- Micsoda, Milly? Akármennyire is érzed magad selejtnek, ezt a legtöbben nem látják rajtad. Ti nők vagy túlzottan is sokat gondoltok magatokról, vagy ijesztően keveset, és te kétségkívül az utóbbi kategória vagy. Nem mindegy, hogy valaki hogyan törik össze. Kevés olyan nőt ismerek, aki képes lett volna lemondani a gyerekéért a biztonsága érdekében. Ez valahol rettentően ironikus, de ez meg az én keresztem, amibe nem szívesen avatnék be senkit, mert a múlt, és jobb szeretném, ha ott is maradna. Nem mintha esély lenne rá, hogy másként legyen valaha. - Sokféle erő létezik, sokféle kitartás. Én onnan nézem, hogy te vagy az, aki mások helyett szenved. Hogy megérdemlede? Semmiképpen sem. Amennyire ismertelek korábban, ezt biztosan nem, sőt, igazából az ellenségemnek sem kívánnám, de még itt vagy, még állsz, hiába hiszed azt, hogy talán nem így van. Feladhattad volna nagyon rég, a gyenge emberek azt teszik. Fogalmam sincs, mire lenne szüksége, mi segíthetne akár egy kicsit is, csak azt szeretném, hogy valamelyest, még ha csupán egy hangyányit is, de jobban érezze magát. - Hmm... nos, valóban nem. Ezzel nem vitatkozhatok, hisz ebben élek évszázadok óta, de mint már mondtam, az én tragédiáim, vagy valaha volt érzéseim nem tartoznak erre a lapra. Az viszont sajnos tény, hogy ez jóra nem vezet, és ki tudja, mi lesz, ha egyszer minden kirobban belőle. - Nem vagyok benne biztos, hogy jelenleg bármit is számít a miért, Milly. Nem szeretnék erre válaszolni neki, megtörtént, a jelek szerint nem úgy, ahogy ő akarta, de ez már teljesen mindegy, változtatni nem lehet rajta. Hibának nem érzem, mint ahogy soha nem is éreztem. - Én egyáltalán nem haragszom. Csóválom meg a fejem, mert sem akkor, sem most nem tettem hasonlót. A kétségbeesés sokszor olyan tetteket szül, amikre nem létezik ésszerű magyarázat, és sosem tudhatjuk, kiben mi játszódik le, amikor ilyen súlyú tettre szánja el magát. Nem nyúltam utána, mikor elindult kifelé, mert sejtésem szerint azzal csak olajat öntöttem volna a tűzre, viszont egy megfontolt mozdulattal felraktam az ölemből a fehér szalvétát az asztalra, megemelkedtem az asztaltól, és elindultam utána. Amint megtaláltam, ráérősen léptem mellé, kis időt hagyva neki arra, hogy kifújja magát, bár ezt a fajta zaklatottságot nem lehet éppenséggel könnyen levetkőzni. - Kérdezted, hogy miért. Nos, volt valaki az életemben, több mint egy évszázada, valaki, akit szerettem. Tulajdonképpen az egyetlen nő. Fiút szült nekem, de amikor én balga azt hittem, az életem tökéletesebb nem is lehetne, ő rá sem nézett, és azt mondta, hogy menjek el, gondoskodjak róla, mintha semmi sem lett volna valóságos közöttünk. Nem tudhattad ugyan, de túlságosan is sok sebet tépett fel bennem a te eseted. Talán csak szerettem volna kijavítani a hibámat, és többet lenni vele, mint amennyit a fiammal tettem... Valahol valóban ostobaság, de nem bírtam csak úgy elsétálni a helyzet mellett. Mondhatni, ez van, és ebben a szent pillanatban az sem zavar, hogy beavattam valamibe, amibe igazából még csak Norát, a húgom sem tudja, vele nehezebben kerülök bizalmas hangulatba, mint a legjobb barátommal... - Miért nem próbáltad megölni? Kérdezem utána halkan, bármennyire is ne illjen ide, mert ha nem is ő maga egyedül, de segítséggel képes lett volna rá. Tudom, talán kegyetlenség, de a szemet szemért elv számomra tiszta sor. Főleg, ha eleve úgy gondolja az ember, hogyha egyszer utolérik, akkor vége, nincs tovább.
- Annak csak örülök, hogy nem látják rajtam, de attól még annak érzem magam - fűzöm hozzá csendesen, mert ez így van. És habár nem nyugtat meg, de valamiképpen örülök a hallottaknak, miszerint nem látszik rajtam a megtörtségem, lehet ezt még nem tudom értékelni, de ha majd végiggondolom a kettőnk között elhangzottakat, biztosan sokat fognak jelenteni a szavai. És nem csak ez, hanem az ezt követőek is. Lehet most még nem látszik a hatása, de tényleg könnyebb, tényleg segít, mert.. igaza van. Tényleg feladhattam volna már réges-régen, de nem tettem, még mindig itt vagyok. Lehet, hogy megtörten, üresen, de itt vagyok. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mi értelme van így az életemnek? Mi értelme van biztonságban lennem, ha nem vagyok egész? Ha valami hiányzik mellőlem, belőlem? - Köszönöm - suttogom halkan, rá emelve a tekintetemet. Igazándiból Lucast is rettentően sajnálom, mert minden bizonnyal a háta közepére sem kívánja sem a problémáimat, sem azt, hogy fel kelljen kaparnia a földről. Régen elküldhetett volna, sőt, már anno is nemet mondhatott volna, mégsem tette, ezt pedig soha nem fogom tudni eléggé meghálálni neki. - Hiányzik. Rettentően hiányzik - mondom ki a nyilvánvalót és minden bizonnyal elmondanom sem kell, miféle gondolatok fordulnak meg a fejemben. Szeretném, ha itt lenne, ha mellette lehetnék, ha eloszlathatnám minden bizonytalanságát, ha elmagyarázhatnám, miért kell ilyen helyzetben élnie. - És már magam sem vagyok biztos abban, hogy jobb neki ott - az állítólagos biztonságban, mert addig, amíg kételyek gyötrik, amíg az igazság után vágyakozik, minden bizonnyal ő sem élhet teljes életet. - Neked lehet, hogy nem, de nekem igen - költözik vissza a hangomba némi magabiztosság. Tényleg nem oszt, nem szoroz már semmit, ha választ kapok a miértekre, valahogy mégis tisztábban látnék, könnyebben megérteném a helyzetet, akkor is, ha nem módosítana már semmit a történteken.
Éreztem, ahogyan közeledik, hallottam a lépteinek zaját, más nem lehetett, csakis ő. Mégis utánam jött. Nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene-e, vagy sem, de az biztos, hogy a jelenlegi állapotomban inkább nem hozok döntéseket, mert fogalmam sincsen, hogy valóban én gondolom-e úgy a dolgokat, ahogyan, vagy szimplán a kétségbeesésem és a felzaklatott lelkiállapotom teszi ezt velem. Figyelmesen hallgatom a szavait és habár sikerül valamelyest megnyugodnom a friss levegőn, nem sokkal lesz jobb a helyzet, ahogyan a története végére ér. Már nem támaszkodom a fának, felé fordulva emelem rá a tekintetemet. - Annyira sajnálom… - rázom a fejemet lassan, mélységes bánat ül ki a barna íriszekbe. - Ha tudtam volna… - szeretném azt mondani, hogy akkor másként cselekedtem volna, de tudom jól, hogy nem. Egyrészt azért, mert senki másra nem bíztam volna a gyermekemet, még akkor sem, ha tulajdonképpen Lucast sem ismertem túlságosan. Másrészt pedig tudom jól, hogy kellőképpen önző tudtam volna lenni ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a vele történteket, minden gondolkodás nélkül helyezve előre a saját gondjaimat, a lányom életét. - És könnyebb? Jobban érzed magad tőle? - elfogadom, hogy neki jelenleg nagyobb szerepe van a lányom életében, mint nekem, pláne így, hogy lassan értelmet nyer minden. Ha csak valamivel is könnyebb neki, akkor egy szavam sem lehet ellene. - Soha nem fogom tudni meghálálni azt, amit értem tettél és teszel még most is - nem árt, ha tudja, hogy rettentő hálás vagyok neki, talán elképzelni sem tudja, hogy mennyire. Kérdését hallva keserű mosolyra szaladnak ajkaim, lehunyt szemmel csóválom meg a fejemet. - Magam sem tudom igazán - nem tudnék értelmes választ adni minderre, hiszen ha nagyon szerettem volna, megtehettem volna. Főleg így, hogy menekülnöm kellett előle és a mai napig félek attól, hogy majd felbukkan az életemben. - Az, hogy lesüllyedjek az ő szintjére? Talán csak nem lettem volna képes rá. Legalábbis az akkori énem nem lett volna képes rá - ma már? Ha lehetőségem nyílna rá, lehet megtenném, de ilyen dolgokban nem tudok biztosat mondani, mert az egy dolog, hogy én eldöntök most valamit, de a cselekvés pillanatában minden bizonnyal átértékelődnek a dolgok. - Nem szeretnélek feltartani, menj nyugodtan, biztosan van jobb dolgod is ennél - egy mély levegőnyi időre hunyom le a szememet, hogy halovány, mégis őszinte mosollyal tekintsek aztán a hímre. Már így is rengeteget kaptam tőle, nem szeretnék még többet elvenni.
- Ebben biztos vagyok. Szólok halkan, pontosan tudom, milyen egy gyermeket elveszíteni, az elsőszülött fiamat ugyan felneveltem hellyel-közel, amennyire vérfarkas létem engedte, de a második… nos, szegény már a születés jogát sem érdemelte ki, ezzel összetörve egy másik fiatal, reményteljes őrzőt, noha Camille talpra állt, és nem kell azóta is emésztenie magát miatta, mert nem tehetett róla. - Fizikailag jobb. Ez biztos. A lelki oldala meg sokkal bonyolultabb sajnos. Egyszerű lenne, ha nem tudná az igazság egy részét, de tudja, és még csak nem is kellett a szájába rágni, fájdalmas vallomás keretében közölni vele, hanem rájött, mert elég eszes kiscsaj, noha én azt kívánom neki, bár ne tette volna, sokkal jobb lett volna neki. Erre nem tudok mit mondani, a véleményem adott, mint ahogy az övé is, nekem pedig sosem volt fixa ideám meggyőzni másokat arról, hogy az a helyes, ahogyan én látom.
- Nem kell, rég volt. Ettől nem fáj kevésbé még most sem, de bűntudatkeltés nem célom, csak szerettem volna, ha tudja, hogy miért tettem azt, amit, és hogy miért volt olyan fontos, hogy valamelyest gondoskodjak a lányáról. Pontosan tudom, milyen nehéz egy gyermeknek anya nélkül felnőni. Igaz, az ő lányának legalább a látszat megvolt, de az közel sem ugyanaz. - Ha tudtad volna, sem tettél volna másként, ezt szerintem mindketten tudjuk. Halkan, szelíden csengenek a szavaim, vádaskodni nem szokásom, de elég jól kiismerem a környezetemet. Ahhoz viszont még ez sem szükséges, hogy egyértelmű legyen, valaki számára a gyermeke élete a legfontosabb, nem egy majdnem idegené. Nincs olyan anya, aki az érzéseimmel törődött volna a gyermeke helyett, legalábbis nagyon bízom benne, hogy nincs. - Nem, nem könnyebb, azt az időt semmi nem hozza vissza, amit nem a fiammal töltöttem. Legalább vérfarkas lett, így azért jobb a helyzet valamivel, de az elvesztegetett időszak az nem jön vissza, bármennyi évet is éljünk le. S még így is sokkal többet voltam vele, mint mondjuk az anyja… - Nem hálát kérek, inkább azt, hogy oldd meg a dolgaidat, és újra mosolyogj. Az többet érne. Nekem nem kell tőle semmi, nem azért segítettem, mert bármit is várnék, de az egyértelmű, hogy a helyzete tarthatatlan, és ha kell hozzá némi plusz löket, kész vagyok megadni azt. - Elég egyszerű a képlet. A lányod vagy ő? Az emberek ronda dolgokat tesznek azokért, akiket szeretnek. De… tudod, hol találsz. Célzok egészen diszkréten arra, hogyha ő mégsem lenne hajlandó beszennyezni a kezét, akkor az enyémre bőven ráfér még egy adag mocsok, és nem fogok belőle lelkiismereti problémát csinálni. Igazság szerint, nem érte csinálom. A lányát sokkal jobban ismerem, és az a igazság, hogy szerintem neki is szüksége lenne Millyre. - Valóban vannak halaszthatatlan kötelességeim. Hogy jobb dolog lenne-e, azon azért már vitatkozhatnánk, de ebbe most nem fogok belemenni. - Vigyázz magadra, Milly! Biccentettem egyet felé, majd elindultam vissza az épületbe, bíztam benne, hogy el fogja tudni rendezni az életét, még akkor is, ha súlyos árat kell fizetnie érte, de az biztos, hogy a jelen állapot tarthatatlan volt, sőt, már régóta az.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot, élmény volt! //
Furcsa érzés újra itt lenni. Egy részem, mintha soha nem is távozott volna el. Mégis mások a szagok, mások az illatok. Lábam alatt finomra munkált beton siklik, nem koppan, nem serceg. Csak visz magával, kérnem sem kell. Ismerem már jól az utcát, és a útpadkát is, amin most eltéríthetetlenül haladok. A hotel a cél, első pontnak, épp tökéletes.
A napra éj borul. Legalábbis szürkül odafenn az ég. Lázas nemtörődömséggel veszem birtokul az egyik oszlop tövét a parkolóban; úgy három órája. Nem vagyok túl közel a hotelhez, csak épp annyira, hogy Hárt jellegzetes illatát felismerjem, ha úgy alakul. Mert őt várom, mert itt az ideje, hogy a szemembe nézzen. Vagy én az övébe... ez már részletkérdés. Határozott, erős állást produkálok, akár egy szobor, aki mozdulatlanságába fagyva dermedt meg a halál tornácán. Tévedés: nem haldoklom. Tökéletes egészségnek örvendek mióta sikeresen visszanövesztettem a karomat, és befoltoztam lépem szitára lyuggatott résszellőzéseit. Mondanám, hogy némi gyomor görccsel is küszködök, de szó nem volt ilyenről. Csupán a szívem - mert sajnos volt... - feszes izmai rándulnak össze, amint a parkolóból nyíló hátsó ajtó nyikordulni kezd. Meg vagyok róla győződve, hogy ujjaim jéghidegsége csak a képzeletem, és izgatottságom tévszüleménye. Nyilván nincs így, de elismerni egyéb esztelenséget... nos, nem vagyok hajlandó.
Száznyolcvanhat... Ennyiszer csapódott be az ajtó, amin át reméltem, hogy majd Ő is megjelenik. Nem vagyok az a feladós típus, ha kell napokig képes vagyok itt szobrozni, nem téma. De azért, kezd egészen kényelmetlen lenni az önkéntes oszlopdísz szerepe...
Végre magukhoz tértek. Bár nem mindenkinek könnyebbség ez, látom például Emmán, hogy inkább maradt volna kiütve, semmint realizálja az idei tavaszi kényszerpihenő tényét, ám még ő is csendesebben, nyugodtabban viselte a dolgot, mint általában tenné. Az évek és a rutin, biztos... Már bőven benne jártunk az estében, éjszakának is nevezhető az időpont, mire végzek mindenkinek az ellenőrzésével, ellátásával, újrakötözésével. Le kellene fürödnöm egyszerűen és eltennem magam holnapra, de mégis szükségét érzem egy sétának odakint - némileg távolabb a falka energiáitól, de mégsem merészkedve túlzottan messzire. Terveim ezen részében sokat segít az ismerős árny észlelése, ahogy kilépek a hátsó ajtón, mi a hotel parkolójába vezet. Alig engedem el a kilincset, torpanok meg. Pajzsom rejt ugyan, nem enged teret őszinte meglepettségemnek és kétkedésemnek, mégis, aki nem vak, leveheti mozdulataimból is a döbbenetet, mert én ugyan nem mozdulok az ajtó mellől, önnét meredek a széles vállú árnyékra az oszlopnál. Tényleg te vagy, s nem csupán elmém játszik velem? Mit keresel itt? Hol voltál? Miért most? - Megannyi kérdés, s bennem ambivalens érzések kavarognak, mely főként annak köszönhető, mást diktál az ember, s mást akar a farkas. Előbbi racionális, távolságot tartó, míg a másik rohanna felé, ha engedném - nem teszem - hisz párja az, ki hazatért...
Tagadnám, de nem lehet. Olyan erősen csap orrba az illata, hogy a pajzsom is alig képes rejteni megugró pulzusom számát. Ő megtorpan, döbbenetét - bár takarja - bőrömön érzem; pedig távol van. Távol ahhoz, hogy akár jobban kivehessem arcának játékát. De látnom sem kell, tudom, hogy olyan erős fapofával áll ott, az ajtóban, mint akit képen basztak egy serpenyővel. Képletesen tán így is történik, tekintve, hogy nálam is sikerült némi zavart okozni (pedig fel voltam készülve). Hagyok időt, röpke másodperceket engedek elnyelődni, míg nem kilépek saját árnyékom takarásából. Az arcomat haloványan világítja meg a dús keblű hold, ahogy lassú, kimért léptekkel közelítem meg őt. Bakancsom sarka halkan koppan bele a meddő némaságba, széles vállam kontrasztos, ingó mozgása egyre valóságosabb lehet számára. Hirtelen állok meg, alig pár méter választ el... Helyettem farkasom rohanna; a sötét bestia nősténye után. Hisz érzi őt, épp oly hévvel járja át az izgalom. De nyugszik a szív, hogy nyugtassa a farkas feltóduló őrületét. Fejem kissé oldalra billen, szemem összeszűkített résein át fürkészem Hárt jól ismert alakját. - Ennyire ne fagyj le. - lököm oda a szavakat, mialatt kezeim zsebembe siklanak, tartásom pedig feszesebbé válik. Köszönthetném is, tudom jól. De mit kezdene vele? El tudom képzelni mennyi minden özönlik fel épp benne... az elméjében. - Körbe is forogjak, vagy felfogod, hogy én vagyok? - mert tisztában vagyok vele, hogy elsőre talán nem is hiszi el, hogy jól lát. Rég elmentem, habár ő küldött... mondjuk a valóságot egyéb más tényezők is tarkítják. De nincs mosoly, az arcomon egyetlen izom sem rándul, amivel könnyíthetnék - talán -, vagy egyszerűen arra sarkallnám, hogy izomból hozzám vágja a cipőjét.
Közelebb lép, s bár egy pillanatig még a kilincset szorongatom, annyit megengedek magamnak, hogy tegyek én is irányába egy apró, közeledő léptet. Mégse vágjon hátba senki az ajtóval, ha épp kijönne rajta, nem igaz? Álmatlan, melós éjszakán vagyok túl, finoman nyúzott képemen mégis ott ül némi büszke dac, s tekintetemben gyilkos fény játszik. Piszkoskék ciántenger, melyben tudom szívesen merülne el (vagy legalábbis merült el egykoron). S túl is élné a merülést, hogy szakadna meg! - Csak azon filózok, tízes skálán a tizenegyes vajon kellőképpen leírja-e, mekkora rohadék vagy. - Vonok vállat látszólag könnyedén, ebbe a szinte már szemtelen flegmaságba csomagolva mindazt a számtalan kérdést és érzést, mi egyetlen rezdülésétől, pillantásától, vagy épp pusztán lényétől felötlik bennem. Jók és rosszak egyaránt. Egyszerre ütném és ölelném, hát aranyközépútként csupán arcára tekintek, finoman felfelé fordítva sajátomat, s vonásaiból igyekszem kilesni kimondatlan kérdéseim válaszát. - Felesleges. Ha le akarnálak döfni, azt úgyis szemből tenném, tudod jól... - Húzódik fanyar, mégis éppoly őszinte mosoly képemre. Futó kaland csupán, Mona Lisa is megirigyelné ívét a dolognak. - Merre voltál, miért nem szóltál róla, hogy élsz és mik a terveid errefelé? - Hűvösnek tűnhet a kérdés, szinte már katonásnak és kötelességtudónak, de mindez nem idegen egyikőnktől sem. Előbb a munka, mert az nem végzi el saját magát, aztán a szórakozás... Különben sem vagyunk azok a típusú emberek, akik ország-világ elé tárják érzéseiket, legyen szó örömről vagy bánatról akár. Mert az ilyesmik egyszerűen nem tartoznak akárkire.
Követem őt, noha csak fekete íriszeim mozdulnak vele, ahogy közelebb lép, könnyedén engedve el az ajtó kilincsét. Kapaszkodom, ragaszkodom, hogy el ne nézzen, bámulja csak a szemem, ha már elzavart, érezze az ízét. Szavaira pimasz vigyorba szalad szám széle. - Legyen tizenkettes, attól nyilván könnyebb a kis lelkednek. - gunyoros, mégis finomkodó a hangom, ahogy egyik szemöldökömet haloványan megemelem. Tudom, hogy rengeteg benne a kérdés, még több a kétség, és a kétely, de én élvezem. Sosem voltam nyitott könyv, sem egyszerű... pláne nem neki. Egye csak a fene, ha már így alakította. Legalábbis részben. Mert bújhatok emögé, kis szívem. Elzavartál, hát mik ezek a kérdések? Csak felkacagtam azon, hogy szemből döfne hátba. Úgy sem tenné. Tudom. És tudom, hogy tudja, hogy tudom... édes élvezet. - Kár vallatnod. Emlékeztetnélek, hogy zsoldos voltam Castor oldalán, nem volt kötelességem elbúcsúzni. - nekem jobban fájnak a szavak, mint neki. Már ha fájlalja egyáltalán őket. - De károdra, élek, meine Herzchen. Szívszorító... - lépek egyet közelebb, nem rejtve sem előle, sem magam elől mennyire nem vagyok zavarba - Édesen keserű... tudom. De nem szabadultál meg tőlem, csak mert... - elküldtél a picsába végigvezetem rajta tekintetemet, látványosan vételezem szemre, mert alanyi jogon megengedem magamnak, hogy ezt tegyem. A nőstényem volt, hát viselje fekete íriszeim kereszttűzét. - Na, ne parázd túl. Nem akarok gázt a falkádnak. - érkezek meg elé, szemtelenül érintve meg nyaka, álla oldalát; elvesződve "pihen" meg arca hatalmas tenyerembe. Nyilván, nem sokáig, kétlem, hogy hagyná... Nem akarom egyébiránt megnyugtatni. Kifejezetten jól ellubickolok abban, hogy egy pillanat alatt rá tudom - még - hozni a sokkot.
Ritka képesség birtokosa a sötétlő szempár, mi a világosaimmal forr össze egyetlen pillantásban. Megragad, nem ereszt, s mégsem leszek általa több bármiféle válasszal is. Ennyit arról, hogy a barna szempár barátságos... kamu duma az egész! Ezek itt néma őrökként merednek rám, s ki tudja, mit rejtenek mélységeikben számomra. Jobb óvatosnak lenni, mint megijedni, én azt mondom... Mert nincs vád, nincs öröm és nincs - hahh! - bocsánatkérés sem Caleb lélektükreiben, csak az az eltökéltség, mi legelső találkozásunk sajátja volt, s onnantól valami megszállott ragadozó-pillantásba csapott át, pokollá, majdan legédesebb mennyekké varázsolva mindennapjaimat általa. Vajh, ezúttal mivé válik pillantásod, kedves? - Totál mindegy. - Rezzen felfelé ívelő kis mozdulattal meg ajkam szeglete válaszára. Ezt ő is tudja, kár belé a szó, hogy jobban kifejtsem, nem ettől lesz nyugodtabb az éjszakám - már ha egyáltalán az lesz, tekintve, hogy az áprilisi események tetején a csúcsdísz lett érkezése pont. - Ne terelj, Caleb... - Egy szóval se firtattam lelépésének körülményeit. Minek már? Megtörtént, elment és igenis megrohadhatott volna legalább egy kicsit ott, ahol épp volt! Akárhol is legyen az, mert szemmel láthatóan nem szándékozik elárulni bármit is. Akkor mégis mit keres itt?! Titkon remélem, érdemi választ kapok a miértekre... erre? Dacos szusszanás, halk kis lélegzetvétel minden reakcióm szavaira, a tényre, hogy él, s megállom, hogy izmaim megfeszüljenek ugrásra készen, ahogy közelebb lép. Még nem, ó dehogy! De mindjárt... mert kidolgoztam a belemet is ma, fáradt vagyok és ő pedig mindig is mocskosul értett mások tyúkszemének telibe taposásához. Még akkor is, ha történetesen ez a tyúkszem ő maga - ha akarná se tudná eltéveszteni. Állkapcsom érezhetően megfeszül, ahogy hozzám ér, karom a csuklójáért mozdul hirtelen ragadva meg és rántva el arcomtól lapáttenyerét. - A falkának talán nem. És nekem? - Tekintek rá metszőn, nem engedve csuklóját minden nőiességtől mentes, biztos tartással, noha neki aztán igazán nem kottyan ez meg, éljen az azonos vérvonal - és még ezt se vagyok képes teljes szívből gyűlölni benne, basszus...
Ne csüggedj, édes a türelem. Szándékomban állt akár mindenről felvilágosítani. De nem itt és nem most. Főként nem: ma. Engedtem, hogy egye... az a fészkes... fekete fene, ami a tekintetemből belé égett. - Senki sem terel. Felvilágosítalak arról, amit tudnod érdemes. - meg amit adok, ha már választási lehetőségem is van annyi, mint az égen megnevezhető csillag. Mert van, és élek is a lehetőséggel, hogy úgy kergessem őrületbe, hogy észre se veszi. Teszem, nem teszem... dilemma. De odalépek, megérintem. Egyetlen csepp, egyetlen perc a valóságból kiszakított múlt, ahogy bőre a bőrömhöz ég, szinte bújik, pedig ő önmagát nem adja. Nem is kérem, korai is volna, na meg... hol marad az élvezet, ha csak úgy elveszem, amiért jöttem?! Megérzem a csuklómba kapó ujjakat. Szorítanak, taszítanak. Ellene viszont most még nem teszek. Hagy fogja, ha jól esik, tartsa csak. Addig se én pazarlom rá saját izmaim. - Neked? - kacagok fel, vagy lehet csak kajánul kuncogok. Válaszul szemhéjaim szűkülnek, egyre vékonyabb metszés ejtve tekintetem előtt. - Azon még gondolkodom. - incselkednék, de szavaim nem édesen hatnak. Mégis érzi tán, hogy nem áll szándékomban ártani neki. Sosem állt. De kapva kapok - egyrészt az alkalmon és egyúttal rajta, ahogy megfeszítve alkaromat, csavarom ki csuklómat tenyeréből, majd ezzel együtt veszem birtokba most én, az övét. Megrántom, mintha csak tánc volna, úgy fordítom be hátát mellkasom elé. Borostám arcélét érik, ahogy feltett szándékommal hajolok fülcimpája mellé. - Mit gondolsz, édesem? Bántani akarlak? - játszadozom el vele, mint mindig, most sem a kíméletességem az első. Mégis, ahogy tartom őt az gyengéd, csupán satuba zárja őt karom. Fájdalmat nem okozok. Még nem... és ha okos kislány, nem is vívja ki. - Miattad jöttem vissza, így tetszik már? - dörmögöm még fülébe, hogy mélyen szántsa fel dobhártyáját a baritonom. Az illata, bőrének sajátja mindeközben magával ránt, belém zsong. Imádom. Mindig is imádtam...
Aprót szusszanok válaszára, ha akarnám, se tudnám tagadni rosszallásomat. - A falka sem fog mást kérdezni, előzz meg egy felesleges kört! - Ciccenek, hisz azok úgysem kenyerei a hímnek, ekképp legalább azzal előállhatna, mik a tervei ittlétét illetően. Tudnám értékelni én is a választ, ami azt illeti, de rohadtul! Közelebb lép, megérint, én pedig ellököm, elszakítom magamtól büszkének titulált daccal, mint egykoron. Van, ami sosem változik. Bosszantóan sok minden, ami őt illeti. Hogy szakadna rá valahonnét egy fekete zongora... Épp csak megfeszül kissé állkapcsom válaszára, s mozdulnék, elengedve csuklóját, lógva hagyva lényét és egyáltalán ittlétét, mikor elkap, s nem ereszt, hiába feszülnek belé izmaim, igyekezve kiszabadulni hirtelen szorításából. Gyors és pontos minden mozdulat, mintha előre megírt koreográfiát járnánk, holott... hahh! Dehogy. Tompán érkezik hátam mellkasának, szinte érzem szívének ritmusát bordáinak rácsa mögül. Illata orromba tódul, elmémbe markol, hogy akaratlanul is aprót bucskázik gyomrom az egész közelségre. Oly rég volt már, hogy elment. Vártam, majd féltem halálhírét, mígnem beletörődtem a dologba némán, észrevétlenül, hűségemet soha nem adva fel irányába. Mert hozzá tartozom, amíg ver a szíve, míg ennek ellenkezőjéről nem kapok hírt. - Minden okod meg lenne rá, nem voltam épp... bájos hangulatú a legutóbbi beszélgetésünk során. - Mondjuk az már régen rossz, ha én bájolgok valakivel, készíthetik az illetőnek a halotti bizonyítványt menten... Ő sem ezért kedvelt. Bennreked a levegő is tüdőmben, ahogy közelebb hajol. Bármennyire is szeretnék közönyösnek látszani irányába, testem apró rezdülései, gesztusai elárulnak - de legalább válaszaimban igyekszem megmaradni hűvös távolságtartónak, legalábbis amíg nem éri el fülemet kérdésbe oltott megjegyzése. Izmaim feszessége enged, alábbhagy, egy pillanat erejéig őszinte meglepettség veszi át helyét, hogy aztán csendes kacérsággal kússzanak felé szavaim: - Ha kérdeztél volna, mielőtt lelépsz, el se kellett volna menned, már akkor megmondtam volna neked, hogy úgyse találsz jobbat nálam... - Ciccenek oldalt fordítva arcom, felé, amennyire gerincem és a fizika törvényei engedik.
Megelőzném. De élvezem az egész helyzetet, és mivel előnyömnél vagyok, így ki is használom. Kijelentésére hát nem kap mást, csak egy fanyar félvigyort, de reakcióból nem jár egyéb. Egyenlőre, és még egész normális is vagyok. Engem is meglep. Nem úgy, mint az, hogy ösztönösen csavarom ki kezem tenyeréből, és átvéve a bilincs szerepét, én fogom őt le; szorítom: magamhoz. Van ebben valami egyedi, ahogy az illata orrba vág, ahogy ajkára szó szalad. Megsercen borostám arca élén, ahogy kaján mosolyra húzom ajkaim. - Még a végén azt hiszem, megbántad. - búgom kedélyesen, mintha végtelenül nem hatott volna meg - anno -, ahogy beszélt velem. Pedig, ez nincs így. És, ha még nem is - főleg - ennek okán hagytam el őt, és a falkát... attól még nem vagyok hajlandó az ellenkezőjéről informálni őt. Aztán ciccenek, ahogy újabb szavakkal ajándékoz meg, arcom kissé beljebb is hajol az övé mellett. - Egy hiányoztál is megteszi. Kezdésnek. De ne kergesd magad kósza ábrándokba. - döfök úgy, mintha akarnék, pedig szó sincs erről. Sokkal inkább az önmagam nem_kiadása bujkál bennem. Még magamhoz húzom, szorosan ejtve foglyomul, hogy emlékek rohamoznak meg. Úgy engedem el végül, mintha közöm is annyi volna hozzá, mint egy miniszoknyához. - Mit akarsz tudni? - váltok, élesen. Nincs búgás, még csak röpke kedvesség sem a rekedtes baritonban. Íriszeim mégis az övéért kapnak, marnak utánuk, mintha csak egyetlen éltető forrás volna. Nem sejtet, mégis elárul egyetlen pillantásom, ha a jégkék tekintet forr eggyé a sötétekkel.
- Ó, dehogy. Rohadtul élveztem! - Csípek vissza a magam módján, azt már csak gondolatban téve hozzá, hogy akkor. Utána már kevésbé. Túl sok minden történt, túl sok kimondatlan, vagy pusztán Duncannek elsuttogott gondolat nyomasztása, mely terheken még barátom sem enyhíthetett. Nem úgy, ahogy arra csak Ő képes... Megteszi kezdésnek? Dehogy teszi! Nekem semmiképp, de erről hallgatok, mint sok minden másról. Egészen belejöttem már, mégis az elmúlt napok terhe, a vészterhes éjszaka fáradtsága csorbít vértem erején, s ahogy elenged, ösztönösen perdülök szemközt vele, tekintete pedig az utolsónak tűnő bástyát is ledönti. Hacsak erőszakkal nem állít meg, tenyereim arcára simítanak, követelőn vonva közelebb, s hajolok egyúttal én is, csókolva-tépve ajkait végtelennek tűnőn, hogy bele is szédülök egy egészen kicsit. Minden benne van ebben a csókban. A hiányoztál. A baszódjmeg. A szeretlek. Zihálva emelkedik és süllyed mellkasom, amilyen hirtelen ragadtam meg, akként is vetek véget az egésznek, megmaradva közelségében, ott pihegve összefonódó pillantásunk égető kereszttüzében. Jó, hogy itt vagy végre. - Üzeni a fagyosan kék szempár. - Mindent... - Suttogják szép ívű ajkaim.
Kicsit elhiszem. Kicsit pedig bezárnék a szavak hallatán, ha olyan volnék. De nem vagyok. Tükröm pedig semmi más, mint acélos rezzentelenségem. Mert nem adnám kis sohasem - főleg nem neki -, hogy ő az egyetlen, aki képes tőrt döfni belém; és nem csak képletesen. Nem csak érzelmileg. Mintha el is veszteném, egy pillanat csupán, az érzés elhatalmasodása, ahogy kiengedem őt karjaim közül. Oly' távol voltam tőle, de talán most érzem csak igazán a messzeséget kettőnk között. Reményt nem vesztek ugyan, hitem meg annyi, mint a semmi... így megtörni sem áll szándékomban, hiába esendő ez az egyetlen perc, ami a kétség közé taszít. De eloszlatja, elevenen éleszti fel bennem az imént elveszített érzést. Megragad - hagyom. Gyöngéd tenyere simít, majd fojt. Csókjába fojt. És a hév sem csekély, amivel viszonzom. Mellkasomig rántom, szorítom, miként felfalom ajkait, mohón adva át magam csókunk erejének. Talán sérelmezem is, hogy véget ér, mégis pimaszul nyalom le szám szélén felejtett nyála ízét. Néhány pillanat még, amivel pillantásunknak adózom, míg végül újabb kaján vigyor mászik fel képemre. - A minden, az nem jár. - búgom, miként ő suttog, majd közelebb lépek hozzá, hogy ezzel is tudatosítsam - mind benne, mind magamban -, hogy nincs köztünk semmi, ami közénk állhatna. Minden apró lépéssel lenyelem a megfeszülő levegőt. - Berlinben voltam. - kezdek bele őszintén, ahogy minduntalan szemének csillanó, mély tükrét fürkészem. - Azért jöttem vissza, hogy a közeledben lehessek. Ez ilyen egyszerű. És nyugtasd meg a bandádat. Addig nem ártok senkinek, ameddig nem igényli. - meg ameddig nem basz fel agyilag. De ez már az én dolgom. És a párom is pontosan ismer ilyen téren. Kérdezném, hogy hogy van. De sosem voltam sablonos figura. Helyette újabb vad csókra hívom. Ezúttal én adom, sőt: elveszem. Mert az enyém. Ahogyan ő is. Szeretlek.
Te engem sosem veszíthetsz el. Lehet, olykor így érzed, de az igazság az, hogy vártam rád. Vagy halálhíredre. - Mindegy, csak halljak felőled, tudjak rólad. Mert eggyé vagyok csupán mindig, de övé a sírig, addig, míg a Halál el nem csókol bennünket egymástól. Őszinte és ösztönös a pillanat, mi elevenébe mar, ajkaiba, hogy épp csak vérünk nem serken a heves gesztustól és viszonzásától. Birtoklón fogom közre tenyereimmel azt a konok fejét, egy pillanatra világomról is megfeledkezek, ahogy testem az övének feszül, magához von és nekem eszem ágában sincs ellenkezni akaratával ebben. Az se zavarna talán, ha épp most tévedne ki valaki... A pajzán gesztus láttán lesütöm pillantásomat, de mosoly szökik a penge ajkak szegletébe aztán menten, vigyorát fürkészve: - Legalább azt mondd meg, mivel álljak Castor és a béta elé, ha már messziről bűzlök miattad a folyosón... - A németekkel csak a baj van, mondtam én! Megmondtam előre, de Duncan se hallgatott rám, hazahozta azt a mininácit! Mondjuk ő mikor hallgat bárkire is? Pedig igazán rájöhetett volna már száz év alatt, hogy én vagyok az ész párosunkban, s nem ő... Mindegy is! Caleb visszatért. Tenyerem mellkasára simít le lassú mozdulattal, mintha gyermek lennék, ki tapintásból ért csupán. Mintha most fognám fel igazán, tényleg itt van. Tényleg ő az... Berlinre aprót biccentek, azt követő szavaira kapom fel pillantásomat felé, szórakozott, szinte már győztesnek tetsző mosollyal, hogy aztán újfent bólintsak szelíden. - Ezek szerint nem tervezel újra csatlakozni. - Következtetek, kérdő él nincs hangomban, majd maximum megcáfol, ha nem jól látom. - Akkor...? Megvárod, míg kedvem támad lelépni innét? Vagy felkapsz a válladra és elrabolsz? - Firtatom, bár egyik "remekebb" kilátású ötlet, mint a másik. Vajon kiakadok vagy... kiakadok azon, amit válaszként kapok kérdésemre?
Lehetetlen; és mégsem. Hogy mindaz, ami volt, egyetlen csókba rejtve kapjon ismét lángra bennem. Tán sosem aludt ki, sőt: egy percig sem szunnyadt, még ha akartam is. Most, hogy itt van - még inkább: én vagyok itt -, érzem őt, látom, szinte felmarkol valami láthatatlan kéz, ami oly' ritkán tartott. Mosolyára az én vigyorom is szelídülni látszik, kérdése pedig önkénytelenül ingatom meg a fejem. Tenyere mellkasomra fut, az enyém pedig a derekát keresi, mintha csak meg kívánnék róla győződni, hogy még a helyén van e. Ott van, nincs hiba, és a csípőjét is sikerül meglelnem egy röpke pillanatra, míg nem elengedek minden érintést, minden létezőt, ami a húshoz és vérhez köt. Már csak a levegő akad meg ujjaim között, ahogy fejem kissé lehajtva keresem meg a jeges íriszeket. - Nincsenek terveim, Meine Katze. - vallom be őszintén, noha a sötét szempár most nem árul el semmi többet. Addig nem, míg ajkaim nem teszik... - Érted jöttem. Várni pedig tudod jól, hogy nem szokásom. Ha vinni akarlak, viszlek is, ez így tiszta. De nem most. Nem ma. - engedem meg magamnak még szavaim közben, hogy felsője aljába kapaszkodva húzzam őt közelembe. Magamig, magamhoz, mert most hogy itt áll velem szemben, nehéz eltűrnöm, hogy ennél is távolabb legyen. Volt elég ideig... - Mondd meg az alfádnak, hogyha kellek, most is megtalál. Nem ágálok az ellen, ha szívesen látna a falkájába, ahogy az ellen sem, ha nem vagyok számára kívánatos. Biztos vagyok benne, hogy dűlőre jutok vele, ahogy anno is. - még az arcizmaim is csak alig rezzennek, ahogy kormosodó íriszeim lassan belepik egész szem fehéremet. - De maradok. És többet akármennyire is küldesz... nem megyek el. Ezt szokd meg, mert... - rántom be az állkapcsom, mintha csak vasba harapnék. - hazajöttem. - nehézkesen gördül le a szó a számról, pedig így igaz, így való. Hárt az én otthonom, akármennyire is nem fűlik rá tán egyikőnk foga sem, főleg nem arra, hogy érzelmileg bármi több kijusson a másik felé, mint aminek kell... Ez akkor is így van.
Simító érintés, néma vonzódás, szelídnek látszó véres sakkjátszma - ez a kettőnk szerelme, s édesen kísért meg rég halottnak hitt szelleme karjai közt, ahogy testem az övének feszül. Ellépek az édes kísértéstől, mire "lemacskáz". Bennem a farkas elégedetlen figyelmeztetéssel morran, energiáim elégedetlenkedőn feszülnek pajzsom börtönének, eresszem őket! Nem teszem, csupán pillantásom dacos fénye az, mi árulkodik nemtetszésemről számára, ahogy hallgatom szavait. Valóban nem erénye a türelem és a jótékonysági szervezet felirat sincs kiírva hátára. Sosem kér, megszerez. Meglátja és elveszi, nem törődve azzal, adtak-e neki ilyesmire engedélyt. - Mindez pedig, amennyire vonzó tulajdonsága volt, éppen annyira ébresztett kételyt bennem, mikor nyíltan kimondja. Könnyedén, mintha valóban vinne is a következő pillanatban már, vállára kapva fel. Nem szeretném. Még nem tehetem... itt a helyem. Mégis ahogy elcsípi felsőm szegélyét, ösztön vezérli lépteimet felé, mintha valamiféle láthatatlan mágnes feszülne kettőnk között, vonzva ellentétes pólusait egymáshoz. Sosem vallanám meg nyíltan, de hiányzott ez a fajta cseszegetős törődés, melyet csak ő képes megadni. Szólnék valamit, felelnék szavaira, de csupán kósza, apró bólintásra futja, ahogy hallgatom néma áhítattal ízlelgetve minden szavát, várva és kivárva, mire is akar kilyukadni végül. S lőn... egy pillanatra lehull az álarc, ellágyulnak vonásaim és ajkam buján-bután nyílik el, némán tátogva, mint valami elcseszett aranyhal tenné. - Sétálunk? Borzalmasan fárasztó napom és éjszakám volt... - Tekintek végül rá megadó őszinteséggel nyújtva kezemet felé. Nem kellenek okok és miértek. Most nem. Még nem. Ennyi elég, ezzel már elegetek tehetek falka felé kötelességemnek, de most... csak szeretnék elmerülni kicsit közelségében, magamba szívva tünékenynek tetsző közelségé jó barátunk, az éjszaka leple alatt. Beszélnünk sem kell, beszédes a lét önmaga, minden mozdulat, mit elejtünk egymás felé. - Önző módon magamnak akarom egyedül mindezt. A magyarázkodás... ráér majd később is. Mert maradni fog, nem megy már innét sehova. Hazatért.
// Köszöntem szééépen, megy a kezdőd is mindjárt a másik helyre! Ö.Ö //
Zsebre vágott kézzel "őrzöm" a hotel parkolóját a meg nem virradt hajnalon, azon belül is a dohányzásra kijelölt helyet, mint akinek nincs jobb dolga. Mert valóban rohadtul nincs. Értem én, hogy nem kértem, hanem kaptam - erőteljesen ajánlottként - a testőri posztot, de ha előre tudom, hogy nekem jutnak a halál unalmas hotelőrzős melók, lehet inkább ellent mondtam volna anno Castornak és a helyzet abszurditásán röhögve halok meg... Mázli mondjuk, hogy nem így tettem. Sok minden van még ezen a bolygón, ami csak rám vár. - Még nem untam rá. Közeledő léptek nesze. Ha az energiát nem is sejtem, a gyér fényben haladó alakot könnyedén felismerem, s hagyva, hogy a lehulló hamut az északi szél hordja tova intek oda szabad kezemmel a "kölyök" irányába. - Hova-hova így hajnalok hajnalán? Vagy inkább honnét, ha jól sejtem. - Hiszen a hotel irányába halad, a parkoló felőli bejárathoz közelít, ahol én magam is időzöm, így talán bátorkodhatom feltételezni, nem a sarki közértet keresi errefelé. Fáradt voltam, kissé nyúzott is talán, de tekintetem feketesége őszinte érdeklődéstől csillant a megvirradó szürkületben.
A hotel és környéke nem túlságosan kellemes környezet, ha a farkas nem vágyik semmiféle plusz munkára, és Anguta határozottan jobban érezte magát, amikor nem tekintik kifutófiúnak, ám zsenge kora miatt, ha véletlenül felbukkan a hotelnél számíthat rá, hogy megajándékozzák néhány apróbb feladattal. A múltkori emészthető volt, a mostani viszont emésztőgödrös… jó, igazából csak a vécét kellett kipucolni így a helyzet annyira nem volt vészes, mintha a latrinával kellett volna törődni. Az egyik falkás szórakozóhely takarítónője beteget jelentett, és az élet nem állhat meg, ugyanis a részeg idiótáknak kell a tiszta vécé, még akkor is, ha sec perc alatt telirókázzák. Jason látogatása pont rosszkor történt, így elküldték az előző nap folyamán ideiglenes műveleteket végrehajtani, ami elég hosszú műszaknak bizonyult, mivel a hely hajnal ötkor csukta csak be kapuit. Határozottan eltölthette volna hasznosabban is az idejét, de nem fog vitatkozni egy nála sokkal idősebbel, így inkább rá hagyta a dolgot. Amúgy sem szokott sűrűn a hotel közelébe menni, hát legyen meg az öröme. Sajnos a műszak végeztével vissza kellett a hotelbe jönnie és jelentést kellett tennie a munkafolyamatok szakszerű elvégzéséről. Ezt persze a hím csak szórakozásból mondta neki, a hazugság fojtogatóan lengte körbe, de hát Jason honnan is tudhatná, hogy csak szívatás az egész? Valószínűleg nem is lesz a hotelben, hanem valahol dorbézol, szóval még azt is meg kell majd várnia, hogy hazatérjen. A másik lehetőség, hogy egyszerűen lekever neki egy pofont, amiért felébresztette, ha esetleg mégsem szólította a vére az éjszakába. Ez majd kiderül, egyelőre lassan bandukolt a hotel parkolójának irányába, hogy az ottani bejáratot használva feljuthasson a farkasoknak szánt részbe, hogy aztán további órákat töltsön el semmittevéssel. Már alig várta. Átható fertőtlenítő szaggal rendelkezett, persze ez még mindig a jobbik eset, mert lehetne alkohol és hányás szaga is. Energiái a szokásos negyven farkasévet mutatták, és semmit nem zárt el, hanem hagyta, hogy zsengécske kora körbelengje. A dohányzó rész felőli energiák sajátjának a lenyomatát hordozták, ismerte is látásból Dariot, de még nem volt alkalma társalgásba keveredni a leszármazottjával. Megtehette volna, hogy más képében felkeresi, de nem akart ilyesmivel fáradni, hiszen csak idő kérdése mikor lesz alkalma megismerkedni vele jelenlegi alakjában. Már eléggé várta a pillanatot, mivel fogalma sem volt, hogy vajon érdemes-e az adományra, vagy esetleg egy kegyetlen gyilkos, akitől jobb megszabadítani a világot. Ránézésre nem annak tűnt persze, de ki tudhatná mi lakozik lelkének sötétebb bugyraiban. Az intés és a megszólítás miatt Jason felhatalmazva érezte magát, hogy kissé irányt váltva a testőr felé orientálódjon, miközben félszeg mozdulattal visszaintett. Energiái némi idegességet és bátortalanságot közvetítettek, miközben közeledett a hím felé. – Jó… reggelt – köszönt illedelmesen, majdnem napszaknak megfelelően, bár talán hajnaltájban már illik a reggelt használni az este helyett. – A hotelbe, jelenteni valóm van… és az O’Connorsból jövök – testőrként nyilván minden potenciális fenyegetést jelentenie kell, bár nem valószínű, hogy Jasont annak tekintené. – Cigi szünet? – kérdezte enyhe idegességgel a hangjában, miközben megtorpant néhány lépésnyire a hím előtt. – Ehm… ugye te is morf vagy? – a szokásos beszélgetés két személy között, akik alig ismerik egymást, csak az időjárás helyett más nyilvánvaló dolgokat tárgyalnak ki… legalábbis Jason erre próbálta terelni a szót, és roppant kíváncsi volt, hogy vajon Dario milyen érdekfeszítő témát hoz fel, már ha nem küldi egy nyaklevessel egyenesen be a hotelbe.
Mást lehet idegesítene a srác felől érkező, átható fertőtlenítő szaga. Engem történetesen hidegen hagy, sőt, kicsit még talán meg is nyugtat a különféle kemikáliák szúrós szagú egyvelege. Tisztaságot és rendet hoz magával, a nemkívánatos foltok elfedésének ígéretét. Persze, vannak tökéletesebb módszerek is, de örök klasszikus a "mezei" fertőtlenítőszer a témában. - 'reggelt. - Emeltem a cigit számhoz és szívtam a koporsószegből, míg a másik közelebb orientálódott a térben. Lassan fújtam ki a füstöt, ahogy hallgattam, s pajzsom félárbocra eresztve pihent, nyugton, akárcsak a barna-fekete, rozsdás tónusú farkas bennem. Szenzoraim nem jeleztek veszélyt, hisz falkatag volt a másik, hát miért kellene menten a rosszat feltételeznem róla, nem igaz? Ha-ha. Na miért is...? - Azért az szép kör! Gondolom szupertitkos a jelentésed tartalma... - Bújik meg finoman kérdő él kijelentésemben, ugyanakkor az, hogy ekképpen tettem fel irányába, sejtetni engedi, nem fogok torkára marni, ha nem kapom meg az engem érdeklő információt. Legalábbis addig, míg nem tűnik számomra egy fikarcnyit sem érdekesnek a dolog. - Hja. - Biccentettem a kérdésére, hangosabb szusszanással dőlve nemtörődöm módon a hotel falának, ott lelve kényelmes pozíciót vállammal. - Ilyenkor már többnyire a fű se nő errefelé, nemhogy bármi komolyabb balhé legyen. - Adtam bővebb magyarázatot látszólagos nemtörődömségemre a feladatom, a falkában betöltött posztom végzése kapcsán, s egy újabb slukk után a fém csikktartón nyomtam el a koporsószeget. - Az vagyok. És még mielőtt ömlengeni kezdenél, kölyök, igen, király dolog, de ki kell ábrándítsalak. Úgy kétszáz ötven-háromszáz felé már bőven kimaxolod majd te is a benne rejlő lehetőségeket. Onnantól már nem sok újat rejt magában. - Fogalmam sincs, hogy miért hozta fel a témát, de eddig az esetek döntő többségében a lelkesedés az, amivel megtaláltak fiatalabb vérvonal társaim, nyilván azt várva, közöljem, hogy az évtizedek előre haladtával mennyire piszok menő is lesz a vér által kapott képességük. Nem hazudtam egyiknek se. Szerintem lenne még benne kiaknázatlan terület, de sajnos úgy fest, az mindössze csupán egy kósza "jó lenne, ha".
Azt természetesen értette, hogy a cigaretta a farkasok életében semmit sem jelent, elvégre még csak tüdőrákot sem kaphatnak tőle, maximum talán a légzés kapacitást gyengítheti, de azt, hogy akkor miért szívják, azt már nem tudta megérteni. Az emberek azért, hogy hamarabb halljanak… meg, hát szoktak olyan idióta kifogásokat hangoztatni, hogy megnyugtatja az idegeiket. Talán a marihuána tényleg jó lenne gyógyszer gyanánt, de a sima cigi aligha. Valószínűbb, hogy Dario inkább csak unalmában fújja a füstöt, talán unalmában is szokott rá, ha egyáltalán rá van szokva, és nem csak alkalmi cigis. Tétován szemlélve a hímet egy pillanatra tökéletesen megzavarodott, amikor a jelentés tartalmát burkoltan megkérdezte a testőr. – Nem… nem, dehogy. Nem titkos – fejét rázva, tarkóját vakargatva bele is vörösödött a mutatványba, aztán kényszerítve testét, hogy hagyjon fel az olyan műveletekkel, amik csak idiótának tüntetik fel, inkább zsebre vágta a kezét. – Csak... igazából nem is jelentés, hanem szólnom kell, hogy végeztem a melómmal a kocsmában – milyen szép is lenne, ha ifjú kora ellenére szupertitkos cuccokkal látnák el, és ráadásul még felelősséget is kellene vállalnia értük, és ha valamit elkotyogna, akkor kicsinálnák. Na, igen ezen a ponton fel kellene hagynia a szerepjátékkal, és ahogy Sangilak is teszi, bujkálnia kellene a saját szülőföldjén, hogy a maskarádé ne sérüljön. Anguta nem is értette, hogy miért nem intézi már el Saniglak, hogy ne zaklassák őt lépten-nyomon. Nem lenne nehéz, csak meg kéne mondania Castornak, meg Nessának, ha még valakit ráküldenek, akkor az nem éri meg a hajnalt. Persze Sangilaknak sok van a rovásán a falka felé, minden bizonnyal ezért nem túlságosan egyszerű a helyzete. Jason valószínűleg szívrohamot kapott volna, amiért olyan kérdést tett fel, amit talán nem kellett volna, elvégre simán vehette volna az idősebb farkas inzultálásnak is, szerencsére azonban Jason túl hülye volt ahhoz, hogy felfogja saját szavai mögötti feladatelhanyagolás burkolt kijelentését. A dolog csak akkor kezdett gyanús lenni neki, amikor Dario magyarázatba kezdett. – Nem… én nem… - kezdett bele motyogva, de inkább nem folytatta hiszen láthatólag Dario nem igazán törődött a dologgal. Talán érezte, hogy semmiféle hátsó szándéka nem volt, csupán érdeklődött a tevékenység iránt, amit éppen folytatott. – Az jó, gondolom akkor nyugis éjszaka volt – ami azt jelenti, hogy senki nem akart szarrá verni senkit, hiába volt Alignak tőr átka rajtuk. Helyi falka – Holdisten: egy – nulla. Alignak amúgy is bekaphatja, jó lenne, ha elvinné egy földöntúli tífusz. - Már nem vagyok kölyök – halkan, újfent motyogva szólt közbe, miközben a cipője orrán valami roppant érdekeset fedezett fel, mert amíg ezt a négy szót kimondta, végig a lábát bámulta. Ezután felnézett és homlokráncolva, érdeklődő tekintettel figyelte a testőrt. – Aha, nekem mondjuk van még mit fejlődnöm. Még csak ilyet tudok – és Jason, nem törődve azzal, hogy nyílt utcán vannak egy emberekkel is telepakolt hotel közelében, egyszerűen jobb kezét farkas manccsá változtatta – úgy öt másodperc leforgása alatt – aztán ujjait ismét emberivé alakította, miközben kézfeje szőrös mancs maradt. – Hasznos, amikor ki kell nyitni valami zárat, de nem akarok visszaváltozni – megvonta a vállát, már amennyiben Dario nem eszközölt bármilyen fenyítést ostobasága miatt. Anguta pedig belül érdeklődve szemlélte az eseményeket, kíváncsi volt vajon a falkaterületen testőrségben lévő hím, minden helyzetben hanyagul viselkedik, vagy csak épp kifogta azt a néhány percet egy egész éves ciklusban, amikor a testőr engedélyezett magának egy kis lazaságot.
- Ehm... - Bólintottam, afféle "mindent értek" módon, kissé talán lesajnáló éllel a hangomban. Szólt ez egyrészt annak, hogy úgy tűnt, aligha dobja fel estémet a fiatal(abbnak tűnő) farkas, ugyanakkor egyúttal magának a meló milyenségének is bírálata volt gesztusom. - Mindig az ilyesmik maradnak rád, mi? - Firtatom, elnyomva a koporsószeget a fém kuka oldalán és a csikket a tartóba pöckölöm egy hanyag mozdulattal, miközben - feltételezhetően - válaszát hallgatom a falkatársnak. - Nyugis, aha. Így is mondhatjuk, hogy valami kurvára unalmas. De azért nem szeretnék semmit sem elkiabálni, messze még a reggel, addig maradjon is így. - Ne történjen semmi abból a bizonyos "Bármi megeshet" pakkból. Még az arcomat is hajlandó vagyok lekaparni érte az unalomtól, komolyan mondom. A magáncélú telefonváltásokra és gondolatokra is kell idő, s mikor máskor szánnék rá értékes perceket, ha nem egy eseménytelen éjszakázós beosztás közepette. A kutyát nem érdekli, ha egy estét nyugodtan visz végig az ember. Mindig csak a balhé, meg drámázás... azok a futótűznél is gyorsabban terjedő hírek birtokosai. Legyintve engedtem el motyogását arról, hogy nem kölyök már. Száz alatt még bőven óvodás cipőben jár, százötven körül is bakfis csupán a farkas, szóval mondogassa másnak, hogy nem illő a rá aggatott jelző. Amúgy se értem, mit csinálnak ekkora egó-kérdést ebből a szóból. Emberek között is megesik, hogy "lekölyköznek" valakit. Tekintetem érdeklődésről ad tanúbizonyságot számára szavai hallatán, ugyanakkor amilyen könnyedén alakul át a köz előtt, úgy lendül az én tenyerem is "atyai" taslit keverve le neki hátulról. Talán nem a fal adja majd a másikat, vagy a hamutartó... Akkorát nem ütök, jelzés értékű csupán a dolog, hogy máskor fontolja meg, mikor és hol változgat át. Nem csodálom mondjuk ezek után, hogy nem bíznak rá komolyabb melót, én se tenném. - Hasznos, de nem sokáig, ha ilyen könnyelműen mutogatod a fél városnak. Ha nem az őrzők vagy a falka vadászik le érte előbb, akkor a civilek részéről fordul boszorkányüldözésbe a dolog. - Elő lehetne mindezt paranoid módon is adni, az én hangom ellenben tárgyilagos, tényközlő egyszerűségről ad tanúbizonyságot. Talán tapasztalatból beszélek. Ki tudja, nem igaz?
- Igen, elég sűrűn megtalálnak ezzel-azzal – kanyarított arcára egy kelletlen grimaszt, aztán egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, majd idegesen megemelkedett hangsúllyal próbálta menteni a menthetőt. – De, szóval legalább nem unatkozok és… így legalább vagyok valamennyire a falka hasznára – szép mentés, bár nyilvánvalóan Dario kiszúrta az enyhe kamuorkánt, ami Jason felől áradt, mivel marhára nem érezte úgy, hogy ez olyan nagyon jó helyzet lenne. - Az unalom tűrhetőbb, mint az életveszélyben levés. Legalábbis számomra mindenképp, bár lehet, hogy te jobban szeretsz a forgatagban kavarogni, de én inkább a békés és persze unalmas elfoglaltságok híve vagyok – energiái most őszinteséget sugároztak, egyébként is közel állt Angutához a nyugis tevékenységek élvezete, és a sziszifuszi aprólékossággal járó feladatok, mint például egy remekmű kifaragása. A legyintésére próbált nem sértődött érzéseket produkálni, hiszen Jason már tényleg nem érezte kölyöknek magát, nyilván Dariohoz képest az volt, de emiatt szégyen és sértődöttség egyvelege kavargott benne, amit tetőzött még, hogy felfogta érzéseinek negatív kicsengését ennek köszönhetően pedig még bűntudat is ott hömpölygött a katyvaszban. Anguta nem tudhatta előre, hogy pontosan mi lesz Dario reakciója, de örült, hogy nem csak felhúzta a szemöldökét és köhintve megjegyezte, hogy ilyet talán nem kellene a nyílt utcán véghezvinnie. A tasli, ami egyébként Angutának nem igazán fájt, de valószínűleg egy valódi kölyökkorból éppen csak kilépőnek sem okozott volna néhány percnél tovább tartó fájdalmat, éppen megfelelő reakció volt egy ilyen helyzetre. Torokra nyilván nem megy érte senki, de egy jelzésértékű ütés pont megteszi. Jasont a csapás váratlanul érte, és meglepődve jajdult fel, miközben feje előrebukott és kis híján egyensúlyát vesztve lefejelte a hamutartót. Szerencsére még idejében visszanyerte, amit néhány pillanatra elveszetett és közben alig hallhatóan motyogott. – Bocsánat… elnézést én. Sajnálom. – A nevelés legfontosabb szabálya, hogy akkor érje a pácienst a büntetés, amikor a baklövést elkövette. Így van ez a kiskutyák tanítása közben is. Félórával később megregulázni egy kölyköt már hasztalan és az állat nem is értené, hogy miért kapott az orrára. Nyilván a farkasok kicsit intelligensebbek – legalábbis a legtöbb – és ha később éri őket a büntetés akkor is felfogják, hogy miért lettek bántalmazva, de Anguta úgy vélte az ő esetükben is a legjobb az azonnali csapás. Jason rögtön a tasli után megértve a célzást visszaváltoztatta a mancsát emberi kezekre, közben szemlesütve hallgatta a másik morfot. – Igen, sajnálom. Nem gondolkoztam… vagyis nem gondoltam bele, hogy mi lehetne ebből – nyilván az enyhe fegyelmezéshez az is hozzájárult, hogy éjszaka volt. Nappali magamutogatás során jóval nagyobb fejfájásban lehetett volna része. – Egyébként megkérdezhetem, hogy neked volt már részed benne? Mármint üldöztek valamiért? – hogy a falka, vagy az őrzők akarták-e üldözni az most jelenleg nem érdekes, és az sem, hogy üldözték-e valaha egyáltalán, az viszont igen, hogy vajon hazudni fog-e vagy sem. Persze, aki háromszáz éven felül jár, annak biztos volt már olyan szituáció az életében, amikor a falka nem volt megelégedve vele, vagy az őrzők szálltak rá valami miatt, így a nemleges válasz mindenféle plusz érzék nélkül is egyértelmű hazugságnak számítana.
Kezdőlap
//
