Megilletődtem, mikor a munkámra terelődött a szó. Számíthattam volna rá, hisz én magam alakítottam úgy a beszélgetést, hogy ez témába kerüljön...de valahogy mégsem fordult meg a fejemben, hogy rákérdez. -Hát...én olyan... - Az utunk céljára való tekintettel nem mondhattam el a valódi foglalkozásomat. A fizetésem hatalmas százalékát a titoktartásért kapom. Ha nem is árulom el ténylegesen, hogy kinek dolgozom és mit, akkor is ki tudná következtetni. Enyhén érdekes, hogy egy nemrég felfutott író (egyik) házában egy szellemíróként dolgozó emberke lakik. Nincs olyan, aki nem kezdene el gyanakodni. -...izé vagyok... aki mindenfélét csinál, tudja... - Reméltem, hogy ennyi elég lesz. Végül is válaszoltam meg nem is... Azonban mégsem szerettem volna ilyen nyitottan hagyni a témát. Valamit muszáj mondanom. -Házvezetőnő vagyok! - Nah, ebbe a válaszomba még valamicske igazság is szorult. -És ön? Mivel foglalkozik? - A legnagyobb érdeklődéssel próbáltam feltenni a kérdést. Egyrészt azért, hogy a saját válasza miatt ne az enyémmel foglalkozzon, másrészt pedig tényleg kíváncsi lettem. Eközben szép lassan beértünk a városba, s már láttam a házikómat. Ráadásul még a lábaimat is éreztem, ami eléggé meglepett. Azt hittem jobban átfagyok, mire hazaérek...bár most sem panaszkodhatok. A füleimet például akár az úton is elhagyhattam volna, mert már alapból nem érzem őket egy ideje. Ennek ellenére még mindig tudtam figyelni a beszélgetőpartneremre, aki ismét egy kínosabb témát hozott fel. Szerencsére nem kérdés formájában, így nem muszáj kifejtenem a választ. -Pedig szép város...a maga módján. - Ennyit tudtam hozzáfűzni Providence-ről. Heteket töltöttem ott, de jóformán el sem hagytam a kórház területét. Ezt-azt láttam az ablakból, viszont az egyenlő a semmivel. Stoppolgatás közben sem nézelődtem annyira, úgyhogy ebből a szempontból az ott-tartózkodásom felesleges volt. Ahogy egyre inkább közeledtünk a ház felé lassítottam a lépteim, majd végül megálltam s tekintetem Liu-ra emeltem. -Nagyon szépen köszönöm, hogy elkísért. - Vettem elő ismét a kedves mosolyom. Nem tudtam, hogy jó ötlet e behívni, de mindenképp illendő lenne, szóval már csak azért is... -Esetleg...szeretne bejönni? - Kérdeztem kissé óvatosan, jól átgondolva a szavaim. Isten mentsen, hogy valamit félreértsen! -Csinálhatok kávét, vagy teát...ha szereti.
Milyen jó hallani, hogy más sem találja néha a szavakat! A "mindenfélét csinál"-ról először a titkárnő jutott az eszembe, meg az ügyintéző, de a házvezetőnő is ugyanez. - Én a Holiday Hotel konyháján dolgozom jelenleg. - felelem. Mennyivel jobban hangzana, hogy edzéseket vezetek a fitnes-részlegen, ahogy még pár napja is, de hát ez már a múlté. De a váltást annyira nem bánom. A tányérokkal nem kell bazsalyogni, tiszták lesznek akkor is a dühösen nézek rájuk. Én is fázom kissé. Ezt nem jó jel. Még a felénél sem tartanék a távnak. Igaz, most lassabban jöttünk, nem fűt annyira a mozgás. De akkor sem szabadna ennyi idő alatt átfáznom. Azt tudom, hogy fogytam az utóbbi hetekben, és mivel felhagytam az edzéssel, a formám sem tökéletes, de mégis. Ennyire nem lehetek nyápic! De most aztán itt van a ház, és Trudence biztonságba került. A továbbiakban mehetek a magam dolgára. Amikor kedvesen meghív egy teára, gondolkodóba esem. A régi Liu szerényen és tartózkodóan nemet mondana, mert az edzés fontosabb. Az új? Az új azért ment el a hegyekbe, hogy ne legyen a hotelben, és roppant mód vágyik pár emberi szóra, valami normális társalgásra, amiben - őszintén szólva - odabenn mostanában aligha lehet része. - Nagyon kedves, köszönöm, de csak ha nem zavarok. Fogadhat vendéget? A háziak nem bánják? Mert hát ha ő házvezetőnő, akkor vannak lakók, akire gondot visel, minden bizonnyal. És nem szeretném kínos helyzetbe hozni. Akkor inkább megyek.
Mosolyom egész széles lett, ahogy megtudom Liu munkáját. Aranyos, nagyon is! Nem tudom miért, de mindig megmosolygom, mikor egy hímnemű létformát képzelek a konyha közelébe. Ez persze nem azt jelenti, hogy a férfiak ne főznének olyan jól. Sőt! Némelyik még a nőket is lefőzi a színről...de én valahogy nem tudom őket komolyan venni kötényben. Talán azért, mert jelenleg nincs olyan férfi ismerősöm, aki tudna sütni, vagy főzni. Maximum olyan, aki azt hiszi, hogy tud. Örültem, mikor Liu nem utasította vissza a meghívásom. Úgy érzem tartozom neki ennyivel, ha már miattam elsétált idáig. -Kicsit sem zavarnál! - Biztosítottam továbbra is kedvesen mosolyogva -A főnököm elég ritkán van itthon és akkor sem érdekli túlzottan, hogy mit csinálok... Szóval rajta nem múlik.
Nem említettem a beosztásomat a konyhán, mint tedd-ide-vidd-oda, krumplihámozó, és mosogató. De Tru mosolya azt jelzi, hogy annyira nem nyűgöztem le a válasszal. Nem baj, nem is akarom. Persze, ha őrző (ezt a gondolatmenetet egy időre el is feledtem), akkor úgyis tudja, mi a helyzet, s csak magamnak ártanék a tódítással. De ha őrző lenne, akkor azt is tudná, hogy én ezt tudom ... vagy nem? Lehet más kölyök még nem járna itt? A meditációs gyakorlat hatalmas előny, én is tudom, de csak hasonkorúakkal szemben, s idősebbek ellen mit sem ér. Mivel Trudence biztosít róla, hogy a házigazdát nem zavarnánk, és ráadásnak itthon sincs, így elfogadom a meghívást, s beljebb kerülünk. - Nos, itt ugyan nem könnyű munkát találni, de neked van, így hát nem mindegy, mi van New Yorkban? Két házban egyszerre úgysem lehetnél házvezetőnő. - térek vissza az előbbi témához. - És ha nincs itt a tulaj, akkor munka sincs sok, igaz? Ez elég kényelmes lehet így. Viszont lehet, hogy nem is házvezetőnő, és ez a saját háza, és mégis őrző. Na, jobb, ah ezzel felhagyok, mert bele fogok bonyolódni teljesen. Nem mindegy? Akkor sem mondanék másként semmit, ha az lenne. Eddig legalábbis nem ...
A zsebemben nyugvó lakáskulcsomat már egy ideje markolásztam a jobb kezemben, így mikor az ajtóhoz sétáltunk sec-perc alatt kaptam ki onnan, majd nyitottam ki az ajtót. Miután besétáltunk áttettem a kulcsot az ajtó belső részébe, s benne is hagytam. Ha itthon vagyok általában bezárom, de most inkább mégse tenném. Nem vagyok teljesen dilis... így könnyebben tudok majd menekülni, ha Liu egyik pillanatról a másikra átvedlik valami szörnyikévé. Erre természetesen nem sok esélyt látok, de biztos, ami biztos... -Viszont lehet, hogy ott tudnék másodállást is vállalni! Mondjuk részmunkaidőben, vagy valahogy... - Jegyeztem meg kissé elgondolkozva. Miért is gondolkozom én ilyesmiken? Más örülne, ha olyan munkája lenne, mint nekem... én meg ezt is lecserélném. Ennyire ne tudnám megbecsülni azt, amim van? Gondolatmenetem közben lassan a nappali felé sétáltam, hogy Liu is követni tudjon. Hála a kiváló fűtési rendszernek a házban mindenhol ugyanolyan kellemesen meleg légkör uralkodott. A füleimet is kezdtem visszakapni. -Akkor is van munkám, ha a főnököm nincs itt. Kapok hosszabb távra feladatokat, amikkel ellehetek. - Nem szeretek a rivaldafényben lenni, de szívesen részt vennék néhány dedikáláson, amire nyilván nincs módom. Laurent jó főnök...viszont már az elején közölte, hogy érjem be azzal a pénzzel, amiben megállapodunk, mert az úgymond dicsőségből semmit sem fogok kapni. Pedig néha jó lenne...ha már annyit gürizek egy-egy fejezet megírásán. A nappaliba érve kicipzározom a dzsekimet, majd kibújok belőle és az egyik fogasra felakasztom. Hajamat automatikusan a bal vállamon átvezetve egy oldalra fogom. -Hozhatok valamit?
Mikor belépünk a lakásba, a havat megpróbálom minél alaposabban letopogni a bakancsomról, hogy ne ott bent kezdjen olvadozni. Sarat nem nagyon hozunk be, vagy latyakot, tekintve, hogy az erdei szűz hó nem igazán koszos. Mégsem kéne tócsákat hagyni magam alatt ... Nos, azt, hogy nem vagyunk bezárva, díjazom, tényleg. Elég sokáig voltam korlátozva szabadságomban, hogy ez egy fontos pont legyen számomra. Innen bármikor kimehetek, csak illik előbb köszönni. Amikor már a hó nagy részétől megszabadultam beljebb lépek, és követem Tru-t és elballagok a nappaliba. A dzsekit én is leveszem, jól esik a meleg. - Egy teáért hálás lennék, köszönöm. Látom, mennyire piros a füle, tényleg fázhatott már. Jobb neki, hogy hazaért. - Nos, maga tudja. Ha vágyik egy másodállásra szerintem nem lehetetlen itt sem. Nem tudom, hogy van például a gyerekekkel? Mert a hotelben hirdettünk állást gyerekmegőrzőbe munkatársnak. Tessék, még a végén állást szerezek neki. Százalékot kérhetek? Mert akkor legalább lenne némi bevételem, az ingyenmunka mellett. Bár nem tudom, Castor mit szólna hozzá, elvégre az a falka pénze ... Na, úgyis csak vicc volt, nem kérnék semmit. Az már fel sem tűnik, hogy hirdetünk-et mondtam, mintha enyém is lenne a hely. Nehéz a közösségi szellemet kiirtani belőlem, hiába minden igyekezet. Ha nekem ilyen állásom lenne! Garantáltan nem vágynék másra. Jelen állapotomban napokig ki sem jönnék a lakásból. Igaz, most jól esik beszélgetni, de eléggé megtépázott a sors, hogy visszahúzódóvá váljak, és már amúgy sem voltam valami nagy partiarc.
Hál' Istennek teát kért és nem kávét. Ha kisebb társaságban vagyok, akkor szokásom azt inni, mint a másik. A kávét azonban majdhogynem utálom. Letuszkoltam volna a torkomon, de nem szívesen. -Mindjárt hozom. Nyugodtan üljön le addig! - Indultam meg mosolyogva egy másik ajtó felé, ami a konyhába vezetett. Már kezdett kicsit zavarni az önözés/magázás, de nem mertem felhozni ennek hanyagolását. Talán majd később. Az ajtóhoz érve megállok, s hátrapillantok a vállam felett. -Gyerekekkel? El vagyok velük, azt hiszem... - Ritka alkalom, hogy igazán kicsi gyerekekkel fussak össze. Általában a tizenévesekkel hoz össze a sors. Viszont emlékeim szerint a kisebbekkel sem volt még gondom. Az egyik kezemen megtudnám számolni hány olyannal találkoztam, aki még nem múlt el 7 éves, de furcsa mód velem egész normálisan viselkednek. Az egyik kislány például önszántából jött oda hozzám, hogy fésülgessem meg a haját, holott szegény anyjának reggelente könyörögnie kell azért, hogy hozzányúlhasson. Ez azt hiszem jót jelent az én szemszögemből. -Milyen korosztályúak vannak ott? - Komolyan megfontolandó az ajánlat. Ha sikerül behoznom a lemaradásom, akkor talán tényleg jelentkezem rá. Kivéve, ha valami végzettség is kell hozzá...
Ha elülök, akkor nem tudunk beszélgetni, mert Tru a konyhába megy, én meg itt ücsörgök. De utánakoslatni is illetlenség lett volna, így végül mégis leültem. Látom érdekli az állás. - Még semmilyenek, mivel nem nyitott ki. Na, ez mondjuk érdekes lenne. Ha őrző, akkor erre a csalira biztos nem harapna rá. Vagy igen? Úgy vélnék mondjuk, hogy ennyi farkas közelében csak úgy lennének biztonságban a gyerekek, ha lenne ott egy őrző is? Nem tudom. Nem értem az egész helyzetet. Én Castor közelébe felnőtt embereket sem engednék. Valahogy rá kell jönnöm, mi a különbség közte és Gabriel között, mert én inkább Gabe útját követném, még ha az nem is ível annyira felfelé. Inkább verjenek havonta félholtra, minthogy öljek. Hagyom, hadd menjen Tru teát csinálni, mert most úgyis elrabolnak a saját gondjaim. Castor vajon feladta ennyivel? Vagy csak rápihen a dologra, és kezdi újból? Most nem kell óránként jelentkeznem, ő meg nem jár a konyhára feltételezem, ha nem nyüzsgök a közösségi terekben, ami nem szándékom ugye, akkor akár hónapokig sem futunk össze. Vagy ez azért hiú ábránd? Bármikor bejöhet a szobámba. De ezt nem tudom kikerülni. Legfeljebb keveset leszek ott (is). És tényleg semmi botrány, semmi cécó, az a legjobb, ha megfeledkeznek rólam, eddig sem hiányoztam nagyon senkinek, ha nem volt velem valami baj. Szóval csak csendesen!
Nem kaptam még olyan választ a kérdésemre, ami alapján dönthettem volna a jelentkezésemmel kapcsolatban, de egy időre a témát most amúgy is félre kell tennem. Átsiettem a konyhába. Egy kis edénykébe engedtem vizet, majd feltettem forrni. Próbáltam sietni, hisz ha már beszélgetés céljából hívtam meg Liu-t ne kelljen egyedül üldögélnie, de így is bele fog telni pár percbe, mire elkészülök. Fogtam egy kisebb tálcát, majd a poharakkal és a poháralátétekkel teli szekrényből előkerestem két bögrét magunknak. Ekkor jutott csak eszembe, hogy én bolond meg sem kérdeztem milyen teát szeretne. Nem mintha nagy választék lenne... Rossz szokásom; Ha ízlik egy étel vagy egy ital, akkor képes vagyok hetekig azon élni... A legutóbbi ilyen "felfedezettem" a cseresznyés tea volt. Én is meglepődtem rajta, mert a filteres teákat nem igen tartom valódi teának, de tényleg nagyon finom...úgyhogy elsősorban olyat tartok itthon. Abból viszont elég sokat. Az időt nem mértem, de 2-3 percig biztosan elszöszmötöltem a konyhában, míg végül sikerült visszatévednem a nappaliba egy tálcával, amin két bögre tea és egy kis tálkában kockacukor díszelgett. Idegenek szokásait nem ismerhetem, így nem tudhatom Liu hogyan szereti. Inkább legyen feleslegesen, minthogy ne legyen és kelljen. -Remélem nem várt sokat. - Jegyeztem meg halkan. Igyekeztem, hogy mielőbb végezzek, de nem tudom mennyire jött ez össze. A kanapé előtti asztalra helyeztem a tálcát. Ezután, mint aki jól végezte dolgát leültem a bútordarab másik végére. Így nem voltam se túl távol, se túl messze Liu-tól. -Ki az a Castor? - Eredetileg a gyermekmegőrzős munka felől akartam még kérdezgetni, de véletlen egész más csúszott ki a számon. Ez a szó, illetve név ugrott be teljesen random módon, ezzel egy egészen más kérdést hozva elő. Időnként előfordul, hogy számomra teljesen ismeretlen dolgok, személyek vagy események jelennek meg a kis buksimban, amihez nekem semmi közöm, de a környezetemben lévő személyekhez valami mód mégis kapcsolható. Most viszont más a helyzet, mert a név valahonnan ismerős, ellenben mégsem tudom kihez társítani. Ráadásul hangosan tettem fel a kérdést, aminek elég kínos végkifejlete is lehet. Nem szokásom ilyen nyíltan rákérdezni semmire. Pláne, ha az olyasmi, ami mégcsak szóba sem került. Az esetek többségében nem hozom szóba, hanem várok és a sors hozza úgy, hogy megtudom a választ. A kérdést egyébként őszinte kíváncsisággal tettem fel, ami csak rátett egy lapáttal. Ki vagyok én, hogy Liu-t az ismerőseiről faggassam? Jézusom... Pofátlanság a köbön! Alig ismerem néhány...perce. Maximum negyed órája! Megspóroltam neki a felháborodott kioktatást. Saját magamban rendeztem le mindent, s már most égett az arcomról a bőr, holott ő még meg sem szólalt. -...már ha szabad tudnom...bocsánat...Úristen... - Váltakoztak bennem az érzések. Nem tudtam, hogy először szégyelljem magam, vagy hülyének érezzem. Egy halk sóhaj kíséretében a homlokomat a bal kezemmel megtámasztottam, amivel előzőleg a lábamra könyököltem. Próbáltam még udvarias formában helyesebbé tenni a kérdést, de így csak még rosszabb lett. Hm... Oké, akkor témaváltás! Hirtelen felkaptam a fejem. Önfeledt mosolyt varázsolva az arcomra pillantottam fel Liu-ra. Bal kezemmel az egyik bögrére mutattam. -Cseresznyés tea. Remélem nem baj.
Nekem totál mindegy, most, hogy milyen tea, egy bögre üres forró víz is jól esne, csak legyen jó hozzá a társaság. Cukor nem kell bele, jó lesz üresen is. Érdekes az illata. Éppen megfogom a bögrét, és a kezembe veszem, a bal kezembe, mivel a jobbal nem tudok fogni, amikor felteszi a kérdést. Már a név említésétől is megrezzen a kezemben a bögre. Nem tűnik fel elsőre, hogy gond lenne. Castor a hotel igazgatója, szóval közismert, és én mondtam, hogy ott dolgozom, és most beszéltünk róla, hogy esetleg munkát vállalna. Mint leendő főnökére joggal lehet kíváncsi. De ahogyan zavarba jön, az azért gyanús. Persze furcsán tette fel a kérdést, és bizalmas információnak is minősülhet a dolog, de ettől még nem kéne ennyire kiakadni. Az érzetekről nem is beszélve, melyek már mióta kísértenek. - A teával minden rendben. - felelem, bár még nem kortyoltam bele. A hangsúlyon érződik, hogy más dolgokra viszont ez nem annyira igaz. - Trudence, honnan jött ez a név? Mért kérdeztél rá? Tessék, most akkor szeretném hallani, mi is a válasz. Nem szeretem, ha cicóznak velem. A napokban történtek óta egyre inkább nem szeretem. Inkább lerakom a teát vissza a helyére, mert nem akarom magamra önteni, ha mégis valami felzaklatna a válaszban. A nyakamon és a karomon lévő égési sérülés egyenlőre elég, nem kell több.
Bár meg sem kóstolta a teát, mégis örültem, mikor közölte; nincs vele gond. Az, ahogyan mondta már kevésbé nyerte el a tetszésemet. Miért érzem úgy, hogy egy ennél is kínosabb beszélgetés előtt állok? Már-már vicces, hogy most viszont felhagyott a magázással, amit a beszélgetésünk folyamán elszerettem volna érni, viszont nem egy ilyen téma mellett. -Hát csak...eszembe jutott. Gondoltam rákérdezek. - Finoman megvontam a vállam. Nem bonyolítom túl. Ez is lehetséges, nem? Valakinek eszébe jut egy személy és egy harmadik személyt kérdez róla... Kicsit fura, de ez van. Talán ő is lezárja ennyivel. -Talán baj? Mert nem azért kérdeztem... - Ártatlan őzike szemekkel pislogtam fel Liu-ra. Őszintén remélem, hogy vagy válaszol a kérdésemre, vagy pedig áttérünk egy másik témára. Venném a bátorságot és kérdeznék is, de hirtelen semmi sem jut az eszembe. Ilyen is csak most van! Jóformán egy ismeretlen emberrel beszélgetek, akiről semmit sem tudok és egyetlen egy kérdés sem fogalmazódik meg bennem.
Lehet, csak én vagyok túl paranoiás. Olvasta az újságban a cikket Castorról, és tudatosan nem jegyezte meg a nevet, de a hotel kapcsán mégis beugrott neki. Van ilyen ... - Nem, nem baj, csak meglepő volt. Castor de Luca a Holiday Hotel tulajdonosa, az én főnököm. Na, tessék, akkor megadtam neki a magyarázatot. De azért ő még nem adta meg nekem teljesen. - De ha csak úgy eszedbe jutott ez a név, s nem tudtad ki ő, akkor miért gondoltad, hogy én ismerem, és tudok neked válaszolni? Na, erre tessék csomót kötni! Mellesleg ilyen bonyolult dolgokat már nem tudok magázódva kérdezni, s ő már egy jó ideje tegez engem. Szóval hagyjuk a bájcsevejt, és térjünk rá a lényegibb dolgokra. De szívesen nekiszegezném a kérdést, hogy mégis, őrző-e vagy sem, de nem tehetem, hiszen ha nem az, akkor nem kérdezhetem meg. Ha meg az, és a bolondját járatja velem, akkor úgysem vallaná be. Ha így folytatjuk, a tea ki fog hűlni. De még nem akarok belekortyolni. Még nem ... még elébb ezt a választ megvárnám ...
A hozzászólást Liu Xiaobo Wu összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 29, 2012 8:24 pm-kor.
Kezdett átmenni a beszélgetésünk egyfajta hülyítős játékba, legalábbis én kezdtem nagyon úgy érezni. Nem is baj... Régen volt már ilyen és a legtöbbször én nyerek. Most sem hiszem, hogy másképp lenne. Már csak azért sem, mert Liu akarva-akaratlanul is megadta a nyerő ajtó kulcsát. Nincs már más dolgom, mint felhasználni. -Régebben biztosan hallottam a nevét és a hotel kapcsán beugrott. - Kezdtem el magyarázni szépen, mosolyogva a dolgokat. Ebből nem jöhetek ki rosszul, logikus. A vicces az, hogy eszembe se jutott volna ez, ha ő nem mondja. -Az pedig, hogy ott dolgozol nemrég hangzott el, úgyhogy volt egy olyan sejtésem, hogy ismered...vagyis reméltem, hogy ismered. Magamból indulok ki és én ismerem a főnököm, így arra gondoltam, hogy te is...szóval...érted. Érted, ugye? - A mondókám végére a kisebbfajta önbizalom áradat teljesen megszűnt bennem és saját magamat bizonytalanítottam el jórészt a ki sem ejtett mondataimmal. Akaratlanul is elgondolkoztam, hogy biztosan megállja e a helyét a magyarázatom és a bizonytalanságom azt hiszem a végén már igencsak kiütközött.
Nos, igen, biztos így van. - Igen, ismerem. - feleltem. Erről nem szeretnék többet mondani semmit. Bármit mondanék, vagy hazugság lenne, vagy illetlenség, vagy egyenesen árulás. Mert jót nem tudok róla mondani, az biztos. Most jön jól az a tea! Megfogom a csészét, és belekortyolok. Minden figyelmemet az italnak szentelem, legalábbis látszólag, és közben gőzerővel gondolkodom, hogy merre is tereljem a témát. Nem vagyok egy gyakorlott társalgó, és ebből eredően semmi az ég világon nem jut eszembe. Végül maradunk valami sablonnál. - És hogy sikerült megszokni az itteni klímát? Nekem ma úgy tűnt, még nem igazán érzed át, hová is cseppentél. Na, ez kissé szemrehányóan és tanárbácsisan hangzott, de hát nem én indultam neki Alaszkának egy szál bőrdzsekiben. A bögrével a kezemben dőlök hátra, és megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni, bár a sajgó hátam, és a lüktető törött ujjaim ezt erősen akadályozzák. Bár még mindig jobb, mint mosogatni, vagy krumplit hámozni.
Szerencsére Liu nem kívánta tovább ragozni a témát és megkönnyítve a dolgom ő hozott fel egy új témát. Bevallom, ezt sem tartom túlságosan jobbnak az eddiginél...de még mindig jobb, mint a semmi. Talán képzelődöm, viszont úgy érzem, mintha valamivel már oldottabb lenne a hangulat. Még egy szélesebb mosolyt is megengedtem magamnak. -A mai véletlen volt... Csak az udvarra készültem, hogy kiszellőztessem a fejem. Nem akartam annyira elcsatangolni. - Ennyit erről. Az én részemről legalábbis biztosan. Ha akarnám se tudnám hova ragozni. Talán jobb, ha én veszem át a kérdező szerepét. -És...hány éves vagy? - Tettem fel ismét egy kérdést, őszinte kíváncsisággal a hangomban, ami elég furcsán is hatott. Mikor visszahallottam magam... mintha egy tizenéves kislány kérdezte volna. Úgy is érzem most magam, de tényleg érdekel a beszélgetőpartnerem életkora. Máshogy pedig nem igen tudom megkérdezni. Feleslegesen nincs kedvem szépíteni és körülírni az érdeklődésem tárgyát.
Nos, mindenkivel megeshet, hogy kicsit szórakozottabb a kelleténél. Az a lényeg, hogy nem lett baj. De így már ez a téma sem az igazi. S lám, jön egy újabb kérdés. Kezdek rájönni, hogy nem is volt olyan jó ötlet ez a teázás, s hogy mért van az, hogy egy csomó farkas magányos, s emberi társa nem igen van. - Huszonnégy. Erre a kérdésre még elég könnyű válaszolni. Nekem még igen. Duncannek már hazudnia kéne. S most akkor merre tovább? Hölgyek korát tudakolni nem illik, szóval vissza nem kérdezhetek. Marad a teaivás. Az a pozitívum, hogy Castor, mint téma tovaúszott. Azért jöttem el, hogy megszabaduljak tőle, és az elmúlt napok emlékeitől. De lám, már megint rá gondolok. Hányszor fog még sárba tiporni? S ha legközelebb közeledne, s felemelne megint, mit teszek? Most is beugrottam neki, megnyíltam, s lám, mi lett a vége ... Ezt nem játsszuk többet el! Nem, nem jó ez a teázgatás, túl tág tered ad a gondolatoknak.
-Akkor még kicsi vagy! - Jelentettem ki egészen boldogan, bár ennek nem sok oka van. -Én már huszonhat vagyok. - Az irataimon mindenesetre ez a szám szerepel. A születési időmet nem, így a koromat sem tudhatom. Laurent találgatásából alakítottam így. Egy évet rátettem a tippjére, hogy mégse legyen teljesen igaza. Így viszont kissé öregnek érzem magam...ilyen az élet. -Finom a tea? - Kérdeztem rá hirtelen. Úgy terveztem, hogy én is teázni fogok Liu-val együtt, azonban kicsit sem éreztem magam szomjasnak. Még annyira sem, hogy pár kortyot leerőltessek a torkomon. Arra viszont kíváncsi voltam ízlik e annak, akinek készítettem. Szeretek ilyen apróságokkal másoknak örömet szerezni. Pláne, ha nem vesz el túl sok időt és energiát tőlem. Szívem szerint elkezdeném kérdezgetni a családjáról, de több okból sem fogom megtenni. Az egyik az, hogy csupa olyan kérdést tudnék csak feltenni, amire én nem akarnék vagy tudnék válaszolni...márpedig ha felteszek egy kérdést, akkor azt bármikor visszacímezheti nekem. A másik ok pedig az illem. Nem lenne helyénvaló, ha máris ilyen magánjellegű dolgokról kérdezném.
"Akkor még kicsi vagy!" Na, ez váratlanul jött. Megint megrezzent a kezemben a bögre, ha nem ittam volna le belőle, biztos kilötyög egy része. Mást sem hallok mostanában, minthogy én kicsi vagyok, kölyök, egy kis semmi, annak is csak silány utánzat ... de rohadtul elegem van már ebből! S aztán a folytatás ... merthogy ő már huszonhat? Egek! Két év ... Na, ez betett. Úgy kezdek el hangtalanul, kissé hisztérikusan nevetni, hogy most már tényleg kilötyög a tea, ami egyébként finom, de most már mindegy. Istenem! Huszonhat! Ő dörgöli az orrom alá, hogy kicsit, mert hét évvel idősebb? Amikor a többiek, akik nekem ezt mondják nem kettő, de kétszáz vagy még több évvel járnak előttem? Mire nagy nehezen vissza juttatom a bögrét a tálcára, már a fele a tartalmának a nadrágomon landolt. - Bo ... bocsánat ... - nyögöm ki, de ennél többre nem telik. Kínos, mert még ha abba bírnám annyira nevetést, akkor sem tudnám elmagyarázni, hogy mért is nevetek. Nem lehet. A nevetéstől még jobban fáj a hátam, ahogy rázkódik a testem, s csorognak a könnyeim. S nem bírom abbahagyni, még vagy egy teljes percig vagy még tovább, s mire végre csillapodok teljesen kimerültnek érzem magam. - Azt hiszem, most jobb ha megyek. - vonom le a következtetést, mert ezt nem lehet nagyon sehogy jóvá tenni.
Sokféle reakciót tudtam volna elképzelni a kijelentésemre, de a nevetés nem tartozott közéjük. Az ölembe csúsztatva a kezeim figyeltem Liu-t. Lehet, hogy az ő szemszögéből ez mulatságos. Nem tudhatom, hiszen fogalmam sincs róla miket élhetett át eddigi élete során. Pont ezért nem is kezdem el rögtön faggatni a nevetése okát. Elég hosszadalmas lenne, ha minden, a nagyvilágban átélt kis kalandját elmesélné most nekem. A nevetésében ugyan nem tudtam osztozni, de halvány mosolyt csalt az arcomra, mikor láttam, hogy a tea egy része a ruháján landolt. -Semmi baj, de ne gondold, hogy így el foglak engedni...vizesen. - Tetetett rosszallással ráztam meg a fejem, mintha csak egy kisfiúval beszélgetnék. -Hozok valami törlőrongyot. - Álltam fel, majd kiindultam ismét a konyhába. Utólag már nem is értem, hogy miért nem hoztam egyet alapból.
Na, már csak az kéne, hogy nekiálljon törölgetni!!! - Ne, ne fáradj! Nem kell! - tiltakozom, és már kezdem átkozni magam, amiért elfogadtam a meghívást a teára. De tényleg eléggé furán nézek ki így. És el tudom képzelni, mi lenne, ha a házból kilépve a nadrágom merevvé fagyna rajtam körülbelül fél perc alatt. Lehet, annyi se kéne. Amúgy Tru nagyon kedves, hogy nem háborodott fel az előbbi mutatványomon. Szörnyű, hogy ennyire nem tudok uralkodni magamon, és ki vagyok bukva. Még jó, hogy nem valami bosszantót mondott, már csak az kéne, hogy itt kiszőrösödjek, és balhézzak. Na, az lenne Castornak az igazi elégtétel, ha nélküle is bebuknék ... Nem, ezt semmiképpen sem engedhetem meg. De nem is tudom, mért merült fel ez egyáltalán, mint opció, amikor eddig is mindig legyűrtem a problémákat (egy esetet kivéve), és a farkasom most sokkal csendesebb és gyengébb, mint eddig bármikor? Na, szóval csak nyugi! Csendben megvárom, míg Tru behozza azt a törlőrongyot, de aztán kiveszem a kezéből, és nem hagyom, hogy leápoljon. Hogyisne ... - Köszönöm! És tényleg nagyon sajnálom, roppant neveletlenül viselkedtem.
Még csak a konyha ajtajában voltam, mikor hallottam Liu tiltakozását. Nem véve róla tudomást besétáltam a konyhába és felkaptam az első törlésre alkalmas rongydarabot, ami a kezem ügyébe került. Tapasztalataim szerint minél tovább várunk, annál inkább beivódik az anyagba a folyadék. Azt pedig egyikünk se szeretné. A törlővel a kezembe visszasiettem hozzá, de megálltam, mikor mellé értem. Bevallom, nagyon örültem, mikor elvette tőlem a rongyot, mert talán hozzá se mertem volna érni... Ha még a felsőjét önti le az úgy okés... de nem azt öntötte le és azt hiszem mind a ketten kínosan éreztük volna magunkat, ha én állok neki törölgetni a nadrágját. -Hagyd csak, Liu! Ez még nem olyan eget rengetően nagy bűn. - Mosolygok rá ismét kedvesen. Nem szeretném, ha ez miatt most elmenne...még akkor sem, ha helyenként igencsak akadozva megy közöttünk a beszélgetés. -Most inkább aranyos voltál, mint bosszantó. - Jegyzem meg vidáman. Ennyivel azonban nem értem be. Muszáj volt... Nem bírtam ki... Mosolyogva megsimogattam a fejét. Nem volt bennem semmi lekicsinylő vagy lenéző érzés...de egy pillanatra tényleg úgy éreztem, mintha már most elkezdtem volna a gyermekmegőrzési munkát.
Buksisimi? A fülem mögött nem akarja megvakarni? Kicsit furán nézek rá a tette után, nem mintha nem esett volna jól ... legszívesebben halkan nyüszítve kérnék még egy kis kényeztetést, mert tényleg el vagyok anyátlanodva. Éppen ezért nem jó, hogy megtette. Így most még jobban hiányzik. Hiába vagyok felnőtt egyrészről, ha a másik felem kölyök, és állandóan bántják. De leginkább megjegyzés és a vele ki nem mondott mögöttes tartalom az érdekes, ami hamar feledtette a kínjaimat, és előhozta helyette a kétségeket. - Most inkább? És mikor voltam inkább bosszantó? Na de most tényleg. Azért az elmúlt pár percben, amióta találkoztunk, csak nem voltam bunkó semmikor. Vagy igen? Ez nem olyan nagy bűn... mihez képest? Úgy vigasztal, mint aki pontosan tudja, hogy már nagyobb bűnöket is elkövetem. De mit? Vagy már megint csak én vagyok totál paranoiás? Kihez fordulhatnék, hogy erről beszéljek? Ki az, aki tudna nekem segíteni? Teljesen meg fogok zakkanni? Hogy találhatnám meg újra a lelki békémet? És ki ez a lány, és mit tud rólam, s főleg, mit akar tőlem?
Nem tett semmilyen megjegyzést, ami azt sugallta volna, hogy nem tetszett neki a kis jelenetsor, ahogy megsimogattam a fejecskéjét, aminek egy kicsit még örültem is. Van, aki ezt nem szereti. Ő remélem nem tartozik közéjük. -Hát... - Komolyan elgondolkozom a kérdésén. Nem gondoltam volna, hogy fennakad a mondatomon. -Azt csak úgy mondtam... Nyelvi akadályaim miatt néha rosszul, vagy félrefogalmazok, sajnálom. - Hazugsággal húztam ki magam. Anyanyelvemként tekintek a beszélt nyelvre. Eleinte persze voltak nehézségeim, de a kórházban a nővérek nagyon segítőkészek voltak és hamar belejöttem. A nyelvtanulás nálam valahogy nem probléma. Csak egy matematika példát ne tegyenek elém... -Ne hozzak hajszárítót? - Váltok témát. -Azzal normálisan is meg tudnád szárítani a nadrágod. - Viccből sem merem azt mondani, hogy vegye le a nadrágját és majd ráteszem a radiátorra, mert félek, hogy komolyan veszi. Annak se örülnék, ha ez miatt megijedne tőlem és annak se, ha komolyan elkezdene nekem vetkőzni...
- Igen, ez ismerős. Én is. - sóhajtok, és megnyugszom. Ez is csak paranoia. Ez is csak az. Nem célzott semmire, csak ő is nehezen birkózik a nyelvvel. Én meg idióta vagyok. És utálom Castor, akiért mostanában mindenben rosszindulatot látok, mert erről is ő tehet. - Nem, nem kell. Szerintem pár perc és megszárad magától is. Ha addig még nem teszed ki a szűröm ... bár nem vagyok valami jó társaság. Sajnálom. Visszaülök a kanapéra, de nem merem már a teát a kezembe venni. Témát sem tudok hirtelenjében, mert teljesen le vagyok blokkolva, és azon görcsölök, hogy ne csináljak megint valami baromságot. Különben is, én vagyok az, aki "megmentettem" őt, nehogy már ő tutujgasson aztán ... Pedig rám férne ... A következő teliholdkor, ami nincs is olyan messze, azt hiszem jól megvonyítom a holdat. Mást úgyse nagyon fogok tudni tenni. Kétlem, hogy rá tudnék állni rendesen a jobb első lábamra addigra, nemhogy futkorásszak.
Kezdőlap
