- Remélem nincs kapuzárási pánikja? Remek formában van! – Válaszolok félig viccelve, félig komolyan gondolva a szavaimat. Nem siklok el a megjegyzése fölött, jó informátorhoz méltóan elraktározom magamban, mielőtt megszólalok ismét. - Statisztikailag nézve kategorizálhatók az ételek férfi és női ízlés szerint titulálva. Tény, hogy a közös halmaz tartalmazza a legtöbb ételt, de vannak olyan ételek, amit főként inkább csak nők… vagy főként inkább csak férfiak rendelnek. Persze sok tényező közrejátszhat a választásnál. Talán egy nő, aki nagyon odafigyel az alakjára, és nem akar elzsírosodni, nem kér magának sült csülköt, mert túlságosan kalóriadús étel. Ehelyett inkább kalóriaszegényebb szárnyas húst választ salátával, és sovány zöldfűszeres öntettel. Én a tengeri herkentyűktől tartózkodom, de azok kívül bármilyen ételt szívesen elfogyasztok. Az egyik nővérem oda van értük. – Mosolygok Rustyra. - Azt hiszem csalódást kell okoznom. – Biggyedt le az ajkam. Úgy tűnik, én vagyok a rossz hír hozója. Szegény Cassie lelkesedését is letörtem, de szerintem még mindig jobb, ha az ember tudja mi vár rá, mintha várna… várna… aztán egyszer csak leesne neki, hogy itt másképp mennek a dolgok. - Itt nincs tavasz, se ősz. Fairbanksben szeptembertől április végéig tart a tél, elég hideg… hosszú teleink vannak. Úgy -20 és -30 fok között szokott lenni ilyenkor a középhőmérséklet. De vannak telek, amikor ennél még hidegebbek vannak. Akár -50 fok is. Ha eddig úgy gondolta, tudja milyen a csontig hatoló hideg, akkor itt Fairbanksben új értelmet fog nyerni. Látott már jégködöt? Amikor nagyon… tényleg nagyon nagyon hideg van, a várost ellepi a jégköd. Én olyankor csak úgy lépek ki az utcára, hogy eltakarom valamivel az arcomat, közvetlenül nem lélegzem be a levegőt. A nyarak májustól augusztus végéig tartanak, de még ilyenkor is viszonylag sok csapadék esik, viszont a téli hideghez képest meleg van. Olyan 15-20 fok között általában. De volt már rá példa, hogy harminc fok fölé is felkúszott a hőmérő higanyszála, de ez ritka. Remélem, ez nem veszi el a kedvét attól, hogy Fairbanksben maradjon. – Haraptam be az alsó ajkamat. Ha egyszer csak elkezdenének fogyatkozni a vendégeink, és kiderülne, hogy ez miattam van, azt hiszem, páros lábbal rúgnának ki. Igazság szerint ez nem egy szupertitkos dolog, hiszen bárki utána nézhet akár az interneten is, hogy Fairbanksben és a város környékén milyen az időjárás. Meg hát az se elhanyagolható, hogy Alaszkában vagyunk, ami nem épp a trópusi éghajlatáról híres… hírhedt. Csendben, figyelmesen hallgatom végig Rusty okfejtését, és nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Ó, ha tudná, hogy pontosan tisztában vagyok vele, micsoda is ő… de nem tehetem meg, hogy felfedjem magam előtte. A válaszomat várja, én pedig úgy döntök, hogy csempészek bele némi igazságot. - A szüleink szerették a sci-fi és fantasy regényeket. Sokszor olvastak fel belőle nekünk is. Édesanyám egyszer azt mondta, hogy bár hívő keresztények vagyunk… ha hiszünk Istenben úgy, hogy nem látjuk őt… akkor semmi se lehetetlen. Attól még hogy mi nem látunk valamit, attól még nem jelenti azt, hogy nem létezhet. Például… nézzünk engem. – Húzom ki magam ösztönösen, miközben széles mosolyt villantok Rustyra. - Sose tudhatja, hogy nem lakozik mélyen bennem egy „Van Helsing”. Végül is az íjjal tudok bánni, és számszeríjat is tartottam már a kezemben. – Biccentem félre enyhén a fejemet, miközben kissé megemelem a szemöldökömet. - Csak nem egy Vámpírnaplók rajongót tisztelhetek önben? – Buggyant ki belőlem egy őszinte kacaj. - Tudja, az én édesanyám jól értett a növényekhez, és ragadt rám is a tudásából… illetve szakácsként illik ismernem nekem is elég sok növényt. Én nem látok semmi logikát abban, hogy a sorozatrendezők miért a vasfűt… vagyis ahogy ön nevezte, a verbénát használják a vámpírok ellen. A vasfűről tudva levő, hogy immunerősítő, nyákoldó.. és köhögéscsillapító hatású. Légzés és emésztőrendszeri problémákra szokták használni a természetgyógyászatban. Sőt… ha valaki étvágytalan, vagy nem képes hízni… kórosan sovány, akkor is ezt szokták javasolni, mert étvágyfokozó hatású. A vérbe felszívódva inkább fokoznák a vámpírok szomját, nem pedig elriasztanák… ha ezt a logikát követem. A farkasfű itt is megterem Alaszkában. Havasi sisakvirág az ismertebb elnevezése, és ez valóban ártalmas növény. Ha hozzáér, már attól duzzanatok és hólyagok lehetnek a testén. Ha elfogyasztja teaként, vagy bármibe keverve, rövid időn belül meghal, ha nem érkezik segítség. Magas láz jelentkezik, aztán elveszíti az eszméletét… leáll a légzése és a szíve, aztán beáll a halál. Úgy tudom, hogy a gyógyászatban is használják valamely részét… de pontosan nem tudnám megmondani, hogy mire. A nővérem kisujjból kirázná, de mist hirtelen nem tudom megmondani sajnos. Valamiért viszont minden vámpíros és vérfarkasos történetben megjelenik az ezüst, mint hatásos fegyver ellenük. Ebben több fantáziát látok, mert nekem van olyan kollégám, aki például réz érzékeny. Felhólyagosodik és viszket a bőre, ha rézzel érintkezik. – Mondok egy érvet arra, hogy miért gondolnám az ezüstöt hatásosabbnak, mint a füveket. Ha valaki megissza a vasfűteát, az garantáltan csak jót tehet a szervezetének, de ha a sisakvirágra vetemedne, meg se élné azt, hogy egy vérfarkas rátámadjon… - Nekem nagy kedvencem a kóla, a nővérem mindig morog, hogy ne igyak annyit, mert egészségtelen. Én meg erre mindig azt szoktam mondani, hogy amennyire egészségesen élek, ennyi egészségtelen „bűnözés” belefér az életembe. – Még mindig jobb, mintha dohányoznék, vagy alkoholt innék. - Egyébként szerintem az energiaitalok sokkal egészségtelenebbek, mint például a kóla vagy a kávé. Azt még én is elkerülöm. – Akkor már inkább kólát iszok, vagy egy kávét… esetleg fekete teát. Ezekben is van bőven koffein. Bár inkább az íze miatt iszom, mint a koffeintartalom miatt. Megkapom a kólámat, Rusty pedig a kávéját. - Ha farkasüvöltést hallok, legalább tudom, hogy maga az! – Nevetem el magam, miközben kiiszom a pohár tartalmának a felét. - Egy hét múlva? Rendben. Át kell futnom a beosztásomat, mielőtt pontos időpontot tudnék mondani. Én hozom az íjat, az üdítőt pedig maga, Rusty. – Mosolygok rá szélesen. Ezután csend telepedik közénk. Felváltva nézem a kettőnk között levő gyertyát… Rusty kezét, ahogy a csészéjében gőzölgő kávéját kavargatja, és a saját poharam tartalmát, ami a kóla jellegzetes illata mellett enyhe vanília illatot is áraszt. Talán ideje lenne indulnom. Kellemesen elbeszélgettük az időt, de már rendesen beesteledett, és holnap reggel frissen és kipihenten várnak a konyhán. Már előre sejtem, hogy nem hagyják majd szó nélkül a mai vacsorámat Rusty-val. Szinte már most belevörösödök, hacsak rá gondolok. - Ideje most már tényleg hazafelé vennem az irányt. Igazán hálás vagyok Rusty, amiért felpumpálta Francy kerekét. Ha maga nincs, akkor talán egy órát is elbajlódtam volna a kerékcserével. A vacsorát és a beszélgetést is nagyon köszönöm, igazán jól éreztem magam. Ebből is látszik, hogy nem vettem észre az idő múlását. – Iszom meg a poharamból az üdítőm maradékát, majd felállok az asztaltól. - Maradjon csak nyugodtan, igya meg a kávéját. Az íjászattal kapcsolatban pedig fogok üzenni, amint átnéztem a beosztásomat. – Itt dolgozok, ezért könnyen hozzáférek a vendéglistához, ezért tudok neki üzenetet hagyni a portán, vagy akár feltelefonálni a szobájába. Visszabújok a kabátomba, összehúzom a cipzárt, majd begombolom magamon a gombjait. - További szép estét, Rusty. – Búcsúzom el mosolyogva, majd elindulok a kijárat felé, hogy most már tényleg hazamenjek.
Szeretett volna úgy viselkedni, mint akit tép az ideg, ami Henry előtt ment is, bár közben elszántnak is mutatkozott az ügy kapcsán. Persze tisztában volt vele, hogy reménytelennek tűnhet Henry szemében a magabiztosnak tűnő ál-álca, de pont ez volt benne a jó, hiszen néhány nap alatt nem válhat tökéletesen farkasnak való személlyé. Ruházata legalább már nem arról árulkodott, hogy most kúszott ki valamelyik bokor alól, ahol az éjszakáját töltötte. Fekete farmert és zakót viselt, alatta galléros szürke inget. Edzőcipője szürke, kék és fekete színekben pompázott. Henry szerint jó összhatású az egész, már csak azt rótta fel neki, hogy nem kéne ennyire idegeskednie a találkozó miatt. Persze jóval indulatosabban fogalmazott, mint akit marhára idegesít Jason nyugtalansága, de igazság szerint Henry sem volt sokkal jobb állapotban, persze próbálta leplezni, de nem igazán ment neki. Talán ezért kellett szirénázva végighajtaniuk a városon, miközben Jason a rendőrautó anyósülésén feszengett és ruháját igazgatta, mintha ezen múlna a megbeszélés kimenetele. Nem vitte el egészen a hotelig, talán nem akarta túlságosan nyilvánvalóvá tenni, hogy Jason még a megbeszélésre sem lenne képes egyedül eltalálni. Amikor kiszállt félszegen leszármazottjára nézett, aki erre válaszul, orra alatt mormolva bevágta a kocsi ajtaját és fejével a hotel irányába intett. Nem volt túl messze a cél, de éppen eleget tudott nyugtalanság nélkül sétálni ahhoz, hogy kiélvezze a hűvös időt, a mindenfelől érkező illatokat és feltöltődjön egy kissé. Huzamosabb ideig játszani a szerencsétlen idiótát elég fárasztót tud lenni, még annak ellenére is, hogy remekül szórakozik közben. Persze közhellyel élve, jóból is megárt a sok. Azért nem féltette magát. Henry igen szórakoztató volt, és mostanában már megengedhet magának némi fellélegzést és magabiztosságot a közelében. Az épület parkolóját meglátva kissé lejjebb eresztette a vállát, pajzsát összébb zárta, de hatvanéves korát meg érezhették rajta, éppen csak kamu energiáinak hullámzó tengerét igyekezett kissé elrejteni. Nem okozott gondot neki félelmet, riadalmat és ijedtséget mutatni, mimika és energiák terén, de nem akarta, hogy egyből beszarinak könyveljék el, bár ha elkezdi a pajzsát ez a bizonyos Lucas feszegetni, hogy alá lásson, akkor készségesen felfedi álbizonytalanságának minden morzsáját. Valamivel korábban érkezett, már csak azért is, mert nem illik megváratni a falka egy fontos tagját, ami már eleve jó pont a csatlakozás terén, és Jason mindent megtett, hogy igen jó benyomást tegyen. Szeretett volna a falka részese lenni, hogy megtudhassa a szellemek mi a ráknak közvetítették ki Faribanksba. Azt mondjuk nem bánta, hogy hazahívták, de a szellemek közlékenységének hiánya már annál inkább. A hotel bejáratától balra beszélték meg a találkozót, a balszárny végében, ezért Jason nagyot sóhajtva megindult az épület azon része felé, hogy a fém biciklitárolón helyet foglaljon magának, amíg Lucas elő nem dugja az orrát. Arcán idegesség feszült, de gondolatai Patricken jártak, ahogy eljátszották a megbeszélést. Próbált nem túlságosan idióta válaszokat adni, de elsőre persze nem nagyon jött össze, aztán a második nekifutásnál, már sokkal jobban szerepelt. Lucasnál, pedig igazán remekül fogja adni, a mindent meg tenni kívánót, hogy bekerülhessen a biztonságot nyújtó falkába.
Amikor meglátta a farkast feléje közeledni, óvatos mozdulatokkal felkelt ülő helyzetéből, és beleélve magát teljesen a szerepbe, szívverése kissé megemelkedett. Arcán tanácstalan idegesség látszódott, kamu energiáit viszont szépen elrejtette pajzsának börtönébe. Persze közel sem biztos, hogy pont az jön felé, akit ő vár, hiszen a farkasok központjánál van éppen, de talán nem olyasvalaki találta meg, aki kérdőre vonná, amiért itt rontja a levegőt.
A hozzászólást David A. Blandern összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 15, 2015 3:04 am-kor.
A múltkori találkozásom óta azzal a cédával a hegyen vajmi kevés hangulatom volt ahhoz, hogy magányosokkal szórakozzak, de ha már Castor rám bízta a melót, hát jövök, nincs apelláta. Egyébként is úgy időzítettem a találkozót a fiatal hímmel, hogy pont hazaessek a tűzoltóságról, aztán maradjon időm az itteni kötelességeim előtt foglalkozni ezzel a melóval is. Szokták mondani, hogy munkamániás vagyok, lehet benne valami. Nem megyek a mélygarázsba, a parkolóba gurulok be, és hagyom ott a járgányt, még az ablakból nézve körbe, és lelve meg a majd hatvan éves farkas energiáit, majd a pofázmányát. Van nekem ám humorom, komolyan, de ha most itt lenne mellettem Castor, szerintem nagyon vágynék arra, hogy úgy istenesen, baráti szeretettel pofán gyűrjem. Kurva vicces. Ez ilyen, eresszük össze az ovit jellegű műsor, vagy mi? Na mindegy, nem szerencsétlen tehet róla, hogy őt is olyan kamaszéveibe ragadt arcberendezéssel áldozza meg a sors, mint engem, de ezt a fajta humort most nem kifejezetten értékelem. Sebaj, legalább nem kell Dávidnak éreznem magam Góliát ellen, mint Lester esetében. Vagy te, csak esélyem sincs eme felismerésre. Egyébként pontos vagyok, a ruházatom laza farmer, kockás ing, fekete sportzakó, max, egy évvel, ha idősebbnek néztek tőle, reménytelen eset voltam ilyen téren, az fix, de hát most mit sírdogáljak? Legalább nem vesznek komolyan, pedig az esetek nagytöbbségében nem ártana. Kiszállok a járgányból, beriasztom, és elindulok a Jason nevezetű tag felé, laza, kötetlen beszélgetés, amiről mondjuk egy korabeli farkas biztos nem így gondolkodik, de én nem eszek meg senkit, bár engem is fel lehet húzni, és akkor odacsapok, de a többségtől jóval békésebb jószág vagyok. Jó pont, hogy nem én vártam rá, rohadtul utálom, ha rabolják az időmet, a pontosság elég erőteljes berögződés nálam, és nem bírom, ha valaki még erre sem képes. - Üdv! Lucas Flynn, gondolom, te vagy Jason? Nyújtom a kezem felé, nem érdekel hány éves, attól még ezt a gesztust nem hagyom el, hogy fiatalabb nálam, nincs nekem ezzel semmi problémám, kifejezetten kedvelem a korosztályát, a kölyköket is, szóval ilyen szempontból még jó is, hogy hozzám került az ügye. - Nyugi. Szögezem le ezt is, hisz csak a hülye nem venné észre a normálisnál tempósabb szívveréseit, tudom én persze, hogy ilyen helyzetben a többség azért aggódik, hogy mi lesz vele, de – hacsak nem idiótább a sokéves átlagnál – bántani nem fogom, nem is dolgom, én pusztán azért vagyok itt, hogy felmérjem, látnánk-e bármi hasznát a falkában, vagy sem. - Az első kérdés, ami kifejezetten szöget ütött a fejemben, hogyha jól értesz a hamisításhoz, akkor miért nincsenek irataid? Tegezem, hisz úgy vélem, neki is könnyebb, ha nem kell elvesznünk a fölösleges tiszteletkörök gyűrűjében, így is eléggé parázik a jelek szerint. Engem ez nem zavar, sokan hajlamosak túlizgulni a dolgaikat. Ez viszont tényleg rohadtul érdekel, mert nem értem a dolgot, azt viszont tudom, hogy könnyedén leellenőriztethetem ilyen téren az alkalmasságát, és meg is fogom tenni, csak gyorsan beugrunk Norához, és kész… Egyelőre azonban meglátjuk, az itt és most miként alakul. Ha már az előbb a biciklitárolót használta, hát most nekidőlök én is. Élvezem a friss, még hűvös, de már jóval viselhetőbb klímát, eszemben sincs becibálni valahová a négy fal közé, így is meg lehet beszélni mindent, csak kicsit óvatosabbnak kell lenni.
Egy, arcra nem túl idős farkas lépkedett feléje, lazább öltözetben, és emiatt talán kicsit felengedhetne, de a világért sem szeretné ezt megengedni magának. Nyilván csak jól tartja magát és már valószínű elmúlta a kétszázat is. Ha nem zárta be teljesen magát, akkor, ahogy közelebb lépkedett nagyvalószínűséggel meg is tudta állapítani valódi korát. Persze ez Jasonnak keveset számít, hiszen mindegy, hogy ötvennel vagy kétszázötvennel idősebb Lucas, simán hagynia kéne magát a padlóra fektetni. Amibe egyébként bele is menne, mivel elég jó szórakozás átverni valakit, még ha az némi fizikai fájdalommal is jár. Igyekezett kihúzni magát, ahogy a hím közelebb ért, valamint próbálta arcát valamivel enyhébb idegességi állapotba kapcsolni. - Ehm…igen – bólintott néhányat, miután pár pillanatig értetlenül bámulta Lucas kinyújtott kezét, aztán, mint, aki ráeszmél, hogy ebből nem lehet baj gyorsan viszonozta a gesztust. – Jason Fellmore, jónapot – habár a hím egyből tegezéssel nyitott, nem érezte, hogy ő is hasonlóképpen kellene, hogy cselekedjen, elvégre majdnem két és fél évszázad választja el őket, fene tudja, hogy reagálna rá. - Próbálok – nézett rá félszegen, miközben egy zavart mosolyt vitt mimikájába. Elég közvetlen volt ez a Lucas gyerek, bár ez nem fogja megkönnyíteni a helyzetét a csatlakozást illetően, és ezzel még akár Jason is tisztában lehet, ezért nem szabad nagyon felengednie magát, bár lehet Lucast nem igazán érdekelné a dolog, amíg őszintének tűnő válaszokat kap tőle. Ha a hím nem igazította helyre az első magázódás után, akkor úgy vette, hogy maradhat így a társalgás, ha viszont ki is mondta, hogy nyugodtan tegezze, akkor majdnem a felhívásnak megfelelően válaszolt is a hím kérdésére. - Hát, tudja…tudod – vakargatta meg kissé lehajtott fejjel a tarkóját - nemrég hagytam el őket néhány mérföldre Faribankstől, amikor belezúgtam a folyóba – válaszolta őszinte hazugsággal miközben a hím szemeibe nézett. Persze jobban belegondolva az ő életében négy év tényleg a „nemrég” kategóriába esik, így még lehet nem is kellett volna megjátszania magát, hogy teljesen őszintének hangozhassanak szavai. Akárhogy is, biztos, ami biztos alapon igyekezett végig manipulálni a pajzsa mögül esetleg kiszűrődhető energiákat. – Mire kikecmeregtem, a tárcám már nem volt a zsebemben – grimaszolt enyhe kelletlenséggel. – Csak a cipőmben maradt némi készpénz, azt meg kajára és szállásra elköltöttem. Így nem volt pénzem az iratok gyártásához megvenni a szükséges felszerelést – kicsit messziről indított, de nyilván Lucas megérti, hogy szeretett volna teljes körű leírást adni a történtekről. Na meg, így elég hihetőnek is érezte a mesét. – Tudom, nem voltam túl előrelátó, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar lekapcsol egy rendőr – nézett kicsit önmarcangolóan, miközben próbálta a szemkontaktust fenntartani, valamint a kényszert a félre tekingetésre is. Figyelte, ahogy Lucas hanyagul nekidől a bicikli tárolónak és közben egyre inkább érezte saját szívverésének lassulását. Remek! Ideje lesz egy kicsit felengednie, hiszen Lucas nem viselkedik egyáltalán fenyegetően, ami Jasonra is hatással lehet valamelyest elméletben. Jason ezek után enyhe kíváncsisággal az arcán tekintett Lucasra, és epekedve várta, hogy ismét hazudhasson valami remekbeszabottat. Persze figyelnie kell, nehogy a Henrynek beadott kamu történeteket tromfolja bármivel is, bár lehet nem mindent mondott el róla a jelentésében, de jobb a már bevett hazugságoknál maradni, még ha az azok az ismétlés miatt nem is olyan szórakoztatóak már.
A pajzsom nem volt felhúzva, a hotel környékén fölöslegesnek ítéltem az esetek többségében, elvégre ez volt az otthonunk, ide tartoztam, itt még mindig én vagyok az, akinek nem szükséges rejtegetnie a dolgokat. Egyébként is szerettem a tiszta lapot, szóval jó volt nekem így. Az kifejezetten nem mozgatott, hogy ő mennyi idős, bármilyen korú is lenne, ugyanúgy járnék el vele, nem vagyok az a rontsunk ököllel a csatlakozni kívánóhoz fajta, relatíve nehéz elérni nálam, hogy inkább odacsapjak. Korban hasonló Lesterhez, de ami a küllemet illeti, nos, semmi közük egymáshoz, vicces lenne összeereszteni őket. Egyébként, én már csak tudom, hogy kicsi a bors, de erős… - Nem szükséges magázódni. Egyrészt, én nem várom el, nem vagyok az a magas dombon csaholó juhászkutya típus, aki nem ereszkedik le, és a pofázmányom szerintem épp eléggé megkönnyíti a tegezésemet. Lester más tészta volt ilyen téren, ő valahogy már csak foglalkozása révén is amolyan magázódást preferáló típus. Csak biccentettem, neki lenne könnyebb, ha valamelyest feloldódna, én alkalmazkodom, próbálom kicsit oldani, de nagyon erőlködni nem fogok, egyelőre nem a falkatársam, hogy pátyolgatni óhajtsam, egyébként sem vagyok az a típus. Inkább amolyan életre nevelő jelleggel működöm. Azért ezen a ponton megfordul a fejemben, hogyan lehet még életben a srác. Vajon mindenki megsajnálja, és inkább hagyják futni? Vagy mi a fene? - Áhh, értem, kellemetlen esetnek hangzik. Azért arra kiemelten figyelek közben, hogy vajon hazudik-e, mert közel sem mindegy, de valahogy nem érzem úgy, hogy bűzlene a dolog. Kétlem, hogy egy ilyen fiatal farkas képes lenne átverni, ha mégis, akkor magamra vessek, és eláshatom magam. - Ráadásul ilyen időben elég húzós megmártózni a folyóban. Hogy sikerült beleesni a folyóba amúgy? Nem akarom én csuklóból lebénázni, de azért eléggé kerülget eme gondolatmorzsa. Kíváncsi vagyok, mit tudott ennyire elbénázni, ilyen korban ezt már viszonylag nehéz csak úgy megoldani, kivéve, hogy egy jóakaró vág bele a vízbe. - Csinos kis pechszéria, de egyébként, ne csodálkozz, kinézel vagy tizenhatnak, tudom, én beszélek… de legalább már személyit nem kérnek sosem. Már nem, de azért bőven volt olyan időszak, mikor megtették, és azért százötven fele már halál cikinek érzi a vérfarkas, ó, ha tudnám, kinek beszélek erről. - Amúgy, mi járatban Fairbanksben? Le is szeretnél telepedni? Olvastam én a jelentését, de jobb szeretem, ha a saját fülemmel hallom a dolgokat, és azt közvetítem Castor felé, mintegy megerősítve az első jelentést. Hogy a falkához csatlakozni vágyó ezt tán unja? Nos, ez nem kell, hogy engem érdekeljen, hiszen neki kutya kötelessége lenne elviselni ennek érdekében nagyjából úgy mindent. Én persze nem vagyok az a másokat ugráltató típus, de attól még kérdések vannak. Feladataim is akadnak a számára, de csak szépen lassan. - Elmesélte Henry, hogyan mennek a dolgok nálunk a magányos lelkekkel kapcsolatban? Nyilván igen, de inkább tisztázom, minthogy beleszaladjak valami kellemetlenségbe, és készpénznek vegyek bármit is.
- Oké – bólintott egy határozatlant a magázódás mellőzésére, persze sejtette, hogy néhányszor azért lemagázza, aztán majd javítja magát, ezzel is megmutatva mennyire határozatlan is tud valójában lenni. Azért túlzásba nem fogja vinni, mert nem akart nagyon idiótának tűnni, inkább csak kicsit elesettnek, akire ráfér némi okítás, meg útbaigazítás azon a rögös úton, amin minden farkasnak végig kell mennie élete során. Már persze, ha nem patkol el idő előtt, vagy a falka nem elégeli meg a túl sok csetlést és tesz pontot az alkalmatlan kölyök ügyének végére. - Hát az volt – értett egyet határozottan a hím állításával. Bár még nem tudta volna megmondani, mennyire volt kellemetlen, hiszen még csak most kezdtek fejében megformálódni a folyóba esés körülményei. A kérdése nem érte váratlanul, bár jobban szerette volna, ha nem kitalált történetein kezd el lovagolni, de sebaj. Nyilván szeretne sok mindent kideríteni róla mielőtt a csatlakozásának lehetőségét valóban fontolóra venné. Jason arca kelletlen grimaszba feszült, ahogy a kérdését Lucas feltette. Kicsit elnézett oldalra és a fejét is lehajtotta. – Egyszerűen csak inni szerettem volna a folyóból, aztán megcsúsztam az egyik kövön, és egyből a sodrásban találtam magam. Természetesen olyan helyen kellett próbálkoznom, ahol meredek volt a partvonal – mondta kicsit halkabban, miközben zavarában tarkóját kezdte el vakargatni. Hangja nem árulkodott hazugságról, ahogy a szívverése sem gyorsult fel füllentése miatt. - Hát az, bár annyiban azért szerencsém volt, hogy Henry kapott el és nem egy igazi rendőr – egy enyhe mosolyt jelenített meg arcán, aztán egy pillanatra döbbent zavartság ülte meg tekintetét, és apró fejrázások közepette hebegésbe kezdett. – Vagyis… mármint nem úgy értettem azt, hanem, hogy izé. Szóval abban volt szerencsém, hát… hogy egy vé… vagyis egy magunkfajta zsaruba botlottam – hangját lehalkította, bár még biztosan elég erős volt ahhoz, hogy Lucas minden gond nélkül meghallhassa. Remélte a hím azért értékeli majdnem egészen jóra sikeredett diszkrécióját. Igaz nem sokan tébláboltak a közelükben, akik meg a parkolóban végezték ügyes-bajos dolgaikat jóval hallótávolságon kívül estek, de azért nem kellene túlságosan nyíltan beszélni saját fajtájukról. Jasonnek aztán eszébe jutott a talán viccnek szánt kijelentése, hogy tőle már nem kérnek személyit, amire olyan modortalanság lenne nem reagálni. – Na, igen – mosolyodott el még kissé zavartan az előbbi magyarázkodása miatt. – Tőlem még mindig kérik, ami nem is szokott gond lenni, ha megvannak a papírok. Így viszont kicsit problémásabb – ismerte be, és most még csak hazudnia sem kellett, hiszen ez valóban így volt. A papírjait többnyire huszonkét éves korra lövi be, aztán amikor nagyjából elér a huszonnyolchoz, akkor újat gyárt, vagy gyártat magának. Ezzel az arccal nehéz harminc, harmincötnek hazudnia magát, ezért már régen letett attól, hogy bármikor is elérje a krisztusi kort. - Igen, igen leszeretnék – nézett, most első alkalommal valóban határozottan, mivel ez már olyan téma, ami tényleg fontos volt számára. Nem lenne szerencsés, ha ki akarnák üldözni a városból, ezért Jason minden felelhető magabiztosságát magára öltötte, hogy minél jobb benyomást keltsen Lucas szemében. – Igazából egyre északabbra vándoroltam az évek során, többnyire kisvárosokban meghúzva magam, sűrűn váltva a tartózkodási helyem, gondolom érhető okokból – mutatott tenyerével az arca felé. – Aztán kikötöttem itt. Persze azt hittem itt is kevesebben élnek közülünk és nyilván itt sem maradtam volna túl sokáig, de a helyzet így némiképp megváltozott és szeretnék részese lenni a falkátoknak – nézésében volt némi bizonytalanság, de próbált úgy tenni, mint aki próbál a tőle telhető leghatározottabban a másikra tekinteni. – Már persze, ha kellek – nagyjából eddig tartott magabiztossága, de azért próbálta összeszedni magát. A hím kérdésére fellelkesült, és bólogatásba kezdett. – Igen, elmondta, hogy mik a szabályok – nem kérte (még), hogy sorolja fel őket, így nem érezte szükségesnek azokat elismételni, viszont azt le szerette volna Lucasnak is szögezni, hogy fizetni semmiképp sem tud. Lelkesedése visszább toloncolódott és kissé lehajtott fejjel nézett a hímre. – Sajnos pénzem nincs, így azzal nem tudom a falkát segíteni, de akármi mással igen. És hajlandó is vagyok rá – nézett kicsit megint határozottabban. Kíváncsi lett volna Lucas véleménye mennyit számít az alfánál, de biztos elég sokat, ha egyszer őt küldték az elbeszélgetésre.
- Értem. Nem szerettem elsőre ítélni, egyáltalán nem is volt jellemző rám, úgyhogy egyből nem nyomom rá az ostoba pecsétet. Ha mondjuk a szomjhalál küszöbén állt volna, és épp meglátta a folyót, aztán csak rohant, mint aki eszét vesztette, még talán beleférne. Sebaj, fiatalság, bolondság, a mi mércénkkel pedig ő még igencsak annak számít. A tarkóvakarást meg tudom érteni a részéről, olykor, ha valami hülyeség az agyamra megy, én is megejtem, bár az esetek 97 százalékában nem a sajátomról van szó, én ritkán lövök bakot, nem engedhetem meg magamnak. Felvonom a szemöldököm a szavai hallatán, legjobb tudomásom szerint Henry eléggé igazi rendőr, legalábbis mikor legutóbb láttam, még az volt. Mindenesetre nem kell közbekérdeznem, mert javítja magát, aminek azért nagyon is örülök, nem szeretnék folyton ilyen kellemetlenül piszkálódó kérdéseket feltenni. Jelen esetben nem muszáj, csak azt kéne felmérnem, hogy van-e értelme esetleg befogadni magunk közé. Egyelőre még nem villantott olyat, amiért azt mondanám, igen, de még csak pár szót váltottunk, a kocka fordulhat bármikor. - Ebben valóban szerencséd volt. Bólintok végül, ez az apró botlás megbocsájtható, mindenki ejthet ki óvatlan szavakat a száján, de jól tudom, hogy közel sem mindig úgy gondolja, egyszerűen feszült helyzetben nem mindig úgy jön elő a mondandó, ahogy az a fejünkben megszületik. Láthatóan még mindig elég ideges, de többször nem fogom nyugtatgatni, végül is az sem árt, ha megtudom, hogyan viselkedik stresszhelyzetben. ~Ha valami olyat mondanál, amit más nem hallhat, nyitott vagyok rá.~ Jegyzem meg könnyedén tolva az elméjébe, ami ugyebár ekkora életkorkülönbség mellett közel sem lehetetlen, egyúttal felhívva a figyelmét, hogy nem muszáj görcsösen figyelnie minden szavára, elég arra, hogy milyen formában közvetíti azt számomra. - Ezt a problémát hamarosan orvosoljuk. Azaz, ő orvosolja magának, azt veheti majd kedves kis ajándéknak a falkától, hogy érvényes iratai lesznek. Nekünk sem jó, ha állandóan ki kell vakarni a sittről valakit a fajtánkból, aki nem tudja igazolni, hogy már nagykorú. Pláne akkor nem, ha esetleg még falkatag is lesz. - Miért változott meg a helyzet? Emellett nem tudok csak úgy elmenni, szóval kénytelen vagyok feltenni a kérdést, lehet nem fog tetszeni neki, hogy boncolgatom a szavait, de ez a dolgom, nem azért vagyok itt, hogy kenyérre kenhessen, és tárt kapuk felé terelgessem. Furcsa, talán én magam is az általánosítások rabja vagyok, Lesterből példának okáért gond nélkül kinéztem volna, hogy hasznos lehet a számunkra, most azért vannak fenntartásaim. - Ezt próbálom kideríteni. Biccentek a kell-e témakörre, ez még a jövő zenéje, de azon leszek, hogy találjak olyan helyet, ahol esetleg hasznos lehet számunkra. Ha nem is falkatagként, legalább a városban maradása érdekében, ha annyira nem szeretne elmenni. - Jól van, tehát akkor azt leszögezgetjük, hogy ha találunk olyan szerepkört, amivel segíteni tudsz minket, akkor a városban maradásod garantált. A csatlakozás kicsit mélyebbre ásást garantál. Azzal ellöktem magam a biciklitárolótól, ideje tovább evickélni, itt ácsorogva az életben nem fogok rájönni semmire sem. - Gyere, átruccanunk valahová, ahol legalább egy tehetségedről tanúbizonyságot tehetsz. A kocsim felé intettem, és reméltem, követ, hogy elindulhassunk a hivatal felé, onnan majd megcsörgetem Norát, hogy jó volna, ha szakítana ránk időt, lehetőleg azonnal, sürgős a dolog.
- Oké, rendben – bólintott aprót, miközben gondolatban válaszolt a telepatikus üzenetre. Nem szerette volna szóban megerősíteni azt, amit csak a fejében halott, bár nem lett volna éppen katasztrófa, hiszen nem valószínű, hogy bárki is felfigyelt volna rá, de ettől eltekintve jobban érezte magát így. - Tényleg? – vidult fel kissé az arca a lehetőség ígéretére, bár nem nagyon akaródzott neki Jasonos papírokat is gyártania, de végül is ez is ugyanolyan jó, mint a többi, ha már a falkának ezt a nevet kamuzta be. Igaz ezzel a bankszámlájához nem lesz közelebb, de annyi baj legyen. Henryék amúgy is igen jól el vannak látva anyagilag, ezért nem hitte, hogy probléma lenne nekik néhány hétig plusz egy szájat etetni. Kíváncsi lett volna mikor süllyedt odáig, hogy saját leszármazottjait nyúlja le, de úgy érezte ez még mindig a farkas életének utóhatása, ahol bármit elvehetett, ami az életben maradáshoz szükséges volt. Mondjuk ezt maga sem hitte, de önigazolásnak éppen megfelelt, hogy könnyedén félre is söpörje az apró kellemetlenséget elméjében. – Az remek lenne – nézett teljesen őszintén és kissé elesetten, majd még egy bizakodó mosolyt is arcára vetített. Talán nem a legjobb ötlet egyből szívességgel indítani a falka csatlakozási kérelmet, de lényegében Lucas ajánlotta fel, így nyilván nem vonnak le tőle néhány értékes pontot a falkába kerülési statisztikában. Bár nem hitte, hogy lenne ilyenjük, persze előfordulhat, hogy a hím magában pontozza most is őt. - Igazából Henry miatt, azt hiszem, meg Pat miatt, akarom mondani Patrick miatt. Elég rendesek és hát… - apró grimasz ült ki az arcára, miközben kissé lefelé tekintgetett, hogy aztán ismét Lucas szemeibe nézzen. – Ha nekik nem nagy fáradtság, persze gondolom biztos az lesz, akkor talán taníthatnának nekem egy két dolgot, amit a teremtőm korai halála miatt nem nagyon tudott megmutatni nekem. Főleg, hogy egy a vérvonalunk – vállai éppen csak kissé rándultak meg, amikor szemei reménykedően Lucasra vetődtek. Persze nem mintha neki bármi köze lenne a döntésben, hogy a két morf hajlandó-e pesztrálni őt, de végső soron, ha nem fogadja be a falka, akkor nyilván Henryéknél sem maradhat, így kicsit rajta is áll a dolog. Persze egyáltalán nem várta, hogy ez meghassa, éppen csak próbált úgy viselkedni, mint egy tejfeles szájú kölyök, akinek minden vágya, hogy végre tartozhasson valahová. - Értem – bólintott kissé elgondolkodva. Jobb lett volna, ha kicsit simább a csatlakozás, de sebaj. Persze nem hitte, hogy túlságosan egyszerű lesz ilyen szerencsétlen háttérrel, de azért bízott abban, hogy nem nagyon kell határozottabbra vennie a figurát a jelenleginél, hogy komolyan megfontolják a kérelmét. Persze előbb utóbb már nem muszáj ilyen szerencsétlennek lennie, de az még legalább két hónap, vagy több. És akkor sem viheti nagyon túlzásba. Egy ideig bizonytalanul nézte, ahogy Lucas ellöki, magát majd a kocsija felé invitálja, aztán követte a hímet. – Megyek – jelentette be, bár teljesen egyértelmű és felesleges volt mondania, hiszen nyilván hallotta, hogy követi őt. – És milyen tehetségemet is… ? – kérdezte tapintatosan leplezve aggodalmát, bár nem fejezte be a mondatát Lucas bizonyosan megérti, hogy mire gondolt. Beült az anyósülésre, ha a hím nem parancsolta hátra, és igyekezett nyugodtan szemlélődni, bár igazából nem tűnt nyugodtnak és ezt a másik is láthatta vonásain. Beülni egy idegen farkas autójába mindig is rossz döntés volt, de talán most az egyszer nem akarják egyből eltenni láb alól az idegesítően idióta vérfarkast. Persze nem érzett hazugságot a szavaival kapcsolatban, de Jason minden bizonnyal ideges lehet ilyen helyzetben. – Azt… öhm, megkérdezhetem hova megyünk? - tudakolta, mialatt becsatolta a biztonsági övet.
- Tényleg. Bólintottam, nem hiányzott senkinek, hogy állandóan ki elvigyék a rendőrök, túl sokat kellene mosakodni miatta, problémás lenne, és így egy csapásra letesztelhetjük azt is, hogy valóban ért-e a dologhoz. Nem mindegy ugyanis, hogy mire lehet valakit használni, Norának biztosan jól jönne ilyen téren a segítség olykor, ha más nem, eltussolni a ténykedésének nyomait, mert az adatainkkal azért ne legyen tisztába falkán kívüli. Ha nem 17 körülinek nézne ki, holt biztos, hogy nem a saját iratait csináltatnám meg vele, mert ilyesmit nem szokásunk osztogatni, de ez kényszerhelyzet, és különösképpen nem zavartatom magam miatta, hisz később kevesebb problémánk lesz. - Nem hiszem, hogy fáradtság lenne nekik, és közülünk sokan segíthetnek még rajtuk kívül is, ha úgy adódik, szóval amennyiben közénk fogsz tartozni, nem kell majd amiatt aggódnod, hogy sokáig elmaradásban lennél fejlődés terén. Azt nem kotyogom ki egyelőre, hogy én is mentor vagyok, mert nem kell tudnia, de magamra is értem természetesen, bárkivel szívesen foglalkozom, akinek szüksége van rá, így van ez már régen. Mindenesetre, a jelek szerint nem kifejezetten falkához akar tartozni, sokkal inkább Henry és Pat érdekli, ami nem baj, de erre később vissza kell majd még térnem, mert nem mindegy. Én felőlem aztán lehetnek puszipajtások, egy ilyen ártalmatlan hímnek nem volna különösképpen okom megtiltani, hogy maradjon. Attól még lehet éppen elmeroggyant őrült is, de az szerintem a mi fajtánknál elég hamar kibukik. Egyúttal a vérvonala is ismét igazolást nyer, talán nem véletlen, hogy közéjük keveredett. Sajnálatos módon nem mindig olyan egyszerűek a dolgok, és bár igencsak komolyan átérzem a vélhetőleg senki sem veszi elég komolyan a világunkban problémáját, attól még nem keverhetem a kötelességemet a személyes ügyeimmel. Ha megtehetném, egyszerűen felkarolnám, de nekünk muszáj tudnunk, hogy valaki hasznos lehet-e számunkra valójában vagy sem. Lesternél egyértelmű volt, hisz az egyetemen dolgozik, Őrzők közt, kiváló kapcsolattartó lehetett volna, ám neki eszében sincs csatlakozni. Nem erőszakoskodtam hát. Jasonnek is lehet esélye, de erről most nem én fogok dönteni. - Az egyetlent, amiről egyelőre tudomásunk van. Lehet, hogy ez így kissé ködös, de nem fogom az utcán kikiabálni, hogy a hamisításról van itt szó, ha esetleg még így sem lenne tiszta, átküldöm mentálisan is az infót. - Először is az okmányirodába, utána meglátjuk, lesz-e még szükség további vizsgálódásra. Válaszoltam a kérdésére, én nem akartam ráhozni a frászt, nem az a fajta voltam, meghagytam Danténak az idegbeteg kóborvontatást a városon keresztül. Nem ártott még senkinek, és amennyi hozzám visszajutott, Henryéknek jó véleménye van róla. - Még mindig nem kell idegeskedned, ha úgy jobban hangzik, és nyugodtabb leszel, ígérem, hogy nem lesz bajod amíg velem vagy. Legalábbis ezen leszek, de kétlem, hogy egy ilyen fiatal farkasnak olyan sok ellensége lenne. - Addig mesélj kérlek még magadról. Honnan jöttél, miért jöttél el, éltél-e már falkában, és ha igen, mi vetett véget neki, illetve, az is érdekelne, hogy személyes véleményed szerint mi az, amihez még értesz. Indítottam az autót, és közben megcsörgettem Norát, hogy tudja, lassan érkezünk, nem vártam meg, hogy felvegye, egész egyszerűen csak jeleztem, ahogy azt megbeszéltük. Nyugisan fordultam ki a parkolóból, szerettem vezetni, és nem is volt problémám vele sosem, közben pedig érdeklődve hallgattam Jasont is.
//Én is bocsi! Az én következőm már az okmányirodába megy majd, szóval ha írtál, kérj majd légyszi zárót.//
Lucas szavai biztatóak voltak, bár még mindig jelen vannak a zavaró kifejezések, mint például „amennyiben”, amit jó lett volna minél inkább lenullázni és eltüntetni, hogy ne feltételes módban beszéljen a falkacsatlakozásról. Azonban előtte le kell valamivel nyűgöznie Lucast. Talán faraghatna neki élethű arcképet, vagy nyerhetne nagyobb összeget egy illegális pókerversenyen, természetesen nem falkatagok ellen, de mivel ezek elég sok időbe telnének, remélte lesz valami, amivel könnyebben sikerülhet hasznosnak tűnnie. - Ez nagyon jó lenne – ismerte be, és igazán meg sem kellett játszania magát, örült volna, ha többen is foglalkoznak vele, mert akkor sok-sok farkast ismerhet és figyelhet meg. Így pedig minden egyes taggal közelebb kerül ahhoz, hogy kiderítse miért is hívta ide őket a kör, na persze akkor, ha a falkánál van a gond, ami ugyebár közel sem biztos. Mindenesetre valahol el kell kezdeni, bár igaz Henrynél már el is kezdte. Az ő bűnei súlyosak voltak ugyan, de már majd egy évszázadosak. Egyébként is elég lett volna miatta csupán Angutát ide rángatni nem kellett volna mindenki mást is. - Óh – csillantak fel hirtelen szemei és arcára vigyor terült – bűvészkednem kell? – kérdezte izgatottsággal és reménykedéssel teli hanggal. Persze nyilván gondolta, hogy nem, de Henrynek ezt is mesélte, és lehet a drótot leadta, hogy Jason ért a néphülyítéshez, amiért még ráadásul fizetnek is az emberek. Milyen remek lenne bűvészkedéssel elnyerni a falkatagságot. Szinte sajnálta, hogy Lucas hamarosan felvilágosította gondolatban, hogy hamisítani mennek. Persze az is jó volt, hiszen az is a hazugság egy formája, és Anguta élvezte, amikor nem kell igazat mondania, de azért a bűvészkedés tömeges átverés, ami valahogy jobban tetszett neki. De sebaj, hát akkor hamisítani mennek. Remélte Henry észreveszi, hogy kocsiba ültek és elmennek. Nem szerette volna, ha sokat vár rá, hiszen nem tudta az okmányirodás meló mennyi időt fog igénybe venni. - Értem – bólintott, majd tekintetével Henryt és a kocsiját kereste, hátha elhaladnak mellette, de sajnos nem abba az irányba mentek. Biztos meg fogja kapni majd otthon, hogy miért nem szólt valahogy neki. Elkérhette volna Lucas telefonját, de ez túlságosan bátor tett lett volna Jasontól, így inkább csak kushadt az ülésben és igyekezett szerencsétlen lenni. Ez persze határozottan jól ment neki. - Rendben, oké, igyekszem nyugodt lenni – nézett rá félszegen, és tényleg próbált úgy viselkedni, mintha „parancsra” képes lenne valamennyire lazítani. A honnan jött kategória Henrynél enyhe döbbenetet váltott ki ezért nem szerette volna megemlíteni a várost, ahol tíz évvel ezelőtt tartózkodott, de lehet Lucas már tudja, így nem lenne bölcs dolog megváltoztatni a történet azon részét. - Hát, egy jó ideig Nashvilleben laktam Jonathannal… ő volt a teremtőm, aztán miután meghalt úgy harminc évvel ezelőtt, egy ideig még ott maradtam, de aztán tovább álltam mindig északra utazva. Kisebb városokban húztam meg magam. Úgy tíz éve Farmvilleben laktam - egy kósza pillantást vetett Lucasra, hogy ő is olyan nagyon idiótán fog-e nézni rá, mint, ahogy azt Henry tette. – Aztán az északi államok jöttek, Kanada, és most meg itt vagyok. Falkában még nem éltem, viszont voltak alkalmi bandák, hogy úgy mondjam, de nem voltak szervezettek, csak úgy elvoltak és némelyek megtűrtek, mások meg elzavartak. Némelyik kisvárosban pedig egyedül voltam vérfarkas – hangja nem volt épp határozatlan, ahogy mesélt, inkább csak elgondolkodó. Egy pillanatra ráncolta a homlokát, hogy mit is kérdezett még Lucas, aztán eszébe jutott és folytatta. – Ja, igen, a bűvészkedést azt ugye már tudod. Aztán tudok faragni is, meg mindenféle ilyen kézműves munkához is értek, festés, ácsolás, kőfaragás. Meg dolgoztam irodán is. Hát nagyjából úgy ennyi – préselte össze ajkait, majd kíváncsi tekintettel Lucasra nézett, hogy vajon ezek hasznosak lehetnek-e a falka számára.
Már rég el kellett volna jönnöm ide, egyből az egyetemen való becsekkolást követően, sőt, el sem kellett volna szaladnom öt évvel ezelőtt innen, csak azért, mert megijedtem, hogy esetleg Lucas is az ideérkező falka tagjai között lesz. Egészen addig átkoztam is magam a gondolatért, amíg ide nem értem. Mert most, itt állva a hatalmas épület árnyékában, ismét inába szállt a bátorságom. Nem is értem, miért így működöm, régen semmitől sem féltem, imádtam a kihívásokat, az izgalmat, most meg... Nem arról van szó, hogy besavanyodtam volna és a kalandok helyett inkább otthon kötögetnék... egész egyszerűen csak van, amitől félek. Mert van, ami a múltamhoz tartozik és nem szeretném, hogy bármi is előbukkanjon belőle. Ugyanakkor majd megesz a kíváncsiság, mert hiába fogadtam meg, hogy nem írok neki, hogy nem kérdezek tőle semmit, már majdnem tizenhét év eltelt azóta! Most már csak nem okozhatok bajt egyetlen kis kérdéssel, ugye? Arról nem is beszélve, hogy addig nem tudok nyugodtan járni-kelni a városban, amíg attól tartok, vajon melyik sarkon fogok belebotlani. Így egyszerűbb. És nem bujkálhatok örökké. Úgy kapaszkodtam a táskám vállpántjába, mintha az életem múlna rajta, ott álltam a hotel parkjában és bámultam a nagyjából tizenöt-húsz méterre lévő bejárati ajtót. Nem érdekelt, hogy a szél a hajamat cibálja és hogy tök hideg van idekint. Mély levegő, megtettem egy lépést, aztán újfent megtorpantam. Úgy szuggeráltam azt az ajtót, mintha tőle várnék megoldást. - Oké, Sage, ezt nem csinálhatod! - motyogtam mintegy csak magamnak, nem törődve a nő furcsa pillantásával, amint elsétált mellettem. - Nem félek, nem félek, bátor és erős vagyok, meg tudom csinálni! Csak besétálok és köszönök neki, nem nagy cucc - mantráztam magamnak, ismét csak nem törődve azzal, hogy meghallhatja-e valaki. A motyogás régen is rossz szokásom volt, nem sikerült kinőnöm. Még talán néhány percet ácsorogtam ott, míg sikerült teljesen rászánnom magam a dologra, ám alighogy megtettem egy újabb lépést, megláttam. - Lucas... - csúszott ki a halk megszólítás ajkaimon, ahogyan lehunytam a szemeimet, mintegy csak magamnak is biztossá téve, hogy őt láttam, hiszen ha kimondom, valósággá válik. Abból a szempontból szerencsés, hogy így már nem tudok elfutni, de remélem nem látta, hogy itt szerencsétlenkedek és egek, ugye nem hallotta a motyogásom? - Szia - zavart kis mosoly kunkorodott a képemre, ahogyan egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat. - Hallottam, hogy itt vagy, gondoltam beköszönök - egek, ha látnám magam kívülről, tuti verném a fejemet a falba. Mély levegő, nem most fogok bepánikolni. Csak túl sok az emlék, túl sok a fájó pont...
Nagyjából öt egész perce tettem be a lábam az épületbe, de még a liftekig sem volt módom eljutni, mert rögtön elcsíptek. Szerencsére legalább gyorsan meg lehetett beszélni, de kedvem támadt lakmározni egyet a hír örömére, ha már úgyis van egy órám, mielőtt nekilátok testőri teendőimnek is. Igen ám, de elég hamar meggátolt egy alig hallható hangocska ebben, egyrészt azért, mert a nevemet emlegette, másrészt pedig azért, mert még ennyi év távlatából is ismerősen csengett. Mindenki életében vannak olyanok, akiket sosem felejt el ilyen-olyan okokból kifolyólag, az enyémben is akadnak, női szereplők ugyan lényegesen kevesebben, de ő közéjük tartozik. Van, akire még száz év távlatából is emlékszem, és biztos vagyok benne, hogy már az illatát is megérezném kilométerekről. Arra fordulok hát, ahonnan a nevemet hallottam, és elég hamar kiszúrom az ismerős barna tincseket, nem tehetek róla, kicsúszik a számon egy gondterhelt sóhajtás, mert nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a helyzettel fogok tudni mit kezdeni, mint ahogy ő sem tudhatta, milyen sebet tépett fel bennem azzal, hogy rám bízta a gyerekét. Én már csak ilyen bizalomgerjesztő arc vagyok, mi? A nők szeretik velem biztonságba juttatni a csemetéiket… Elindultam felé, egyrészt, érzem rajta, hogy túlzottan is feszült, következésképpen nehéz számára ez a helyzet, és szeretném megkönnyíteni valamelyest azzal, hogy nem neki kell átszelni a közöttünk lévő távolságot. Így vélhetőleg, mikor ismét kinyitja a szemeit, már ott állok előtte, próbálom érzelemmentes vonásokkal tenni mindezt, amiben elég jó vagyok igazság szerint, de… nem is tudom. Tizenhét év rengeteg idő, és elképzelésem sincs, mennyire bánhatta meg az akkori döntését, de soha, semmi nem fogja visszahozni számára az elvesztegetett éveket. - Szia! Egy ideje valóban itt vagyok, vagyunk. Ismerem a történetét nagyvonalakban, és elég ránéznem, haloványan érezni az aurája feszült vibrálását, hogy tudjam, semmin sincs túl az ég egy adta világon. Jaj, kicsi lány, hát mennyire lehettek szörnyűek az elmúlt éveid? - Meghívhatlak egy kávéra? Esetleg reggelire? Bármire? Úgy talán kicsit egyszerűbb feloldódni, és nem rohansz nekem világgá. Nyilván nem futhatna el előlem, ha el akarnám kapni, de nem rohangálnék utána, nem vagyok az a típus, ezt talán tudja is. Ha menni akar, elmegy és kész, majd úgy csinálok, mintha mi sem történt volna.
Csak aprót bólintottam, tisztában voltam vele, hogy mióta vannak itt, bár azt nem tudom, ő is az elsők között érkezett-e, vagy csak később csatlakozott a falkához. Talán nem is lényeges, mert az sokkal fontosabb, hogy itt van. Annyira furcsa volt újra látni, annyira már volt a helyzet, nekem pedig koncentrálnom kellett, hogy ne hagyjam az emlékeket túlságosan előtérbe nyomulni. Azt hittem, jól vagyok. Hogy sikerült túllépnem a történteken, hiszen az elmúlt tizenhat évben minden nap ezért küzdöttem. És egészen mostanáig úgy véltem, hogy tényleg jól vagyok, hogy sikerült elzárnom magamban mindent, de elég Lucasra néznem, hogy megcáfolódjon a szilárdnak hitt vélemény, hogy olyan dolgok törjenek bennem felszínre, amiknek nem kellene. Már nem. A kérdései zökkentenek ki az elmerengő állapotomból, az utolsó mondat hallatán pedig zavart mosoly fut a képemre, mégis mintha némi megkönnyebbülést éreznék. Fogalmam sincsen, miért, talán a mosolygásom teszi, talán csak pillanatnyi a dolog, de jóval határozottabban bólintok, mint az előbb. - Egy kávé jól esne, köszönöm - halvány a görbület, mégis őszinte, valamiféle hála is lapul benne, hogy kimondta, bizony eléggé látszik, vagy érzi, hogy bármelyik pillanatban világgá futhatok. Így könnyebb. Így már nem akarok annyira menekülni. - Éppen eleget futottam már, hogy ne akarjak többé elmenekülni - bármennyire is legyen ez ellentettje a belőlem áradó érzelmeknek, muszáj volt kimondanom. Egyrészt ez az igazság, másrészt ha kimondom, mintha csak valósággá válna és én is biztosabb leszek a dolgomban. - A kezdetektől fogva itt vagy? - az előbbi bizonytalanságom oldódni látszik, ahogyan felé pillantok, miközben minden bizonnyal már megindultunk befelé. Nyilván tudja, miféle kezdetre gondolok, az azonban csak utólag esik le, hogy ezzel elárulom, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal, mikor is érkezett a falka. Nem is értem, miért aggódok ezen, hiszen Őrző létemre talán nem meglepő, hogy akadnak információim. - Milyen érzés Chicago után egy ilyen kisvárosban élni? - magam is tisztában vagyok vele, hiszen velem is ez történt, bár huzamosabb ideig sehol sem laktam, de attól még valahol el kell kezdeni. És szó sincsen arról, hogy kerülgetném a forró kását, egyszerűen csak nem szeretnék ajtóstul rontani a házba és.. tényleg érdekel, mi van vele.
- Akkor menjünk be az étterembe a kávéra, ha megbocsájtod, én ennék is pár falatot, ma még nem sikerült. Valamint, ha most nem eszem, akkor az elkövetkezendő kilenc órában sem fogok, szóval tényleg jól esne valamit magamhoz vennem a feketén kívül is, ezért bízom benne, hogy nem tartja túl nagy faragatlanságot. Közben a kezem mögé siklik, de eszemben sincs hozzáérni, hogy az emlegetett helyiség felé vezessem, elvégre esélyesen én mégiscsak jobban kiismerem magam erre, noha ki tudja, milyen szinten áll az informátor kisasszony az épületet tekintve. - Helyes, értelme úgysincs, előbb-utóbb utolér az, ami elől futunk, jobb szembenézni vele. Ragozom, s lehetséges, hogy ő maga nem így gondolja, de én határozottan ezt az elvet vallom. Volt idő, amikor én is futottam, bár inkább önmagam és a tetteim elől, utólag visszatekintve semmi értelme nem volt az ég egy adta világon. Mindenesetre, az már haladás, hogy szerinte épp eleget menekült már, és ideje abbahagyni. Van, aki sosem jut el erre a szintre, és fölösleges is magyarázni neki. - Természetesen, tudod, ott vagyok, ahol a főnök. Nem dobálóznék az Alfa szóval ott, ahol halandók is megfordulnak, ez a biztos. Így is érti, okos leányzó, nincsenek kétségem efelől. Igaz, oly nagyon sosem ismert, de már akkor is vezető testőr voltam, mikor Chicagoban találkoztunk, általában ott voltam, ahol Castor, ez mostanra sem változott, csak „megnyertem” mellé a Béta posztot is. Őszintén, csodálkozom, hogy senki sem akart még kigolyózni onnan. - Szóval… te is itt voltál akkor? Vagy gyorsan behoztad a lemaradást? Nem vagyok az a sértődős típus, nem esnék hanyatt attól, ha kiderülne, hogy itt volt, csak nem mert, vagy épp akart megkeresni. Ő dolga, nekem nem kell, hogy bántó legyen, lévén van mivel elfoglalni magam így is. - Furcsa, de igazából nekem nem ez a lényeg, szinte észre sem vettem. Elég hamar képes vagyok akklimatizálódni, meg az a lényeg, hogy ott legyek, ahol a többiek, így meg nincs semmi gáz. Nem mondom, hogy senki olyan nem maradt Chicagoban, akit hiányolok, de szerencsére a többség, aki fontos számomra, ugyanúgy jött. - Hogy keveredtél ide egyébként? Minket hívott a Protektorátus, ezt bizonyára tudja, őt is lehet, hogy ide helyezték, de akár kérvényezhette is, akkor viszont érdekelnének a miértek. Ettől még nem biztos, hogy el fogja árulni, illetőleg kíváncsi vagyok, hogy vajon előhozakodik-e a lányával… Abban maradtunk, hogy nem akar róla tudni semmit, gőzöm sincs, hogy ezzel kapcsolatban változott-e bármi.
- Persze, egészen nyugodtan! - bólintottam rá egyből, hiszen ez természetes, nem is volna képem azt mondani, hogy zavar a dolog, még akkor sem, ha így volna. Hálás vagyok azért, hogy nem simította a hátamra a tenyerét, jóval egyszerűbb így és kellemetlenségtől mentes is, az irányításra pedig szükségem van, mert nem ismerem ki magam a hotelban, nem jártam még itt egyszer sem. - Én azért bízom benne, hogy engem nem fog utolérni, nem igazán tudnék szembenézni vele - ismertem be, tisztában volt a történetemmel, legalábbis ami ezt a részét illeti, így minden bizonnyal nem lesz neki újdonság. Még mindig félek a férjemtől, bár már nem rettegek attól, hogy bármelyik nap felbukkanhatna, itt biztonságban érzem magam. - Ó, így már minden érthető - bólintottam, ahogyan tisztába kerültem azzal, mikor is jött. Nem kellett sokáig töprengenek rajta, kit is jelöl a főnök megnevezés, értettem, természetesen. Túl nagy meglepetést nem okozott a dolog. - Akkor már nem, amikor megérkeztetek, de előtte igen, egy ideig itt éltem - nem fogom olyan mélyrehatóan elmesélni a dolgot, legfeljebb csak akkor, ha kérdez. Bár sejtései biztosan vannak és abból kiindulva, hogy miként toporogtam a bejárat előtt, nem lenne meglepő, ha megfordulna a fejében az gondolat, miszerint azért mentem el, mert idejött a chicagoi falka egy része. - Ez egy nagyon pozitív hozzáállás. Gondolom nem mindenki vette ilyen könnyen a dolgot - bár aztán lehet mellélövök, nem ismerem azokat, akik ideérkeztek, persze tájékozódtam felőlük a elmúlt időszakban, de ilyen információkat egyikük papírjai sem tartalmaztak. - Itt születtem nem messze, egészen pontosan Seward kicsiny városában, aztán a sok utazás és menekülés után egész egyszerűen csak.. haza vágytam - emelkedtek meg kissé a vállaim, hiszen ez volt az igazság. - Alapjáraton Anchorage-be szerettem volna menni, de nem volt megoldható, úgyhogy itt maradtam. Bár cseppet sem bánom, azt hiszem jobban is jártam ezzel a várossal - fűztem még hozzá, hiszen itt több ismerősöm volt, nagyobb volt a biztonságérzetem is. - Ha kérdeznék, válaszolnál? - kókadt le az eddigi halvány mosoly az arcomról, hogy komolyság költözzön a vonásokra, barnáimban pedig ott ült a hiány. Akkor kérdeztem csak, amikor már beértünk az étterembe és le is ültünk. Nyilván érteni fogja, miről is kérdeznék, de annak fényében, hogy megkértem azon a bizonyos napon, hogy akkor se válaszoljon, ha elcsábulnék, fogalmam sincsen, miként állna most a dolgokhoz így, tizenhat év eltelte után.
Akármennyire is nem vagyok egy nyitott, haverkodós, társaságkedvelő alak, összességében azért igencsak könnyedén tudok odafigyelni az apró jelekre, testőrként eleve rég az a feladatom, hogy kiszúrjam az apróságokat. Így hát eszemben sem lenne megérinteni, bár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyébként sem szoktam tapogatni senkit, mert… miért is tenném? Érzelmileg senkihez sem állok olyan közel, hogy megtegyem, még Leah irányában sem szoktam tenni érzelmesebb gesztusokat, maximum nagyon ritkán. Egyszerűen kellemesebbnek ítélem így a helyzetet. - Kívánom, hogy ne érjen utol. Ezzel együtt ebben én nem igazán bíznék, noha érdekes, nekem is megvan a magam keresztje, ami még mindig nem ért utol, bár hozzátenném, az közel sem ennyire komoly probléma, inkább csak nem tudnék vele mit kezdeni. Meg aztán, jelenleg így is van épp elég problémám, és nem kellene a nyakamba még pluszba érzelmi katyvasz is. - Értem. Nos, ha azért is ment el, mert mi jöttünk, és esetleg tartott attól, hogy itt leszek én magam is, az nem az én dolgom. Sem most, sem ezelőtt nem okozott lelki sérülést bennem, ha valaki nem akart velem találkozni. Vannak bőven olyanok, akiket én nem vagyok hajlandó látni. Képmutatás volna, ha mások részéről sérelmezném, és még csak azt sem mondhatnám, hogy nem érthető Milly részéről. Vélhetőleg túlságosan nagy lett volna a kísértés, hogy megtudjon bizonyos információkat. - Nem, de nem mindenkiben teng túl a kötelességtudat a falka iránt, szóval ez érthető. Sokan nem szeretik a változást. Én megszoktam, az egész életem egy merő változás, és a nagy részük rohadtul nem rajtam múlt, mert a fejem felett döntöttek. Szóval egyel több vagy kevesebb már abszolút nem számít. - Nem, nem jártál jobban, és ha mondhatok ilyet, a Vörös Hold idején legyél városon kívül. Tudom, talán nem megoldható, és nem is tudom, hogy mennyit tudsz az egészről, bár gondolom valamelyest felzárkóztál, de már tavaly is rohadt csúnya dolgok történtek. Idén nem is tudom, mire számítsunk, talán nem lesznek olyan szerencsések az elhalálozók, mint tavaly. Ezzel együtt farkast nem biztathatnék arra, hogy tartsa magát távol a várostól, de őszintén szólva ha tehetném, megtenném… Az Őrzőkkel szemben sem szép, a Protektor biztosan nem díjazná. - Nem is tudom, Milly. A kérdés inkább az, hogy azt szeretnéd, hogy az akkori énedre hallgassak, vagy inkább a mostanira. Őszintén szólva, én válaszolnék rá, mert nem érzem magam kegyetlennek, bár azt továbbra sem mondanám el, hol van, de azt igen, mi van vele…
- Köszönöm, nagyon bízom benne, hogy nem fog - apró mosoly suhan át az arcomon, ha akkor tudtam volna mi vár rám néhány nap múlva… De mivel nem látom a jövőt, így csak a reménykedés marad, mert egyáltalán nem szeretnék összefutni a férjemmel. Egyszer megpróbáltam megszökni, fülön csípett, borzalmas büntetésben volt akkor részem. Már tizenöt éve, hogy elhagytam, ha most bukkanna rám, bele sem merek gondolni, mit akarna csinálni velem. Reménykedhetnék abban, hogy az évek megváltoztatták, hogy már nem érdeklem őt, de ez naiv remény lenne csupán, felesleges. És ezen kattognom is, hiszen nem talált rám, egyelőre nincsen mitől félnem. Ráadásul itt valamilyen szinten biztonságban is érzem magam, itt minden bizonnyal akadnak azért olyan személyek, akik remélem, hogy kiállnának értem, ha úgy adódna a dolog. Nem túl bőséges a válasz, amit az öt évvel ezelőtti ittlétemre kapok, ez pedig csak annyiból birizgálja az oldalamat, hogy fogalmam sincsen, mit gondol. Mindenesetre azért bízom abban, hogy nem ítél el a döntésem miatt, vagy sérelmezi a dolgot, nem volna túl kellemes. - Ez érthető - bólintok aprót, nem meglepő, hogy sokan nem szeretik a változás és ragaszkodna a megszokott dolgokhoz, azt hiszem ez vérfarkas körökben még inkább jellemző, bár fene tudja. Én szeretem a spontánságot és az új dolgokat, de tudom jól, hogy ezzel nem mindenki van így. - Igen, hallottam ezt-azt a Vörös Holddal kapcsolatban, de közel sem eleget, viszont ha azt javaslod, inkább hagyjam el a várost, akkor tényleg nagyon csúnya dolgok történhettek itt tavaly - és gondolom ebből következik az is, hogy az idén lehet még kegyetlenebb lesz. - Csak a Vörös Hold miatt nem jártam jobban, vagy van valami más is? - kérdezem, hiszen ez azért érdekelne, hogy tudnom kellene-e valamiről még, amiről eddig lemaradtam. Sok olyan személyt ismertem meg a néhány éves itt tartózkodásom alatt, akik fontosak lettek a számomra, ráadásul nem akarok menekülni sem tovább, egészen kézenfekvő választásnak tűnt ez a város. - Mindenesetre kedves tőled, hogy aggódsz, de ha valóban olyan nagy erőkről van itt szó, mint azt hallottam, akkor kétlem, hogy a város elhagyása segítene - hallottam furcsaságokat az elmúlt évben is, a világ különböző pontjairól ráadásul, ha Alignak kiszemel valakit, akkor gondolom nincs menekvés. Bár remélem tévedek, bár ettől függetlenül lehet tényleg megfontolom azt az áprilisi kis eltávot, bármennyire is legyen szégyen a menekülés és a gyávaság. - Az akkori énem azért kérte, hogy ne mondj semmit, mert attól félt, hogy megbánná a döntését és vissza akarná kapni a lányát. A mostani énem… Megváltoztam, Lucas - sóhajtottam aprót, hagyva egy pillanatra, hogy a megtörtségem és a keserű elfogadásom kiütközzön a tekintetemben. - Nem csöppenhetek már bele az életébe, hiszen lassan tizenhét éves lesz, maholnap felnőtt nővé cseperedik, csak több kárt okoznék vele. Jobb neki nélkülem, arról nem is beszélve, hogy bármennyire is nem szeretném, még mindig látok rá némi esélyt, hogy a férjem egyszer csak felbukkan az életemben - hunytam le egy pillanatra a szemem, hogy aztán nagy levegőt véve pillantsak ismét a hímre. - Én csak tudni szeretném, hogy jól van-e, hogy nem volt-e hiábavaló az áldozatom, hogy nem volt-e ostobaság ilyen hatalmas dolgot kérnem tőled…
~ Falka viszonylatban nyolcan meghaltak, és utána fel is éledtek. Gondolhatod, mennyire furcsa volt az az egész. Az egyik pillanatban mindenki gyászol, a nap első sugaraival viszont feléledtek, de attól még órákig halottak voltak. Mellettük még nyolc magányos is veszteségként fémjelezhető, de ők is feléledtek. S igen, idén biztos, hogy rosszabb lesz.~ Remélem, nem veszi zokon, hogy mindezt gondolatban közlöm vele, lévén nem tanácsos ilyen dolgokról csak úgy bárhol beszélgetni, és mégiscsak egy étteremben vagyunk. Nem mondhatni, hogy okos ötlet volna. - Más? Nem, más nincs, de szerintem ez is épp elég, én példának okáért abszolút nem várom azt a napot, és jobb szeretném, ha az egész világunk városon kívül lehetne, de nyilván ez nem megoldható. Szép is lenne, meg sokak szerint gyáva cselekedet, de őszintén, nem egy begyöpösödött, több száz éve nem nyugodni képes szellem miatt akarok megpusztulni, és még csak azt sem akarom, hogy Tria alulról szagolja az ibolyát, mert rájuk utazik az a vén tapló. Szeretném látni a napot is, de ki tudja, fogom-e még valaha… Olykor jobb szeretnék egyszerűen nem tudni róluk, de ez már sosem valósulhat meg, emléktörlést nem kérnék miatta, nem is csinálná meg senki, teljes joggal. - Még segíthet, máshol is próbálkozik, de sokkal kisebb mértékben, itt meg évről évre durvább a helyzet. Tényleg nem akarom megtudni, idén mi lesz, mindenesetre, én aztán nem erősködöm, bizonyára akkor sem mehetne, ha akarna, bár talán Protektorátus szinten enyhébbek ezen a téren, egyébként is informátor, nem sokat segíthetne, olyankor inkább a gyógyítókra van szükség. Én viszont semmilyen szín alatt sem tehetném meg, lévén feladataim vannak. A Vörös Hold után sem lesz sokkal könnyebb a téma, tekintettel arra, hogy a lányáról esik szó, ami szinte rögtön előcsal belőlem egy sóhajt. Nem örülök neki, hogy felmerült, mert tudom, hogy ez az egész fájdalmat okoz neki, és sokkal jobban értékelném, ha vidámnak látnám, de sajnos az élet többnyire nem úgy zajlik, ahogy azt mi szeretnénk. - Gondolhatod, hogy megváltoztál, de ezt igazából semmi sem garantálja. Óvatosak a szavaim, mert nem szándékom bántani, de mégiscsak a gyermekéről van szó, aki vér a véréből, és halála napjáig az lesz, ezt a köteléket semmi nem tépi szét a világon, akkor is ott van, ha az egyik félnek fogalma sincs az egészről. Látom a tekintetét, érzem a keserűségét, de ez még mindig nem biztosíték a világon semmire. - Ezzel nem értek egyet, de pont ezért nem is fogom kifejteni a véleményem róla. Ismerem a kislányt, bizonyos időközönként meglátogatom, tudja, hogy nem a szülei a szülei, egyszer rákérdezett, de jobb híján csak megcsóválni tudtam a fejem, mondván nem az én tisztem beavatni. Azt is nagyon jól tudom, mennyi kérdés, kétely, rossz érzés van benne az egész miatt, és hiába is szeretném eltüntetni őket, nem az én feladatom. Csak annyit mondtam, hogy nem volt más választása az édesanyjának. Úgy tűnt, elhitte, de ki tudja, egy tizenhét éves mikor mit beszél be saját magának. - Hazudnom kellene, igaz? Hogy megnyugodj, ahhoz hazudnom kellene, Milly, és megtehetném, mert nem vennéd észre, jó vagyok benne, és te nem jönnél rá… Döntse el, hallani akarja-e, vagy sem, de az talán így is egyértelmű számára, hogy sajnos ebben a történetben nem minden rózsaszín, egy ideig az volt, míg rá nem jött, hogy tulajdonképpen senkire sem hasonlít igazán a családjából.
Összerezzenek kissé, amikor a fejemben hallom megszólalni a hangját, de csak pillanatnyi az ijedelem, máskor is tapasztaltam már ilyesmit, csak most hirtelen ért. Érthető, hiszen ilyenekről nem túl tanácsos úgy beszélgetni, hogy bárki meghallhatja, akinek nem kellene. - Elég hátborzongatóan hangzik - suttogom halkan, de nem azért, mert attól tartanék, bárki meghallhatná, egyszerűen csak.. letaglóznak a hallottak. Hallottam már arról, hogy a halottak visszatértek az éők sorába, de minden egyes alkalommal megdöbbent, mert egészen elképesztő és hihetetlen a dolog. - Téged akkor ezek szerint ez a része nem érintett? - az elhangzottak alapján ő nem volt az elhunyt tagok között, de falkaszinten egészen biztosan bőven volt teendő tavaly áprilisban, meg azért nem mellesleg elveszíteni nyolc falkatagot nyilván nem lehetett túl egyszerű, még akkor sem, ha aztán visszatértek. Sőt. - Az eddig elhangzottak tudatában elhiszem, hogy nem várod, gondolom ezzel mindenki így van - azért nem lehet túl kellemes, hiszen egyre közelebb az április és a legrosszabb talán, hogy igazán felkészülni ez ellen nem is lehet, csak várni az elkerülhetetlen. Szar egy helyzet… - Megfontolandó a dolog - hagytam végül annyiban a dolgot. Nem tudom, Will mennyire tolerálná, ha felhúzná bárki is a nyúlcipőt, az én esetemben ráadásul nem ez volna az első alkalom, hogy menekülőre fognám. - Persze, semmi sem garantálja, mégis… - szakítom el egy pillanatra róla a tekintetemet, hogy az asztalunk terítőjét szemléljem egy kicsit. - Már nagyjából tizenhat év telt el. Egyetlen egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá, hogy ne szólalt volna meg a lelkiismeretem, hogy milyen szörnyű anya vagyok, hiszen képes voltam lemondani a saját gyermekemről. Minden egyes nap megbánom a döntésemet, hogy utána győzködnöm kelljen magam, hogy így volt jobb neki, hogy így legalább biztonságban van, hogy valaki talán biztosított számára egy olyan életet, amelyet én sosem lettem volna képes - szavaim közben már ráemeltem a tekintetemet, melyben továbbra is a keserűség tükröződött. - Lehet nektek tizenhat év semmi, de nekem egy végtelenség, pláne úgy, hogy minden nap meg kell küzdjek a saját lelkiismeretemmel. Eddig is képes voltam a seggemen megülni, ezután sem akarnék berobbanni az életébe. Egyszerűen csak.. tudni szeretném, hogy jól van-e - fogalmam sincsen, mi értelme van egyáltalán a kifakadásomnak, egyszerűen csak megindultak a szavak és ismét Lucas az, akit olyan helyzetbe kényszerítek, amit talán a háta közepére sem kíván. - Ne haragudj - halkan kélnek a szavaim, ahogyan ismét elfordítom róla a tekintetemet. - Fejtsd ki nyugodtan a véleményed - nem csak azért, mert kíváncsi vagyok rá, hiába sejtem, mit mondhat majd, egyszerűen csak ne tartsa magában, ez a legkevesebb, hogy meghallgatom. Elnyílik a szám a kérdését és az azt követő szavait hallva, még kissé hátrébb is csúszok a székemmel együtt, mintha ösztönösen távolodni akarnék tőle. Érzem, ahogyan hevesebben kezd verni a szívem és a légvételem is szaporábbá válik. Én abban a hitben éltem, hogy a kislányomnak boldog élete lesz, egy szerető családja, akik a sajátjukként nevelik fel, hogy nem fog tudni semmit az anyjáról, aki lemondott róla, hogy elrejtse az őrült apja elől. - Nem kell hazudnod - szólaltam meg egy mély levegő után. - Meg fogok tudni birkózni az igazsággal - olyan nyugodtan próbálom kiejteni a szavakat, ahogyan csak képes vagyok rá, noha belül széttép a félelem, az aggódás, hiszen egy ilyen felvezető után természetesen egyből a legrosszabb eshetőségekre számítok.
- Nem, kedves ősrégi felmenőnk még sosem szemelt ki magának, talán idén szerencsém lesz. Ironizálok csöppet, nem, egyébként eszemben sincs vágyni ilyesmire, ha tehetném, arra az időre egész egyszerűen kitelepíteném a falkát a városból, mert csak az idegeskedés van vele, egy egész éjszakai vesszőfutás a sérültek életéért, eszemben sincs tovább ragozni azonban, így is épp eléggé aláásta a hangulatomat, bár tekintve, hogy épp Millyvel beszélek, elég esélyes, hogy jobb egyébként sem lenne… Nem azért, mert ne kedvelném, sokkal inkább azért, mert olyanra kért, amit egy része biztosan bán azóta is. Én bánnám a helyében. - Nem tudom, őrültek mindenhol vannak. Állapítom meg, mert ez tény és való, sokan szeretnek szenvedni, sokan meg szenvedést okozni, de utóbbiban semmi pláne sincsen, ha nem emlékszik rá az illető, mert Alignak uralja éppen az elméjét. Hú, na ha valamit, az ilyesmit igazán nehezen viselek, az a női kifakadás. Elhallgatom én, de azon túl fogalmam sincs, mi a túrót kezdhetnék vele. - Nyugodj meg, nem céloztam arra, hogy eszetlen módjára beloholnál hozzá, és közöld, hogy te vagy az anyja. Próbálom csitítani, a kirohanásnak a szememben kifejezetten nincs létjogosultsága, de megtörtént, ez van. Én tudom, amit ő nem, és sejtéseim szerint, ha tudná, hová menjen, menne, ha elmondanám neki, amit tudok. Épp ezért gőzöm sincs róla, hogy nem kellene-e inkább valamit hazudnom. - Ezt biztosan minden olyan ismerősöd elmondta neked, aki tud a veled történtekről, de nem vagy szörnyű anya. Azt tetted, amit akkor és ott jónak gondoltál, és a férjedből kiindulva nagyon is jól tetted. Védted a gyermekedet. A biztonságát tekintve megnyugodhatsz, soha nem esett semmiféle baja, még csak csontja sem tört. Emberek között él, még testvérei is vannak, és a vérségi kötelék ilyenkor nem igazán számít, együtt nőttek fel, az a lényeg. - Egy gyereknek az anyja mellett a legideálisabb. Tudom, neked nem adatott meg az a kegy, hogy felneveld és mellette legyél, de úgy gondolom, hogy amint kicsit enyhültek a körülmények, el kellett volna menned érte. Nem vagy egész, boldogtalan vagy, és ennek nem más az oka, minthogy mindennap hiányzik a lányod. Igazából az már teljesen mindegy, hogy mit kellett volna szerintem tennie, de azt a vak is látja, hogy valami nem kerek az életében. S hogy miért olyan fontos ez az egész számomra? Nos, az én gyermekem mellett sem volt ott soha az anyja… - Rendben. Egészséges, és a pár, akihez vittem, mindig nagyon szerették, de igencsak okos kislány, szemet szúrt neki, hogy egyikükre sem hasonít vonásaiban, sem a felmenők valamelyikére, és rákérdezett. Talán egy éve, nem tudom pontosan. Tudja, hogy fogadott gyerek. Megkérdezett róla engem is, nem mondtam neki semmit azontúl, hogy az édesanyjának nem volt más választása. Mindazonáltal leszögezném, hogy egy kamaszlányról beszélünk, ennyi biztosan nem lesz elég neki. Kétségek gyötrik, de ezen nincs mit csodálkozni. Viszont nem vadult el, igazság szerint egy meglehetősen átlagos, kedves kamaszlány. Csak boldogtalan. Tudom, ez utóbbit nem kellene hozzátennem, de ő mondta, hogy megbirkózik vele…
- Nem megy az olyan egyszerűen sajnos - én próbálkoztam, először is a légzésemre koncentráltam, nem csak azért, hogy normális mederbe tereljem, hanem azért is, mert kapaszkodó volt, arra figyelve nem úsztam el az emlékekkel együtt a fájó múlt felé. Lehet, hogy nem célzott mindarra, mégis félreértettem akkor ezek szerint, lehet nem véletlenül tagadtam, hogy nem fogok betoppanni hozzá, mert.. mert valahol mégiscsak azt szeretném, bármennyire is nem tartanám jó ötletnek. - Nincsenek túl sokan - jegyeztem meg csendesen, egy kezemen meg tudnám számolni, hány ember tud a velem történtekről és abba természetesen én és a férjem is beletartozik. Nem is ez az igazán lényeges, hanem az ezt követő szavak. - Soha? - halovány megdöbbenés érződött a hangomban. - Biztos vagy benne? - nem azért érdekel, mert annyira fontosnak tartanám azt, hogy nem tört el eddig csontja. Sokkal inkább az érdekelne, hogy honnan tud róla? Honnan tud róla egyáltalán, hogy van most? Miért tud róla? - Enyhültek a körülmények? - hitetlenkedve hagyják el ajkaimat a szavak, ahogyan a homlokomat ráncolva nézek a hímre. - Most sem vagyok benne biztos, hogy enyhült körülmények között élek, ahogyan eddig soha nem voltam benne biztos azóta, hogy elszöktem. Honnan tudhatnám, hogy nem követ? Hogy nem fog egy nap felbukkanni? Az, hogy nem futok a múltam elől, nem jelenti azt, hogy ne félnék tőle - nem éreztem cikinek ezt beismerni előtte, nyilván tisztában van vele ő is, elég rám néznie. Mindezek mellett azzal viszont tökéletesen egyetértettem, hogy nem vagyok egész, nem vagyok boldog és rettentően hiányzik a lányom. Figyelmesen hallgatom a szavait, az a kellemetlen mocorgás pedig csak egyre nő és nő bennem. Egyrészt azért, mert nem értem továbbra sem, honnan tud minderről, miért tud egyáltalán minderről, másrészről pedig azért, mert aggódom. Mindennek tetejébe pedig tökéletes csapásként érkezik az utolsó röpke mondat, mely olyan erővel vág mellkason, hogy tényleg úgy érzem egy pillanatig, minden levegő kiszökött a tüdőmből és menten megfulladok. - Nem… Ez nem lehet igaz - suttogom halkan a fejemet rázva, nem is Lucasnak szólnak a szavaim és egy pillanatra sem fordul meg bennem, hogy hazudna. Ha hazudott volna, nem így tette volna, ez az igazság, mely teljes mértékben földbe döngöl és mindazt zúzza porrá, amiben eddig hittem. Boldogtalan… Abba kapaszkodtam eddig, hogy megérte az áldozat, mert boldog lehet és most kiderül, hogy mindez csupán álomkép, mert ahogyan én sem, úgy a lányom sem egész, mert hiányzik neki valami. - Honnan tudsz minderről? - bukik ki a halk kérdés belőlem, ahogyan rá emelem a tekintetem. Én azt hittem, hogy elvitte a gyereket és semmi több, de ezek szerint látogatta, vagy valamilyen módon informálódott róla, ezt pedig egyelőre nem tudom hova tenni.
- Az nem baj. Nyilván jelen helyzetet figyelembe véve inkább az a jó, ha minél kevesebben tudnak róla. Ezzel szerintem ő is tisztában van, elég okos lánynak ismertem meg, mostanra persze már jóval több lánynál, még ha a külseje roppant fiatalos is. - Biztos vagyok benne. Bólintok rá, ha tudtam volna, hogy kiakasztja a gondolat, hogy én mennyi mindent tudok a lányáról, nem is folytatom, de sajnos későn bukott ki teljes mélységében a dolog, így elmondtam, ami kikívánkozott. - Informátor vagy. Ráadásul egy eszelős barom. Ha megtalálna, tudnál róla. Közlöm tényszerűen, nem bántásból, egyszerűen így van, és ezt szerintem ő is belátja, ha egy kicsit jobban belegondol a dologba, mert tény és való, hogy az exe nem normális. Nem nevezhető annak olyasvalaki, aki bántja a feleségét, és a gyerekét is. Ha a kezem közé kerülne valaha, gond nélkül tenném a föld alá, oda való a fajtája. Az, hogy fél tőle, szerintem magától értetődő, és addig nem is lesz ez másként, míg életben van, túlságosan is mélyen beleitta már ez magát szegénybe, nem lehet szabadulni az ilyen zsigeri félelemtől. Csak akkor, ha kiiktatjuk a forrását, ehhez pedig az kellene, hogy újra képbe kerüljön a hím, ami meg ugye megint csak nem lenne jó Millynek. Huszonkettes csapdája. Sajnálom, hogy ilyesmit kell hallania, a lehető legkomolyabban, de ez van, nem tudok mit tenni, ő akarta az igazságot. Itt van, bármennyire is legyen kellemetlen, bár őszintén, lehetne rosszabb is. Én tudom, hogy boldogtalan a lánya, de a környezete nincs ezzel tisztában, hisz az érzései nem egyértelműek mindenki számára. A szülei is úgy gondolják, hogy minden rendben vele. - Úgy éreztem, megérdemled az igazságot, de talán még nem álltál rá készen. Megnyugtatásodra közlöm, hogy szerintem még te sem látnád rajta, hogy nem boldog, mert elég jól titkolja. Szereti elfojtani az érzéseit. Sokat tudok róla, igen, mindenre megvan a magam oka, és bármennyire is legyen ez neki fájó, attól még valamilyen szinten elég stabil szereplője vagyok a lánya életének. - Komolyan úgy gondoltad, hogy rám bízod életed legféltettebb kincsét, én lepasszolom valahol, és soha vissza sem nézek? Kérdezek vissza, s ezúttal rajtam a hitetlenkedés sora. Bármennyire is tűnök morcosnak az esetek nagy részében, szívem még nekem is van, és ha már azt ígértem, hogy biztonságba helyezem, úgy éreztem, vigyáznom is kell rá. Nem mellesleg fogalma sem lehet róla, milyen sebeket tépett fel akkor bennem, de ez olyasmi, amit nem is kell tudnia. Az én keresztem, csakis én cipelhetem.
Nem is gondolom, hogy baj lenne az, hogy nem sokan tudnak a velem történtekről, véleményem szerint minél kevesebben vannak vele tisztábban, annyival jobb a helyzetem és nyilván az övék is. Nem véletlenül nem meséltem róla szinte senkinek, egyrészt nem olyan könnyű erről beszélgetni, másrészt pedig nem kell erről senkinek sem tudnia. - Értem - bólintottam, egyelőre képtelen voltam többet hozzáfűzni, mindössze csak elraktároztam az információt magamnak, hogy nem is olyan sokkal később majd újra a felszínre hozzam. - Persze - mosolyodtam el haloványan, mégis keserű volt a görbület. - Több éven keresztül menekültem, a mai napig rettegek attól, hogy ismét felbukkan és újra menekülnöm kell. Képtelen lettem volna ilyen körülmények között nevelni a lányomat és nem azért, mert ne birkóztam volna meg a dologgal, egyszerűen csak.. nézd meg, mi lett belőlem - tártam szét kissé a karomat, tehetetlenül ejtve végül vissza őket az asztalra. Bármennyire is igyekeztem palástolni, tisztában voltam vele, hogy teljesen összetörtem. Bármennyire is igyekeztem összeszedni magam és új életet kezdeni, a múltat nem lehet csak úgy kitörölni. Hiába mosolyogtam a napjaim nagyobb részében, attól még ott volt és fájt. Ez lett belőlem, egy roncs, aki állandóan retteg, aki pánikrohamokkal küzd, aki képtelen elviselni, hogy bárki hozzáérjen. A lányom nem válhatott volna ilyenné, nem élhette volna le az életét úgy, hogy bármelyik pillanatban eljöhetett volna az a helyzet, hogy pakolnunk kell és eltűnni. Képtelen lettem volna nézni, hogy egy ilyen életben nő fel. Bár tekintve, hogy most sem boldog, talán még mindig jobb lett volna, ha mindezek ellenére legalább az anyjával lehet. Szerettem volna elszaladni, begubózni egy sarokba és addig sírni, amíg el nem fogynak a könnyeim. Mégsem tehettem, mert tudnom kellett, arról nem is beszélve, hogy Lucast sem akartam ismét csak úgy faképnél hagyni és eltűnni. Nem akarok gyenge lenni, nem akarok annak tűnni, mert bármennyire is azt mutatja a helyzet, nem tartom magam annak. - Köszönöm, hogy elmondtad az igazságot - akár készen álltam rá, akár nem, tudnom kellett, innentől már az én dolgom, miképpen birkózom meg vele. - Ó, Istenem… - sóhajtok fel kissé fájdalmasan, ahogyan az asztalra támaszkodva temetem arcomat egy kis időre a tenyerembe. Elfojtja az érzéseit. Ki tudja, milyen távol élünk egymástól, mégis az én lányom, ugyanazt csinálja, amit én, ez pedig rettentően elkeserít, mert én hoztam ilyen helyzetbe. Boldognak kellene lennie, élnie kellene az életét, nem pedig azon morfondírozni, vajon miért dobta el őt valaki. - Kedves tőled, de egyáltalán nem nyugtat meg a gondolat, sőt, semmire jóra nem vezet, ha valaki elfojtja az érzéseit - lehet később, de egyszer úgyis csak a felszínre bukik a dolog, az addig visszatartott érzések pedig rettentő sok kárt képesek okozni. Kérdezek inkább, hitetlenkedését látva és hallva aprót bólintok. - Igen, úgy gondoltam - bármennyire is hangozzék ez kegyetlenül, nem nézem őt szívtelennek, egyszerűen csak nem így képzeltem el mindezt. - Az én kincsem volt, mi pedig alig ismertük egymást, semmi sem kötött téged ahhoz a kislányhoz. Ezért nem értem, miért... - halkan hagyták el ajkaimat a szavak, mert bármennyire is hálás vagyok neki azért, hogy biztonságba vitte és a jelek szerint a mai napig is vigyáz rá, elkeserít az a tudat, hogy neki nagyobb szerepe van a lányom életében, mint neki. Szó sincsen féltékenységről, egyszerűen csak.. nem így képzeltem el mindezt. Szeretném itt és most kiszedni belőle, hogy hol van, szeretném magamhoz venni, szeretnék betoppanni az életébe és elmagyarázni neki, hogy nem azért mondtam le róla, mert nem szerettem, pont azért tettem meg, mert így éreztem iránta. Ugyanakkor a másik oldalam vadul nemet int, mert nem tartja jó ötletnek, ez a kettősség pedig borzasztóan feszít, olyannyira, hogy ismét szaporává kezd válni a légvételem. - Ne haragudj, én.. fogalmam sincsen, nem tudom.. csak.. sajnálom, hogy mindezt rád zúdítottam, akkor is és most is - emelkedtem fel a székemről, hirtelen kezdett túl szűkké válni a helyiség, zavart az evőeszközök csörömpölése, mások nyugalma. - Szükségem van egy kis friss levegőre, nem szükséges utánam jönnöd, már így is éppen elég terhet aggattam a nyakadba - léptem végül el az asztal mellett, sietve, hogy a lehető legrövidebb úton jussak ki az épületből, próbálva minél hamarabb lenyugtatni magamat, kellemetlen lenne, ha itt és most törne rám egy roham. Nem elszaladni akartam előle, mindössze csak kijutni a parkba, hogy ott aztán valami félreesőbb helyet keresve támaszkodjak neki egy fának, oszlopnak, ami éppen az utamba került, hogy aztán lehunyt szemmel igyekezzek normális mederbe terelni a légzésem. Fogalmam sincsen, hogy végül utánam jött-e, vagy sem, az viszont biztos volt, hogy képtelen leszek visszamenni abba az épületbe, jó ideig legalábbis biztosan.
Kezdőlap
//
