Aprót bólintok meglátására értőn, helyeslően ha úgy tetszik, hogy legalább a falka hasznára van ténykedésével. Nem sok hasonló korú fiatal gondolkozik így, ami azt illeti, csak élnek bele a világba, s nem hibáztatom őket érte. Egyszer fiatal a farkas, még ha az ötven évig eltart, akkor is! Nem én leszek az, aki pálcát tör felette némi füllentésért, az biztos. Tudja, hol a helye a ranglétrában, hát miért hurcolnám meg feleslegesen? Csak azt mondja, mit a helyzet elvár, nincs ebben - szerintem - semmi elítélendő. Ráhagyom hát, mint ki hiszi a kamu dumát. - A muszáj nagy úr, de különben nem kifejezetten. - Toldom közbe gondolataimat, megerősítve feltételezésében, hogy magam is inkább a csendes elvonulás, a nyugalom híve vagyok alapjáraton. Olyankor nem kell senki máshoz igazodni, sem attól tartani, hogy illetéktelennek megy ki oda nem való információ pókhálószerű titkaim szövevényes fonatának valamely szegmenségről. Az egyetlen, akiben teljes mértékig megbízok, az én magam vagyok. A taslit követően komoly tekintettel méregetem a kölyköt, s elégedetten nyugtázom - elébb magamban csupán - hogy úgy fest, átment az üzenete gesztusomnak. Nagyon helyes! - Bocsánatkérés elfogadva. - Zárom ennyivel, látszólagos közöny közepette szabadkozását, még mielőtt túlzásokba esne itt a sajnálom-ok terén. Nem én leszek az sem, ki túlragozza a dolgokat, szerintem erre már ő maga is rájött. - A családom kizárólag őrzőkből állt, úgy nőttem fel, hogy belőlem is az lesz egy napon. Nem igazán örültek a dolgok másféle alakulásának, így egy ideig a nyomomban voltak apám emberei, mikor leléptem otthonról! - Kaccantam révetegen pillantva el a távolba, nevetősen legyintve a dolog kapcsán - régen volt, már lényegében nem jelent semmit. - Van még dolgot mára? - Érdeklődök egyúttal. Mintha valami jelentéstételt emlegetett volna, s bár engem nem tart fel érdeklődésével, azért kifogás sem szándékozok lenni, hogy nem ér oda időben a megbeszélt helyre.
Örvendetes tény, hogy egyik leszármazottja nem keresi a fizikai konfliktust, és mivel nem érzett hazugságot felőle, így el tudta fogadni, hogy tényleg csak végső esetben alkalmaz erőszakot. Persze ez igaz Angutára is, és mégis számtalan lelket küldött már a halálba anélkül, hogy saját mancsát kellett volna bepiszkítania. – Aha, az jó. Asszem – bizonytalankodott egy sort, közben hol a hímre, hol a hotelre vagy a cipőire bámult. A fókuszban azért legtöbbször a cipő volt. A nyíltan történő átváltozásért minimum egy nyakleves járt, amit meg is kapott, aztán szabadkozva bocsánatot kért, amit a testőr el is fogadott. – Köszönöm – suttogta zavartan, közben saját ostobaságán agyalt, Anguta pedig gondolatban felvidult, hogy Dario tényleg nem egy idióta elmebeteg, pedig akár a hotelbe is rángathatta volna, hogy egy életre megtaníttassa vele mikor lehet, és mikor nem lehet a vérvonal képességét fitogtatni. - Nem hangzik túl jól. Akkor már ezek szerint vérfarkas voltál? Vagy utána lettél az? – valószínűleg akkor még nem lehetett az, különben az apja emberei úgyis hasztalan kergették volna, hacsak időben el nem fogva kitépik belőle a farkast. Szörnyű belegondolni, hogy ilyet az őrzők képesek megtenni az újszülött egyedekkel, még akkor is, ha van a dolognak létjogosultsága, hiszen akit túlságosan fiatalon marnak be arra keserves évek várnának ellenkezőleg. Meg persze van, akit véletlenül harapnak be, és nem lenne képes túlélni a kölyökkorszakot. - Jaj, tényleg fené… mármint mennem kell. Be kell jelentenem, hogy végeztem. Köszi a beszélgetést. Remélem még összefutunk – és ha Dario nem tartotta vissza akkor, sietős léptekkel és idétlen kézmozdulatokkal egybekötött elköszönéssel intett a morfnak, aztán eltűnt a hotel belsejében.
//Köszi a játékot, ha esetleg olyat írsz, akkor még írok rá, de különben ez volt a zárom //
Kezdőlap
//
