindennél fontosabb neki. Sejtem én, hogy nem maradt volna akkor sem, s talán úgy még rosszabb lett volna minden. A vad csődör is csak addig csodálnivaló, míg nem törik be. - Nem tenném fel ezt a kérdést, mert már olyannyira nem számít. Nem úgy alakult.. S azért sem, mert való igaz, hogy nem szeretném rá tudni a választ, sejteni egy dolog, szemtől szembe megmondani egészen más. Szerintem egyikünknek sincs szüksége negatív légkörre egymás társaságában. - Jött valaki, de sok évre rá, meghalt. Szúrom közbe csendesen, szerettem Charlest, kedves ember volt, és jó volt látni, hogy mennyire odavan anyáért. Szeretném, hogy egyszer majd engem is úgy szeressen valaki. Isten nyugosztalja, nem érdemelte meg a korai halált. - Valóban mindig rád emlékeztettem, nehéz elvonatkoztatni ettől egy gyermek esetében. Rosszat sosem mondott rólad. Csodálatos nő az anyám, miatta lehetek ilyen, és minden percben hálás vagyok neki azért, hogy tisztességre, kedvességre nevelt. Ő ebben teljesedett ki, lehetséges, hogy csak azért kellett megismernie Danielt, hogy én megszülessek, és anyává válhasson. Mindig azt mondta, hogy minden perc szívfájdalmat megértem. - Nekem még senki sem fikázta, szerintem is jó filmek egyébként, láttam már többször. A mosolyom azért már nem ugyanolyan, de ebben nem lelhet semmi meglepőt, egyszerűen van, hogy az én jókedvem is tovareppen. Majd visszajön, sokszor egészen apró dolgoktól. - Hú, az jó lenne, nagyon ritkán járok moziba, általában csak akkor, ha Nissy elrángat, meglobogtatva előttem a VIP jegyeit, és közli, hogy engem akar elvinni. Persze sosem hagyja, hogy fizessek, ami tök kínos, de szörnyen nehéz neki nemet mondani. Ja igen, ő a legjobb barátnőm, már nem is emlékszem, hogy említettem-e. Azzal bekapom a maradék sült burgonyámat, és fel is állok, a szemetet csinos kis kupacba rendezni a krumpli tartójába, és a legközelebbi szemetesbe ki is dobom. - Az éhezők viadalát szívesen megnézném, vagy az Útvesztőt. Persze, ha neki más jönne be, akkor beszélhetünk róla, kompromisszum kész vagyok, csak a romantikát hagyjuk. Azt szeretném minden téren az életemen kívül tartani.
Azt hiszem elmondhatom magamról, hogy tökéletes érzékem van ahhoz, hogyan vágjam taccsra a hangulatot és másszak bele olyan érzékeny témákba, amikbe rohadtul nem kellene. Minek kellett felhoznom a múltat? Legalábbis ilyen szinten. Az apró kérdések okésak, amiket Sienna feltett, de hogy még jobban belemászni? Miért bonyolítom a dolgokat, te jó ég! Most szívesen fejbe csapkodnám magam, csak úgy a szeretet kedvéért és azért, hogy térj már észhez, te idióta balfék! Oké, mély levegő és ha lehet, akkor ne menjünk bele mélyebben a dologba. Azt hiszem egyik válaszra sem reagálok. Egyszerűbb. És biztos a siker, hogy nem tenyerelek bele olyanba, ami még rosszabb, mint az eddigiek. Volt valaki és meghalt. Csodás. Idióta vagy, Daniel! És habár érdekelne, hogy miféle volt ez a férfi, nincsen jogom rá, hogy megtudjam. És nem is szeretném még kellemetlenebb helyzetbe hozni Siennát. Már így is megtettem. Fogalmam sincsen, Katherine-nek milyen lehetett. Nem is szeretném megtudni. És azt hiszem nem fogok arról papolni, hogy én miért nem megyek bele az ilyen kapcsolatokba. Mély levegő és lépjünk túl rajta, próbáljunk meg úgy tenni, mintha nem szúrtam volna el a dolgokat. Persze, hogy észreveszem azt, hogy a mosolya nem olyan, mint ezelőtt. Aprócska változás ugyan és fogalmam sincsen hogyan vagyok képes kiszúrni az ilyesmit, talán csak azért, mert amikor szívből mosolyog, az eszméletlenül meghatározó és ragyogó. Pont, mint az édesanyjáé. És most valami megváltozott. Miattam. És ez szar érzés. - Igen, már említetted - bólintok csupán, egyszer szívesen megismerném a kishölgyet, de ez még várhat magára, jóval odébb van. Most a lényeg, hogy megpróbáljam jobb kedvre deríteni a lányomat, úgyhogy mentőöv a mozi, remélhetőleg bejön. - Szuper, akkor induljunk - próbálok vidám fejet vágni, bár nem hiszem, hogy túl őszintére sikeredik, mindenesetre én igyekszem, az tuti látszik. Legalábbis remélem - Nekem teljesen mindegy, amelyiket szívesebben néznéd. Az éhezők viadaláról már hallottam, az Útvesztőről még nem, szóval lényegében teljesen mindegy, amelyikhez neki jobban kedve. Önszántamból egyik filmet sem nézném meg, de programnak tökéletes és ha ő azt szeretné, akkor állok elébe. Csak nézzenek majd pedofilnak, elvégre a pasijához túl idős vagyok, az apjához meg túl fiatal. Mondjuk egyáltalán nem érdekel, amíg a gondolatok gondolatok maradnak, addig semmi probléma. Mi pedig jól fogunk szórakozni.
Erdő, erdő, erdő, erdő, még jó, hogy közös terület lett az egész, és most már lehet ide is jönni, legalábbis nekik. Mi lenne a logikus és az első? Kihasználja a lehetőséget, hogy kivételesen nem a tilosban jár, hanem teljesen legálisan tartózkodik errefelé, és oda megy. A logika és az akarat nem mindig találkozik, ahogyan most sem, mert egészen másfelé veszi az irányt, a városba, a parkolóba. Minek? Csak. Amióta az apja feszült, ezáltal az egész vezetőség az, és így természetesen a falka is ingerültebb, ebből következik az, hogy ő is, nehogy kimaradjon a jóból, illetve kifogásnak mindenképp tökéletes, azóta kevesebbet van a hotelben. A fene kíváncsi a morgásokra, elég neki a sajátja is. Ismét a szabadban keres nyugodt helyet, a szokásos kísérettel, amit egyre inkább kezd unni, na nem azért, mert nem érti meg, csak olyan, ha mintha bébiszitterrel járkálna. Kezdi irigyelni Duncant, mert elment, bár az, hogy itt hagyta Castort, na azért haragszik. Nem mintha sokat tudnának tenni a kedve javulása érdekében, de na. Morrighan természetesen vele tartott, most is feltelepedett az egyik oszlopra, onnan figyel, és tudja, hogy jelez, ha esetleg ő nem radarozna, de a biztonság kedvéért megteszi, ahogy mindig is. A pajzsa fent van, a neszekre támaszkodik, és ez egyelőre elég, ismeri már azokat a zajokat, amiknek nem kell jelentőséget tulajdonítani. Leül az egyik korlátra, és azon csodálkozik, mennyire kihalt most a terület, bár egyeseknek, a turistáknak hideg van errefelé, lehet, mégsem akkora meglepetés az ilyesmi. Majd később vadászik, még világos van hozzá, a kísérője is ott van a közelben, mert ez a szabály. Nem kedveli őket, kötöttnek érzi magát tőlük, most is csak azért tartja be az utóbbi időben hogy ne az apját csesztessék miatta, elég gondja van nélküle is. Most csak ücsörög egy kicsit, és úgy fest, mint aki azon van, hogy kiemelje az egyik táblát a betonból az akaratával, de nem, csak marha érdekes, mert színes. Olyan régen okozott már bajt, ennyi meg belefér, vagyis felugrik, és szépen elforgatja az összeset, hogy kicsit megkavarja a népet. Az is lehet, majd megcserél egyet-kettőt, mert miért is ne? Egyelőre csak forgat.
Még Anchorage-ban beírtam a számát a névjegyéről a telefonomba, de eddig még soha nem kerestem rajta. Napok teltek el azóta, hogy elvitt a húga partijára. Azóta se hagyott nyugodni az az este, és úgy éreztem, valamit tennem kell, legalább a saját lelki békém kedvéért! Mivel már nem lakik a hotelben, ezért egy SMS-t küldök napközben a telefonjára. Az SMS csak egy esti időpontot és egy GPS koordinátát tartalmaz. Persze tudom, hogy ez önmagában nem jelenti azt, hogy a nyilvánvaló invitálásnak eleget fog tenni, én minden esetre a megadott időpont előtt fél órával beülök a fehér Range Rover LRX-be, és elhajtok a szállodától.
Leparkolok a folyópart közelében, és megkerülve a csomagtartót kiveszem belőle a két megpakolt táskát. Fairbanksben az a jó, hogy szemtelenül korán beköszönt a tél, és jó sokáig ki is fogja húzni a hideg évszak. Testszínű… látszólag cicanadrágot viselek, ám ez nem az a fajta nadrág, amit a mindennapokban viselni szoktak, mert a belseje vastagon bélelt, és az anyaga is más. Tegnap sétáltam erre, és akkor pattant ki a fejemből az ötlet, hogy ma kijövök ide. Az, hogy Eugéne-t is meghívom, az már csak ma adódott a dologhoz. Kabát helyett egy vastagon bélelt és testhez simuló felsőt viselek, ami hasonlatos az országúti kerékpárversenyzők ruhájához. Megtalálva a kiszemelt helyet, pakolok le a part menti padra, aztán bakancsostól sétálok rá a jégre. Félig orosz vagyok, gyerekkoromban a nyarakat folyton Moszkva mellett töltöttük a nagyszüleinknél, és a folyami vizek jegesedésének vizsgálatában elég profi vagyok ahhoz, hogy tudjam rá lehet-e menni biztonsággal, és hol van az a pont, ahol a jég már vékonyodni kezd. Mikor ismételten meggyőződtem arról, hogy a jég teljesen biztonságos, kicsúszkáltam a partig, aztán széthúztam a táskámat, és kivettem belőle a fehér-kék… jégcsapmintás ujjatlanomat a hozzá tartozó rövidke szoknyával, és felvettem a ruháim fölé. Leülve a padra vettem elő a koriimat, amik hónapok óta nem voltak a lábamon. Furcsa érzés volt a kezemben tartani őket, nem is emlékszem arra, hogy bármikor is lett volna ekkora kihagyásom. A bakancsok helyére felhúztam a tökéletesen passzoló fűzős versenykorcsolyákat, aztán kitúrtam a táskámból azt a nyolc erős fényű elemes ledes lámpát, amit a Bentley Mall-ben szereztem be. Iszonyú jó érzéssel töltöttek el az első lépések, amiket a korimban megtettem a jég felé. Mintha egy óriási sziklát görgetnének le a mellkasomról, akkora levegőt vettem. A biztonságos területet körbejelöltem a világító kis lámpákkal, nagyjából egyenlő távolságra letéve őket a jégre, aztán visszasiklottam a partra a bluetooth headsetem füleseiért. A zenét elindítottam, amit eleve úgy vettem rá annak idején, hogy fél perces késleltetéssel induljon, hiszen ez volt az olimpiai számom zenéje is tavaly. Ha Jackie most látna, szerintem szívrohamot kapna. Bemelegítettem még a szállodában, ezért azzal itt most nem kell pluszban foglalkoznom. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, hogy amíg Eugéne-t várom, ne feszegessem a határaimat. Le kell tesztelnem magam, hogy mennyit bírok, hiszen… Dr. Winter talán tévedett. Felvettem a kezdő állást a kijelölt terület közepére érve, s amikor elindult a zeném, a testem azonnal válaszolt. Hiába telt el másfél év azóta… hiába teltek el hónapok azóta, hogy jégen voltam, a mozdulataim ugyanolyan olajozottan és már-már zavarba ejtő precízséggel követik egymást, mintha az életem múlna rajta. Mindig is ilyen voltam… Soha nem tudtam fél gőzzel csinálni semmit. A Lutz az egyik legnehezebb ugrás, mégis olyan könnyed kecsességgel rugaszkodok el, és fordul át a testem a levegőbe, mintha csak egy lehullott őszi falevél lennék, amit a szél kedvére mozgat a levegőben. A leérkezésem pontos, az átkötő elem mintha maga az ugrás része lenne, szinte nem is szúrható ki az, hogy mikor érkeznek a váltások, annyira tökéletesen összerakott koreográfiát hoztunk össze annak idején az olimpiára. A szoknyám mint a hajó vitorlája fodrozódik a nadrág alatt megfeszült combizmaim körül, s mivel ha korizok, hajlamos vagyok kizárni a külvilágot, észre se veszem, hogy néhányan a parton sétálgatók közül megállva videózni kezdtek a telefonjukkal.
A hozzászólást Erin Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 09, 2015 11:05 pm-kor.
A nő üzenete egyértelmű volt, mégsem reagált rá. Két hete a közelébe sem ment, és ez így volt rendjén. A szállodából való kiköltözéséből Erin csak akkor értesült, mikor a recepciós egy csokor hófehér fréziát nyújtott át neki, és egy apró cédulát, melyen fegyelmezetten szálkás betűk köszönték meg a segítséget. Semmi személyes, semmi hivalkodó, csak egy szűzies csokor, minek illata az egész hotelszobát körbeölelte. Kilépve irodájából pillantott a recepción ülő harmincas éveinek közepén járó, kellemes megjelenésű nőre, ki egyedülálló anyakén főnyereménynek találta a 6 órás munkaidőt, és úgy tűnt, hogy a mogorva hangulatemberekkel is volt némi tapasztalata. - Dr. Fortier, a pszichiátriai intézet vezetője kérte, hogy ha tud, ugorjon be ma délután. – kapott az alkalmon a nő, ahogy a kliens elhagyta az előteret. Eugéne a telefonjára pillantott, minek kijelzőjén még mindig Erin sorai voltak. - Köszönöm Norah. Kérem hívja fel, és mondja meg, hogy négyre ott vagyok. Aztán menjen haza, és kérem zárja be a rendelőt. – a nő bólintott, és nem bánta hogy már ebédidőben elszabadul. Tekintete a liftig kísérte főnökét, kinek sármja tagadhatatlanul sokat javított a ridegségén.
Nem tudta volna megmondani, mikor gondolta meg magát, és azt se, hogy miért. Nem áltatta magát semmi marhasággal, ahogy kiszállva a kocsiból dugta a galambszürke szövetnadrágba zsebét, mitől a fekete kabát szárnyai szétnyílva engedtek belátást a szétgombolt zakó alatt feszülő mellényre. A lezser elegancia, mivel az öltönyt viselte, annyira sajátja volt, hogy senki nem érezte úgy, hogy az együttes teher számára. Nem is volt az. Otthonosan érezte magát benne. Már messziről látta a nőt, ki beleszédülve saját szívdobbanásaiba varázsolta el a járókelő nézőközönségét. Eugéne csak a közeli padra ülve ejtette kezét ölébe, nem zavarva meg semmit, és némán nézte a kifinomult, légies mozdulatok sorát, mi mögött mérhetetlen munka és energia feszült. Amikor tekintetük egy könnyed fordulás során találkozott, a férfi szemöldöke enyhén megemelkedve, szavak nélkül tette fel a kérdést, mire úgy tűnt, konkrét választ vár, hogy miért is kellett idejönnie? Mi az, amiért mindezt látnia kellett? Gyermeki hóbort, vagy csupán sérült önérzet, amiért két hete nem kereste? A probléma hiánya, vagy szimpla önsorsrontás? Valóban választ várt, azonban nem csak a nőtől. Önmagától is.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Egyik lábamról áthelyezve a lendületet a másikra hajolt hátra a testem, karjaim íves kecsességgel a mozdulatot és beforogva a Layback spin-be figyeltem a feje tetejére fordított, elmosódott világot. Most érzékeltem a kisebb csoportosulást, a tőlük nem messze ücsörgő ismerős alakot. Nem hagytam abba, amit elkezdtem, mert végig akartam vinni. A koreográfia és a szám végére érve hirtelen szakítottam meg a pattogós kemény dallamokkal lecsendesülve a mozdulataimat, a korcsolya orra a jégbe vájódva csapott fel lábaim mentén némi jeges havat. A szívem úgy zakatolt, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Lihegve vettem a levegőt, ami korábban csak több órás kemény edzés után szokott esetleg előfordulni, nem egy néhány perces szám előadását követően. Arcomra mosoly siklott az overálos, nyuszifüles sapkát viselő kislány láttán, akinek az anyukája még mindig videózott. Odaintegettem nekik mosolyogva, majd a part felé siklottam, és lehajoltam a jég szélére ledobott élvédőkért, amiket lépteim közben rutinos könnyedséggel húztam rá a korikra. Eugéne felé indulva mértem végig, és enyhén elhúztam a számat. Látszott, hogy valami nem igazán van ínyemre. Mire azonban odaértem hozzá, már mosolyogtam. - Szia. Köszöntem. Nyakamon kidagadt egy ér, enyhén még mindig pihegtem. Kezeimet csípőre vágva néztem rajta végig. - Nem hittem, hogy ennyire ki leszel cicomázva. Ezzel kicsit áthúztad a számításaimat. Vallottam be töredelmesen, aztán a másik padhoz lépve felkaptam a táskát, és visszafordulva hozzá letettem mellé. Röviden a táska felé intettem. - Biztos vagyok benne, hogy pont passzol, és mielőtt még kapásból nemet mondanál… nem fogadok el nemleges választ. Még akkor se, ha tudsz korizni. Biztos vagyok benne, hogy van olyan, amit még te se tudsz, és hogy nem árt egy kis kikapcsolódás, szóval… tessék felpróbálni. Közöltem határozottan. Azt, hogy honnan tudom a lábméretét, hát nem kötöm az orrára… viszont a korik, amik a táskában vannak, valóban a mérete.
A nő szavaira összehúzva szemöldökét tárta ki kissé kezét. A mozdulat értetlenséget tükrözött, de a nő jókedvével ellentétben komoly volt, és nem nagyon gondolta volna senki, hogy a padon ülő ember kapható lesz bármiféle mókára. - Erin, mi a célod? Mit szeretnél elérni? – hagyta figyelmen kívül a nő szavait, mik a jégre akarták csalogatni. – Mit szeretnél, mi legyen köztünk? Mit vársz tőlem? – tartott pár pillanat szünetet. - Nem vagyok már huszonéves. Másként működöm, mint a korodbeli férfiak. – fürkészte a nő zölden csillogó tekintetét. – Én már nem játszadozom, Erin. És neked sem kéne. – voltak halkak szavai. - Elhiszem, hogy jót szórakoznánk… - intett a korcsolya felé. - ...más körülmények között, más kapcsolati viszonyban. De én erre alkalmatlan vagyok. Te magad is láttad pár hete. Dühös voltál, és még némileg jogos is volt. – bólintott, mintha csak elismerné hibásságát. - Gyönyörű voltál a jégen. – simogatta végig tekintete a nőt, azonban ő maga nem mozdult. – Nem akarok neked hazudni. Nem tudok a barátod lenni. Egy alkalmi szeretőnél meg többet érdemelsz nálam.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Egy pillanatra a csillagtalan sötét égboltra emeltem a tekintetemet, majd a derekamról a testem elé kerültek a kezeim, keresztezve őket. - Nem várok semmit, azon kívül, hogy teljesítsd a kérésem. Feleltem mosolyogva. - Fogalmam sincs, hogy működnek a korombeli férfiak. Vontam meg a vállamat. Úgy egyébként se tudom, hogy hogyan működnek a férfiak, de ez már csak részletkérdés. Se a férfiak, se a nők nem tudják igazán megérteni, hogy működik a másik, és ehhez szerintem abszolút semmi köze az életkornak. - Az akkor volt. Tényleg dühös voltam, de nem vagyok haragtartó egyáltalán, és egyébként is kellő idő eltelt azóta ahhoz, hogy a dolgok megemésztésre kerülhessenek. A szónoklatot végighallgatom, aztán megvonom a vállaimat. Ó, ha tudná… - Fú. Ez elég tömör volt… viszont én továbbra is csak azért hívtalak ide, hogy egy kis időt eltöltsünk a jégen. Függőlegesben gondoltam a dolgot, nem vízszintesben. Emeltem meg szemöldökeimet szókimondóságomat megspékelvén. - Köszönöm a csokrot, egyébként. A bizalom virágát küldted nekem, és én most arra kérlek, hogy ha már eljöttél ide, és én is itt vagyok, legalább vedd a fáradtságot, és próbáld fel. Öt perc… és ha unod, vagy eleged van, nem marasztallak. Ennyit igazán megérdemlek a lakásért cserébe. Nem akartam ellőni ezt, de úgy érzem, hogy be kell vetnem ezt a lapot is azért, hogy elérhessem, amit szeretnék. Igaz azt mondtam a kávézóban anno, hogy nem kérek semmit a segítségért, és akkor úgy is gondoltam, de ha másért nem… legalább ezért beadja a derekát.
Ha nem lett volna vakfoltja saját magára, és képes lett volna kívülről látni a helyzetet, talán a Kis Herceg díszlete között érezte volna magát, ahol Erin minden egyes szavával csak a megszelídítésére hajtott volna. - Erin… - sóhajtott. - …attól tartok, nem érted… - azonban a nő mintha csak jó padavanként eltanulta volna, bedobta az érvet, ami megingathatatlan volt. Az órájára pillantott, és már tudta, hogy elkésett. Felemelve kezét feszült mutatóujja a nő ajkára, miközben kabátzsebéből előhalászta telefonját, és tárcsázott. - Üdvözlöm. Fortier. Igen…sajnálom Dr., nem fogok odaérni. – nem magyarázkodott, annál már nagyobb respektje volt a szakmában. - …legyen inkább tíz óra. Rendben. Reggel ott leszek. – bontotta a vonalat, majd eltéve a fekete készüléket, tárta szét karját. - Kitől tanulod ezt a lélekzsaroló viselkedést? – morogta, majd felállva a nő fölé magasodott. - Van egy jó és egy rossz hírem. Tudok korcsolyázni. Na, nem ugyanazt értjük alatta, de én itt nőttem fel. Nálunk mindenki hokizik a suliban, szóval akármennyire is fented rám a fogad, nem adom meg azt az örömöt, hogy bukdácsolni láss. – lépett közelebb, hosszú ujjainak háta végigcirógatva a nő állát emelték meg enyhén a szépen metszett arcot. - Ez volt a jó hír. A rossz az az, hogy miattad lemondtam egy fontos találkozót, és egy kellemesebb szakmai vacsorát, így kénytelen leszel felavatni az új konyhámat, amíg megírom a cikket, amit holnap reggel kellett volna, ahová a találkozót toltam. – húzódott félmosolyra ajka, majd ellépve a nőtől, nyúlt a korcsolya felé.
Kezdőlap
//
