Eléggé fura volt, hogy nem volt itt apa és Ev se. Szerettem volna, ha a Karácsonyt velük is eltölthetem, de ugyanakkor nem utaztam volna egyedül haza, hiszen Ben is a család része volt és tudom, hogy pár napnál többet nem bírtam volna ki nélküle. Illetve ez volt az első közös karácsonyunk, így nem is akartam elrontani a dolgot. Igyekeztem mindenből kivenni a részemet, hiszen végre egész jól rendeződtek a dolgok. Ben tényleg mindent megtett azért, hogy segítsen végre kimászni a depresszióból, persze az edzések is segítettek benne. Jó volt újra edzeni, fejleszteni a tudásomat, illetve az izmaimat is újra mozgásba hozni. Meg még azt is ki kellett találnom, hogy mit vegyek neki karácsonyra. Vettem neki két mozijegyet az új Star Wars-ra, hiszen sokszor hallottam azt, hogy mennyire szeretné megnézni. Természetesen mással is elmehet, nem muszáj velem. De gondoltam társaságban jobb lesz, mint egyedül. Kapott egy üveg italt a kedvencéből, meg a korábbi részeit a filmnek díszcsomagolásban sok-sok extrákkal. Ez biztos amolyan fanoknak tökéletes. Örültem az edzőruhának, de a nyakláncon igazán meglepődtem. Nyakába vetettem magamat és tényleg nem számítottam ilyen nagy ajándékra. Meg eleve tudom, hogy ilyenkor még rosszabb neki, hiszen most van a születésnapom is, de sose vártam el azt, hogy emiatt extra ajándékot kapjak. Az számított, hogy végre együtt lehettünk. Meglepődtem azon is, hogy belement az edzésbe, így kicsit átalakítottuk a nappalit és mehet is. Természetesen igyekeztem óvatos és nőies lenni, hiszen simán két vállra fektethettem volna, vagy nagyobb kárt is tudtam volna beletenni, hiszen ő főként a mágiában volt otthon, én pedig a harcban. Mondhatni ilyen értelemben én viseltem a gatyát otthon. Mosolyogva figyeltem, ahogyan kicsit már elpilledt, majd a szavai hallatára egy kisebb nevetés hagyta el az ajkaimat és kicsit még a fejemet is megráztam. – Talán inkább azt kellene figyelned, hogy mit kell kivédened és nem pedig a formás popomat. – kacsintottam rá játékosan. – Na, gyere nagyfiú. – tettem hozzá egy kisebb mosoly keretében, majd felé nyújtottam a kezemet, és ha elfogadta, akkor segítettem neki felállni. – Mehet? – kérdeztem, s ha igen volt a válasz, akkor lassan megmutattam neki az egyik mozdulatot, majd pedig hagytam, hogy ő fogjon magához úgy, ahogyan mutattam, mintha ő lenne a támadó, majd a következő pillanatban egyszerűen a lábam és a kezeim, illetve a testsúlyom bevetésével kiszabadultam. – Látod, nem is nagy ördöngösség.
Az első karácsonyunk volt pusztán csak a mostani, de remélem, hogy nem az utolsó. Abban már biztos vagyok, hogy Calit nem akarom elengedni magam mellől. Átvészeltem vele egy nagyon nehéz időszakot, még néha én is csak mondogattam magamnak, hogy ezt miként tudom megcsinálni, de sikerült. Ha ezt sikerült úgymond túlélnünk, akkor szerintem minden mást is képesek lennénk. Én legalábbis mindig mellette fogok állni, történjék bármi. Ami pedig az apját illeti… Egyszer szükséges lesz, ha más nem, legalább tűzszünetet kötnünk. Kétlem, hogy bármikor is jó kapcsolatban fogunk lenni, egyikünknek sincs ez érdekében. Nekem legalábbis nagyon nem. Szeretem Calit, és emiatt sajnálom is, hogy ilyen az apja és a barátja közti viszony. De hát vannak emberek, akik nem jönnek ki egymással, még ha próbálkoznak is. Annyi a mi helyzetünkben a különbség, hogy itt egyik fél sem próbál nyitni. Maximum csak akkor, látszatból, ha Cali kéri. De igen… nem fogom elengedni magam mellől, még ha ennek a feltétele az is, hogy az apjával úgy-ahogy megbékéljünk. Viszont az meg még távol van, hogy a kapcsolatunk a következő szintre lépjen. Nem mintha nem szeretném őt, viszont még nem hinném, hogy készen állnék arra. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő. - Ennyi szerencsénk legyen, ha betörnek hozzánk, hogy ők is inkább a szépségedtől kiesnek a szerepükből. - Mondom neki mosolyogva, és a kezét megfogva álltam fel a kanapé karfájáról. Csak bólintok arra, hogy mehet-e, aztán pedig folytathatjuk is az egészet. Csinálom, amit mond, a szavaira viszont csak felnevetek. - Ja… annak, aki már évek óta csinálja. Na de elég újat tanultunk már. Most a régieket vegyük át. Ott volt az a guillotine fojtás, vagy hogy hívják. És ne kíméld magad, mint a gyakorlásnál. – A neveket nem biztos, hogy meg tudom jegyezni, mármint mindet nem. Ismerem még a Nelsonokat, de hát arról szerintem mindenki hallott már a világon. Ha nem is feltétlen tudja, hogy mi az. Most itt az a lényeg, hogy ő tanítson nekem önvédelmet, így az előbbi és néhány korábbi kivételével általában ő a támadó, én pedig, aki védekezik. Most is felvesszük a pozíciót. Kettőt is mutatott erre, megpróbálom hát az egyikkel először, mikor kvázi fel kell őt emelnem. Ez akkor jó, ha a súlykülönbséget én élvezem. Ez nem sikerül, és az azt követő sem. Emiatt tehát kétszer is földre kerülök, a másodiknál viszont nem kérek következő kört, hanem ott maradok a hátamon. - Baba, a harc nem nekem való. -
Sokan azt mondják, hogy a megpróbáltatások megmutatják azt, hogy egy pár egymásnak valók-e. Mi is volt, hogy kicsit összekaptunk, egymás fejéhez vágtunk valamit, vagy csak egyszerűen felkaptuk a vizet és otthagytuk a másik a francba, amíg le nem higgadtunk, de mindig egyikünk nyitott a másik felé. De azt hiszem a baba elvesztése volt eddig a legnagyobb megpróbáltatás és ha nem is pár hét alatt, de az elmúlt hónapok alatt sikerült helyre hozni a köztünk lévő szakadékot és karácsonyra egészen jó hangulat uralkodott már. Olyan volt, mintha semmi rossz nem történt volna, így még biztosabb lettem abban, hogy a mi kapcsolatunkat semmi se törheti meg, semmi se zúzhatja ketté. Jó lett volna, ha édesapámmal jól kijönnének, de nem akarok semmit se kényszeríteni. Nem lenne semmi értelme se. A karácsonyunk pedig meghitt volt és családias. Csak mi ketten voltunk és Lucky. De egy percét se bántam. Jó érzés volt kettesben lenni, együtt készülődni és szerintem örökké emlékezetes fog maradni az első karácsonyunk. - Nos, ha attól nem is vesztik el az eszüket, akkor majd attól, amit kapnak azért, hogy rossz helyre tévedtek. – szólaltam meg ártatlan hangon, mert képes lennék megvédeni a szeretteimet, legyen szó Ben-ről, a testvéréről, Lucky-ról vagy éppen valamelyik ismerősünkről. Hamarosan pedig újra talpon voltunk, hogy folytassuk az edzést. Mutattam pár újabb fogást, de nem vittem túlzásba, hiszen tudtam, hogy Ben nem harcos és nem is szerettem volna benne túl nagy kárt tenni, de azért biztos volt olyan ütés, ami kicsit betalált neki, de ez már csak ezzel járt. Tudta jól, hogy mire vállalkozik. – Neked meg a mágia megy jobban, én abban vagyok igazán gyenge, de hidd el, ha azok mennek, akkor ez is fog. Csak kitartást kérdése és rendben, akkor legyen az. – szólaltam meg egy kisebb mosoly keretében. Majd megkérdeztem újra, hogy mehet-e, ha igen volt a válasz, akkor elkezdtem én támadni, de könnyedén küldtem őt elsőre is földre, pedig tényleg adtam neki lehetőséget, majd jött a következő, de akkor se jött össze neki. Egyszerűen akkor is a földön kötött ki, de már nem egyedül, hiszen talán a kezemet még fogta és magával rántott, mire egy apró nevetés hagyta el ajkaimat. Kíváncsian pillantottam rá. – Akkor mi megy neked, mackó? – kérdeztem tőle mosolyogva, majd mielőtt egy apró csókot adhattam volna neki megjelent Lucky, aki egész eddig csak úgy bámult minket, mintha csak ufókat látna, de most már ő is be akart szállni. Mosolyogva simogattam meg, majd amikor arcomat kezdte el nyaldosni, akkor egy idő után igyekeztem kicsit arrébb tolni a fejét…
- Ki tudja, talán még élveznék is. Én mindenképpen élvezem. - Csak hogy még se laposodjon el teljesen a kapcsolatunk, biztos jó ez a mostani edzés is. Ő annyira szeret amúgy is harcolni, hát kielégítem ezt a vágyát, hogy vele edzek. Bár ez annak nem igazán nevezhető, az ő részéről semmiképp. Nem vagyok én neki ellenfél, ezt mind a ketten tudjuk. Meg harcra sem kerül sor, hanem inkább ő tanít engem. Bár ki tudja, lehet, sőt biztos, hogy néhány dolgot csak azért mutatott be nekem, hogy én rajta próbáljam ki, aztán ezáltal fejleszthesse a technikáját. Hogy erre hogy nem gondoltam. Pedig az oldalam is sajog már eléggé. És ezt nem annak köszönhetem, hogy félreléptem. Na hát mindegy. Én akartam, hogy ezt csináljuk, hát viselem a következményt is. - Én ebben nem vagyok olyan biztos. Vannak, akik erre születnek. Hát én nem ilyen vagyok. Ami eléggé ironikus, tekintve, mekkora adrenalin bombákkal szoktam magam bombázni. Egyszerűen csak nem érzem. - Minek ezt tovább ragozni? Bennem nem ég az a harci vágy, ami Caliban, én ennek nem tudok olyan nagy figyelmet fordítani, mint ő. Biztos vagyok benne, hogy ő is hasonlóan érez egyik, s másik sportom iránt. Legyen szó ejtőernyőzésről, bázisugrás, vagy snowboard. Kétlem, sőt majdnem bizton állíthatom, hogy közel sem tudja élvezni ezeket annyira, mint én. Egyszerűen vannak dolgok, amikben mások vagyunk. Ilyen egyszerű a képlet. Ezt pedig csak alátámasztja az, hogy megint a földre kerülök, kétszer is. Nem rinya kérdése ez, egyszerűen csak tudom, hogy én ebben nem vagyok jó. Bár lehet, ha kicsit jobban akarnám, akkor menne is. Viszont ezt is most csak Caliért csinálom. - Látszólag az elcsábításod, hisz most is te nem tudsz távol maradni tőlem. - Lucky pedig most, hogy mindketten földre kerültünk úgy érezte, akcióba kell lépnie. Mikor elkezdte nyaldosni Cali arcát, akkor félre is húztam a fejemet. - Esetleg magatokra hagyjalak titeket? - Persze azért én is megvakargattam a huskynk fülét, hisz tudom, mennyire is imádja.
A hozzászólást Ben D. Lavant összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 31, 2015 7:32 pm-kor.
- Azt, hogy simán két vállra fektetetlek, vagy inkább csak a látványt? – kérdeztem tőle játékosan. Nem gondoltam azt, hogy erre válasz fog adni, hiszen miért is tenné? Minden férfi szereti a szemeit legeltetni másokon. S nem hiszem el azt, hogy pont Ben ne tenné. Sose voltam olyan, aki ebben megakadályozná. Ahogyan mondani szokták mindent a szemnek és semmit se a kéznek, ha másról van szó. Ha meg rólunk, akkor ott meg már régóta nincsenek nagyon határok. Bár az is igaz, hogy lehet nem karácsony valamelyik napjában kellett volna elérnem azt, hogy edzünk, mert még is csak a szeretet napja, de igazából túl sok kárt nem is tettünk egymásban se, illetve a lakásban se. S egy kis edzés sose árt. Nem most szeretném abbahagyni, amikor végre úgy érzem, hogy kezdek helyre jönni. Ilyenkor még nehezebb elhinni azt, hogy egykoron egy kisbaba növekedett a szívem alatt. De valami miatt így kellett történnie és én nem akarok örökké a múltban élni. Meg ez eleve nem is volt olyan vészes, mint amilyen edzéseken részt szoktam venni. Ez eléggé pihekönnyű volt. - Lehet, hogy igazad van. Nem tudom. – rántom meg a vállaimat, majd a kijelentésére csak egy kisebb szemforgatást kap, mert tudja, hogy mit gondolok néhány elvetemült ötletéről és miként állok hozzá, amikor az életével játszadozik feleslegesen. Csak mert éppen olyanja van. De ha egyszer tényleg összetöri magát, akkor még tőlem is kapni fog. Mert egy dolgot kértem csak tőle, hogy vigyázzon magára és nem haljon meg nekem. Nem hiszem, hogy ez annyira nehéz lenne, de őt ismerve… Nos, lehet tényleg túl nagy dolgot kérek. Pár pillanattal később pedig a földre esik, mén pedig követem őt, hiszen magával ránt, így pontosan ráestem. Egy kisebb nevetés hagyja el ajkaimat. – Izomagy. – szólalok meg játékosan és kicsit cukkolva őt, hiszen elrántani engem nem éppen könnyű, de most óvatlan voltam, meg eléggé óvatos is minden egyes mozdulattal, így nem csoda, ha sikerült neki. – Ohh, milyen önbizalma van valakinek, csak aztán nehogy túlzottan elbízd magad. – pillantok le rá mosolyogva, de még mielőtt a csók sikerülhetne természetesen Lucky beront közénk, mert úgy érzi, hogy neki is ott a helye és nem is téved. Amikor össze- visszanyálaz, akkor csak elnevetem magam, majd próbálom távol tartani arcomtól. – Csak nem féltéken vagy? – kérdeztem meg csöppet se komolyan, majd sietve pattantam fel. – Legyek jók lányok, fiúk. – majd egyszerűen elindultam a fürdő felé, de miközben haladtam egyszerűen csak megváltam a felsőmtől, így csak a sportmelltartó maradt, majd a lábammal belöktem magam mögött az ajtót.
Csak szemöldököm megrántásával és egy sunyi kis vigyorral az arcomon válaszolok a kérdésére. Szerintem ezt a kérdést egyedül is meg tudja válaszolni, nem kell hozzá az én segítségem. Okos nagylány már, és talán túl jól is kiismert már engem. Pláne olyan dolgokban, mint mikor őróla van szó. Tudja, hogy érte bármit. És ezt eléggé tudná bizonyítani az az ezüst nyaklánc, amit szerencsére nem hordozgat mindenfelé. Pláne nem edzéshez. Még félnék, hogy elszakad. Tehát igen, ott van az ezüst nyaklánc bizonyítéknak, ami kicsit sem volt olcsó mulatság. De hát szeretem őt, és így biztos emlékezetes is marad az első karácsonyunk. Csak nehogy megszokja, és minden évben ilyesmiket várjon. - Izomagy azért nem vagyok. Az viszont eléggé gáz lenne, ha a barátnőmnek vastagabb lenne a karja, mint nekem. Attól még, hogy harcos vagy, nem kell túlzásokba esni. Te pont így vagy jó. - Mondom neki mosolyogva. Nem is tudom, el tudnám-e viselni, ha teljesen kigyúrva térne egyszer haza. Mármint olyasféle módon, mint amiket a TV-ben lehet látni. Azok undorítóak szerintem… De még a fele annak is. Cali pont jól van így. Kis fitt, sportos alkata van, az én nagy boldogságomra. - Mintha ezt hallottam volna már tőled… - Például, mikor megtudta rólam az extrém sportok iránti imádatomat. Meg azt, hogy mennyire fittyet hányok az összes veszélyre. Na persze azóta már, hogy Cali a párom, jobban odafigyelek ezekre is. Most, mikor tényleg, igazán boldog vagyok nem igazán szeretném egy nyaktöréssel, hogy véget érjen ez az egész. - De, minden vágyam, hogy az arcod minden pontját összenyálazzam. - Na ebben azért erősen nyomatékosítottam az iróniát, meg hát nem is vagyok ilyen beteg, hogy ilyesmi képzelgéseim legyenek. Ezt már tudhatja. Aztán pedig csak figyelem, ahogy elindul a fürdő felé, én pedig csak figyelem, míg eltűnik az ajtó mögül. Sóhajtok egyet, aztán pedig Luckyt nyugtatom le, hogy kicsit fogja vissza magát. Legalábbis ne nyalja szét az arcomat. Én felülök, ő leül, és a kutyát figyelve vakargatom a fülét, majd az oldalát kezdem el nyomni, hogy feküdjön ki. Nem is kell több neki, hátra vágja magát, hogy aztán a hasát vakargathassam. Annyira tipikus…
A kijelentésére kicsit feljebb szökik a szemöldököm, majd úgy fürkészem őt, mint a sas a prédáját. Nem mondok semmit se csak méregetem őt, mintha valami rosszat mondott volna, de végül ajkaim széles mosolyra húzódnak. – Szerencséd, hogy ezt mondtad. Meg amúgy is, nem gyúrni járok, hanem az egész testemet átmozgatom, s nem hiszem, hogy ennél nagyobb izomzatom lesz. Meg egy harcos még se lehet túl vékony. Jó erőben kell lennünk. – pillantok rá mosolyogva, hiszen pontosan tudja, hogy az egyik legveszélyesebb dolog az őrzőknél az, ha valaki harcos. Mi nem futunk el, mi harcolunk és rendet teszünk és ezt neki is el kell fogadni, hogy csöppet se életbiztosítás az, amit csinálunk. Ezért is fontosak számomra az edzések. Igaz, hogy rá kell feküdnöm a mágiára is, de úgy érzem, hogy abból sose leszek jó. De majd talán ő segíteni fog nekem. – Még szép, hiszen megmondtam, ha egyszer túlzottan összetöröd magad a bolondságaid miatt, akkor ne akarj a szemem elé kerülni. – s nem tréfálok és ezt érezheti a hangomon is. Bár az is tény, ha meglátnám összetörve, akkor nem lenne szívem bántani őt. Sőt, tuti, hogy szétaggódnám magamat miatta, de utána biztosan kapna egy seggbe billentést. Nem ér szívrohamot okozni az ő örültségei miatt. Csak vigyázzon magára, s felőlem olyan sportokat űzhet, amilyet csak akar. - Hééé, nem erre céloztam... - játékosan kicsit megütöttem a vállát és a mellkasát, de egyáltalán nem volt erős. Csak, hogy érezze azt, hogy mennyire nem volt szép dolog, amit mondott. – Tudod mit? Akár ennyi erővel aludhatsz a kanapén is, mi ketten jól elleszünk az ágyban. – s egy grimasz is megjelent arcomon. Semmi olyanra nem gondoltam, meg nem is arra céloztam, hogy arra féltékeny, hogy Lucky összenyalhatta az arcomat és ezt ő is tudta. De néha tényleg nem tudott szájára lakatot tenni. Sietve pattan végül fel, hogy vegyek egy fürdőt, mert lehet, hogy őt nem izzasztottam meg túlságosan, de én előtte már edzettem itthon és még futni is voltam. A hideg se állhatta az utamat. Jó volt végre visszatérni a normális kerékvágásba, még ha nem is minden téren történt még meg, de ami késik nem múlik. Sietve bújtam ki a ruháimból, miután becsuktam magam mögött az ajtót, majd beálltam a zuhany alá. Pár perc telt még csak el, amikor rájöttem, hogy a törülközőm nincs is itt, mint gondoltam, viszont ez remek lesz ahhoz, hogy becsalogassam őt. – Mackóóóóóó – üvöltöttem el magam, hogy meghalja. – Hozd be kérlek a törülközőmet. – majd amikor nyílt az ajtó, akkor mosolyogva fordultam felé, bár a pára eléggé belepte a zuhanyfülkét. – Nem lenne kedves esetleg megmosni a hátamat? – kérdeztem ártatlanul és angyali hangon.
- Ne is legyen. Te pont így vagy jó. Ilyen kis formásan. - Válaszolom neki vigyorogva, csak kicsit szemtelenül. De hát na, sosem állt távol tőlem ez a kis játszadozás. Mi több, elég gyakori volt köztünk még akkoriban. Mielőtt az az egész ügylet még szeptemberben lefolyt volna. Még Kanadában, mikor a legnagyobb problémánk tényleg az volt, hogy az apja nem akarta, hogy a házuk közelében cigizzek. De én rosszfiú voltam, és nem egyszer esett meg, hogy halál nyugodtan ültem ki az ablakba, hogy elszívjak egy-egy szálat. Nem akkor, mikor szükségem volt rá, csak úgy random, mikor a fater otthon volt. Ha már ő az idegeimre megy, én is megteszem ezt vele. Bár vicces volt, ahogy Cali csak próbált enyhíteni mindkettőnket. - Most miéééért? - Kérdezem teljes döbbenettel. Na nem mintha ezt nem csak megjátszanám. A végén el fogok menni színi tanodába, lehet jól szerepelnék ott is. Bár Calinak biztos lenne egy-két ellenvetése, de azért támogatna is. Főként, mert ott kevesebb rá az esély, hogy eltöröm valamelyik csontomat, bordámat, ilyenek. Bár, amilyen az én szerencsém, rám szakadna a díszlet is. Eleinte csak vakargatom Lucky füle tövét, majd ahogy hátra vágja magát, már kénytelen vagyok úgy is játszadozni vele. Olyan jó látni azt a vigyori fejét, hogy liheg, miközben izeg-mozog, szájából kilóg a nyelve. Imádom ezt a kutyát. Ő volt az, aki miatt Cali is elkezdett kicsit visszarázódni a régi kerékvágásba, és nem tagadom, akkoriban tényleg a fő ok ez volt a kutya megszerzésére, ma már egyáltalán nem bánom a döntésemet. Mi több, örülök, hogy ilyen módon próbáltam jókedvre deríteni őt. Most egy taggal bővült a mi kis családunk, akit mind a ketten ugyanúgy szeretünk. Felkapom a fejem a kiabálására, és már állok is felfele, hogy meginduljak az ajtó felé sietve. Azt hittem, valami baj van, de csak törülköző kell neki… Ó. Ó! Nem is vagyok rest sietni, és törülközővel kezemben rontok be a fürdőbe. Nem berontok, csak nyugodtan besétálok. A kérdésére csak feljebb szökik a szemöldököm, de közben el is mosolyodom. Ez a kérése máskor is eléggé kétértelmű volt. Most viszont nem tudom. Viszont ruhástul nem fogok beállni a zuhany alá, így miután azoktól megszabadultam, be is mászok mellé. Lágy csókot hintek a nyakára, miközben elsétálok mellette pedig ujjaimat végigsimítom a hátán. Végül elé kerülök, és csak akkor realizálom, hogy egy törülközőt hoztam csak…
Szavaira csak egy újabb szemforgatást kap, majd csak megrázom a fejemet. Mindig is tudtam, hogy szereti kimondani azt, amit gondol. De azért se gondoltam volna, hogy az alakom lesz a téma. Egyik nő se elégedett az alakjával. Itt vagy ott talál benne olyan dolgot, amin szívesen változtatna, s talán én is ebbe tartoztam. Meg hiába mondta, hogy formás vagyok, ez megint elég relatív dolog. Minden férfinak más dolog jön be, s ez a tök szerencsére. Ugyanakkor a szavai jól estek és melengették kicsi szívemet, hiszen melyik nő ne örülne annak, ha a kedvesének tetszene az, amit lát és ennek még hangot is ad kulturált keretek között. - Ha nem tudod rá a választ, akkor legalább senki se fog zavarni a gondolkodásban. – szólalok meg egy angyali mosoly keretében, majd egy picit még a nyelvemet is kinyújtom rá. Lehet, hogy gyerekes vagyok, de nem zavar. Most egyikünk se komoly, illetve túl sokáig uralkodott ebben a házban komolyság, szomorúság és fájdalom nekem köszönhetően, így nem csoda, ha eme dolgokat távol szeretném űzni ettől a helytől. Jó érzés volt kicsit együtt edzeni, mindig is szerettem őt tanítani, de az is tény, hogy vele kedvesebbnek kellett lennem, mint másokkal szemben. Ő még mondhatni törékeny szalmaszál volt ilyen téren, de ezt sose mondtam ki hangosam, meg nem is zavart. Ő gyógyító volt, míg én harcos. Kiegészítettük egymást. Legalább, ha egyszer igazán megsérülök, akkor lesz, aki ellásson engem. Jókedvűen battyogtam végül a fürdő felé, ahol pár perc után konstatáltam, hogy a kiterített törülközők nem lettek visszahozva, pedig megkértem rá. Sose enged, hogy egy pasi azt mondja, hogy mindjárt megcsinálja, mert az tuti el fog maradni, vagy legalábbis 99%-ban, ahogyan most is, de így legalább indokot kapott arra, hogy utánam jöhessen, mert tudtam jól, hogy még mindig óvatos és ennek igazán örültem, hogy továbbra is tapintatos marad,majd amikor megláttam az arckifejezését az újabb kijelentésemre, akkor elnevettem magam. – Vigyázz még a végén úgy marad a szád. – tettem hozzá cukkolásként, majd amikor csatlakozott hozzám és megéreztem ajkának érintését a nyakam vonalán, csak egy jól eső hmmm, hagyta el ajkaimat. Gerincem vonalán lévő érintésének köszönhetően pedig az egész testemen egy jól eső bizsergés futott végig. Mosolyogva pillantottam fel rá, amikor elém került, majd lábujjhegyre álltam, hogy végül ajkait birtokba vehessem.
- Milyen bölcs valaki. Hol tanultál ilyeneket? A neten, mi? - Hát igen, ebből a cukkolásból nem fogok kinőni. Addig biztosan nem, míg tudom, hogy Cali is kapható az ilyesfajta játszadozásra. Ebben legalább hasonlítunk, ha már én az ő harci kedvét nem, ő pedig az én adrenalin-függőségemet nem osztja. Nem hiszem, hogy túlzottan meglepő, de amint elindult a fürdőbe, szívem szerint egyből követtem volna. De abból meg tudtam, hogy nem csak fürdés lett volna, legalábbis eddigi tapasztalataim alapján, ha mi együtt fürödtünk, akkor azokban az időkben a vízszámla igazán gyarapodott. És nem tudtam, készen áll-e erre, vagy még idő kell neki. Legutoljára olyan igazi bepróbálkozásom a sátorozásunk alkalmával volt, akkor eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy még nem megy neki. Bár még mindig nem teljesen értem, hogy hónapokkal az után mi lehet még rá mindig ilyen nagy hatással. Akárhogy is, én azóta nem erőltettem semmit. Meg is mondtam neki, hogy majd ő jelezzen, ha úgy érzi, mégis… Bár azt nem gondoltam volna, hogy feledékenységemből fog bármi is lenni. Igaz, megkért rá, hogy majd rakjam vissza a helyükre, de hát na. Nekem sincs mindenre időm, az elmúlt napokban meg eléggé pörögtem, szóval szerintem megbocsátható vétek. Legalábbis nem hiszem, hogy emiatt le fogja harapni a fejemet. Most nem. Már ha tényleg azért hív be, amiért gondolom. Ez a következő megszólalásával kezd egyre nyilvánosabbá válni, én pedig legbelül most biztos olyan lehetek, mint egy kiskölyök, aki végre kibonthatja az ajándékát úgy, hogy tudta, mi lesz az, mégis várnia kellett rá hosszú időt. Egyetlen apró csókot adok csak a nyakára, ezt csak puszta kíváncsiságként. Mert a legutóbbi alkalomkor azért érezhető volt, hogy bizonyos ponton élvezte, másrészt pedig az is evidens volt, hogy nem áll még készen rá. Most viszont tetszik a reakciója. Kifejezetten tetszik. Nem vagyok rest végigtekinteni fedetlen testén, tetszésemet arcomról is leveheti. De azért szóvá is teszem. - Gyönyörű vagy. - Ennyit mondok csak, mielőtt ajkaimra tapadnának az övéi. Ezt követően pedig nem vagyok rest kicsit arrébb tornáztatnunk magunkat, ahol a fal és közém szorítom őt, kezeimmel pedig felfedezőútra indulok a combjától kezdve egyre feljebb...
- Az iskolapadban. – persze ez csak félig igaz. Azért mostanában sokat megfordultam az őrzök között is és ott is sok bölcsességet hall az ember, így nem csoda, ha rám is ragadt belőle. Meg eleve mindig olyan voltam, aki elég sok mindent megjegyez elsőre. Nem sokkal később pedig már a zuhany alatt állok, hiszen nem csak leizzadtam, de még tiszta kutya nyál is lettem. Nem mintha annyira zavarna, amikor Lucky-ra is rájön az öt perc, de ennek ellenére azért nem a kedvencem, amikor ennyire kifejezi a rajongását, viszont még kölyök, meg amúgy is minden kutya kicsit bolondos. Főleg akkor, ha a gazdái is azok, mert szerintem ránk se lehet azt mondani, hogy normálisak vagyunk. Jól esett most a forró víz, segített kicsit kikapcsolni és ellazulni is. Meg eleve általában reggel edzem, így napi két zuhany nálam simán beszokott figyeli. Egy edzés után, egy meg alvás előtt. Abban is biztos voltam, hogy nem fog magától bejönni, bármennyire is szeretne. Elég nagy lett az önuralma az elmúlt időszakban, aminek én csak örültem, mert tényleg, amikor anno bepróbálkozott… Megértem azt, hogy nem érti, hogy miért vonulhattam apácának az elmúlt hónapokban, de vannak olyan dolgok, amiket szavakkal nem is lehet megmagyarázni, mert érezni kell és ez is ilyen volt. Viszont a feledékenysége pont kapóra jött, így ezt ki is használva sikerült becsalogatnom őt a tiltott zónába is, vagy abba a zónába, ahova korábban nem igazán mert bejönni az én tiltakozásaim után. Amikor pedig végre ő is bemászik a zuhanyzóba, akkor mosolyogva pillantok rá, amikor pedig végig pillant fedetlen testemen a párában csak egy kisebb fejrázást kap, meg pírt válaszul, hiszen ő pontosan tudja, hogy néha olyan szégyellős tudok lenni, mint egy kislány. Csók egyre hevesebb lesz, majd egy apró mosoly is belekúszik, amikor a hátam találkozik a hideg csempével, de most nem túlzottan zavar. A kezem tarkója vonalán simít végig, majd amikor megérzem a kezét combom vonalán, akkor egy kisebb bizsegés fut végig a testemen. Minden érintése, minden csókja olyan mámorító hatással van rám, mintha ez lenne az első alkalom. Pedig nem ez volt, de még is oly mámorító volt, amikor pedig keze túl közel siklott a legérzékenyebb pontomhoz, akkor egy kisebb sóhaj tört elő.
- Aaaa-ha… - A második szótagra már bólintottam is. Egyáltalán nem kételkedtem, kételkedek abban, hogy okos leányzó ez a Cali. Az ideköltözésekor is mondta, hogy az egyetemre is járni akar, és talán időben el is tudta volna kezdeni, ha nem üt be a krach. Utána nem is igazán mozdult ki egy ideig a házból, azóta pedig… igazából fogalmam sincs, hogy ő és az egyetem ügye mi is pontosan. Nem tagadom, a legjobb választás szerintem is az, hogy míg ennek a hatása teljesen el nem múlik, addig hanyagolja azt is. Inkább legyen száz százalékban ott, mintsem negyvenben. De elég ebből a témából. Néha szeretek ugyan elgondolkozni a „mi lett volna, ha” kérdésen, de bele túlzottan nem élem magam. Csak esetekben történik meg ez a filozofálás egyébként is, mint például, mikor nem tudok aludni, és csak a plafont bámulom. Vagy mikor elmegyek futni, és kiürítem az agyamat, kivéve ezt a részét. Néha olyan kellemes, kényelmes, mikor a gondolataimba elkalandozok, és semmi másra nem fókuszálok. Ettől függetlenül figyelem ám az utat, ahol futok! Naomival is meg kellene már ejteni azt a versenyt… Nem tudom nem mosolygással viszonozni a kislányos zavarát. Tudja pedig, hogy mit gondolok róla, de jó látni, hogy még mindig nem hagyja hidegen, ha ilyenekkel illetem őt. Tudja ugyan, ez igaz, de ettől függetlenül még szoktam neki mondogatni, persze csak kulturáltan. Az esetek többségében. Hamar fokozódnak a dolgok, máris nekiszorítom őt a falnak, bár azt nem mondanám, hogy túlzottan hevesen teszem mindezt. Örülök, hogy újra képes erre, hogy nem lök el magától, de nem akarom se elsietni, se kemény lenni vele. Ezért is van, hogy míg a kezem a combján simul végig, akkor épphogy hozzáérek, az ujjaim hegye érinti meg néha-néha a bőrét. Végül elérek ahhoz a pontjához, és a reakciója csak inkább ösztökél arra, hogy folytassam ezt. Nem vagyok hát rest elkezdeni odalent simogatni őt, miközben ajkaim nyakára térnek át, és azokat hintem lágy csókokkal. Egy ideig így kényeztetem őt, majd végül egyre lejjebb csókolgatom végig a testét, hol-hol jobban elidőzve, míg végül el nem érek arra a pontjára. Az egyik lábát a nyakamba helyezem, és a combja belső felét kezdem el eleinte csak csókolgatni, mielőtt a legérzékenyebb pontjához fordulnék és kezdeném el őt kényeztetni a számmal, nyelvemmel. Azt akarom, hogy jó legyen neki is, így próbálom a legjobb formámat hozni.
+18 Reménykedtem, hogy nem fogja kéretni magát, mert nem fogok neki se könyörögni, se kérlelni, hogy jöjjön ő is zuhanyozni. Ha nem is velem, de utánam biztosan jött volna, hiszen ő is leizzadt, még ha nem is annyira, mint én. S nem hiszem, hogy egész nap ilyen illatfelhőt szeretett volna húzni maga után, mert ha igen, tuti házon kívülre tessékeltem volna. A forró zuhany pedig remekül segít ellazítani az ízületeket. Sose volt gond azzal, hogy beszéljen. Ben-nek mindig is a szavak embere volt, s mindig is hangot adott annak, amit gondolt vagy érzett, legalábbis legtöbb esetben. S természetesen ebbe beletartoztak eme bókok is, amikkel még mindig képes volt, ennyi idő után is zavarba hozni. Hátam a csempének simul, nyelvünk őrült táncot jár, miközben a kezeim elvándorolnak a testén, mintha csak most először barangolnám be, pedig nem így volt. De most még is minden annyira intenzív volt, mint amikor először voltunk együtt. Mintha ezer év telt volna el, vagy mint még sose. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért érzem ezt, de még is minden annyira magával ragadó volt, hogy ebből már nehezen bírtam volna kikeveredni. Érintései perzselik a bőrömet, minden apró érintésével egyre inkább életre kell a testem, mintha az eddig alvó porcikák készen állnának az őrült táncra, a mindent elsöprő érzésekre. Hamarosan pedig keze eléri azt a pontomat, mire egy sóhaj bukik elő ajkaim közül. A lábam köze egyre inkább görcsbe rándul, a vágyam egyre inkább nő, mintha csak a parázsból szép lassan lángot akarnának éleszteni. Csókjai, amivel a bőrömet, testemet hinti egyszerűen az őrületbe keret. Nincs menekvés, de nem is akarok. Amikor pedig nyelvének játékával ajándékoz meg, akkor már nem elég az, hogy csak alsó ajkamba harapjak, hanem újabb sóhaj tör elő. Ujjaimmal a hajába túrok, a fejem kicsit hátrébb bicsaklik és jó párszor hangot adok annak, hogy mennyire is kedvemre van az, amit csinál. Egyre inkább taszított ama pont felé, egyre inkább megremegett néha a lábam, majd talán végül még mielőtt elértem volna azt a pontot talán sikerült jeleznem azt is eme bódító állapotban, hogy azt szeretném, ha testünk egybe forrna, s együtt lépnénk a mámorának tengerére.
Nem kellett konkrétan kimondania, hogy úgy érzi, végre készen áll erre, elég volt csak az előbbi kis színjátékát figyelembe venni. Bár az igaz, hogy törülköző nem volt, ami beismerem, az én hibám. Viszont, ha lett volna, akkor lehet még mindig várhatnánk ezzel. Azt sem tudnám biztosra megmondani, hogy mikor behívott, akkor erre is gondolt, vagy csak akkor, miután beértem a helyiségbe. Bár nem fogok a részletekbe belemenni, én már ennek is örülök, hogy végre látszólag minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Finoman kényeztetem eleinte csak az ujjaimmal ott lent, délen, és már ebből is ki tudom venni, hogy jól esik neki. Ahhoz képest, hogy nemrég még egy nyakrapuszitól is kirázta a hideg, ez elég kellemes változás. Viszont nem bírom visszafogni magam, és még inkább az őrületbe akarom kergetni, ezért lassan elkezdek a testén lejjebb haladni, mígnem elérek azon pontjához. Ekkor először még csak kínzom egy kicsit, hogy nem egyből kezdek bele a kényeztetésébe, hanem még a combját cirógatom, csókolgatom. De túlzottan váratni sem akartam, így hamar odataláltak ajkaim. Torkából felszökő sóhajok, nyögések csak még inkább segítenek abban, hogy folytassam a játékomat, és nem tagadom, rám is hatással vannak ezek. Csak sóhajtok egyet, mikor a hajamba túr, de folytatom az ingerlését. Fel-fel pillantok rá, és megértem én, hogy nem akar még elmenni. Nem így. Engem nem kell kétszer kérnie. Felállok, és úgy pillantok rá mosolyogva, hisz látom, így is mennyire szétcsúszott már. Kicsit lejjebb haladnak kezeim, hogy felkapjam a leányzót a levegőbe, ezáltal egy magasságba kerülve. Na jó, valamivel magasabban van most ő, de hát úgy sem lesz ez sokáig így. Lassan töltöm ki belülről őt, és egy ideig nem is mozdulok, csak ajkaihoz hajolva csókolom őt. Végül elkezdek mozogni benne. Nem sietem el egyáltalán, finom ízlelgetem, tényleg úgy, mintha ez lenne a legelső alkalmunk. Megfontolt, nyugodt a csípőm mozgása, miközben hol az ajkára adok egy-egy csókot, hol pedig a nyakára. Én irányítok mindvégig, és érzem is, hogy mindkettőnk számára közel a vég, de ettől függetlenül nem gyorsítok a tempómon.
Minden ember másképpen él meg dolgokat, mindenki másképpen reagál bizonyos helyzetekre. Míg valaki könnyen felépül, addig másokat a lavina betemet és talán én is az utóbbi tartoztam, hiszen elveszítettem egy aprócska gyermeket. S hiába tanultam pszichológiát, attól még az nem mondta meg, hogy miként is kellene feldolgoznom a történteket. De amikor elkezdtem újra a fénnyel övezet utat járni, akkor igyekeztem azon lenni, hogy minél hamarabb jól legyek. Pár hete még Ben közelsége is megrémisztett, vagy legalábbis fura érzéseket keltett bennem, de most… Most olyan volt, mintha a lehető legjobb helyen lennék. Hiába vert a szívem minden apró érintésének vagy tettének köszönhetően egyre hevesebben a lelkembe még is valami fura megnyugvás is költözött. Mintha most történt volna meg először közöttünk, pedig nem erről volt szó. Egyszerűen csak most kezdtünk el teljesen visszatalálni egymáshoz. Minél inkább elmerültem ebben a „játékban”, annál többször hagyták el ajkaimat sóhajok, annál többször rezdült meg a testem, mintha már egyre inkább a mámortengerének a peremén táncolna, mintha csak egy utolsó lökésre várna, hogy utána elmerüljön benne. Pár pillanattal később pedig úgy kap fel, mintha csak valami tollpihe lennék. A lábaimat a derak köré fonom, s amikor kitölt, akkor újra egy sóhaj lengi be köztünk a teret. Kezemet nyaka köré fonom, ujjaimmal lassan simítok végig tarkójának vonalán, miközben viszonozom a csókját. Majd pedig vele együtt mozogva – már amennyire ez lehetséges volt – merülök egyre inkább alá a mámort jelentő tengerben. Talán percek, de az is lehet, hogy csak másodpercek telnek el, mikor a testem „robban”. Megremegek, ajkaitól elszakadok, s kicsit még a fejem is hátrébb csuklok, s hamarosan pedig érzem, ahogyan őt is magammal rántom.
A türelem nagy erény, azt mondják sokan. Lehetséges, hogy igazuk van, de attól még igenis kínzó tud lenni. Most nem arról beszélek, hogy már hiányoltam ezt, amit most csinálunk Calival… Nem, most arról van szó, hogy eddig úgy éreztem, még mindig nem tért vissza a régi önmaga. Csak töredékei. Nem várhatom el, hogy ugyanolyan legyen, mint régen. Nem is várom el. Ami történt, az olyasvalami, ami meg tudja változtatni az embert, azáltal másként fogja látni a dolgokat. Ha a felszínen nem is változtam, belül én is úgy érzem, hogy valamiféle változás történt. Megmagyarázni nem tudnám, hogy pontosan mi, de egyszerűen csak érzem. Értem én, hogy Calinak idő kellett ehhez is, de hogy kábé már aknamezőn lépdeltem, mikor csak hozzáértem úgy, mint ahogy két szerelemben lévő teszi. Nem egyszeri alkalom volt, hogy összerezzent, vagy csak elhessegetett magától, mikor én másra sem vágytam, csak tudom is én… egy-egy csókra, érintésre. Nem csoda tehát, hogy kezdtem magam úgy érezni már az elmúlt időszakban, hogy egyre inkább távolodunk egymástól. Együtt aludtunk, igen, sok mindent csináltunk, igen, de mégsem éreztem magam olyan jól, mint egykoron. Félreértés ne essék, szeretem, imádom őt, de vannak dolgok, amikre nekem is szükségem volt tőle. Ezért sem akarom a mostani alkalmat elsietni. Örülök, hogy végre visszataláltunk a másikhoz, legalábbis így tűnik most a helyzet. Szeretném kiélvezni minden egyes pillanatát. Így is tudom, hogy nem lesz túl hosszú idő mindez, de akkor is… A csípőm mozgása nem túl gyors, csak idővel kezdem el valamelyest fokozni. De nekem is eléggé elveszi az eszemet az együttlétünk. Pláne ilyen hosszú idő után. Nemsoká pedig érzem, ahogy eléri azt a pontot, és azt is tudom, hogy nekem sincs már sok hátra. Még mozgok egy kicsit, miközben nyakát csókolgatom, miután hátravetette a fejét, aztán végül az én testem is megfeszül, és beléeresztem magam. Olyan ez, mintha több hullámban törne rám ez az érzés. Hiányzott már Cali ilyen értelemben is. Hogy a rákba ne hiányzott volna? Lihegek, próbálom visszanyerni a rendes légzésemet, ezért inkább próbálok mély levegőket venni, és lenyugtatni a szervezetem, miközben nem mozdulok. Benne maradok még egy ideig, mert hát amúgy sem tudnék mást tenni jelen helyzetben, meg a szituációt is élvezem. A vállára hajtom a fejemet egy pillanatra, míg kicsit összeszedem magam. Aztán egy csókkal pecsételem meg ezt az egészet.
Nem volt rövid időre mire sikerült újra közel kerülnünk egymáshoz és azt is tudtam, hogy Ben se fogja örökké bírni, de mindenki másképpen dolgozza fel a tragédiákat. S ez most se volt másképpen, viszont a hetek, hónapok múlásával ez is megváltozott. Nem terveztem előre a napot, nem terveztem el azt, hogy mikor fogok készen állni rá, hiszen ezt nem lehet eltervezni, ez egyszerűen csak jön, s pontosan akkor, amikor lelkileg és testileg is készen állunk valamire. Így történhetett meg az is, hogy minden előjel nélkül a zuhany alá csaltam őt, majd pedig az események áradatával úsztunk és újra engedtünk a vágyainknak, azon vágyaknak, amik hosszú időre kispadra voltak ültetve. Gyengéd volt, ugyanakkor talán kicsit birtokló is, de az se kizárt, hogy csak a mámor túlzottan elborította elmémet és egyre inkább elvesztem abban, ahogyan ingerelte az érzékeimet, majd végül testünk ugyanarra az ütemre mozgott, miközben egyre inkább közelebb kerültünk ahhoz a bizonyos ponthoz. Testem megfeszült, s hamarosan ő is követett engem. Mind a ketten zihálva vettük a levegőt, amikor „odabújt”, akkor gyengéden simítottam végig a fején, hajába túrtam, de nem mozdultam, hiszen nekem is időre volt szükségem, amíg a normálállapotot visszanyertem. Apró csókot adtam neki, amikor pedig „különváltunk”, akkor rövid ideig még őt figyeltem, miközben a víz továbbra is beborított minket, ajkaim apró mosolyra húzódtak. - Szeretlek! – mondtam neki őszintén. Lehet, hogy nem sokszor hangoztattuk, hiszen a tetteinkből és a pillantásunkból. Még egy darabig talán maradtunk, utána pedig egyszerűen megfürödtem, a törülközött magam köré csavartam és úgy hagytam el a helységet. Szobában megtörölköztem, megtöröltem a hajamat is, de előtte még sietve bújtam bele a ruháimba, hiszen hamarosan nekem is mennem kell, mert van egy kis dolgom az egyetemen. Ben meg mindig feltalálja magát. Nem túl gyakran ül otthon, szerintem még én is több időt töltök itt, mint ő, de nem bánom. Legalább beilleszkedett ide, illetve itt van a nővére is, így nem is csodálkozom annyira. Csak nehogy egyszer igazán összetörje magát, mert akkor azért nem fogja megköszönni, amit kapni fog.
|| Köszönöm a játékot, s bocsi, ez most nem lett a legjobb!
Örülök, hogy végül sikerült újra visszakanyarodnunk egymáshoz. Hosszú út volt, és szerintem közel hasonlóan nehéz volt mindkettőnknek. Nekem az, hogy így látom Calit, ennyire megtörtnek, ennyire másnak. Az ő részét pedig szerintem nem kell magyaráznom. Egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem Luckyt, mert végső soron ő volt az, aki valamelyest elkezdte visszahozni Calit az életbe. Tudja, hogy számíthat rám, hogy szeretem, és hogy bármiben, ha tudok, segítek neki, viszont azon az időszakán én egyedül nem voltam képes túlrángatni. Az a kis pöttöm szeretetbomba viszont úgy tűnt, jól kisegített engem. Azóta is jól el van kényeztetve a kis husky. Jól esett, mikor végigsimított a tarkómon, és ha lehetne, egész nap így tudnék maradni. Őt ölelve, és vice versa. Végül viszont hagytam, hogy visszaálljon a két lábára, és én is hátráltam pár lépést. A megszólalására elmosolyodom. - Hogy Han Solót idézzem: Tudom. - Mondom neki egy kisebb nevetéssel tarkítva, majd a tarkójáért nyúl a kezem, hogy közelebb húzva magamhoz csókolhassam meg újra. Aztán pedig gyorsan megmosakszom én is, és még Cali előtt kész leszek. Amúgy sem szoktam túlzottan eltökölni ezt az időt. Az más kérdés, hogy Calival a közös fürdőzések milyenek szoktak lenni. Végül pedig megtörülközök, és derekamra tekerve azt hagyom el a helységet, hogy aztán két másik törülközővel térjek vissza. Csak hogy a haját is meg tudja törölni valamiben. Végül visszatérve a szobánkba kaptam magamra valamit, és utána az ágyon ülve vártam meg Calit is. Mikor végül beállít, akkor pedig egyik karom újra a dereka köré fonódik, és úgy adok neki egy csókot. - Elmegyünk Lucykval sétálni. Majd este találkozunk. - Majd még egy gyors puszi az ajkaira, aztán pedig ott is hagyom őt a szobában öltözködni. Kimegyek a hálóból, aztán, amint elérek a nappaliba, ahol Lucky pihenget, a combomra paskolok párat, hogy jöjjön csak. Ő pedig már pattan is felfele, ezért hát, amint a kabátomat felvettem, kilépek az ajtón és elviszem sétálni. Ezek után egy kis fejszellőztetés rám is rám fér. Bár a mosolyt nem bírom levakarni az arcomról. // Én köszöntem szépen. //
Már bőven benne jártunk a januárban, amikor végül sikerült megvalósítanom az elképzeléseimet, és mindent összepakolva, hátrahagyva a romjaiban álló életemet, elindultam a kis C3-asomban Fairbanks felé, hátul a tökfejjel, aki elgügyögött az idő nagy részében, a többiben jobbára aludt, bár voltak húzós óráink, amikor ordított. Többször megálltunk inkább pihenni egy-egy jobban kinéző motelben, és aludtunk nagyokat, így elég lassan érkeztünk meg, de azért csak sikerült végül átszelni a város határát. Semmit sem ismertem itt, így csak a telefonom segítségével tudtam tájékozódni, de az legalább nem adta be a kulcsot. A benzinkútnál megálltam még tankolni, mert már alig volt valami a tartályban, és a város közepén azért nem fulladnék le. Gyerekkel kicsit körülményes, de kicsatoltam addig, és bevittem ülésestül, mert iszonyatosan vágytam már valami sósra, két nappal ezelőtt elfogyott a ropim, szóval ezt pótolni kellett, meg persze a gázolaj árát is kifizettem. Még így is elég gyorsan végeztem, aztán már csak Cali és Ben háza volt a cél, ugyan kicsit izgultam, de az utóbbi néhány telefonhívásunk egyikén már elhangzott egy látogass meg minket valamikor, és bár akkor még nem tudtam, hogy hamarosan itt kötök ki, de mégiscsak ez a nagy helyzet. Előre nem szóltam, ami azt illeti, sok mindenről nem tud Cali, de hát, egyszer színt kell vallani, és bár ez lehetséges, hogy túlságosan sokkoló lesz, de tényleg elég elkeseredett vagyok már, és nem tudtam, mit tehetnék. Töredelmesen elő kell állnom ama ténnyel is, hogy megfordult a fejemben, el fog küldeni, de nem akartam erre gondolni, bíznom kellett benne, hogy nem jöttem hiába. Nem akarok én hozzájuk költözni, isten ments, de jó volna, ha a közelben lenne a barátnőm, és nem érezném magam ennyire egyedül. Az általam ismert címük előtt, vagy a közelben leparkoltam, attól függ, hol volt hely, aztán már ki is szálltam, és ismét csak kivettem Noelt a járműből. Még mindig aludt, de most sem tartottam attól, hogy felkelne, vagy ha mégis, akkor sincs baj, majd megoldom. Az ajtóhoz sétáltam, hogy csengessek, közben billegve ringattam a hordozóban a manócskámat, és csöndesen várakoztam. Különösképpen nem aggódtam, ha nincs itthon senki épp, akkor majd visszajövök máskor, azért alapvetően egész jó vagyok abban, hogy feltaláljam magamat, viszont úgy tűnik, nem kell megtennem, mert hamarjában lépteket hallok, s amint megkérdezi valaki, hogy ki az, már el is motyogom a nevemet. - Szép napot! Evangeline és Noel Grimmore. Calit keressük! Bár mintha az ő hangja lett volna, de tökéletesen biztos nem vagyok benne, sokat tompít az ajtó, szóval inkább elmakogom a jövetelem okát is, biztos, ami biztos.
Nem volt könnyű magam mögött hagyni mindent és mindenkit. Legfőképpen Ev hiányzott, hiszen olyan volt számomra, mint egy testvér. Nem sok barátot szereztem az évek alatt, vagy legalábbis nem olyat, akiről tudtam, hogy mindig számíthatok rá, de most még is magam mögött hagytam őt is és aput is. Igyekeztem ennek ellenére nem elhanyagolni őket, de ezzel már szerintem az ideutazásom előtt is elkéstem. Mármint akkoriban se foglalkoztam már velük annyira, hiszen eleinte Ben-nel töltöttem minél több időt, majd jött a nyár, majd pedig én kezdtem elszervezni az ide utamat, így sajnos pont azt tettem, amit nem szerettem volna, hiszen számomra a család mindig is az első helyen fog állni. Természetesen azóta sok minden történt. Elkezdtem az iskolát, majd egy olyan csoda történt, amire tényleg nem vártam, de ahogy mondani szokták egyik csoda se tart örökké, így ez se tartott. Jó lett volna, ha Anya vagy Evangeline itt van velem, de nem lehettek. Illetve emiatt nem is szerettem volna felhívni, hiszen az elköltözésem óta nem is beszélgettünk túl sokat, mintha csak kicsit eltávolodtunk volna egymástól és ez fájt. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de elég hamar nagyon jóban lettünk és olyanná vált számomra, mint egy soha meg nem kapott testvér. Majdnem egykorúak voltunk és emiatt még inkább érdekes volt, mert ő olyan volt nekem, mint egy ikertesó, még ha nem is hasonlítottunk egymásra. Hiszen ő annyira mesébe illő volt, angyali arc, aranyló haj, így nem csoda, ha sokan irigykedtek rá. S akkor még a végtelen tengert idéző kék szempárról nem is beszéltem. Sokáig tartott kimászni abból a veremből és még mindig nem mondanám azt, hogy tökéletesen minden rendben van, mert nincs. De egyre jobban vagyok, s vele is egyre közelebb kerülünk újra egymáshoz. Hálás vagyok azért, hogy Ben se fordított nekem hátat és talán így mindenkinek jobb. Talán nem lett volna belőlem jó anya, illetve ott van nekem az őrzőség is, így nem hiszem, hogy túl jó lett volna, ha babát várok. Majd idővel, de akkor se valószínű, hogy ebben a városban maradhatunk, de ezen ráérek agyalni, hiszen most itt van Lucky. Ő lett most a család szemefénye. Gyógyulásom idején meg egyre többször próbáltuk meg mi is idecsalogatni a barátnőmet, de eddig még nem jött össze, de majd egyszer talán fog, hiszen minden egyes nap egy új remény kezdete is. Kivételesen a négy fal között ragadtam mára, de néha tanulni is kell. Főleg, ha már egy-két tanár megengedte, hogy a nem bejárásom ellenére is megpróbáljak vizsgát tenni. Menni fog, mert eddig is mindig ment, de egyre nehezebb koncentrálni. Már éppen feladnám, amikor meghallom, hogy valaki csenget. Sietve löktem arrébb a könyveket, kicsit még Lucky-t is odébb lökdöstem, hogy fel tudjak kelni az ágyból, majd sietve kérdeztem meg, hogy ki az, amikor odaértem az ajtóhoz. Noel?! Nem rémlett sehonnét se ez a név, de annál inkább a másik és a csilingelő hang is. Sietve nyitottam ki az ajtót széles mosollyal az arcomon. - Evangeli…. – kezdtem bele a nevébe, de hirtelen a torkomon akadt még ez a név is, amikor megpillantottam az apró teremtést… - Gyere… vagyis bújjatok be. – tértem észhez sietve, de tény, hogy eléggé váratlanul ért és szíven is ütött a dolog, hiszen míg én elveszítettem, addig úgy néz ki őt megajándékozta az élet egy apró teremtéssel. De igyekeztem nem kimutatni semmit ezzel kapcsolatban. - Úgy örülök, hogy itt vagy. S gondolom ő lenne Noel… - szólaltam meg óvatosan és minden erőmmel azon voltam, hogy a tátongó űr, vagy a fájdalom apró bimbói nehogy újra virágozni kezdjenek és talán pont emiatt is próbáltam megölelni legalább a barátnőmet, ha engedte, mintha az segítene egyben tartani engem…
Tudom, talán szólnom kellett volna, ezt kicsit bánom, mert… így rátörni valakire még akkor sem szép, ha a legjobb barátnőnkről van szó, aki mellesleg még a féltestvérünk is. A helyzet az, hogy korábban ugyan gond nélkül megtettem volna, de a tavalyi év nem volt túlságosan felemelő a barátságunk szempontjából, bár én is hibás vagyok benne, elmondhattam volna, hogy megvert a pasim, meg azt is, hogy babát várok, talán másként alakulnak a dolgok, de nem akartam önző ember módjára viselkedni, és a boldogsága útjába állni. Mindennek dacára jól esett a széles mosolyt látni a számomra oly kedves arcon, mikor kinyitotta az ajtót, volt valami apróság, amit talán a legtöbben nem vettek volna észre, de én ismertem, nem volt boldog, valami baj volt, lehet hogy már nincs, de egyszerűen nem úgy fest, mint költözése előtt. Remélem, nem történt vele valami szörnyűség. Egyelőre ezt azonban nem állt szándékomban firtatni, már csak azért is, mert Noel látványa úgy tűnik, sokkolja, noha ezen egyáltalán nem csodálkozom, elvégre, az ő információi szerint nincs gyermekem. Sok minden történt az utóbbi időben az én házam táján is, amiről nem tud. - Köszönjük! Mosolyodtam el én is szélesen, és amint beljebb húzódott, bevittem magammal Noelt, s ott letettem a földre a hordozójával egyetemben, amíg ki nem hámoztam magam a kabátomból. Nem volt egy vastag darab, bár itt érzésre valamivel azért mégiscsak hidegebb van, mint amit megszoktam, de nem tűnik vészesnek a különbség, egyébként is bírom a hideget. - Igen, ő itt Noel, bár olyan jól bealudt a kocsiban, hogy egyelőre esélytelen, hogy felkeljen, de ami késik, nem múlik. Természetesen engedtem, sőt, én is átöleltem őt, és talán mindkettőnk részéről volt az egészben némi kétségbeesett, görcsös ragaszkodás, olyannyira, hogy ebben a szent pillanatban eszméltem arra, hogy neki is szüksége van rám. De vajon mi lehet a baj? Nálam elég egyértelmű lehet a képlet, elvégre apának se híre, se hamva, és tudja, hogy milyen vagyok, ha barátom van, nem nagyon mozgolódok nélküle. Milyen lenne akkor a gyerekem apjával? Nos, leginkább semmilyen, de ezzel holt biztos, hogy egyelőre nem sokkolnám, mert nem akarom, hogy esetleg bűntudata legyen. - Ne haragudj, hogy így rád, rátok törtünk, de meglepetésnek szántam, meg… féltem, hogyha szólok előre, közbejön valami, vagy nem is tudom. Ostoba gondolat volt, egyszerűen csak van, amit nem lehet telefonon elmondani. Célzok egyértelműen Noelre, bár már bőven terhes voltam akkor is, amikor elköltözött, de úgy éreztem jónak, ha nem mondom el neki, s lám, most milyen jól jött volna, ha megteszem. Csakhogy, akkor nem biztos, hogy eljött volna már augusztusban ide. Túlságosan is nehéz ezt megítélni, inkább nem is agyalok rajta. - Mesélj! Hogy vagy, milyen itt? Ben merre jár? Talán kicsit oldódik a légkör, hogyha beszélgetünk, arról fogalmam sincs, hogy Cali esetében még a hogy vagy kérdés is lehet nagyon is fájdalmas.
Nem számítottam arra, hogy bárki is jönni fog, hiszen itt eleve nem sok ismerősöm volt, másrészt, meg akiket látni szerettem volna, azok több kilométerre voltak tőlem. De hát újév volt, így új meglepetésekkel kecsegtetett a kiszámíthatatlan jövő. Amikor pedig meghallottam az ismerős hangot, illetve nevet, akkor tény, hogy megfordult a fejemben, hogy képzelődöm, de szerencsére nem így volt, mert amint kinyitottam az ajtót meg is pillantottam az ismerősen tündéri arcot. Ajkaim automatikusan húzódtak mosolyra, s a szemeimbe a kisebb csodálkozás, sokk után még is ott bujkált az öröm és a szeretet is, de ugyanakkor a fájdalom is. Ha más nem is, akkor ő biztosan észrevette, de még is szerettem volna abban hinni, hogy sikerült elrejtenem most még előle is, hiszen nem szerettem volna beárnyékolni a boldogságát. Sietve léptem arrébb, majd amikor beléptek, akkor be is csuktam az ajtót, hogy a hideget kizárjam az otthon melegéből. S próbáltam az első sokkból kisétálni és inkább örülni annak, hogy itt van, vagyis vannak. Ha kellett, akkor segítettem neki levenni a kabátot, majd sietve vettem elő egy mamusz is, ami csőrikés volt. Majd mosolyogva odaadtam, hogy nehogy felfázzon, de természetesen Lucky se maradhatott távol, így hamarosan a kölyökkutya is megjelent és kíváncsian figyelte a jövevényeket. - Ha gondolok, akkor az egyik szobába, vagy nappaliban is lerakhatod és akkor nem fog felébredni, hanem ki tudja pihenni magát. – szólaltam meg mosolyogva, s kíváncsian figyeltem az alvó teremtést, amikor pedig Lucky is elkezdte szemügyre venni, szimatolgatni, akkor sietve szóltam rá, majd hívtam oda magamhoz. De továbbra se tudtam levenni a pillantásomat Noel-ről, s minden egyes másodperccel kicsit összébb tört a szívem, hiszen nem olyan régen még az én szívem alatt is egy apró teremtés növekedett. De aztán szerencsére hamarosan egymás karjaiban leltünk menedéket. Szavak helyett sokkal többet mesélt ez az ölelés. Éreztem, hogy vele sincs minden rendben, hiszen akkor itt lenne a fiú édesapja is. Mi történt veled Evangeline? Reménykedtem abban, hogy semmi komoly, mert ha valaki bántotta őt, akkor tuti, hogy azt nem fogja megköszönni az illető… Ő az én angyalom és az egyetlen olyan személy, aki majdnem minden titkomat ismeri. Ő jobban ismer még Ben-nél is és talán apánál is. - Nincs semmi baj. – mosolyodtam el végül. – Örülök annak, hogy itt vagy és tudod jól, hogy bármikor szívesen látlak. – komolyan gondoltam azt, amit mondtam és a szeretet megfűszerezte a szavaimat. – Tudom, hogy vannak olyan dolgok, amiket telefonon nem lehet elmondani. Remélem, hogy nem csak átutazóban vagy itt, hanem maradni is fogtok. – szerettem volna, hogy maradjon és talán a mondandó elejébe egy kis szomorúság is vegyült, hiszen sokszor gondoltam arra, hogy felhívom, segítséget kérek tőle, de még se ment. Ha amúgy nem tudtam beszélni a történtekről, akkor telefonon miként ment volna? Sehogy… - Egészen jó, bár még mindig szokatlan és nagyon hiányoztatok már. Városban van, de szerintem estére ő is hazatalál. Biztosan örülni fog neked. – a hogy vagy kérdés felett inkább elsiklottam, hiszen nem tudtam volna a szemébe hazudni és azt mondani, hogy jól, amikor ez nem teljesen igaz. De már sokkal jobban voltam, mint pár hete. - Gyertek beljebb, ott melegebb van, meg kényelmesebb is. Esetleg inni valamit kérsz? Esetleg enni? –kérdeztem tőle sietve, majd ha valamit kért, akkor gyorsan kiszolgáltam vele, majd mielőtt kérdezhetett volna sietve kérdeztem vissza. - S te hogy vagy? Mi történt? – kérdeztem picit aggódva, hiszen nem valószínű, hogy Noel-t a gólya hozta. Abból már mind a ketten eléggé kinőttünk.
- De cuki! Lelkendeztem a csőrikés mamusz láttán, bírtam a kis tollast mindig is, kiskoromban rajzoltam is párszor, de azért ezt a készségemet kicsit továbbfejlesztettem azóta, valamivel fentebb állok már a rajzolás képzeletbeli ranglétráján. - Ó te jó ég, ő pedig még cukibb. Karácsonyra kaptad? Bár szülinapján felköszöntöttem, de az autóban lapult neki egy kis meglepi azért, sokáig nem nyújtózkodhatok anyagiak terén, de mivel rajta kívül egyedül Noelnek kellett vennem, így tudtam tisztességes ajándékot hozni neki. - Az jó lenne. Szerencséje az alvókája remek, bár feleannyira sem, amennyire torkos tud lenni. Mosolyodtam el szeretettel, és ha mutatott esz szobát, akkor letettem oda, bár, a nappali lehetséges, hogy jobb megoldás volt, onnan jobban hallani, ha mondjuk a konyhában vagyunk, ha felkel. Volt valami fájdalmas a pillantásában, ahogy Noelt nézte, kissé félredöntött fejjel figyeltem az arcát, és kezdtem úgy érezni, hogy nem volt életem legjobb ötlete idejönni, mert bár eszemben sincs bántani, mégis azt teszem. Ez amolyan megérzésféle volt, ismertem, tudtam, hogy valami nincs rendben, és most már azt is kezdem sejteni, hogy köze lehet Noelhez, vagyis inkább a gyerekekhez. Mégis, ölelés jött szavak helyett, talán épp annyira nehezére esett beszélni a problémájáról, mint nekem az enyémről, éppen ezért megértettem, és talán nem is kell a súlyos dolgokkal kezdenünk, előbb csak örüljünk egymásnak egy kicsit. Igen, így lesz a jobb, a problémák megvárnak, legalábbis az enyém sosem lesz igazából feloldható, mármint, sok dologról még most sem beszélhetek neki, ő még szereti az apukáját. A többit viszont szerintem meg fogom osztani vele, de azért még előtte átrágom a dolgot, mert azt nem szeretném, hogy bármiért is magát hibáztassa. - Tudom, tudom, csak eddig nem voltál képben a kis potyautasomat illetően, és nem tudom mennyire vagy gyerekbarát, ez valahogy sosem került szóba köztünk. Nem mintha olyannak tűntél volna valaha, mint aki nem kedveli őket, sőt, inkább épp az ellenkezőjét gyanítottam mindig is. Egyébként, valószínűleg igen. Nincs senkink Cali, nekem nincs már senkim, anya leejtette Noelt az első héten, az ügyeleten kötöttünk ki, ő pedig rögtön beutaltatta magát egy klinikára. Teljesen ráment a gyógyszerekre. Úgyhogy, azt hiszem maradunk, csak jó lenne, ha végre megkaphatnám anya pénzét, bár egy ideig elleszünk az enyémből is, de azért az nem fog örökké tartani. Meg a sulit se ártana befejeznem, bár az biztos, hogy csak levelezőn fog menni. Kicsit talán túlzásba vittem a beszédet, de úgy gondoltam, nem árthat, ha kicsit képbe kerül a dolgaimmal kapcsolatban, legalábbis az egyszerűbb vetületét tekintve, mert őszintén, minden bajom közül az a legkisebb, hogy anya otthonban van. Legalább ott vigyáznak rá, ahogy én sosem voltam képes, mert folyamatos ellenőrzés alatt áll. Nem vagyok büszke rá, hogy nem tudok gondoskodni róla, de most mindenképpen Noel az első, valószínűleg ezt ő is tudja, különben nem vonult volna be önként, mert én soha még csak nem is említettem neki hasonlót. - Szokatlan? Szerintem egész hasonló Québechez, legalábbis a klíma biztosan, kicsit hidegebb van, de viselhető, még jó, hogy szeretem a hideget. Mindenesetre, nem iszom előre a medve bőrére, bár ha te itt vagy, biztos megszeretem a várost. Nem tudom, szeretném-e itt rontani estig a levegőt, jó volna, hogyha találnék valami helyet, ahol meghúzhatom magam pár napra, míg nem lelek egy kis, bérelhető lakást. Az egészen egyértelmű számomra, hogy itt nem maradhatok, nem azért mert nem ajánlaná fel, vagy nem látnának szívesen, hanem azért, amit látok rajta, hogy valamiért rosszul esik látnia Noelt. - Lehet, hogy beférne valami szendvicsféle, bár tudod, mennyit bírok zabálni, felelőtlen kijelentés volt. Jesszus, ha láttál volna a terhességem végén… Pirulok bele kissé, mert amennyire semmi jele nem volt az elején, annyira belehúztam az utolsó két hónapban… - Megvagyok, Noel miatt jól, de egyébként… történt egy, s más még tavaly, de egyik sem épp könnyed esti mese jellegű sztori. Felidegesíteni meg nem nagyon akarlak most, mert tutira kiakadnál, de ha ragaszkodsz hozzá, elmondom. Közben Noelt leraktam a nappaliba, és akkor bevonulhattunk a nappaliba, megcsinálom én magamnak azt a szendvicset, sosem vártam el senkitől, hogy kiszolgáljon.
Lelkesedésének köszönhetően mosoly kúszik arcomra és boldogan figyeltem őt. Most, hogy itt volt még inkább rájöttem arra, hogy mennyire hiányzott és mennyire üres is volt az életem nélküle. Ő számomra nem csak egy barátnő volt, hanem testvér és bizalmas, de valami még is elromlott. Én nem tudtam arról, hogy ő babát vár, én meg nem mondtam el neki, hogy miként veszítettem el az enyémet… Reménykedtem abban, hogy ez nem a vég, hanem inkább egy új kezdett lesz közöttünk. - Nem, őt más alkalomra kaptam. – mosolyodtam el haloványan, mert nem szerettem volna már is elrontani a mosolyát, vagy éppen a boldogságát, hiszen Lucky-t azért kaptam, hogy jobban legyek és még inkább visszataláljak az életbe. – Lucky-nak hívják. – tettem hozzá már jobbkedvűen, majd megsimogattam a buksiját, amikor odajött hozzám. - Legalább igazi pasi, hiszen melyik ne szeretne enni. – kuncogtam el magamat, majd a felesleges dolgok lekerültek róla, akkor mutattam az utat, hogy merre is kell menni. De közben még se tudtam levenni a pillantásomat az aprócska fiúról és egyre inkább átfutott az elmémen, hogy vajon az enyém is ilyen lett volna? Persze, még sok évem van rá. Sokkal több, mint egy átlagos embernek, de akkor is váratlanul ért és kicsit talán a szíven is ütött a dolog, de igyekeztem nem figyelni a saját fájdalmamra, hanem sokkal inkább a boldog percekre, amint újra vele… velük tölthetek. Aztán pedig jön az ölelés, az az ölelés, ami talán képes lenne az összes sebet összeforrasztani és a békességet elhozni lelkemre, s talán az övére is. Egyszerűen csak jó volt ott lenni a karjai között, mintha úgy éreztem volna, hogy végre ténylegesen hazataláltam, de ez se tarthatott örökké, hiszen az élet tovább sodor mindenkit. Miközben pedig készült a tea csendesen hallgattam őt, majd néha bólintottam. Ahogy sejtettem, neki se volt egyszerű ez a helyzet, de nem volt egyedül. Amikor azt mondta, hogy már nincs senkije, akkor kicsit összeszorult a szívem. Tényleg ennyire elsodrottunk volna egymástól? Nem, az nem lehet… - Nagyon sajnálom azt, ami anyukáddal történt, de nem vagy egyedül. Én itt vagyok és itt is leszek mindig. Ha gondolod, akkor segítek Noel nevelésében, s szerintem Ben-nek se lenne ellene kifogása – bár erről nem voltam meggyőződve tekintve azt, ami történt. De menni fog, mert menni kell. Nem ragadhatok állandóan a múltban és a barátnőmnek segítségre van szüksége, nekem pedig túl kell lépnem a fájdalmon, az ami minden egyes pillanattal felemészt, amikor Noel-re pillantok. – S miért lennél egyedül? Lehet,hogy nem vagyunk testvérek, de ennek ellenére úgy szeretlek, mintha az lennél és ezen egy baba se változtathat. S amíg nem jön helyre minden, addig talán jobb lenne, ha itt maradnál. Van szabad szobánk. – pillantottam rá mosolyogva, majd a kért teát odaadtam neki, s leültem az egyik székre. A hellyel kapcsolatos észrevételeire csak elkuncogom magam, majd bólintok. - Ez tény, de itt senki se ismerek. Hiányoztál te, apa és a többiek is. Itt csak Ben-t ismerem, meg egy kismamát, Abigailt. Ő orvos, illetve még egy-két embert, ahogyan Ben testvérét is végre megismertem. – mosolyodom el, hiszen tényleg jó pár embert megismertem már. Természetesen egyikkel se kerültünk közeli baráti viszonyba, de majd talán változni fog. Ismer már annyira, hogy tudja, nem vagyok könnyen barátkozós. - Igen, sose volt gondod az evéssel, de ezzel szerintem mindig mindenkit megleptünk. Főleg, amikor pasikat megszégyenítő mennyiséget vágtunk be. – mosolyodom el az emlékek áradatára, majd hamarosan a hűtő felé veszem az irányt és kiveszem a szendvicshez valókat. – Amúgy ha gondolod, akkor van pizza is, tegnap csináltuk. Szóval szendvics, vagy pizza? – kérdeztem tőle játékosan. - Engem nem könnyű felidegesíteni, s tudod jól, hogy bármikor szívesen meghallgatlak. Ha már most szeretnél róla beszélni, akkor meséld el, ha esetleg még párnapra szükséged van, akkor én itt leszek és meghallgatlak. – mosolyodtam el barátságosan és közben egy pillanatra se vettem le róla a szemeimet, amiben egy kisebb fajta aggodalom is csillant.
Kezdőlap
