Csöppet se voltam nyugodt, hiszen Bennel tökéletesen összevesztünk és azóta se beszéltünk. Én nem kerestem őt, s ő se engem. Amíg pedig összeszedte a szükséges dolgokat én leléptem otthonról. Jobbnak láttam ezt, mint esetleg azt, hogy újra egymás torkának essünk. Szerintem már így is túl mélyen tapicskoltunk a mocsárban. Fogalmam nem volt arról, hogy mit kellene tennem, de úgy érezem, hogy jobb, ha távol maradok. Még akkor is, ha pocsék érzés volt. Ha szüksége lenne rám, vagy hiányoznék neki, akkor majd megkeres vagy hívni fog, esetleg üzenni, de napok múlva se történt semmi ilyen. Próbáltam helyre hozni a lakást, amennyire lehetett. Egyre többet jártam el futni, de az iskolából megint kimaradtam, vagy ha be is mentem, akkor se túlzottan fel az ottani dolgokat, így valószínűleg ezt már nem úszom meg és majd ismételhetek jövőre, de most még ez se hatott meg. Egyszerűen nem. Gyakran kimentem a temetőbe is, ahova Lucky-t temettem el. Fura dolog talán eltemetni így egy kutyust, de ő a családunk része volt. Friss virágot vittem mindig és neki öntöttem ki a lelkemet, ahogyan egykoron is tettem. Most pedig választ nem kaptam rá, ahogyan bújást se. Egyszerűen csak a fagyos szellő felelt. Pár napja üzentem Linn-nek is, ha van kedvük, akkor akár át is jöhetnének. Addig se leszek legalább egyedül. A nagytakarításban és renoválásban pedig sikeresen fel is sértetem a kézfejemet, illetve az alkaromat. Begyógyíthattam volna, de most rohadtul nem akartam használni azt, amivel megáldott az élet és amit annyi ideig gyakoroltam. Legalább ez fájt jelenleg és elnyomta kicsit a lelki fájdalmakat. Amikor üzent, hogy jönnek, akkor sietve vettem nasit, innivalót és valami normálisabb kaját is, hiszen kedvem nem volt főzni, enni meg még kevésbé. Túl üres volt a ház, s esély se volt arra, hogy Ben nélkül visszatérjen ide az élet. Egy kis sminket magamra kentem, hogy emberibb kinézetem legyen és annyira ne látszódjon, hogy nagy gáz van már megint. Amint pedig a csengő megszólalt, egyből ottteremtem, hogy ki is nyissam a bejárati ajtót. -Szia(sztok)! – szólaltam meg kedvesen és mosolyogva, s ha ott volt a kisfia is és engedte, akkor óvatosan elvettem tőle és egy apró puszit nyomtan neki is és Linn, a testvérem arcára is. Majd pedig beljebb terelgettem mindenkit. - Milyen volt az utazás? – hiszen tudtam jól, hogy Sage elvitte magával őket. S ezért mindig hálás leszek az őrzőtársamnak és azért is a sorsnak, hogy jó helyre költöztek be. -Esetleg kér(sz/tek) valamit? – pillantottam rá mosolyogva, még ha legszívesebben inkább eltűntem volna a földszínéről is, vagy inkább edzettem volna még bekötözött alkarral és kézfejjel is.
Az utóbbi heteket nem itt töltöttük Fairbanksben, egyébként nem bántam annyira, még nem sikerült úgysem a szívembe lopnia magát a helynek, de még reménykedem. Tudom jól, hogy az otthonnal kapcsolatban irreálisan magas elvárásaim vannak, de nem tehetek róla. Sajnos ilyen téren sem alakult olyan nagyon jól az életem. Nem is nagyon tartom valószínűnek, hogy valamire még képes lennék az otthon szót használni. Mikor Cali hívott, gondolkodás nélkül mondtam, hogy megyek szívesen bármikor, jobban mondva megyünk, hiszen Noel is jön velem, nélküle eszemben sincs menni sehová, főleg, hogy pont Cali az egyik, akire egyáltalán bízni merném, meg talán már Milly is ez a kategória, főleg, hogy még a testvéréhez is meghívott minket. Szóval meglehetősen jó viszony alakult ki közöttünk. Végül mára beszéltük meg a találkozást, bár én jöttem volna hamarabb is szívesen, de egyszerűen nem így alakult. Nem baj, ma végre átsétáltunk Noellel, mivel egész kellemesnek találtam az időt, nem autóval jöttünk. Nagyon szerettem egyébként a babakocsit tologatni, valahogy kellőképpen ellazított, kiváltképp akkor, amikor Noel édesdeden szundikált, és nem a karomban ringattam. Bár összességében is nagyon szerencsés voltam azt kell mondanom, mert elég ritkán akadt eddig alkalom arra, hogy nem aludt volna. Ez azonban aligha gátolhatott meg bennünket abban, hogy időre megérkezzünk, egyébként sem voltam késős típus, és most még azért sem kellett pluszban tovább kinn időzni, hogy elaludjon a kisfiam. Csengettem hát, aztán felvarázsoltam a lépcsőkön a kocsit, és Noel maradhatott az előszobában, nem akartam összemocskolni mindent, de mózeskosarat csatoltam rá, így levenni nem tudtam. Szőnyegre azért már nem mentem vele. - Szió! Hogy vagy? Jaj, de rég láttalak... Még egyszer bocsi, hogy csak így meglógtunk, de ritkán kapunk ilyen felajánlást. Persze már előtte is beszéltem vele erről, és úgy tűnt, nem haragszik. Remélhetőleg tényleg így is van, mert igazán nem szerettem volna megbántani. - Ohh, nagyon jó volt. Igaz, ilyen hosszan sem nyaraltam még úgymond. Mindenesetre remekül éreztem magam, és megismerhettük kicsit Atlantát. Valamiért annyira azért nem szerettem volna lelkesedni, talán valamiféle megérzés. Nem is tudom, egyszerűen csak nem tetszett valami, a kutyusát sem láttam sehol, és ilyenkor szerintem Bennek is itthon kellett volna lennie, de kérdezősködni nem fogok egyelőre. - Ha van valami gyümölcsleved, azt kérnék szépen, de megteszi nekem amúgy a sima víz is. Jesszusom, mi történt a kezeddel? Hozok inkább én magamnak. Indultam is arra, nem szerettem volna, ha sérülten fárad miattam.
Örültem annak, hogy Linn igent mondott a meghívásomra, de arról fogalmam sem volt, hogy mennyire volt jó ötlet, de már nem akartam lemondani. Meg majd játszom kicsit, hogy annyira nem is vagyok magam alatt, mint amúgy igen. Nem tarthat semmi se örökké, s ahogyan Ben és köztem se, de akkor se akartam elhinni azt, hogy ez lenne a vég. Igaz, hogy ennyire durván sose vesztünk még össze, s nem is hagytam ott a francba, de valahogy abban a helyzetben most az jött. Nem értettem, hogy mi történik velünk, de szerencsére volt időm mással lefoglalni magam. Helyre kellett hozni a lakást, vagy éppen futottam. Nem bírtam sokáig megmaradni ebben a házban és ha már kijavítottam a hibákat, akkor nem akartam én kárt tenni benne, elég volt, hogy a ház tett bennem, de még se érdekelt. Izgatottam vártam arra, hogy megérkezzenek, illetve nagyon örültem annak, hogy az egyik őrzőtársam segített abban, hogy a testvéremet elvigye a városból. Legalábbis számomra a szőke haj tulajdonosa olyan volt, mint egy testvér. A kishercege pedig a szemem fénye volt továbbra is. - Megvagyok, kicsit fáradtan. Ti? – kérdeztem vissza automatikusan, majd segítettem neki beljebb jutni, hogy utána kicsit megöleljem őt. – Semmi baj, az a lényeg, hogy nem amiatt kerültél, mert baj történt. – pillantottam rá mosolyogva. Tényleg nem bántam, sőt részben én szerettem volna, ha elmegy innét. - Ezt örömmel hallom, hogy jól érezted magad, mesélj miket láttatok? S jól gondolom, hogy az új lakótársaddal mentetek? Vagy egy régi ismerős hívott meg? – kérdeztem meg tőle úgy, mintha fogalmam se lenne. Nem akarok senkit se lebuktatni, hogy esetleg más is van a háttérben. Nem kellene belevonni ezekbe a dolgokba, néha a tudatlanság áldás, míg a tudás átok. - Persze van, ha jól rémlik, akkor van barack és eper is. – jegyeztem meg egy kisebb gondolkodás után, majd elindultam a konyhába. – Csak egy kisebb felújítási baleset. Semmi komoly. – rántottam meg a vállaimat. Voltak már ennél rosszabb sérüléseim is, vagy állandó lila foltjaim, de most valahogy ez tényleg nem érdekelt, hogy a tenyerem és az alkarom egy része eléggé szar állapotban volt. – Nem kell… - kezdtem volna bele, mire már kiszolgálta magát. – Tényleg semmi bajom nincs, ez csak egy kis karcolás. – füllentettem, még ha a kötözés nem is erről tanúskodott. - Hogy tetszik eddig ez a vidék? – kérdeztem meg tőle mosolyogva, miközben leültem az egyik székre.
- Ohh, mi szuperül, csudi jót aludtunk éjszaka, és úgy láttam, a hosszú távollét után is ismerős a környék Noelnek. Ez azért kicsit meglepett, hisz még alig múlt fél éves, de persze lehet csak én nem vagyok képben, és már bőven észlelnie kell maga körül a külvilág változásait. Én nem vagyok olyan mami, aki naphosszat az internetet lesné, hogy mindent jól csinál-e, nem is aggódok túl semmit, fejlődik, ahogy fejlődik, és kész. Én ugyan sem siettetni, sem visszafogni nem fogom. - Mi baj történt volna? Vonom fel a szemöldököm, azért alapvetően nem úgy álltam a világhoz még a történtek ellenére is, hogy esetleg baj történhet, mert hittem abban, hogy olyankor bevonzzuk a rossz dolgokat. Bár velem megtörtént a világ legnagyobb csodája a kisfiam képében, és most már mondhatni minden tökéletes. Legalábbis már jó ideje így érzem, pláne mióta Calihoz is visszataláltam. - Hú, hát csak hogy a legjobbakat említsem, megnéztük a Georgia Akváriumot, ami egyszerűen lenyűgöző volt, aztán kihagyhatatlan a Martin Luther King emlékére hoztak létre, és ott van a sírja is, illetve, hú, az olimpiai park is lenyűhöző volt, meg a Woodruff Arts Center sem maradhatott ki. Sejtheted, Noel mennyire élvezte… Egyébként igen, a lakótársammal mentünk, az ő névérénél szálltunk meg. Azt nem ragoznám, hogy eleinte nagyon úgy tűnt, hogy szegény semmit sem tud az érkezésünkről, de mentségére legyen mondva, mégis felöltötte a háziasszony szerepét és nem hajtott el bennünket. - A barack tökéletes lesz. Noha időközben eljutok oda, hogy inkább magamat szolgálom ki a keze miatt. Jellemzően semmiségnek tünteti fel, de azért nekem nem annak néz ki, hacsak nem vitte túlzásba a kötözést. - Tényleg? Mit újítottatok fel? Megnézhetem? Imádom az újdonságokat. Eszembe sem jut, hogy kamuzna, velem is fordult már elő, hogy rácsaptam a kalapáccsal az ujjamra, hát ott aztán volt ordítás meg sírás-rívás. - Nem baj, nekem meg nincs karikagyűrű az ujjamon, hogy leessen. Mosolyogtam azért, bár aggódtam érte, és reméltem, tényleg nem komoly, bármi is legyen a bekötözött kezével. - Nos, eddig szinte csak havasan láttuk, ami szép, de gondolom egy egész télen keresztül már szörnyen sok az embernek. Egyébként olyan kellemesen nyugisnak gondolom, jól érzem magam, és az sem zavar, hogy alapvetően nem történik semmi. Hiszem én, ugyebár…
- Ez jót jelent, nem? Mármint azt, hogy szeret itt lenni és kíváncsi a világra is, vagy tévednék? – szólaltam meg lelkesen, mert hiába fájt a babám elvesztése, attól még örültem nagyon is Noelnek és a Linnek is. Velük lehetett még inkább teljesebb az életem, még akkor is, ha majd egyszer beköszönt az az idő, amikor örökre el kell tűnnöm az életükből, hiszen egy idő után eléggé nehéz lenne megválaszolni azt, hogy rajtam miért nincsenek olyan ráncok, mint kellene. - Sok mindent lehet hallani sajnos a hírekben. – kapcsolok egyből, hogy ő nem is tud a Vörös Holdról, mégis miként tudhatna? Ő nem beavatott, de szerencsére ez hihetően hangzik, mert ez tényleg így van. – Mostanában sok a betörés, rablás, vagy éppen a fegyveres támadás. Mintha csak az emberek kifordultak volna önmagukból. – mondom ezt pont én, aki harcos, s egész könnyedén bánik a legtöbb fegyverrel, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy ők biztonságban legyenek. Ami részben itt megadatott, ahogyan a lakótársán keresztül is, míg másrészt itt talán nagyobb a veszély, mint szabadna… Mosolyogva hallgatom azt, amit mesél és jó látni a mosolyt az arcán. Biztos vagyok abban, hogy remekül érezte magát, s az én arcomon is megjelenik a mosoly, ami csak neki köszönhető. S még inkább elfojtom azt az érzést, hogy megfordult a fejemben az, hogy hazaköltözöm, és itt hagyok mindent. Miatta nem léptem meg eddig, hiszen talán már sose lesz ez a ház olyan, amilyennek tervezve volt és egyedül semmi kedvem tovább maradni… Csak bólintok, de mielőtt ténylegesen inni is adhatnék megjelenik az aggódás és beleelőz a dologban. Pedig ez csak egy vágás, lehetne rosszabb is… Oké, fáj, nem is kicsit, de akkor se fogom használni az erőt, amivel rendelkezünk. Nem és kész, talán túl makacs vagyok, de ez van. - A garázsba vezető ajtó tört ripityára, meg a konyha-nappali szakaszban adta be a kulcsot egy-két dolog. Annyira nem volt nagy felújítás, de még ebben is sikerült bénáznom. – mosolyodom el, mert inkább arra nem térnék ki, hogy egy kisebb dühroham is kitört rajtam a fájdalmam közepette, amiatt ami történt köztem és Ben között és nem túlzottan voltam óvatos. - Esetleg lenne kedved elmenni velem valamikor asztalt nézni? Arra is szükség lenne, mert sehogy se tudtam megszerelni már. – jegyzem meg egy kisebb vállrándítás közepette. - Valóban kicsit sok tud lenni, de ha nagyobb lesz Noel, akkor ő szerintem egész télen élvezni fogja. Majd nem lehet kirángatni belőle és örülök annak, hogy megszerettétek ezt a helyet. – mondom őszintén, arra pedig, hogy nem történik semmi inkább nem reagálok. Ő nem tudhatja, hogy mi zajlik itt és ez így van helyén, mert ha másképpen lenne, akkor én tekerném ki annak az illetőnek a nyakát, aki belerángatta őt. - Lenne kedved esetleg valamikor elmenni kicsit túrázni? Addig valaki biztosan vigyázna Noelre, legalább kis időt együtt tölthetnénk. S találtál már barátokat, esetleg fura alakokhoz volt szerencséd? – kérdezem tőle kíváncsian, miközben magamnak is töltök az italból.
- Igen, biztosan, rosszat legalábbis semmiképp. Én csak örülök, hogy jól érzi magát, nem szívesen mennék el innen, ha már itt vagy. Mosolyodtam el, bevallom, nem kifejezetten rajongok azért a gondolatért, hogy megint költöznöm kelljen, bármilyen okból kifolyólag is, mert Noelt sem szeretném állandóan egyik helyről a másikra cibálni, másrészt pedig már ismerősöm sem maradt, akinek a környékén esetleg megállapodhatnék, s teljesen új életet sem szándékozom kezdeni. - Nem nézek tévét, vagy hallgatok rádiót, szóval az ilyesmi nálam süket fülekre lel. Azt mondod, ennyire aggasztó lenne a helyzet? Azért ez egy egész picit riasztó, de azért még mindig nem voltam mindenért aggódó típus, elvégre semmi értelme olyan miatt, ami lehet, soha nem is fog megtörténni. Úgy elfelejtenénk élni, ez pedig semmiképpen sem jó. - De fura, amikor itt laktam, semminek sem volt baja. Nézelődöm kifelé a konyhaajtón, látszik, hogy némileg értetlenül állok a hallottak előtt, de ki tudja, lehet, hogy időközben olyasvalakivé vált, aki nem bírja a régi dolgokat, vagy ha valami már egy picit megcsorbult, esetleg Ben maximalista, fogalmam sincs róla. - Persze, mehetünk bármikor, maximum Noel átalussza, úgyis ki kell használni, amíg ilyen jó az alvókája, mert ki tudja, meddig tart. Valami határozottan nem tetszik, és egyelőre fogalmam sincs, hogy mi az, csak így rákérdezni meg butaság lenne, talán nem is válaszolna, vagy bolondnak nézne, hogy mit aggódom, amikor nincs min. - Ebben én sem kételkedem, gyerekkoromban imádtam a havat. Sőt, szerintem minden gyerek így van ezzel. Az mellékes, hogy én magam jó eséllyel meg fogok fagyni, de a kisfiamért egészen könnyedén meghoznám ezt az áldozatot is, de ez gondolom minden anyukánál így van. - Mennyi időre gondoltál, mert egy délutánt szívesen áttúrázom veled, de több naposra már nem igazán merészkednék el. Egy-két étkezésnyi időre még rá merném bízni másra, van annyi tejem szerencsére, hogy lefejjem, többre viszont nem lenne szívem magára hagyni, meg nekem is borzasztóan hiányozna. - Millyvel nagyon jóba lettünk, és találkoztam egy lánnyal is, akivel korábban chaten beszélgettünk, ő is szimpatikus volt. Csak nem bírom ki, muszáj megkérdeznem, mert nem szabadulok valamiféle kellemetlen érzéstől, márpedig, ha valami baja van, arról nagyon szeretnék tudni. - Ben a kutyusodat sétáltatja, vagy merre vannak? Ésszerűnek hangzik, legalábbis ez az egyetlen megoldás, ami eszembe jut a hollétükkel kapcsolatosan.
- Ezt örömmel hallom, mert nem engednélek el könnyedén, hiszen örülök annak, hogy itt vagy és szükségem is van az én csodálatos testvérkémre, barátnőmre. – szólaltam meg mosolyogva, hiszen még mindig fogalmam sem volt arról, hogy milyen titkok lappanganak a háttérben. Ő volt a legjobb barátom, a családomhoz tartozott, hiszen úgy tekintettem rá, ahogyan egytestvérre szokás. - Rosszabb, mint amikor mi voltunk gyerekek, de nem akarom a frászt hozni rád. – remélem nem tettem meg túlzottan, hiszen nem állt szándékomban, inkább csak terelni akartam a dologgal kapcsolatban. – De itt vagyunk mi Noelnek, így semmi baja nem fog esni! – jelentem ki határozottan, mert nem fogom hagyni, hogy bárki bántsa őket, ahogyan azt se, hogy esetleg ebbe az őrült világba belerángassák, mert azt tuti, hogy rendesen fenékbe billentem. - Azóta jó pár hónap eltelt, meg néha történnek balesetek is. – jegyzem meg egy vállrándítás közepette, hiszen nem túlzottan akarom ezt boncolgatni. Olyan dolgok történtek itt, amiről jobb, ha nem tud. Én pedig tartani fogom a számat, még ha néha baromi nehéz is. - Akkor ezek szerint még mindig remek alvó? Éjszaka se nagyon hangoskodó? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy miként is van Noel, meg milyen egy baba. Nekem nem volt lehetőségem rá, de majd egyszer talán, hiszen még bőven előttem áll az élet, így mindegy is. Addig pedig kibabázok magam Noellel, amikor tudom. - Igen, meg néha még a felnőttként is tovább imádják. – jegyzem meg egy apró mosollyal az arcomon, hiszen én még mindig tudok benne akár önfeledten hülyülni, de hát nem nőhet fel mindenki. Ben például szerintem sose fog igazán. - Szerintem egy délután tökéletesen jó lenne, meg ha van kedved, akkor pár napra szívesen bevállalom azt, hogy vigyázok rá. Annyira nehéz csak nem lehet. – ha farkasokkal harcba tudtam szállni, akkor remélhetőleg nem pont egy kisgyerek fog kifogni rajtam. Maximum majd Abigailt felkeresem, hiszen múltkor is segített, illetve neki is nem rég született egy kislánya. Biztosan tud majd segíteni, ha gond lenne, de talán Linn-re is ráférne egy kis kimenő az újdonsült barátaival. - Ezt örömmel hallom, hogy találtál barátokat itt, remélem, hogy még fogsz. Sok remek arc él erre felé. – mosolyodtam el, hiszen tényleg sok olyan élt, akikkel ki lehet jönni könnyedén. Még akkor is, ha esetleg emiatt hazudnunk is kell, hiszen az ő lakótársa is őrző volt, de ez most nem is lényeges. A kérdését hallva egy pillanatra nagyot nyelek, hiszen mindig is remek érzéke volt ahhoz, hogy pont olyat kérdezzen, amiről nem könnyű beszélnem. - Nem. – felelem kurtán, majd a hajamba túrok. – Luckyt baleset érte és meghalt, Ben pedig pár napja elköltözött… elméletileg rövid időre. – erről valahogy képtelen lennék hazudni, de nem nézek ekkor már. Nem könnyű kimondani, hiszen még magam se nagyon tudom kezelni az új helyzetet…
Csak mosolyogtam, bár minden alkalommal, amikor a testvér szó elhagyta ajkait, összeszorult némileg a szívem. Szerettem volna, hogyha tudja, tényleg, de nem tehettem meg vele, hogy lerombolom a benne élő apaképet. Ezt diktálta a lelkiismeretem. Az én életemet tönkretette azzal, hogy kettős játékot űzött, de azt nem fogom hagyni, hogy vele is megtegye, jobb így. Legalább úgy éli le az életét, hogy sosem csalódott igazán az apjában. Minden lánynak ez járna. Mivel velem megesett, tudom, milyen érzés, és nem áll szándékomban kitenni ennek. - Azt hiszem, illene akkor tájékozódnom a sajtóból, hol is kell vigyáznom. – A kattant nővel a játszótéren szintén nem ijesztgettem senkit, azóta is kísért mondjuk. Idegen karjában látni a gyermekünket engedély nélkül szörnyen ijesztő, legalábbis én úgy éltem meg, és azóta is felriadok néha azt álmodva, hogy elveszik tőlem a kisfiamat. - Nem, egyelőre még mindig igencsak jól alszik, szerintem jobban, mint én, de még a fogai nem indultak el, bár lassan talán már eljutunk oda, és nem lesz ilyen csendes. – Aztán ki tudja, elvileg ez is más minden gyerkőcnél, lehet, hogy én Noellel megfogtam az isten lábát, és maga lesz a nyugalom szobra. - Aranyos vagy, hogy felajánlod, de nincs senki, mármint rajtad és Millyn kívül, akikkel elmennék pár napra bárhová. Vele meg most jöttünk vissza. Férfi meg jó ideig úgysem lesz az életemben, nem mintha gyerekestül kerülgetnének, sőt, sokkal inkább nem teszik. – Nem is bánom, elég volt nekem, hogy az exem bántalmazott, és egyszer úgy megvert, hogy kórházba kerültem, eszemben sincs még egy darabig férfihez közeledni, na, nem mintha olyan rosszul esne, ha valakivel olykor összebújhatnék, de mégis ki lenne az, aki gyerekkel együtt hajlandó lenne elfogadni? - Biztosan, bár ismersz, nehezen megy nekem ez a barátkozás dolog, meg úgy am blokk bárkinek a közel engedése. – Nem is nagyon szoktam erőltetni, de mivel egy pár hónapossal vagyok itthon, elég nehéz ingerektől hemzsegő közegbe keveredni. A játszótér abszolút nem tartozik ebbe a kategóriába szerintem. Oó, a hajába túrásból már sejtem, hogy valami nagyon nem kerek a kérdésem kapcsán, és mikor meghallom, hogy mi történt, szabályosan lesápadok, nos, ebbe tényleg nagyon durván beleszaladtam. - Jesszusom, nagyon sajnálom. – Szegény Lucky… gondolom így is épp elég nehéz lehet, szóval nem boncolgatom túlzottan a témát. - Hogyhogy elköltözött, mi történt? Összevesztetek? – Pillantok rá, és úgy tűnik, meglehetősen bántja a dolog, mert nem is akar rám nézni. Jesszus, én meg vígan kirándultam Atlantában…
Előbb vagy utóbb minden titok kiderül, ezt már egész jól megtanultam az élettől. Így várható volt, hogy sokáig nem fogom tudni eltitkolni azt se, hogy mennyire üresen áll a ház, míg az életem másik részét viszont sikerült és remélhetőleg így is fog maradni. Viszonoztam a mosolyát, még akkor is, ha legszívesebben most valahol máshol lettem volna, talán a világvégén… egyedül… De azt is tudtam, hogy nem dughatom örökké a fejemet homokba és előbb vagy utóbb engednem kell azt, hogy újra szép lassan minden visszaálljon a normális kerékvágásba, s ebben ki lehetne jobb segítség, mint ő? Ő fontos volt számomra és szerettem is vele tölteni az idő, hiszen egyszerre volt legjobb barát és testvér az én szemeimben. - Vagy inkább lehet nem, mert így sokkal nyugodtabb vagy. Na, meg ez a város nem is olyan hatalmas, hogy csak úgy bármi történhessen. – mosolyodtam el barátságosan és biztatóan. Mintha csak menteni szeretném azt, amit picit elszúrtam. Nem akarom azt, hogy a négy fal között ragadjon Noel-el. Biztos nem lesz semmi baj, hiszen miért is lenne? Itt vigyázunk egymásra, s ha egy farkas őrültéséget akarna tenni, azt tuti, hogy nem köszönné meg. - Valami baj van, hogy mostanában nem alszol jól? – pillantottam rá aggódva, hiszen okkal nem szokott tudni aludni az ember. Így talán annyira nem volt meglepő, hogy egyből ezzel a kérdéssel indítottam. – Reméljük, hogy azt se fogja annyira rosszul viselni. Azt hallottam, hogy vannak olyan babák, akik szerencsésebb olyan téren is. – gondolkoztam hangosan, mert valahol tényleg ezt olvastam, de hogy hol… Na, azt már nem tudom. - Ne becsült alá magad. Ki tudja, lehet, hogy van valaki, csak még nem vetted észre. – mosoly ott bujkál az arcomon. – Másrészt, meg akkor itt lenne az ideje annak, hogy barátokra tegyél szert, esetleg megismerj másokat. Hidd el jót fog tenni neked is egy kis pihenő, vagy akár nevezhetjük kimenőnek is. – nem fogom megenni Noel-t, ahogyan azt is tudom, hogy nem sok ideje lehet magára, vagyis sejtem, így érthető, hogy szívesen bevállalnám. Meg talán nekem is jót fog tenni egy kis babázás, még ha fáj is az, hogy a sajátomat elveszítettem, de túl kell egyszer ténylegesen azon is jutnom, már ha ez egyáltalán lehetséges. Hamarosan pedig tökéletesen betrafál a kérdésével, én pedig próbálok is mondani valamit, meg nem is. Nem mondhatok el mindent, de azért valamit még ő is tudhat. – Köszönöm! – pillantottam rá szomorúan, majd inkább felálltam és töltöttem magamnak újra italt. – Igen, eléggé csúnyán összevesztünk és ő jobbnak látta azt, ha inkább elsétál és egyedül lesz kicsit, vagy valami ilyesmi. Igazából nem tudom, hiszen azóta nem is beszéltünk. Azt se tudnám, hogy mit mondanék neki. – dühös voltam rá, ugyanakkor túl sok kétely és félelem lappangott bennem ilyen téren.
- Remélem, mert nem szeretném megbánni, hogy ideköltöztem, mondjuk, ezt sosem fogom, hiszen itt laksz te is, de nem lenne nyugtalanító, ha mindenféle borzalmas dolog történne errefelé. – Csóválom meg a fejem, oké, kicsit most tényleg rám jött a para, de bízom benne, hogy nem kell megtapasztalnom a város sötétebbik oldalát, már, ha nem csak ijesztgetés az egész, bár Calinak nem szokása fölöslegesen rám hozni a frászt. - Nem, igazából semmi bajom sincs, fogalmam sincs, miért nem. Biztos csak most jön ki rajtam az éles váltás az éltemben, de én nem aggódom miatta, majd elmúlik. – Legyintek, nem hiszek abban, hogy bármiféle komolyabb bajom lehetne, makk egészséges voltam mindig, talán csak a feszültség, ötletem sincs, talán Cali miatt, sokszor tudtam, hogy valami baja van, és most is úgy érzem, hogy nem teljesen őszinte velem. Igaz, ezért aligha húzhatnám fel az orrom, hiszen én sem vagyok az, szóval nem sérelmezhetem az esetében sem. - Igen, én is hallottam, hogy vannak, akik meg sem érzik, mások meg végigszenvedik. Szurkoljunk az első verzióért, szegény Milly tutira kiakadna, ha állandóan sírna Noel. – Amilyen jó baba volt eddig, azt hiszem, én is nagyon meg tudnám szenvedni a dolgot, szóval nagyon szorítok, hogy ne így legyen. - Ugyan már, hol lenne? Játszótéri apukákat ismerek csak gyerekkel, meglehetősen csúnya dolog lenne megtenni egy másik anyukával, egyedülálló apukákat pedig nem ismerek, milyen ideális lenne… Neki is poronty, nekem is, két elveszett lélek egymásra talál… Na ezekben én nem hiszek. – Rázom meg a fejem, ha valami, hát naiv kislány sosem voltam, apám… apánk árulása után abszolút két lábbal álltam a földön, igaz, még így is sikerült belefutnom abba a helyzetbe, hogy egy erőszakos pasiba szerettem bele. - Nem szeretném rád testálni, csak hogy én szórakozhassak… ez milyen már, mintha kihasználnálak vagy valami. – Ugyanakkor, az is eszembe jut, hogy feldolgozás szempontjából neki is jót tenne a dolog, szóval talán mégiscsak bele kellene mennem. - Na jó… de ha bármi van, szólsz, és szaladok haza. – Ha más nem, beülök egyedül egy moziba, nekem az is elég kellemes kikapcsolódás lenne, vagy elmegyek úszni egyet, bármi hasonlóra vevő lennék, ami azt illeti… Még egy pár órás séta babakocsi tologatás nélkül is jó lenne. - Nem is tudom, mondjuk azt, hogy szereted, hiányzik, és nem akarod elveszíteni? Már, hogyha így van, ha nincs… akkor is csak az igazat, jobb elbúcsúzni, minthogy még tovább bántsátok esetlegesen egymást, bár nekem nem úgy tűnt, míg itt laktam, hogy így állnának a dolgok. – Kissé tanácstalan voltam, hisz sok dolgot nem tudtam róluk, szóval jobb lenne, ha nem mondanék véleményt, de ez kiszaladt, vissza már nem szívhatom.
- Szerintem emiatt nem kell aggódnod, hogy borzalmas dolgok történnének erre felé. Mármint én nem tapasztaltam semmi ilyet se, s ahogyan láttam más édesanyák se aggodnak emiatt, vagyis elég nyugodtnak tűntek, amikor láttam őket a városban. – jó ez részben elég nagy hazugság volt, de életem eme részéről mindig hazudtam, azok után pedig, hogy született egy kisfia még inkább hazudnom kell erről, mivel nem akarom őt ebbe belevonni. Elég, ha én tudom, hogy mik zajlanak a békésnek tűnő színfalak mögött. - Remélem, hogy tényleg ennyiről van szó, de remélem tudod, hogy ha bármi van, akkor mindig szívesen meghallgatlak és segítek, ahogyan tudok. – pillantottam rá komolyan, de testvéri szeretettel. Fontos volt számomra, talán túlzottan is. Mindig is szerettem volna testvért, de sose kaptam meg az élettől, míg nem végül megismertem őt. Barátok lettünk, majd elválaszthatatlanok, mint két testvér. S ez szerintem sose fog változni. Magam sem tudom, hogy miként fogok eltűnni, ha eljön annak az ideje, hiszen én sokkal lassabban fogok vénülni, mint ő és egy idő után ez feltűnő lesz, de ezzel ráérek majd akkor foglalkozni… - Lehet, bár már volt szerencsém hozzá, mármint Millyhez. Igazán kedves teremtésnek tűnik, s nem hiszem, hogy nagyon kiakadna. Meg annyi csodaszer van már, hogy biztosan meg fogjuk oldani. – mosolyodom el biztatóan, hiszen ha nagygáz lenne, akkor szerintem beszélnék Abigail-el is, vagy Nonó-val, hogy esetleg nem tudnának-e valamit adni szegény Linnéknek, hogy ne legyen akkor baj abból, hogy jön a foga. Bár Abi lehet annyiból szerencsésebb lenne, hogy ő gyógyító, Nonó meg patikus, igazából lehet majd mind a kettőt felkeresem emiatt is, ha eljön az ideje. - Látom a rózsaszínködből már kinőttél. – kuncogom el picit a dolgot, hiszen igazán aranyosan fogalmazott, de végül komolyságot erőltetek magamra. – Lehet, hogy nem lenne fair, meg nem is vagy olyan, de azért szerintem ebben a városban is biztosan szaladgálnak szingli pasik. – pillantok rá biztatóan, majd egy pillanatra körbe pillantok. – Csak lehet, hogy kicsit majd nyitottabbnak kellene lenned ilyen téren? Mármint megértem, hogy nem könnyű, de hidd el, hogy még te is lehetsz boldog olyan téren is, ha hagyod. – s ha engedi, akkor kicsit meg is szeretgetem amolyan testvérien. - Miért is lenne olyan, mintha kihasználnál? Én ajánlottam fel, ne butáskodj, de … - kezdenék bele, hogy nem muszáj csak egy ötlet volt, amikor is azért változik kicsit a véleménye. – Rendben van, de hidd el nem lesz semmi baj. Vigyázni fogok rá. Akár még Ben-nel is kikapcsolódhattok kicsit, régebben is jól kijöttetek, meg amennyi hülyeséget tud néha csinálni lehet kicsit téged is kiszakítana a hétköznapokból. – dobom fel ezt is ötletnek, hiszen ők is jóban voltak régebben és néha együtt lógtak. ÉN ezt sose bántam. Legalább a számomra két fontos személy jól kijön egymással, én ennek csak örülni tudok. - Persze, hogy szeretem Linn. Nagyon is szeretem, még ha esetleg néha nem is úgy tűnik mostanában. Fontos számomra, de valahogy még se tudok csak úgy most odamenni és beszélni vele. Nem tudom, hogy mi a baj velem, talán csak kell egy kis idő, hiszen annyi minden történt már ebben a házban, velünk, amióta idejöttünk. – én tényleg nem tudtam most odamenni és nem értettem, hogy miért, mert azt is tudtam, ah tényleg véglegesen elsétálna, akkor abba vélhetően eléggé összeroppannék. Még akkor is, ha nem mondanám magam annyira gyenge egyéniségnek se. Ő túl fontos számomra, ahogyan Linn is.
Legyintettem, mert nem gondoltam ám, hogy olyannyira problémás lehetne egyébként az élet errefelé. Legalábbis addig biztosan nem fogok problémázni ilyesmin, ameddig nem jutok el arra a szintre, hogy saját bőrömön tapasztaljak valami tragikusat. Az emberek egyébként is hajlamosak azt hinni, hogy vele nem történhetnek olyan szörnyűségek, mint amilyenekről a hírek szólnak. Sokan tévednek, míg vannak, akikkel soha életükben nem történik semmi komoly. - Hát, ha bármi másról van esetleg szó, arról én sem tudok egyelőre, de ha leesik a tantusz esetlegesen, úgyis szólok. Különösképpen semmi gond nincs az életembe, az lenne gáz, ha felbukkanna az exem, de ő meg olyan sötét szegény, hogy úgysem jut el addig agyban, hogy tényleg övé a gyerek. – Fogalmam sincs, mit tennék, mennyire merném a fiam közelébe engedni, elismerném apjaként, mert bármelyik apasági teszt kimutatná, ugyanakkor nem szeretném, hogy a közelében legyen valaha is. - Csodálatos csaj, én nagyon hamar megszerettem, pedig tudod, mennyire nehezen megy nekem az ilyesmi. Örülök, hogy megleltem a hirdetését, és hogy nem zavarta a baba, sőt, mivel óvónő, még jó tanácsokkal is szolgálhat. – Remek döntés volt a részemről, annyi szent, és szerintem soha nem is fogom megbánni. - És… legyen igazad. Vagy egyszerűen csak ne fájjon neki, hogy bármilyen csodaszer kelljen. – Elvégre, anyaként a lehető legkevesebb fájdalmat kívánnám a kisbabámnak, ebbe a fogzás okozta szenvedés is beletartozik. - Fogalmazzunk inkább úgy, hogy kivertek belőle. – Jacob gondoskodott arról, hogy ne foglalkozzak ilyen téren a férfiakkal, mert nem biztos, hogy megéri még egyszer a szívemre hallgatnom, hogy esetlegesen ismételten pofára essek. - Biztos, de kötve hiszem, hogy a szingli pasik pont arra vágynak, hogy egy kisbabás nővel kezdjenek. Meg hát, valljuk be, egyelőre még én sem szeretnék férfi közelbe kerülni ilyen téren, nemes egyszerűséggel félek, hogy rossz vége lenne. – Egyszer majd nyilván elmúlik ez az érzés is, de ez nem olyasmi, ami két perc alatt megeshetne, és nem is sürgetem, mert… miért is tenném. - Egyelőre Noelről szól az életem, időm sem lenne másra, nem is erőltetném, ha kialakul, majd kialakul, de miért is keresném szánt szándékkal, nincs is hol vagy milyen apropóból, egyszerűen most úgysem férne bele. – Tudom én, hogy az érzések ilyen téren nem válogatnak, de valljuk be, egyszerűen nem forgolódom olyan helyeken, ahol az ilyesmi megvalósulhatna. Nem is zavar, ha eljön majd az ideje, már ha egyáltalán lesz ilyen még az életemben, jöjjön villámcsapásszerűen, helyet követelve magát az életembe, nem tervszerűen. - Persze, találkozzak Bennel most, hogy lehet szakítotok, hát, mit ne mondjak, nem ez a legfantasztikusabb ötleted azért. – Öltök rá nyelvet szemtelenkedve. Bírom én Bent szó se róla, de ettől függetlenül nem tudom elképzelni, hogy addig vele találkozzak, amíg ilyen a helyzet közöttük, lévén, ha választani kellene, nyilván csakis Cali jöhet szóba. Sok mindent még nem tudok a dologról, ha haragban váltak el, akkor nem kifejezetten gondolnám jó ötletnek. - Lehet, hogy kell egy kis idő, csak… Cali, nehogy túl sokat várj büszkeségből, vagy akármiből, hogy aztán elveszítsd. Nem éri meg. De egyáltalán min tudtatok ennyire összeveszni? – Ezt nem is tudom felfogni, a szememben Ben valahogy sokkal nyugodtabb léleknek tűnt, akit nehéz kihozni a sodrából, lehetséges, hogy rosszul tudom, mindenesetre azért kíváncsi vagyok, mit mond erre a barátnőm.
- Nem hiszem, hogy lenne bátorsága eljönni ide, meg jobb is neki, ha nem teszi meg, mert az se érdekelne, hogy ő a gyerekapja. – Linn pontosan tudja, hogy jó harcos vagyok, hiszen így ismertük meg egymást, de azt még ő se sejtheti, hogy annál azért többet tudok és nem lennék rest bemutatni azon a személyen, aki egykoron bántotta őt. Nem érdekel, hogy ő a gyerek apja, mert akkor is inkább maradjon távol. Nem fogom hagyni, hogy bántsa őket újra, hiszen most már itt vagyok és meg fogom védeni a számomra fontosakat. Mosolyogva hallgatom azt, amit mesél és közbe néha-néha bólintok, hogy figyelek. – Örülök annak, hogy így gondolod és remélem nem is fog változni. – mondjuk nem hiszem, hogy Milly megváltozna ilyen téren. Nem sokat beszélgettem vele, de szerencsére ő nem akart maradni a Vörös Hold idejére, s még Linn-t is magával vitte, így a hálám örökké üldözni fogja. S tényleg szerencsés lehetett a testvérkém, amiért őt fogta ki magam mellé. – Elhiszem, hogy azt kívánod, de sajnos erről nem mi döntünk, hanem az életet író személyek. – pillantok rá kissé reménykedően, hiszen én se kívánom azt, hogy szenvednie kelljen szegény Noelnek, de majd eldől mi lesz, addig úgy se tehetünk semmit se. - Elhiszem, hogy félsz és nem is azt mondom, hogy vesd rá magad minden szembe jövő férfira, aki kicsit is tetszik neked, mert tényleg nem ezt akartam sugallni. – szólalok meg egy kisebb habozás után, amikor befejezte a mondandóját. – Inkább csak arra utaltam, hogy ne zárkózz el teljesen, mert nem minden férfi idióta vadbarom, aki abban leli örömét, hogy nőket bánthat. Elhiszem, hogy sokat sérültél, de azt se szeretném, ha miatt egy részedet totálisan bezárnád, mert hidd el, hogy még vannak csodák és az élet szolgálhat meglepetéssel. – néha kegyes, néha pedig eléggé kegyetlen meglepetéssel. De azt már megtanultam, hogy nem szabad feladni, még ha én majdnem fel is adtam, viszont szerencsére Ben kitartott mellettem, most meg… Inkább nem akarok abba belegondolni, hogy esetleg többé nem jön haza, mert az nem történhet meg. Mindenki vitatkozik néha… - Engem nem zavarna, hiszen sose kérném azt, hogy miattam ne beszéljetek bármi is lesz ennek a vége, de attól én még nem akarom ennyire borúsan látni a dolgokat. – szakítás… Tény, hogy az én fejemben is előjött ez a lehetőség is, de aztán sietve is hessegettem el, mert hinni akartam abban, hogy vagyunk annyira erősek, hogy túl fogjuk ezt is élni, ahogyan a korábban történteket is túl éltük. – Nem hiszem, hogy büszkeségből tenném. Inkább csak tanácstalan vagyok és valami jelre várok. Áhh, valami apróságból indult, majd jött az égzendülés. – mondom egy lemondó sóhaj keretében, hiszen részben igazat is mondok, de a teljes igazságot még se mondhatom el szegénynek, pedig annyival könnyebb lenne, de nem szabad…. több ok miatt se…
- Ugyan én is valószínűtlennek tartom, de Cali, nem szeretném, hogyha emiatt bajba kerülnél. Ha jön, azt majd elintézem jogilag. – Különösképpen nem aggódom emiatt egyébként sem, sok minden, van, ami ellene fordítható, nincs az a bíróság, aki akár a láthatási jogot is megadná neki. Elég csak megnézni, mit tett velem, ott van feketén-fehéren. - Őszintén szólva, meglepődnék, hogyha ez változna, elvégre, az embereknek nem szokásuk csak úgy egyik pillanatról a másikra megváltozni. Hibái meg mindenkinek vannak, akkor sem akadnék ki, ha kiderülne, nem tökéletes, lévén senki sem az. – Nem, határozottan nem gondolnám, hogy ez a veszély fenyeget, hála az égnek, kellemetlen lenne, ha új lakhelyet kellene keresnem. - Na igen, mindenesetre úgyis mindent meg fogok tenni, hogy minél kevésbé fájjon, ha már fáj. – Nyilván az élet velejárója, hogy szükségünk van fogakra, ki kell nőnie valamikor, és talán jobb, ha minél hamarabb megtörténik, ugyanakkor pokoli lehet, ha valaki nem tud segíteni a kisbabáján. - Héh, hé, hát sosem mondtam olyat, hogy minden férfi idióta vadbarom. Tudom jól, oké? Nem gondolom azt, hogy soha nem lesz már közöm senkihez, de egyelőre határozottan nem férne bele az életembe, és még túlságosan is friss az egész. Egy év már eltelt, és jól haladok, nem szaladok ki a világból a férfiak miatt, de egyelőre nekem nagyon is jó úgy, hogy Noel az egyetlen férfi az életemben. – Mosolyodok el, nem is mozdulok ki, szóval még csak villámcsapásként sem érhet valami lélekgyógyító románc, de komolyan gondoltam, hogy nekem jó így. - Nyilván nem, nem is feltételeztem, de én nem tudnék úgy vele lenni, hogy tudom, fáj a szíved érte. Ez egyszerűen túl bonyolult. Mindenesetre, azért nagyon reménykedem benne, hogy újra egymásra találtok. – Mosolyodom el, bízom benne, mert szeretem őket együtt, édesek, és visszaadják a reményt, hogy tényleg létezik ilyesmi. - Sosem értettem, ilyenkor miért kell minden korábbi sérelmet a másikhoz vágni. Ráadásul hogyan fajult odáig, hogy elmenjen, és ne mondjuk valami kellemesebb módon vezessétek le a feszültséget? – Vonom fel a szemöldököm, talán mindkettejükre ráférne egy jó kis fejmosás, de hát felnőttek, maguknak kell az ilyesmit helyrehozni, nem pedig nekem beleavatkozni. Elég felnőttek hozzá véleményem szerint, hogy megtegyék, szóval biztosan sikerülni fog. - Egyébként, ha fenékbe rúglak, az elég hathatós jel lenne? Mégiscsak Benről beszélünk, imád… és bármennyire is legyél a legjobb barátnőm, élek a gyanúval, hogy te hamarabb hajlamos vagy a másikba harapni, mint ő. – Nézek rá komolyan, ne legyen igazam, inkább haragudjon meg rám, és ne az legyen, hogy valamit ilyen mértékben túlreagált. - Túl sok minden történt mostanában… és azt hiszem, még mindig nem engedted el a gyermeketek kezét. Komolyan beszélnünk kellene róla, talán te azt hiszed, hogy ehhez az egészhez semmi köze, de az elfojtott érzések és indulatok mocskos dolgokra képesek.
Szavaira csak sietve bólintottam, mert jobbnak láttam azt, ha nem mondok semmit se. Nem akarom Linn-t se megijeszteni, másrészt meg nem hiszem, hogy egy pasi azzal akarna rendőrségre menni, hogy egy vékonyka lány így elintézte. Mégis kihinné el? Hamarabb hinnék el azt, hogy önvédelem volt, meg őrzők mindenhol vannak, ahogyan az őrsön. Tény, hogy vélhetően akkor megütném a bokám Will-nél, de vállalnám még ezt is. Mindenki néha hibázhat. - Igen, valójában. Senki se tökéletes. Itt az élő példa. – nyújtom ki rá a nyelvemet játékosan, miközben magamra mutatok, hiszen én se vagyok az és sose leszek. Másrészt meg amennyire utáltam régebben hazudni, most annyira készülök ebbe a helyzetbe és ezen nem változtathatok. – Reméljük, hogy ez egy új kezdett számodra és egy szebb jövőre most kezdődik el. Eddig itt jó dolgok történtek veled, nem? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen eddig semmi olyat nem mondott, ami miatt aggódnom kellene. Nagyon reménykedek abban, hogy itt tényleg jó dolgok tömkelege fogja őt megtalálni. Amikor sietve megszólal és kissé talán úgy, mint egy hurrikán, akkor picit hátrahőkölök és még a kezemet is feltartom, hogy én nem akartam semmi rosszat se mondani. Hallgatom azt, amit mond és néha egy aprót bólintok, hogy figyelek rá, de a világért se szakítanám félbe. Amikor pedig a végére ér, akkor egy aprót sóhajtok. – Én nem így értettem, nem akartam semmi ilyet se rád erőltetni. Sajnálom. – hallgattam el egy-két pillanatra, hiszen nem akartam ilyen ostobaságon esetleg összekapni vele, meg ránk nem is volt jellemző. – S elhiszem, hogy Noel a legkedvesebb férfi jelenleg az életedben. Szerintem ez így van rendben, s remélem, hogy sokáig is fog maradni. – feleltem végül neki mosollyal az arcomon, hiszen ha jönnie kell és ő készen áll, akkor úgy is vélhetően jönni fog az a férfi, aki majd leveszi a lábáról. S ha itt történik meg ez a dolog, akkor remélhetőleg még rajta is tudom tartani a szememet, így gond se lesz. - Köszönöm, aranyos vagy. – pillantottam rá hálásan, hiszen bármi is fog történni, akkor se akarom, hogy esetleg miattam ne találkozzanak többé. Ők barátok, én pedig ezt tiszteletben tartanám minden körülmények között is, még akkor is, ha esetleg néha roppantmód nehéz lenne. – Jó kérdés. Tudod, néha lecsap a hurrikán és mire észbe kapsz, addigra már csak romok vannak. – rántottam meg tanácstalanul a vállaimat, hiszen arról még se mesélhetek neki, hogy pontosan amiatt történt, ami miatt valójában Millyvel elhagyták a várost. A kijelentésére kérdőn pillantok rá, s egy apró kuncogás hagyja el az ajkaimat. - Ezek szerint én jobban tűzről pattant lennék? – kérdeztem tőle játékosan, majd egy apró sóhaj újra kiszökött ajkaim között. – Vélhetően igazad van, de most ez másabb volt. Sose vitatkoztunk ennyire még, s ez kicsit megrémiszt. – vallom be a dolgot, majd pedig sietve menekülök az italomba, hogy legalább addigra se tudjak semmit se mondani. - Mégis mit mondhatnék arról? Nem kellett volna annak történnie, de az egész az én hibám…. – s végül a hangom elcsuklik, én pedig lerogyok az egyik székre, hiszen ez volt az igazság. Magamat hibáztattam és ezen ennyi hónap se segített…
- Jobbára. Azért volt, hogy a frász kerülgetett, mondjuk mikor az az idegen nő kivette a babakocsiból a kisfiamat kérdés nélkül. Összességében egyébként tényleg pozitív benyomásaim vannak. – Az említett esetre inkább nem is gondolok, szörnyen kikészültem tőle akkor, és nem szeretném megint megelevenedni látni magam előtt. - Nem kell sajnálnod, csak… ez szerintem majd jön, ha jönnie kell, ha meg nem, hát istenem, megvagyok nélkülük. – Nem haragszom én rá, talán a hirtelenségem is csak annak köszönhető, hogy nem alszom eleget mostanában, de egyébként semmi bajom, szóval nem is értem. Egyszerűen csak nem szívlelem, ha meg akarják nekem mondani, hogyan éljem az életem. Cali csak jót akar, ebben biztos vagyok, de tényleg nem érzem szükségét egy férfinak. A gyermekemnek nagyobb szüksége lenne apára, de azok nem teremnek minden bokorban, nem minden férfi képes ezt a szerepet magáévá tenni sajnos. - Hát, nem tudom, ennyire még azért nem akasztott ki senki. – Ahogy kimondom, már tudom is, hogy nem igaz, mert apánknak sikerült ezt elérnie, de ezt nem vallhatom be neki, mert akkor mással is elő kellene hozakodnom, ellenben nem vagyok abban biztos, hogy ennek valaha eljön majd az ideje. Nem akarom tőle elvenni az édesapját, hisz neki ott volt, azt a kapcsolatot önzőség lenne beszennyezni azért, mert nekem viszont nem volt ott, és mert az én anyámat tönkretette. - Ehhez kétség sem férhet. – Vigyorodom el, nem mondom, hogy én nem tudok a sarkamra állni, és egy-egy bulin elereszteni a hajam, de inkább békésebb természet vagyok, és nem lángolok könnyedén, akár apróságról, akár komoly dologról van szó. - Ezen én is csodálkozom, Benről el sem tudom képzelni, hogy bármin is vitatkozzon bárkivel. Nagyon elharapódzhattak a dolgaitok. Őszintén sajnálom. – Harapom be az ajkaimat, aggódom értük, szeretném, ha képesek lennének rendezni ezt az egészet, de egyelőre nem úgy tűnik, mintha kilátásban lenne. Remélem, tévedek. - Hééé… miért lenne a te hibád? – Leguggoltam a földre a szék előtt, hogy térdeire simítva kezeimet nézzek fel az arcába, és ily módon hallgassam, igaz, csak akkor, ha hajlandó beszélni… Nem tudom, mi történt egészen konkrétan, így nem mondhatom, hogy semmiről sem tehetett, ennél azért szeretem sokkal jobban körbejárni a dolgokat.
- Kivette valaki Noelt? Miért nem mondtad korábban? – pillantottam rá kissé érthetetlenül Linnre, mert tényleg nem értettem, hogy ezt az aprócska „tényt” miért nem mondta nekem. Nem buktam ki, inkább csak nem értettem, hiszen tudja jól, hogy megvédeném őt és nem akarom azt, hogy valami őrült esetleg túl sokat szaglásszon körülötte. Meg ha talán adna valami pontosabb leírást, akkor lehet, hogy tudnám is, hogy kiről lehet szó. – Pontosan miként nézett ki? – kérdezem meg tőle kíváncsian, mert most elég sok kóbor is szaladgált erre. Legalább jobb lesz rájuk jobban figyelni. - Ez igaz, s általában pont akkor, amikor nem várod vagy nem kutatód. – értettem vele egyet, hiszen Bennel is ez volt a helyzet. Ott se terveztem előre el azt, hogy be fogok pasizni vagy bármi más, de aztán mégis megtörtént, mint a villámcsapás. Eléggé váratlan volt, de egyáltalán nem bánom, ahhoz képest se, hogy amióta ideköltöztünk azóta azért sokkal többet kapunk is össze, de még kitartottunk egymás mellett, remélem, hogy ez így is fog maradni, mert nehéz lenne elképzelni azt, hogy külön utakon járunk. Nem is akarok erre gondolni, muszáj pozitívnak maradnom vagy megőrülök. Szavaira csak bólintok, hiszen tényleg mindig is nyugodtabb természet volt, vagyis bulizni azt nagyon is tudott, de sose volt annyira temperamentumos, mint mondjuk én. – Talán csak minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, s hidd el, hogy én is nagyon remélem, hogy sikerül helyrehozni a dolgokat. Nem akarok arra gondolni, hogy ennek vége szakadhat egyszer csak. – mondom egy apró, de annál inkább aggódó sóhaj keretében. – Köszönöm. – örülök annak, hogy itt van mellettem, s mostanában nem mindig jó passzban talál meg. Emiatt pedig sajnálom őt, míg végül egy-két szó elő nem tőr és én pedig egyre inkább tudom magamat tartani, hiszen a könnyeim is könnyedén buknak elő. A kérdését hallom, de talán mégis percek telnek el addig, mire képes vagyok megszólalni. – Ha hamarabb rájövök arra, hogy babát várok, akkor talán most itt lehetne velünk, vagy legalábbis hamarosan. – nem volt kedvem most fejben utána számolni, hogy pontosan hol is járnánk. Attól még inkább fájt volna. – Talán, ha nem edzettem volna, akkor most… - akkor most egy boldog család lennénk, akit néha egy-egy baba sírása zavarja meg. Természetesen, ha ez bekövetkezett volna, akkor vélhetően most már nem is itt élnénk, hiszen harcos vagyok, őrző, s másrészt meg ez a vidék eléggé veszélyes… Vélhetően csak el kellene engednem, de még se tudom…
- Nem tudom, valahogy túlságosan felzaklatott az egész, és nem bírtam még róla beszélni. Ráadásul a nő szerint túlreagáltam. De most komolyan, ha te lehajolsz, hogy bekösd a cipőd, és valaki közben kiveszi a gyerkőcödet a babakocsiból, nem akadnál ki? Jaj… bocsánat, nem akartalak ilyen szinten sem belekeverni. Azt hiszem, azért sem szerettem volna elmondani. – Vakarom meg zavartan a tarkóm. Nekem legalább él a gyerekem, neki ez nem adatott meg, általában nagyon figyelek arra, hogy ne vigyem túlzásba előtte a gyerekem iránti rajongásomat, de az aggodalom azért más. - Öhm… ez miért számít? Nem ismerhetsz mindenkit a városban. Egyébként szőke hajú, kék szemű, amúgy egész bájos nő, nem nézné ki belőle az ember, hogy ilyesmit csinál, de szerintem tutira be volt szívva, meg alig akarta visszaadni Noelt. Többet nem is figyeltem meg belőle, túlságosan rettegtem, hogy nem adja vissza a fiamat. – Hiába akarom magam elé idézni, valahogy nem megy, vélhetőleg az agyam szándékosan zárja ki róla a képet, mert eszemben sincs a jövőben valaha újra látni. - És utána még volt képe felajánlani, hogy szívesen vigyáz a gyerekre. Nem is értem. – Még a legjobb barátnőmre sem hagytam soha egyedül, nemhogy egy vadidegenre, azért ez nem így megy szerintem. Vagy itt valamiképp nagyon furán működik a világ. - Egyiket sem teszem, szóval akkor elvileg bármikor becsaphat a ménkű. – Bár inkább ne csapjon, abszolút nem vágyom rá, sem most, sem máskor, nemes egyszerűséggel nem érdekel a szerelem, csak a kisfiamra szeretnék koncentrálni, és így is teszek, nekem jó most egyedül csak vele, s ki tudja, hol találnék olyan férfit, akinek gyermekestül kellenék. Szóval, ha nem keresem, nem is fáj, ha sosem jön el, ilyen egyszerű. - Szerintem együtt fogtok megöregedni, szóval tuti, hogy nem lesz vége… – A fejemet is rá merném tenni, már csak azért is, mert ha Cali így áll hozzá, akkor bizonyára tenni fog érte ő maga is, ha ugyan Ben nem előzi meg, hogy ne így érjen véget a történetük. Jobban mondva véget se érjen. Én őszintén szurkolok nekik, s szerintem sikerrel is fognak járni. Babával is lehet bármikor próbálkozni. A könnyeit látván összeszorul a szívem, s ha engedi, magamhoz is húzom, hogy átöleljem. Tudom, hogy ez nagyon kemény téma nála, de még mindig nem tudom a teljes igazságot, és így segíteni sem tudok igazán. - Úristen, Chloe, ne mondj ilyeneket. Nem hibáztathatod magadat… Engem összevert az idióta exem, és közben már terhes voltam, de Noel megmaradt. Ez biztos, hogy nem ezen múlt. – Csóválom a fejemet, jesszus, szegény drágám, mennyire össze lehet törve lelkileg. Finoman simogatom a haját, még puszit is adok a halántékára, azt kívánom, bár elvehetném a fájdalmát, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. - Chloe, szívem, mássz fel az internetre, nézd meg, hány sportoló mozog szinte a terhessége utolsó pillanatáig. Nem az edzések miatt van, ha annyitól elment a babátok, akkor nem volt elég erős, és ez az, amiről senki sem tehet. Megeshet, hogy így volt megírva, mint egy próba, egy erős kapcsolaté, vagy épp felkészítés a jövőre, vagy… hogy te erősödj meg. Más, mint az enyém, mert én meg biztos kapcsolat nélkül lettem anyuka. Egyik sem könnyű, de tudod mit? Erős csajok vagyunk mi, átvészelünk mindent, pláne, ha együtt vagyunk. – Szorongattam meg, és csak remélni mertem, hogy egyszer valóban képes lesz hinni abban, hogy ez az egész nem miatta történt így. Lehet valaki bármennyire is óvatos, tragédiák akkor is történhetnek.
- Ha nem szalad el és esetleg sírt volna a gyermekem, akkor vélhetően annyira nem. Vannak olyan nők, akiknek nem lehet gyerekük és nem akarnak rosszat. Biztosan ő se akart, ha nem bántott egyikötöket se, meg nem is rabolta el. – jegyzem meg komolyan, az utolsó mondatára meg inkább nem reagálok, mert ha ez így megy tovább szerintem, akkor kivételesen most első alkalommal minden szó nélkül lehet elfutok, mert most úgy érzem, hogy megfulladok a veszteség állandó eszembe jutatásától, meg amiatt is, ami most köztünk zajlik Bennel. Úgy érzem, hogy most kivételesen nem vagyok erős és anyát akarom. Még akkor is, ha ez képtelenség. – Szemmel láthatóan nem bántotta őt, s vissza is adta minden külső beavatkozás nélkül. S csak azért kérdeztem, mert vannak ismerőseim a rendőrségen, ha gondolod, akkor utánanézetek, hátha valaki valamit tud. De én inkább csak egy elkeseredett anyára, vagy nőre tudok gondolni abból, amit elmondtál. – rántom meg a vállaimat. Lehet, hogy másképpen gondolnám, ha az én gyerekemről lenne szó, de Noel is eléggé fontos számomra és nem akarom, hogy baja essen. De persze mindenki másabban reagál és nem akarok semmit se erőltetni, hiszen nem én voltam ott, így nem is akarok okoskodni, ezért is inkább csak a saját véleményemet mondtam el. - Rendben van, s én is reménykedem, hogy nem fog többé beütni a ménkű. – elsősorban rá gondoltam, de kicsit talán magamra is, mert ha ez így fog menni, akkor nem tudom, hogy mi lesz. Eddig erősnek gondoltam magam, aki képe mindent feldolgozni, de ez valahogyan most nem megy. Talán túl sokáig fetrengtem abban a mocsárban, magam sem tudom. Fura, hogy még Dyr is eltűnt, de hát farkas. Pedig ő volt az, akinek köszönhetően elkezdtem kimászni a mocsárból, de most úgy érzem magam, mintha újból ott lennék és nem látom sehogy se a menekülőt. Nem tudom, hogy miért érzem ezt, de erősnek kell lennem, s muszáj azt is mutatnom, még ha legbelül igazából darabokból állok. - Majd eldől. – mert ha Alignak jövőre is megtalál minket, akkor ki tudja, hogy tényleg lesz-e együtt megöregedés. Meg néha nem elegendő az se, hogy mi mit szeretnénk, ha a természet közbe szól. S jelenleg még ha boldognak is mutattam magam a korábbi időszakban, akkor is csak egy maszk volt, mert belül szenvedek. - Talán, mert te megérdemelted azt, hogy gyermeked legyen, én viszont nem. Talán okkal veszítem el azokat, akik fontosak számomra. S ha nem az én hibám lenne, akkor mégis kié? Ha nem lennék ennyire őrült, ha nem lenne a mindenem a harcművészetek, akkor talán most is velünk lenne. Ben pedig boldog apa lenne, nem pedig egy megfosztott férfi… – mondom továbbra is szipogva, s valahogyan a szavai se tudnak megnyugtatni. Végül lassan felállok, de közben úgy érzem, mint aki nem kap levegőt. Nem omolhatok össze teljesen. Nem az nem lehetséges, pláne nem előtte. – Én.. – de nem fejezem be, hanem egyszerűen csak kirohanok a házból. Érzem, ahogyan a könnyeim egyre inkább záporozni kezdenek, de nem érdekel. A lábaim visznek egyenesen az erdőbe, hogy ott aztán a földre roskadjak ismét. Nem tudom, hogy mi történik, hogy miért érzem ennyire nyomasztónak most a dolgokat. Nem akartam elrohanni, de mégis megtettem. Sose tettem ilyet korábban, de most mégis úgy teszek talán, mint aki mindennek hátat akarna fordítani, mert nem találja a helyét sehol. Ha pedig sikerült kicsit összekaparnom magam, akkor pedig Lucky sírjához is elmentem és ott maradtam egészen addig, amíg az álarcot vissza nem tudtam pakolni az arcomra.
|| Köszönöm a játékot, de most részemről ez egy záró lenne! Majd folyt. köv. jöhet valamikor. ^^
Azt hiszem, kár volt elmondanom. Mármint, az egy dolog, hogy az a nő nem nekem adott igazat, nyilván a helyében én sem úgy tettem volna, az meg egy másik, hogy még a legjobb barátnőm is egy ismeretlen mellé áll az én véleményemmel szemben. Kezdem ufónak érezni magam, holott nem tettem mást, mint a gyermekemet féltettem egy vad idegentől. Mindegy, nem ragozom, csak megcsóválom a fejem az utánanézés kapcsán, nem jelentettem fel a nőt, és nem is állt szándékomban, hisz végül nem történt szerencsére semmi. Az már sokkal inkább felzaklat jelen pillanatban, hogy Cali szemmel láthatólag nagyon is magát okolja az egész miatt. Egyszerűen lefagyok attól, amit mond, nem is értem ebben a szent minutumban, hogy hol van az a lány, akit én Caliban megismertem, és mikor lett ennyire önmarcangoló. Sok mindent mondhatnék a szavaira, de lehetőségem nem nagyon van rá, illetve, úgy fest, amit sikerül mondanom, az nem igazán ver gyökeret a fejében, és továbbra is makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy csakis ő tehet erről az egészről. Szeretném ölelni, és addig szorítani, míg ki nem zokogja magát a karjaim között, hisz tudom én, hogy közel sem lehet mindig, mindenki erős, de erre már nincs lehetőségem, mert elrohan. Az első lendületemmel szaladnék utána, de ahogy elfutok a babakocsi mellett, belém hasít a bizonyosság, hogy nem tehetem. Basszus… Végül remegő kézzel, meglehetősen felzaklatottan csukom be az ajtót, mert… nem hagyhatom itt őrizetlenül a házat, illetőleg a kulcsot sem vinném el, mert akkor Cali nem tudna visszajönni. Így hát egyelőre maradtam, annyi különbséggel, hogy Noelt kivettem a babakocsiból, és beköltöztünk a nappaliba, de az teljesen biztos, hogy addig egy szemhunyásnyit sem aludtam, amíg Cali nem jött vissza, amikor végül megtette, nem zaklattam kérdésekkel, kéretlen tanácsokkal, semmit sem jelentő szavakkal, egyszerűen csak adtam egy puszit az arcára, és megöleltem. Az is a gyógyulásra lépés útja, ha legalább magunk előtt beismerjük a probléma gyökerét… Én bizakodtam, tudtam, hogy végtelenül erős barátnőm van, és előbb-utóbb megbirkózik ezzel az egésszel… Ha hagyja, segítek, ha nem, akkor csak a háttérből leszek képes szurkolni.
Kezdőlap
Majd folyt. köv. jöhet valamikor. ^^ 
