Igazából, még jól is esett egy kis frissítő, ha el akartam volna aludni, tuti felébredek tőle, így azonban csak kellemesen borzongató volt, ahogy néha rám fúj egy kis szellő is. Nem bántam, egy kis víztől még egyébként sem lett baja senkinek. - Szerintem hamarosan úgyis győz a kíváncsiság, akkor pedig csak rájön majd, hogy nincs mitől félnie. Tény, hogy nem nagyon értettem, miért ilyen a kis eb, hisz sosem bántotta egyetlen másik kutya sem, de nem vagyok állatpszichológus, úgyhogy ennek a megfejtése nem rám vár. Meg egyébként is, én úgy imádtam, ahogy volt, mellesleg, nekem tökéletes volt a kis drága, és már nem is tudtam volna elképzelni nélküle a mindennapjaimat. Jacken látszik, hogy valóban nem egy vérmes jószág, persze, ki tudja, mi történne a játék hevében, de ennek ellenére én odaengedném Milot, ha menni akarna, egyelőre azonban még csak kíváncsian szimatol kis nózijával. Érzem én, hogy ő is csóválja a farkát, de biztosra megyek, majd ha indulna is a másik kutya felé, eleresztem. - Igen, ez lehet, hogy működni fog. Milo vakkant egy aprót a labda és az elrohanó Jack után, le is rakom, mert immár nincs a közelben bátortalanságának okozója. Grace kezét mosolyogva megrázom, mindig örülök, ha új embereket ismerhetek meg, és úgy tűnik, ő nem is lehet olyan sokkal idősebb nálam, vagy ki tudja, lehet még fiatalabb is. Mondjuk, engem rendszerint kevesebbnek néznek, nem is bánnám, ha még negyven éves koromban is megdöbbennének a koromon. - Két éves. Feleltem mosolyogva, ez a kérdés nagyon sokszor előjön Miloval kapcsolatban, többen még csak kölyöknek nézik, hisz tényleg olyan, mint egy nagyobb vattapamacs. Nem is csodálkozom a dolgon, a hozzá hasonló ebek általában felnőtt korukban is olyan aprók, hogy ez megtévesztő lehet. - Na és Jack? Kérdezek vissza, bár nála egyértelmű, hogy már nem kölyök, viszont azt már nehezebb belőni, hogy pontosan mennyi idős, így inkább biztosra megyek. Milo közben megközelíti Gracet, és elkezdi szaglászni, aztán ha Jack még nem jött vissza, kidugja a kis nyelvét, hogy megnyalja a nőt, közben persze hevesen csóválja a farkát. - Hé, Milo, nem szabad! Szólok rá, mert nem mindenki van oda azért, ha nyalogatja az eb, és jobb óvatosnak lenni, mint haragvó tekintetekkel találkozni, mik azt súgják, nem tudom fegyelmezni a kutyám. - Bocsi, erről nem nagyon tudom leszoktatni…
Jó fej kutya ez a Miló és valóban látszódik rajta, hogy iszonyatosan kíváncsi Jackre, csak valóban sokkal nagyobb kutya nála az én Jackem és nem is pont a a törékeny alkat. Általában az emberek is inkább elkerülik őt. Igazából egy szinten jó, hogy félnek tőle, mivel így biztonságban vagyok mellette, de azért nem is akarok mindenkit elüldözni magam mellől, mert a végén egyedül maradok. -Ő még csak egy éves!-Mintha csak tegnap lett volna, hogy először fogtam a kezemben. Akkor még csak akkora volt, mint most Milo. Ennivaló volt kiskutyaként, bár igaz most is imádom őt és néha bizony elfelejti, hogy ő már nem az a kis kutya aki, egykor volt. -Oh nincs semmi baj. Engem az ilyen nem zavar. Jacknek is szokása ez. Főleg reggel mikor megszólal az ébresztő és nem pattanok ki azonnal az ágyamból. Nah akkor jön Jack és addig nyalogatja az arcom, míg ki nem zavar a kényelmes ágyikómból.-Közben már én is helyet foglaltam a földön. Úgy vélem egyhamar még nem fogunk elbúcsúzni egymástól, így mégis csak kényelmesebb elheverni. Jack közben állandóan visszatér a labdájával, hogy ismét dobjam el neki. Néha Milot kezdi el figyelni, de amint észre veszi, hogy a kis kutya megijed tőle rohan is el, hogy folytassa a játékát.
- Hú, akkor még lehet, hogy nőni fog egy kicsit. Mosolyogtam Jackre, én nem féltem tőle, de Milot azért óvtam a nagyobb kutyáktól, mert bár úgy tűnik, gyáva, mint a nyúl, de néha azért rájött az öt perc a kis drágámra, és hajlamos volt nekimenni bármekkora ebnek. Néha nem igazodom ki rajta, de úgy vélem, ha én ilyen szeles és szeszélyes tudok lenni, akkor nem kell csodálkoznom azon, hogy a kutyám is hasonlít rám. Ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon Maya milyen lehet. Hasonlít-e rám? Na tessék, már megint erre gondolok, és a hangulatom kezd is lesüllyedni a béka segge alá. Komolyan, jó lenne, ha nem sanyargatnám ennyit magam, de lassan már azt hiszem, lehetetlen a dolog. - Na, az aztán nem lehet semmi. Nevetem el magam azért Grace szavaira, de tudom, hogy képes vagyok ennél vidámabbnak lenni, meg azt is, hogy ma már nem fog menni a dolog, s ilyenkor jobb, ha visszahúzódom a saját kis csigaházamba. - Gondolom, az azért nyálasabb is, mint amit Milo produkál. Akkor el is hiszem, hogy nem zavar. Hú, inkább nem képzelem el, hogy milyen lehet, ha egy Jack, vagy nála nagyobb méretű kutya támad le a szeretetével. Elég nekem Milo is, néha már úgy érzem, a hobbijává vált a dolog. Végül felemelkedek, mert úgy látom, ma nincs bratyizós kedvében a kiskutyám, én meg jelen pillanatban nem vágyom másra, mint egy jó nagy adag forró csokira. - Mi megyünk, még vár rám egy esti műszak, addig szeretnék egy kicsit pihenni! Nagyon örültem Grace! További szép napot! Rá is kötöttem a pórázát Milora, és indultunk is hazafelé. Most azt hiszem, egy kicsit sajnálni fogom magam, szívesen lettem volna még a nő társaságában, de érzem, hogy kezd egyre rosszabb kedvem lenni, és nem akarom, hogy azt higgye, miatta van a dolog.
//Bocsi, hogy zárok, de ez a biztos részemről, és nem akarlak feltartani hosszú hetekig. Köszi szépen a játékot! :)Ha még írsz, akkor várom, ha nem, akkor kérnél egy zárót?//
Az utóbbi időben egyedül Riley volt az, aki valamiféle örömet hozott az életembe. Tudom, hogy csak egy egyszerű kutya, és amúgy sem túl szerencsés körülmények között akadtunk egymás útjába – szó szerint is -, de azért én szerettem volna azt hinni, hogy ez nem véletlen. Hogy azért történt mindez, mert szükségünk volt egymásra. Neki egy gondoskodó gazdi kellett, nekem pedig egy társ. Jó, Aimée ott volt, ha bármire szükségem volt, de nem voltam én senkije, hogy pátyolgassa a lelkemet, így aztán a legjobb barátom szépen lassan egy kutya lett. Egy kutya, aki remek hallgatóságnak bizonyult, aki velem aludt, ha hideg volt, vihar, vagy egyszerűen csak üresnek éreztem a nagy ágyat. Igazi társ, hogy úgy mondjam. Sosem gondoltam volna, hogy lesz háziállatom az én munkabeosztásom mellett, de a sors így hozta, és most már eszem ágában sem volt változtatni ezen. Mint mindig, amikor este hazaértem a kórházból, vagy egyszerűen csak szabadnapom volt, lementünk a partra sétálni. Ugyan elég ragaszkodó lett ahhoz, hogy ne kószáljon el túl messzire, ha lecsatolom róla a pórázt, de ettől függetlenül még nem nagyon akartam elengedni őt ilyen későn. Nálam jobban szerintem senki sem tudhatta, hogy mik rejtőznek az éjszaka sötétjében. Miféle veszélyek leselkedhetnek még egy egyszerű kutyára is. Persze voltak sejtéseim arról, hogy hamarabb megvédeném én őt, minthogy feltűnne neki, hogy valami közelít felé, de nem lett volna bölcs dolog éppen itt harcokba bocsátkozni, főleg, hogy korom ellenére azért nem szerettem erőszakhoz folyamodni, még ha hellyel-közzel képes voltam is megvédeni magamat. Én a gyógyításnak szenteltem az életemet, nem pedig annak, hogy másoknak ártsak és fájdalmat okozzak. Arra volt elég ember a mai világban. Míg ilyesfajta mélyenszántó gondolataim támadtak, addig hallgattam a folyó kellemes morajlását, ami megnyugtatóan hatott az idegeimre. Nem mintha háborogva jöttem volna le ide, de itt mindig békére találtam, és rendezni tudtam azt a káoszt, amely a fejemben tombolt egész álló nap. Hol ide kellett rohangálnom, hol oda. Mindig akadt egy beteg, akinek szüksége volt rám, egy aláírandó papír, vagy éppen egy tanácskozás a kórház vezetőségével. Egyszóval kész bolondok háza volt ma a munkahelyen, és még mindig nem ért véget a nap, noha már nem számítottam arra, hogy bármilyen izgalom vagy kellemetlen inger érjen. Innentől kezdve az időt csakis magamra és új kedvencemre akartam szánni. Úgy terveztem, hogy innen majd nemsokára hazamegyünk, és közösen megvacsorázunk. Aztán vagy nézek valami filmet, vagy olvasok néhány fejezetet az éppen aktuális könyvemből, majd mind a ketten mély álomba szenderülünk, hogy a holnapi napot együtt töltsük. Igen, ugyanis a mai zsúfolt napot egy szabadnap követte. Szerettem az ilyeneket, bármennyire rajongtam is a munkámért. Miközben tovább sétálgattam kényelmes kis csizmáimban, összébb húztam magamon a kabátot, és megigazgattam a sálat is a nyakamban. Igaz, hogy garbó nyakú ruhát viseltem, de azért úgy éreztem, hogy elkell az a vékony anyagdarab még a nyakamba. Sőt, lehet jobban jártam volna, ha inkább egy vastag nadrágot húzok a ruha helyett, de már oly mindegy volt. Hosszan fújtam ki a levegőt, nyomában pedig páragomolyag emelkedett az ég felé, amin egyébként eltakarták a gyülekező felhők a kigyulladó csillagokat. Szerettem ilyenkor idekint lenni, bár a reggeli sétákat sem vetettem meg általában. Ma is csak azért tolódott ez ilyen későre, mert így tudtam elszakadni az orvosi teendőimtől. Ahogy ez eszembe jutott, automatikusan errefelé kalandozott az összes gondolatom, valószínűleg ezzel próbáltam meg tudat alatt elterelni a figyelmemet arról az érzésről, amitől borsódzott a hátam. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi az oka. Egyszerűen csak nevezzük előérzetnek, ha úgy tetszik.
Ugyanolyan nap... Ugyanolyan karcsú, mint a többi. Semmi se változik, minden csak állandó, én pedig kezdem kurvára unni. Nem is az életet... vagy nevezzük egyszerűen csak: életemnek. Hanem azt a kimondhatatlan űrt, semmit... ami itt van bennem, amit eltakar előlem milliónyi fekete, sötét folt, amit nem látok, amit nem érzek, pedig itt forr bennem legbelül. Végtelenül keserű, és üres... mint egy szöveg nélküli, íratlan könyv, fehér... színtelen lapokkal... Talán ezért is tévedtem ma este ide. Ide... a folyó mellé, a kavicsok és kisebb sziklák... árválkodó, fagyos fák közé.
Szomorú szél fújt, tele élettelen zajokkal, zúzmarásra mart ujjaim a hajamba futottak, ahogy levetettem magam az egyik nagyobbacska, kiálló kőtömegre. Minden oldalról aláhulló törmelékek jelezték súlyom kevésbé sem könnyű jelenlétét. Valami ütemes, fájdalmas szövegelésű rapp zene roncsolta a dobhártyámat, ahogy azt egészen bedugtam a fülhallgatóval. Repültek a percek; akár csak a folyó, úgy sodródtak tovább. Kicsit talán bele is vesztem abba a mérhetetlen nagy semmibe, amibe most tökéletesen beleültem. Kerestem az emlékeket, kutattam, de hiába... továbbra is vaskos falakba ütköztem...
Fáradtan sóhajtottam fel, egyik lábamat kicsit előrébb tolva, fél testtel utána hajolva. Néhány kavicsot sikeresen fel is markoltam, majd halkan kacsázni kezdtem velük. Na jó, ez erős túlzás... csak dobálgattam őket, felelőtlenül, figyelmetlenül. Mégis, némelyik kettőt-hármat is pattant a krémesre mázolt folyó tetején, apró gyűrűket kényszerítve ezzel rá. Menni kéne... Igen, rohadt gyorsan visszamászni a három mackóba, és magamra zárni azt a kevésbé sem biztonságos, korhadt ajtót, amit már több hete bejáratnak nevezek. Bejáratnak; egy ismeretlen életbe, egy ismeretlen világba... Tök gáz...
Szóval, épp felállni lett volna kedvem, mikor valami varázslatosan émelyítő illat csapódott az orromnak. Még a lélegzetem is félbeszakadt, ahogy minden porcikám zsibbadni kezdett. Egyszerre volt jó... nagyon jó, és borzasztóan ijesztő. Ellenben... nem bírtam ellenállni, nem bírtam nem megfordulni. Óvatosan, csak lassan... alig érzékelhetően lestem át a vállam fölül, egyik fülemből kipattintva az ezúttal már nyálasan nyekergő vonyítást. Igen, valakit kifejezetten láttam, és bár a sötétség is az ő malmára hordta a vizet - és hiába hunyorogtam -, semmi. Csak az alakja... a kontrasztja. Semmi több... Hirtelen azt se tudtam mit kéne tennem, hiszen ez az illat... nem. Nem tudtam párosítani. Talán ez idegesített a legjobban! Mégse mozdultam, és mihelyt már kellő látótávolságba ért... mielőtt még jobban megnézhettem volna, egyszerűen csak visszafordítottam az arcomat. A tó felé... Hogy látott-e? Nem tudom... Talán nincs is jelentősége...
Nem tudtam, hogy mi késztetett arra, hogy még maradjak, miközben már menni készültem. Valami ott tartott. Talán az a titokzatos borzongás, ami végigfutott a hátamon. Nem, ez nem a hideg miatt volt. Ez az előérzet szele lehetett, ami egyre makacsabbul fújt, hiába nem létezett az a bizonyos légmozgás. Valami miatt tovább sétáltam a parton, mint az megszokott volt. Jól tudtam, hogy amikor azt a nagy sziklát magam mögött hagytam, akkor megszegtem a saját szabályomat, a megszokásomat. Márpedig azt csak ritkán tettem félre, de miért is ne lehetett volna ez a mai este egy kivétel? Igazán nem láttam az okát annak, hogy miért ne tehetnék meg még plusz néhány métert. Úgy tűnt, hogy Riley is szívesen sétált tovább. Aztán ott volt. Nem kellett tovább keresgélnem az okokat. Nem volt értelme tovább azon törni a fejemet, hogy mi hozhatott tovább ezen az isten háta mögötti kis partszakaszon. Az illat árulkodó volt, noha magát a tulajdonost még nem láttam, csak valahol a távolban. Nem siettem, nem akartam odaszaladni, mert kitudja. Lehet, hogy csak az érzékeim űztek velem csúnya tréfát, és igazából nem is azt találnám ott, akire számítottam. Akit titkon még mindig kerestem, hiába tudtam, hogy vissza fog térni. Illetve csak remélni tudtam, hiszen a korábbiakból kiindulva ennek egyáltalán nem volt nagy a valószínűsége, mégis hinni akartam benne. Miközben erősen szorítottam a kezemre tekert pórázt, egyre inkább csökkent a távolság. Már csak jó tíz méter maradt, és ezúttal kezdtem sajnálni, hogy így öltöztem fel. Hogy ilyen ormótlan nagy kabátot vettem magamra, hogy ilyen egyszerű volt a külsőm. Persze, honnan is tudhattam volna, hogy ki kellene öltöznöm a mai sétához? Mindig a legkényelmesebb ruhadarabokat aggattam ilyenkor magamra, de mintha most szégyelltem volna mindezt. Ettől függetlenül fejemet felszegtem, mint a legbüszkébb királynők szokták, zöld tekintetem a férfi hátára szegeződött. Talán szándékosan nem venne észre? És egyáltalán, miért nem szólt, hogy visszatért? Mióta volt itt? – ilyen, és ehhez hasonló kérdések cikáztak végig a fejemben. A fájdalom és az öröm kettőse újra felütötte fejét a belsőmben, és képtelen voltam szabadulni tőle. De nem tehettem meg, hogy a nyakába borulok és örömkönnyek között sírva rebegem, hogy mennyire hiányzott, és milyen nagyon szeretem őt. Nem, ez nem illett volna egy erős nőhöz, csak egy gyenge virágszálhoz. - Noël, te vagy az? – kérdeztem bátortalanul, félszegen. Hangom nem volt hangosabb, mint az indokolt lett volna az elsuhanó patak hangjai mellett. Igazából még csak azt sem tudtam, hogy jól látok-e, hogy jól érzem-e, amit érzek. Nem lehettem biztos benne egészen addig, amíg oda nem fog fordulni felém, Ha szándékosan rejtőzött volna el előlem, akkor már rég eltűnt volna, mielőtt ideérek hozzá. De nem tette meg, így pedig teljesen összezavarodottnak éreztem magam. Miért nem jött elém? Mostanra biztosan észrevette már, hogy én is itt vagyok. Mégis, miért nem jött ő elém?! Miért nem szólt, hogy itt van? - Noël! – mondtam ki újra, immár határozottabban, de ajkaimon nem jelent meg mosoly. Nem, biztos, hogy nem a képzeletem játszott velem. Nem volt szokása a szervezetemnek, hogy tréfát űzzön velem.
Borzongott a hátam, minden lépésével, amivel közelebb került. Mi ez az érzés? És miért ilyen rohadtul intenzív?! Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi történik, mi megy bennem végbe... azt meg végképp nem értettem, hogy miért. Hagytam időt mégis... Talán neki... talán nekem. Talán egyszerű lett volna, ha szimplán tovább sétál, és nem zsibogtatja tovább azt a marha nagy sötétséget, ami a fejemben vert ütemesen. De, hogy megforduljak? Felejtsd el... nem ment. A szívem mégis magasabb frekvencián kezdett el verni, ahogy végül hangja a fülembe ért, amit már rég nem a mocskos, és keserű zenék egyvelege uralt. Helyette csönd volt, amit felváltott az az idegen... mégis melegséget hozó hang, amivel... megszólított? Noël... verte vissza a fülem újra és újra. Nem, nem tudom kiről beszél, viszont jobb híján - tekintve, hogy makk egyedül vagyok rajta kívül -, valószínűnek tartottam, hogy hozzám szólt. Aztán újra ezernyi gondolat tódult a fejembe, megrágta az elmémet. Szóval ismerne? Ha valamiféle néven nevez, akkor annak oka van! Muszáj megfordulnom...
Fájdalmasan sóhajtottam fel. Kétségtelen, hogy lövésem se volt róla miért. De fájt... Aztán lassan, óvatosan újra felé fordítottam a fejem. Eleinte csak ennyi ment. Eleinte csak félszegen pislogtam fel rá. Az arca... nem. Semmi. Rohadtul nem tudtam... én nem... nem emlékeztem. Pedig... meglehet: illendő lett volna. Végül haboztam bár, de lassacskán emelkedni kezdtem, szótlanul, megrögzötten tapasztva íriszeimet az övébe. Ki ez a lány...? És miért borsódzik még mindig a hátam, sőt... talán egyre jobban... - Ne haragudj, de... Hozzám beszélsz? - hangom elcsukló, szinte alig hallható volt. Egyik szemöldököm mégis játékosan felszaladt, noha tekintetemben sokat mondó űr, és kérdő fény csillant. - Úgy értem... hülye kérdés. Nyilván nem szellemet láttál! Vagy... igen? - kacagtam fel, noha elég vérszegényen, és zavarodottan, kicsit még el is pillantottam oldalra, hogy megbizonyosodjak róla, valóban csak ketten vagyunk. Egy ideig viszont nem tudtam eldönteni mit kéne mondanom, vagy, hogy egyáltalán kell-e bármit is hozzátennem még ehhez. Mégis a kétség belém ült, mardosott, és ahogy a vonásait pásztáztam egyre jobban görcsbe rándult a gyomrom. - De bunkó vagyok... - (nem csoda... ehh...) léptem egyet hozzá közelebb, könnyedén, mégis távolságtartón, míg végül jobb kezem feljebb lendült. - Colin vagyok. Talán... keversz valakivel. Bár, én lennék a legboldogabb, ha nem így lenne. - csak hebegtem, magyaráztam összevissza, zavartan villantva egy idétlen félvigyort is. Még a levegő is a tüdőmre fagyott, ahogy az esti hideg szél megkóstolta a nyelőcsövemet.
Nem tudom, hogy miért volt még mindig bennem ez a rossz érzés. Jobban mondva, nagyon is jól tudtam, csak nem akartam most törődni azzal a csalódottsággal, ami erőt vett most rajtam. Nem fogtam fel, hogy miért nem szólt, hogy visszajött. Mielőtt elment, olyan kitartóan próbálkozott, és én már majdnem beadtam a derekam, de most pontosan ez volt az, ami megerősített abban, hogy jobban tettem, hogy nem futottam vissza ölelő karjai közé egyből, mihelyt újra feltűnt az életemben. Akkor úgy gondoltam, hogy megérdemli egy kicsit, hogy még szenvedjen. Hogy legalább fele annyira szenvedjen, mint egykoron én, sőt, mind a mai napig szenvedtem, még ha nem is vallanám be magamnak soha. Mégis, még mindig én voltam az helyette, akiben nem volt rendben minden. Igen, hiszen úgy látszott, hogy ő tökéletesen jól érzi itt magát egyedül, még ha egy kicsit elveszettnek tűnt is. Végül mégsem bírtam ki, pedig szerettem volna. Ki kellett volna bírom, erősnek kellett volna lennem, de valahol mélyen számon akartam őt kérni újra, hiába nem volt jogom hozzá. Illetve, ha jobban belegondolok, mégiscsak lett volna jogom, még ha én ezt nem is akartam behajtani rajta. Megérdemelte volna, annyi biztos. - Mégis kihez beszélnék? Hogy kérdezhetsz ilyet?! – hangomból némi felháborodás csendülhetett ki, bár ennek én abszolút nem voltam tudatában. Nem akartam semmiféle érzelmet mutatni felé, de úgy látszik, hogy képtelen voltam még most is megtartani azt a három lépés távolságot, hiába voltam nagyon mérges, és még annál is sértettebb. Nem értettem az egész viselkedését, és mintha valami megváltozott volna, csak azt nem tudtam, hogy micsoda. – Már magam sem tudom… - motyogtam kissé értetlenül. Szellem volna? Tényleg csak hallucinálnék, és a képzeletem játszana velem? Valami gond van a fejemben? Még ez is megeshetett, ennek következtében pedig felütötte az a gondolat a fejét bennem, hogy meg kellene holnapután vizsgáltatnom magam. Nem lett volna bölcs döntés egy emberrel elvégeztetni a vizsgálatokat, de én még az előtt megnézhetném az eredményeket, hogy bárkinek a kezébe kerülne. Nem, ezzel a lehetőséggel most tényleg nem akartam foglalkozni. Lábaim földbe gyökereztek, az egész helyzet annyira abszurdnak tűnt számomra, hogy nem tudtam eldönteni, most sírjak vagy nevessek. Őszintén mondom, hogy mind a kettőhöz kedvem lett volna, ennek ellenére azonban továbbra is tanácstalan arcot vágva ácsorogtam, két kezemet mélyen a zsebeimbe rejtve. Legalábbis egészen addig, amíg felém nem nyújtotta a kezét. Igen, itt szakadt el a cérna, itt estem végképp kétségbe, amikor már az égvilágon semmit nem értettem az egészből. - Megijesztesz! – jelentettem ki őszintén. – Miért van új neved? És miért nem szóltál, hogy visszajöttél? – vontam végre kérdőre azért, ami annyira bökte a csőrömet. – Nem hiszem el, hogy már megint ezt csinálod! Hogy teheted így a hülyét? Hogy teheted ezt velem?! – fakadtam ki végül, mire a kutya nyüszítve húzódott közel hozzám, a lábamhoz simulva vigaszként. – Sértő, hogy ennyire tartasz, mikor pár hónapja még teljesen másik arcodat mutattad. Legalább a húgod is tudja, és szándékosan nem szólt, hogy visszajöttél? – lovalltam bele magam teljesen. – Annyira más vagy… - ráztam meg a fejemet még mindig tanácstalanul pislogva rá. Akkor még nem tudtam, hogy valószínűleg a vérvonala volt a ludas az egészben. Eszembe sem jutott.
Oké, egy pillanatra rohadtul nem értettem mi van. Vagyis... azt hiszem, hogy nem értettem... A kérdések gyorsan, és hirtelen értek, mintha egy rohadt nagy adag jeges vizet vágtak volna a nyakamba. Még a szemeim is elkerekedtek, és jó pár lélegzetvételig egy kurva szót nem tudtam szólni. Döbbenten kerestem az arcára olvadt miértek mögötti utat, amik talán fényt hoznak ebbe kicseszett sötétségbe. De semmi... Hallottam, hogy beszél... még értettem is, és azt kívántam bárcsak tudnék neki bármilyen, épkézláb "magyarázatot" adni. Nyeltem egyet. Ekkora tirpák állat lettem volna? Meglehet... hiszen, most már ha hülye is volna - ami nyilván nem -, akkor is rájött volna, hogy nem az vagyok, akinek gondolt. Tehát... én leszek ez a Noël-nek nevezett kölyök, aki láthatóan is elég nagy szarban van a szöszinél... Kergettek a kétségek, kergettek a fájdalom kibontakozó magvai.
Aztán csend lett. Én pedig még mindig nem tudtam hirtelen mit mondjak. Remegtek az ujjaim, az egész vállamon átfutott valami idegen, hideg hullám. Miért nem emlékszem?! Mi az istenért nem megy?! - Vár... várj egy kicsit! Kérlek... - ráztam meg a fejemet tudatlanul, értetlenül, továbbra is üres pillantással keresve a másikét. Talán, ha becsuknám a szemem... igen... talán akkor visszaemlékezhetnék ezekre a zöld, smaragdos szemekre. Mégsem ment... Keserű sóhaj szökött fel belőlem, ahogy zavartan kerestem a szavakat... - Én... ne... nem tudom ki vagy. Ne haragudj... Ez... tudom, illetve, lehet, hogy hülyén hangzik, vagy őrülten; hiszen most már elég nyilvánvaló, hogy ismersz! Aminek én rohadtul örülök; bár ahogy elnézem, eléggé nagy barom lehettem... valamikor... - nyögtem fel szárazan, halkan tördelni kezdve az ujjaimat, amiken már a dér is jócskán meg lelete a helyét. - Figyelj én... Bizonyára, ha emlékeznék... Akkor biztos, hogy lenne ide egy egyszerű és kézenfekvő magyarázatom, de nincs. Nem tudom honnan ismersz, nem tudom milyen néven ismernek mások... azt se tudom, hogy... - akadtak el a szavaim, ahogy tudatosultak bennem a szavak. - Van egy húgom?! - döbbenten pislogtam rá, meglepetten, meglehet, ez hirtelen túl sok információ volt a számomra. Elnémultam, mint akiben a némaság vert volna sátrat, mint akinek ezer fogóval szorítják a torkát, hogy még véletlen se merjen megszólalni. - Ki vagy te...? - bukott ki belőlem végül a kérdés, ami mindez idáig folytonosan megkerült, felütötte bennem a fejét. Egyszerűen tudnom kell, egyszerűen... annyira intenzíven hat rám még az illata is, hogy a mögött muszáj lennie valaminek... Mégis, a hangom nyugodt volt, talán kicsit esetlen is... érdeklődő. Hirtelen még azt sem tudtam eldönteni, hogy miért vonzódom ehhez a nőhöz ennyire, mert szinte késztetés érzek rá, hogy megérintsem! De... minden olyan sötét idebenn...
Ahogy teltek a másodpercek, sőt, a percek, egyáltalán nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Illetve nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hiszen annyira érthetetlen volt számomra ez az egész. Mintha csak egy rossz álomba csöppentem volna. Egy rossz álomba, amitől mielőbb szabadulni akartam, és azért kezdtem magamban rimánkodni, hogy ébredjek fel, méghozzá minél hamarabb. Nem akartam ezt átélni, nem akartam végighallgatni sem azt, ami kibontakozni látszott ebből a hatalmas képtelenségből. Mert ez csakis az lehetett! Annak kellett lennie, mert más elképzelni sem tudtam. A valóságtól ez bizonyára nagyon távol állhatott, csakis ezzel voltam képes valamelyest nyugtatni magam. Ugyanakkor valami mégis azt súgta, hogy minden igazi, minden újra kisiklott, és hosszú idő lesz, mire ismét helyre rakunk mindent. Ez rosszabb volt, mint bármi más a világon. Arcom először a dühtől elködösült, amikor azt mondta, hogy nem tudja ki vagyok, majd amikor láttam rajta, hogy komolyan mondja, szemeimben fájdalom csillant. Afféle, „ezt nem hiszem el!” érzés ülhetett ki az arcomra, ebben egészen biztos voltam. Nem akartam hinni a fülemnek, nem akartam hinni az érzékeimnek, melyek azt súgták, hogy de, nagyon is jól hallottam, és valami tényleg más rajta, mint korábban. Mint eddig bármikor, amióta csak ismertem őt. Még mindig nem sikerült összeraknom a képet és egyre inkább darabjaira kezdett hullani a világom. Az a világ, amit felépítettem. Amit egyaránt felépítettem nélküle, és vele együtt is. Akartam, hogy az utóbbi legyen, de nagyon úgy tűnik, hogy mégiscsak arra számíthattam, amit én magam hoztam létre. - Igen, az vagy… - dünnyögtem magam elé csüggedten, teljesen reményvesztetten, miközben felsóhajtottam. Nem tudtam, hogy mitévő legyek hirtelen. Mindenre számítottam, csak éppen erre nem. Vajon hihetek neki, hogy tényleg nem emlékszik rám? Annyira nevetséges volt már maga az elgondolás is, de ugyanakkor valami belül már kezdte elfogadni. Az a valami tudta, hogy nem hazudik. Ennyire még ő sem lett volna meggyőző, főleg nem előttem. – Magyarázatok… - nevettem el magam keserűen. – Igen, azokhoz nagyon értesz! – ismertem el, még bólintottam is egyet hozzá. – Igen, van egy húgod. Aiméenek hívják, és legalább annyira várt téged vissza, mint én. Még mindig ott lakik a lovarda melletti házban, amit te építettél fel – árultam el, miközben megdörzsöltem az arcomat és végül beletúrtam a hajamba. Valamivel muszáj volt felélénkíteni magamat, elhitetni magammal, hogy mindez nem csupán egy rossz vicc, nem csupán egy rossz álom. Valóság, amivel ezentúl együtt kell majd élnem, amivel meg kell birkóznom nap, mint nap. Itt lesz újra a közelemben, ugyanakkor mégsem. Ez volt az egészben a legrosszabb. Nem tudta, hogy ki vagyok! - Hogy ki vagyok? – újra csak elnevettem magam, hangom karcos volt és rekedtes, a fehér párapamacs úgy szállt felé, mintha csak magához hívta volna. – Az, akit állításod szerint közel kétszáz éve szeretsz… - megint a fejemet ingattam, szívem fájdalmasan sajdult meg. Nem akartam ezt. Nem akartam ezt az egészet átélni. Egyetlen porcikám sem kívánt újabb szenvedéseket, újabb fájdalmakat.
Én magam is elnevettem magam, akár csak ő. Noha, míg az övé iróniában úszott, addig az enyém valami idétlen zavartságban, értetlenségben, és könnyed feszültség bontakozásban. - Ha te állítod, én elhiszem! - ide-oda pislogtam, valahol éreztem, nincs jogom rá nézni, és mégis... Ezek szerint nem tévedtem. Tényleg egy barom lehettem... Már, csak ha abból indulok ki, hogy ennyiszer futottam magyarázatokba. Állítása szerint... Ellenben, ahogy a húgomról kezdett el beszélni... A húgomról... milyen furcsa ezt hallani. Ezernyi kérdés merült fel bennem, amiket egyelőre képtelen voltam megfogalmazni. Csak a kép lebegett előttem, ami most is ott szunnyadt a far zsebembe. De korai lenne elő venni, korai lenne kérdezősködni, hiszen nagyon úgy fest, hogy már nem csak a lány létezik a képről... hanem Ő is. Ez az idegennek tűnő, mégis varázslatos nő, aki úgy tűnik marhára haragudhat rám. Micsoda pech... - Lovarda... És én építettem? - nem, nem értetlenkedtem, csak nem igazán tudtam hinni a fülemnek. - Tudok... építeni? Hát... ez új. - kacagtam fel keserédesen, megingatva a fejemet. Karjaim eközben már egymást fogták át, elvégre egészen hidegre fordult az idő, és nem mellesleg... akaratlanul is rázott a hideg. Viszont talán én magam fagytam bele igazán a pillanatban, dermedtem meg, és akadt el bennem minden életre hajlamos reakció, ahogy megosztotta velem, hogy ki is ő... számomra. Az ajkaim lassacskán elnyíltak egymástól, de hang egy szál se tudott kitüremkedni rajta. Hát nyeltem egyet... aztán még egyet, míg végül megköszörültem a torkom. - Ho... hogy mi van? - döbbentem meg - újfent -, és kénytelen voltam ismételten megrázni a fejemet. Hát ennyire nem cseszhet ki velem az élet, bassza meg! - Nem tudom, hogy most azon akadtam-e ki jobban, hogy több, mint kétszáz évet felejtettem el, vagy, hogy Téged... - komolyan meg voltam illetődve. Ha nem a saját fülemmel hallom, ha mindeközben nem rázkódik meg a testem százötvenhét ponton, magam se hittem volna el azt, amit mond. - Ne haragudj, hogy megkérdezem, de... - léptem hozzá eggyel közelebb, pillantásomat végig futtatva rajta, át a lábához kucorodó kölykön, majd vissza a villanó íriszekbe. - Mi a neved? - szégyelltem magam. Komolyan szégyelltem. Nem tudtam, hogy miért, nem tudtam, hogy egyáltalán jogos-e. De már elég oknak bizonyult az is, hogy nem tudtam ki ő. Pedig illet volna. Sőt! Tudnom kellett volna! - Én... ha lehet ilyet mondani... annyira... sajnálom... - ezúttal önkénytelenül nyúlt kezem a hozzám közelebb eső finom, női karhoz, hogy megérintsem, hogy "erőt" adjak talán, és hitelt... önmagamnak. Ám, ahogy a tenyerem, csak egy pillanatra az övéhez ért, mintha a villám hasított volna belém. Villanások, de sötétek, csak hangok, azok is némák... Mégis fizikailag fájt. - Mi a... csessze meg... - tértem magamhoz, visszarántva a kezemet, hogy ujjaim végül hajamba túrjanak, majd hulljanak le testem mellé. - Én ezt nem hiszem el... - rogytam végül le esetlenül, vissza a kőtörmelékre, üveges tekintettel bámulva magam elé, valahova a kecses csizma vonalaira, orrára, félig a látókörömbe került, mocorgó tappancsokra. - Semmire se emlékszem... - dünnyögtem, csak magam elé, elkeseredetten, mégis egész jól hallhatón. - A rohadt életbe! Semmire! - jó, talán kicsit sikerült ki kelnem magamból, de csak mértékkel. Ellenben, ennek tudatában sietősen fel is pattantam, továbbra is csak zavartan pillantva körbe, míg végül újra megtaláltam a nyugtatásul szolgáló zöld íriszeket. - Nincs kedved... lenne kedved... már, ha nem tartalak fel... szóval... iszunk valamit? - intettem fejemmel is, csak úgy random, valamerre... És csak reménykedni mertem benne, hogy nem fog elküldeni, nem fog nemet mondani. - Hüm...? - kérdeztem még vissza félszegen, erőtlenül...
Annyira jól játszotta a szerepét, hogy tényleg kénytelen voltam hinni neki. Ennyire hitelesen senki nem tudta volna előadni azt, hogy nem emlékszik semmire, és bármit mondok, az mind újdonságként szolgál a számára. Még ő sem, pedig biztosra vettem, hogy remekül tudott hazudni, ha rá volt kényszerülve, nekem azonban sohasem tudott jól színészkedni. Sokkal jobban ismertem annál, minthogy elhiggyem neki a hamis szavakat. Szerencsére nem is nagyon fordult elő, hogy ilyesmivel próbálkozott volna, és ha jobban belegondolok, én is képtelen lettem volna neki valótlanságokat mondani. Sőt, még nemet mondani is mindig nehezemre esett, magára hagyni meg aztán pláne nem tudtam volna. Láttam rajta az őszinte értetlenséget és kétségbeesést, talán ez volt az, ami végképp meggyőzött a helyzet valódiságáról. - Bizonyára. Mikor én idejöttem, már állt – vontam meg a vállaimat. Azt is csak az elbeszélésekből tudtam, hogyan jött létre az egész hely, amit ő eddig otthonának nevezhetett. Kitudja, hol lakott most, vagy egyáltalán kivel. Arra gondolni, hogy most már tényleg lehetett egy másik nő az életében, egyszerűen több volt, mint fájdalmas. Szinte már elviselhetetlennek tartottam a gondolatát is, de kimondani nem mertem. Nem mertem, mert attól féltem, hogy akkor esetleg valósággá válhat és közölheti velem, hogy igen, egy nővel él együtt, akit nagyon szeret és mennyire boldogok együtt. Akkor és ott szakadna meg a szívem végleg, ebben teljesen biztos voltam. Nem tudtam, hogy szavaimmal miféle hatást fogok kiváltani belőle, amikor elmondom, hogy ki vagyok én. Így aztán, amikor végül megtörtént, csak némán néztem, hogy mi játszódott le az arcán, miféle érzelmek suhantak keresztül rajta, és csak találgatni tudtam, hogy miféle gondolatai támadhattak. Biztos semmiben sem lehettem, de attól még el tudtam képzelni, hogy én hasonló esetben mit éreznék, bár nagyon reméltem, hogy sohasem fogok hasonló helyzetbe kerülni. Mármint az ő bőrébe, mert ez így is éppen eléggé borzalmas volt, és még annál is nehezebb számomra. - Ezt csakis te tudhatod, senki más… - vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, miközben kihúztam a kezemet a zsebem melegéből, és beletemettem ujjaimat a mellettem szobrozó kutya bundájába. Finom meleg és puha volt, vigaszt nyújtott számomra és legszívesebben leguggoltam volna hozzá, hogy könnyeimmel áztassam el szegényt, de nem tettem meg. Nem mutathattam magam ennyire gyengének, hiába éreztem úgy, hogy menten kiszalad a talaj a lábam alól. Hát mivel érdemeltem ki ezt a sorstól? Miért kellett mindezt átélnem? - Faye – válaszoltam a kérdésére csendesen. – Fayenek hívnak – mondtam ki újra, ezúttal egy kicsit határozottabban, jobban érthetően, hiába nem kételkedtem abban, hogy hallotta, amit mondtam. Hallania kellett, hiszen alig néhány lépésnyire állt tőlem, mégis olyan távolinak éreztem, magamat pedig felettébb magányosnak. Akkor azonban, amikor végül kimondta a szavakat, mégiscsak nevethetnékem támat, és ezt nem is rejtettem véka alá. Ajkaim finoman felfelé görbültek, végül csupán egy szomorkás mosoly kerekedett belőle, de ez is éppen elég volt. – Néhány hónappal ezelőtt ugyanezeket a szavakat mondtad nekem, és én hinni akartam neked. Most, mikor azt sem tudod, hogy igazából miért kérsz bocsánatot, sokkal inkább hiszek neked – nevetségesnek éreztem ezt az egészet, így meg is ingattam a fejemet lemondóan, de attól még igaz volt, amit mondtam. Finom borzongás futott rajtam végig érintése nyomán, és jól esett. Nagyon jól esett, hiányzott már, hogy megfogja a kezem, hogy magához húzzon, hogy megcsókoljon, még ha ez a kettő nem is történt most meg. Annyira örültem volna neki, ugyanakkor tartottam is tőle, hogy megint elgyengülnék egy pillanat alatt, és kenyérre kenhetővé válnék. Nem voltam én olyan nagyon profi a keménykedésben, hiába igyekeztem úgy tenni. Attól még belül ugyanolyan gyengédségre áhítozó nő maradtam, amilyen voltam mindig is. Amikor végül visszarántotta tőlem a kezét, mintha tőrt forgatott volna meg a szívemben. Ő ugyan hátralépett, de én is hasonlóképpen tettem, és lesütöttem a tekintetem, hogy ne lássa a szemeimben megcsillanó fájdalmat. Nem szabadott most feladnom, nem szabadott most megrepednie annak a külső máznak, amit magamra húztam páncél gyanánt. - Bárcsak tudnám, hogy mi történt veled… - sóhajtottam fel, akaratlanul is kicsusszantak a szavak az ajkaim fogságából. Íriszeim közben az övéibe kapaszkodtak, le sem vettem róla a tekintetem. – Jól van – mentem bele végül némi gondolkodás után, elfogadva ezzel az ajánlatát. Hogyan is mondhattam volna éppen neki nemet? – Kísérj haza, és megkínállak valamivel. Már nincs kedvem a városba menni, fáradt vagyok – vallottam be, és most éreztem meg a leginkább az egész napos robotolást és a lábaimra nehezedő ólomsúlyú kimerültséget. – Meg Rileyt is haza kell vinni – simítottam meg a kutya fejét. Nem kellett nagyon lefelé hajolnom, mivel én alacsony voltam, ő pedig elég magas, nagy termetű.
Kimértnek éreztem őt. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert ez a helyzet állt elő, ahol ő tudja ki vagyok, és talán bántja ez az egész, vagy mert szimplán egy barom voltam vele régen, és ez még most is sebesre marja a szívét. Akárhogy is, de már most a magaménak éreztem a dolgot, még ha lövésem se volt róla, hogy melyik ok lehet előrébb, vagy melyik az az ok, ami erre pontos választ adhatna. Mardosott a kétség, az önbíráskodás szele is megcsapott, holott nem is tudtam, hogy valójában miért kéne korholnom magam. Rohadt gáz volt az egész... - Faye... - ismételtem meg szavait, ízlelgetve a nevét. Nem, még ez sem lökött előrébb. Kezdtem aggódni... - Tetszik... - mosolyodtam el végül haloványan, őszintén, noha ismételten eléggé szerencsétlenre sikerült. Nem megy ez ma nekem, és félek még jó ideig nem is fog. Tekintve, hogy bár erre vártam egész eddig... elindultam végre egy úton. Most mégis zsákutcában érzem magam. Adott Ő... És az általa felvázolt helyzet, aminek nem tudok nem hinni. Már csak, ha az egész lényét nézem is.... Annyira tiszta. Talán túlságosan is. Ha pedig valóban szerettem őt; szeretem őt... akkor az első indokot már mindenképp tudom. De valószínűnek tartom, hogy ez inkább csak részlet, egy apró darab, abból az egészből, amit ő testesít meg. Mocsok módon fájt, hogy nem emlékszem rá... Felkavart, magam alá omlasztott. Annyira... keserűnek éreztem még a levegőt is. Persze, újabb szavai az én képemre is felmázoltak egy homályos félmosolyt. - Úgy látszik, ezt valóban jól űzhetem. - ráztam meg a fejemet szerencsétlenül. Minél inkább tudatosul bennem a dolog, hogy mekkora barom lehetek, annál inkább úgy éreztem, hogy talán még sem akarom tudni ki voltam ezelőtt... - De tényleg sajnálom... Bizonyára, ez eléggé rossz lehet neked. Még, ha ennyire hülye is voltam, mint azt állítod. - nem tudtam mit mondhatnék. Nem tudtam azt sem, hogy régebben, hogy szólítottam meg őt, hogyan beszéltem hozzá... Lehet, hogy már annyira nem vagyok önmagam, hogy minden szavam idegen számára. Nem tudom. Tényleg nem...
Miután kisebb önkívületbe kerültem, és valóságosan is megrendültem önmagamba, az egészbe, főleg, mert az érintésem nyomán ketté szakadt kis híján a szívem... Szóval, muszáj volt rendbe szednem magam. Nem állítom, hogy sosem éreztem még ilyet, mert nem emlékszem. De az bizonyos, hogy amit tudok magamról, abból ez eddig kimaradt. Főleg... ezek a hirtelen rám törő érzések, impulzusok, amiknek jóformán a miértjét se tudom. Maximum sejtem... - Ha ez megnyugtat... én sem tudom. Jó... én tulajdonképpen semmit sem tudok. Kész röhej... - vontam meg a vállamat, noha ennél sokkal mélyebben érintett a dolog. De nem szokásom - legalábbis mostanság - kimutatni azt, ami belül tép, mar szüntelen. - Csak annyit tudok, hogy mint egy kivert kutya... - pillantottam le az ebre. - Bocs, haver. - villantottam egy fanyar mosolyt. - ...Vérben, és sárban fetrengtem, mikor magamhoz tértem. Öntudatlanul... ezzel a képpel. - mutattam a saját arcomra, kicsit elpoénkodva a helyzetet. Ennél szarabb már úgyse lehetett... legalábbis egyelőre nem igen láttam rá esélyt.
Ellenben, örömmel fogadtam, hogy elfogadta az italra való meghívásomat. Mondjuk az is épp annyira meglepett, hogy meginvitált magához, mint az, hogy ki is lehet ő számomra. Talán egy pillanatra meg is illetődtem, de végül bólintottam párat, jelezvén: benne vagyok. - A városba? Nem is oda gondoltam... valahogy... nem csípem azt a helyet. Fények, meg minden szar... totál beton dzsungel. Nem nekem való... - vontam újfent vállat, úgy beszélve minderről, mintha természetes volna. Talán régen is ilyen voltam, talán ez teljesen új vonásom. Mindenesetre az biztos, hogy a városhoz nekem sincs kedvem. - Szóval, Riley? Helyes kutya... - pillantottam le a szőrzsákra, majd egy félig-meddig kedélyesebb mosollyal kerestem meg újra a zöld íriszeket. - Figyelj... én... nem tudom, hogy akarsz-e mesélni. De örülnék neki... Talán, segítene. Mármint... rólunk. Mármint... rólad... rólam... ilyesmi. Ha nem vagyok tolakodó. - csak magyaráztam, ahogy lassacskán kezdtük elhagyni a folyót, a kavicsokat, a partot. Csak távolodott, mintha sosem volt történet rajzolata lett volna.
Nem mondtam már semmit a magyarázkodására, mert nem láttam értelmét. Valami olyan miatt kért elnézést tőlem újra és újra, amiről halványlilája sem volt, én meg nem akartam ismét felróni. Így aztán, egyszerűen csak megráztam a fejemet, még ha kissé lemondóra sikerült is a mozdulat. Nem annak szántam, egyszerűen csak tényleg elég reménytelennek láttam a helyzetünket. Olyan érzésem kezdett lenni, mintha minden összeesküdött volna kettőnk ellen. És ez egyáltalán nem volt jó, de a tények mégiscsak ezt bizonyították. Mintha egy felsőbb hatalom azért küzdött volna, hogy mi ne lehessünk együtt. Előbb egy állítólagos zsarolás választott el tőle, aztán az eltelt idő, most pedig egy amnézia. Tragikomédiában éreztem magam, és ettől legszívesebben felnevettem volna, ha kicsit jobb kedvem lenne, vagy több irónia szorult volna belém. - Nem mondtad el nekem, hogy miért mentél el olyan sürgősen… - vallottam be neki, amikor arról beszélt, hogyan tért magához. El sem tudtam képzelni, hogy mibe keveredhetett bele, aminek ez lett a vége. Bizonyára azért sérült meg az agya, mert akkora ütést szenvedett, másra nem igazán tudtam következtetni. – Ha gondolod, majd megvizsgállak, hátha rájövünk az okára, hogy miért nem emlékszel semmire – vetettem fel az ötletet, bár ezt inkább csak magamnak mondtam. Nem ez volt a szakterületem, még ha értettem is hozzá. Bizonyára én sok újat nem tudnék kideríteni, ezen segíteni pedig szinte lehetetlen. Ezek maguktól szoktak megoldódni, mindenkinél más és más idő letelte után. Azért reméltem, hogy még lehet esély arra, hogy visszatérjen az emlékezete és mindez csupán rövidtávú legyen. – Azt tudom, hogy nem szabad erőltetni az emlékezést – tettem hozzá hangosabban. Úgy tanultam, hogy az ilyesmi csak késleltetheti a javulást. Közben, mihelyt láttam rajta, hogy beleegyezett az ötletembe és elfogadta a meghívásomat, elindultam a parton visszafelé, amerről jöttünk. A városra tett megjegyzését hallva, már képtelen voltam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Felé is fordítottam hát az arcomat, hogy ő is láthassa. Ugyan kicsit még mindig felfelé kellett rá néznem, de ez nekem sohasem jelentett problémát. Szerettem, hogy bármikor bújtam is oda hozzá, mindig a nyakához tudtam fúrni az arcomat. És ez most hiányzott, ahogyan hiányzott az eltelt hónapok során is. - Igen, ez már te vagy – jelentettem végül ki. – Ezért építetted fel az otthonod a városon kívül. Amikor összetalálkoztunk itt, akkor is elmondtad nekem, hogy mennyire utálod a városokat – árultam el neki út közben, noha nem reménykedtem immár egy percig sem abban, hogy majd egy csapásra hirtelen minden beugrik neki ettől az aprócska, semmitmondó részlettől. Ugyan szerettem volna, de hiú ábrándnak ítéltem, és semmi kedvem nem volt beleringatni magam olyasfajta tévképzetekbe, amik fájtak volna csak, ahelyett, hogy segítenének. – Most hol laksz? – kérdeztem meg végre, mert eszembe jutott, hogy korábban gondolkoztam rajta. Azt már nem mertem megkérdezni, hogy kivel, mert attól tartottam, hogy nem birkóznék meg egy bizonyos válasszal, így aztán jobb volt az édes tudatlanság. - Köszi – lapogattam meg a dicséret hallatán a kutya fejét. – Az után került hozzám, hogy te elmentél. Az egyik reggel, amikor elindultam a munkából hazafelé, teljesen ki volt készülve a szervezetem és véletlenül elcsaptam. Aztán nem jelentkezett érte senki és befogadtam – vontam meg a vállaimat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, holott sokan még csak orvoshoz sem vitték volna, hanem az út szélén sorsára hagynák az elütött állatot. Tudtam egyébként, hogy fecsegek össze-vissza, de jól esett most. Azt jelentette, hogy valamelyest feloldódtam, és próbáltam fenntartani a beszélgetést vele. - Persze, szívesen mesélek. Ha nem akarnád tudni, megsértődnék – mosolyogtam halványan. – Nem olyan régen a húgodnak is én meséltem, előtte pedig te meséltél nekem arról, hogy mik történtek veled, mielőtt itt találkoztunk. Sokról maradtál le… Háromszáz év nem kevés – ingattam a fejemet, lábaim alól közben eltűntek a kavicsok és helyét átvette egy darabon a nedves fű, majd az utca betonja.
Annyira nehéz volt elhinnem, hogy ilyen voltam. Hogy ennyire leszartam mindent, és magammal törődtem. Vagy... legalábbis jelenleg így jött le, persze, ameddig nem emlékszem, addig nem is fogom megtudni az okokat, a miérteket, amiket maga Faye is keres. Amiket vár... amiket tőlem vár. Én pedig rohadtul nem tudok rájuk választ adni... találni. Elkeserítő volt. - Megvizsgálsz? - valódi érdeklődés csendül hangomba, ahogy a fáradt föld megrepedt minden lépésem alatt. Tekintetem villanón kutatta fel a finom, női vonások sokaságát, kíváncsian fürkésztem őket. - Csak nem doki vagy? - mosolyodtam el fáradtan, mégis kedvesen, ahogy ujjaim belefutottak farmerom mélyre rágott zsebeibe. Egyre hűvösebb volt, egyre fagyosabban mart belém a szél is, ahogy lassacskán magunk mögött hagytuk a partot, és mindent, ami ott történt. - Tudom, hogy nem szabad. - törődtem bele - már régen - újra és újra, megingatva halványan a fejemen. - De talán... elképzelni se tudod, mennyire szörnyű ez. Nem elég, hogy arra nem emlékszem, hogy honnan jöttem, hogy milyen voltam... de arra sem, hogy kiket szerettem, hogy miket szerettem, és kiknek voltam fontos. Nem tudok számot adni, nem tudok enyhítést adni. Látod... neked se. - vontam meg a vállam, noha ezúttal nem semlegesen, nem egykedvűen. Inkább lemondón, keserűen... tehetetlenül. Pillantásom ezzel együtt el is úszott a távolba, íriszeimben megcsillantak az égre kúszó, mázsás csillagok, melyek úgy vonták maguk alá a sötét égboltot, mintha milliónyi kis szentjánosbogár rajzana a fejem fölött. Szép volt... egészen idilli is. Bárcsak tudnám, hogy ezt is szerettem-e régen, vagy csak a mostani énem slampos kiütközései ezek...
Viszont... mégiscsak sikerült felszökni az arcomra némi jóleső mosolynak, ahogy Faye olyan pontot pedzett meg, amit talán nem is sejtett, mennyire akartam tudni. - Azt mondod? - pillantottam át rá oldalvást, sármos félvigyorral szám szegletében. - Jól hangzik. Furcsa is volt, hogy ennyire kiráz a hideg a várostól, a fényes ciklámenes szarságoktól. Akkor... legalább ennek volt miértje. - vontam oldalra a szám savanyún, hiszen hiába a tény, az emlék nem bújt elő. Nem került meg... nem adta hírül magát. Pedig annyira vágytam rá... csak egy parányi jelre... egy parányi fényre, ami utat mutat a sötétségben... - Annyira nem is lehettem rossz arc. - kacagtam fel vérszegényen, ámbár egészen őszintén. Jól esett - kivételesen minden egoizmus nélkül - hallani magamról, arról, aki valaha voltam. Akárcsak így... megpedzve, részletekben, apró puzzle darabokat dobálgatva elém. Kellett... - Óhát... Nem tudom, hogy ismered-e. A három mackóba. Mármint... a Három Medve fogadóban. A város szélén van, nem nagy cucc, de egészen elviselhető. - ez azért így nem igaz. Álló nap a kocsma bűz, a csattogó, zajos szomszédok tarkítják a hétköznapjaimat. Száraz szoba, koszos padló, törött pohár... rothadó bútorok. Persze... lakható, azért nem katartikus. De valahol mélyen tudtam: ez édes kevés... - Elmentem... - ismételtem a szavait, a fejemet ingatva. - Biztos vagy benne, hogy... csak úgy leléptem? - szűkítettem össze szemréseimet, ahogy talpam alatt megindult az érdes aszfalt, ahogy már nem a puha fű, és föld ölelte át. - Úgy értem... ha ennyire helyre jött akkoriban az életem. Mármint, csak abból táplálkozom, amit mondtál... Akkor jó nagy láma lehetek, ha mégis elmentem... - tényleg bántam. Még ha talán parányi igazság se volt benne. Elvégre, arra se emlékszem, hogy kerültem a sárba, a mocsokba. Összeverve... - Rendes tőled, hogy megtartottad. Talán épp annyira szüksége volt rád, mint neked rá. - ajkamra félmosoly ült fel, félszeg, és vontatott, hiszen tartottam tőle, hogy olyan dologba taposok bele - tudatlanul -, amibe nem volna illendő. - Megsértődnél? - nevettem el magam halkan. - Ez tetszik... - bólintottam is mellé, ahogy lábaim kicsit közelebb vittek Faye-hez. Csak mértékkel, de valahogy önkénytelenül történt. - Szívesen kérdeznélek az állítólagos húgomról is. Sőt... főleg, mert sejtem, az ő képét hordom magammal. De nem akarlak ezzel terhelni. Főleg úgy nem, hogy a hallottak alapján, hozzád is van legalább annyi közöm, ha nem több, mint hozzá. Szóóóval... - akadt el egy pillanatra, ahogy tekintetem bele futott a zöld szempárba. Varázslatos volt. Őszintén... igazán. Nem tudom, hogy ezelőtt is ennyire magukkal tudtak ragadni, vagy csak szimplán, jelenleg kattantam meg. Mindenesetre képtelen voltam néhány másodpercig folytatni. - Khm... szóval, ha már úgy hozta a sors... és nem tagadom, jól hozta. Akkor... szeretném megtudni milyen vagy. Lehet hülyén hangzik, és elküldesz a picsába... de szeretnélek újra megismerni. Ha lehet... - nem igazán tudtam ebből jól kijönni. Csak remélni mertem, hogy a kínosra húzott mosoly a szám szélén, elég jelet ad neki, hogy bár tudom: ez számára egészen kellemetlen lehet... számomra viszont épp ennyire fontos. - Ne is mondd! Háromszáz év? Te jézus ege! - ezúttal már harsányabban nevettem fel. Háromszáz év? Wáó! Teljesen el is képedtem, majd végül visszatérve önmagamba, moderáltam a kezdeti idétlenségem. - Hol ismertelek meg? A kavicsos partot leszámítva... - engedtem el egy pimaszabb mosolyt, noha csak mértékkel. Próbáltam talán oldani a helyzetet, vagy csak saját magamat... részletkérdés...
Ismerik azt az érzést, amikor az ember szíve szerint zokogna? Persze, ki a fene ne ismerné? Csak arra nem számítottam, hogy abban az időben fogom ennyire erősen érezni, amikor elvileg minden rendben van az életemben… A „családom” ismét együtt, Velkan és Lucy láthatóan örülnek egymásnak, én boldog vagyok Sue-val, és Odette mellette leltem némi biztonságot is. És ha az utóbbival nem sodornám mindannyijukat veszélybe, tényleg életem legboldogabb időszakának nevezhetném ezt a pár hónapot, annak ellenére, hogy folyamatosan tartok attól, amikor a barátnőmmel vagyok – végre a számra áll ez a kifejezés –, hogy egy másik szőke ugrik elő a bokor mögül. De mindeközben ott motoszkál a fejemben a tudat, hogy nem lenne szabad itt lennem. Többé már nem. Igaz, már akkor el kellett volna tűnnöm, amikor eljöttem a falkától, de tudom, az számomra végzetes lett volna. Most viszont, hogy rendbejött az életem, nem tudok nem arra gondolni, mekkora bajt hozhatok Odette fejére, ha mégis nála maradok, vagy Sue-ra, ha a közelében vagyok. Talán ezért is sétálgatok ma egyedül. Nem akarok senki közelében lenni, nem akarok senkit látni, és nem akarom azt, hogy bárki is lásson engem. Dühös vagyok, de a dühömnek nincs konkrét célja, csak azt ordibálja nagy, világító vörös betűkkel, hogy Élet bácsi, tessék bekapni. Magamra vagyok mérges, amiért ennyire közel engedtem magamhoz azokat, akiket szeretek. Minden olyan kibaszottul egyszerű lenne, ha nem lennének mellettem, ha egyszerűen csak leléphetnék, és vissza sem kellene néznem. A csípős, hideg levegőbe keveredett szagot megérezve megtorpanok és szimatolni kezdek. Eleinte nyugodt vagyok, aztán a szívverésem gyorsul, és a farkasom is fölkapja a fejét, aki eddig nem igazán törődött emberi felem kínjával és bajával. Nem tetszik neki sem az ismerős szag, az ismerős egyén… Rohadjon meg a világ, hogy itt is belefutok a lányba, pedig már bőven el akarom őt kerülni. Mégsem megyek át támadóba, ahogy megfogadtam magamnak, inkább megvárom, ő megérzi-e a jelenlétem, hiszen a pajzsom nincs fönt, és egy nyílt térség közepén állok. De baromira nincs kedvem harcolni vele…
*Nyomasztó. Akármerre jártam ezaz egy szó jutott eszembe mindenről. Nyomasztott a csend s a falka néma zaja. A szívek dobbanása. Nyomasztott az egész hely, a falka terület, a farkasok még azok a helyek is, amiket szerettem és most még Szimba és Jamie sem dobta fel a kedvem. Talán az egész élet az, mely jelenleg nem kellett. Hmm... nem lehetne hibernálni? Majd felkeltenek mikor vége ennek a sok szarnak. Vagy épp példának okáért, már felépültem. Bár hmm... ha hibernálnak, akkor a sebeim sem gyógyulnak. A francba... ez az opció is kiesett.
Hideg van. De csak összébb húzom a kabátom magamon. Csendes, mégis zajos... A forgalom, a hajó kűrt törte meg a nyomasztó csendességet. A mentorom, akit kaptam valahol biztos távolban volt. Elég nagy kislány vagyok, egy kerekes székkel csak el bírok. Bizony, abban ültem itt a tópartján és olykor-olykor előre dőlve egy marék kavicsot tettem az ölembe, hogy kacsázzak egy kicsit. Ezzel a tó felszínét is megtörve. Nyugalmat akartam mégis, még ezzel is káoszt okoztam. Ember legyen a talpán az, aki ezt megfejti. Hogy miért voltam tolókocsiban? Mondjuk úgy, hogy szeretek szenvedni. De így jár az, aki neki megy egy Tarknak minden gondolkodás nélkül. De legalább a kezem megúszta. Szóval csak a jobb lábamnak kell visszanőnie. Nem két nap lesz az is biztos. Gondolataim ezer felé kavarognak és nem igazán tudom, hogy mégis merre járnak. Kusza minden, már megint. De most nem úgy, ahogy eddig... csak saját magammal nem vagyok kibékülve és a változással amivel ez a lét jár. Baj az, ha keresem önmagam és próbálok valami célt találni a céljaimban? Hajm.. túl bonyolítom megint igaz? Szívem hevesen dobbant, farkasom sértődött közönnyel vonult vissza a sarokba. Körülbelül ennyire számíthatok rá. Hát ez remek. Fejem azonban ösztönösen kaptam abba az irányba amelyből az energiák érkeztek. Egy pillanatra megmerevedtem és csak pislogtam. Mit csináljak? Menjek? Maradjak? Menni kéne, de mégsem teszem. Hallom, ahogy a mentor közeledik és csak a fejem megrázva intem maradásra. ~ Nem lesz bajom. Higgy nekem. Ha mégis... majd én tartom a hátam az Atanerknél. (…) Tudom, azért mondtam, hogy majd elintézem vele. Megfogja érteni minden parancs ellenére. No meg, nem kell mindenről tudnia neki sem. ~ Nem tudom, hogy a hangom vagy mi volt meggyőző, de végül nem jött közelebb maradt távol én pedig egy lemondó sóhajjal igazítottam meg a sárga-lila-piros átmenetes takarót a lábamon mely takarta. De a bal kezem nem használtam, annak még gyógyulnia kell. A kerék kissé nehézkesen gördült a kavicsok között, de igyekeztem nem felborítani magam. Bár, meglepően mulatságos lenne. Közelebb érve Samhez csak némán néztem rá pár percig, de végül elfordultam a víz felé.* - Mi a baj? * Kérdeztem, mintha még velünk lenne. Mintha nem történt volna semmi. Érezhette, hogy tényleg érdekelt. Energiáimban nem volt ellenszenv vagy agresszió. Pusztán a rideg nyugalom, emberi lelkem kíváncsisága és persze a kislány közönye. Éreztem, hogy nincs jól, hogy valami nyomja. De azt hiszem, hogy eddig is meghallgattam és bár olykor ostoba vagyok de ez nem változott.* - Tudok segíteni? * Kérdeztem ismét és jobb kezemmel az ölemből felmarkolva pár kavicsot nyújtottam felé. Talán könnyebb ha jár a keze, ha elvette akkor én magam biztos, hogy dobálni kezdtem ismét a vízbe.*
Kezem a fekete, elnyűtt ballonkabáton zsebében, úgy várom, hogy a lány előtűnjön, Amikor meglátom, a változás valami leírhatatlan. A farkas bennem morogni kezd, de ő a kisebb probléma, a barlang óta már tanulom csitítani ezt a hülye dögöt. Az emberi oldalam viszont… Nem is tudom, hogy mondjam. Egyszerre ébred föl bennem a sajnálat irányába, és az öröm, hogy így nem tud ártani senkinek sem. Igen, undorodom magamtól. nem, nem kérek zsepit. Csak hányós vödröt. Érzem rajta a különböző farkasok szagát. Alex kölykéét, és farkasom némi sértett büszkeséggel ismeri föl Jamie-ét is. Nem, nem a birtokló, ébredező domináns sértettsége uralkodik benne, sokkal inkább a tény, miszerint nem szereti annak a szagát, aki a bordáit törte. De, mint mondtam, a farkast kordában tartom, szemem pedig nem árulja el a bennem lezajló viharokat, vitákat önmagammal… Mostanában megtanultam hazudni, hogy jól vagyok, amikor inkább egyedül maradnék, azt mondani valakinek, hogy nem lesz semmi baj, amikor tudom, hogy lesz… Talán Sue nem fog gyűlölni ezekért később. Istenem, add, hogy ne tegye… – Üdv – mondom csöndesen. Mondhatnám, hogy jól néz ki, de lássuk be, csúnyán nagy hazugság volna. A közvetlensége pedig meglepő, hogy enyhén fogalmazzak. Mintha nem is az a lány lenne, akivel a vízesés alatt beszéltem. Rákérdezhetnék a sebére, mert valami azt súgja, azok állhatnak a nagy változás hátterében, de nem teszem. – Rájöttem, hogy egy barom vagyok. Csak a szokásos, tudod – vigyorodom el keserűen. A második kérdésére viszont egy halovány vigyor azért is megjelenik a szám sarkában. Tud-e segíteni? Nem kis része van abban, hogy ide jutottunk. Mert ha nem történik az a barlangban, ami, akkor lett volna még visszaút, de így…? Így soha nem mehetek vissza a falkához, és az egyetlen dolog, ami marad számomra az a keserű választás: Hova tovább? – Nem hiszem – rázom meg a fejem. Azokra a kavicsokra nézek, amiket felém nyújt, és egye fene, elveszem őket. Elkezdhetünk normális módon beszélgetni, és nem én leszek az, aki ezt tönkreteszi. Mégis, kibuggyan belőlem a kérdés. – Komolyan gondoltad? Amit a vízesésnél mondtál? Nem hiszem, hogy magyarázni kell, mire gondolok. Magamban ezerszer pörgettem végig az eseményeket, amíg Sue mellettem feküdt álmatlan éjszakáimon és a szuszogását hallgattam. Sosem tudtam igazán eldönteni, csak azt, hogy a félelem, mely szívembe markolt ott, és azóta is karmai között tartja, valós. Beledobok egy kavicsot a vízbe, és nézem a fodrozódást. Hiányozni fog.
*Ahogy elveszi a köveket egy halvány mosoly kél az ajkaim sarkában, de szinte alig észlelhető. Energiáimban is alig-alig van jele ennek, de örültem, hogy nem utasította vissza. Ahogy szabad lett a kezem én magam is csak dobálni kezdtem, miközben próbáltam valami értelmeset kinyögni arra, hogy barom. De azt hiszem jobb hallgatni, mert én magam is így véltem. Egy idióta. De még mekkora. Viszont... * - Az vagy. De a szerethetőbb fajtából. * Oooké, ha egyszer azt mondom, hogy jobb hallgatni, akkor mégis miért szólalok meg mindig? Miért nem tudok csendben lenni és nyelni egyet, hogy befogjam. Ah... na mindegy. Már kimondtam, csak nem veszi a szívére. Márha van még olyan neki. Igen, kételkedtem benne. A múltkori után... erősen megkérdőjeleztem minden szavát, tettét míg velem, míg velünk volt. Nem tudom, hogy az a színjáték vagy ez, amit most művel.* - Azért egy próbát megér... hátha mégis. * Pillantottam fel rá egy röpke időre. Oké, kicsi vagyok és nem igazán ismerek senkit. Azonban ez nem jelenti azt, hogy nem tudok segíteni. Bár fogalmam sincs, hogy mi a baja a másiknak. Mégis... valamiért szerettem volna neki. S ennek semmi köze nem volt a bűntudatomhoz... egyszerűen csak... hiányzott. Igen, ez a szomorú valóság még mindig. S bár azóta nem beszéltem róla – lévén, hogy van nyelvem – még nem jelenti azt, hogy nem foglalkoztatta a tudatom. Csak épp megtartottam magamnak, esetleg megpróbáltam elűzni, hátha egy újabb nap nem tér vissza többé. Hiú ábrándnak bizonyult. Viszont a szavaira, a kérdésre melyre soha nem is akartam felelni még önmagamnak sem. Miért? Talán nem tudtam volna. Lelki szemeim előtt megjelent a szőke lány képe és farkasom halk, szinte már domináns morgással reagált. Hát, úgy látszik a kislány nem kedveli a nőt... frászt, kislányt. De jó tudni, hogy Ő féltékenyebb mint én. Ez meg egy akkora baromság, hogy csoda, hogy nem szakadt rám az ég. A kérdés ott motoszkál a fejemben és csak a szemeim hunyom le egy pillanatra.* - De. Komolyan gondoltam... akkor ott. Mint érezheted, a kislány még most is így gondolja. Féltékeny voltam, vagyok is és... bántottál egy ember miatt. Egy másik lány miatt. A sértettségem, a büszkeségem beszélt akkor ott. De talán biztos gondolkoztál már azon, hogy miért nem próbáltam meg védekezni mikor megtehettem volna, még akkor is ha nem sikerül. Érdekelt, hogy mégis meddig vagy képes elmenni. Hát megtudtam. Biztos vagyok benne, hogy a farkasom megölné ha összefutna vele. De... én nem. A féltékenység nem ok. Amíg nem bánt Susan addig nem fogok tenni ellene semmit. És ahogy meséltél róla... Ő pont nem azaz ember aki ártana. Gyűlölöm. De csak mert szeretlek vagy mi de vele vagy bántottál miatta. A farkasom meg... attól nem kell félni. Nem járok iskolába, nem járok emberi közösségbe így minimális az esélye annak, hogy találkozok vele. Ha ne adj isten mégis összefutunk talán még kedvelném is... nos... - biccentettem a fejemmel a mentorom irányába – mindig lesz valaki, aki nem hagyja majd, míg nem tanulom meg kezelni. * Szomorú valóság, hogy alkalmanként nem azt mondtam, ami az igazságnak megfelel. Csak annak egy szegletét apróságokat eltitkolva. Azonban attól még igaz maradt, így hazugságnak nyomát sem fedezhette fel a másik. Darren órái úgy látszik egész hasznosak. Kendőzd el az igazságot, így nem adod ki magad, mégis őszintén felelsz így nem bukhatsz le. Hangom halk, szinte alig halható, és határozottság... na az nincs benne. Némi bűntudat igen, miközben a farkasom próbálom csitítani. Ugyan kislány... ez a vonat elment már. Majd jön a következő. Jah, csak ezt én magam sem gondoltam így. Szavaim végén csak egy újabb kavicsot dobtam a vízbe, de ebbe a mozdulatba némi harag is volt és messzebbre is ment. Harag, önmagam iránt.* - Sajnálom Sam, ami ott történt. Nem lett volna szabad. * Pillantottam fel a szemébe ismételten, ámbár ismét csak pár pillanatra. Röhejes, hogy nem tudok a szemébe nézni, mert félek attól, hogy belém lát. S nem akartam, hogy mindent lásson. Nem akartam, hogy sebezhető legyek a számára. Ó nem, a fizikális sérüléseim sosem érdekeltek. De a lelki... eléggé meggyötörtek már. Köszönöm, de nem kérek többet. Egyenlőre nem.*
– Te aztán tudod, hogy önts önbizalmat az emberekbe – nevetek fel kissé keserűen. Elfelejtettem már, milyen kellemesek voltak a régi beszélgetéseink, amikor nem martuk éppen halálra egymást. Jó volt, amíg a barátomnak tudhattam, de az idő egy kegyetlen szörnyeteg, tönkretette ezt is. Van visszaút? Kérdéses. Azért lássuk be, nem ok nélkül mentem vissza újra és újra hozzá, viszont az ok, amiért megtettem már nincs ott. És lássuk be, túl sok mindent mondtunk és tettünk már azóta, ahhoz, hogy csak úgy félretehessük a dolgokat. – Talán – biccentek. Egy próbát megér, az lehet, de tudom, ha valakinek beszélek róla, ömleni kezd majd belőlem a szó, azt pedig nem akarom. Senkinek nem beszéltem arról, hogy el kell mennem, mert félek attól, hogy ha kimondom a gondolataimat, akkor megváltoztathatatlanná válik az egész. Most még csak egy kósza gondolat, egy titok, amit szívem szerint megtartanék, eltemetnék aztán elfelejteném, hogy a kutya majd egy napon kiássa… De nem tehetem meg. Akkor, amikor a kérdésemre válaszol, érzelmek egész sorát érzem. Az első szavai után haragot, utána pedig valamiféle megnyugvást, és végül egyfajta ürességet, amit nem hiszem, hogy akartam valaha is, mégis régi ismerős. Hasonlót éreztem, amikor a busz távolodott New York irányába, és ugyanezt, amikor eljöttem onnan. – Nem, nem lett volna szabad. Egyikünk részéről sem – felelem neki, és a vállára helyezem a kezem, barátian. Mert bármi volt is közöttünk régen, én megpróbálhatom megmenteni a barátságot, ami végül megmaradt. És ha már ő is elmondta, többet is, mint amit akartam hallani, én is megtehetem, hogy válaszolok a korábbi kérdésére. – El fogok menni a városból – mondom. – Már régen meg kellett volna tennem, tudom, de egyszerűen nem tudtam volna… Szerintem beleőrülök, ha megint menekülnöm kell. Ez nem tudom, mennyiben más, valamiben egészen biztosan, de még ki kell találnom, hogy miben. És senki sem jön velem, olyan leszek, mint régen, magányos vándor – a magányos szóra prüszkölve fölnevetek, önmagam iránt érzett megvetésemnek hangot adva. – Viszont senki nem jöhet velem – mondom. – Tudod milyen? Találni egy olyan csoportot, ami végre befogad, találni egy rakás embert, akik valamilyen módon a családoddá válnak, néhányan még többé is annál? És tudni, hogy itt kell hagynod őket, és némelyiküket talán sosem látod többé… – Igen, most ismét Sue jár a fejemben, és talán a hangom pillanatnyi megremegéséből ez értető is a másik számára. Mert Velkannal talán még találkozom, Odette-tel és Lucyvel egészen biztosan, hiszen a világ kurvára nem elég nagy ahhoz, hogy a vérfarkasok elkerüljék benne egymást, de Sue ember, és ebből adódóan törékeny és rövid életű. Ez az ok, ami miatt ordítani tudnék és zokogni egyszerre. – És én nem akarom, hogy bármelyiküknek, különösen Sue-nak bármi baja essen amiatt, amit én tettem. Újabb kő landol a vízben, ezúttal kicsit távolabb. Hmm, vajon el tudnék dobni egyet a túloldalra?
- Jó-jó... bocsánat. A hazugság még mindig nem az én asztalom. De már rajta vagyok a témán. * Vigyorodtam el halványan, ezzel egy kis plusz információt adva a másiknak. Tényleg nem bántani akartam, bár tény, hogy szándékosan sosem akartam volna. De hát most mit csináljak ha mindig úgy jött ki a vége? Felakasztani nem fogom magam. Csak a remény van meg, hogy egyszer talán nem az lesz a vége. De azt hiszem, hogy szavaim nem épp ezt fogják alátámasztani. Valahol mélyen számítok rá, hogy Sammie valahol elpattan. Bármelyik szavamnál... már megszoktam, hogy valahol mindig félreértjük egymást vagy épp mást látunk a dolgok mögé. Hisz ezekből volt megannyi veszekedés, vita és harag. De most valahogy nem az jön. Helyette érzem az ürességet ami benne van s erre összeszalad a szemöldököm. Bár nem kérdezek rá csak az energiáimba lapul meg a néma kérdés, döbbenet formájában, hogy ez most mi. Ha akarja észre veszi és válaszol, ha nem, hát felesleges kimondani. Viszont ahogy hozzám ér a karom libabőrös lesz és egy fájdalmas grimasszal emelem meg sérült karom és csúsztatom az ujjaim a kézfejére. Érintésem, puha, gyengéd... ami csak abból fakad, hogy erőtlen az egész karom. Egy poharat sem tudok felemelni vele. Ma reggel kapásból eltörtem a Hupikékes bögrém, mert nem bírtam megtartani. A helyzet már szinte ironikusan ismerős és meghitt. Egy apró pillanat melynek már korábban is meg kellett volna történnie. Egy pillanat melyet meg annyiszor szerettem volna, csak épp más körülmények között. Egy perc, mely a régi időkre emlékeztetett és a rideg nyugodtságomba némi örömet, boldogságot csempészet. De túl szép lett volna még egy pillanat. Túl sok naivitásra adna okot, ha hihetném, hogy így marad és nem jön valami ami elrontja. Bár reménykedtem benne, hogy nem lesz... egészen addig míg Sammie meg nem szólalt. Szavaira megmerevedek és mintha kitéptek volna valamit belőlem. Mintha elvesztettem volna valamit úgy, hogy mégis itt van. Ujjaim lecsúsznak a másik kezéről, hisz ahogy próbálom felfogni, vagyis inkább feldolgozni a szavait nem koncentrálok már arra, hogy megtartsam így az erőtlenül hullik az ölembe és a lábamon történő becsapódásnak köszönhetően a fájdalom szinte minden porcikám átjárja, ez viszont visszaránt a jelenbe. De nem szisszenek fel, még mindig nem. Valahol tudom, mindig is tudtam, hogy már rég meg kellett volna tennie. Elmenni a városból közvetlen a kiválása után. De ostobaság volt hinnem abban, hogy meggondolja magát és visszajön? Igen, az volt és még most is ostoba vagyok. - Van visszaút, te is tudod. Nem muszáj menekülnöd, ha te magad nem ezt akarod. * Harapok az ajkaimba, hogy ne mondjak egy szóval sem többet. Fogaim nyomán vérem serken már ismét, de azt hiszem, hogy már megszoktam hisz halvány jelét sem adom fájdalomnak csak a vérem izére kapja fel a farkasom a fejét külső behatás után kutatva. Nem akarom kioktatni, nem akarom neki ismét feltárni, hogy mi is volna a másik út. Már annyiszor volt belőle konfliktus, hogy most nem kellett. No meg, ezt mondtam el neki már annyiszor, a barlangban is. Tudja, hogy mi a másik út. Csak meg kell próbálnia, ha nem tetszik neki továbbra sem. Akkor még később is elmehet. De nem szólok, csak lesütöm a szemem és a kezem nézem az ölemben. Erre mit mondhatnék még? Tudom, hallom, hogy már megint arra az emberre gondol. Ez egyszerre bosszant és... bah, ezt még megfogom bánni;* - Ha szeretnéd, ha valóban elmész... - nyeltem egy nagyot. - vigyázhatok rá. * Utolsó szavaim halk suttogás csupán. Míg az első fele pusztán csak hitetlenkedő. Nem hiszem el, hogy elakar menni. Hogy nem él a lehetőségekkel melyek előtte vannak. Ha nem is maga miatt, akkor legalább Susan miatt megtehetné. De Röhejes, hogy nem rég még én magam fenyegettem meg. Most meg én vagyok az, aki némi védelmet nyújtana neki. Miért? Azért amiért meg akartam ölni, amiért a farkasom a vérére vágyik. Azért mert Samnek fontos. Bár tény, hogyha nagyon fontos lenne neki, ha annyira szeretné, akkor nem elmenne, hanem még ha siralmas is, de megpróbálna alkalmazkodni ahhoz ami itt megy és nem elhagyni a szeretet nőt. Ez pedig némi megnyugvással tölt el. Gonosz volnék? Nem. Csak olykor önző, néha pedig reménykedő... azt hiszem ez ennek a kettőnek a keveréke. Sam nem szereti eléggé Susant. S ahol nincs meg ez a fajta szeretet, azt nem lehet szerelemnek nevezni, csak pusztán ha bele magyarázom. A szerelem más... féltem, óvom a másikat és mindent megteszek, hogy vele legyek. Arról nem is beszélve, hogyha Sam visszatérne a falkához, akkor nem csak Ő kapna védelmet hanem valamelyest Susan is. De hát ezt is tudnia kéne... azonban nem akarja vagy nem tudom. De már nem szólok, abból megint veszekedés lenne.* - Biztos, hogy ezt akarod Sam? Elmenni? Magára hagyni? * Kérdeztem meg, mint egy utolsó próbálkozás. Nem akartam hogy elmenjen. Nem volt mellettem, nem volt velem de attól még... itt legalább Ayesha által tudtunk róla, hogy él, hogy merre mozog és kikkel. Azonban ha elmegy... mindennap aggódhatok, hogy mi van vele.* - Írsz majd? * Pillantottam fel rá, azonban most más oka volt annak, hogy elfordítottam a fejem és a távolba meredtem. Nem, nem akartam sírni. Azonban ott volt a felszínen és ez csak feszültséggel töltött el, meg némi ködös fátyollal zöldes íriszeim. Gyűlölöm, hogy ilyen érzékeny vagyok.
– Vannak egész jó tanárok a hegyen – mondom. Igazából Dr. Howardra gondolok, és csak a jó értelemben… Tényleg remek tanárom volt, és ha ő nem indít el egy úton, most valószínűleg már összeomlottam volna. Mondjuk így is éppen eléggé közel állok hozzá, szóval lehet, nem voltam elég jó diákja… Pedig most azért tudnám használni a Nagy Ember bölcsességét, hogy mégis mi a fenét tegyek magammal. Amikor viszont fölemeli a két és az enyémre csúsztatja, én elhátrálok, csupán egy lépést, nem többet, de azt hiszem, ez is mindent elmond. Ez már olyan… Bensőséges. Olyasmi, amit nem akarok, és nem engedhetek meg. Lehetünk újra barátok, igen, ebben biztos vagyok, egy napon, valahogy valamiként elfelejthetem úgy igazán, hogy megfenyegette azt, akit szerettem, de senki ne kérje tőlem, hogy az a nap ma legyen. Túl nehéz lenne, minden közös emlék ellenére is. Vagy éppen miattuk? – Nem, nincs. A barlang előtt lett volna, ez igaz, de félek, az apád túlságosan büszke ahhoz, hogy csak úgy visszafogadjon azok után – rázom meg a fejemet. Ez volt az első gondolatom, persze, de nem lehet. Nekem fáj a legjobban, de saját ostobaságom, az igazságtól, vagy inkább a valóságtól való félelmem elcseszte számomra ezt a lehetőséget. – Vagy azt akarná, hogy… – kimondani sem bírom –, bizonyítsam a hűségem valaki feláldozásával. És mind a ketten tudjuk, annak mi lenne a vége. Na ja, elég sokat gondolkodtam ezen álmatlan éjszakáimon, amikor minden neszre odafigyeltem, hogy nem bújik-e egy Ash az ajtó mögött mondjuk, és be kellett látnom, ez nem megoldás. Legalábbis nem véglegesen, bár a dolgok jelenlegi állása szerint rövid távon sem. A felajánlásán először csak pislogok. Oké, nem azt mondom, hogy ugyanaz a helyzet, mint mondjuk tíz perccel korábban, de azért a kecskére még nem bíznám a káposztát. Na jó, a barátnőmet msot tényleg zöldséggel azonosítottam? Vissza erről a térről, Sammie, mert veszélyes ösvény, ami a monogámia sötét bugyraiba vezet. – Értékelem, de már vannak mások, akik vigyáznak rá – mondom. Nem mondom, hogy nem értékelem a felajánlását, mert igen, egyszerűen csak… Nem merem elfogadni. És tényleg ott van Faye, ráadásul még legalább két embert meg fogok kérni, hogy segítsen ebben az időszakban. Szóval életem szőke értelme nem szenved hiányt védelmezőkben. És ha bármi baj történne, amivel a magánhadsereg nem tud megbirkózni, még mindig ott a lehetőség, hogy visszatérjek és hősiesen megegyenek. – Akarom? Nem – rázom meg a fejem. – Minden gondolatom tiltakozik ellene. De ha jövőt akarok neki és nekem, akkor el kell mennem, Ashley. Van, amikor a világ ilyen elbaszottul hajlandó csak működni. A levélre bólintok. Írni fogok sok embernek, vele is válthatok néha levelet. Utálom a gondolatot, persze, hogy egyikükkel sem beszélhetek majd személyesen hosszú ideig, de ilyen a mi világunk. Farkasok vagyunk, vagy mi a tököm… Valahogy ki fogom bírni. Amikor a poklon mész keresztül, csak menj tovább, mondta az öreg Churchill, de rohadjon meg, Hitler ehhez képest kismiska volt…
*Ellépet erre pedig csak egy grimasz volt a válaszom. Hát jó, ha nem kér belőlem ám legyen. De valahogy ez mégsem volt ilyen könnyű. Nem kértem én, hogy jöjjön vissza... ezúttal legalábbis a mozdulatom pusztán baráti volt. Tudja a másik is, legalábbis kéne. De visszautasítja. Ezzel egyetlen kérdést megválaszolva mely már egy ideje bennem van, de sosem mondtam ki senkinek. Még csak saját magamnak is képtelen voltam beismerni. Viszont apámra tett megjegyzéseire csak pislogtam.* - Ez nem igaz. Ott mint Teremtő volt jelen és nem mint Atanerk. Nem keveri a személyes ügyeit a falka dolgaival. Az ott személyes volt, a kölykét bántottad. Ha mint Atanerk elé állsz az más tészta. Ott már csak egy haszontalan falkatagként kezel, mivel kölyök vagyok. Azaz elenyésző tényező az, amit velem tettél. Nem fontos, mintha nem is lenne. A bizonyítás meg... lehet kérné, sőt... de hidd el, nem keverne bele egy embert. Az apám, ismerem és ha keverné az Amarok már rég leváltatta volna. * Vonom meg a vállaim. Ezaz igazság, még akkor is ha nem épp a kedvencem az, amikor Atanerkként kerülök az Atyám elé. Rühellem azonban szükséges néha. De ezt próbálom a minimálisra szorítani, ahogy mást is... ezentúl. A segítségem sem kell neki. Erre sem felelek csak bólintok egyet, hogy felfogtam, megértettem. Utolsó szavaira azonban csak sóhajtva nyelek egyet. Már megint a világ... azért mert Ő vak. Ja igen, multkor itt ugrott nekem. Na ezaz ami most nem fog megtörténni csak megfogom a kerekem szélét és fejem ingatva felelek.* - Remélem, hogy egyszer a gondolataid meglátják azt, ami a valóság és nem csak a szürke feketeséget amilyennek látod, vagy épp látni akarod. Vigyázz magadra Sam. * S ezzel csak kitolatok, azonban nem megy az olyan egyszerűen, így a mentorom észreveszi, hogy bizony segítségre van szükségem. Ahogy oda ér csak halkan megköszönöm és szólok, hogy szeretnék haza menni most már. Nos... ideje talán. Haza felé azon próbálok agyalni, hogy Sam miért ilyen vak... miért lát mindent gonosznak és rossznak. Az optimizmus jó, legalábbis jobb volt mikor még betegesen optimista volt és nem ez a pesszimista kis idióta. De az Ő élete... úgy cseszi el és lök el magától mindenkit ahogy akar. Nem tisztem bele szólni, s ezúttal már nem is tettem. Igen, én is belefáradok a haszontalan próbálkozásokba. Az üresség meg majd elmúlik... egyszer biztosan. *
Kezdőlap
//
