- Ez érdekes feltételezés, lehet benne valami, bár tavaly nagyon kevésen múlt, hogy bele ne fojtson Alignak a Chenába. Nyögöm halkan, a kettő közül számomra még mindig az előző évi a sokkal megterhelőbb, mind lelkileg, mind pedig testileg, de attól még átérzem, hogy Payne az ideit élte meg igazi pokolként. Azt viszont kétlem, hogy rám olyannyira haragudhatna, mármint, azért nyilván ugyanúgy, mint tavaly, sőt, ha lehet még inkább belemásztam a dologba, elvégre Connor meg én egy pár vagyunk, de arról már leszoktam egy ideje, hogy bárki véleménye érdekeljen ezzel kapcsolatban. - Hát nem, sosem akarnálak megbántani, szándékosan semmiképpen. Olykor megesik, nem olyan könnyű elkerülni, mint hinné az ember, elég egy fura pillantás, egy rosszul megfogalmazott mondat, és a kétség tüskéi már karistolják is a lelket. Komolyan fogalmam sincs róla, hogyan lehetséges ez, és miért akar egyáltalán olyanoknak ártani Alignak, akiknek elég szegényes a bűnlajstromuk. Nem csak fiatalságunk okán, de Paynet is jó lelkű személynek ismertem meg. Nem érdemelte, hogy így megkínozzák. - Azért biztosan nem ilyen egyszerű a dolog, lehet, hogy valamiben igaza volt, de egyben biztos nem… Kötve hiszem, hogy bármit is hideg számítással tettél volna, azért, hogy árts másoknak. Azt meg senki sem képes elkerülni, hogy néha ne romboljon maga körül. Inkább az érzésekre, lelki sebekre gondolok, de szerintem ő is érti. Aggódom érte, és remélem, a családja képes lesz a helyére rakni a darabjait, mert ez nekik sikerülhet igazán, én annyit tehetek, hogy megbocsájtok valamit, amire nem is emlékszem. Nem sok, tudom, ezenfelül meghallgatom, amikor csak akarja, annyi ölelést és mosolyt kap, hogy Chenát lehetne vele rekeszteni, ennyit tudok adni. - Én is tudom. Kacsintok rá mosolyogva, és ideje az van, elvégre, vérfarkas, optimális esetben a többszörösét leélheti annak, mint ami emberként adatott volna neki, s még nekem is jut másfélszer annyi legalább, már ha a halálozási adatokat nézzük, de az vigasztal, hogy még kilencven évesen is igencsak jól fogom tartani magamat, csak valahol máshol… Az ölelés természetesen magától értetődik, eszembe nem jutna visszautasítani, még akkor sem, ha emlékeznék a történtekre, hisz abban az esetben kénytelen lennék megtenni, hogy legyőzzem a félelmemet. Nem vagyok gyáva, már nem, tavaly magam mögött hagytam. Ám ettől függetlenül őszintén hálát adok azért, hogy inkább felhőtlenül, gátlások nélkül ölelhetem a barátnőmet. - Dehogy haragszom, nem is tudnál olyat tenni, amiért haragudnék. Simogatom meg a vállát, örülök, hogy nem kell ennek az egésznek sokkal bonyolultabbnak lennie, és tényleg bízom benne, hogy Payne is túl fogja tenni magát a dolgon, bár elhiszem, hogy nehéz lehet feldolgozni a tényt, hogy meghúzta azt a ravaszt.
- Tavaly engem elkerült, így nekem erről nincsen semmiféle tapasztalatom. De elmondhatatlanul örülök, hogy idén távolabb kerültünk… - szerintem mondanom sem kell, hogy mit éltem volna át, ha tényleg minden valóságos lett volna, ha Naomival is az történik, mint a többiekkel. Ha ez ennyire kikészített.. Muszáj valahogyan erre rágyúrnom, mert el fogok bukni, az pedig mindennél csúfosabb volna. Bólintok, ebben biztos voltam, hogy szándékosan semmiképpen sem célja, hogy ártson nekem, jó érzés egyébként, főleg így, hogy ki is mondjuk a szavakat, néha kell az ember lelkének az ilyesmi, főleg most, amikor ennyire a padlón vagyok. Összekaparom majd magam, mert ez az állapot nekem sem jó és nem akarok még egyszer olyan műsort csapni, mint Ryan után. Senkinek sem hiányzik az olyasmi, nekem meg végképp nem. - Tudom, de olyan csúnyán elárultam őket… És tényleg észre sem vettem. Anyámról azóta nem tudok semmit, hogy idejöttem. Ryan-nek pedig szinte még csak esélyt sem adtam arra, hogy jóvá tegye - sóhajtok szomorúan, tudom, az anyámat fel kell hívjam és fel is fogom, még akkor is, ha nem is igazán fogja érdekelni, hogy mi van velem, mégiscsak az anyám… A kacsintása és a mosolya ütős kombót ad ahhoz, hogy feljebb tornázza a hangulatom és a közérzetem, mindenképpen meg szeretném majd valahogyan hálálni, majd kiötlöm, hogy hogyan lehetne. Egek, én pedig azon paráztam, hogy szóba sem fog velem állni többet a történtek megismerése után! - Hát azért.. a történtek fényében én erre nem vennék mérget - keserű mosolyra szaladnak ajkaim, mégis próbálok kicsit viccelődni a dologgal. Tényleg így gondolom, azok után, hogy egyszerűen észre sem vettem, milyen rombolást okoztam magam körül, nem adnám a nyakam, hogy nem tudnék olyat tenni, amiért haragudna rám. Persze szintén kellemes érzés, hogy ő így gondolja, nekem is erőt ad, de komolyan. - Amúgy.. majd ha van kedved egyszer feljöhetnél a hegyre. Voltál már fent? - kérdezem aztán meg tőle, miközben még mindig a könnyeimet törölgetem és zsepiért turkálok a kabátom zsebében. Most már az Őrzők is sokkal szabadabban mozoghatnak felfelé, ráadásul ha közelben maradunk, akkor még kísérő sem kell és tényleg nagyon szép arra felfelé a táj. Másrészről pedig örülnék, ha csinálnánk valamit közösen, egyrészt tényleg, hogy lássam a mosolyát és elfeledtesse velem azt a borzalmas képet, másrészről mert.. szükségem van rá, a társaságára, a vidámságára és jó volna, ha tudnánk együtt tölteni némi időt. Remélem vevő lesz ilyesmire, mert kellemetlen lenne hoppon maradni.
- Én sem fejezhetném ki magam szebben. Igen, lehetett volna rosszabb is, meghalhattam volna valójában, és őszintén, egy feltámadás valahogy nem hiányzott volna nekem pluszban, elég sok dolog van, ami miatt így is feszenghetek. Persze, tudom én, ez nem kívánságműsor, nyilván senkinek sem fenékig tejfel az élete azok közül, akik ebbe belekeveredtek. - Ezek olyan dolgok, amiket még helyre lehet hozni, anyukádat bármikor megkeresheted, és hidd el nekem, nincs rosszabb annál, mint úgy eltemetni egy szerettedet, hogy nem volt lehetőségetek helyrehozni a kapcsolatotokat. Az utolsó szavam az volt anyámhoz, hogy gyűlölöm... Vonok vállat, nem arról van szó, hogy nem érdekel a téma, de most határozottan nem én vagyok a fontos, ez az én keresztem, de nem kell, hogy a meglévők mellé ő is pluszban cipeljen egy hasonlót. - Ami pedig Ryant illeti, nem kifejezetten tudom, milyen farkasnak lenni, elveszíteni valakit, aki egykor nagyon fontos volt, ezzel érzéseket is kiölve az emberből. Szerintem, bármit is érezz, oszd meg vele, és remélhetőleg segít majd neki abban, hogy tisztán lásson. Kétségekkel telve, magyarázat nélkül nem szabad úgy hagyni senki sem. Csak tippelek, hogy nem kifejezetten sültek el a dolgaik jól, és nem sikerült kellőképpen elsimítani a dolgokat, ami azért nem árthat, lévén egy falka tagjai. Egy második esélyt mindenki megérdemel, még akkor is, ha nem olyan minőségben, mint amire az illető számít. - Én viszont vennék. Bízom benne, és kész, lehet, hogy rosszul teszem, hogy valóban fordulhatnak úgy a dolgok, ahogy egyikünk sem szeretné, de ez most nem számít, én csak szeretném meggyőzni róla, hogy semmiféle ellenérzésem nincs, és nem is lehetne az irányába. - Persze, nagyon szívesen felmennék, hallottam, hogy most már lazábbak a dolgok ilyen téren, meg persze a Vörös Hold éjszakáján több Őrzőtársam is volt fenn. Én egyébként még sosem, nem is ismerek senkit onnan, Connor anyukája, már akinél lakik, persze oda tartozott a csatlakozás előtt, de mást nem is ismerek onnan. Ja, de Nicholast, hát ő elég bosszantó egy alak tud lenni… Szóval, a lényeg az, hogy rajtad kívül senkivel sem vagyok olyan viszonyban, hogy meg is látogatnám. Ezt lehet kicsit bő lére eresztettem. Mindenesetre a lényeg az, hogy örömmel megyek hozzá, legalább körülnézek egy kicsit, kíváncsi vagyok, milyen lehet, hogyan is élnek ott, kicsit olyannak képzelem, mint valami kollégiumot, az egyetemen az alagsorban is laknak páran, de én nem költöztem be, és nem is nagyon tervezem, persze lehetséges, hogy később szükséges lépés lesz. Mindenesetre megbeszéljük még, hogy mikor is látogassam meg, de végül arra jutunk, hogy inkább majd telefonon értekezünk, mert hirtelen nem jutunk sokra. Neki úgyis mennie kell, Darren várja, nekem meg mindig van mit csinálnom. Búcsúzóul persze megölelem még, és kap két puszit, meg egy óriási mosolyt, aztán már indulok is befelé az egyetem épületébe.
A hónapok batyut kötöttek a vándorbotjukra és elindultak velem olyan úton, ahol még sosem jártam, sőt szerintem kevés farkas mancsa taposott ily ösvényeket. Bekukkantottam a túlvilágra, de valaki visszazavart onnan. Most először nem bántam, hogy nem látnak szívesen valahol. A Falka nagy tudorai kiokosítottak, hogy ez csak az éves rutin, Alignak tavaszi műsora, nem kell rajta meglepődni, bár idén különösen kitett magáért az öreg rézbőrű párálló szelleme. Mikor már új torkot és beleket növesztettem, akkor elkezdhettem nyelni és emészteni a feketelevest. Inkább hagyjuk, hogy mi volt az... A lényeg, hogy mire visszatérhettem az élők és élve nyilvántartottak közé, készen állt a mese. Távoli vidék sose hallott nyelvi csodáit kutattam, mert felajánlotta magát egy különleges lehetőség, mint a ruhatárosnő a részegeskedő partin. Mire újra átléptem izmoktól duzzadó sonkáimmal az egyetem küszöbét, már nagyjából el is kezdődött a nyári szünet. Persze kutatásokat végezni ilyenkor is lehet, sőt ilyenkor lehet igazán, mikor nem lógnak a nyakamon kíváncsi és jobb jegyre éhező diákok, mint gyümölcs a fán. Bele is vágtam és jelenlétemmel erősíteni kívántam azt a nyárközepi rendezvényt is, amin nyelvészeti előadásokat tartottak. A helyszín ismerős volt és szimpatikusabb is. A katedra helyett a pázsitos, pengeéles levegőjű parkrészen állítottak fel egy kis sátrat, ahol kortárs lingvisztikai problémákról értekezünk kortárs kollégákkal. Amint azt a nemesfalú intézményben is szoktam, kezet fogtam az eleganciával és csíkos, gigolós fekete öltönyt húztam alá egy menő izompólóval. Így együtt nagyon ütősen fest. A hajamat kicsit megnövesztettem, már van vagy 2 centis is, ami nálam már teljes lombozatnak számít. Egy kis lecsurgó kávéfolthoz hasonlító szőrzet, ami az orrtól az államig vezet és kész is a doktor úr nyári verziója. Megújulva, frissen és üdén, citromillatúan (valójában nem, könnyű tengeri szellők permetét idéző férfiillatot fujkáltam magamra) léptem a színpadra, miután bemondták a nevemet. Az előadásom már a derekát fájlalja, fél órája tömöm az érdeklődők fejét a helyesírás rejtelmeivel. Olyan témákat feszegetek, mint szófelismerés, különleges esetek, hagyomány szerinti írásmódok és annak vélt fonetikai elemek. A szemem megáll 1-1 dekoltázson, de aztán mindig tovább hordozom. Egy másikra. Ez a jó a nyári előadásban. Jó magas színpadról jobb belátásra bírom magamat és igencsak élvezem. Nem tört meg az orfeuszi alászállás, csak megerősített és más irányt adott, de itt a színpadon ez egyáltalán nem fontos. Ugyanúgy pörgök, mint előtte, akár egy duracell elemes búgócsiga. Nonstop, nincs megállás.
Anguta félrefordított fejjel, kíváncsi tekintettel nézegette az internetes hirdetést a Fairbanks-i egyetem nyelvészeti csoportjának Facebook oldalán. Töprengett, miközben idióta, görnyedt testtartásban támasztotta ferdén a fejét. Már napokkal ezelőtt kiszúrta, hogy a nyelvészprofesszor egy előadássorozat keretén belül tiszteletét teszi a rendezvényen. Alignak úgy látszik nem tudta huzamosabb időre pihenőpályára küldeni. Persze Anguta nem is várt mást leszármazottjától. Kitartásból A+, de a dühkezelésén azért nem ártana javítani. Mindenesetre Anguta úgy vélte, hogy a legjobb lenne nyilvános helyen összefutni, ahol talán visszafogottabban reagálna a jelenlétére. Persze múltkor az antikvárium is nyilvános volt valamelyest, és nem zavartatta magát. Igaz, akkor Anguta mindent meg is tett, hogy felcsessze az agyát. Talán, ha most csak kimegy, és nem csinál semmit, akkor lehet tudnak értelmes farkasok módjára beszélgetni. Nem, ezt Anguta sem hitte el, de abban azért bízott, hogy nem fog neki esni annyi ember előtt. Már persze, ha van elég érdeklődő nyáron a nyelvészet iránt. Bal kezével a We will rock you-t dobolta az asztalon, majd végül döntött. Kikapcsolta a laptopot, elővett egy bézsszínű rövidnadrágot, egy szürke Adidas pólót és már kész is volt, hogy minden „tiszteletet” megadva megjelenjen a professzor színe előtt. Lester előadása az internet szerint délután félháromkor kezdődik, de mivel mindig van csúszás, így egy órával előbb elindult. Kezében Charles Dickens Karácsonyi énekével az egyetem felé ballagott, miközben élvezte a borús időjárást és a kellemes szellőt, ami lágyan borzolta haját. Gondolataiba mélyedve vitte lába előre. A lehetséges végkimeneteleken agyalt. A legrosszabb természetesen az volt, hogy a professzor a rendezvényen változik át, ami rendkívül bosszantó lett volna és az őrzők nyilván ki lennének akadva, persze ebben az esetben gyorsan le kellene állítania őt. Ezt azonban Anguta nem tartotta valószínűnek. Nyilván nem fogja olyan rosszul érinteni, és talán némi kíváncsiságot is ébresztettek a hátrahagyott cetlik a hímben, hogy ne essen neki egyből. De ki tudhatná előre? Kettőkor ért a parkba, ahol már valaki egy mikrofonba beszélt, nyilvánvalóan nyelvészeti dolgokról, amit Anguta egyáltalán nem értett. Túl sok volt benne a szakszó, és bár tudott anyanyelvi szinten angolul a nyelvtan mélyreható vizsgálatát sohasem érezte szükségesnek, így leült a fűre és távolról hallgatta az előadást. Törökülésbe rendeződött, és mint, aki a cipőjét akarja fűzni, előrehajolt majd felvette egy hasonlóan vézna srác alakját. A cipő így kicsit nagy volt rá, de nem volt túlságosan vészes. A hajszín is stimmelt. Ha egy ember látta volna is a folyamatot nem sok változást vett volna észre a testben, az arcban igen, de nyilván csak megrázná a fejét és túltenné magát rajta. Persze vigyázott, hogy ne legyenek a közelében, de bármi megeshet. Előhúzta a telefonját és rápillantott. Ha tartják a beosztást, huszonöt perc múlva Lester fog következni. Bőven lesz elég ideje, hogy az előadás megkezdése után közelebb battyogjon. Jelenlegi teste pusztán emberi kisugárzással rendelkezett. A professzor akár közvetlen mellette is elsétálhatna és semmit sem érezne Angutából, ami Jasonra emlékeztetné. Ez azonban nem történt meg, mivel húsz perccel később felkonferálták Lestert, aki elő is lépett, hogy elfoglalja a mobil pódiumot, aztán bele is kezdett az előadásába. Nem mondhatná, hogy sokat értett belőle, de legalább az előadás stílusa lendületes és lebilincselő volt. Három óra előtt öt perccel kelt fel a kényelmes ücsörgésből, leporolta a nadrágját, majd a könyvet lazán maga mellett tartva közelebb somfordált. Nem sietett. Még volt nagyjából negyven perce, mire visszakényszerülne eredeti alakjába, de hamarosan úgyis megteszi ezt önszántából, csak a megfelelő pillanat kell, amikor viszonylag kevesen néznek rá. Lester előadása pedig amúgy is vonzotta a tekinteteket. Az embertömeg mögött elejtette a könyvet, majd felvette, miközben visszaváltozott. A pódiumról talán láthatta a lehajoló fiatal fiút a nyelvész, de Angutának úgy tűnt jobban szereti a hölgyeken legeltetni tekintetét. Pajzsa teljesen be volt zárva, nem akarta, hogy Lestert hirtelen megcsapja a gyűlölt(?) hullám, elég, ha csupán megpillantja őt, amint keresztbe fonja karját, és a Karácsonyi éneket a mellkasának szorítja, jól láthatóan címmel kifelé. A tömeg széléhez ballagott. Így már semmi sem gátolhatta, hogy a hím észrevegye őt, amennyiben folytatja továbbiakban is a sokfelé tekintgetést. Arcán halovány mosoly jelent meg, némi érdeklődéssel szemeiben. Nem nézett félre, egyenesen Lestert bámulta, amint az magyaráz valamit. Mivel a pajzsa fenn volt, érzelmeit nem kellett módosítania, persze így a telepatikus kommunikáció is kizárva, de ez nem volt probléma. Talán jobb is, ha nem kell szócsatát vívniuk gondolatban, amíg a hím az előadását tartja.
Amíg szavaimat visszhangozza a mikrofon és fújja a szél tova és még tovább, a közönségben látok ismerős arcokat. Két kolléga, aki futólag belehallgat az előadásomba. Múltkor elmentünk együtt horgászni, jó fogás volt. Tudtam, hogy hamar megtalálom itt is azokat, akik nem riadnak meg, hanem a csillogó értelem vonzza őket. Magyarán a jó arc pedagógusok,akik nem akarnak felülmúlni. Meg nebulók, akiket tényleg érdekel az, amit tanulnak vagy csak megkedvelték a szófüzéreket gyártó tanárbácsit. Esetleg hízelgők, akik azt hiszik, görbülni fog a karó, ha megemlítik, hogy minden szót hallottak a pódiumról. Diáklányok, akik csorgatják a nyálukat és én is utánuk eresztem magamban a szájnedveimet, mivel ennél több nem lehet. A korrupció melegágyán veszélyes mutatvány szexi egyetemista lányok harisnyája alá beférkőzni, nem is teszem meg. Van egy olyan érzetem, hogy nem is tehetem meg és nem az egyetem miatt, hanem valami megfoghatatlan, belülről jövő késztetés miatt. Van egy nő az életemben, akire hajtok, nagy szekérrel, széles kocsinyomban és azt súgja ez a rejtélyes szellemfamulus, hogy másra ne is kacsintgassak, többre pedig végképp ne vágyjak. Elkaptam valami fertőzést odaát és azért ostromolhatja a szabadelvű felfogásomat ilyetén gondolkodás. A domborzati térképek jó időben nyilvánosságra kerülnek, így a szemeimnek dús legelőt szolgáltatnak. Ennyi elég most. - A ch és a tch közötti különbségek egyre szembetűnőbbek mindent a tolvajnyelv felé irányító világunkban, mert a tolvajok kilopják az egyértelműséget a nüanszok közül és az elorzott betonkeverőben keverik a szezont a betonnal. Ezt a fordulatot is nyilván máshogy ismerik - hangzik el egy részlet az előadásomból. A vigyorgó arcoktól kuncogást is lehet hallani, meg 1-2 vihogást, mert akadnak itt fiatalabb vagy nyíltlelkű hallgatók, akik nem átallnak teli torokból hívni a denevéreket a magas hangú derüléssel. Pár komor arc nem veszi jó néven, hogy nem hagytam otthon a humorzsákomat és pöttyös labda helyett verbális boldogsághormon-növelő készítményeket dobálok. Csak fulladjanak bele a mérgükbe, amit kikevertek maguknak, én maradok ugyanaz! Hallok egy kis csattanást, ekkora tömegben nem tudom kiszűrni, de biztos valamelyik bizonytalan kezű hölgyemény borította ki a retiküljét és most éghet a feje, mint a kopár szik sarja tűző napsütésben. Nem foglalkozom az esettel, inkább fűzöm tovább a tudományos ismertető műsoromat nem közérthető, de mókamesteri eszköztárat is felvonultató módon. És ekkor állna meg az ütő a szívemben, ha olyan fából faragtak volna, csakhogy nem vagyok én vízbe fúló szomorúfűz, inkább mindent túlélő és évről évre kérgesedő erőt növesztő mamutfenyő. Hogy szállna el az élete a Karácsonyi ének dallamával ennek a csatornapatkánynak, aki merészelt nekem olyan üzenetet írni, amit azon nyomban cafatokra téptem és megosztottam a Chena élővilágával. Emlékeimbe tervként itta be magát, hogy meg kell találnom az álvillám, valójában profimorf mesemondót, hogy kását főzhessek a hátán. Mikor téptem a víz alatt, emberi karral szorított, de bundás részeket értek a karmaim. Úgy volt villám, ahogy én Ludwig van Beethoven és csak akkor árulta el mindezt a bátorságból zónaadagot kapott szarka, mikor már végem volt. És mégsem lett végem, mert elengedett élve, érzékeltetve, hogy addig élek, amíg ő akarja. - Amint vigyáznunk kell a nyelvi értékeinkre, nehogy elsöpörjön minket a giccs gleccsere, ami után annyira lenne szép az angol nyelv, mint egy tartós tejes zacskókkal teledobált salakos teniszpálya eső után, úgy kérném meg Önöket, hogy figyeljék a zsebeiket - mindenki a sajátját természetesen, - hiszen a nagy számok törvénye alapján ilyen figyelemreméltó tömegben, amivel megtiszteltek engem és a témát, előfordulhatnak kis értékek után leső nagy képzettségű eltüntetőművészek avagy nagy dolgokról álmodó, ámde apró tehetségű nyúlkálók illetve ezek hibridjei. Csodálatos a tömegpszichológia, ahogy elkezdenek nézelődni az emberek, hogy vajon miért is mondhattam. Megtapogatják a nadrágzsebeiket, nyílnak és záródnak a táskák cipzárjai, a gravitáció működését még kevéssé ismerő gyerekek megnézik, ott van-e még a lufi a szalag végén és így tovább. Mindezt vigyorgó tekintetekkel, mert azért félig stand-up est az, amit itt elővezetek. Az üzenetem az eszmei mondanivalón felül viszont ennek a mű-Jasonnak szól, akinek már azt se hiszem el, ha kérdezni akar valamit. Igazából vegyes érzelmek dúlnak bennem, mert fejét akarom venni, hogy aztán minden más testrészt is letéphessek róla, hadd egyenek Fairbanks kóbor kutyái, másrészt viszont a múltkori hirig végén megízleltem azt az erőt, ami messze meghaladta az enyémet. Rombolás és megismerés hajt, most már alig várom, hogy a beszéd végére érjek. A Bestiám kimorog belőlem, csak én hallom, de érzem, hogy már menne torokra. Én is mennék, de még képes vagyok visszafogni magamat, mivel kérdéseket is intéznék a ficsúrhoz, nem csak állasokat. Szívügyem a nyelvészet is, azért álltam ki a tömeg elé, de most fontosabb érdek úszott be a képbe a jobb szélről. Itt az idő foglalkozni a sokat ostorozott vérvonalammal, ami szintén megmagyarázhatatlan módon elkezdett érdekelni. Alignak megkavart egy kicsit, de a végeredmény nem csak káosz, hanem rendszerré rendeződöm, úgy érzem. Nem kívánom tovább vizslatni a dekoltázsokat innen a hegyi levegőből, hanem el kell kapnom a nem hagyományos vásárlót, aki végülis mégis a szokott módon jutott hozzá a boltban a könyvhöz. Lefogadom, hogy ugyanoda ment be, mikor a sárkány épp nem őrizte a barlangját. Hüpp-hüpp-hüpp, morftrükk! A bal kezemmel benyúlok a pulpitus eltakart részébe és a mikrofonkábelt megpiszkálom. Mutatóujjam vége már karmot ölt és a vezeték nemsokára kontakthibás lesz. Nem vágom át, hisz nem vonz egy teljes testmasszázs energiaátadását überelő áramütés, csak megrongálom kicsit. A beszédem szaggatottá válik, pedig én ugyanolyan folyamatosan mondom. A közönségben páran már ráncolják a szemöldöküket, egyesek jeleznek is a fülükre mutogatva, hogy nem hallják. Eljátszom a meglepődöttet és integetek a technikusoknak, akik a sátor bal sarkában ülnek, mint annak idején a ringben az edzőm szünet idején. Tudom, hogy szokták ezt csinálni és épp ezért még adom is alájuk a lovat. - Nem hoznának egyszer olyan mikrofont, ami egynél több előadást is kibír? Hát komolyan mondom, készül az ember, készül a közönség és a technika ördöge lenyeli az egész műsort. Üvöltök, hogy érezzék a haragomat és ezzel lemegyek a színpadról. Persze csak műbalhé amiatt, amit én kreáltam valójában. Az időhúzás szerintem jól fog sikerülni. Direkt félrevezettem őket. Egyébként is mindig a mikrofont nézegetik először, mint Zsugás Jimmy a balszerencsés leosztást, aztán elmennek, felnyitják a kincsesládát és előszednek egy másik kütyüt, kicserélik, az se jó, rájönnek, hogy a kábellel van gond, azt is kicserélik, ha készültek. Eddig elég sok idő eltelik és ha még kell, azt is megoldom. Hasonló módon. Addig is szedjük elő azt a könyvszorongató önelégült mosolyú Dickens-fant, akinek egyszerűen nem érzem az energiáit. A tömeg oszlik, nem mindenki olyan kitartó, hogy a technikai hibaelhárítás című performanszot is végignézze. Ezt kihasználva én elindulok a töpszli felé. A gondolatban küldött üzenetem lepattan a telepatikus lakatról, amit felszerelt, úgyhogy marad az élő szó. Amennyiben sikerül elé toppannom, a könyvre bökök kénkövesen lángoló szemekkel. - De ugye nem csináltál fejetlenséget Szent Györgyöt játszva a sárkány barlangjában? Kétlem, hogy harccal szerezte volna meg. Múltkor se szedte volna elő a karmait a tarsolyból, ha én beveszem a nyugitablettát. Ms. Grandmore-ért pedig kár lenne. Félelmetes szépségű nőstény testi-lelki erővel és kihívnám egyszer élvbirkózásra. - Sajnos bakiparádét rendeztek a gépészeink, így le kellett jönnöm. Merem remélni, hogy nem liheg a nyomodban az Antikleptomán Klub és tudunk váltani pár szót. Előtte... Mielőtt lenyakazom. Mert a Bestiámat már felvillanyozott ezüst pásztorbottal kell visszaterelni a kenneljébe és nem tudom, meddig bírom erővel.
Anguta hallotta, amikor Lester a tolvajnyelvről kezdett el értekezni. Lehetetlen, hogy máris kiszúrta volna, hiszen másik arcot viselt, hacsak nem figyelte őt a távolból már korábban, de Anguta ezt sem tartotta valószínűnek. Nem érezte a közelben a szagát és amíg el nem érte az egyetemi parkot, addig a pajzsa sem volt teljesen felhúzva, így valószínűleg ő sokkal hamarabb észre vette volna Lestert. Nyilvánvalóan csak véletlen egybeesés, amivel nem kell törődni. Felhúzott pajzsa miatt nem érezte a másik energiáit, de az arcáról és a hangjából ki tudta volna szűrni, a haragot, vagy döbbenetet, de semmi ilyesmit nem érzett, így megnyugodva engedte a könyvet a földre, majd hajolt le érte, hogy eredeti arcát vehesse fel közben. Lester tovább ontotta a nyelvészeti dolgokat, amikhez Angutának kevés fogalma volt, de azért a professzor próbálta érthetően közölni a hallgatóságával és úgy tűnik poénoknak sem volt hiányában. Talán az antikváriumban is lazábbra vehette volna a figurát, akkor nem végezték volna mindketten a folyóban. Sebaj, majd ma rendezi vele felhős viszonyát. Vagy nem. Ez akkor vált világossá, amikor szóvirágokkal csokorban dobta be, hogy egy zsebmetsző van a közelben. A tömeg reakciója káprázatosan szórakoztató volt, és természetesen Jason sem maradhatott ki a saját zsebében való kutakodásból, hogy vajon megvan-e még a pénztárcája. A tömeg egy kicsit mintha széjjelebb is húzódott volna, mint az éppen táguló világegyetem, de így legalább többnek tűntek. Amikor a fiú a tömeggel együtt nyugodott meg, újra Lester felé nézett. A professzor arca és hangsúlya elárulta őt, de nem sok jelentősége volt, hiszen szándékosan csinálta, különben nem jelentette volna be a zsebmetszőt. Talán ki kellett volna lépnie oldalra és mélyen meghajolnia, mint felkonferált zsebmetsző. Élvezte volna a helyzetet, mivel nem volt valójában az, ő csupán üzletekből lopott, személytől nagyon ritkán. Azonban most nem hazudhatott, hiszen dolga volt Lesterrel és egy ilyen fellépés nyilvánvalóan ebben csak akadály lenne. Sebaj, majd máskor eljátssza. Lester még értekezett néhány percet, majd a hangszóró egyszer csak statikus zörejt és néhány hangfoszlányt hullámoztatott szerteszét. Anguta persze némi fókuszváltással tisztán értette továbbra is, amit a professzor mondott épp csak fogalma sem volt, hogy miről beszél. Talán be kellene iratkoznia hozzá, hogy vegyen néhány nyelvtani leckét. Biztosan nem árthat, és nyilvánvalóan idegesíthetné is vele. Remek szórakozás lenne, csak lehet, túl sokat verekednének egy-egy óra közben. Hamarosan szegény technikusokkal pörlekedik, akik nyilvánvalóan nem tehetnek semmiről. Remek színészi játék meg kell hagyni, persze a dühöt nem kell megjátszania, csak éppen nem miattuk mérges, hanem a Jason nevezető ficsúr miatt, aki nem átall a Karácsonyi énekkel a kezében, mosolyogva, jelenlétével felidegesíteni őt. Hamarosan ledobban a színpadról, Anguta pedig csak tovább mosolyog, ami szélesedni kezd, ahogy Lester a tömeg oszlását kihasználva közelebb szambázik. - Ugyan dehogy, besétáltam és megvettem – mosolya szakadatlan volt, még beszéd közben is igyekezett vidám képet vágni. Nem nagyon kellett megjátszania magát, Lester parázsló szemei szórakoztatták, valamint arcának dühös vonásai is. Leginkább egy felbőszült bikára emlékeztette, ami legszívesebben felöklelné az elektromos kerítés túloldalán vörös pokrócot lebegtető torreádort. Jason és Lester között húzódó korlát azonban képlékeny és pusztán a nyelvész józan eszén áll, vagy bukik, aminek a közelben lézengő szemtanúk szolgáltatták az energiát. – Amúgy sem lett volna esélyem a Grandmore nő ellen. Keresztbe lenyel – vonta meg a vállát. Igaz voltak a közelben emberek, talán Lester néhány kollégája is feszülten várta, hogy néhány szót válthassanak vele az előadásával kapcsolatban, épp ezért Jason óvatosan fogalmazott. - Tudunk – bólintott mosolyogva. - Amúgy nincs rajongói klubom, túl ügyes vagyok - Megejtett egy pimasz vigyort, miközben Lester minden mozdulatára figyelt, hátha meggondolatlanságot művelne - Épp kapóra jött a kis szünet – vonta meg a vállát kedélyesen. – A technika ördöge, ki gondolná, hogy még a huszonegyedik században is előfordulnak hasonlók. Biztosan megtörték a kábelt felcsavarásnál – biggyesztette le ajkait némi keserűséggel. Mivel már nem tudta újra megzavarni Lester előadását energiájának foszlányaival, ezért pajzsán eresztett némi rést, és telepatikusan kezdett el társalogni. - Sok beszélni valónk van, talán előbb le kéne zavarnod az előadásod – bökött fejével a pódium felé, ahol a technikusok próbálták életre kelteni a varázshangot - aztán nyugodtan tárgyalhatunk. De ahogy érzed, felőlem most is arrébb vánszoroghatunk, de nem szeretnék nagyon messzire kerülni a népes társaságtól. Látom rajtad, hogy pipa vagy a múltkori miatt, és nem szeretnék betört koponyával távozni az élők sorából. Na, meg a megbízom is roppant csalódott lenne.
Nem, tényleg nem burkolt üzenet volt, hacsak nem tudat alatt érzékeltem valahogy a bűvészlurkó jelenlétét. Vagy csak véletlen koincidencia. A tolvajnyelvet szoktam emlegetni, kihagyhatatlan része a jelenlegi nyelvi kultúrának. A diákjaim imádják azokat az órákat, amikor a szlenget boncolgatjuk és a "Csá, tesó, mizu a térfeleden" meg hasonlók kerülnek terítékre. Ennél csak a Verbális agresszió témaköre, mikor égieket hozunk össze földiekkel a legkülönbözőbb szexuális pozitrúkat megemlítve és így tovább. Természetesen egy ilyen szabadtéri előadásra nem ezzel készültem. A beszéd utolsó perceiben már azon morfondírozok, hogy a mutatvánnyal talán csak kikapartam a gesztenyét a csenő manónak. Most látja, ki hová nyúl, hol tapogatja ki az értékeit és pár perc múlva szépen begyűjti a tömeg vagyonát apránként. Nem ismertem ki a jellemét, hogy tudjam, mikor lopna és mikor nem. Pokoli egy pali. Rájöttem, hogy hazudik, de hogy miért teszi és mi az igazság, azt úgy titkolja, mint CIA a közel-keleti akciók részleteit. Sőt annál is jobban. Kívülről semmi nem látszik, nem láthatja a közönség, hogy valaki az idegeimre lépett a megjelenésével. Csak Jason veheti észre a fejlettebb érzékeivel és a múltkori találkozásra alapozva. Szép találkozás volt, végigtalálkoztuk a várost, pénztárgépet fejelve, kukákat dobálva és leamortizálva a folyó partját. Meglátjuk, mennyivel lesz drámaibb a mostani ütközésünk. A haragom tényleg nem a kockafejűeknek szól, hanem annak, aki kígyót, békát és még barlangi gőtét is rámkiabált a könyvesboltban meg utána. Tiszteletből többszörösen bukott, azzal húzott fel. Látom, hogy készült a mai látogatásra, első döfésként pont a mindent kirobbantó lopás tárgyát hozta el és úgy tartotta, hogy megkapjam az agyi infarktust, ahogy meglátom. A színpadról lesétálva még nem jönnek oda túl sokan. Akik maradtak, azok várják, hátha megjavul a rendszer. - Azaz megvettem neked, csak te bonyolítottad le a tranzakciót. Mivel az én dollárjaimat használtad fel. Büszke a tettére, hogy megvett egy könyvet lopott pénzből. Azt a könyvet, amit nem sikerült ellopnia. Nagyobb sikere ne legyen az életben, küldöm is rá az ősök átkát. Úgy nézek rá, hogy ha szemmel meg lehetne enni valakit, őt már rég emészteném is. - Nézze meg a stadion! Néhanapján igazat is tud szólni az a kamutól tejfeles szád. De kellemetlen falat vagy ám, megakadnál a csinos kis szőke torkán és kihányna... Nem bánom, hallják csak, amit beszélünk. Törvényt ő sértett akkor, én éppen hogy felhívtam a figyelmet a tettre, mégis ő kapta a farokmasszázst, én pedig egy repülőjegyet, aminek a célállomása az antikvárium terminálja lett. Nem volt túl élvezetes út... - Túl ügyes, hogy híres légy? Vagy túl szerény, hogy hülye légy? Facsarom a szavait, mint ő tette múltkor és ebből aztán 100%-os sértésdzsúz készül, ami garantáltan ártalmas lesz az egészségre. Remélem, hogy nem az enyémre. Az elmélkedésére nem szólok. Szerintem ő se gondolta komolyan. Túl meglepő egybeesés lenne, hogy megjelenik és rögtön csütörtököt mond a technika, pedig vasárnap van. Nem vesztette el az agyát, tud ő olvasni a sorok között, csak nem mindig azt akarja láttatni, amit kellene. A váratlan tettek farkasa. Érzékelem, hogy nyílik a pajzsa. Én egész eddig nem húztam fel és most se teszem. Nem akarok amögé bújni, védekezni, én inkább támadok. Próbálkozom meglátni valamit az érzéseiből vagy a korából. A valódi életkorából, ami akár 100-zal is lehet több a legutóbb bevallottnál. ~A-a~rázom meg a fejemet telepatikusan üzenve. A külső szemlélőnek olyan lehet, mintha nem férne a kobakomba, mit mondott az előbb a törpe. ~Az előadásról zavart le engem a kábeli zűrzavar. Némi segítséggel.~ Érezheti, hogy én voltam az a segítség. Előtte vállalom, csak az emberek előtt kell titkolni az ilyesmit. Főleg mivel újra elkövetem, ha még kell az időhúzás. Nem bánom, hogy rongálom a berendezést, ha arra van szükség. Ha úgy érzem, hogy arra van szükségem. - Srácok, még lehet, hogy defibrillálják a hangtechnikát, de ha nem sikerül, visszajövök pár szóra, rendben van? Itt lesztek, ugye? - szólok a kollégákhoz, akik felbátorodva azon, hogy valakivel beszélek, meg akartak környékezni. - Jól van, rendben van, nem megyünk messzire - mondja az egyikük, a többiek bólogatnak. Jasonnek intek a már centikre nőtt sérójú kobakommal, hogy kövessen. Elmegyünk a sátor mögé, ahol egy kis limonádé és szendvics is be van készítve az előadóknak. - Ti urak, ti urak, ti velsz ebek! Szóljanak kérem, ha sikerült szóra bírni a gombóc fagyit! - kiabálok fel a színpadra és ahogy elhaladok mellette, biztos, ami biztos, rálépek a kábelre, de olyan erőt kifejtve, hogy vége van. Mintha keresztülhúztak volna rajta egy Family Freeze kocsit, ami nem tesz jót a vezetéknek. A színpadon ügyködhetnek, amennyit akarnak, a jel már itt elakad. Pedig még műszerész se vagyok, csak álltam már mikrofon előtt és akadtak ilyen gondok, amikből volt alkalmam tanulni. ~A múltkor direkt a legcsalogatóbb húst lógattad a Bestia elé, hogy előjöjjön és most is elhoztad~nézek szememmel a könyvre. ~Ki a megbízód, akinek passziója a zavarkeltés? Vagy ezzel csak engem tisztelsz meg? Vértestvér... Miért kellett a villámmese? Nem vagyunk sokan, minek tagadjuk ezt a fehér holló vérvonalat? És az ágas-bogas sérülés eljátszása, a sajtpapír meg a többi móka az értelmes párbeszéd helyett?~ Pipa vagyok, ontom magamból a pszichikai füstölgést, jól látja, ha nem csukta be a szemeit. Akik Dasmarinas-ban vadásztak rám, azok nem ilyen módszereket használnak. Esetleg Minneapolis-ból pár haragos küldött egy különleges fajankót, aki hülyébbnek tud mutatkozni bárkinél, hisz szándékosan a legszerényebb elménél is szerényebbet lehet mutatni. A cél egy alattomos, sunyi kompromittáció lehet, olyan kis nőies bosszú. Vagy ebből sem kell semmit elhinni és a pillanat szülte a nagy tervet a kis kreatív dicsrombolóban. Most már lejjebb hangolta a bolond balalajkáját, máshogy szól és kezd csitulni a fenevad is odabent. A végén még lehet vele beszélni, ráadásul ő is ezt akarja.
Anguta megvonta a vállát, majd halkabbra fogta hangját. – Legyőztelek, vannak kultúrák, ahol a vesztesnek át kell adnia mindenét, amit eddig életében megszerzett. Akár még az életével is fizethet, ha a másik úgy kívánja. Szerintem szerencsésnek mondhatod magad, nem gondolod? – kérdő, ugyanakkor nyomatékosító tekintetet villantott fel, miközben szája körül még mindig ott szédelgett a kedélyes mosoly. Úgy tűnt, pont most nem fog Lester nekiesni, ami határozottan jó volt. Tudja ő kontrolálni a bestiáját, ha akarja. Persze volt ideje felkészülni a látogatásra, hiszen írta, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk, bár az elválásuk nem volt épp kellemes, így szerencsés, hogy egyetemi kollégái és diákjai is jelen vannak. Nem valószínű, hogy sokáig megtarthatná az állását, ha egy vézna srácot kezdene el ok nélkül püfölni, ha meg átváltozna közben, akkor Fairbanksből is kicsapnák. Vagy esetleg rosszabb büntetést is kaphatna. Nyilván ezzel Lester is tisztában van, és ez a dolog is bizonyosan frusztrálja. – Egyébként meg, ha jól emlékszem volt ott valami fogadás is – valóban volt, mondjuk csak tíz dollárban és nem a könyv árában, de az mellékes. – Elvégre nem tudtad elvenni tőlem a könyvet szóval jogosan nyertem el a pénzed – hangja halkan, de vidáman csengett. Lester, farkas hallásával gond nélkül érthette a szavakat, míg az emberek csupán foszlányokat hallhattak volna, ha nem kezdtek volna már amúgy is duruzsolásba, meg nevetgélésbe. A professzor persze nem halkította le a hangját, de ez körülmény Angutát nem zavarta a halk beszédben, így továbbra is minimumon válaszolt, de egyáltalán nem érezte magát feszélyezve a változó erejű párbeszéd miatt. - Nem biztos, de mindenképp kikerülnék valamiképp a szervezetéből – grimaszolt egyet, miközben ráncok jelentek meg a homlokán. – Amúgy – kezdett bele komoly képpel. – Szoktam én igazat is mondani. Ha a helyzet megkívánja, mint például ahogy most is – könnyedén és hihetően hazudott, és még az energiáinak áramlását sem kellett manipulálnia, hiszen a pajzsa ekkor még fent volt. Mindössze a tekintetét és a mimikáját kellett őszintének feltűntetnie. - Azt hiszem mindkettő igaz rám. Nem szoktam kérkedni, és ha „kölcsönveszek” valamit, akkor azt általában nem szúrják ki – a professzor még mindig nem hiszi el, hogy visszafizeti az eltulajdonított dolgok árát. Sajnos menthetetlenül csökönyös, nyilván a mentalitásából adódik. - Világos – tényleg az volt. Lesterben forrt a düh és minél előbb le akarta vezetni azt a vézna hímen, és nem kívánta megvárni, amíg az előadása végére ér. Abba is hagyhatta volna, de ilyet a profik nem tesznek, az a szakmai világ blamázsa lenne nyilván, hogy egy témát nem visz végig, hanem a közepénél kettévágja. A nagydarab hím intett a fejével, és Anguta készségesen követte. A parkban nincs olyan hely, ahol ne lenne az embereknek rálátásuk kettejükre, így nem aggódott, hogy agresszivitásba torkolna a beszélgetés. Jason elvigyorodott Lester beszólásán, bár nem tudta, hogy versből idézett részletet, vagy most buggyant elő koponyájából, de mindenesetre szórakoztató volt. Na, meg az is, ahogy a technikusokat bíztatja, miközben talpa alatt még a pázsitos föld is beljebb nyomódott, nem beszélve szerencsétlen kábelről, ami semmiről sem tehetett. Mindig az ártatlanok szenvednek. Néha nagyon tudta utálni a világot emiatt. - Ez egy jó könyv, és még nem olvastam ki – közölte ártatlanul. – Úgy gondoltam, amíg várok, olvasgatok belőle – hazudott, de pocsékul, energiái ugyan nem éreztették (a pajzsa miatt), de telepatikus hangja egyértelművé tette, valamint azt is, hogy tisztában van vele, hogy nem hihető, ahogy előadja. - Ulfred Brandt a neve – ez most teljesen őszintén mondta. Nyugodt és kedélyes társalgása lehet nem lesz a hím ínyére, de attól mert Lester ideges, ő még nyugodt maradhat, ezzel is tovább izzítva a tüzet. – És eltaláltad, szeret zavart okozni, persze nem önös érdekből. Szokták Káoszhozónak, vagy éppen Káoszteremtőnek is nevezni – hébe-hóba, nagyritkán, de fordult már elő. Főleg őrzők aggatták rá, akik a végén átlátták éppen mit művelt már megint. – Egyszer azt mondta, ha járt volna a vikingeknél, nyilván Lokinak is nevezték volna. – Jason egy pillanatra úgy tett, mint, aki elgondolkodott, majd még hozzáfűzte. – Tőle loptam a Káoszteremtő nevet, amit a cetlire írtam, de… el ne mond neki. Mérges lenne, ha megtudná. - Anguta vegyes érzelmekkel fogadta legbelül, hogy lebukott. Egyrészt örült, hogy Lester átlátott rajta, másrészt viszont akkor nem lesz a továbbiakban hihető a korához tartozó sebesség. Tagadni, tagadni és tagadni. Az mindig hatásos. – Ami viszont a vérvonalamat illeti, azt elhibáztad – küldte a másik tudatába hihetően. Kíváncsi lett volna, min bukott le, de ha megkérdezné, akár még csak burkoltan is, az felérne egy vallomással. – Az eltaknyolásomhoz azonban minden elismerésem. Nem hittem volna, hogy átlátsz rajta – megvonta volna a vállát, de telepatikus üzenetváltáskor hülyén szokott kijönni. – Mi buktatott le? – persze voltak sejtései, mint például, hogy egy adrenalin hajszolta farkas talán nem állna meg egy bosszantó ágat kihalászni a mellkasából, miközben az életéért küzd, ezt azonban megtartotta magának. Kíváncsi volt Lester válaszára. Nyilván a hím sokszor átrágta magában, hogy volt képes veszteni, és talán még el is játszotta párszor, hogy egy akkora ág képes-e komoly gondot okozni bárkinek is. – Ami a cetlizést illeti, azt hiszem egyértelmű. Ha felébredsz, és ott vagyok, megint nekem esel, és az oldalamat már felszántottad, valamint fáradt is voltam. Nem akartam meghalni aznap, azt hiszem ez érthető – nyilvánvalóan az volt, ezt Lesternek is be kell látnia. – Fel kellett mérjelek, azért volt a lopás, amit kiszúrtál. Sajnálatos módon, csak részben volt Ulfred megelégedve, miután lejátszottam neki a találkozásunkat a tudatában. Persze én kommentáltam, de nincs okom hazudni neki és ezt ő is tudja – bolond ember az, ki magának is hazudik. Anguta már korábban megérezte a szendvics és üdítő illatot, de most, hogy Lester hátra vezette, telepatikus beszélgetésük közben felvett egy felvágottasat és majszolni kezdte, amennyiben a hím nem verte ki egyből a kezéből, valamint üdítőt is kortyolt hozzá. Hát elvégre az egyik előadóval van, ilyenkor szabad az ilyet, és még csak nem is minősül lopásnak.
Erő alapú kultúrák, ez valahol szimpatikus is, nagyon szimpatikus és azt hiszem, el tudnám képzelni magam egy ilyenben, de az csak fantasy. Ennyi erővel mehetnék Mordorba is orkokat irtani, mert az is egy fantáziavilág. ~Ne áhítozz hálára azért, hogy nem sikerült megbosszulnom a provokációdat. Érd be azzal, hogy pusztuljka helyett vizsgálati alanynak látlak inkább.~ A büszkeség jártatja a száját. Tudom, hogy nem győzném le, mégis hangoztatnom kell, hogy nem is akarom. Úgy könnyebben elviselhető a kudarc. Lehet, hogy lesz még ebből elismerés is, ha többször demonstrálja, hisz a földre kényszerítésből én nagyon is értek. A másik része pedig, hogy mikor már láttam a furcsaság fáját a düh erdejétől, akkor gondolkodni kezdtem és nem tudtam megfejteni a bolond kobold indítékait. Ha szétvágom, sose derül ki, mit akart. Ez igazából ma tudatosult bennem és közrejátszott benne az is, hogy a tömeg előtt keresett meg, itt pedig nem játszhatjuk le a szörnyek háborúját és muszáj volt az emberi térfelemnek nagyobb tisztaságot biztosítani. A Bestia még járkál, körbe-körbe ténfereg szemmel tartva a kis fickót, de még nem ugrik. - Az emlékeid kissé csalnak, te meg nagyon. Abban fogadtunk, hogy meg tudlak motozni és elismerem, hogy nem sikerült. Gondolatban még hozzáteszek egy fontos, de lepel alá való csekélységet: ~A fair play értelmében pedig nem veszem motozásnak azt, hogy a borítatlan tested elárulta, nem rejtesz semmit és a profi testátvizsgálásnak az se felel meg, mikor egymás hegyén-hátán vágtuk és szorongattuk a másik farkasát. Illetve a tiédet, mert tükröt játszottam ott a víz alatt. Ugye, rémlik?~ Aki elkezdené magyarázni, hogy de az motozás volt, azt lecsapnám, mint Zsugás Jimmy a piros ászt. Dolgoztam bodyguardként és én pontosan tudom, mit kell nyomni, simítani, hogy a diszkréció megőrzése mellett történjen meg a teljes átvilágítás. A haragom pedig nem öli meg az egyenesség iránti lángoló szeretetemet, én képes vagyok magammal szemben is kőkemény lenni. Vesztettem, nem tagadom. - Szóval nem hazugság, hogy néha igazat is mondasz. Ez még egy könnyen elképzelhető tény, kérdés az, hogy mikor tartasz még ilyen kivételes alkalmakat? Arról nem győzött meg, hogy ami ezután következik, annak hihetek. Nem szagolok ki mindent és cihomókus se vagyok, nem szórom ki a pattanások összetöpörödéséből a cihózist. Én az érdekek és célok, a motivációk és az emberismeretem alapján ítélek, az pedig azt súgja, hogy Jasoné a Grimm testvérek szavahihetőségével vetekszik. A backstage-ben máris kezdődik a vetítés. Csak kiröhögöm kihzott testtartással és csípőre tett kézzel. Az orrom elé tolja a lopott könyvet, ami már a tulajdona, fixíroz a tömeg széléről és utána azt mondja, ő csak olvasgatni akart, amíg megvár... A hangja se meggyőző, értelem pedig végképp nincs az egészben. Nosza az arcába egy hasonlóan true story-t! - Igen, én pedig a Kheopsz-piramisban lakom és csak átugrottam egy gesztenyepüréért Indiába, de rossz irányba fordultam az első Strabucks-nál, így kerültem Fairbanks-be. Amúgy most bizonyítottad, hogy képes vagy igazmondó juhásszá avanzsálni: ez tényleg egy jó könyv. Mást nem hiszek el neki, hanem lelki mikroszkópommal kutatom, hogy ennek a pulinak melyik az eleje? Mi a mese tanulsága? Provokál és tagad, hogy még jobban provokálhasson? Egyszer már bevált, de most társalogni akarok vele. A fenevad már megint vicsorog, mert hergelik, de felemelem a belső mutatóujjamat és rászólok, hogy "Nem szabad!" ~Ulfred Brandt? Hová valósi a germán nevezetű béradód?~ Ez a név az ismeretlenség ködébe vész, legfeljebb egy eltitkolt haragosom viselheti vagy olyan, akit én más megszólítással ismerek. A fél világot magamra haragítottam már és a sértődést féltett kincsként őrizgető szánalomtömbök képesek lehetnek megkerestetni engem. De így? Mint Darwin evolúciótanából, ebből a történetből is hiányzik egy fontos láncszem. - Kinek az érdekét szolgálja, ha nem a sajátját? És mennyit fizet neked a Sötétség Hercege? Nem, nem Ozzy Osbourne-ra gondolok. A beszélgetésünket itt senki nem hallja, de ha hallaná, akkor se értené. A legneccesebb dolgokat fejben adjuk át, amit mégis kimondunk, abból a már említett Káoszon kívül semmit nem hoznának ki a fülesbaglyok. Ez a leírás illik sok alakra, akit ismertem, de valakinek a felbérelése irritatív mókázásra nem illik a profiljukba. Sanda gyanú, hogy itt a királyi első szám harmadik személy dugta ki fejét a föld alól, de erről még meg kell bizonyosodnom. - Ha a vikingeknél nem járt, akkor merre sétálgatott a kis kék bolygónkon? A lényeget ragadom ki, nem a mitológiai utalásra tapadok rá. Nem vagyok profi a normann világból, pár szereplőt ismerek. Az említett istenség a nagy intrikus volt, igazi antropomorf fekáliakavargató, akit később a sátánnal is azonosítottak. Egyáltalán nem érdekel most Vejnemöjnen és a hasonló jégcsapszakállú ősentitások világa, nem is firtatom. ~És te mit hibáztál el? Villámsebesség cikkcakkozott végig az utcákon előttem, de emberi kar fonódott a nyakam köré, míg a karmolásokat szőrmókhát állta. Nem a vérvonalad a kérdés, hanem az, hogy mennyivel előzted meg Benjamin Franklint a megszületés versenyében?~ Olyan sebességre intravénás spurimágia nélkül csak a csúcskorú farkasok képesek, ezért kérdezem, hogy a XVIII. századi alkotó előtti időkből származik vagy kortársa volt-e? A káosz túl egyszerű magyarázat erre. Arra apellálhat, hogy nem vagyok bonyolult lélek és hiszek a nihilben. Nem, én magamban hiszek. Tudom, mit láttam. ~Találd ki, trükkmester! Műhelytitkok gyöngyeit nem dobom a házisertések elé.~ Egyszerűen nem volt életszerű a történés és erre utólag jöttem rá. A harc hevében fel sem tűnt. Egyébként meg... Tudom, hogy bármit mondanék, kimagyarázná és tovább csiszolná a stratégiáját. Megismerné a gondolkodásomat még jobban és adaptálná a kis simlijeit, hogy átverjen a palánkon, mint Zsugás Jimmy a kezdő pókerarcokat. Ezt a játékot nem játsszuk. A Bestiám is így gondolja, csak morgások és acsargás közepette villanó fogakkal jelezné. Kushadj, te odabenn! - Nos, nagy építészmester, aki colstokkal méregettél, milyen monumentumot akarsz felhúzni? A téma nem úgy szólt, hogy miért mentél el. Azt csak a kesergő blues nagyjai tudják hitelesen megkérdezni, én meg csak egyszerű hallgatójuk vagyok, nem utánzójuk. Mit akartál elérni egy írásos üzenettel? Mitől járt volna örömtáncot a Nagy Testvér és mi hajtja őt pont utánam? Melyik nőjébe mélyesztettem bele a méretes méregfogamat, hogy így irigykedik?~ A történet egyre kuszább és érzem, hogy olyan vágányra terelődik, aminek végén a nagy semmi van, a füves pampa, de antilopok nélkül. A górcső alá nem Charlie angyalának megbízója való, hanem maga az elcseszett angyal. Ha nem Charlie-nak hívják véletlenül. Utoljára kérdeztem Ulfredről. A csuklóját meg zsigerből elkapom, ahogy az asztalhoz nyúl. Az érintkezéstől beindul a vadállat is és nekiugrana, de megint rápirítok, hogy "Ül!" ~Nem a tiéd, öregúr! Elhiszem, hogy hajt a szarkák vérvonala, de ha kell, kérj inkább. Képes vagy megtenni?~
- Nekem aztán mindegy – vonta meg a vállát, elhúzott szájjal. Ha nem akar hálás lenni az életéért, azaz ő dolga, végül is csak annyit tett, hogy megkímélte, holott akár meg is ölhette volna. Alapítóként nyilván lett volna joga hozzá, hogy egy érdemtelent megfosszon az adománytól, igaz Lester nem tűnt annak, csak kicsit forrófejűnek. A jog persze nem jogosít fel sok mindenre, legalábbis Anguta sohasem szeretett bármit jogalapon tenni. Ha valaki az életével fizetett, az többnyire nem azon múlt, hogy joga volt-e elvenni az életét, hanem azon, hogy megérdemelte-e a halált. Lesterről pedig még csak annyit tud, hogy intelligens, vehemens és talán gyereket és nőket ölt valamikor. Ezt persze nem hitte el teljesen, de mindenesetre aggasztó volt, hogy ilyen választ adott neki a folyóparton. Lehet van benne valami, és ha ez valóban így volt, aligha tarthatja meg a farkasát, de ez még a jövő zenéje. előbb természetesen ki kell húzni belőle az információt valamiképp. - Valóban? – ráncolta homlokát meglepetésében. Meglehet, hogy ebben fogadtak volna? Mármint, ha kezet ráztak volna. Arra emlékezett, hogy a fogadás első állomása szerint az eladónőre tippelt Anguta, hogy nem fogja majd megmotozni, aztán erre Lester mondott valamit, de nem rémlett neki, hogy neki is meg kellett volna-e motoznia, vagy csak elvenni tőle a könyvet. Az utóbbira gondolt, de lehet téved. Nem ez lenne az első eset, ráadásul elég sok szarság jött össze a Vörös Hold miatt, nem csoda, ha kiugrott néhány jelentéktelen részlet az elméjéből. – Mindegy, nyertem és ugyebár a történelmet a győztesek írják – vigyorodott el, még a fogait is kivillantotta. Remélte nem sikerült olyan fennhéjázóra, hogy Lester ki akarja verni őket rögvest. - Igen rémlik, utólag már eléggé tetszett. Akkor kicsit felhúzott, de igazán tehetséges vagy – a tehetséges részét őszintén is gondolta. Mindig jó látni, ha egy leszármazott ügyesen használja a képességeit. – Arról volt szó, hogy megmotozol – már, ha arról volt szó, de nem akart leállni ezen kötekedni. - nem arról, hogy a pénztárból kivánszorgásod közben látod-e, hogy van-e nálam Dickens – Anguta gondolatban válaszolt a telepatikus üzenetre, bár semmi olyat nem mondott, ami ezt indokolta volna. - Mindig, amikor szükséges – közölte könnyedén. – Nálad nem volt az, miért is lett volna? Hiszen nem is ismertelek, csupán egy munka voltál, amit el kellett végezni. Most azonban eljött az őszinteség ideje – hát részben, de ezt nem kell feltétlen tudnia. Nyilván nem fogja elárulni, hogy valójában kicsoda, mivel nem szerette volna, ha szegény Lester a teher alatt összeroppanna, bár ettől talán nem kellett félteni. - Óh – húzta ki magát kissé meglepetten, majd zavart tekintettel Lesterre nézett. – Elég sokat utaztál egy gesztenyepüréért, de hát – vonta meg a vállát egykedvűen - minden farkasnak van egy-két stiklije. – Néhánynak meg több is, ahogy Angutának is van egy jó pár, amit az évszázadok során felszedett, mint például a hazudozással járó öröm, ami elöntötte, vagy a gyilkosságok túlságosan szigorú büntetése. Persze számára egyáltalán nem szigorú, de a farkastársadalom számára talán kicsit bosszantó lehet, hogy emberevésért képes a legmagasabb rangúakat is eltetetni láb alól. De, hát ez van, ha egyszer nem bírja elviselni, hogy a leszármazottak erre vetemednek, hát mit lehet tenni? - Nem tudom pontosan hol született, de Németország északi részén, valahol Himmelpforten közelében – lehet, hogy az angol nyelv professzora, de nyilván ért valamennyit németül is, így nem fordította le a település nevét neki, meg hát amúgy sem lényeges, csak érdekes. - Természetesen a Nagy Egész érdekét, amit mi földi halandók fel sem foghatunk, hát… egyébként Ulfred is homályban tapogatózik sokszor – mi az, hogy. Anguta azt sem tudta, hogy vajon miért rendelték az alapítókat Fairbanksba, de legalább a többiek sem tudják, ami valamelyest azért könnyebbé tette elviselni a tudatlanságot. – Eleget, de attól, mert szereti a káoszt még nem lesz egyből a Sátán – mondta kissé elgondolkodva, mert ebben azért nem volt egészen biztos. Valakik számára nyilván felért volna az Antikrisztussal, de azok általában nem ismerték meg, így nem gondolhatták annak. Az őrzők pedig csak hálásak voltak a fékevesztett elemek kiiktatása miatt. - Ez jó kérdés. Azt hiszem járt Közép-Európában, a Közel-Keleten is megfordult, egészen Indiáig is eljutott, aztán ha jól rémlik Ausztráliban élt pár évig, meg jó néhányat lehúzott a pff… Távolban, aztán Amerikába ment – nem igazán érdekelte, hogy elárulta Lesternek a szellemvilágos tartózkodását, hiszen amúgy sem értheti meg ennyiből, és inkább fogja majd annak betudni, hogy lövése sincs Jasonnak, hogy a mestere merre leledzett Ausztrália után. Jason felhúzta a szemöldökét és szolidan felnevetett. – Nyilván agyadra ment az oxigén hiány – csóválta kissé meg fejét, miközben visszaemlékezett miként is zajlott le a víz alatti birkózás. – Előbb emberré változtam, aztán megragadtam a nyakad. Ebben nincs semmi morfság. Miután elkezdtél hadonászni, utána változtattam a hátam farkassá, amit ha jól tudom, minden egyes farkas képes megtenni – hát nem, mindenestre Anguta túl sokat élt morfként, így neki ez teljesen természetes volt. Sajnos ezt elbaszta, de mindegy talán Lester bekajálja a sztorit, fene gondolta, hogy fuldoklás közben ez lesz a legnagyobb problémája. – Amúgy 250 körüli Benjo és köztem a korkülönbség, de ő született előbb sajnálatos módon. Hidd el, ha öregebb lennék, nem vesztegetném az időmet rád. Inkább egy falka élére állva élném az alfák gyöngyéletét. Amúgy meg… nem tudom, hogy nézhettél ki belőlem többet. A farkasok is öregszenek, csak kicsit lassabban. Esélytelen lenne kétszázötven évesen így kinéznem nem gondolod? – ja, hát elég mókás lenne, ha egy farkas húsznak nézne ki három évszázaddal a háta mögött. Anguta is csak a feltámasztásnak köszönhette, semmi másnak. - Szavaid roppant sértőek kezdenek lenni – húzta kelletlen grimaszba a száját, majd újra mosolyt fakasztott arcára. – De, mindegy, ha nem akarod elárulni a te dolgot, amúgy is csak kíváncsi voltam semmi több – hangja kissé sértődötten csenghetett, bár egyáltalán nem gondolta így. Igazából jól szórakozott, még a morfságának felismerése ellenére is, valamint Lester belső harcát a farkasával is érzékelte a résnyi pajzs mögül, ami szintén szórakoztatta. Persze közben figyelt is, mikor kell esetleg beavatkozni, azonban eddig Lester állt nyerésre a bestiával szemben. Nem lesz itt gond. - Szóval felkeltettük az érdeklődésed – nem kérdés volt - bár annak is beillett volna - hanem ténymegállapítás. – Nem sokat mondhatok, de annyit igen, hogy a pozíciódból adódóan van rád… hát nem mondanám, hogy szükség, inkább… egy lehetőség vagy csupán – Jason megejtett egy grimaszvigyort, majd ahogy a szendvicsért nyúlt meglepetésében felkiáltott. - Hé, normális vagy? – szemei kikerekedtek, keze megfeszült és pajzsát lejjebb eresztette, mint, aki a másik bestiája után kutat, hogy vajon elvesztette-e a kontrolt, persze Anguta érezte, hogy szó sincs róla. Lester csupán nem szereti, ha valaki elveszi, ami a másé. Angutának nem voltak ilyen aggályai, őt csupán az emberölés tudta kihozni a sodrából, amiben talán Lesternek volt bőven része. Lehet sok időbe fog telni, talán kevésbe, de kideríti, az igazságot. Jason rendezte riadt ábrázatát és befeszített, ökölbe szorított karját meglazította. – Kérhetnék szépen egy szendvicset? – Anguta úgy érezte, ennél gúnyosabb hangnemben fel sem tehette volna a kérdést. Fejét közben idegesítően döntögette jobbra-balra, mint valami hisztis picsa, végzős szépségkirálynő, aki éppen egy szerencsétlen gólyát égetett be valami rohadt szar poénnal, amin csak a sleppje volt képes jóízűt kacagni.
Mint aki áram alatt lévő vezeték fogását próbálgatja, úgy rándul meg az orzó torzó válla és a szája széle leesik, mint létminimum a fejlődő országokban. Valamiért nem túl hihető nekem az, hogy ilyen könnyen lemond az igazáról, hisz ha akar érte csörtét vívni, akkor megteszi tölcsérben megforgatott szótöredékekkel. Majdnem akkora zsonglőr, mint én, csak épp más hajtja. - Annyit hazárdírozol, hogy már nem is emlékszel, kivel miben fogadtál? Akinek esze nincs, notesze legyen! És retesze, ami mögé elzárja, nehogy ellopja valaki, aki értékes írásokra vágyik. Megint megkopogtatom a könyvecskéjét jelezve, hogy itt bizony rá gondolok. Az egója ismét kivillantja fogait az eddig sem szerénykedő szájak fedezékéből. Szívesen játszatnék a fogsor tagjaival körmérkőzést a bentmaradásért, de egyelőre a szavak mezejére terelem a csatát. - A történetírók dicsfénye pedig hanyatlik, midőn új győztesek kerekednek felül a korábbi győzteseken. Plutarkhosz ideje elmúlt, ahogy a krónikásoké is, a hódítók meghódították a korábbi hódoltatókat és ez így megy mindig. Én is voltam bajnok, nagy betűvel Bajnok, aztán másnap már kölyökké fokoztak le. Megint a szamárlétrán araszolok felfelé és ami emberi léptékben gyorsan ment, az a farkasoknál lassú, de tovább is él. Itt már évszázadokról beszélünk és az, hogy még élek, mindenképp a győztesek közé sorol. ~Mit akarnak előcsalni a pozitív kritikáid?~ A dícséret pisztolygolyóival eddig nem igazán lövöldözött. Esetleg egy tisztelgés ez a vérvonal előtt, amihez ő is tartozik, bár tagadja. Tipikus burkolt önfényezés. A testtapizás témáját már unom és a lerágott csontot egyszerűen nem szopogatom tovább, mert már nem jön belőle semmi táplálék. Mesék a megbízóról, Robin Masters, Charlie, Columboné vagy Ulfred Brandt, egy kutya. Messziről jött ember messzeségben hagyott ismerőse, bármit állíthat róla, nem dől le a szobor a talapzatról. Legfeljebb megtisztelik a galambok és én is. - Őszinteség Őnagysága a legkedvesebb szeretőm, imádom a meztelen igazságát, és mint látom, te pedig szereted a kihívásokat, hisz egy kényszeres hazudozónak ez bizony maga a fedettpályás véraláfutás olimpiai megmérettetése! A beszéd legyen egyenesebb a vízmértéknél, én ezt vallom. A hátsó szándékkal teli emberek és farkasok hátsójával pedig olyan szándékom van, hogy szétrúgom azt, mint szottyadt focilabdát a bikaerejű centerhalf. A hazug manónak nem sok mindent tudtam eddig elhinni, kész kódfejtés értelmezni őt. Annyi szent, hogy nem sok füllentősebbet ismertem a felnőtt egyedek közül és még kevesebb volt olyan kiismerhetetlen, mint ő. Én az őszinteséggel csókolózom, ő pedig talán tényleg a káosszal, de simán megcsalja. - Másoknak pedig stikkje, egyesek még gyűjtik is - a szemeimmel és a fejemmel rá célozgatok. Odabent úgy viselkednek az indíttatás parányi összetevői, mint egy doboz rajzszeg a mosógépben 40 fokos program alatt. Ágyúgolyófutam, őrült rohanás, illegális gyorsulási verseny cél nélkül. Legalábbis nekem biztos nem cél az, amit ő kitűzött, mint nagy tüdejű hegymászó az amcsi zászlót 8 kilométer magasságban. A megbízóról szőtt mesék helyett inkább boncolgassuk az ő rasztaszerűen boncolhatatlan lelkivilágát és élete viszontagságait! - Te merrefelé sírtad tele anyád gyermekágyát? Himmelpfortenről nekem hirtelen a nácik jutnak eszembe. Mikor megszülettem, minden germanizmus az épp legyőzött őrült bajszos birodalmát idézte és az ilyen gyerekkori archetípusok mélyen beégnek a memóriába. Egy fantom a németektől, lehet bárki bárhonnan. Nem értem a falu avagy város nevét, mert a teutonok sose voltak kedvenceim, pár szót tudok csak a nyelvükön, azok között pedig ez nem szerepel. ~És mondd, te látássérültet utánzóan manccsal tájékozódó, a Nagy Egészből mit fog fel a te Kis Részed?~ Az ilyen szólamokkal filozófiai könyveket lehet kiadni, könyvsorozatokat és senki nem fog rájönni, hogy ért-e egyáltalán valamit belőle avagy csak a szélhámos frázispuffogtatás mestere. Meg tudja vajon magyarázni, mire gondolt vagy megint csak ellőtt egy báránykát, hátha elkezdem őket megszámolni és elalszik közben a józan ítélőképességem. ~Ezt az útvonalat te is végigjártad? Említhetnél néhány állomást, úgy hitelesebb lesz a túrabeszámoló. És ennyi idősen hová tékozoltad el a vagyonodat? A lopás szeretetének oltárán áldoztad fel netalántán?~ Legutóbb demonstrálta nekem az erejét és a gyorsaságát, tudom, hogy öregkorú már. Felélte, veszni hagyta vagy meg sem szerezte azt, amiről beszélek, ezt szeretném tudni. Nem mondok példákat, rá bízom, hogy villantsa fel az útinapló egyes helyszíneit és esetleg én is mondok neki olyan városkákat, amik élvezhették Dr. Lester J. Edison híres-neves beszédstílusát. A Távol jelenthet bármit, Kuala Lumpurt vagy Chicago külvárosát és én is tudok olyan helyet, amire jobb szót nem találhatok. A "túlvilág" megnevezés sem hozza a képzelet számára sokkal tapinthatóbb közelségbe. ~Támadás a legjobb védekezés, de próbáld ki egyszer ezt egy erőben hozzád közelítő harcossal és meglátod, mi lesz a vége~ Tompítás nélkül nem támadás a védekezés, ezt megtanultam Florida-ban. A Bestiám már teljes fogsorát összenyálazza, úszik a dühben. Az álneveken tengődő engem akar palira venni, mikor ő beszél képtelen képességekről. ~Hányszor merültél már le? Nem pötyögős telefonnal, hanem tüdővel. Szerinted az Alice Csodaországban történetét képes megírni egy fuldokló?~ Az agy tompulhat, mint a túlhasznált fejsze feje és kieshetnek részletek, de hogy másik filmszalagot fűznek be olyankor, az nem túl gyakori. Magamat ismerve semmiképp sem. A szimatom nem szagolja ki a délutáni matinét, de a logikám elég jó és a drótkerítésén ez a húscafat bizony fennakadt, hiába akarta átdobni a Bestiámat adrenalinbombával etető Hans-Christian Andersen. ~Nekem aztán mindegy, hogy hány éves banjo, mandolin vagy tekerőlant bevonásával adod elő itt a trubadúrlírát, de amit összeténykedtél, az nem egy korombeli bundás repertoárjába illik. Alfának meg összeszedettebb farkasok valók, nem ilyenek, akiket kanállal kell egybekaparni, mert egyik fülük ott, ahol a másik szemük~ Isten óvja Amerikát attól a Falkától, amelyiket ő vezeti! Nem hiszem el, hogy olyan determinált, hogy képes komolyan gondolni, amit mondott. ~Öreg farkas nem vén farkas, még a Vének Tanácsába se kerül be mindenki, csak az alkalmasok, kiknek erre alkalma sok. Lehet, hogy esélytelen úgy kinézned, ahogy benézel az én világomba, de bűvésztrükköt már mutattál eddig is.~ Tényleg nem értem, paranormális jelenségekkel van tele a múltkori találkozásunk is és a mai úgyszintén. Ennek ellenére fogadnék a saját életemre is, hogy ez a pondrócska előttem az én életkorom sokszorosát hagyta már a 38-as lábai mögött. Ha fiatalon ilyet tud... Hoppá, felizzik a villanykörte az elmémben, új gondolatot jelezve! Az anchorage-i gyógyítónál láttam olyan főzeteket, amik csodákat műveltek erővel, regenerációval, megduplázva, triplázva, négyzetre emelve azt. Lehetséges, hogy doppingol a manó, akkor viszont olyat használ, mint a fagyálló. Nem szagoltam semmi idegen anyagot, ismeretlen kipárolgást. Aki nem kérdez, az nem biztos, hogy kap választ. Vagy biztos nem. ~Vizeletvizsgálatot nem kell végezni, de áruld el akkor, milyen varázsszteroidokat használsz?~ Az egy külön érdekesség, hogy miért vesztegeti rám az idejét. Nem a megbízó miatt, hisz most arra hivatkozna, nem belső indíttatásra. Rejtélyesebb, mint a Bermuda-háromszög, komolyan mondom! A tantuszra nem adtam ejtőernyőt, mégis csak most kezdi érezni, hogy sértéseket rejtettem el a sorok közt? Ez imponál, megint visszacsatolást kapok, hogy gyönyörű sormintákba tudom ölteni a maró gúnyt és fel se tűnik, csak mikor már mélyre harapott. Vagy őt minősíti, de inkább magamat fényezem vele, az jobban esik. ~Pozíció? Egy állócsillag testhelyzete? Vagy csak az egyetem falai közé akarod bekuncsorogni magadat?~ Az egóm szép nagyra nőtt, nagyobbra, mint én, de azt tudom, hogy itt egy megtűrt vagyok, a 3 T-ből a 2., a középső, ami egy biztos pont. Nem a legjobb, nem a legrosszabb. Feltűnésmentes és megbízható, a harmatos átlag posványából nézeget ki, akármilyen rossz is ezt elismerni. Még dolgoznia kell a Falkának, hogy olyan nagyon akarjak asszimilálódni. Egy biztos, ha ez jelenti a pozíciót és balekot keres, akkor egy harapós kedvű Fenevadat fog találni, mert egyre jobban rángatja a pórázt az én foltos farkaskám. Vagy dönthetek úgy, hogy megint esti mesét hallok késő délután és egyszerűen forró vizet akar önteni a kopaszra. Vagy gördeszkát lopni. Ceruzaelemboltot nyitni. A leglehetetlenebb indítékokat is el tudom már képzelni. ~Ne magadból indulj ki, Eredő Ernest!~szólok rá visszafordítva a bolondság vádját. Itt ő meghívott vendég és nem adtam engedélyt arra, amire én is csak úgy kaptam. Élvezem, hogy kikényszerítem belőle a megalázkodó kérést vallatólámpa nélkül is. Gyorsabb, erősebb és rondább is nálam, de képes ezt megtenni. Igaz, hogy olyan hangsúllyal, amitől a belső Állatkám már tátja is a pofáját, hogy kettéharapja Jasont. Maga alá gyűr az érzés, hogy ezt nekem el kell tűrnöm. A hófödte alaszkai hegyek sipkájának tűhegyes csúcsát már, hát dehogy megyek át vágóhídi házijuhba! A kezem a csuklóról a póló nyakára vetődik és megszorítom a showman muksó felsője felsőrészét: - A kérésed visszautasításra talált, mert visszataszító vagy, akár egy tál szétrobbant békabelsőség! Minek kellett álnevekkel dobálóznod, Montgomery Orrbaveri? Mi a célja az ostoba játékodnak? Lehet, hogy pont ez, ingerelni akar és sajnos ismerve magamat, tud is. Na, doktor úr, ragadd meg azt a pórázt még egyszer és rántsd vissza az acsarkodó dögöt, mielőtt kijönnek a tetovált állatvédelmisek! Újra fényleni kezd az energiatakarékos izzó, amit az agresszív természetem állított takarékra. A testi fenyítés nem hat kényszerítően olyan valakire, aki erőn felül erős. A szánalomérzetét kell megbolygatni, mint termeszvárat repeszgránáttal. Előrelököm és elvonulok onnan, mint költözőmadarak dél felé, csak éppenséggel én a forró Afrika helyett a jól tisztított, ám farkasorr számára így is bűzös mobilwc-t választom. A konténer felé igyekezve még visszamorgok telepatikusan: ~Inspiráló mivoltod tagadhatatlan: hánynom kell tőled...~ Csakhogy nem az következik, legalábbis nem ebben az értelmében. A kisded labdadobálásaitól már tényleg okád az attitűdöm, de répa és húspép, meg félig emésztett bomlandók helyett egy trükköt lök ki a szájából az elmém. Mindjárt kiderül, hogy az én reakcióm lesznek-e érdekesek és hogy milyen történetekkel áll elő, ha olyan események történnek, amikre még az pszichotikusan kreatív szürkeállománya sem készült fel...
- Tudhatnád, hogy van noteszem – ütögette meg farzsebét, miközben komoly ábrázattal nézte a hímet. – Abból voltak a lapok, amiket nálad hagytam – sohasem vette túl komolyan a fiatalok sértegetését, ezért nem is igazán foglalkozott Lester szavainak ezen részével. Nyilván zabos, amiért sikerült legyőznie, meg hát a könyv miatt is mérges lehet. Teljesen érthető, hogy verbálisan próbálja őt legyőzni, ha már fizikailag nem ment neki. Az emlékek meg kophatnak idővel, főleg hétszáz fölött. - Valóban – vigyorodott el – de ennek nem sok jelentősége van. Vesztettél és kész. Inkább törődj bele – vonta meg a vállát. Lehet, hogy már beletörődött, de valamiért ragaszkodik ahhoz, hogy Jason sem fog mindig győztesen kikerülni a játszmáiból. Ez bizonyosan így van, de jelen pillanatban ez semmit sem számít, valószínűleg pusztán háborgó lelkének esik jól, ha ezzel traktálhatja Jasont. - Semmit – küldte gondolatban. – Pusztán tetszett, amit láttam. Ennyi – ez tényleg igaz volt. Jó volt látni, hogy milyen gyorsan és pontosan fel tudta venni az alakját, pedig csak pillanatokra kerülhetett a szeme elé. Miért ilyen gyanakvó vajon Lester? Azt hiszi, hogy ezzel is célja van? Meglehet. Esetleg arra gondol, hogy ilyen ügyetlenül szeretne a bizalmába férkőzni? Talán igen, de elég ostoba gondolatmenet lenne, ha ezt feltételezné, miután majdnem vízbe fojtotta, majd ellopta a pénzét – aminek egy részét persze fogadáson tisztességesen elnyerte. - Kényszeres? – halkan kuncogott fel a megjegyzésén, bár nem hitte, hogy valóban kényszeres lenne. Igaz, élvezi, ha átverhet valakit és sűrűn hazudik, még akkor is, ha nem lenne muszáj, de hát mutassanak neki egyetlen farkast, aki 716 évvel a háta mögött nem dobja fel a napjait némi füllentéssel. Amúgy is, elég álszent őszintének neveznie magát, amikor minden ember előtt hazudni kényszerül, amikor az élete szóba kerül. – Te lehetsz a kivétel az összes farkas közül. Nyilván minden egyes embernek elregéled hatalmas őszinteségedben, hogy lakozik benned egy szellemfarkas, nemde? – habár gondolatban közölte vele, arcára gúnyos vigyort varázsolt. A farkaslét és az őszinteség, nem fér meg egymás mellett. Régen, amikor megszületett persze még más volt a helyzet. Akkor nyíltan harapott be embereket, az egész falu szeme láttára, de mára már lehetetlen ilyet tenni. Ott helyben megpróbálnák felkoncolni, aminek nem túlságosan örülne. Ráadásul a huszonegyedik században akár egy egész várost elsöpörhetnének a föld színéről, ha esetleg kiderülne, hogy farkas lélekkel rendelkező emberek lakják. Anguta csak elvigyorodott, aprót bólintott és elégedett grimasszal adott igazat Lester célozgatására. - Nashville-ben – mondta könnyedén. Mindenkinek azt hazudta, hogy onnan származott, ezért kár lett volna Lesternek mást mondani. – És te? – ez igazából kevésbé érdekelte. Ha van róla adat, az őrzők biztosan tudni fogják, hol született, ha meg nincs, vagy ellentmondásos, akkor nyilván a többi város őrzőinek kamuzott valamit az őszinteség fellegvára. Könnyedén hazudhat most is, nem fogja firtatni, persze tudni fogja, ha próbálkozik vele, de semmi esetre sem kezdi el a számára jelentéktelen információ kicsikarását. - Sajnos elég keveset. Ulfred nem mindenbe avat be – rázta volna kelletlenül a fejét, de inkább csak úgy tett telepatikus társalgás közben, mint aki a parkban gyönyörködik kósza pillantásokkal. – Néhány részlet világos, néhány pedig homály, de mindig elég infót kapok, hogy a feladatom elvégezzem – ez még igaz is volt, hiszen sokszor Anguta sem tudja, hogy mi fog kisülni egy adott helyzetből, mint, ahogy azt sem tippelte volna előre be, hogy Lesterrel való első találkozása a Chenában fog véget érni meztelen fürdőzés közepette. Az élet váratlan és csodás meglepetései, ezekért érdemes élni, na meg a sok hazugságért, amit elsüthet közben. - Dehogyis, csak mesélte merre járt, a vagyonomat meg beadtam egy jótékonysági alapba. „Mentsük meg a fuldokló farkasokat”. Igazán nemes cél, nem gondolod? – kár Lesternek erőlködnie, nem fogja kihozni a sodrából, ilyen gyermeteg verbális sértésekkel. Ellenben lehet csak saját dühét engedi így szabadjára, ami meg persze teljesen érthető. Egyáltalán nem boldog, hogy viszont látja, és igyekszik ezt tudtára adni. Érdekes, hogy őszinteséggel vádolja magát, miközben szavai folyamatos kerülőutakon közlik Jasonnal, hogy mekkora egy geci, hazugláda. Anguta persze szórakoztatónak találta, csak éppen nem őszintének. - Örülök a belátásodnak. Kevesen ismerik el, hogy ellenfelük mennyivel képzettebb a harc terén, főleg úgy, hogy korban összeillenek – enyhén lenéző arcot produkált, és élvezte Lester farkasának dühét, nyilván szeretné a fogai közé kapni a nyeszlett testet, hogy gödröt ásva elkaparhassa őt, miközben miszlikbe szaggatja. Ebből sajnos nem lesz semmi, amíg Anguta a józan eszénél van, ha meg meggárgyul, akkor talán jobb is, ha kiszenved. Az őrületet sohasem szerette volna játszópajtásként maga mellett tudni. - Nem tudom mire célzol, de nem sok értelmét látom, annak, amit összehordasz – jegyezte meg fintorogva. Néha borzasztó nehéz Lester gondolatvilágát követni, persze van sejtése, hogy mire célozhat, de inkább nem firtatja. Amúgy is lebukott morfügyileg, talán a legjobb lenne hanyagolni a témát és a hülyét tettetni. Az egyébként is szokott rendesen menni neki. - Talán csak te vagy béna… nem tehetek róla, hogy úgy látod sokkal előrébb vagyok a farkasságban, mint te – Lester persze másokhoz hasonlította nyilván, de Anguta figyelt rá, hogy ne mozogjon a parton túl gyorsan. Az a sebesség egy hatvan-hetven körüli villámhoz hasonlított, így ez nyilvánvalóan a hím hiányosságát tükrözi a többi farkas képességeinek és korának viszonyításában. Az alfás részre nem volt hangulata válaszolni. Nem mondhatná, hogy kezdte dühíteni a hím, mert erről szó sem volt. Inkább csak untatta a folyamatos lenézés és sértegetés. De hát, aki dühös, az tesz meggondolatlan dolgokat, vagy éppen nem tudja a nyelvét fékezni. Ez van, emiatt nem fogja belepréselni a földbe. Lester örülhet, hogy nem Sangilak leszármazottja, mivel ő már az első beszólásnál beépítette volna a betonba. Milyen vicces lenne, ha megkérni Sangit, hogy játssza el Ulfred szerepét. Lester meg jönne a szokásos nagyképű attitűdjével… Megjósolhatatlan hány percig élne ilyen hangnemet megütve. Talán fél, de lehet kihúzná egy egészig is, ha esetleg előtte Sangilakot Anguta leitatná. - Szerinted ez egy trükk? – kuncogott fel hitetlenségének kimutatására - Lehet, hogy csak maszkot hordok, tudod olyat, mint a Lehetetlen küldetésben? – nem biztos, hogy nézte a sorozatot, de ott úgy tűnt a maszk tökéletesen mássá tudta az illetőt változtatni. Persze az csak film, a valósában nyilván sokkal több lebuktató faktor van egy olyan viselettel, mint amit azt láttatni engedték. Ennek azonban Anguta sohasem nézett utána, mivel nem kellett a modern technikához folyamodnia, ha más valaki alakját akarta felvenni, így részéről időpocsékolás lett volna. - Semmilyet – vont aprót vállain. Miért nem akarja egyszerűen elhinni, hogy hatvan körüli villám? Mindegy ő baja. Ha már főzetekben gondolkodik, akkor sikerült elbizonytalanítani az idős korába vetett hitében, és talán a morf vérvonalat is sikerült levakarni magáról. A kettő együtt kellene, hogy járjon, de ki tudhatná Lester milyen agyament teóriákat gyárt magában. Kár, hogy nem rendelkezik Kaskae képességével. Szívesen betekintene a hím elméjébe, hogy lássa, mi folyik odabent. - Egyáltalán nem, de többet nem mondhatok – vigyorodott el. Esze ágában sem volt beiratkozni az egyetemre, ha csak ezért nem, hogy Lestert bosszantsa vele, de ebben az őrzők gond nélkül a segítségére sietnének, és nem kellene hozzá a professzor. Sajnálta, hogy a csuklójára szorított a hím - igazán íncsiklandónak tűnt a szendvics - ahogy azt is, hogy pólójának nyakát összegyűrte. Ajándék volt, ráadásul nem is lopott, hanem pénzen vette neki Nagojut. Arcára bosszúság ült ki, szemei összeszűkültek és egy durcás gyerek tekintetével nézett Lesterre, ahogy az eltiltotta őt a terülj-terülj asztalkától. A sértések még mindig nem dühítették, és legalább már nyíltan mondott véleményt róla. Nem volt épp hízelgő, de nem túlságosan érdekelte. A gazdát sem érdekli az ostorozott ló nyerítése, pedig biztos elküldi ilyenkor a hajtót a büdös picsába. - Nem igazán álnév egyik sem… hívtak már úgy is, meg így is. Vagy te olyan ostoba vagy, hogy a születési nevedet használod még mindig? – hangjából érezhető volt a lenézéssel egybekötött hitetlenség. Idiótaságra vallana, ha azt használná, de nem feltételezte ezt róla. Ilyen nagydarab ember sokaknak szemet szúr, pláne, ha még a nevét sem változtatja évtizedeken át. Remélte professzorként azért van ennyi sütnivalója. - A célt hamarosan megtudod, ha úgy döntesz – nézett egyenesen Lester szemeibe. Tekintete komoly volt, nem fért meg benne jókedv, csupán eltökéltség sugárzott arcáról. Lester végül egy lökés kíséretében elengedte, és hátat fordítva távolodni kezdett. Ez súlyos taktikai hiba volt részéről, és ezen még az sem segített, hogy gondolatban elárulta merre tart éppen. Anguta azon nyomban az asztal felé fordult és két szendvicset rögtön betörölt, majd üdítőt töltött, hogy leöblítse a kaját. - Csak nyugodtan, itt leszek a szendvicseknél – hát nem szívderítő, amikor a leszármazottakból ilyen mérvű reakciót vált ki? Nem is lehetett volna büszkébb saját magára jelen pillanatban. Na, meg még egy túlsúlyos farkas fogyókúráját is elősegítette bónuszként. A mai nap tényleg érdemes volt felkelni.
A noteszhuszár szavai nem hatnak meg túlságosan. Lopott egy jegyzetfüzetet is, nem csak a szépirodalomra specializálta magát, nagy dolog. Beletörődés? Az nem az én műfajom? Inkább ütöm a falat, egyszer csak kidől. Egyszer csak összeomlik a sikertelenség és a fájó szótőrök alatt ez a mutatványos művész úr is. Érthetetlen a figura. Nem hiszem el, hogy bármit, BÁRMIT is tenne hátsó szándék nélkül. Sunyibb, mint Zsugás Jimmy élete mérkőzésén, ahol a házát is feltette tétnek. ~Manó, te talán egyszerű ember vagy? Akkor nosza, hadd szaggassalak szét, mint a nokedlit!~ A belső kényszere hajtja új és újabb történetek kitalálására, a korábbiak tagadására és persze mindennemű igazság kifordítására. Az a sátáni hasonlítás nem volt olyan rossz párhuzam. Ilyennek szokták a jó öreg párosujjú patást a vallás nagy tudorai. Nem ettem meszet, csak arra próbáltam utalni, hogy míg ő sinusgörbét ír le két pont között és azt se vallja be, én az egyenességet preferálom. Lehet, hogy megcsavarom a labdát, nehogy könnyű legyen visszaadni, de oda és annak ütöm, akinek szánom. Egyáltalán nem vonz az ilyen mézes-mázos, gézes-gázos háborodottak életmódja, se a titkosügynököké, akik a feleségük előtt is letagadják, hogy házasok. ~Akkor adok neked házi feladatot: hallgasd meg a Nashville Pussy-tól a Why Why Why-t. Mintha csak rólad írták volna.~ Én nem félek bevallani, hogy mely város kórházában pottyantottam el az első könnyeimet. A szeretteim erős farkasok, hiába is próbálkozna velük, a szüleim a kivételek és noha évtizedek óta nem láttam őket, nem fogok a nyakukra küldeni egy elmebeteg szélhámost. Támogatom őket távolról, többszörös álcázáson keresztüli utalásokkal, mert a család nekem még mindig ugyanolyan fontos, mint gyerekkoromban volt. ~Ahhoz neked annyi közöd van, mint a Serengeti Nemzeti Parknak a Bestiádhoz~szerelem le az érdeklődését egy negatív válasszal. Ennek a tűkarúnak vajon él még valakije? Elég magányos alkatnak tűnik, ami nem is csoda, ha tele van titkokkal, senkit nem szabad túl közel engedni a tűzhöz, mert még átlát a lángokon. ~És a Teremtőd él még vagy már a szellemvilágból figyeli, milyen szerepeket ölt a kölyke? Testvérek, szülők, gyerekek, házikutya, vágósertés? Vagy legalább egy díszhal?~ Megint folytatódik az Ulfred viszontagságos élete c. sorozat, aminek már az első epizódja is életszerűtlen volt és számomra mélységesen unalmas. A fuldoklós résznél megint vadóckodik az állat odabent és erősen rá kell parancsolni, hogy üljön már meg nyugodtan a fenekén. Kezdem azt érezni, mint múltkor is, hogy hiába próbálkozom én itt értelmes párbeszéddel, a fogadó fél pszichikailag alkalmatlan arra, hogy el tudjam viselni szájbaverési indíttatás nélkül. Vagy nem érti meg, amit mondok vagy nem érdekli és kifigurázza. Lewis Carroll műve egy nagy hallucinációnak is betudható, de nem magyarázom meg, mert a viccet és a kreativitást nem áldozzuk fel az értetlenség oltárán. ~Tudtam én, hogy te vagy Tom Cruise. Takarodj is inkább vissza újabb hősfilmet forgatni, szcientológus méhlepényevőkém!~ Kevesen érik el azt, hogy nem akarok velük beszélni és nem is rúgnám ki rögtön a lábukat, hogy földharcban kerekedjek felül, mint tornádó a tehéncsordán. A főzeteibe fulladjon bele, én faképnél hagyom, nem kérdezek, nem válaszolok, inkább a tettek kardjával fogok most küzdeni. Próbálja csak felfalni a szendvicseket, a személyzet meg fogja kérdezni, mit keres itt egyedül és udvariasan kikísérik majd. Én pedig senkinek nem adtam nyugtát róla, hogy szabadon garázdálkodjon a nevemben, hiába is hivatkozna rám. Fellépkedek a konténer döngő fémlépcsőjének vékonyka, de stabil lapjain. Az ajtón barlangrajzi egyszerűséggel virít a FÉRFIAK felirat piktogramja, mely mögött eltűnök. Senki nincs idebent, tökéletes az alkalom. A konténerben kis folyosóról nyílik a két fülke, előttük egy viszonylag tiszta mosdó, kéztörlőadagoló és persze tükör. Ami fontos nekem, az az, hogy a konténer alját ellátták fekete nylonnal, ami végig takarja az alja és a füves parkrész közötti üresjáratot. Ez lesz az én mozgásterem, titkos járatom, amin át kiosonok, hogy eljöjjön a várva várt káosz. Beveszem magam az egyik fülkébe, belülről préselem zártba a tolóreteszt. A fülke előtt épp elég hely van még egy magamfajta hegyomlásnak is. Most pedig szépen megválok a ruházatomtól, miután a kagyló tetejét lezártam, nehogy trágyaértékűvé váljon a komplett öltözékem egy pottyanás miatt. Minden a fogasra kerül és mikor már pőreségemben állok az űrítőedény előtt, akkor következik a mutatvány. Ilyen ötleteim csak azóta pattannak ki gondolataim kovácsműhelyéből, mióta a Vörös Hold után lerúgtak az égből. Mintha a képességeim kiaknázásának céljával küldtek volna vissza. Leguggolok és karom lendül, majd könnyűszerrel üti át a padlót. Nem reped végig, csak a kagyló előtti részt ásom, feszegetem ki. A hazug manó talán hallotta a zajt, ha nem ette messzebbre a fene. kibontok egy akkora lyukat, amekkorán az alaszkai farkas még épp át tudja küldeni magát. Mivel mások farkasalakját is le tudom másolni, egy apróbb termetű hím közönséges farkasát öltöm magamra és már lent is vagyok a füvön. A konténer alatt pont van elegendő hely, hogy kússzak és ezt meg is teszem. Mivel sok vendég van, két ilyen vizesblokk is áll egymás mellett és én könnyedén kommandózom át a másik alá. Onnan pedig a nylon mögül kibújva az emberek közé rohanok a konténer túloldalán, ahol Jason csak akkor lát, ha már megkerülte az egészet. - Jézusom, egy farkas! Hogy került ide? - kiabál egy kövérebb baseball sapkás fickó és elejti a vattacukrot. Nagymamák rebbennek szét, hogy az unokáikat elrángassák az ismeretlenségből előtűnt fenevad elől és fiatal hölgyek sikoltoznak. Szétválik előttem a tömeg, mint Mózesnél a Vörös-tenger. Jason bátyó, merre vagy? Ha meg akarja nézni, mitől hüledezik a népség, akkor egy kisebb méretű hófehér farkast láthat lógó nyelvvel szaladgálni leszegett fejjel, ahogy méregeti az embereket. A szagom és az energiáim elárulnak, hogy én vagyok az, de a külsőm egy minneapolis-i hím alakja. Elég egyszer látnom, le tudom másolni és máris nem én vagyok szem előtt. Kiszemelek egy egyedül maradt gyereket az egyik kültéri fűtőoszlop mellett. A kék kiskabátban maradt barnahajú kisfiú rémülten próbál elszaladni, mikor észreveszi, hogy felé tartok, de megbotlik. Ezeknek még könnyen összeakad a lábuk 3-4 évesen. A szülők büszkék lehetnek magukra, hogy hátrahagyták farkaseleségnek az utódjukat. Odavágtázom és leterítem, hasra rángatom. Állkapcsom a nyakára feszül, de még nem harapom át azt. Meg akarom várni, hogy a mesemondó ideérjen. ~Hát ezt hánytam ki... Rajtad múlik, hogy vértenger lesz-e a lurkó légcsövében. Nos, ez megfelelő tárgyalási alap?~ Eddig jól megy. Az emberek távolodnak, de tudom én, hogy hamarosan elő fog kerülni 1-1 bátrabb, aki esetleg kézifegyvert is tart magánál vagy azt hiszi, ért a vadon állataihoz. Az Őrzők csak később jönnek, a vakmerő civilek az előörs, mindig így szokott lenni.
- Nekem úgy rémlik egyszer már megpróbáltad – hangja elégedetten csengett a másik elméjében. – Miből gondolod, hogy most más lenne a helyzet? – nyilván nem képes lépést tartani egy villámmal, a kimenetel ugyanaz lenne, és ezzel tisztában is kell, hogy legyen. Angutát zavarta, hogy Lester az embereket szétszaggatná, de nem tette szóvá. Úgysem valószínű, hogy értelmesen válaszolna rá, múltkor sem tette. - Majd meghallgatom – ígérte, persze tudta, hogy nem fogja. Igazából azzal sem volt tisztában, hogy vajon ez egy létező együttes, vagy csak sértegetésként hozakodott elő Jason szülővárosával és a toldalékkal. Plusz a cím is nagyon ráillett Lester jelenlegi lelkiállapotára. Ja, nyilván csak kitalálta. Ezzel akarja bosszantani, de ez nem fog összejönni. Kár, pedig szín pompázatos alázás volt, igazán sajnálta, hogy most nem lehet miatta dühös, vagy vörösödhet el mérgében. Sajnos most a higgadtat kell eljátszania, ami túlságosan közelít saját természetéhez, de legalább hazudozhat közben, ami azért jó volt. - Ha nem, hát nem – vonta meg lazán a vállát, miközben beletörődő grimaszt vágott. Amúgy sem volt igazán érdekes, hogy hol született, legalábbis Anguta számára nem. Az őrzőktől majd megkérdi, ha létfontosságú lesz ez számára, jelen helyzetben, azonban egyáltalán nem találta annak. - Minek áruljak el bármit is, amikor te sem vagy túl közlékeny? – ha esetleg adott volna némi információt, talán hazudott volna neki valamit őszintén, de így? Teljesen felesleges koptatni a száját. Lester nem akarja a múltját kiadni, ami érthető, de így Anguta sem fog kamu családot kitalálni magának. Kár, pedig szívesen hazudott volna valami szépet. Először csak ráncolta a homlokát, és értetlenül nézett Tom Cruise említésére. Mi az isten köze van annak az idiótának a Lehetetlen küldetéshez? Aztán leesett neki, hogy Lester nyilván arra a gagyi akciófilmre gondolt, a kilencvenes évek közepéről. Anguta viszont a filmsorozatot látta csak, de ezek szerint Lester életéből ez kimaradt. Sebaj. Úgy döntött nem világosítja fel hiányosságáról filmművészet terén, hanem annyiban hagyja a dolgot. Hamarosan a professzornak elment a kedve a beszélgetéstől és nyilván valóban hányi készült, vagy esetleg inkább ment leszarni a mai napot. Hát, Anguta meg tudta volna érteni, ha így tesz. A szendvicsek igen finomak voltak, ezért az előző kettőre rádobott még egyet, közben unottan nézelődött. A technikusok még mindig a hangot szerették volna rendbe tenni, az érdeklődők meg szépen fogyatkoztak. Úgy is sikerül tönkre vágnia valamit, hogy nem is akarja. Pedig tényleg azzal a szándékkal jött el, hogy csak beszélget és semmi káosz nem fog történni és tessék. Lester megoldotta, hogy boruljon a napirend és ez közvetve megint Angutának köszönhető. Szívesen vállon veregette volna magát, de borzasztó hülyén festene. Reccsenés hallatszódott a vécé felől. Lester lehet lefejelte a budit mérgében, vagy éppen az ajtón töltötte ki dühét. Akárhogy is, Anguta elmosolyodott és vett még egy szendvicset, majd elkezdte jóízűen befalni. A rágása egy szempillantás alatt maradt abba, amikor meghallotta a kiáltást, és aztán az azt követő jajveszékelést. Egyetlen nyeléssel lökte le torkán a maradékot és a zaj irányába futott. Emberi tempóval közlekedett, nem akarta felhívni magára a figyelmet, de igazán rossz előérzete támadt, remélte nem fog későn érni, akármit is tervez a professzor. Nem volt kétséges számára, hogy mi volt a korábbi puffanás. Lester szétverte a budit, hogy átváltozva megmutathassa magát a tömegnek. Remélte, hogy nem akar senkit itt helyben beharapni. Azért az bíztató volt, hogy farkast kiáltottak és nem szörnyet. Nyilván csak a közönséges farkasalakját vette magára. Ezt sokkal könnyebb lesz kimagyarázni később. Megkerülve a vécékonténert megpillantott egy fehér farkast, amint épp egy kisgyerek nyakára szorított állkapoccsal várakozik. Dühe parázslóan csapott fel legbelül, de nem engedett ki belőle semmit, arcára unott kifejezés ült ki, amikor megérkezett Lester hangja a tudatába. Úgy tűnik a professzor megspórolja a kutatómunkát Anguta drága idejéből. Ha megöli a gyereket teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy nem érdemes a farkas áldására, így nem sokat fog teketóriázni, hogy elvegye tőle a bestiáját. Ha nem teszi meg, akkor meg csak blöff volt a részéről, amivel ki szeretné csalogatni az igazságot belőle. Ebben az esetben viszont nem igazán kárhoztathatná farkaselvétellel, hiszen Lester csak azt csinálta, amit Anguta is tett életének nagy részében. Hány száz életet látott már kihunyni? Talán ezreket is, aminek ő nem volt okozója, csak felbujtója. Mind megérdemelte a halált… többnyire. És most az egyik leszármazottja gyáva módon egy négy-öt éves gyerekkel zsarolja? Most is Anguta a felbujtó, bár akaratlanul. Tudnia kell Lesternek, hogy ez nem fog következmény nélkül maradni, hiába vette fel egy másik farkas alakját. Jason szavával szemben, aki falkatag, ott fog állni Lesteré, aki kóbor. A minimum, hogy kirúgják az egyetemről, de lehet páros lábbal a városból is. Talán képes lenne olyan sebességgel odarohanni, hogy Lesternek ne legyen ideje ráharapni a vékony gyereknyakra, de túlságosan rizikós lenne. Így is valószínű be kell a kölyköt vinni az egyetem alá, hogy egy farkas elvonást megejtsenek, persze lehet nem sértette fel a bőrét, hiszen még nem érez vérszagot sem, de akár egy karcolás is elég… jobb biztosra menni. Már persze, ha túléli a kisfiú Anguta és Lester játékát. - Megfelelő – bólintott rá, és tett egy lépést a hím felé, hacsak Lester nem zargatta eredeti pozíciójába vissza. – Csak épp nem tudom, mit akarsz ezzel elérni – hazudta teljesen őszinte energiahullámokkal körbevéve. Természetesen tudta. Válaszokat akart, de tényleg azt hiszi Jasonnak számít egy gyerek élete? Nem, nem számított neki, Angutának viszont igen, nem fogja hagyni, hogy megtegye, ha kell sprintelésbe kezd, amit szemmel alig lehet követni és kifeszíti Lester állkapcsát a fiú nyakából, ha tényleg erre vetemedne, de nem akarta elhinni, hogy a professzor valóban megtenné, ezért engedett neki. Nem ez volt az első alkalom, hogy mások életével játszott, viszont kevesek voltak eddig olyan gyávák, hogy egy gyerekkel akarják szóra bírni. Eddig nem utálta Lestert, és még szórakoztatónak is találta, most azonban a hím olyan útra lépett, amit Anguta nem fog neki megbocsájtani… amíg él.
~A dobogó teteje nincs beenyvezve, aki rálépett, annak is más lép egyszer a helyébe.~ Ha én így gondolkodtam volna, akkor megmaradok egy klub falai között, hogy a hobbibirkózókat nyüstöljem wrestler fogásokkal. Nem, nekem a verseny volt az életem és most is az, csak épp átvitt értelmű ringekben nyomulok. Aki győzött, azt is le lehet győzni. Stratégia és felkészülés kell. És ha belebukom, megpróbálom legközelebb, mert soha nincs vége a dalnak. ~Minek legyek közlékeny, ha te is nagyobb meséket szősz, mint James Fenimore Cooper?~ A Bőrharisnya írója lenyűgöző sorokat vetett papírra, Jason viszont valóságként ad elő mindent, amit nehezemre esik elhinni. Én is ismerem, mikor kell azt mondani egy döntésre, hogy vakmerőség és adni a szavaira bizony az lenne. Inkább lehúzom a rolót a bizalom előtt és átlépünk a kommunikáció egy másik szintjére. A Lehetetlen küldetéssel megint vakvágányra ment a vitaest gőzmozdonya és már nagy ívben körbejelölgetem területfoglaló testfolyadékkal, hogy miért. A kákabélűt magára hagyom az ételtolvajok mennyországában, míg én fortyogó fejem üstjében kifőzött tervemet valósítom meg. A tömeg előbb reagál. Egy-egy bátrabb jelentkező már lépéseket tesz felém, de mindig odanézek és megtorpannak, mint felbőszült tenyészbika a villanypásztor érintésére. Egy farkas nézése állhatatlan, szigorúbb a legutáltabb rektornál. Ránézel egy ilyen állatra és kiolvasod a szeméből, hányféle módot ismer, hogy elvegye az életedet és a belső szerveidből rendezzen családi vacsorát. - Ne! Még eltalál valakit! Egy gyerek van ott, hát nem tetszik látni? - csitítanak egy mackós alkatú bajszos pocaklövészt, aki már fegyvert rántott. Az a cölöpverő fajta lehet, aki tud lőni, de gondolkodni csak szökőévben egyszer szokott, mert utána 4 esztendő neki kipihenni. Egy nénike szólt rá, aki orra hegyére csúszott szemüvegkerete mögül képes megfegyelmezni az övénél kétszer nagyobb derékbőséggel küzdő lőmániást. Én tartom a pofámat, a gyerek nem. Sivalkodik, korához méltóan pánikol. Nem meri még a bajszomat sem meghúzni, csak vergődik, mint partra vetett bálna a Greenpeace érkezését várva. Végre megérkezik a nyuszkó-muszkó, akit ki akartam csalni az odvából és sikerült is. Következzék hát a párbeszéd, az utolsó esély, mert ha most se sikerül rábírni, hogy az amőbás résencsúszás helyett villantson gerinccsigolyát, akkor én befejeztem vele egy életre és a kapcsolatunk következő szintje a megfigyelés lesz. Mint amikor bérgyilkosként dolgoztam és az áldozatot távcsővel, rejtett jelenléttel, bokrok és autóüvegek takarásából kísérték a szemeim, hogy megtaláljam a likvidálás optimális módját. ~Az igazmondó juhászt akarom hallani. Nosza, valld hát be, miféle ok csalt ide, hogy álnéven keress nekem bajt? Mitől félsz, mily veszélyekkel kecsegtet az igazság napvilágra kerülése?~ A Bestiám most elemében van. Morog, vicsorog és nagyon szeretné átharapni a gyerek torkát. Ebben a szent minutumban. Én viszont már csak egy választ várok, mielőtt cselekszem. Az emberek még távol vannak, de nézik a jelenetet és előkerülnek a telefonok is, mert egyesek már az utókornak dolgoznak. Vagy csak Pulitzer-díjra vágyó keselyűként csapnak le a leendő dögre. A műsor első osztályú lesz és még a másféltucatos hullahopp karikát se kell elégördíteni, ha jó sínre tér át a szerelvény. Ha pedig engem utólag behívnak rapportra a tetovált lányok és fiúk vagy a territóriumot uraló bundáscsapat, a tagadás akkor sem lesz kenyerem. Amit teszek, azt vállalom, mint Atlasz az égboltot. A parton megrökönyödött a művillám, mikor nők és gyerekek gyilkolásáról volt szó. Mintha ő szent lenne, pedig a pantheonba vérfarkas még nem került be. A saját gyengeségével akarom megfogni, de lehet, hogy kiderül, ezt se kellett volna neki elhinni. Füleim távolról meghallják a tömeg hangjából a foszlányokat: mindenféle hatóságot, sőt még az állatkertet is hívják az intézkedő polgártársak. Ötleteim lennének még az esemény színesítésére, de megvárom a mókamester reflexióját, mielőtt folytatnám. Sült hús illata szivárog át a parkon. Mmm, nyami!
- És mégis, örök életére győztes marad – mindegy hányan győzik le később, az akkor megszerezett első helyet senki sem vitathatja el tőle. Talán következő alkalommal már nem fog nyerni, de ez nem változtat a tényen, hogy állt a dobogó legfelső fokán. Na meg, ne várja el senki senkitől, hogy egy életen át győzzön. Mindenkinek van egy legjobb formája, amit többé már nem fog tudni hozni. Persze ez változó, hogy kinek hány évig tart, mire „kifárad”, de a bukás, mint a halál elkerülhetetlen… legalábbis azoknál, akik nem kaphatnak hébe-hóba új testet. Anguta nem hallotta még az író nevét, de ezen nem csodálkozott. Lester nyilván több száz középszerű szerzőt tud, akik nem kerültek soha huzamosabb időre reflektorfénybe. Kelletlenül sóhajtott, grimaszba vitte mimikáját és megrázta a fejét. – Miért nem tudsz csak simán hinni nekem? – mennyivel egyszerűbb lenne. Inkább csak saját magának mondta, és még csak azzal sem fáradt, hogy telepatikusan küldje a másik fejébe. Az orra alá motyogta, mint, aki nem érti mire fel ez a borzasztóan negatív hozzáállás a történeteihez.
Nem épp a legszebb látvány tárult szeme elé, amikor megkerülte a konténert. A gyerek sivalkodott, a tömeg hőzöngött, és tanácstalanul morajlott, miközben Lester bármelyik pillanatban kettéharaphatta volna a fiú nyakát. Remélte, hogy a hím nem lesz olyan vakmerő, vagy épp ostoba, hogy ezt megtegye, és valójában el sem akarta hinni róla, hogy képes ilyet megtenni, mindenesetre két élet pecsételődne meg, ha ezt a professzor bevállalná. A gyereké, akit nem valószínű, hogy meg lehetne menteni, még ha rögtön egy őrző kezelésbe is venné, és Lester fenevadjáé, amit azonnal magához szólítana. Talán már most megtenné, ha ezzel a gyerek életét biztos megmentené, de sajnos lenne elég ideje egy utolsó harapásra. Na, meg az sem tenne jót a farkasok ügyének, ha okostelefonok nagyfelbontású kameráinak kereszttüzében változna át egy közönséges farkas emberré. Magában a lehetőségeket kereste, miközben zsebre dugott kézzel hallgatta a Lester óhaját. Szívesen felröhögött volna, ha nem lett volna kibaszott dühös a professzorra. Arcán nyugodt közöny virított, ahogy csekélyke kiáramló energiái is csupán erről árulkodtak. Az igazat? Szívesen elmondta volna neki az igazat, de akkor a hím – ha valóban képes lenne megtenni – szétmarcangolná a gyerek nyakát, mivel egy újabb kitalált történetnek gondolná. A teljes őszinteség most nem járható út, így megint csak hazudnia kell. Haragja katlanként fortyogott belsejében, miközben a kialakult helyzet legjobb megoldását igyekezett pár másodperc alatt előrángatni a végtelen lehetőségek széles tárházából. - Semmiféle veszély nem fenyeget engem – hangja hideg és érzelemmentes lett, miközben zsebében ráfogott a faragókésére. Megszentelt tárgyként gondolt rá, amióta Nagojut „lovaggá” ütötte vele az erdő mélyen, egy apró patak partján. Nem hitte volna, hogy valaha is vért kell ontania vele, de a szükség nagy úr, és most szüksége volt egy fegyverre. Azonban adni akart Lesternek egy esélyt, mielőtt cselekszik. – De vajon, ha olyat állítanék, ami meghaladja a mindennapjaid szürke kis komfortját, vajon hinnél nekem? Vagy csak kettéharapnád a gyerek nyakát? – akár még időhúzásnak is jó, de nem annak szánta. Szemei a farkas állkapcsának rezdüléseit figyelték, csak egyetlen gyanús izommozgás kell, és a társalgást a cselekvés fogja követni. Hat, hét, nyolc… milyen sokan ráérnek rögzíteni az eseményeket, ahelyett, hogy tennének valamit.
Jólesik azt gondolni, hogy engem is márványba öntöttek, mikor bajnokká váltam. Úgy is, hogy másnap este hivatalosan egy veszett kutya győzte le a Zöld Sárkányt. Ezt a témát nem dobom fel, mert én nem félek ugyan, de azt nem akarom, hogy a sztorimester eljusson a szüleimhez és abajgassa őket. Hallgatok inkább és büszkén feszíti a lelkem mellkasát, hogy igen, én még mindig állócsillag vagyok. Ha annak érzem magam, az leszek és csak az égitest mérete nő majd. Úgy látszik, kezd lemerülni az elem és a fárasztásban profi uraság maga is érzi a kilátástalanság szédítő gyengülését. Ha nincs remény, nincs erő és minden zsák megtalálja a maga foltját. Lehet, hogy be szoktak neki válni a trükkök, ha nem lehet fogást találni a meséin, de nálam valami megrögzött kőszilárdságot talál. Fogalmam sincs az igazságról, de arra patkánymérget vennék, hogy neki annyi köze van hozzá, mint Mikulásnak a lávaköves grillsütőhöz. Ehhez pedig szájzárat kapott pitbullként ragaszkodom és keresem a bizonyítékot, ami egyszer majd felbukkan a hűvös fogadtatás hava alól. Fürkészem a lesben álló tettre várót, hogy küldi-e a gondolati sms-t és hogy mi szűrődik ki a pajzsa rései mögül. A közöny páncélja védi most őt. Múltkor meg már az égig ugrott volna, mikor női vagy fiatalkorú emberi példányok kiiktatásáról társalogtunk? Én ezer örömmel harapom át a gyermek könnyű húsa mögötti gégecsövet, ha ezzel elérek valamit, de ha sztoikus nyugalom fogadja a produkciót, az felér azzal, mint amikor valaki direkt feszíti minden szájizmát, nehogy mosolyra húzódjon a mocskos pofája a poénomon. Csak azért, hogy gyilkolja a hangulatomat, mint zyklon-B a rabokat. Nem kérek a mérges gázból. Ha végigröntgenezi az érzéseimet, meg fogja találni benne a pillanatnyi bizonytalanságot, amire annyira vagyok büszke, mint üveges mexikói a hanyattesésre. Biztonságban érzi magát a hazugságokból és zavarkeltésből emelt óvóhelyén és még az se hatja meg, amit csökevényes szervnek, könnyen sérthető pontnak véltem. Mi a döglött kergemarha légykerülgette szarva tövét szorongassam ezt a kis kabátos görcsöt, ha eredmény egy darab, annyi nincs? ~Akkor te magad vagy a veszély. Vagy a világ legnaivabb vérfarkasa, de muszáj valami felemelőt mondanom, ami nem a lift: hülye nem vagy, arra már rájöttem, mert ebben hasonlítunk.~ Hirtelen miért lett fagyosabb egy eszkimó hűtőszekrényénél? Túl kortárs a produkció és inkább ő áll elő egy jobbal vagy csak ez a túsztárgyalós módszere? Az a baj, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás, mint egy beolajozott jégkocka. Igazság és hazugság most nagyon közel van és ez a konstelláció nem smakkol nekem. ~Csusszanjon hát ki telepatikus csatornádból az a rejtélyes kis valóságteremtmény, amihez foghatót még nem láttam! Ha a Szíriuszról származol és egy eltévedt bumeráng vert le onnan, azt is bevallhatod, egymás közt vagyunk! Utána tárgyalhatunk a torkos csütörtökről...~ A mérleg nyelve még nem billent sem vérző torkú fuldokló, sem farkasszorongatás után fagyizni rohanó gyermeklélek felé, így tényleg a válasza dönt életről és halálról. Nem tűnik olyannak, mint aki számára ez nagy dilemma volna. Vagy újdonság. Rég éreztem már ilyen kétséges szituációban magam. Ha kiderül, hogy ezt akarta kijátszani, elő kívánta csalni belőlem a tömegpusztító biofegyvert, akkor az idegszálaimon tangózni fog a tudat, hogy a mézesmadzag után mentem a húsosfazék helyett. Már nincs sok kedvem harapós teknősbe átmenni és az igazságra is kevés remény látok, de még megvárom, milyen szenzációsnak beharangozott fátyolfellibentést eszközöl. Szinte biztos, hogy a gyerek nem fog ma Micimackóval díszített ágya helyett fekete zsákban szemet hunyni az élet felett, már csak az a kérdés, hogy mivel és mikor zárjam a produkciót. Ha valami hihetővel áll elő (igen, Elvis él és a Nagyláb is létezik), akkor még folytatódhat a torokszorító történet, mert motiválni kell a 2. kötet bemutatására is, hiszen mindig a végén tudjuk meg, hogy ki a gyilkos. A tömeg pedig csak néz, hol hangosan, hol halkabban és senki nem akar könyökben végződő karral hazamenni, ezért tisztes távolból szurkolnak a gyereknek. Érdekes, hogy érzek néhány energiahullámot olyanoktól, akiknek az életét felüdítené egy véres esemény bekövetkezése. Semmi szánalmat nem érzek, hogy ők valószínűleg hoppon fognak maradni, mint Zsugás Jimmy, mikor összeragadtak a cinkelt lapok.
Tettetett közönye a gyermek élete iránt úgy tűnt elért valamit, bár közel sem eleget, persze nem is hitte, hogy ennyivel véget érhet a fehér farkas tombolása. Még annak ellenére sem, hogy nem nézte ki Lesterből, hogy meg tudná tenni. Ami persze nem egy életbiztosítás a gyerek számára, viszont a professzor elbizonytalanodása adott némi reménysugarat számára. Talán vérfürdő nélkül is végződhet a mai nap. - Ezt jól látod – hangja még mindig nem enyhült meg Lester irányába és a faragókés is ott kuporgott zsebre dugott kezében. Pontosítani sem óhajtotta, hogy ezzel mire gondol. Ha akarja, értheti arra, hogy valóban ő maga a veszély, ami teljes mértékben igaz volt. Veszélyesebb volt ránézve, mint az egész protektorátus, aminek központja alig néhányszáz méterre volt tőlük a föld alá rejtve. Nyilvánvalóan tényleg nem hülye, még ha eredetileg szerette volna ezt is beállítani magáról, de azt már elbaszta, amikor otthagyta a parton a cetliket. Persze okkal tette és még mindig úgy látta, hogy van esély tervének kivitelezésére. Még találkozhat Lester, Ulfreddel, ha sikerül a konfliktust „békésen” megoldani. Ha viszont a fiú meghal, kár a továbbiakban Lesterből bármilyen információt is kiszedni, hiszen Anguta szeme előtt válik valóra, amitől tartott. A professzor intelligenciája és tudása ellenére csak egy gyilkos fenevad, aki senkinek sem fog hiányozni. A farkas része legalábbis… persze onnantól kezdve könnyű célpont bárkinek, a mentalitásából ítélve pedig nyilván vannak haragosai. Már talán Fairbanksban is összeszedett párat. Nem hitte, hogy elhinné neki, de egy próbát megér, és talán ezzel megmentheti a gyerek életét. Csekély ár, nemde? Egy élet egy titokért. Még akár fairnek is lehetne mondani, és Anguta sohasem volt az a titkolózós fajta. Persze nem kérkedett származásával, de ha valaki odáig jutott, hát elárulta… más kérdés persze, hogy akiknek elmondta, azok nem mindig érték meg a hétvégét, vagy a másnapot, de ez jelen pillanatban mellékes volt. Tekintete még mindig az alsó állkapocs izmainak játékát figyelte, elég egy határozottan rossz mozdulat és faragókése – aminek talán már nevet is kéne adni, hiszen a legtöbb szent fegyvernek van neve – és ő maga is akcióba lendül. Anguta halvány, lenéző mosolyt csalt arcára, miközben Lester szavait hallgatta tudatában. - Nem onnan származom, bár kétségkívül ütősebb sztori lenne, elismerem – miért nem jutott eszébe még neki, hogy idegennek adja el magát? Hülyíthetné vele embereket, akik az E.T.-n nőttek fel és meg vannak róla győződve, hogy az űrlények barátságos és kedves teremtések. Biztosan adnának ingyen kosztot, meg szállást, és ha szerencséje lenne, még csak nem is böffentenék meg a kormányuknak, hogy egy UFO szökevény garázdálkodik a nappalijukban. A gondolat csupán egy másodperc erejéig fészkelte magát tudatába, aztán el is szállt, talán majd később kidolgoz egy ilyen történetet, de most nem szabad a prioritásokról megfeledkezni. – Valóban igazad volt, amikor a mutatott koromat kevesletted. De nem annyit éltem, amennyire te saccolhattál. 716 évet húztam le a földön, születésem dátuma, pedig, ha minden igaz 1197, már, ha hinni lehet a különböző naptárak összevetésének, amit őrző pajtásaink kreáltak – Anguta izmai megfeszültek, ugrásra készen várt, tudta, hogy hamarosan Lesternek leesik a turpisságnak vélt paradoxon, hacsak matekból nem teljesen hülye. Azonban azt nem tudta, miként reagál rá, viszont egy irányított harapást sokkal könnyebben tud megállítani, mint egy váratlant. Csapdába csalta. Lehet, a fiú az életével fizet érte, de bízott gyorsaságában, meg fogja tudni akadályozni, hogy baja essen, és az sem érdekelte, ha nyolc telefonkészülék fogja rögzíteni szemmel alig követhető rohamát. De Anguta nem állt itt meg, nem véletlen az igazat mondta neki, hiszen ennyi erővel egy hazugságot is kitalálhatott volna és ugyanaz lett volna az eredmény. A Teremtő azonban meg akarta adni neki az esélyt, hogy higgyen neki, higgyen az őszinte vallomásában, ezért miközben Lester állkapcsának reakcióját várta, tovább folytatta megszakítás nélkül életének történetét. – Itt születtem, de akkor még a városnak nyoma sem volt, erdők borították a tájat, amíg a szem ellátott, nem volt beton, füvesített park, vagy egyetemi épület. Csak a vadak voltak és az emberek, akik a túlélésért küzdöttek. Félárva gyerek voltam, akit egyszer csak kitaszítottak a törzsből, mert azt hitték gonosz szellem szállt meg – az emlékek, bár honvágyat ébresztettek az elmúlt korok után, nem homályosították el haragját Lester iránt. – A fagyos erdőben vártam a halált, vagy, hogy a törzs meggondolja magát. Csupán nyolc éves voltam, amikor találkoztam két nagyszerű vadásszal… Tupilekkel és Alignakkal – Anguta itt fejezte be egyelőre a történetet, és eddig a részig akkor is elmesélte életét, ha közben támadásba kellett lendülnie. Rég nem volt probléma számára egyszerre több dolgot csinálni. A történethez nem járult felesleges magamutogatás, nem vetette le nyolcszáz éves pajzsát, hogy nyomatékot adjon szavainak, nem társított hozzá régi emlékképeket. Nem. Azt akarta, hogy Lester higgyen neki saját jószántából, ne egy kényszerítő erő hatása miatt. Istent játszott már sokadik alkalommal. Játszott a gyerek életével, játszott Lester életével, és játszott a farkasok lebukásának lehetőségével is… és Anguta haragja ellenére, roppant mód élvezte az istenség szerepét.
A héten valami felújítást csinálnak a Síparadicsomban… vagy javítást? Már nem emlékszem pontosan, mindenesetre azt már jóval előre közölték, hogy sajnos ez idő alatt nemigen fogjuk tudni használni az épületet, hisz hol az áramszolgáltatás, hol a víz nem lesz elérhető. Egy orvosi rendelőben pedig, legyünk őszinték, mindkettőre szükség van. Így alakult, hogy a hetem szabad volt, én pedig elintézhettem minden olyan jellegű dolgot, amire a Vörös Hold óta nem sikerült időt szakítanom. A délelőttömet az egyetemen töltöttem, az ottani készleteket leltárazva, összeírva a megrendeléseket, amikre szükségünk lehet a közeljövőben, illetve egyúttal a főzeteket is sorra vettem, mik azok, amikből ideje lesz némi utánpótlást készítenem. Délután viszont megtudtam, hogy valami konferenciát tartanak az egyetem parkjában, amin az előadók között vérfarkas is akad, s feltételezhető, hogy aki ilyen nyilvános szerepléseket vállal, az képes kordában tartani a bestiáját, az óvatosság sohasem árt. Mivel Killian még késő délutánig úgy is a könyvesboltban időzött, én pedig nem akartam egyedül otthon ücsörögni – hisz hamarosan mondhatni házhoz leszek kötve – kihasználtam a még meglévő szabadságomat, és elvállaltam, hogy majd kinézek az előadásokra, nehogy valami gond adódjon. Legalábbis a vérfarkasokkal… a technikai gubancok kapcsán túl sokra nem mentek volna velem, megy amúgy is, civilként látogattam el az eseményre. Épp ezért, első dolgom volt az Oltalom szárnyait magamra ölteni, hogy elrejtsem az aurámat minden, környéken megforduló vérfarkas elől, s igaz, időnként, ha érdekesebb volt a téma, meg-megálltam belehallgatni az előadásokba, de többnyire csak elvegyültem a tömegben, szép lassan keringve az emberek között. Nem igazán számítottam rá, hogy bármi galiba is adódna, épp azért is lepődtem meg kissé, amikor kiderült, tévedtem. Nem volt nehéz megérezni, honnan ered a baj, hisz szinte tapintani lehetett a kétségbeesést és a félelmet a levegőben, én pedig sietve megindultam feléjük, utat törve az emberek között, ha kellett, bevetve az örökzöld „Engedjenek, orvos vagyok!” kártyámat is. Csak amikor egészen közel értem, toppantam meg a látványtól, ahogy a nézők gyűrűjében egy fehér farkast pillantottam meg, állkapcsai között egy fiatal gyerek nyakával. Te szentséges ég… Egy pár pillanat, és már meg is idéztem magamban a Páncél varázslatot, azonban nem saját magam számára – hanem a túszként tartott gyermeket védve vele, hogy a következő pillanatban már a Bénítással vegyem célba az ifjú farkast… Reménykedtem benne, hogy valóban annyi idős, mint amennyinek én saccolom az energiái alapján, és nem csak rejtegeti a valós erejét, hisz míg így egy teljes testre kiható bénítást tudok megidézni nála, anélkül, hogy az életfunkciói károsodnának, ha erősebb, örülök, ha az állkapocsnál sikerül ezt elérnem. Idő közben megkerültem annyira, hogy a háta mögé kerüljek, és egy üres, a táskámból elővarázsolt injekciós tűvel lopakodjak egészen közel hozzá, eljátszva a nézők szeme előtt is, hogy a szuri ütötte ki kis barátunkat, nem pedig a mágia ereje. Ha már kellően lebénult, zsibbadt mindene, akkor, és csak akkor nyúlok óvatosan az állkapcsa felé, hogy mielőtt szájzárat kapna véletlenül, óvatosan szétfeszítsem, és kiszabadítsam a kisfiút, azonnal vetve egy pillantást a nyakára, hogy mekkora kárt okozott benne a vérfarkas? -Kérem, nyugodjanak meg, pánikra semmi ok! Orvos vagyok. És szükségem lenne némi segítségre… -pillantok körbe az emberek gyűrűjén, amikor kiszúrok egy ismerős arcot, akivel még az esküvőnkön találkoztam utoljára – nem is értem, eddig hogyhogy nem vettem észre! - és egyből intek is neki, hogy jöjjön - Mondjuk maga, ott! Ide tudna jönni? -tettetem, mint ha most találkoznánk először, majd ahogy közelebb ér, lehalkítva a hangom, folytatom. - Nem tudom, mi a franc történt itt, de mielőbb el kéne tűntetnünk innen. Segítenél nekem? Be kéne vinnünk az egyetemre, el ebből a tömegből… -hadarom sietve, miközben jómagam ölbe veszem a kisfiút, a szülei után kutatva a tekintetemmel… De úgy tűnik, nincsenek a közelben. Sebaj, akkor ő is velünk jön, némi orvosi ellátás és egy emléktörlés úgy is elkél…
// 50 pont – 5 (oltalom szárnya) – 3 (páncél) – 2 (bénítás, mesterszó) = 40 pont //
Süt a mélyfagyasztott büszkeség abból a három szóból. Úgy mondta, mintha egyívásúak lennénk. A Bestiám most már nem annyira dühös, inkább játékos kedvébe kezd jönni, én magam pedig éhezem és szomjúhozom az igazságot, mint egy törvényszéki héja. Persze, hogy pontosan mire értette, az a szűkszavúság homályába vész. Nem hülye és nem naiv, csak váltogatja a szerepeit, mint komikus az egyszereplős hangutánzó műsorban. Vidámság kezd körbeárnyékolni, egyrészt, mert úgy érzem, most én diktálok és ő táncol füttyszóra, másrészről pedig a válaszában benne van annak a tagadása is, amit az előbb mondott. Ha nem lenne veszélyben, miért spórolna a szavakkal, mint kisnyugdíjas a nagybani piacon? Érdekfeszítő figura és most már kissé szórakoztatónak is találom. Ha nem idegláncon akar rángatni, akkor a nevetőizmaimra hat. ~Egyszer majd próbáld ki valakinél az alakváltó idegen fedőtörténetét, azt imádja a popkultúra~ Láttam én is filmalkotásokat mindenféle átváltozó művészekről és ismertem olyan elvarázsolt királylányt is, aki meg volt győződve róla, hogy a macskája az előbb említett bolygóról érkezett és éjszakánként szörnnyé változva járja a forró bádogtetőket, mert már unja a Whiskas-t. A hiszékeny emberek királlyá koronáznának egy ilyen vetítőgépészt, mint Jason. A dühöm szárnyakat kapott, mintha Red Bullt ivott volna és elrepült dél felé V alakban, most már vigyorgósabb atmoszférába léptem. A gyerek nyakán is rajta van a fogsorom, már nem is szorítom. Másnak nem tűnne fel, de aki miatt csinálom, az láthatja. Ha farkasként tudnék nevetni, most meg is tenném. ~Keresztkérdés: ez csak egy irányzott 100 éves hatásszünet, amit rákérdezéssel történő kiemelésre szántál vagy tényleg átaludtad az összes számtanórát?~ A hangomban most már csengő mulatozást, a felhőtlenül szórakozó cirkuszi közönség porondra kiabáló hangsúlyát hallhatja. Ó, hogyne, mindjárt előáll azzal is, hogy ő szállt meg mindenkit a Vörös Hold éjszakáján és az igazi neve Alignak. Rögtön kiszúrtam az apró hibádzó részletet és arra rámutattam anélkül, hogy hinnék neki. A lépéseimen közben változtatok, toporgok, mint kezdő buzi a gőzben. Ha lesz folytatás a részéről, akkor lesz a részemről is, de a véresszájúaknak unalmas folytatás. ~A csalitosban békák kuruttyoltak és az éjszaka szemeként a Földre tekintgető Hold előtt fátyolfellegek úsztak el. Na, ekkor ütöttük a biciklist.~ Ezt egy biztosítási kárbejelentőkből készített egyvelegben olvastam és valami hasonló végkifejletet várok. Fejem felemelkedik a megszorongatott torokról. A gyerek szemébe nézek és az összegyűlt tömegre. Fehér pofámból kinyújtom a vöröses, sötétrózsaszín nyelvemet és a rémült kölyök arcát kezdem vele nyalogatni. Mint egy játékos állat, aki torokra megy, de nem azért, hogy öljön, hanem csak gyakorol az igazi bevetésre. Majd körbetelefonálják az állam farkassimogatóit, hogy honnan hiányzik ez a hópihe. Felesleges itt halállal fenyegetőzni, mikor kabaré előadást kapok. Most már kezdem azt érezni, hogy nem is kell erőltetni az igazságot. Inkább játssza csak, amit tud, én pedig alázom majd és a rekeszizmaimat edzem. Ulfred Brandt meg a Nagy Egész, haha! ~A kreativitásodból eredőleg szerintem írógépet kéne lopnod először és lehet, hogy megalkotnád az év fantasy-jét! Tavaly jelent meg A farkasok hallgatnak, azt nem olvastad véletlenül?~ A könyvvásáron találkoztam a félelmetesen életszerű regénnyel. Allen Wrightnak ismernie kell a világunkat és rendkívül bátor, hogy bevállalta annak a műnek a megírását. Jó kérdés, hogy ki ő és miért tehette meg. Vagy a mi fajtánk vigyáz rá, vagy az Őrzők. Jason meg belekezdett valamibe, amit természetesen elektromos töltésű szögesdróttal elkülönítek a valóságtól, de a szórakoztató avagy ponyva műfajba sorolva már egész derítő jelenség. Az emberek kezdenek közelebb húzódni és a gyerek, aki most a szemét is lehunyta, mert azt is nyalogatom az egész fejével együtt, már kapálózni kezd. Ebben a pillanatban a nyalizás befejeződik, felnézek az emberekre, akik megállnak vagy lassított felvételben osonnak, mint a lopakodó hadegység. Egy utolsót üzenek a csenő manónak, mielőtt túlfeszített órarugóként pattanok fel: ~Ezt folytatjuk egy üdítő mellett és esküszöm, meghívlak rá. Taps helyett érd be ennyivel!~ Esti mese a száműzött gyerekről, aki az első farkasok látkörébe került. Sejtem a folytatást, az ősatya megharapta és kész is a sikertörténet. Már csak az lesz érdekes, hogy adja elő. Komolyan megfizetem a színdarabot, ha színvonalas. Nem várom én el, hogy ingyen csinálja. És pont annyira fogom elhinni, amennyire a Gyaloggalopp musical változatát kell. És a kis fehér farkas ezzel elrohan jobbra a hússütő standok felé. Az emberek kitérnek előlem és nekem így tökéletesen meg is felel. Harapásra nem készülök, illetve igen, de csak egy elcsórt marhaszelet gőzölgő darabjának fűszerezését akarom megkóstolni. A roham során feldöntök, amit lehet, a menekülő szakácsokra rávicsorgok és a pultról lekapott húsdarabbal eliszkolok. Egyenesen be az egyik színpad alá, ami szintén magaslaton áll és az állványzatot fekete nylon takarja. Ez a rendezvény designja, nem akarnak alucsöveket villantani, inkább a hullazsákok anyagát idéző borításban hisznek. Sokkal diszkrétebb, tényleg. Hallom, hogy több irányból közelítenek és néhány kiabálnak, hogy látták, hova futott el a ragadozó. Szerencsémre a másik irányból jönnek, én pedig megint alakot váltok és egy félbarna, szinte kutyaszerű farkas alakjában kicsapódom a színpad túloldalán olyan sebességgel, hogy a kamerák semmit se rögzíthessenek. Ha mégis, akkor azt hihetik majd, hogy a barna folt valamiért ott rejtőzött el korábban és most elmenekült, mert nála erősebb állat érkezett a területre. Az ismeretlen farkas elűzte az ismeretlen kutyát és neki is nyoma veszett. Mókás lesz majd kisétálni innen és megkérdezni, mi a bugyborékoló izlandi gejzírek arcpirító gőzét hujjognak ennyire az emberek?
---
Ez volt a terv, amit összekotyvasztottam szürkeállományom begőzölt, ám hűlőfélben lévő főzőüstjében, az élet viszont másfelé terelte az ösvényt. A meglepetés nem is volt olyan meghökkentő. Mint egy világháború, mindig benne van a levegőben, csupán a kezdés időpontja kérdéses. A gondolati üzeneteket elküldtem még Jasonnak, hadd teljen meg a telepatikus postafiókja, de időközben a fogaim lepattantak a gyerkőc nyakáról. Mintha szó szerint kővé vált volna a félelemtől. Innentől már csak azt kerestem, merről jönnek a rendfenntartók, hol keressem a tetovált fegyelmező részleget, ami már megtalált engem. A lábaim olyan szépen rogytak össze, mint marionett bábué az előadás végén és felborított liszteszsákként terültem el a mögöttem szorgoskodó hölgyemény előtt. Pont most akartam útjára engedni a gyermeket, miután körbenyalogattam, de az Őrzőknek muszáj mindenbe belekotnyeleskedniük. Ismerem az általános indoklást: már az imént emlegetett ősatyák is ezt akarták, pánik lenne úrrá a világon, ha szabadon garázdálkodhatnánk mindig, amikor ránk jön a hírnév 15 perce, kegyesség, józan belátás, világbéke, rózsaszín szemüveget mindenkinek és hasonló, tőlem rendkívül távol álló eszmék. Sose tudtam elfogadni, hogy egyszerűen kijönnek és rácsapnak a kezemre egy ezüst sodrófával. A mostani gyorsreagálású egység szerencsére egy fűszálnyit csillapítja a megjelenésük során mindig tapasztalható felháborodásomat, mert úgy ragyognak a szemei, mint egy 100 wattos villanykörte Florida égszínkék tengervizében. Nála csinosabb Őrző még sose tette rá a takarót a madárketrecemre, hogy aludjak már az éjszaka beköszöntének elhitetésével. Lábadozó düh szavai fognak megszólalni a fejében, hacsak nem bűvészkedik olyat, amitől már a gondolataim is befogják a szájukat. ~Szép szőke boszorkány, hát nem tudtál volna türelemmel lenni, míg a halál torkából bizalmamba fogadó körbenyalogatást eszközölök a kabátos csöppségen? Szedd le ezt a csodakényszerzubbonyt és a két szép szemedért akkor megbocsátok neked, tetovált lány!~ Figyelem, hogy kinek intett, de nem igazán veszem észre, mert most túl nagy a kavarodás a parkban és a fejemben. Logikus lépés lenne Jasont idehívni, aki fajtabéliként többet tudhat a jelenlegi esetről, mint a laikus kívülálló szemlélődők. Egy tömény, kollektív fellélegzés suhantja meg a füleimet, egyesek azon csodálkoznak, hogy tudott mögém kerülni a doktor néni, mikor orvosnak tűnik, nem némaléptű nindzsának. Szuper, az üdítőzésre nem kerül sor, helyette elvisznek a kínzókamrába. Ahol Őrzők győzködnek engem, hogy ne csináljam, amire hajt a vérem, az maga a vasszűz és a spanyolcsizma bevetésének helye. A nő nyilván láthat alibit is a szavaim mögött, de Jasonnak éreznie kell, hogy a belsőm tükrözi azt a lelkiállapotot, amit szavakba öltöttem. Némi harag a hölgyemény felé, némi nemi vonzódás ugyanebbe az irányba és a gyerek felé béke, nyugalom. Már megint rossz lecsóba csaptam bele és kifröccsent, aztán idegyűltek a legyek, akiket nem szeretek, még akkor se, ha ennél a példánynál szebbet nem küldtek még ellenem... Üzenek még Jasonnek, nehogy szó érje a ház elejét, hogy faképnél hagyom, mikor belémcsapott az Őrzők villáma. Félmunkát ne végezzen, aki nem félember! ~Ősfarkas, most már kíváncsi vagyok, ki a gyilkos, úgyhogy a történeted végét majd meg akarom hallgatni. És áll a meghívás, egy üdítőre az enyém vagy. Még tárgyalok a banyával, de ha elrabolnak, úgy harmadik típusúlag, akkor meg foglak keresni.~ Ez hangozhatna fenyegetésnek is, de valójában csak arról van szó, hogy a film végén már váltom is a jegyet a 2. rész bemutatójára. Az érzéseim ki vannak terülve a farkas előtt, mint én a varázsló előtt. Ezeket a helyzeteket a pokol legmélyebb bugyrába kívánnám...
Füstölgő haragja ellenére, egyet tudott érteni Lesterrel. Tényleg ki kellene próbálnia az alakváltós idegen sztorit, hála képességeinek még hatásosabb is lenne, mintha csupán farkassá, meg farkasszörnyé tudna változni. Gondolatiak ezen a téren közös nevezőre jutottak, de Anguta nem engedett néhány pillanatnál többet ennek a kellemes érzésnek, és hamarosan gyökerestül tépte ki, mint mutáns tulipánt a virágágyásból. Nem válaszolt rá semmit, mivel mélyen bujkáló dühe a gyermek veszélyeztetése miatt nem akart lappadni. Anguta válaszra sem méltatta a százéves időhiány felvetését, hiszen tovább folytatta a történetet megszakítás nélkül, miközben Lester állkapcsának mozdulatait figyelte. Nem szerette, ha a szavába vágnak, persze telepatikus társalgásnál sokszor előfordul átfedés, mivel a gondolat gyorsabban száll, mint a szó, ezért nem is vette túlságosan zokon az ifjú morftól a szégyenletes tettet. Egyébként is, vidámságot vélt felfedezni a hang mögött, és nem tajtékzó haragot, a kitaláltnak vélt történet miatt. Anguta büszkesége ritkán jött elő, jelen pillanatban, azonban borzasztóan megsértődött leszármazottja viselkedése miatt. Nem hisz neki. Elregéli élete történetének elejét, ráadásul teljesen őszintén és mi történik? Kamunak tartja az egészet és jót derül rajta. Persze hálásnak kellene lennie, mivel a fehér farkas nem óhajtja a másvilágra harapni a fiatal fiút, és úgy tűnt szent faragókését sem kell a szájpadlásába állítania, de a fene vigye már el, hát mekkora kegy, ha egy alapító valakit beavat a régmúlt idők homályba veszett világába. Talán mégis csak fel kellett volna fednie nyolcszáz éves mivoltát, vagy legalább egy rohadt látképet kellett volna küldenie a környező hegyekről, amikor még nem magasodtak épületek, amik zavarták volna a kilátást. Lester fogai már nem szorultak annyira a gyerek nyakára, látta, észrevette, ahogy a pofa lazul a vékony nyak körül. Haragja mégsem csillapodott. Egyrészt mivel Lester nem tett semmit, amivel megbékélhetett volna, csupán már nem akart megölni valakit, akit egyébként sem kellett volna bántania. Másészt – és ez volt a döntőbb, mérgének huzamosabb fenntartásában – a leszármazottja nem kapott két kézzel a története iránt. Úgy érezte magát, mint a pásztorfiú, aki farkast kiáltott. Teljesen egyet tudott érteni a történet morális tanulságával. Túl sokat hazudott Lesternek, és amikor végre igazat mond, nem hisz neki. Annyiból legalább jobban sült el itt a történet, hogy igazmondása ellenére nem fognak életek kihunyni. Nem, Lester hangjában és érzelmeiben már közel sem volt meg a tettrekészség, már nem akarta megölni a gyereket. Anguta nem tudta eldönteni, hogy megtette-e volna, de talán tényleg igaza volt, hogy a hím nem lenne rá képes, vagy… csak belátta tetteinek következményét és készül elnapolni a mészárlást. - Nem, nem olvastam – feszült figyelme azonban nem lankadt, a szarkazmusból kinőtt dicséret ellenére sem. Már épp mondani akarta, hogy mi lenne, ha elengedné a fiút, amikor bőrét forró szélként kezdte el égetni a különös szellemi erő, ami a fiú testéről áramlott. Idegei egy pillanat alatt feszültek pattanásig, markában tartott faragókésére rászorított, miközben a mágia örvénye keresztültombolta magát a parkon, felborzolva Anguta kedélyeit, bár nyilvánvalóan kora miatt érzékeli ennyire intenzíven a szellemi tevékenységet. Őrző mágia, ahogy a tetovált békebírók nevezik. Kisvártatva még egy hullám csapta meg, és már a varázslat illata is elért hozzá. Remek, már épp kezdett megoldódni a helyzet, és most újabb bonyodalmakkal néznek szembe. Ennek ellenére nem volt hálátlan. Végzik a dolgukat, és nem tudhatták, hogy már épp a túszdráma vége felé tart a kis incidens. Nyilván egy informátor lehetett, mivel a tömegből nem érzett őrzői jelenlétet, de az is lehet, hogy csak a szellemek erejével palástolta auráját. Nem tudta miféle varázslat sült el, de talán nem kellene megvárni, amíg Lester újdonsült dühvel észhez tér, és mégis úgy dönt, hogy haragjában kettéharapja a fiú nyakát. Óvatos lépést tett előre, miközben a fehér farkast nézte. Semmi reakció, ezért felbátorodva közeledett normál emberi léptekkel, majd egy nő tűnt elő a tömegből, ami Angutát megtorpanásra késztette. Nahát, nahát… Kilaun asszonypajtása. Meg van a ludas, de ha jól rémlett neki, ő nem informátor… mintha érzett volna az esküvőn őrző energiákat felőle. Mindegy is, úgy látszik a nő Lester mögé próbál kerülni, aki nem akar ellenállni, és hagyja, hogy egy tűt nyomjon a testébe. Nyilván elmeroggyantós varázslatot kapott be az ifjú morf, különben nem tűrte volna ezt a manővert ilyen mozdulatlanul. Már várta, hogy mikor fog nyáladzni és a holdra vonyítani… fényes nappal. - Mármint én? Pe… persze, hogyne – nem volt szükség energiáinak idegességet kölcsönözni,, ahogy közelebb somfordált, hiszen csak Lester érezhette, ő meg be van gárgyulva éppen (és amúgy sem hinne neki). Tökéletesen elég volt fizimiskájára tanácstalan feszültséget vinni, ahogy odakocogott kettejükhez. - Rendben, oké – mondta saját maga is halkan. Ugyan minek foglalkozzon a telepátiával, amikor a showműsort Lester is élvezheti, már persze, ha a tudata nem lyukasabb jelen pillanatban, mint egy termesz rágta csónak. – Nagyon sajnálom, nem… nem akartam, csak valahogy kicsúszott a kezem közül a dolog… ühm… nem… nem esett baja? – nyilván nem Lesterre gondolt, hanem a gyerekre, aki Abigail nyakába karolt, miután az felnyalábolta, és most úgy szorította, mint akinek feltett szándéka Kilaunt özveggyé varázsolni. Remélte Lester nem kotyogott valamit a nőnek, ami az éppen fejébe ötlő történetet borítaná, de ha igen, akkor majd megvonja a vállát és értetlenül szabadkozik. Lester a gondolati üzenetét akkor küldte, amikor éppen Abigailnak játszotta a bűnbánót, de most nem zavarta igazán, de legalább kiderült, hogy mégsem lett ideiglenesen elmehibbant a hímből. - Nyugi, úgy tűnik, veled megyek. Ja, és ketten visszük el a balhét… amúgy meg, elég jó a konyhájuk, már voltam bent és kunyeráltam kaját. Biztos van üdítőjük is. És, ha még nem árultál el sok mindent, mond, hogy illúzió alatt áltál egy jó darabig. Abigail azt hiszi illuzionista vagyok… - hacsak azóta Kilaun nem mesélte el a valóságot neki, amit nem igazán bánt volna, de most mindent tönkre vágna. Nem, szó sincs arról, hogy megenyhült volna Lester irányába, haragja még mindig ott volt, de egy ilyen támadás, ha nem véletlen balesetre fogják, a városból való kiűzetéssel is végződhet. Anguta pedig jelenleg nem tudta volna követni, és a mai eset bebizonyította, hogy Lesterre oda kell figyelni. Nem szívesen engedett volna el egy olyan farkast, aki gyerekekre támad, csakhogy kicsikarjon némi igazságot valakiből. Még, ha hasonlítottak is a módszereik, a megtévesztés, ahogy a fehér farkas alakját felvette, és a blöffölés. Már persze, ha tényleg blöff volt. A belőle áradó haragból ítélve nem csak az volt, és mégis… több infóra van szüksége, hogy nyugodt szívvel nála hagyhassa bestiáját. – És mielőtt téves gondolataid születnének, nem, nem érted teszem, hanem… a Nagy Egészért – bízott benne, hogy Lester nem makacsolja meg magát, és hajlandó egy kis hazugságba belemenni, ha nem, hát akkor így jártak. Anguta felkapta Lestert, bár szíve szerint a grabancánál fogná meg, és úgy húzta volna az egyetem pincéjéig, de akkor két órán belül már az első számú amerikai közellenség lenne, aki egy ártatlan (igaz gyerekre támadó) farkast kínoz élő egyenes adásban. Örült, hogy nem kellett a telefonokat széttörnie. Óvatosan, kicsit szerencsétlenkedve felemelte Lestert, majd Abigail után baktatott, ahogy az a gyerekkel a karjában (hol lehetnek a szülei?) az egyetem alagsora felé sietett. Remélte, hogy alapos fejmosásban lesz mindkettejüknek részük, amikor a nő megtudja, hogy miként is történt ez a szerencsétlen baleset.
- Sajnos nem vagyok gondolatolvasó, és azok alapján, amit eddig láttam, nem akartam kockáztatni. Köszönöm a bókot, de előbb kellett volna gondolkozni. -súgom oda csendesen a farkasnak. Szép próbálkozás, de azok után, amiket művelt, ennyivel nem fogja megúszni a dolgot. Mások életével fenyegetőzni még viccnek is rossz, ha pedig valaki képes ilyesmire, máskor is megtörténhet – mi pedig azért vagyunk itt, hogy az ilyesmit megelőzzük, vagy legalább elvegyük a kedvét tőle. - Egy jó darabig kitart a varázslat hatása, úgyhogy kár próbálkozni. A legjobb, amit tehet, az az, hogy lehiggad – ellenben kénytelen leszek arról is gondoskodni. -közlöm a tényeket, akár újabb varázslat bevetésével, akár valamelyik főzet bevetésével… igaz, ez utóbbit már csak az egyetemen tudnám eszközölni, lévén, hogy néhány apró orvosi kellék elvétve még akad a civil táskámban is, de a főzeteket csak az orvosi táskámban szoktam tartani. - Pedig ahogy látom, elég csúnyán kicsúszott… -csóváltam meg a fejem a férjem ismerősének szavai hallatán - Azt hiszem, talán nem meglepő, hogy a későbbiekben ha lehet, mellőzni kéne az ilyen műsorokat, legalábbis az ilyen nyilvános helyeken mindenképp. -kaptak egy finom kis dorgálást a részemről, hisz gondolom, mindketten tisztában voltak vele, mekkora bajt okoztak – legalábbis nagyon remélem – és nem szükséges leordítani a fejüket ahhoz, hogy érzékeljék a történtek súlyát. Ha meg mégis ez szükséges ahhoz, hogy végre észhez térjenek, akkor az egyetemen akadnak sokkal alkalmasabb egyének is eme nemes feladatra. - Nem tűnik súlyosnak, inkább csak karcolás… Az ijedelem sokkal nagyobb, mint a fizikai seb, de arról is gondoskodunk. A szülei? Nincsenek a közelben véletlenül? Mert eddig nem tűnt fel, hogy bárkinek is hiányozna a kicsi. -néztem körbe újra a tömegben, miközben megnyugtatóan simogattam a kisgyerek hátát; hátha látok valakit, aki egy kisfiút keres, de hiába, sehol senki ilyen téren. - Mindegy… a legjobb, ha visszamegyünk az egyetemre, és ha idő közben nem kerülnének elő a szülők, akkor majd felvesszük a kapcsolatot a rendőrséggel. -sóhajtottam némileg lemondóan, majd miután David felnyalábolta a mozdulatlanná dermesztett kóbort, intettem neki, hogy kövessen – azzal angolosan távoztunk, igaz, nem túl messzire, csak az egyetem alagsorába invitáltam a férfiakat. Igaz, alapból nem igazán szoktunk senkit oda vinni, de hová máshová vihetnénk őket? Így aztán miután bejutottunk az orvosi szobába, Willt is értesítettem a történtekről, hogy képben ne érje váratlanul a dolog – meg ha nem nagy kérés, esetleg kerítsen nekem valakit, aki átveszi az ügyet a későbbiekben. - De addig is, amíg várunk… elmesélnéd, kérlek, hogy mégis mi történt? Az elejéről sajnos lemaradtam… -felelem, miután az egyik vizsgálóasztalon Lester pihen kiterülve, sorsára várva, a másikon pedig a kisfiú ücsörög, akinek nekilátok kezelésbe venni a nyakát… némi fertőtlenítő, majd kötés. Ha pedig már ismerem a teljes sztorit, valamelyik bundás tolmácsolásának tála, akkor attól függetlenül emléktörlés vagy –módosítás.
~Akkor az írógép mellé ez legyen a következő könyv, amit elemelsz. Allen Wright tollából és tényleg kitűnő, ezt szakmai megalapozottságból mondom, nem ugratásképp.~ Ez volt az utolsó gondolati üzenet, amit még oda tudtam lökni, mint füleskorsóban a sört. Beköszöntött a szőke ciklon ideje és olyan gyorsan történtek az események, hogy csak kapkodtam volna a fejem, ha nem bénult volna le minden porcikám. Szétfeszít az erő, de nem tudom használni. Tiszta leláncolt Prométheusznak érzem magam. A lesújtó hölgyemény menti magát, de engem ezzel nem nyugtat meg, nem most jöttem a falvédőről, sőt máskor sem. ~Vér egy csepp sincs, nemhogy tengerben folyna. Ez azért valamit elárul a halálra éhes ragadozó pillanatnyi félreismeréséről. Tudod, mennyi gondolkodás és béketűrés előzte meg a kölyökharcot?~ Mert ez már csak annyira volt harc, mint amennyire két farkaskölyök birkózik egymással. Torokra megyünk, de nem csontig, hanem csak semi-contactban. Amit Abi mond, az úgy hangzik, mint mikor az alkoholista eltanyál és mondják neki, hogy nem kellett volna annyit inni, ő pedig csípőből visszatüzel azzal, hogy dehogynem, hanem menni nem kellett volna. Amire hajt a vér, arra van szükség és ne a tintáshátúak mondják meg, mikor kell gondolkodnom! A büszkeségemet mindig sértik az ilyen helyzetek, amikből már megéltem párat a természetemből fakadóan, ugye. ~Értem én, hogy a munkádat végzed, mint a lakótelepek felrobbantását parancsra végző drónpilóta, de ettől még nem mászol be a szívembe, amire más körülmények között pedig nagy esélyed lett volna, bébi!~ Csodával határos, hogy egy szép női pofika mennyit tud finomítani a stílusomon. Ha egy marcona szőrmókot küldtek volna ide, annak már a halála napját emlegetném vagy legalábbis az öreganyja térde kalácsát. Ez a nő hordoz magában valami olyasmit, hogy tényleg megbocsátok neki. Ha nem fokozza tovább. Még most is ott tartunk, hogy szemet tudok majd hunyni a történetmesélés félbeszakítása felett. Jason megint hozza a figurát és újabb álarcot ölt. Én nem vagyok képes követni a hazugságspirálját, pedig nem vagyok szédülős fajta. Asszisztáljon a szolganép, én nem fogok. A félreszámolós ősfarkas regéjéről hallgatok, mert az a kettőnk dolga és amúgy se érdekelne senkit az Őrzők közül egy ilyen csalimese. ~Jól van, mami, de akkor kérek egy gyógypuszikát is!~szólok vissza évődve. Azzal tisztában vagyok, hogy az utolsó vagy azutáni dobásom ez és szorítani kell a Bestia nadrágszíján. Már ha lenne oly civilizált és hordana nadrágot. Be nem állnak a gondolataim és felváltva üzengetek, most a másik bundásnak: ~Meg sem lep, hogy már náluk is előadtad a koldusok királyát. Nem hinném, hogy odabent nyugodt körülmények várnának, de ha enyhítő körülményként kísérni kívánsz, hát nosza rajta!~ Köszönetet nem mondok, mert nem bízom én abban a fenenagy jóindulatban, amit ő tanúsítani fog ezek után. Most kezdem érezni, hogy ebből még lehet repülés szó szerint is, ha felültetnek az első gépmadárra, hogy keressek helyet magamnak a világban bárhol, úgy 1000 km távolságra innen. Heves ellenkezést fogok mutatni és ha erővel nem megy, akkor alkuval fogom ezt megtenni. Gyomorforgató alkuval, amit csak egyszer hozok meg és utána kirohanok az erdő szélére kipusztítani a helyi madárállományt stresszlevezetésként. Az első lépés mindig a szóbeli intés és ott meg kell állnom. Halad velem az idő kisbusza és tényleg meg kellene már tanulnom, hogy ne curikkoltassam már mindig vissza a kölyökkorom mentalitásával. ~Csillagszemű napsugár...miként is szólíthatlak anyakönyvezett néven? Jómagam Dr. Lester J. Edison vagyok itt a lábaid előtt heverve. Hallom, már közeleg az anyuka, majd kiesik a szíve a helyéről. Breston, ezt a nevet ismételgeti.~ A tömegből annyira élesen elválik ez az egy hang, jó messziről érkezve és az energiái egyértelműen ide irányulnak. Nem érdekem, hogy a gyerek kórházi ágy helyett egy kisméretű fadobozban végezze, ezért is hívom fel a figyelmet a hölgyre. A farkasfül pedig kiszűri, milyen nevet szajkóz a hölgy kétségbeesett rebegése. ~Elfajult kissé a társalgás az újdonsült asszisztenseddel. Azóta már lecsillapodtam és akármennyire is füstölgő pipát idéz, csak kérdezd meg tőle, mit érzett. Néhány valódi szót akartam kihúzni belőle, de igazából csak jegyet váltottam egy komédiaestre. Amiben amúgy kifejezetten tehetséges.~ Nem kívánok fikciót elővezetni, illúziókkal és illusztrációkkal. Hiányfoltok maradhatnak a történeten, de a feje tetejére nem állítom azt. Amúgy meg tudok én jót mondani arról is, akit korábban még nokedliszaggató alá kívántam volna vetni, hisz alkalmazkodom a tényekhez. Most például ahhoz, hogy a végén már csak jól mulató közönség voltam és egy egérlyuknyit kellett volna hamarabbra időzítenem a szabadon engedést. A felelősség az én nyakamat húzza ólomsúllyal és semmi értelme nem lenne Jason nyakába varrnom azt, ami nem oda tartozik. Merem remélni, hogy ő se tesz rá egy púpozott kanállal a bűnlajstromomra. És úgy visz a kezében, mint ha az atyám lenne, ez pedig szerfelett különös érzés, mégis olyat érzek benne, hogy gyakorlott ebben. ~Hány kölyköt termeltél ki almaidban eddig? Gyakorlottnak tűnsz a fiatalok kimentésében~üzenem Jasonnak, ahogy lógok a béna testemmel. Fehér Agyar legendája megelevenedik és kitűnő kérdés, hogy happy enddel ér-e véget vagy valami olyannal, ami botrányosan pocsék érzés lesz... Mindenesetre düh már sehol, inkább remény és küzdő gondolatok, hogy ne kelljen újra a padlóról indulnom. Már többször felálltam és nem szeretnék ismét parkettanyalogatással kezdeni. A szépség és a szörnyeteg együtt sem tudnak most eléggé idegesíteni. A Nagy Egész pedig csak néz onnan fentről és nem hajlandó megosztani magát szegény kis gyermekterrorizáló leszármazottjával.
Kezdőlap
<3333 //
//
