Mondhatnám, hogy tudom, minden rendben lesz egyszer, de érzem, hogy egyelőre van valami, ami elválaszt bennünket egymástól, és jelen pillanatban fogalmam sincs róla, hogy mi lehet az. Remélem, fény derül majd rá, mert kár lenne ezért a barátságért, és nagyon tudnám utálni, hogyha soha többé nem lennénk úgy, mint mielőtt besűrűsödtek a dolgai, és eltávolodtunk egymástól. Majd kiderül, mert nem nagyon van már kihez fordulnom, tényleg szánalmas, hogy ebben az elcseszett életben nem sikerült összeszednem más barátot. Az én hibám, túlságosan is nehezen bízom meg az emberekben, és ez nagy hiba, ilyenkor válik egyértelművé. Mert mi lesz, ha nem jön össze? Ha azt mondja, pihentessük kicsit a barátságunkat? Úristen, fogalmam sincs, mihez kezdenék… - Nagyon aranyos név, remélem, olyan szerencsés is, meg persze, hogy szerencsét hoz. Dörgölöm meg a kobakját, ha engedi az eb, én egész jól érzem magam most már, vannak levegőben lógó kérdések, de amíg mosolygunk és könnyedek vagyunk, addig nem érdekel. Ráérünk a lélektépőbb dolgokkal foglalkozni, úgy érzem. - Igen, az biztos, kamaszkorában szerintem bele fogok rokkanni, hogy etessem. Oké, ennyire nem lesz vészes szerintem a helyzetem, egyszerűen csak arról van szó, hogy most kell egy kis idő, míg összeszedem magam, de amint találtam munkát a gyerek mellett, akkor már nem lesz gond, legalábbis nagyon bízom benne, mert nem szeretném, ha másokra lennék utalva. Még csak anya pénzére sem szeretnék várni, tudom, hogy neki sok van, a válás után nagyot szakított azzal, hogy máskülönben feljelenti apát bigámiáért… Legalább pénzünk lett belőle, ellenben a többi csak masszív szívfájdalom. Ő nem tudja, hogy a féltestvérét öleli, én azonban igen, és ez az, ami sosem lehet semmis, valószínűleg köze van ahhoz, hogy miként lettünk ennyire hamar jóban annak ellenére, hogy én nem igazán nyílok meg könnyen. Ez legalább olyan, mintha tegnap ölelkeztünk utoljára, és nem lenne semmi közöttünk, ami elválaszt bennünket. Kellemesen megnyugtató, simogatja a lelket. - Jesszus, nem raknék rátok ilyen terhet, persze, annak örülnék, ha néha átjöhetnék vele, de tudom jól, hogy ez az én dolgom, és egyébként is nagyon sok egyedülálló anya van a világon. Azon szavainak kereszttüzében, amikor a nem vagyunk testvéreket kiejti, némileg belesajog a szívem. Istenem, drágám, ha tudnád… de nem mondhatom el, nem tehetem tönkre a kapcsolatot apukáddal, neked már csak ő maradt. Ez nagyon csúnya dolog lenne tőlem. Jelen esetben tényleg nagyon igaz lenne, hogy az igazság fáj. - Nem, semmiképpen sem szeretnék zavarni, ti egy pár vagytok, nekem meg van egy babám, nem hiszem, hogy egészséges lenne, hogyha együtt élnénk. Felver titeket éjszaka, vagy valami, ti is kialvatlanok lennétek, ez biztos nem hiányzik senkinek. Inkább átjövök majd, ha épp szabadidőtök akad. Meg hát, látom, hogy néz rá, valami baja van vele, és nem akarom, hogy rosszul érezze magát, csak mert a jó szíve arra viszi, hogy fogadjon be. - Legalább alakulnak a dolgok, rólad sem mondhatni, hogy olyan könnyen a bizalmadba fogadnál bárkit. Orvosról jut eszembe, keresnem kell majd egy jó gyerekdokit… Ben testvére milyen? Érdeklődöm, mert hát, már egy ideje Bennel van, de a tesó ismeretlen volt eddig. Kíváncsi vagyok, milyen lehet, bár Bent sem ismerem olyan jól, csak párszor összefutottunk, amikor még nem Cali időzött nála, hanem néha ő bukkant fel, vagy egy-egy bulin. - Hát ugye? Meg irigykedett a többi csaj, hogy miért nem hízunk tőle… Húú… hát micsoda kérdés ez? Persze, hogy pizza. A házi egyébként is sokkal finomabb. Úgy két hónapja találtam egy csuda finom, vékony pizzatészta receptet, le sem tudok kattani róla. Még jó, hogy egyelőre a gyerkőc meghagyja nekem… Vajon mi lesz két-három év múlva? Inkább nem is szeretném elképzelni. Kuncogok fel vidáman, mert tuti, hogy mindent fel fog falni előlem, én meg mindent oda is adok majd neki, mégiscsak ő a fontosabb. - Hát, ez felidegesítene. Tudom, hogy nem könnyű, hiszen ismerem, épp ezért, ha úgy gondolom, hogy így lenne, akkor jó eséllyel nem tévedek. Ha mégsem, az csak jó. - Májusi történet, igazából már eléggé sikerült feldolgoznom, csak soha többet látni sem akarom. Szóval, tudod, mekkora állat volt mindig is Jacob… végül rájöttem, hogy nem tűröm tovább a pofonjait, igen, néha eljárt a keze… Ezt sem meséltem neki, mert nem akartam, hogy kiakadjon rajta, vagy ezzel foglalkozzon a saját bontakozó kapcsolata közepette. Felmerülhetne a kérdés, hogy nem bíztam benne eléggé, de ez nincs így, akkor most sem mondanám el. - Végül májusban szakítani akartam vele, és erre úgy megvert, hogy két hétig nem engedtek ki a kórházból. Isteni szerencsém volt, hogy a babának nem lett baja, mert már akkor is állapotos voltam, csak nem tudtam róla. Sóhajtok fel kissé komoran, a teán pihentetve ujjaimat, mert ez tényleg olyasmi, ami szerintem ki fogja borítani, egyébként is mindig mondta, hogy meg fogom még szívni a pasival, de akkor még úgy gondoltam, engem sosem bántana. Igencsak nagyot tévedtem.
Mind ketten éreztük, hogy vannak még kérdések, ki nem mondott dolgok, amik kicsit távol tartanak minket, de ennek ellenére még se erőltettünk semmit se, mintha csak örülni szerettünk volna annak, hogy mind a ketten viszonylag épségben vagyunk, s annak, hogy újra érezhetjük a testvéri ölelés, a biztonságot jelentő ölelést. Szerettem volna elmondani, de a fiát látva egyszerűen nem ment. Fájt látni a csöppséget, ugyanakkor azt is láttam rajta, hogy ő boldog, amikor a fiára pillant és nem akartam ezt beárnyékolni a dologgal. - Igen szerencsét is hozott, illetve talán ő is szerencsésnek érzi magát. – boldogon dugta a fejét Ev-hez, hogy még és még simogassa őt. Szerette, amikor valaki kényeztette őt és a figyelmét neki szentelte. Komolyan, olyan kis bújós volt, hogy szerintem pályát tévesztett és inkább macskának kellett volna születnie. - Nem kizárt, de legalább nem kell majd attól tartanod, hogy elfújja a szél. – mosolyodtam és egy apró szomorúság is vegyült a mosolyomba, amikor újra megtaláltam Noel-t a pillantásommal. Figyeltem őt, s nem vettem el róla a szemeimet, mintha csak meg akarnám fejteni, hogy kire is hasonlíthat, hogy ki lehet az apa és ő miért nincs itt. Reménykedtem abban, hogy a testvérem hagyni fogja azt, hogy segítsek neki. Nem szeretném azt, ha úgy érezné egyedül van, mert nincs. Bármikor számíthat rám, még ha nem is lesz eleinte könnyű nekem, de meg tudom tenni érte és az unokaöcsémért is, hiszen nem a vér jelenti a családot, hanem az, amit a szívünk suttog. S ő a testvérem volt, ez sose volt kérdés számomra. - Ki mondta, hogy teher lenne? – pillantottam rá kíváncsian, majd egy kisebb harc után, ami belül zajlott le mosollyal az arcomon szólaltam meg. – Egyáltalán nem teher. Mindig szívesen látunk itt, s amíg nem ismered ki a várost, amíg nem dől el, hogy merre laknál szívesen, addig jobb lenne, ha maradnál. Legalább mi is tudunk vigyázni rá, ha neked el kell szaladnod. Hidd el, hogy nem zavarsz semmit se, hiszen mi se vagyunk együtt sülve-főve. – kuncogom el magamat, mert az az eset óta meg pláne nem, főleg nem olyan értelemben. Persze, azóta már töltöttünk el időt úgy, de akkor se olyan, mint előtte volt és ez szerintem még sokáig nem is fog változni. Van olyan, amikor én mondok nemet, mert úgy jön ki a lépés, hogy nem… Egyszerűen csak mintha félnék attól, hogy megismétlődhet és akkor már nem lesz többé olyan, hogy sötétségből kivezető út. - Persze, ahogy gondolod. De tényleg nem zavarnál, örülök annak, hogy újra itt vagy és többé nem foglak magadra hagyni. – sütöm le a szemeimet, hiszen tudom, hogy hátat fordítottam mindennek Ben miatt, s ezt nagyon is bántam. De szerencsére nem veszítettem el őket és most, hogy itt van ebben az „őrült” városban még két személy lesz, akinek a biztonsága érdekelni fog engem. S figyelni fogom őket, hogy nehogy bajuk essen. - Van jó pár orvos a városban, valami Maeve, Abie is és még szerintem rajtuk kívül is lappang. Biztos találni fogsz remek orvost, emiatt ne aggódj. – bár az utóbbinak nem rég született kisbabája. Szóval gondolom ő most jó darabig nem is fog dolgozni. Így nem marad más, mint az a farkas lány vagy éppen a másik, aki a gyerekosztályon van, de nem jut eszembe a neve. Amikor a testvérről érdeklődik, akkor egy pillanatra összerezzenek, hiszen azóta nem igazán találkoztam vele, zavaromba a rövid hajamba túrok. – Kedves és aranyos. – adok rövid választ. Vele se ártana beszélgetnem, hiszen nem éppen jókor találkoztunk. Miközben hallgatom őt egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat és kiveszem a pizzát a hűtőből, tányérra teszem, majd be a mikroba, hogy megmelegedjen. Neki dőlök a pultnak és mosolyogva hallgatom őt. – Nem hiszem, hogy gond lesz, ha meg igen, akkor ide mindig jöhettek, mert egy vagy két nagyétkűre főzni már mindegy. – nevetem el magamat, mert Ben-t se kell félteni, ha evésről van szó. Kiveszem a tányért, majd lerakom az asztalra, s hamarosan innivalót is adok neki, végül leülök vele szemben és aggódva fürkészem őt. Csendesen hallgattam azt, amit mondott, de a szemem elkerekedett és a szemöldököm is kicsit feljebb szökött. Ez nem lehet igaz, hogy lehettem ennyire vak? Miért nem léptem közbe? Miért nem akadályoztam meg, hogy ezen kelljen keresztül mennie? A kezem ökölbe szorult, ami elég ritka esett volna, de most sietve álltam fel, s mentem a pulthoz. Annak támaszkodtam, majd lassan kifújtam a levegőt. - Miért nem szóltál? Miért nem engedted, hogy segítsek? – fordultam felé aggódva, s ostobának éreztem magam. – Fel kellett volna tűnni, hogy baj van. Megvédhettelek volna, Ev. – s a hangom elcsuklott. – Sajnálom, hogy nem voltam ott, hogy segítsek neked. Én tényleg sajnálom… - suttogtam úgy, mint aki saját magát hibáztatja a dologért, de talán pontosan részben az én hibám volt, hogy majdnem elveszítette Noel-t.
- Ilyen névvel nem is lehet más, nemde? Szia kishaver! Simiztem tovább, szerettem az állatokat, bár nekem sosem volt, és szerintem maximum akkor lesz majd, ha Noel nagyon szeretne egyet, és valami csoda folytán valamiféle kisebb kertes házat a magunkénak tudhatunk. Megkuncogtam a bújós kutyust, de totálisan megértettem, hogy miért tetszik neki annyira a dolog. - Majd megtart, hogy engem se fújjon el. Ő aztán pontosan tudta, hogy mennyire nem vagyok nehézsúlyú, még akkor sem sikerült híznom, amikor pár kilót valóban magamra akartam szedni, de azért ezzel mostanra megbékéltem, igazából bajom nincs magammal, csak kamaszként érkezett pár gebe vagy, pattanás van a melled helyén dolog, de feldolgoztam. Meg későn érő típus voltam, a legtöbb csajszinak már 12-13 évesen kerekedett a melle, az enyém csak tizenhat éves koromban mutatott hajlandóságot a fejlődésre. - Sok minden van, ami beszél helyettünk Cali, ismerlek… Céloztam a lehető legfinomabban arra, hogy látom, van valami, de nem szerettem direktbe rákérdezni, mert talán tolakodásnak venné, vagy olyasmibe nyúlnék bele, amibe egyelőre nem kellene. Ha magától elmondja, jó, ha nem, akkor egyelőre hagyom, majd idővel előveszem megint a témát, mert ennyiben hagyni viszont úgysem fogom. - Oké, talán addig maradhatok, ameddig nem találok egy megfizethető, tűrhető lakást, de egy perccel sem tovább. Lehet, hogy nem gondolod tehernek, de szerintem hetek múlva már fognád a fejed, mikor sokadszorra ébredsz sírásra éjszaka. Tuti én is így lennék vele, ha nem a saját gyermekemről lenne szó, és ezért még csak nem is tudok hibáztatni senkit sem. Azt nem is gondoltam, hogy sülve-főve együtt vannak, kifejezetten nem is egészséges, de azért gondolom azért a szabadidejük jó részét együtt töltik. Mindenesetre előbb azért Ben véleményét is megtudakolnám róla, mert ha a háta közepére sem kíván társaságot pluszban, akkor úgysem fogom hagyni, hogy Cali ráerőltesse esetlegesen. Valóban nem szeretek teher lenni senki számára sem. - Ugyan már, mindenkinek élnie kell a saját életét. Annyi, hogy legalább egy városban vagyunk, mert amilyen hibbant antiszociális tyúk vagyok, nincs is rajtad kívül senkim. Azért némileg szánalmasnak érzem magam a dolog miatt, és sokszor megfordult már a fejemben, hogy nyitottabbnak kellene lennem, de túlságosan félek attól, hogy pofára esek, abból azért már bőven elég volt. Tudom, fogok még az életem során, de na, ráért volna még mikor mondjuk edzettebb vagyok lelkileg… - És gyerekorvosok? Mert a saját egészségem annyira nem izgat, be kell valljam. Mindenesetre azért majd körülnézek, mert jó volna megmutatni valakinek rendszeresen, meg elvileg kötelező is. Nem aggódom, csak macerás új életet kezdeni, mondjuk, miért is mondom neked, tudod jól. Elvigyorodom a megilletődésére, remélem azzal azért tisztában van, hogy bármennyire is találkoztunk régen, azért még nagyon is jól ismerem, és olvasok a nonverbális jeleiből. - Ezek szerint nem ismered túl jól. Ugratom, persze, mert engem ugyan nem zavar, majd megismeri jobban is Ben testvérét, de vicces, hogy milyen szűkszavú, inkább talán diplomatikusnak mondanám. - Ez tény és való. Úristen, már attól is farkas éhes lettem, hogy a kajáról beszélünk. Rettenetes tudok lenni. Csóválom meg a fejem, de a vidám pillanatoknak elég hamar vége szakad, mikor rákérdez arra, hogy mi történt, én meg persze, hogy elkezdem neki mondani, mert hát, mi értelme volna titkolózni. Nekem is jobb érzés, hogy nem fojtok mindent magamba. - Mert nem akartam, hogy velem foglalkozz, amikor végre találtál valakit, akivel boldog lehetsz. Nem akartam neked elrontani, és nem, erre még véletlenül se gondolj. Sokkal inkább jártál volna rosszul te is, tudod, hogy milyen, bántott volna téged is. Jobb volt így. Legalább már túl vagyok rajta, ez az, ami számít. Sosem hibáztattam, eszembe sem jutott ilyesmi, elvégre, ahogy mondani szokás, mindenki saját sorsának kovácsa, nincs értelme másokra ujjal mutogatni, vagy épp bármi mással, attól nem lesz jobb. Nem mondom, hogy túl vagyok rajta, de jót tett, hogy több mint egy fél éve nem is láttam. Inkább bele is harapok gyorsan a pizzámba, mert tényleg fölöslegesnek tartom tovább beszélni róla, pláne nem azért mondtam el, hogy hibásnak érezze magát. - Csak felejtsd el, oké? Nem akarom, hogy hibáztasd magad.
Mosolyogva figyeltem Lucky-t és a „testvéremet, hiszen Lucky mindig is könnyebben lopta be magát bárkinek a szívébe, mint én. Nem barátkoztam olyan könnyedén, lehet, hogy mások ezt nem így gondolnák, de tényleg kevés emberben bíztam meg, engedtem közel magamhoz és szerintem a barátság alapja a bizalom. - Reméljük. – mosolyodtam el, hiszen tényleg ismertem már annyira őt, hogy tudjam nem igazán tud magára szedni egy grammot se. Nem tehet róla, ő ilyen genetikát örökölt és szerintem néhányan ölni tudnának azért, hogy ilyen vékonyak maradjanak és közben meg néha fiúkat megszégyenítő mennyiségű kaját nyomjanak magukba. De én ilyennek szerettem őt, legalább akadt mindig evőtársam is. Szavaira csak aprót ajkamba haraptam, majd rövid tincseimbe túrtam. Szerintem még sose volt ennyire rövid hajam. Amióta az eszemet tudom mindig hosszú hajam volt, viszont azóta az eset óta úgy éreztem, hogy muszáj volt változtatnom és ez részben a hajamon csattant vissza… Sejtettem, hogy előle nem rejthetem el örökké, de nem szerettem volna beárnyékolni a találkozást. Főleg úgy nem, hogy ő közben életet adott egy kisbabának… - Rendben, már annak is örülök, hogy itt leszel a közelemben. – tértem ki az igazi válaszadás alól, hiszen örültem, hogy itt marad és valószínűleg nem is az lenne a gond, hogy a kicsi esetenként éjszaka vagy korán felkeltene minket, hiszen eleve korán kelek edzések miatt, hanem magam sem tudom, hogy tényleg képes lennék-e örökké eltitkolni azt, amilyen érzések kavarognak benne. Tényleg örültem nekik, de minden egyes pillanatban úgy éreztem, hogy a gondosan eltemetett fájdalom sebei kezdenek felszakadni és féltem attól, hogy újra maguk alá temethet. Biztos vagyok abban, hogy Ben nem fogja jó szemmel nézni azt, hogy maradásra kértem őket, de másrészt ő is meg fogja érteni. Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy újra túl sok figyelmet fog rám fordítani, hogy nehogy esetleg újra összeroppanjak. - Jaj, ugyan már. Itt van Ben is, vele is régebben nagyon jól kijöttetek és ismerlek már annyira, hogy az se kizárt, hogy hamarabb fogsz barátokra lelni, mint én. Hiába vagyok itt ennyi ideje, mert nem igazán ismertem meg senkit se… - vallom be egy kisebb vállrándítás keretében, de biztosan közrejátszik az is, hogy jó ideig ki se mozdultam a lakásból. De utána legalább egy barátra leltem, vagyis Dyr-t annak tartom. Fontos lett számomra, még ha fura is ennyire rövid idő után ezt gondolni. - Ha jól tudom, akkor Abigail gyerekorvos, de ő lehet rövid ideig nem rendel. Viszont a másik kettő is foglalkozik gyermekekkel, így szerintem nyugodtan keresd fel őket. Ha szeretnéd, akkor akár el is kísérlek, így legalább nem lennél egyedül. – mosolyodom el, hiszen amennyire sikerült rájönnöm Maeve is részben a gyerekosztályon dolgozik, de mivel ott volt más kolléga is, így mostanában inkább a sportolók láthatják őt, meg talán a műtőben fekvők? Jesszus, magam sem tudom. Ennyire azért nem érdekelt a dolog. Főleg, hogy nem vagyok se sportoló, se anyuka… - Kicsit bonyolultabb, valószínűleg egyikünk se ilyen körülmények között szeretett volna találkozni a másikkal. – húzom el ajkaimat keserűen, mert tényleg nem akarom rázúdítani. Most meg pláne nem, de hazudni se tudok neki. Amúgy se szeretek hazudni, de neki meg pláne nem. Szavaira először csak elkuncogom magamat. – Héé, nem is vagy szörnyű. Legalább végre van olyan személy, aki még szeret enni és kiélhetem a néha rám törő főzési mániámat. – mosolyodom el, hiszen Ben-t se kell félteni, de még egy személlyel több vagy kevesebb, nos, nem igazán számít. Bármikor szívesen fogom látni itt. S lassan meg is melegszik a pizza és elé is rakom, miközben már másfelé terelődik a beszélgetés. Sietve rázom meg a fejemet. - Lehet, hogy boldog voltam, de te nem. S amíg te nem vagy boldog, addig igazán én se, hiszen a testvérem vagy… S ismersz, hogy egy kisebb amazon lakozik bennem, így nem hiszem, hogy oly könnyedén tudott volna nekem ártani. – válaszolok neki komolyan és őt közben őt figyelem. Ha csak újra bántani fogja… Nem, erre nem is akarok gondolni. - Ígérd meg, ha bántani próbál vagy itt van, akkor szólni fogsz. – pillantottam rá aggódva, hiszen tudnom kell, hogy bízik-e bennem. Nem akarok egyszer olyan hívást kapni, amikor már késő és esetleg újra kórházba jutott az a vadállat miatt. - Evangeline... - kezdek bele, s sejtheti, hogy baj lehet, hiszen nem sokszor hívtam a teljes nevén, főleg azóta nem, hogy olyanok lettünk, mint két testvér.- ... én elvesztettem a babámat nem olyan régen….- bukik ki végül, miközben továbbra is a konyhapultnak támaszkodok. Nem bírok megmozdulni, nem bírok rá se nézni, de egyszerűen nem bírom tovább titkolni, hiszen pontosan tudja, hogy valami történt.
- Itt bizony, azt nem mondom, hogy le sem tudsz majd vakarni, mert semmire sincs időm a lurkó mellett, de az biztos, hogy sokkal többet fogjuk látni egymást, mint az elmúlt évben. Ami azt illeti, nekem szörnyen hiányzott, bár már akkor is, amikor még egy városban éltünk, mert sajnos túl sok dolga akadt, én meg nem akartam tovább bolygatni az életét a saját problémáimmal. Mindenkinek van bőven elég belőle, semmi értelme nem lett volna traktálnom vele, szóval nem is próbálkoztam. Utólag sem mondhatom, hogy megbántam, de tény, hogyha megtettem volna, nem kellett volna beismernem, hogy nem boldogulok igazán egyedül, úgy nem, hogy még egy jót beszélgetni sem tudok senkivel, mert nincs olyan a közelemben, akivel megtehetném. - Mintha én olyan nagyon nyitott lennék a friss ismeretségekre… Biztos több embert ismertél azért meg, csak esetleg közel kerülni nem tudtak hozzád, vagy te hozzájuk, részletkérdés. De az egyetemet csak folytattad, nem? Elvégre, ott azért óhatatlanul is ismerkedik az ember, bár én beszélek… Quebecben sem sikerült rajta kívül mással összebarátkoznom, szóval az egyetemi élet önmagában nem garantálja, hogy valaki képes is mélyebb ismeretségeket kötni. Én nem voltam, egyszerűen nagyon nehezen nyitok és nyílok meg mások felé, bármennyire is legyen ez szerintem problémás. Noellel könnyebb egyébként, az anyukákkal gyakran sikerül szóba elegyednem, gyakorlatilag bárhol, szóval ez azért reménykedésre ad okot, hogy változhatok ilyen téren. - Majd szétnézek, persze, bár jobb volna olyan, aki nem csak a kórházban dolgozik, hanem van azonkívül is rendelése, de úgyis mindent meg lehet tudni manapság az internet segítségével. Ez azért fontos a számomra, de az is lehet, hogy szimplán megkérdezem a játszóterek valamelyikén, hogy kit ajánlanak, illetve kit nagyon nem, mert az általános rossz tapasztalat is hamar kibukik, ahogy eddig tapasztaltam. Odahaza nagyon aranyos volt a körzeti gyerekorvos, de nyilván őt nem hozhattuk magunkkal. - Látod, ebben én is biztos vagyok. Elvégre, részemről eleve nagyon kínos az, hogy egyértelműen szükségem van rá, és nem csak azért jövök, mert mondjuk hiányzott, és meglátogattam csak úgy. Csöppet sem önzetlen dolog, és nem szeretek ilyen lenni. - Csak nyugodtan, én úgyse szeretek annyira főzni, bár kénytelen leszek megedzenem magam ilyen téren, mert Noelt etetnem kell majd valamivel, ha oda jutunk. Azt viszont már előre látom, hogy jobban fogja szeretni Cali néni főztjét, mint anyáét. Kacsintottam rá, elvégre, ő bőven tapasztaltabb nálam, és aki szeret főzni, az jobban is csinálja az én elgondolásom szerint. - Maradjunk annyiban, hogy nem kockáztathattam meg a dolgot. Nem állt szándékomban még csak az esélyét sem megadni, hogy pluszban még neked is bajod legyen. Egyébként azóta már távol tartási végzést is kérvényeztem ellene, főleg, mikor azt sem hitte el bódult állapotában, hogy övé Noel. A szavaira csak a fejem csóválom, de nem azért, mert nem fogom megígérni, egyszerűen csak nincs miért, legalábbis én így gondolom. - Kötve hiszem, hogy valaha felbukkanna, de ha mégis, akkor ígérem, szólni fogok róla. Igazából ezt is csak a megnyugtatása végett mondom, elvégre tényleg nagyon megdöbbennék, ha előkerülne az exem, hazug ribancnak tart, és egyébként is egy lusta disznó, tuti nem utazna ennyit. Amikor a teljes keresztnevemen szólít, lenyelem az épp bekapott falatot, és figyelmesen pillantok rá, pluszban még bólintok is, hogy mondhatja, hallgatom, és sajnos érzékelem is, hogy itt valami nagyobb baj van, bár igazság szerint ezt már a belépésem után rögtön sejtettem… A hallottaktól szabályosan cseng a fülem, jó, hogy ülök, különben egyszerűen fognám magam, és leájulnék a lábaimról. Egy csapásra világossá válik, hogy miért nézett így a kisfiamra, és a szégyentől hamar vörös lesz az arcom. Tanácstalanul fonom össze kezeimet a tarkóm mögött, s hiába is próbálom elcsípni a pillantását, nem néz felém. - Istenem, Cali… nagyon sajnálom. Ha tudtam volna, nem jövök csak így ide… Fel is állok hamarjában, odalépve elé, és hogyha engedi, akkor megölelem ismét, mert őszintén, nem tudnám szavakkal kellőképpen körbeírni, hogy valóban sajnálom. Nem tudom, milyen elveszíteni egy gyermeket, de most, hogy a nap huszonnégy órájában együtt vagyok Noellel, azzal tisztában vagyok, hogy belehalnék, ha valami baja esne…
- Ha tudok, akkor segítek, így bátran szólj, hiszen rád mindig fogok tudni szakítani időt. – mosolyodom el őszintén, mert nem szerettem volna, ha bármi miatt inkább mást keres meg először, ha segítség kell neki. Egy időre elég távol kerültünk egymástól, viszont most itt volt, igaz, hogy egy váratlan vendég kíséretében, de itt volt és az csak ez számított számomra. Többé nem akarom őt semennyire se elveszíteni, mert benne bízok meg a legjobban, ő ismer szinte teljesen és szerintem azt se túlzás állítani, hogy még Ben-nél is jobban ismer, hiszen nem véletlen, hogy a testvéremnek gondolom őt. - Talán igen, magam sem tudom igazán. Elég sok minden történt, ami miatt részben a házat se hagytam el hetekig. S igen folytattam, de majdnem úgy nézett ki, hogy teljesen elbuktam ezt a félévet és a következőt is ki kell hagynom. – nem szeretek hazudni, neki meg pláne nem. Tényleg a történtek miatt oda se jártam be hosszú ideig, így nem csoda, hogy volt olyan tanár, aki nemet mondott a vizsgára. Az is kész csoda, hogy egyáltalán Adam még mindig foglalkozott velem, hiszen őt se kerestem sokáig. Ha nem megy bele az edzésbe, akkor magam sem tudom, hogy mit csinálok, vagy kit keressek meg azért, hogy edzhessünk. Tudom, hogy van jó pár harcos itt, de őt legalább már valamennyire ismertem. - Ha gondolod, akkor megkérdezem Ben-t, lehet, hogy ő jobban tudja – lévén, hogy ő gyógyító. – De szerintem őket is nyugodtan megkeresheted, lehet, hogy foglalkoznak amúgy is gyermekekkel, mivel most akiről tudok, hogy gyerekorvos volt elment szülési szabadságra. – fura, hogy most mennyi mindenkinek született babája, de még mindig alig tudom elhinni azt, hogy Lyn is közéjük tartozik. Bár miért is lepődök meg? Annyira angyali és annyira gyönyörű, hogy bármelyik fiút megkaphatná, s akkor még nem is beszéltem arról, hogy mennyire szeretni való és édes. Tudom, hogy belőle jó anya lesz, de belőlem már annyira talán vált volna az, így lehet emiatt történt a dolog, vagy csak amiatt, mert felelőtlen voltam és nem voltam elég óvatos. Csak egy apró mosollyal felelek a szavaira, hiszen egyáltalán nem érzem úgy, hogy kihasználna és csak azért toppant volna be, mert szüksége van rám. Valószínűleg hiányoztam is neki, de azt még mindig nem értem, hogy apa miként engedhette meg, hogy egyedül jöjjön ide. Ezért még tuti beszélni fogok vele… - Ohh, ilyet ne is mondj, hiszen anya főztje mindig jobb, mint a Calinénié. – kuncogom el magamat, hiszen a néni még eléggé messze áll tőlem, de talán hamarosan már így fog hívni eme apró teremtés. – Amúgy ha gondolod, akkor szívesen megtanítalak főzni amíg itt laksz, illetve utána is, hiszen remélem azért nem csak hébe-hóba állítotok be ide. Biztos vagyok abban, hogy Ben is örülni fog nektek. – Úgy érzem, hogy ő sokkal könnyebben fogja venni a baba dolgot, mint én. De ezen meg se lepődnék, ha valóban így lenne, hiszen szemmel láthatóan a vetélésen is egész könnyedén túl tette magát, persze nem ő élte át. Ő csak külső elszenvedő fél volt, de akkor is. Ahogyan még azóta se beszéltük meg teljesen, de mindegy is. Nem akarok ezen most rágódni. - Én annyira sajnálom, nem ezt érdemelted, ha egyszer az utamba kerül az a seggfej, akkor sírva fog hazáig rohanni. – s kicsit fel is húztam magam a történeken, végül lassan kifújom a levegőt. – Sajnálom, nem kellett volna ezt mondanom. Egyszerűen csak bosszant, hogy képes volt ezt megtenni és az is, hogy nem szóltál, hiszen apa rendőr, vagyis nyomozó. Tudott volna segíteni ő is. – aggódás továbbra se reppen tovább íriszeimből. - Köszönöm. – csak ennyit bírok kinyögni, de talán nem is kell mást mondanom, hiszen már így is láthatta, hogy mennyire felzaklatott a dolog. A percek telnek, rövid ideig csend honol a konyhában, aztán egyszerűen csak kibukik belőlem a dolog. Fogalmam sincs, hogy miként fog reagálni a dologra, s emiatt kicsit félve is pillantok rá, majd amikor karjaiba zár, akkor tétován viszonzom az ölelés, s egy pillanatra el is veszek a „testvéri” ölelésben. – Örülök, hogy csak így betoppantál. Nélküled talán örökre elvesznénk. – suttogtam neki, majd egy apró puszit nyomtam az arcára. – Nem egyszerű, még ennyi hónap után se, mert nem értem, hogy miként történhetett meg, de ennek ellenére örülök, hogy itt vagy te is és Noel is. Félek, s a jövőképek jutnak eszembe, ha rápillantok. Tudod amolyan „MI lett volna, ha ” dolgok, de aztán rájövök, hogy talán így volt megírva, hogy nekem még ne legyen, hiszen neked van és segíthetek benne. Ha eleinte nem is lesz könnyű, de menni fog, mert fontosak vagytok számomra és nem szeretném, ha emiatt elmennétek… - mondom komolyan, s picit le is sütöm a szemeimet, hiszen nem akartam sokkolni, de jobb volt most elárulni, mint esetleg mástól tudja meg. S még az se érdekel, hogy ezzel kicsit saját magamat fogom szadizni, de túl kell jutnom a saját fájdalmamom, s elfogadnom az élet minden apró boldogság forrását.
- Rendben, köszönöm. Mosolyodtam el őszintén, mert alapvetően jobban fogadta a felbukkanásomat, mint azt vártam volna. Tudom jól, hogy nem lehet egyszerű azért feldolgozni, hogy szó nélkül megjelenek, ráadásul egy gyerekkel. Nem is gondoltam át elég alaposan szerintem ezt az egészet, de már mindegy, itt vagyok, csak ez számít. Visszafordulni már nem fogok, számomra az egykori otthonomban nincsen már semmi sajnálatos módon, de talán ezt nem is kell ragoznom a számára, tudja jól, már akkoriban sem mentek jól a dolgok a szülővárosomban, mikor beiratkoztam az egyetemre. Ott meg aztán az tette rám a keresztet, hogy Cali nagyon keveset volt otthon. - Hú, ez nem hangzik túl jól, de végül is, fiatal vagy még, bőven van időd, meg aztán, Noel miatt én is egy év csúszásban leszek, simán évfolyamtársak lehetünk megint, ami meg tök jó nem? Jó, tudom, annyira nem vigasztaló, de legalább van némi öröm az ürömben. Én sem örültem, hogy halasztanom kellett, de a szükség nagyúr, óriási pocakkal, meg Noel mellett aligha tudtam volna bejárni a suliba. - Igaz, én levelezőn leszek, de attól még a vizsgáink szerintem egyszerre lesznek, tanulhatunk együtt majd. Fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani, de valamiképp majd kieszközlöm, mert nincs az a pénz, hogy ne fejezzem be a sulit, valamiből el kell tartanom a kisfiamat, és pincérkedni eszemben sincs. Talán modellkedni visszamehetnék, de itt Fairbanksben nem hiszem, hogy olyan sok lehetőségem akadna egyáltalán. - Nem szükséges, nagylány vagyok, ezt megoldom, az orvost úgyis intézze mindenki magának. Pillantok rá azért hálásan, mert tényleg nagyon örülök, hogy segít, de ez olyasmi, amit végül úgyis csak én fogok tudni eldönteni, elvégre az orvosválasztás az én felelősségem kell legyen, nem hárítanám át másra. - Jesszus, te egy szent vagy. Remélem, legalább fele olyan tehetséges leszek benne, mint te vagy. Nagyon örülnék, ha elleshetnék tőled ezt-azt, mert úgyis muszáj lesz, akkor meg már lehet csajos program is. Csaptam össze lelkesen a tenyereimet, mert totál lázba hozott a dolog, mi az hogy. Már előre rajongtam érte, közös program Calival, csak jó lehet, ez kétségtelen. Azt meg reméltem, hogy Ben is örülni fog nekünk, de ebben azért nem lehetek biztos, bár valamennyire ismerem, de olyan jól nem. Persze, bízhatnék Cali ítéletében vele kapcsolatban, elvégre együtt élnek, szóval inkább nem is akadékoskodom, vagy aggódom előre. - Nem volt szükségem segítségre, a baj megtörtént, utólag már nem volt mit tenni, addig meg ugyan ki tudta volna, hogy így meg fog egyszer verni? A bíróság és a rendőrség onnantól kezdve intézte a többit, megkaptam a távoltartási végzést is. Azt meg soha nem akartam volna, hogy apa gondoskodjon rólam, egész egyszerűen azt sem akartam, hogy közöm legyen hozzá. Ezek szerint Cali azt sem tudja, hogy elköltöztem tőle, mikor ő idejött. Nem mintha én dicsekedtem volna vele, bár ha logikusan nézzük, ugyan melyik apa pátyolgatná a lánya barátnőjét, ha ő már nincs is a városban? Aztán mindez jelentéktelenné válik, mert bevallja, mi történt vele, amitől meg szintén nagyon kiakadok, mert hát ha ezt tudom, nem jövök a közelébe még egy jó ideig Noellel. Istenem, most szörnyen önzőnek érzem magam, körültekintőbbnek kellett volna lennem, még akkor is, ha nem tudhattam a dologról. Nem feszengek, vagy dumálok fölöslegesen, a csönd most talán nekem is jól jön, gondolkodhatok picit. Iszonyat erős nő, hogy képes volt a vele történtek ellenére felajánlani, hogy maradjunk itt. Nem hiszem, hogy én meg tudtam volna tenni fordított esetben. - Ugyan már, Cali, nálad erősebb csajszit nem ismerek. Nem engedtem el egy ideig, de végül aztán csak eltávolodtam, de a kezeimet még a karjain tartottam, mert nem akartam megszakítani a kontaktust, mikor ilyen nehéz témáról beszélünk. - A legutolsó dolog, amit szeretnék, az az, hogy fájdalmat okozzak neked. Bevallom, így szörnyen nehéz szívvel maradok, mert úgy érzem, ártok vele, feltépem a sebeidet, amik talán még be sem hegedtek. Olyasmit nem fogok mondani, hogy így kellett lennie, mert szerintem nőnek ennél nagyobb büntetés nem létezhet, márpedig te nem érdemelted ezt meg, ebben biztos vagyok. Cali? Mégis miért? Mert nem elég nyitott? Mert nehezen barátkozik? Ezek nem bűnök, épp eléggé szenved miatta ő is, hozzám hasonlatosan.
Tény, hogy a sok elutasítás után nem gondoltam arra, hogy végül egyszer csak be fog toppanni. Szerettem volna, ha hamarabb jön, de mindig volt valami kifogása, ahogyan azt se értem, hogy apát mivel vette rá arra, hogy ne szóljon nekem arról, hogy babát vár, hiszen egy idő után biztosan apunak is feltűnt, vagyis nagyon remélem. Vele is beszélnem kellene már, de vele se olyan, mint régebben. Mintha újra valami emésztené belülről őt, valami olyan, amit nem mondhat el… Mindegy, az se kizárt, hogy csak a történtek és a kimerültség miatt érzem ezt. Meg a lényeg tényleg az volt, hogy Lyn itt volt és ennek nagyon örültem, még ha egy potyautas is érkezett vele, akinek örültem, ugyanakkor annyira egyszerű se volt elfogadni amiatt, ami velem történt. De túl fogok rajta jutni. - Lehet, hogy akkor inkább majd halasztok, így is sok tantárgyat nem tudtam felvenni a következő félévre. De igazából elbizonytalanodtam. Fogalmam sincs arról, hogy jó lennék a szakmámban, hogy elég erős vagyok-e ahhoz, hogy másokon segítsek… - „amikor legbelül még én is szenvedek” de ezt már nem mondom ki hangosan, viszont úgy érzem, hogy tudja valami legbelül még mindig emészt. Lehet, hogy Ben-t minden értelemben már közel engedtem, de akkor se gyógyultam meg teljesen. Valaha képes leszek elfogadni teljesen azt, ami történt? Tudom, hogy nem én vagyok egyedül, aki elveszítette a babáját, de vajon mások miként voltak képesek ezt feldolgozni és nem azt gondolni, hogy nem az ő hibájuk, mert ez az én hibám volt. Én éltem veszélyesen és élek a mai napig is. - Hmm, ez nem hangzik jól, hiszen tudom, hogy szeretsz suliba járni. Ha gondolod, akkor kitalálhatunk együtt valamit, hogy be tudj járni és ne csak heti egyszer vagy kétszer, ahogyan a levelezők. – tudom, hogy számára is fontos az iskola, de eddig is, ha összedugtuk a fejünket, akkor mindig találtunk megoldást és most is fogunk. Bízok abban, hogy minden a helyére fog kerülni, lehet, hogy nem két nap alatt, de pár hét leforgása alatt újra összecsiszolódunk, megszokjuk az új helyzetet és menni fog minden, mint a karikacsapás, vagy majdnem úgy. - Rendben. – s eme egy szó mellé egy apró mosoly társul, hiszen nem akarok állandóan se a nyakán lógni. Egyszerűen, ha kell, akkor segítek. Ezt szerettem volna csak a tudtára adni. - Azért nem kell túlozni. – nevetem el magamat, hiszen nem vagyok az. Elég sok mindent tettem már, elég sok hátsót rúgtam már szét, de a legrosszabb az, hogy pont neki hazudok arról, hogy miért vannak ilyen tetoválásaim, s az életem egy részéről, de nem tehetek mást. Meg akarom csak őt óvni. S most még inkább, hogy anya lett belőle. – Rendben van, akkor majd egyeztetünk és rendezünk csajos-főzős napot. – mosolyodom el boldogan, mert azzal, hogy visszacsöppent az életembe úgy érzem, hogy én is egyre inkább visszatalálok a helyes ösvényre. Mondhatni a fényt belecsempészi az életembe. - Amikor először kezet emelt rád, akkor kellett volna szólni. Akkor nem történt volna meg, bár, akkor a másik szobában pihenő csoda se történt volna meg. – mosolyodom el haloványan, hiszen az éremnek két oldala van. S hiába nem helyeseltem azt, amit ő eltitkolt, de még se lettem volna képes emiatt elítélni őt. Valamilyen szinten megértettem, hiszen a magam titkai is megvoltak. Másrészt tényleg nem értettem apát. Vajon mi történt vele, velük? Mi az, amit nem mondanak el? Apa tényleg gondját viselte volna? Magam sem tudom… S ez picikét aggaszt, vagy talán nem is kicsit. Aztán jön a vallomás, a karjaiba zár, én pedig viszonozom a gesztust. Nem akarok rövid ideig mozdulni, mintha a „testvérem” ölelése képes lenne meggyógyítani, mintha annál jobb dolog nem létezne és talán nem is létezik. Szavaira lesütöm a szemeimet és rövid időre nem is tudok ránézni. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy a démonaim kiszöktek a ketrecükből és félek attól, hogy esetleg újra legyőzhetnek. – Talán még se vagyok olyan erős, mint amilyennek gondolsz. – szólalok meg alig hallhatóan, majd barna tincseimbe túrok és óvatosan pillantok a barátnőmre. – Nem szeretném, ha emiatt elmennél. Még csak most kaptalak titeket vissza és talán nem véletlen az, hogy nem egyedül állítottál be. Nem véletlen az, hogy itt van Noel. Lehet, hogy fáj, ahogyan az se kizárt, hogy nem gyógyultak be a sebeim teljesen, de úgy hiszem, hogy okkal történtek így a dolgok. Talán ti lehettek azok, akik elhozzák a gyógyulást. – mosolyodom el haloványan, majd gyengéden megölelem. – Kérlek, maradjatok. – szólalok meg elhaló hangon.
- Tudod, mit szoktak mondani, aki magán nem tud segíteni, segít másokon. A kettőnek semmi köze egymáshoz, a saját problémája mindenkinek sokkal súlyosabb, mint bárkié a világon. Attól el tudod határolni magad. Szerintem elég erős vagy, de tudom, hogy hiába mondom, ezt neked kell érezned, másnak úgysem fogod elhinni. Egyszerűen így működünk, mint ahogy azon se segít senki dicsérő szava, aki csúnyának látja magát. Magunknak kell az ilyesmit elsősorban bebizonyítani és elhinni. Ez sokszor nehéz sajnos. - Nem tudunk jelenleg ilyesmit kitalálni, majd maximum akkor, hogyha már nem anyatejes Noel, addig igazából nem is agyalok, mert elég kiszámíthatatlan a dolog. Elleszek én a levelezővel is, most már más prioritásaim vannak. Kétségkívül a kisfiam a szívem csücske, és soha nem helyezném magamat az ő érdekei elé. Neki pedig most minél több kell belőlem, hogy a későbbiekben is kiegyensúlyozott, bizalmi kapcsolatunk lehessen. - Áhh, nem túlzás. Mosolygok rá szélesen, és naná, hogy a főzős dolgot elfogadom, mert nem árt, ha beletanulok valamelyest, mire Noelnek igénye támad szilárdabb ételekre. Sokkal jobb az otthoni koszt, mint mondjuk kaját rendelni, az sosem igazán friss sajnos. Anya főztjét nagyon szerettem kisgyerekként, de már sajnos sosem ízlelhetem, ilyen az élet. Nem baj, itt van helyette Cali, akinek szintén isteni dolgok szoktak kikerülni a kezei közül. - Ugyan, eleinte tagadtam, aztán meg azzal győzködtem magam, hogy úgyis csak ez az egy volt, többé nem fog bántani. Mint a legtöbb nő. Érdekes egyébként, mert mindig úgy gondoltam, hogyha engem valaki bántani fog, akkor egy percet sem maradok mellette tovább. Meglehetősen nagyot tévedtem, de már mindegy. Nem csinálnám vissza, Noel miatt soha. Örülök, hogy nem szóltam, mert ő a fény az életembe, az én kis boldogságom, a mindenem. Nem is tudom kellőképpen szavakba önteni a dolgot. - Talán csak elfelejtetted, milyen hinni magadban. Értem én, hogy őrületesen nagy veszteség érte, én talán belehaltam volna, de én sokkal gyengébb vagyok nála, mi sem bizonyítja jobban, minthogy ő itt van, felállt a dologból, bármennyire is legyen az nehéz. Mégis, van valami, amit nem tudok elengedni, és el kell neki mondanom, mert… nem tudom, talán segíthetne… Régen is mindent megoldott, ha megosztottuk egymással a bajainkat, talán most is így lenne. S szerintem soha nem volt még nagyobb szüksége rám, mint most. - A városból nem szeretnék elmenni, Cali, a közeledben maradok mindenképpen, most úgy érzem, egyébként is nagyobb szükséged van rám, vagy inkább szükségünk van egymásra, mint eddig bármikor. Viszont keresek lakást, és amint találok, odaköltözöm. Addig itt maradok vendégként, de csak ha Ben is beleegyezik. És… Cali, szeretném, ha egyszer beavatnál, nem csak felszínesen. Tudod, úgy mint régen, mikor nyáron a csillagokat bámultuk, és a legmélyebb érzéseinket suttogtuk el egymásnak.
- Mindig tudod, hogy mit mondj, igaz? Nem is tudom, hogy mi lenne nélküled és remélem igazad van. Talán idővel el fogom tudni hinni, de annyira másabb itt minden, hogy néha elbizonytalanodom abban, hogy jól döntöttem e azzal, hogy idejöttem és magam hagytalak titeket. – sokszor elgondolkozom azon, hogy helyesen tettem-e vagy nem. Túl sok minden történt és Lyn nagyon hiányzott, viszont részben örültem annak, hogy nem látott a mélypontomon, amikor szétzuhantam. Ugyanakkor azt is érzem, hogy köztem és Ben között se olyan tökéletes a harmónia azóta, mint előtte, legalábbis szerintem. Az ő nevében nem nyilatkozhatom erről. - Ez igaz, nem is értem, hogy miért nem jutott ez eszembe. Nos, ebben az esetben akkor vagy együtt leszünk levelezősök és akkor legalább lesz kivel tanulnod, vagy pedig én hozom a friss pletykákat majd az egyetemről és közben tanulunk. – kuncogom el magam, hiszen sose voltam pletykás típus, de érte megtenném. Nem szeretném, ha kimaradna mindenből, viszont tökéletesen megértem, hogy most a fia a legfontosabb. S eme gondolatra újra összeszorul a szívem, de igyekszem nem a saját nyomomra figyelni. Szavaira csak egy apró mosollyal válaszolok, hiszen jól esnek a szavai. Sose tartottam magamat annyira zseniális szakácsnak, de örülök annak, hogy mások szeretik a főztömet. Anya halála után nem sok választásom volt, mint megtanulni még jobban, hiszen korábban is sok csínyt ellestem már anyától. Utána meg valakinek gondoskodnia kellett apuról. Nem bírtam volna nézni azt, ahogyan a sok műkajával ölte volna magát. Csendesen hallgatom őt, de az aggodalom továbbra se tűnik el a pillantásomból. Figyelem őt, majd picit megrázom a fejemet, hiszen megértem őt részben. - Elhiszem, hogy Noel miatt nem változtatnál semmit se, ahogyan azt is, hogy néha az ember túlzottan hisz abban, hogy valaki többé nem fogja őt bántani. – hangom inkább barátságos, mintsem olyan, aki meg akarná szidni őt, miközben az aggodalom is tökéletesen kihallatszik belőle. Pontosan tudom, hogy miről beszélek, hiszen a rendőrőrsön sok hasonló dolgot láttam. – De legalább végre vége van és van egy gyönyörű angyalod is. – mosolyodom el őszintén, még ha eme gondolatokba teljesen bele is sajdul a szívem. - Talán, vagy csak nem találtam még mindig vissza önmagamhoz és csak látszat az, hogy jól vagyok. Az se kizárt, hogy saját magamat verem át. – fejemet lehajtom és a földet fürkészem közben. Néha még mindig úgy érzem, hogy kutatom magamat, és ha tehetném, akkor szerintem örökre elvesznék jelenleg az edzésekben. Mintha csak menekülni akarnék minden elől, ami a normális élethez köt. Amikor megszólal, akkor sietve kapom fel a fejemet és figyelem őt. Eleinte csak bólintok, hogy rendben van és tökéletesen megértem őt. - Örülök annak, hogy maradtok, mert különben lenne egy potyautasotok is. – mosolyodom el, de ez se az igazi. Jelenleg nem olyan, mint a korábbiak… - Köszönöm, majd egyszer elmesélem, de most szerintem egyikünk se szeretne erről beszélni. – rázom meg a fejemet, hiszen fogalmam sincs arról, hogy képes lennék-e egyszer úgy igazán beszélni róla, hiszen még sose tettem. Mindig csak elsiklottam felette. - Apa nem akart veletek jönni?– kérdeztem kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy mi is történt otthon...
- Nem, csak próbálok okosnak tűnni. Viccelem el a dolgot, de egyébként tényleg nem tudom minden helyzetben, viszont vele kapcsolatban sokszor igen. Anya után őt ismerem a legjobban, még úgy is, hogy összességében azért olyan rég nem ismerjük egymást, mégis, mindig úgy éreztem, ha vele voltam, mintha ezer éve barátok lennénk legalább. Rettentően hiányzott ez az egész… - Nos, most már ne bizonytalankodj, legalábbis én itt vagyok, minden rendben lesz, megoldjuk. Együtt. Kacsintok rá kicsit azért vidámabban, bár talán a helyzet nem indokolja, de nem szeretnék mélabúba cseppenni, még akkor sem, ha mindkettőnk súlyos titkai ott vannak a levegőben. - Nah, hát akkor ennyi, nekem mindkettő jó, de lehet neked jobban jönne a társaság, hátha kicsit kirángatnak ebből a depiből Nála persze sosem lehet tudni, még azt sem tudom, én mennyire értékelném, hogyha belecsöppennék megint az egyetemi életbe, ki tudja, szóval annyira nem fogom forszírozni, én azt is tökéletesen bírnám, ha levelezősök lennénk együtt. Ki tudja, talán egyszer még egy rendelőnk is lesz, milyen menő lenne már. Mondjuk ő több lábon áll, gondolom önvédelmi edzéseket tart itt is, s ki tudja, talán én is belekezdhetek majd megint a modellkedésbe. Meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. A könnyed főzős téma után azonban előkerül az én fekete foltom, és hát, nem is látom okát, ezzel kapcsolatosan miért is titkolóznék tovább, mert sosem azért hallgattam el, mert nem akartam, hogy tudja, hanem problémát nem akartam okozni vele. Ez a veszély immár nem fenyeget, ellenben a másik titokkal, ami viszont jó volna, ha sosem tudódna ki, az ő érdekében. Nem szeretném, hogy csalódjon az apukájában, vagy bemocskoljam a szülei közötti kapcsolatot. - A sokadik után azért rájöttem, hogy nem fog megváltozni a dolog, főleg, hogy semmiségekért is eljárt a keze. Némi önelemzés után azért már rájöttem, hogy nem fog menni, és kidobtam. Annak lett az eredménye a kórház. Most már csak rossz emlék, Noel sok mindent feledtetett velem, ezt is. Következésképpen nem is gondolok már szinte rá, most persze felrémlett, de tudom, hogy hamarosan visszatuszkolom a ne nyisd ki dobozba, és ott is fog maradni. A gyönyörű angyalomra pedig már csak mosolyogva bólogatni tudtam. - Nem akarlak elkeseríteni, de a látszat sem az, hogy jól vagy. Legalábbis nekem nem, de én azért jobban ismerlek a legtöbbeknél. Nem hiába tűnt már fel szinte rögtön, s hiába is tagadta volna, meg azt is tudom, hogy megpróbálhatta volna eltitkolni, de előbb-utóbb kibukott volna belőle, szerintem jobb, hogy most így talán hamarabb tudok rajta segíteni. - Nem, nem is most, ha majd úgy gondolod, készen állsz rá, szerintem nem véletlen, hogy úgy igazán nem adtad ki magadból, legalábbis nekem úgy tűnik. Nem állsz még készen elengedni a fájdalmat. Ezzel nincs is semmi baj, szóval ne aggódj. Én itt leszek. Simogatom meg a felkarját, a következő kérdése hallatán viszont kicsit azért megütközöm. Fujj, hogy még azt sem mondta el neki, hogy már rég nem is laktunk nála. - Nem is tudja, hogy itt vagyunk. Cali… én elköltöztem tőle, mikor te eljöttél. Miért maradtam volna? Ha logikusan nézzük, senki apjának nem kötelessége elviselni a lánya barátnőjét, ha már a gyermeke nem lakik otthon, és egy ilyen helyzet a barátnőnek is kényelmetlen lehet…
Szavaira egy apró nevetéssel és fejrázással felelek, hiszen senki se minden tudó, de velem kapcsolatban elég sok mindenre ráérez, vagy csak tudja mindig, hogy mit kell mondania. Nem túl sok barátom volt régebben se, de ő elég hamar az lett. Sőt, olyan, mint egy testvére, de ezt csöppet se bánom. Fontos volt, s az se kizárt, hogy még Bennél is fontosabb volt. - Ismersz, hogy az nem megy olyan könnyedén, de igen együtt mindent megoldunk. – mondom egy apró mosoly keretében, hiszen a kacsintása olyan, mintha valami titkos társaságot alapítanánk, aminek csak ő és én vagyunk a tagjai. - Lehet, de azt se akarom, hogy csak Ben vagy apu pénzéből éljünk. Emiatt kezdtem el egy bárban is dolgozni, vagyis inkább azt hiszem szórakozóhelynek mondható. Illetve újra edzést tartok a fiatalok számára, vagyis akik szeretnék megvédeni magukat. - válaszolok neki picit elhadarva a dolgokat. Ha már elköltöztem és külön utat akartam járni, akkor nem akarom, hogy bárki is eltartson. Sose tartoztam azok közé, akik elvárták azt, hogy elkényeztessék őt, vagy a tenyerükön hordozzák, mert leesik a karikagyűrű a kezükről, ha valamit dolgozniuk kell. Én szerettem dolgozni, kipróbálni új dolgokat, mert az is segített kicsit kikapcsolni. - Itt vagy nekem te, így miért vágynék mások társaságára? – kérdezem tőle mosolyogva, hiszen lehet igaza van, de nem barátkozom könnyedén. Talán Helenával sikerül kicsit összebarátkoznom, de az se tudom, hogy látni fogom-e még valaha. Talán az egyetemen, de ki tudja. Sose lehet tudni, hogy éppen mit oszt az élet. De azt is tudom, hogy Lynt se akarom elhanyagolni, így ha segítségre lesz szüksége, akkor itt leszek. S félre fogom tenni a fájdalmamat, a démonaimat, mert nem akarom se őt, se a Noelt elveszíteni. Főleg most, hogy itt van. - Nem értem, hogy miért nem mondtad el, vagyis értem és az a baj, hogy lehet hasonló helyzetben én is így tettem volna. De ennek ellenére remélem tudod, hogy szólj, ha bármi baj van, mert segíteni fogok. Nem vagy egyedül, itt vagyok. – mondom neki komolyan és őszintén. A világnak hátat fordítanék, ha azzal tudnám megvédeni. Lehet, hogy őrző vagyok és sokkal több teher nyomja a vállaimat, mint azt ő gondolná, de akkor is a család lesz számomra az első, s azon belül Lyn és most már Noel. S kicsit aggódom is érte, hiszen lehet, hogy békés viszonylag a város, de talán nem sokáig lesz, ki tudja, hogy idén áprilisban mi köszönt be… - Igen, előtted nem nagyon lehetnek titkaim, de nem is akarom, hogy legyenek. Bizok benned és fontos vagy számomra. – mosolyodom el haloványan és a szemeimmel őt fürkészem. A következő szavai kicsit meglepnek, hiszen ennyire nyitott könyv lennék? Nem kizárt, vagy magam sem tudom, de a szavai ezt sugallják. - Nem, nem tudtam igazán senkinek se beszélni róla. Bennel kicsit beszéltünk, de nem igazán, ha felhoztam a dolgot, akkor kerülte a témát. Elhiszem, hogy neki is fájt a dolog, de néha elbizonytalanodok, magam sem tudom… - mondom neki óvatosan azt, amit érzek, hiszen szeretem Bent, de kár lenne tagadni, hogy nem jött minden helyre közöttünk, még ha úgy is teszünk. Legalábbis én így érzem. Elmosolyodom, amikor megérzem a testvéri simogatását, mire egy apró puszit nyomok az arcára, majd mutatom, hogy üljünk le, hiszen lassan a pizza is kihűl. - Mi?! – hökkenek meg és alig akarom elhinni azt, amit mond. Miért nem mondta apu? Nem akarta, hogy hazamenjek, vagy miért? Meg kellett volna Lynt védenie… - Én ezt nem értem… Úgy vigyázott rád, mintha te is a lánya lennél, erre eljövök és csak úgy elengedett ilyen állapotban? Mert az a te otthonod is volt, legalábbis azt hittem… - mondom egyre halkabban, majd a hajamba túrok és egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat. – Sajnálom, hogy magadra hagytalak. – találom meg a pillantásommal őt.
- Szóval aggodalom egy szál se. Mosolygok szélesen, szerintem úgy nagyon rég nem látott senki mosolyogni, mint ő. Mármint nyilvánvalóan Noelt leszámítva, de amúgy tényleg nincs senki, aki felé ennyire őszintén, szívből képes lennék megnyilvánulni. Régen anya is ilyen volt, de sajnos a kapcsolatunk erőteljesen megkopott már jó ideje, szóval közel sem mondható éppen ideálisnak, még ha nem is haragszunk egymásra, de vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni. - Egy bárban dolgozol? Nem is tudom, valahogy nem tudlak elképzelni annyi ember között. Hogy bírod? Az önvédelmi oktatáson nem vagyok meglepődve, az azért már sokkal jobban illik hozzá. Nem, eszemben sincs megmondani, mit csináljon, egyszerűen csak sosem titkoltam előtte a véleményemet, és eztán sem szeretnék ezen változtatni. Ha ott dolgozik, nyilván szüksége van rá, és talán jót is tesz neki, ha kevesebbet van egyedül. - Nem is tudom, mondjuk mert nem vagyok mindig itt? Nem árt, ha többeket közel engedünk, szerintem. Na, nem mintha én megtettem volna, nem megy az olyan könnyen sajnos. Néha félelmetes, mennyire egyedül érzem magam, bár ez leginkább csak éjszaka tör rám, mikor Noel is mélyen alszik, és rájövök, hogy talán hibáztam, amiért ennyire elzárkóztam a világtól. Calinak legalább van valakije, és az édesapja is mellette állt mindig, bár attól még néha úgy érzem, épp olyan magányos, mint én. - Tudom, Cali, nyugi. El szoktam mondani, ez olyan eset volt, amin sokat tépelődtem, de így láttam jobbnak. Nem is tudom, talán a sors irányított, hisz ha elmondom, biztos közbenjárt volna, hogy többé Jacob közelébe se akarjak menni, és akkor most Noel sem lehetne itt. Azt hiszem, elég egyértelmű, hogy így kellett lennie, és nem, egyáltalán nem bánom az elszenvedett ütéseket, a kórházban eltöltött időt, mert legalább van nekem Ő, s a világ összes szenvedését megéri. - Ez kölcsönös. Mosolyogtam rá vissza, és hát, ha tetszik, ha nem, bizonyos szempontból valóban nyitott könyv. Meg aztán, mindketten pszichológiát tanulunk, pontosan tudom, hogy akkor nem lehet feldolgozni valamit, ha tulajdonképpen nem is próbáljuk, márpedig mindez azzal indul, hogy beszélünk róla, és mivel nekem sem tette egyelőre, ezért éltem a gyanúval, hogy senki másnak sem. Nem tévedtem. - Tudod, a férfiaknak nehezebben megy az ilyesmi, mármint, kimutatni az érzéseiket, viszont szerintem sokkal jobban dolgozzák fel egymagukban a dolgokat, nekünk meg beszélnünk kell róla, mert úgy adjuk ki igazán magunkból, legalábbis a legtöbbünk. Szóval, emiatt ne gondold azt, hogy ő esetleg nem szenvedte meg eléggé. Arra nem gondoltál, hogy miattad igyekszik erősnek lenni? Mert valljuk be, szeretünk a férfiakra támaszkodni, míg mi megengedhetjük magunknak, hogy gyengék legyünk mellettük, ők nem igazán. Nem ismerem annyira Bent azért, hogy ezt tudhassam róla, de azért érzéketlennek sosem tartottam, szóval hajlok eme opció felé. A puszira elmosolyodom, és bár már nem tűnik olyan vészesnek az éhségem a téma után, de azért leülök, elrágcsálom én lassan. - Nem igazán volt választása, tudod mennyire makacs tudok lenni, szóval nem állíthatott meg. Jogilag senkim sem, hogy arra hivatkozzon, és ne engedhessen el. Elvégre, 18 éves koromtól nagykorúsítva vagyok, mert anya sem beszámítható egy ideje. Apa meg lemondott rólam, jobban mondva anya követelte ki tőle, hogy ne merészeljen többé a lányának tekinteni, mert számára nem létezem többé. A sors a jelek szerint nem így gondolta, de nekem eszemben sem volt ott maradni, hiába mondta, hogy addig élek a házában, ameddig csak szeretnék. - Drágám, mondtam, nem kell sajnálnod, élted az életed, az én rossz döntéseimről nem te tehetsz. Illetve, hogy is nevezhetem rossznak, hisz annak következtében született meg a kisfiam. Szóval, nekem is élnem kellett a sajátom, meg is próbáltam, de rá kellett jönnöm, hogy félszárnyú madár vagyok csupán nélküled. Sokan nem képesek beismerni, hogy gyengék, nekem ezzel nincs bajom, egyedül nem ment, és kész, így talán fele annyira sem leszek magányos.
Örültem annak, hogy mosolyogok. Éreztem, hogy ez nem csak egy megnyugtató mosoly, vagy hamis mosoly, amit csak úgy a világnak mutatnánk, hanem ez tényleg szívből jött. S csak ez számított, hogy újra képes mosolyogni, még ha nem is az egész világra. Néha kicsiben kell kezdeni, ezt én is pontosan tudom. - Nem túl sokszor még, de így is kész csoda, hogy az eltűnésem után egyáltalán még megkaptam az állást. Annyira nem vészes, ott legalább pöröghetek, még ha olyankor nem is sokat alszom, viszont kicsit legalább kikapcsol addig, amíg nem találok esetleg mást. – mosolyodom el barátságosan, hiszen tényleg szeretek itt lenni, s eleve rendesen volt Yvonne-től, hogy lehetőséget adott számomra. Nem lett volna kötelező neki, de jól jött, mert így legalább én is keresek egy kis pénzt és az új életünkhöz jól jön minden keresett. Másrészt meg az a pörgés tökéletesen eltereli a gondolataimat és most arra elég nagy szükségem van még mindig. - Nos, ez ismerős. Nekem se ment sose igazán, egyedül te voltál kivétel. Néha ott a család, ott egy társ, de mégis olyan, mintha egyedül lennék és kívülálló lennék, aztán jöttél te és úgymond a másik felemre rábukkantam. Egyedül melletted nem szoktam érezni az ürességet néha, ami hatalmába kerít… - vallom be neki, hiszen ismer már annyira, hogy tudja jól, hogy én se hemzsegek a barátoktól. Egyedül Ben volt még aki mellett megtaláltam a boldogságot, de még mellette is néha elveszettnek és egyedül érzem magam. Még akkor is, ha nem hangoztatom és a „baleset” óta pedig eme érzések még inkább erősödtek bennem. Könnyű azt mondani, hogy nem az én hibám, de mégis annak érzem. S kicsit szerintem távolabb is kerültünk egymástól, kár lenne tagadni, még ha úgyis teszünk, mintha minden rendben lenne. - Rendben, bocsánat, csak aggódom érted és ez mindig így lesz. Nem számít az, hogy mennyire leszünk vének. – mosolyodtam el, s igyekeztem nem tovább rágni a fülét. El fog jönni az az idő is, hogy nem találkozhatunk, mert míg az ő haja deresbe fog váltani, miközben a pici fia is egyre nagyobb lesz, addig én nem fogok változni… Nem akarom elveszíteni őt, de egyszer sajnos el fog jönni az a pillanat is, de szerencsére ez még sok-sok év múlva… Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd egy aprót bólintok. Pár pillanat erejéig meg se szólalok, majd kibámulok az ablakon. - De már megfordult a fejemben, de aztán mindig elvetettem. Láttam rajta, hogy mennyire fájt neki úgy látnia, ahogyan azt is láttam, hogy neki se volt könnyű, de mégis annyira könnyedén továbbsétált szemmel láthatóan, hogy néha magam sem tudom, hogy mit gondoljak. Persze tudom, hogy férfiból van, de akkor is. Néha olyan távolinak érzem a kapcsolatunkat. – vallom be egy kisebb sóhaj keretében. Nem is értem, hogy mit hittem. Egy percig se gondoltam azt, hogy minden könnyű lesz, még akkor is, ha legalább az őrzőségünket nem kell titkolnunk, de azt se gondoltam volna, hogy az együttélés majd ennyire meg fog bonyolítani mindent, vagy csak én látom így? Esetleg én bizonytalanodtam el? Nem tudom, s ez azt hiszem még inkább megrémít legbelül. Szavaira csak egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat, hiszen pontosan tudom, hogy mennyire makacs tud lenni. Végül leülök egy csésze tea kíséretében leve szemben és kíváncsian hallgatom azt, amit mesél. Nem vágok egyszer se a szavába. Jó érzés az, hogy mi ketten vagyunk csak és úgy beszélgetetünk, mint oly régóta már senkivel se beszéltem. Jó érzés az, hogy újra itt van. - Azóta láttad anyukádat? Jobban van, vagy nem? – kérdezem alig hallhatóan, mert nem akarok tapintatlan se lenni, de tudom, hogy számára nagyon fontos személy az édesanyja. - Igaz, amúgy gyönyörű a fiad. Igazán szerencsés, amiért te vagy az édesanyja. – pillantottam rá biztatóan, majd egy aprót a teába kortyoltam, mintha csak egy picike időt szeretnék nyerni. – S most már nem egy, hanem két személyéért aggódhatok minden egyes percben. – mosolyodom el barátságosan, miközben a saját fájdalmamat és érzéseimet minden egyes percben háttérbe nyomorítom. Nem, most nincs itt a helye. Majd kiadom magamból edzéskor, vagy futáskor… Majd megoldom..
Az elmúlt időben volt egy-két kisebb verseny a város közelében, és lesznek is még, tehát nem egyszer eshetett meg, hogy nem tartózkodtam otthon, akármennyire is szerettem volna. De hát nem akarok én sem tétlenkedni, számomra pedig ebből jön a pénz. Egyelőre még. Egyelőre… már itt vagyok augusztus óta, mégsem bírtam elmászni valami tetoválószalonba, hogy felajánljam a segítségemet. Jól tudok rajzolni, dolgoztam már tetoválóként is, szóval nem állna tőlem távol az a munka sem. Ha időben adok be egy önéletrajzot, vagy csak beszélek az illetékessel, akkor már lehet rég lenne valami normális munkám is. Na mondjuk az is igaz, hogy rendesen beütött a krach még szeptember elején, mikor is az történt… Nem szeretek róla beszélni, de elég gyakran visszatalálok a gondolataimban erre a pontra. Nem tudom egyszerűen kiverni a fejemből azokat a képeket, képsorokat, amik azon a napon történtek. Az utána következő időszakot úgy-ahogy elkezdtem már elfelejteni, az jobban megy, mint maga az az eset. Remélhetőleg egy bizonyos időszak után túl leszek már rajta teljesen, és nem fog ez kísérteni engem sem. Valamint Calit sem. Lehet, próbálja azt mutatni, hogy minden rendben van vele, de ismerem már egy ideje, hogy tudjam, közel sem ilyen egyszerű a dolog. Bár az is igaz, hogy legalább köztünk elkezdtek időközben rendeződni a dolgok. Még nem olyan, mint amilyen korábban volt, de valószínűleg olyan nem is lesz már. Azelőtt még fiatalok voltunk, naivok, de ez az eset rendesen felnyitotta a szemünket a dolgok állásával kapcsolatban. Annyi viszont biztos, hogy ha ezt túléltük, közösen, akkor mást is túl tudunk. Legalábbis szeretnék ebben a hitben élni.
Jelen helyzetben viszont nem azért nem voltam otthon, mert valami verseny volt, vagy bármi hasonló. Nem, most egy farkassal kellett foglalkoznom, akinek volt olyan szerencséje, hogy összeakaszkodott valakivel, amit egy karja bánt. Esszenciáért cserébe pedig segítünk, segítek neki a karja visszanövesztésének felgyorsításában. Elgondolkoztam, hogy lehet eljött már az ideje annak is, hogy kicsit tovább bővítsem a tudásomat. Rég volt már, hogy legutoljára valami újat tanultam, és sosem árthat a tanulás sem. De még előttem az élet, semmi nincs veszve, időm pedig, mint a tenger. Viszont kifáraszt engem is valamelyest ez az egész, így hazaérve másra sem vágyom, minthogy lefürödjek, aztán bedőljek az ágyba. Pláne azért is, mert az éjszaka sem aludtam valami sokat. Jó lesz pihenni egyet, amint hazaérek. Hazaérve le is állítom a kocsimat, és belépek a házamba. Az ajtót becsukom, a cipőmet ledobom magamról, a kabátomat felakasztom, és már haladnék is beljebb, mikor meghallom Cali hangját, és… ez az, akire gondolok? Beljebb fáradok, mikor meglátom a nappaliban pihengető gyerkőcöt is, ami által egyből megtorpanok. Na, ez aztán a fejlemény! El is mosolyodok, aztán pedig a hangok irányába fordulok, és odaérve pedig köszöntöm is a két leányzót. Cali mögé lépve adok az arcára egy puszit, aztán pedig odamegyek Evhez, és akár feláll, akár ülve marad, de őt is megölelem. Végül pedig leülök az asztalhoz. - Hát te? Mi járatban vagy? Azért nem kizárt, hogy látszik rajtam, hogy igazából marha fáradt vagyok, de néhány szó erejéig maradok csak, aztán lépek tovább is. Nem akarom feltartani a beszélgetésüket. - Az a kis csöppség a tied? Hogy hívják? És csak ekkor esik le, hogy ez vajon Calinak hogy eshet. Mármint az, hogy a legjobb barátnőjének gyereke született, míg nekünk… Aztán rá is nézek Calira, és megfogom a kezét. - Na, és mi jóról beszélgettetek? Nem leszek sokáig terhetekre, ne aggódjatok. Arcomon fáradt mosoly virul, hisz tényleg örülök, hogy itt van most Calinak Ev is. Remélhetőleg marad.
- Akkor jó, ha kikapcsol. Biccentettem, mert bár neki valónak nem tartottam, de ha megvolt ez az áldásos hatása, hogy olyankor nem gondolt másra, akkor tulajdonképpen volt értelme csinálnia. Nem azt mondom, hogy mindig mindenáron el kellene terelnie a gondolatait, de néha szükséges az is. - Azt hiszem, semmi meglepőt nem mondok azzal, hogy ezzel én is így vagyok. Néha örülnék, ha nyitottabb lennék, de sajnos ezen nehéz változtatni. Nem is tudom, valahogy úgy vagyok vele, hogyha érdemes lesz, úgyis fogok, vagy majd jön magától, de egyelőre nem érzem éppenséggel úgy, hogy túlságosan sok értelme lenne, nincsen kiért, de bízom benne, hogyha legalább nem vagyok mereven elutasító, akkor kialakulhat majd pozitívabb ismeretség is a semmilyennél. - Jó, jó, aggódni lehet, de most már rendben vagyok, biztonságban vagyunk Noellel, és csak ez számít. Tudom, nehezebb lett volna a dolgom, ha egy elmeroggyant, üldözési mániával megspékelt pasit fogok ki, de Jacob valójában sokkal gyávább annál, minthogy a törvénnyel kekeckedjen. Ő tipikusan az a fajta, akinek a gyengébbekkel szemben nagy a pofája, és könnyen jár el a keze, egyébként meg meghúzza magát. Azt meg egy pillanatig sem hitte el, hogy Noel az ő fia, bár nem értem, miért, hisz soha nem kavartam mellette mással. Mindenesetre ezen egy pillanatig sem rágódtam, mert nem érdekel, mi van vele, csak hagyjon békén. - Ilyenkor normális az ilyesmi, és nem mondom, hogy nem teszi próbára a kapcsolatokat, de szerintem ha kitartotok egymás mellett, csak erősebb lehet majd köztetek a kötelék. Azért sétált valószínűleg látszólag könnyen át rajta, mert téged viszont nagyon megviselt, és valakinek erősnek kell lennie. Ha mindketten összezuhantok, annak csúnya vége lenne, és tudod, szerintem sosem lehetünk igazán biztosak abban, mi zajlik le legbelül egy férfiban. Volt pár kapcsolatom, hosszabbak-rövidebbek, és egyikre sem mondanám, hogy képes voltam megismerni őket, mindig megleptek valamivel, kellemes, vagy épp kellemetlen módon. - Egyébként már előtte is így érezted, vagy inkább azóta vagy vele így? Azért ezt még nem árt tisztázni, mert ha az előbbi, akkor ez a probléma nem biztos, hogy meg fog szűnni, de párkapcsolati tanácsadó nem vagyok, szóval ennél jobban nem fogom beleütni az orromat a dologba. - Mármint, mióta? Akkor utaltatta be magát szanatóriumba, amikor leejtette Noelt, az ügyeletett kötöttünk ki a két hetes gyerekkel. Szóval nincs éppen a legjobb állapotban, még mindig nagyon utálja magát érte, de legalább gondozzák, és figyelnek rá. Elég sokat beszélünk még így is egyébként, de személyesen nem találkoztunk. Nem is hiszem, hogy fogunk egy darabig, túlságosan messze van, és arra nem verném el a pénzemet, így sincs belőle éppen sok, be kell osztanunk minél tovább, hogyha esetleg nem találnék munkát majd mellette. A végtelenségig Noel után sem kapok támogatást majd. - Azért ne minden egyes percben, még a végén gyomorfekélyt kapsz nekem, és akkor mit csinálok? Egyébként köszönöm, és reméljük, ő is így fogja gondolni majd felnőtt fejjel. Pirulok bele kissé, mert én azért nem feltétlenül gondolom így, néha azon is csodálkozom, hogyhogy életben tudom tartani a csöppségemet, nemhogy jó anyának gondoljam magam. Ekkor toppan be Ben, és persze azonnal fel is pattanok, hogy minimum puszival köszöntsem, de általa ölelésbe fullad a dolog, amit nem bánok, mert bár nem vagyok egy kifejezetten ölelkezős típus, azért párakkal szeretem a dolgot, Calival kifejezetten. - Nos, leginkább Fairbanksbe költözőben. Mosolyodom el, és bízom benne, hogy nem lesz nagyon kiborulva attól, hogy Cali felajánlotta, maradjak itt, amíg nem találok lakást. Jobban mondva, ez utóbbi az én feltételem volt, mert onnantól kezdve, hogy megtudtam a gyerek dolgot, nem akartam zavarni őket. - Hosszú volt a nap? Kérdem mosolyogva, hiszen fáradtnak tűnik, és így még kellemetlenebb, hogy pont egy ilyen alkalommal sikerült lurkóstul beállítanom. - Igen, az enyém, és Noel a becses neve. Noel Grimmore. Előzök meg minden további találgatást azzal kapcsolatban, hogy és akkor hol az apuci. Nos, jó messze, és ez a legjobb, amit az érdekünkben megtehet. - Nos, szerintem mindenről, amiről lemaradtunk egymással kapcsolatban, és Cali ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjunk, ameddig nem találunk albérletet. Remélem, beleegyezel te is, kellemetlenséget nem szeretnénk okozni… Hozakodok én elő vele, és ha másból nem is, de a kézfogásból sejtem, hogy Ben valószínűleg sokkal figyelmesebb és tapintatosabb ebben a témában, mint ahogy Cali gondolja.
- Főleg, ha a legtöbb ember semmibe veszi a bizalmat. Legalábbis sokszor látom azt, hogy az egyetemeken is miként élnek vissza vele, sajnos. Pedig szerintem az az egyik legfontosabb dolog. – pillantok rá komolyan, s legbelül engem is emészt az, hogy egy dologról hazudnom kell neki, de nem avathatom csak úgy be. Most már semmiképpen, hiszen kisfia van és szüksége lesz a barátnőmre, így továbbra is nem mondok semmit se. A tetoválásaim pedig továbbra is csak valami fura hóbort marad, ahogyan korábban is volt. - Igen, ebben is igazad van. – mosolyodtam el, hiszen tényleg ez volt a lényeg, hogy most már jól vannak és biztonságban vannak, legalábbis szerinte, de én csöppet se így gondoltam, hiszen pontosan tudtam azt, hogy mi lappang a vastag hótakaró alatt, így okkal aggódtam továbbra is. Nagyon remélem, hogy egyetlen egy őrült farkas se fogja őt megtalálni, mert akkor azt hiszem, hogy még inkább aggódni fogok és baromi pipa leszek, ha valami baja esik neki, vagy pedig a fiának, az unokaöcsémnek. Sose voltam az, aki direkt keresné a bajt, de sose kellett félteni, ha meg kellett védenem magamat valakivel szemben. S ez most se lenne másképpen, még az se kizárt, hogy a vesztembe rohannék, ha őket azzal tudnám megmenteni. - Lehet, nem tudom. Egyszerűen csak túl nagy a káosz idebent és néha olyan nehéz emelt fővel sétálni, s azt mondani mindenkinek, hogy minden rendben van, amikor valójában semmi sincs. Úgy érzem, hogy kivételesen sok mindent nem tudok, s fogalmam sincs néha, hogy mit hoz a reggel. – sütöttem le a szemeimet, hiszen ez volt az igazság. Lehet, hogy Ben emiatt sétált úgy, mintha nem viselte volna meg őt a dolog, de mégis nehéz volt úgy, hogy alig beszéltünk róla, mintha kiejteni se lett volna szabad, mint mondjuk Harry Potterben a Voldemort nevet. Egyszerűen csak sok-sok év után úgy éreztem, hogy újra elvesztem kicsit. - Fogalmam sincs, talán akkoriban, nem tudom. Tényleg…- alig hallhatóan mondtam ki a dolgokat, hiszen túl nagy volt a káosz és nehéz lenne megmondani, hogy pontosan a káosz melyik darabja mikor jelent meg. - Jesszusom, ezt nem is tudtam. Én csak úgy értettem, hogy jól van-e, mármint tudod te is elköltöztél korábban otthonról és biztos hiányoztál neki. Remélem, hogy semmi komoly nincs vele, illetve Noel-el sincs. – pillantottam rá ijedten és újra megcsillant valószínűleg a szemeimben az aggodalom, de nem tehetek róla, én mindig is ilyen voltam. A család volt és lesz is mindig az első, még akkor is, ha esetleg nincs is közöttünk vérszerinti kötelék. - Majd ápolgatsz engem? – pillantok rá újra mosolyogva, majd mielőtt jobban beletudnánk menni itt a dolgokba be is toppant a sokat emlegetett szamár, akarom mondani Ben. Egy apró mosoly kúszik az arcomra, amikor Ben arcon puszil, majd pedig figyelem őket, miközben kortyolok egyet az italomból. Nem vágok a beszélgetésükbe, hanem csak csendes szemlélődő lesz belőlem. Biztos vagyok abban, hogy nekik is van mit megbeszélniük. Állom Ben pillantását, majd inkább végül Ev-re pillantok, amikor pedig megfogja a kezemet, akkor még nehezebb lesz minden, így rövid idő alatt húzom el, majd felpattanok a helyemről, hogy ne legyen senki számára se gyanús és töltök még teát a poharamba, pedig még mindig félig volt. Mindegy, senki se látta. - Esetleg valaki kér innivalót? – pillantok rájuk, s ha igen volt a válasz, akkor töltök nekik is. - Igen, hiszen még se mehetnek hotelbe – hiszen az farkasok által lakott hely, legalábbis többségében és nem szívesen ereszteném oda. Meg amúgy is annyira régen láttuk már. – Remélem nem gond. – pillantottam végül Ben-re, s reménykedtem, hogy nem bánja a dolgot.
Sok mindenre számítottam, mi lesz itthon, de arra, hogy Ev megjelenik, pláne egy babával… Na ez egy teljesen váratlan fordulat. El is kezdek gondolkozni hamar rajta, hogy mindezek mögött milyen sztori bújhat meg. Ha ez a kis krapek Ev gyereke, akkor hol van az apja? Meg mi okból van ő egyáltalán itt, Fairbanksben, oly’ távol Kanadától? Cali érkezését megértettem, mert ő miattam jött ide. Ev meg talán pont Cali miatt? Könnyen megeshet. Az csak puszta szerencsétlenség, hogy Evnek fogalma sem volt róla, hogy Cali időközben elvesztette a babáját, erre ő így jön ide. Félreértés ne essék, semmi bajom azzal, hogy itt van Ev, mi több, örülök is neki. Talán Cali is most már sokkal inkább otthon tudja magát érezni, ha már karácsonykor nem mentünk vissza Kanadába. Én hagytam volna, hogy menjen, abban viszont biztos voltam, hogy én maradok. Meg is voltam lepve, mikor végül amellett döntött, hogy az első karácsonyunkkor teljes egészében az enyém lesz. Átvitt értelemben. - Ide költözöl? Nahát! Azért figyelek a hangerőmre is, mégse ébresszem fel a gyerkőcöt. - A hosszú az enyhe kifejezés. De emiatt nehogy kellemetlenül érezze magát. Néhány szót váltok velük, aztán megyek is, lezuhanyzok, aztán bedőlök az ágyba, és egy pisszenést sem fognak hallani felőlem. Még a fülemet is bedugom, hogyha a baba elkezdeni sírdogálni, ne ébredjek fel. Grimmore… Értem én a célzást. Tehát nem igazán akarja, hogy fejtegessem, hol van a gyerek Noel apja. Kérése számomra parancs. Már épp válaszolnék, mikor Cali hirtelen feláll, elhúzódva ezzel teljesen tőlem. Nézek néhány pillanatig rám, majd megrázom a fejemet. Biztos nem fogok elkezdeni mondjuk kávézni, mikor örülök, hogy a szememet épp nyitva tudom tartani. Aztán visszafordulok Evhez. - Hülyéskedsz? Mi casa es su casa. Bármikor szívesen látunk itt, kérned sem kell. Az pedig csak még nyilvánvalóbbá válik, hogy Calival is beszélnünk kell most már erről a dologról, mert oké, hogy karácsony után kicsit rendeződni látszódtak a dolgok, aztán viszont újra visszacsöppentünk a régebbi állapothoz. Valamilyen szinten javult, valamilyen szinten pedig romlott. Eszem ágában sem áll elveszteni őt, és ha ehhez azokat a viszonylag régi sebeket kell feltépnünk, hát tegyük. De nem most. Nem ma. Végül pedig felállok, aztán odasétálok Calihoz, és nyomok egy csókot az arcára. - Szeretlek. Aztán pedig már indulok is a szobába, és visszafordulva Evhez egy pillanatra hátrázok csak, miközben még egy-két szót mondok. - Amint felébredek, berendezünk neked egy szobát. Addig is jó beszélgetést. Örülök, hogy itt vagy. Aztán pedig már fordulok is vissza, és indulok meg a szobánk felé. Nem sok mindent kell rendezni mondjunk a szobában, csak húzni kell tiszta lepedőt, aztán ennyi. De ha nem lesz jobb dolguk, úgy is megcsinálják ők maguk is. Aztán pedig el is tűnök a szobánkban, lezuhanyzok, aztán fülhallgatót a fülembe dugva fekszek be az ágyba, miután elsötétítettem a szobát.
- Nem is kell azt mondanod, hogy minden rendben van. Nem azt mondom, hogy meg kell beszélned boldog-boldogtalannal, de az látszik az emberen, ha nincs jól, és nincs értelme kamuzni valamit, csak hogy ne kérdezősködjenek. Azt is lehet mondani, hogy gáz van, de azon vagy, hogy megold… ilyenek. Az meg, hogy sok mindent nem tudsz… nos, üdv az emberiség egészének világában. Kacsintok rá, mert bár vannak, akik sokat tudnak, egy bizonyos témáról, esetleg párról, de mindenről senki sem tud, ez biztos, túlságosan komplex ahhoz a világunk, és kész. - A káosz is letisztul idővel, csak ahhoz nem árt, ha nem seperjük a szőnyeg alá a problémáinkat. Próbálom biztatni, mert idővel biztosan jobb lesz, tudom, ostobán hangzik, és nem is önmagában az idő a megoldás, de használ sokszor, ha másra nem, hát kitisztul a fejünk, hogy mit kell tennünk, merre menjünk. - Anya nem igazán volt jól onnantól, hogy a nemzőapám elhagyta, márpedig az szörnyen régen volt már, szóval csak idő kérdése volt, hogy ennyire súlyossá váljon a helyzet. Egyébként fizikailag semmi baja, és szerencsére Noelnek sem lett semmi, csak szörnyen megijedtünk. Ez véleményem szerint cseppet sem volt meglepő abban a helyzetben, de tényleg nagyon nagy szerencsénk volt, hogy nem a padlóig esett Noel, hanem csak a fotelig, fogalmam sincs, mit tettem volna, ha nagyobbat esik, és maradandó sérüléseket szerez. - Mindig. Kacsintok rá, elvégre, bármi baja is legyen, igyekszem vigyázni rá, enne az ápolgatás is beletartozik, s éppen akkor toppan be Ben, akire szintén szélesen mosolygok, mert soha semmi bajom nem volt vele, sőt, igazából kedvelem, csak kicsit tartok attól, mit fog szólni Cali ötletéhez, mert én nem szeretnék köztük plusz feszültséget generálni. - Köszönöm, nekem még van, szóval, azt hiszem, vissza is ülhetsz. Kacsintok barátnőmre, és vannak dolgok, amiket maximum nem szeretnénk, hogy mások észrevegyenek, de attól még sajnos megteszik, maximum kellőképpen tapintatosak ahhoz, hogy ennek ne adják semmiféle jelét. - Köszönöm, ez nagyon kedves tőletek. Mosolyodom el szélesen, megkönnyebbülten, és fel is emelkedek, hogy hálám jeléül megöleljem Bent, mert tényleg féltem attól, hogy esetleg miattam összezördülnének, így legalább ettől nem kell félnem. Ami meg a hotelt illeti, egyébként sem engedhetnénk meg magunknak, valami koszos motelt valószínűbb, de ezt úgysem mondanám meg nekik, mert az nem hiányzik, hogy anyagilag is kényszeresen segíteni akarjanak, főleg Cali. Nem szándékom kihasználni, nem ezért jöttem ide. - Köszönöm! Jó pihenést akkor neked, csendben leszünk! Búcsúzom tőle egy újabb mosollyal, hiába, ismerős, barátságos közegben könnyen virulok ki én magam is, szóval már cseppet sem bánom, hogy megkockáztattam ezt az utat. Cali miatt aggódom, de majd megoldjuk, ha szükségszerű, majd összefogok Bennel a cél érdekében, de így nem maradhat, ez a napnál is világosabb. - Hú, azért nem mondom, kicsit tartottam tőle, hogy nem fogja ilyen jól fogadni, de örülök, hogy tévedtem. Vallom be töredelmesen, mert tény és való, hogy annyira azért nem lett volna egyszerű más helyet keresnem magunknak, de biztos megoldottam volna. Örülök, hogy így legalább nyugodtan lehetünk valahol, míg találok megfizethető lakást.
- Ebben igazad van, de még mindig könnyebb mosolyogni, mint állandóan azt ecsetelni, hogy nincs valami rendben, vagy éppen állni a kíváncsi szempárok állandó találgató vagy éppen aggódó pillantásait állni. Nem szeretek hazudni, de ez most egyszerűbb. – talán csak azért gondolom így, mert nem ismerek itt igazán senkit se. Legalábbis nincs olyan nagyon jó barátnőm ebben a városban, mint amilyen Ev volt, így nem is tudtam senkivel se megosztani a bennem kavargó dolgokat. Mindegy, majd előbb vagy utóbb jobb lesz minden. A kacsintására csak egy halovány mosollyal felelek. - Lehet igazad van, de nem is rághatom állandóan senki fülét ezzel, dilidokihoz meg emiatt nem fogok elmenni, ez nem olyan eget rengető dolog. A vihar is lecsendesülhet idővel, csak hosszabb idő kell hozzá. – lehet, hogy én másokon akarok majd segíteni, de ahogy mondani szokták mások gondjait mindig könnyebb megoldani, mint a miénket és jelenleg nem érzem azt, hogy a saját káoszom esetleg bajt okozhat. - Nagyon sajnálom, nem is értem, hogy miként képes egy férfi csak úgy otthagyni a kislányát, ahogyan a feleségét is. Borzasztó, hogy ma már mennyire nem szent semmi se egyes embereknek. – sose szerettem az ilyen alakokat és ha tudtam volna, hogy valójában az apámról van szó. Na, akkor tuti, hogy dobok egy hátast és úgy érzem, hogy kifordult a világ tényleg a sarkából. – Még szerencse, hogy csak az ijedség volt nagy. S gondolom nem lehetett könnyű számára az, hogy akit szeretet az elhagyta őt, de mindig is erős nő volt és remek lányt nevelt. – mosolyodtam el barátságosan, hiszen tényleg így gondoltam, hogy a barátnőm remek személy és nála jobb embert, vagy éppen testvért nem is kívánhatnék. Lehet, hogy vér szerint nem voltunk azok, de attól még úgy tekintettem rá. Persze, hogy a teás dolog nem túlzottan jön össze, de legalább magamnak szerezte még, mindegy is. Egyszerűen csak hirtelen még inkább nagyobbnak éreztem a káoszt. Figyeltem őket mosolyogva, majd végül visszarogytam a székbe a pohárral a kezemben és egy apró mosolyt erőltettem arcomra. - Nincs mit köszönöd, hiszen te is a családunkhoz tartozol és ez mindig így lesz. Ha majd vének leszünk, akkor is az leszel. – mosolyodtam el most őszintén, majd amikor a szerelmem elkezdett elköszönni, akkor se szólaltam meg, a puszit viszont viszonoztam, majd gyengéden megsimogattam az arcát. – Jóéjt, aludj jól! – mondtam neki őszintén, majd amikor távozott, akkor visszafordultam Ev felé. Fogalmam nem volt arról, hogy mi fordult meg a többiek fejében, de talán jobb is volt így. - Miért aggódtál? Tudod jól, hogy olyan vagy számára, mintha a tesóm lennél, így aggódik érted is, vagyis most már értetek is. Meg szereti a gyerekeket. – mosolyodtam el, majd kortyoltam egyet a teámból. – Esetleg szeretnéd megnézni a szobát? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd hirtelen észbe kaptam. – Pillanat, gyorsan kihozom az ágyneműt és a többi dolgot, mielőtt Ben elaludna. – s azzal a lendülettel sietve szaladok fel a lépcsőn a szobánk felé, majd amint összeszedtem mindent el is indulok lefelé a lépcsőn, de valamire sikerül rálépnem, így megbillenek és hamarosan eléggé hangosan sikerül egykét lépcsőfokot pottyanni, míg végül fenékre érkezem. Én pedig már csak nevetek a saját bénaságomon- Ugye, nem ébred fel? – szólalok meg aggódva, de még nem mozdulok meg.
- Csak szeretném, ha nem felejtenéd el, hogy nem mindig az egyszerű út az, amin járnunk kell. Szólalok meg szelíden, tudom én, hogy most kell neki némi szusszanás a fájdalma alól, de ha nem éli meg a teljes valójában, sosem fogja feldolgozni, pedig most arra lenne igazából szüksége, bízom benne, hogy idővel rá tudom erre döbbenteni, de egyelőre nem feszegetem a kérdést, majd szépen lassan… - Nem is mondtam, hogy menj dilidokihoz, bár azért remélem tudod, hogy a jövendőbeli foglalkozásunkat tisztelted meg ezzel a jelzővel. Néha nem baj olyannal megosztani a problémáinkat, aki nem ismer minket, egyszerűen… elfogulatlan, tisztábban látja a dolgainkat, mint mi magunk, vagy azok, akik közel állnak hozzánk. Eszemben sincs azonban ezt forszírozni, elvégre, nem rám tartozik, hogyan szeretné megoldani a problémáit, viszont itt vagyok, ha rám lenne hozzá szüksége, de ezt már egyébként is kifejeztem az imént. - Ha az ujjra húzáskor elakad a gyűrű a menyasszony ujján, az azt jelenti, ő fog irányítani a házasság alatt. Nos, mondhatnám, hogy nem akadt el az a gyűrű, de apám soha nem is vette feleségül. A vadházasság intézménye megfelelő volt anyának, mert szerette. Őszintén szólva, anya zavarta el, mert megtudott egyet, s mást, nem volt választása, de még szerencse, hogy elment. Sóhajtok egy mélyet, és remélem, sosem kell megtudnia, ki az én édesapám, mert biztos, hogy nagyon kiakadna attól is, márpedig nem szeretném, hogy ez megtörténjen. Így is testvérének tart, nem szükséges a kapcsolatunk erősségéhez a bizonyosság, hogy valóban az vagyok, félig legalábbis. - Tudod, hogy mondják, Az ember csak akkor tanul meg valamit igazán értékelni, amikor már nem szerezheti vissza többé. Szerencsére legalább annyi büszkesége végig volt, hogy ne akarja visszakapni, szerintem meg is akadályoztam volna benne, de egyébként pokoli módon megszenvedte sajnos, soha nem is volt utána a régi. Őszintén, fogalmam sincs, hogy lehet érzelmileg ennyire tönkremenni… Hajlamos voltam mindig is gyengének titulálni miatta anyát, de talán soha nem volt ennyire egyszerű a helyzet, csak hát én magam még nem jutottam férfival olyan érzelmi mélységekbe és magaslatokba, mint ő, és őszintén, egy gyerekkel már szerintem soha nem is fogok, de úgy vagyok vele, hogy ezzel együtt tudok élni. - Tényleg, azt nem is meséltem még anyával kapcsolatban, jó, jó, tudom, sok mindent nem meséltem még… szóval egyszer kidobtak egy elmegyógyintézetből, mert a többi beteg depressziós lett tőlem. Nem is hagyhattam ott anyát, de igazából azóta sem értem, mert végig mosolyogtam, bár így jobban belegondolva egy karon ülő cukisággal vigyorogva nem kelthettem túlságosan búvalbélelt ember benyomását. Lehet én is depis lettem volna magamtól a helyükben… pedig ha tudnák, hogy sokszor iszonyatosan elcseszett életek vannak a mosolyok mögött is. Csóváltam meg a fejem, aztán sikerül elrendeznünk Bennel a dolgokat, aminek nagyon örülök, mert az tényleg sok lett volna mára, ha még sos-ben szállást kellene keresnem, az meg írjuk az én ostobaságom számlájára, hogy nem kerestem előre helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat. Elég nagy felelőtlenség volt a részemről, nem is értem magam, ennél megfontoltabb szoktam lenni. - Már hogyne lenne. Tiltakozhatott ellene, attól még hálás voltam, és ezen nem fog változtatni az sem, hogy családtagnak tekint, tekintenek, nagyon édes dolog, de azért hallani olyanokat, hogy családban is milyen borzalmak tudnak történni, miként bánnak egymással, és abban bizony nincs semmiféle köszönet sem. Egy pillanatra, mikor elköszönnek egymástól, lesütöm a szemeimet, mások érzelemkinyilvánításait nehezen viselem, egyszerűen nincs közöm hozzá, úgy érzem mindig, és igyekszem arra az időre mintegy nem jelen lenni. Másrészről a szívem egy kis szeglete azért reméli, hogy egyszer majd nekem is lesz kinek jó éjt puszit adnom ilyen bensőséges módon, aki nem a kisfiam. - Nem tudom, ez olyan beépített dolog, annyira én mégsem ismerem, és egy tesót sem lát mindenki szívesen, szóval éppen az is lehetett volna, hogy titokban nem kedvel, vagy mittudomén. Tudod, mennyire nem vagyok jó a kapcsolatok kiépítésében és megítélésében. Legyintettem, nevezhetném magam tök hülyének is, de lehet nyakon vágna miatta. - Nem muszáj, előbb hagy aludjon el Ben, legalábbis én matatásban sosem tudok rendesen elaludni. Aztán csak felugrik, én a magam részéről azért jóval lassabban indulok el utána, mert egyrészt nem hajt a tatár, másrészt azt sem tudom, merre az arra. Lenn megvárom, és felszisszenek, mikor fenékre pottyan, meg is csóválom a fejem. - Vigyázhatnál magadra jobban, te nő… egyébként, nem tudom, lassan egyébként is időszerű lenne magához térnie. El is indulok a nappali felé, hogy rákukkantsak a porontyomra, de se kép se hang egyelőre, bár ez nem lesz mindig így. - Nem, még nem. Suttogom, s mivel lehozta a cuccokat, gondolom egy lenti szobát kapunk meg átmenetileg, szóval akár meg is mutathatja, ha már így lóhalálában cselekedett.
Szavaira csak bólintottam, hiszen pontosan tudtam, hogy mire gondol, de most nem akartam a bonyolultabb útra térni. Nem, most még mindig részben menekülni akartam, s elhitetni mindenkivel, hogy nem kell miattam aggódni és jól vagyok. - Sajnálom, nem úgy értettem. Csak most, hogy mi is annak tanulunk még inkább úgy érzem, hogy képtelen lennék egy idegennek beszélni erről. Mármint, ha ismerősnek nem tudok, ha Bennek nem tudom igazából kimondani a dolgokat, akkor egy vad igennek mégis miként lennék képes? Szerintem sehogy. – mondom egy lemondó sóhaj keretében, majd legyintek egyet, hogy inkább felejtse el. Nem akarok azt, hogy máris értem aggódjon. Jól leszek, ahogyan eddig is. Legalább már kimerészkedtem az odúból és már beszélgetek másokkal, meg edzek is. Így annyira már aggódni való nincs, vagyis gondolom. - Sajnálom, ezt nem tudtam. Nem akartam régi sebeket feltépni. Nem értem, hogy egy-két férfinak miért nehéz hűségesnek lenni. Az esküvő szép dolog, ahogyan a fogadalom is, de szerintem ha már együtt vagy valakivel, akkor anélkül is hűségesnek kellene lenned. Szerintem ha megtudnám, hogy Ben másfelé is kacsingat, akkor beleőrülnék. – csuklik el a hangom a végére, mert erre nem is akarok gondolni. Lehet, hogy imád szórakozni és hülyülni, de attól még nem gondolom azt, hogy képes lenne megcsalni engem. Nem, azért ő nem olyan. Nagyon sajnáltam Eve-t amiatt, mert ezt kellett átélnie, de most már itt voltunk mi neki, mint a családja és nem fogom hagyni, hogy megint valaki bántsa őt. - Szerintem annyira nem nehéz. Ha valakit igazán szeretsz, akkor annak az elvesztése őrülten tud fájni, még akkor is, ha csak pár hete tudod, hogy nem vagy egyedül. – jegyzem meg csöppet se vidáman. Biztos vagyok abban, hogy nem volt rövid a szüleinek a kapcsolata, de nekem már a babám elvesztése is eléggé fájt, s ha az ennyire képes földbe döngölni az embert, akkor egy szerelem, egy társ elvesztése se lehet kegyes. - Héé, ne vedd magadra. – érintettem meg a kezét, majd megráztam a fejemet. – Néha olyan dolgok miatt lesznek az emberek még inkább depisek, amiről nem is sejtenénk. – Igen, már ezt is láthattam, amint valaki esetleg a színes cukorkától esik pánikba, vagy éppen egy tolltól. Az emberiség eléggé fura szerzemény, de valahogy nélkülük eléggé unalmas és sivár lenne az élet. – Biztos vagyok abban, hogy most már jó helyen van. Tudja, hogy idejöttél? – kérdeztem érdeklődve, hiszen ez azt is jelenti, hogy nem fogják túl gyakran látni egymást. Nem tudom, hogy ez mennyire jó vagy nem… Hamarosan pedig Bennek elköszönünk egymástól, majd pedig újra a barátnőmnek szentelem minden figyelmemet. Amúgy se lett volna semmi programom, vagyis Lucky-t még majd meg kell sétáltatni, de ő még tud várni. - Pedig ő igazán szeret téged, s nem hagyná ő se, hogy bármi bajod legyen. Emiatt ne aggódj. – mosolyodom el, majd nyomok egy puszit az arcára, miután felálltam. Majd eszembe is jut, hogy nem ártana ágyneműt szereznem. - OHh, még zuhanyzik és könnyebben meglógok a szobából addig, amíg nincs ott. – kuncogom el a dolgot, hiszen akkor tuti pár perc erejéig feltartana Ben, amit nem is bánok sokszor, de most túl sok minden kavargott a fejemben. Végül pedig sietve szedek össze ágyneműt és még ruhát is, ha esetleg arra is szükség lenne, de persze a lépcsőnek majdnem az alján sikerül is fenékre ülnöm. - Minek? Van más aki vigyázzon rám, amúgy meg nem szoktam ilyen kétballábas lenni, csak mostanában. – azt hiszem megártott az, hogy rövid ideig nem edzettem és mindentől elzártam magamat. - Hmm, legalább még kicsit elrabolhatlak. – mosolyodtam el, amikor mondta, hogy még mindig alszik, majd mosolyogva figyeltem azt, ahogyan Lucky letelepedett az unokaöcsém mellett és miként őrzi őt. – Azt hiszem már Lucky-t is megnyerte magának. – majd átadtam egy-két ágyneműt és felálltam, majd pedig bevezettem a szobába. - Remélem jó lesz, ha bármire szükséged van, akkor nyugodtan szólj. Ha gondolod, akkor holnap körbe is vezetlek a városon, hogy a főbb dolgokat tud merre keresd. – pillantottam rá boldogan, majd újra a karjaimba zártam. – Annyira örülök itt vagy, nagyon hiányoztál! – mondtam neki őszintén.
- Mert rajta nem fogod látni, hogy mennyire sajnál, mint egy ismerősön. Nem azt fogod látni a szemében, hogy úristen, mit csináljon, mivel tehetné jobbá a helyzetedet, mert semmi ilyesmi nem lesz mögötte, csak épp annyi érzés, amit tanúsítania kell. Eleinte nehéz ez mindenkinek, de előbb-utóbb szerintem mindenki megtalálja a kiutat a helyzetből, és beszélni kezd, ami valljuk be, senkinek sem ártott még meg, maximum később kezdi el érezni a hatását, és jön rá, hogy nagyon is szüksége volt rá. - Én sem értem igazán, sőt, ezt nem is akarom megérteni. Soha nem voltam képes megbocsájtani apámnak. Ha nem bukik le, vajon meddig csinálta volna? Rossz belegondolni is. Nagyon-nagyon sajnálom anyát, és emiatt is vagyok úgy vele, hogy annyira nem ragaszkodom ahhoz, hogy férfi legyen mellettem, plusz megvan a magam kellemetlen tapasztalata is, és egyáltalán nem szeretném mindezt tetézni, így is épp elég negatív a véleményem. - Én nem hinném, hogy Ben másfelé kacsintgatna. Az egy dolog, hogy ez nem hit kérdése, de apámban mindig volt valami sunyiság, Ben szerintem nem ilyen, de tévedhetek is, ám akkor sem tudom elképzelni, hogy megtegye. Egy férfi legyen elég tökös kiszállni a kapcsolatból, és utána menjen félre. - Sajnálom, ugye tudod? Csodálatos anya lettél volna. Lehetséges, hogy ezt most nem kellene mondanom, de a szavai után egyszerűen kibukik belőlem. Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet, bár én már akkor is nagyon megrémültem, amikor közölték, hogy el is vetélhettem volna a bántalmazás miatt. - Tudja, persze, igazából az esetek nagy részében még teljesen jól van, de amikor nem, akkor egyszerűen ön és közveszélyes, és nem engedte, hogy én vigyázzak rá. Igaza van, tudom, hiszen egy gyerekkel meg vele már nem biztos, hogy bírnék, de attól még olykor nagyon hálátlan gyereknek érzem magam miatta. Anya is azt mondaná, hogy felejtsem el, ő nem érzi így, de ez nem igazán nyugtat meg. - Örülök. Bár nem mondom, hogy nem fura hallgatni, de egyben jól is esik, szükségem van a pozitív élményekre, az egyszer biztos. Azért kicsit rám hozza a frászt, amikor leesik a lépcsőn, és sóhajtva csóválom meg a fejem, arra meg pláne, hogy eléggé félvállról veszi. - Igeeen, miért, hová akarsz elrabolni? Egyébként gyerekkel is kapható vagyok majdnem bármire. Mosolyodom el, majd nézem, ahogy a kutyus vigyáz a kisfiamra, nagyon bájos, szinte el sem hiszem, úgy őrzi. - Az határozottan jó lenne, majd fel kell kutatnom az orvosi rendelőket is, bejelentkezni egy dokihoz, uhh, egy csomó minden van… Én magam is megöleltem megint lelkesen, és kicsit meg is szorongattam. - Te is nagyon hiányoztál nekem!
//Köszönöm szépen drága! A VH után majd találkozunk. <3 //
Tudtam jól, hogy igaza van, ahogyan azt is, hogy nem hallgathatok örökké, de most mégis ezt választottam. Pontosan tudtam, hogy mennyire nehéz segítséget kérni és milyen nehéz megtenni a kezdőlépést, de akkor se éreztem úgy, hogy jelenleg képes lennék rá. Pedig én hozzám is egyszer jönni fognak a betegek… Fura, hogy milyen más érzés és mennyire nehéz az, amikor a másik partszakaszra kerülsz. - Talán csak egyszer véletlen hibázott, s utána vállalni akarta a felelősséget. Nem tudom, hogy miféle ember képes erre, de talán csak nem akarta egyik gyermekét se cserben hagyni. – vagyis reménykedtem abban, hogy így van. Persze, ez nem menti fel az alól, hogy két családja volt és kettős élete, de talán egy pindurkát enyhítene a körülményein. De azt se fogom erőltetni, hogy esetleg együtt keressük meg és kérdezzük meg tőle. Lehet, hogy épszerű dolgot tudna mondani, még ha úgyis érezzük, hogy erre nem lehet olyan magyarázata senkinek se. - Én se hiszem és néha nem is értem, hogy miként képes elviselni. – nevetem el magamat, hiszen tényleg nem vagyok egyszerű eset. Főleg akkor nem, amikor az őrzőségről van szó. Nem szoktam attól tartani, hogy lesz esetleg egy-két lila foltom. Nem olyan fából faragtak. Ev pedig tudta, hogy örök mozgó vagyok és harcot tanítok, vagy éppen engem tanít az apám, így annyira nem volt nehéz kimagyarázni néha a sérüléseimet. - Igen, tudom, de minden okkal történik így. – pillantottam rá mosolyogva, még ha nem is ragyogott az arcomon, mint egykoron, de láthatta, hogy őszinte a mosolyom. Én viszont csöppet se voltam abban biztos, hogy az lett volna belőle. Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd bólintok egyet. - Talán csak nem akarta, hogy olyan állapotban lásd. Egyik szülő se akarná azt, hogy így lássa őt a gyermeke. Ők mindig azt szeretnék, ha csak a jóra emlékeznék és a jó dolgok történnének velünk, vagyis azt hiszem. – szeretném, hogy anya itt legyen velem, de nem lehet és már csak az emléke lehet velem, ahogyan a tanácsai, pedig mit megadtam volna azért, hogy azokban a napokban, hetekben itt legyen velem. - Számít az? Csak az a lényeg, hogy együtt vagyunk, ahogyan két testvérnek illik. – nem csak a barátnőm volt, hanem a testvérem is. Én legalábbis úgy tekintettem rá és fogalmam sem volt arról, hogy valójában nem is tévedek akkorát, mert tényleg a testvérem. - Rendben, akkor majd a következő napokban kiveszek egy kis „szabit” és akkor felkutatjuk a szükséges helyeket. – mosolyodtam el, majd amikor kibontakoztam az öleléséből, akkor kezdődhetett a traccsparti, majd pedig idővel magukra hagytam, de mielőtt még én is bevettem volna a zuhanyzót és utána befészkeltem volna magam Ben mellé még Lucky-val elmentem egyet futni. Neki és nekem is szüksége volt erre, hiszen általában mindig együtt szeljük a városhatárt…
|| Köszönöm a játékot és mindenképpen, addig is reméljük a legjobbakat, hogy nem túl rossz hírre térsz vissza! <33
Kezdőlap
//
