- Nem, de mindig tudsz meglepetéssel szolgálni. - Mosolygok rá, hangomból kicseng, hogy egyáltalán nem rosszra gondolok. Sőt, inkább csak a jó dolgokra akarok most gondolni. Nincs szükségem nekem a negatív gondolatokra, amik már így is eleget emésztettek mindkettőnket. Meg hát nem is én lennék Benjamin D’Avin Lavant, ha ne életvidám lennék, amennyire csak tudok. - Egész nap. - Erősítem meg a kérdését hallva. Már ez is haladás, hogy nem hajt el maga mellől. Közvetve, vagy közvetlen, tudtam én, hogy mikor kell neki az egyedüllét, a nyugalom. Nem értettem vele egyet mindig, de nehéz időszakon ment keresztül, így békében hagytam. Ezt megtehettem érte, ha mást nem igazán. Viszont mikor újra elkezd pityeregni, akkor megrázom a fejemet. Csendben figyelek csak, hallgatom, amit mond, de csak ismét egy sóhajtással övezett fejrázást kap tőlem. Hogy gondolhatja még mindig ezt? Már túl vagyunk rajta, elmondtam neki, hogy ez nem az ő hibája. Többször is mondtam neki, habár lehet, hogy sokszor meg sem hallotta, annyira nem volt jelen a szobában, és inkább az elméjében keresett menedéket. Tudja a fene. Vagy inkább Cali, hogy mennyire figyelt ezekre. Mikor már a hangja is elcsuklik, akkor még közelebb húzódok hozzá, és kezemmel az arcán simítok végig gyengéden. - Nehéz időszakon mentél át, én nem hibáztatlak. Legalább most sikerült megtörnöm ezt az egészet. - Legalábbis nagyon remélem, hogy nem fog visszaesni abba a vegetatív állapotba, amiben eleinte volt, miután a baj megtörtént. Ennél jobban nem közeledek hozzá jelenleg, nem igazán tudom, hogy mennyire van készen rá megint. Viszont most úgy éreztem, ez kellett, hogy megnyugtassam egy kicsit. A többit meg ráhagyom.
- Lucky? – kérdezek rá Ben-nél, mert szeretném, ha neki is tetszene a név, de szerintem simán lehetne ez a neve. Mindenki szerencsés, én azért mert egy tündéri kiskutyával bővült a család, s végre újra képes voltam kicsit közeledni Ben felé. A kutyus pedig azért, mert remélhetőleg a világ legjobb gazdáihoz került. Az biztos, hogy mindent meg fogok tenni érte és még akár együtt is mehetünk majd futni a városon kívülre, de nem a farkasok közé. Nem akarok én bajt. Csak bólintok arra, amit mond és legbelül kicsit örülök és izgulok is amiatt, hogy hosszú idő után újra együtt töltünk el pár napot. Figyelem őt, s nem mozdulok. Mintha csak szeretném kitalálni azt, hogy miként legyen a következő lépés. Mit tegyek és mit mondjak. De aztán végül a gát megrepedt, s szép lassan az érzések, az elfojtott dolgok felszínre kerülnek. Próbálom tartani magamat, de azt mondják a sírás jó. Sírás képes megtisztítani az ember lelkét és oly régóta elfojtottam már mindent, hogy egyszerűen nem bírtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Biztos tudtomra adta már többször azt, hogy nem hibáztat érte, de még se jutott el az elmémig, bár nem csoda az elmúlt heteket tekintve. Szerintem olyan lehettem, mint egy zombi és beszélgetni se nagyon lehetett velem. Sokszor csak üveges tekintettel bámultam magam elé, főleg eleinte. S még Ben közelében se bírtam lenni, mintha nem is tudom mit tett volna. Pedig semmit se tett, egyszerűen csak lelkileg zuhantam össze, de talpra kell állnom, vissza kell térnem a régi életemhez, amennyire lehet. Amikor megérzem a gyengéd érintését, akkor óvatosan pillantok fel rá. – Igen, legalább most. De bele se merek gondolni, hogy min mehettél keresztül – jegyzem meg alig hallhatóan, majd kicsit hozzábújok, de a kutyát továbbra se eresztem el. – Én csak nem tudom, hogy most merre, ahogyan azt se, hogy képes leszek-e talpra állnom ténylegesen. – sütöm le a szemeimet végül. Nem vagyok büszke erre, mert mindig is elég erős és kitartó voltam, de most meginogott a hitem magamban.
- Csak annyira, mint én, hogy végre hozzám szólsz. - Mosolygok Calira, majd egy aprót is bólintok, ezzel is jelezvén, hogy nekem ez a név tökéletesen megteszi. Jobbat valószínűleg amúgy sem tudnék kitalálni. Névadásban nem éppen vagyok a legjobb. Ha olvasok egy könyvet, vagy nézek egy filmet, akkor utána az eszemben maradnak azok a nevek. Főként az ilyen középkori felépítésű olvasmányokban szoktak olyan szép nevek lenni, hogy nagyon. Nem szeretem, sosem szerettem pityeregni láttam. Főként akkor nem, mikor tudom, hogy én miattam van ez. Attól függően, hogy alapból jó a kapcsolatunk, még vannak dolgok, amikben nem értünk egyet. Legalábbis, mielőtt idejöttünk, volt egy-két összeröffenésünk. Egyszer-kétszer viszont én is olyat mondtam már, amit nem igazán akartam volna. Persze aztán meg ahogy tudtam, próbáltam kiengesztelni. De most jelenleg azt sem tudom, hogy miért sír. Az elmúlt időben úgy gondolná az ember, hogy már egy évre való raktármennyiséget elhasznált, erre csak van még. Akárhogy is, én próbálom még kicsit most is nyugtatni. - Éltem már át rosszabbat is. - Na jó, igazából nem, de nem akarom szemrehányni neki ezt az egészet. A legjobb lenne, ha a múltban tudhatnánk, magunk mögött, és elfelejtenénk. Kis mosoly szökik az arcomra, mikor közelebb bújik hozzám, aztán át is karolom és a feje búbjára nyomok egy puszit. Kicsit a kiskutyát is megsimogatom. Kaját noha vettem neki, de persze nem jutott volna eszembe, hogy valami kis alvóhelyet vegyek neki. Vagy játékot. Bár, a meglepetés miatt nem akartam, hogy a házat mindenhol kutyás dolgok telítsék be. Majd Calival úgy is kimozdulunk végre. Legalábbis remélem. Hallom, amit mond, aztán pedig a nyakára is adok egy puszit, majd végigsimítok a kezén. - Harcos vagy, Cali. Akkor harcolj is. - Tényleg nem hinném, hogy a talpra állás tőle olyannyira nagyon távol állna. Láttam még korábban az edzésein, akkor kapott be ott is elég durvákat, de csak nyomta tovább. Amúgy se nagyon ismeri a határait, legalábbis az én belátásom szerint.
A szavaira egy kicsit keserű mosoly kúszik az arcomra, hiszen tudom, hogy nem voltam a legjobb személy az elmúlt hetekben, de egyszerűen nem bírtam vele beszélni, ránézni. Viszont azt is tudom, hogy nem a kutya miatt törik meg a jég, az ajándéka csak segített abban, hogy meglépjem azt, amit az elmúlt napokban nem mertem, vagyis inkább nem tudtam, hogy miként tegyem. De szerencsére a sors segített ebben és Ben ötletének köszönhetően ez a reggel eddig sokkal jobban indult, mint bármi az elmúlt hetekben. Bár az tény, hogy eléggé fáradt voltam, hiszen megint nem igazán tudtam aludni. Többször felébredtem hajnalban, illetve az éjszakaközepén, de úgy néz ki, hogy sikeresen átaludtam azt, ahogyan reggel elment és még arra se ébredtem fel, hogy hazajött. Helyette inkább egy igazán érdekes és csodálatos ébresztésem volt. A válaszára csak elnevetem magamat és megrázom a fejemet is, mert tudom, hogy nem úgy van, ahogy mondja. Nehezen tudom elhinni azt, hogy nálam valaki jobban el tudta volna hozni számára a földi poklot. Még szerencse, hogy több ismerős, barátom nem volt itt, mert biztos vagyok abban, hogy sikeresen elmartam volna mindenkit magam mellől. Bármennyire is ijesztő ez az egész helyzet, annyira esik jól az ölelése, így érthető, hogy hozzábújok, s kicsit váratlanul ér az érintése, az ölelése, de nem húzom el, inkább jobban odafúrom magamat, mint aki menedéket keres, s talán tényleg arra is van szükségem ahhoz, hogy felépüljek. Harcos vagyok, de nem ilyen értelemben. – jegyzem meg halkan, hiszen tényleg nem könnyű saját magaddal harcolni. Kitartó vagyok, olyan, aki néha még a saját határait is próbára teszi, de harcolni a saját démonaim ellen mindennél nehezebbnek tűnik. – Esetleg nem lehetne, hogy ma elmenjünk valahova? Kicsit kimozdulni innét? Akár reggelizhetnénk valamelyik kávézóban? – kérdezem tőle sietve a dolgokat és a nyakamra adott puszijába kicsit beleborzongok. Azt hiszem még kell egy kis idő, mire mindent újra megszokok és képes leszek teljes mértékben „elfogadni”, viszont úgy gondoltam egy kis kikapcsolódás jót fog nekünk tenni.
Próbálom magamat ahhoz tartani, hogy minél kevesebb kontaktust létesítsek vele. Nem azért, mert nem akarom, egyedül csak… nem tudom, úgy érzem, még neki is újra hozzá kell ehhez szoknia, vagy valami hasonló. Nem akarok én semmit sem elsietni, és inkább az ő tempójában haladjunk. Nem tudom, mit élhetett át, teljesen semmiképpen. Így meghagyom neki, hogy ő döntse el ezeket. Ettől függően mégis nehezen tudom kontrollálni magamat, hisz a számomra ilyen alap dolgok, mint ez az egy-két puszi már berögződtek lényegében. Ezért is van, hogy amint közelebb bújik hozzám, máris nyomok egyet a fejére, majd később a nyakára. De tovább egyébként sem mennék ezeknél. - A harcos az harcos. - Rázom meg a fejemet a megszólalására. Képes ő erre, és ezt ő is tudja. Legbelül mindenképpen. Azt a maradék kis kétséget kellene kiölnie magából, és minden zökkenőmentesen mehetne. - Tényleg képes lennél itt hagyni ezt a kis csöppséget? - Vakargatom meg a kutyus füle tövét, majd folytatom. - Kimozdulhatunk egyébként. Elmegyünk venni cuccokat Luckynak. Felhívom Alice-t, hogy addig is kirakhatjuk-e nála. Biztos meg fog lepődni rajta, de szereti ő az állatokat, és legalább egyikőjük sem unatkozik. - Vázolom fel a tervemet, amit igazából csak most találtam ki. Keverjük a kellemeset a hasznossal legalább, és Calival is kimozdulunk kicsit, valamint a huskynak is meglesznek a dolgai. Alvóhely, ilyenek. - Na, mit szólsz? - Fordítom a tekintetem a lányra, várva a válaszát.
- Talán igazad van. – jegyzem meg egy kisebb habozás után. Édesanyám halála után is összetörtem belül, de mégis talpra álltam. Nem adtam fel az életemet és most se szabad. Biztos idő lesz újra visszarázódni, de szép lassan menni fog. Küzdenem kell és tudom, hogy ő is mellettem lesz, még ha meg kell szoknom újra azt, hogy már nem csak a sötétség vesz körbe, hanem a fény is újra megjelent az életemben. – Magunkkal is vihetjük. Biztos van olyan hely, ahova kutyával is be lehet ülni. – válaszolok sietve, majd újra megsimogatom az ölemben pihenő Lucky-t. – Igen, biztosan azt is kellene, de inkább arra gondoltam, hogy kicsit miénk lehetne ez a nap. – lehet, hogy önzően hangzik, de jó pár hétig tudomást se vettem róla és eléggé messze lökte magamtól. Nehezen tudom elhinni, hogy neki ez ennyire könnyedén megy. – Mármint beszélgethetnénk és talán szép lassan visszatalálhatnánk a közös ösvényre…- miközben beszélek nem pillantok rá, nem merek. Még mindig félek attól, amit esetleg a szemében láthatok. Majd végül felkapom a kezembe a kutyust és felkelek az ágyból. Lassan rakom vissza az ágyra, majd a fürdőbe sétálok, hogy megmossam az arcomat, majd pedig visszasétálok a szobába, de az ajtóban megállok. - Tényleg minden rendben van? – kérdeztem tőle kicsit aggódva és félénken. Fogalmam sem volt, hogy miként kellene neki kezdeni a témának, de szerintem mind a kettőnkre eléggé nagy hatással volt a dolog, de szemmel láthatóan olyan, mintha őt meg se viselte volna. Ha esetleg közben Lucky elindult volna felém, akkor mosolyogva guggolok le hozzá és simogatom meg magamat. - Történt valami érdekes az elmúlt hetekben? – szegezek neki egy újabb kérdést, mintha abban reménykednék, hogy esetleg a kérdezésem beindíthatná a beszélgetést.
- Biztos, hogy igazam van. - Mosolygok le Calira. Nem hinném, hogy ez olyan akadály lenne, amit ne lenne képes ledönteni. Tekintve, hogy milyen kis kezdőlöketet adtam neki most ezzel a kiskutyával. Kétlem, hogy ez után a talpra állásához olyan sok kellene. Legalábbis nagyon remélem, hogy könnyebb dolgom lesz vele mostantól. - Jól van, de akkor egyedül fogsz bevá… nem, nem fogsz egyedül. Nem tudhatom, hogy milyen kis cukiságokat akarnál ráerőltetni szegény kicsire. - Na nem mintha annak a plázacicának ismerném Calit, így ennek nem áll fenn a lehetősége túlzottan. Főleg azt figyelembe véve, hogy szerintem ezt a kutyát is úgy akarja nevelni, hogy minél jobb és hosszabb élete legyen nálunk. És ehhez egyáltalán nincsen szükség kis kutya ruhákra, vagy egyéb ilyen hülyeségre. Nem mondok semmit arra, amit még hozzáfűz, csak bólintok egyet, majd figyelem, ahogy kikászálódik az ágyból Luckyval. Én magam is átformálom a pozíciómat, hogy a kutyával kezdhessek el játszani, míg Cali kimegy a fürdőbe. Nem is én lennék, ha nem kezdeném el egyből hergelni már. Tudom jól, hogy a kölyökkutyák mennyire nem tudnak kifáradni sosem, és akármennyire is jó lenne egész nap itt játszogatni vele, inkább hagyom és nem izgatom fel túlzottan. Póráz nincs, és úgy is kézbe kell vinni, ha annyira akarja Cali. Ott meg inkább legyen nyugton. Felnézek a lányra, mikor megszólal, és csak bólogatok néhányat, jelezve, hogy tényleg minden oké. Feltápászkodok az ágyról, és odasétálok Calihoz, és megfogva a kezét emelem föl a számhoz, hogy adjak rá egy puszit. - Nem úgy volt, hogy ki akarunk mozdulni? - Mosolygok rá, majd el is engedem a kezét. - Öltözz fel, aztán indulunk.
Egy hónapja már annak, hogy végre elkezdett gyorsabb mértékben javulni Cali állapota. Már végre nincs szükségem arra, hogy minden egyes szót kierőszakoljak belőle, hanem már egyre nyíltabban beszél. Kezdünk visszarázódni a régi kerékvágásba. Ettől függetlenül még mindig próbálok valamelyest ügyelni arra, hogy mit csinálok, hogy ne tegyek, vagy mondjak olyat, amivel régi sebeket téphetnék fel. Ma reggelt is úgy kezdtem, hogy szintén korán keltem fel, aztán pedig csináltam neki reggelit, amit bevittem az ágyba. Luckynak is olyan bejárása van már mindenhova lényegében, hogy hihetetlen. Ettől függetlenül tudja, hogy mikor nem kívánom én például a társaságát. De nem ritka, hogy velünk alszik, vagy csak szeretne aludni. Én nem mindig díjazom ezt, de mondom is Calinak, hogy ő fogja kimosni az ágyneműket, ha már eleinte annyira az ágyba szoktattuk, mikor még kicsi volt. De nem nyafog a kutya sem, ha kizárjuk a szobából, szóval okos ő... Majd eljött az ebédidő is. Úgy gondoltam, miért ne csinálhatnék spagettit. Szeretek főzni, és Cali is biztos jobb szeret játszadozni Luckyval, mintsem főzőcskézni. Nem mintha nagyon megvetném emiatt, mert én is ugyanannyira, sőt, talán még jobban szeretem a kutyákat. Nem sokkal az után, hogy elkezdtem viszont Cali már készen volt menni valahova. Rá is kérdeztem, hogy hova megy, mondja kutyát sétáltatni. Vállat vontam, addigra gondoltam úgy is visszaérnek, mire kész leszek. Így engedtem el végül őket, aztán pedig folytattam a főzést. Mivel nem akartam teljes hangtalanságba csinálni, így a telefonom rá is kötöttem a hangfalamra. Keresem a zenéket, majd rábökök egy albumra, ami kellőképp ad hangulatot nekem, másrészt kábé míg lemegy az egész leszek kész én is a kajával. Tökéletes választás. Felveszem annyira hangosra, hogy jól és még annál is jobban hallhassam, aztán visszatérek a konyhába.
Javultam és talán jobban is az elmúlt hetekben, mint előtte. Újra eljártam futni, de még mindig nem vettem részt teljes mértékben az edzésekben. Még ahhoz több időre volt szükségem, illetve Ben se engedte volna még. Még mindig úgy óvott, mintha valami porcelán baba lennék, pedig már egészen jól vagyok. Bár biztos lenne olyan dolog, amivel össze lehetne megint törni és ez abból is látszódik, hogy Ben is próbál inkább biztonságosabb témáknál maradni. Amikor elkezdtünk megnyílni egymás felé, vagyis amikor én elkezdtem, akkor még volt szó a történésekről, de mára szinte feledésbe merült. Mintha direkt kerülne bármi olyat, ami arra célozna, ami részben jó, míg másrészt nem. Fogalmam sincs arról, hogy tényleg sikerült-e a helyére raknunk a dolgokat, vagy ez csak egy kisebb látszat. Bár a tényleg inkább azt mutatják, hogy sikerült és szép lassan kezdünk is visszatalálni egymáshoz. Még annak ellenére is, hogy valószínűleg ő szerinte kicsit elkényeztetem Lucky-t, pedig szerintem nem. Ha Ben későn ér haza, akkor magára vessen, hogy valaki már megelőzte őt és mellém feküdt. Kutyusunk imád velünk aludni, s ha teheti, akkor legalább a földön, vagy az ágy végében hódol ennek a szenvedélyének, ha meg a házura sokáig elmarad, akkor egyértelmű, hogy befoglalja azt a helyet. Melyik kutya ne tenné? Reggelit egy puszival köszönöm meg, majd ahogyan egyre inkább fel kell a nap, úgy kezdek elkészülődni, mert ideje sétálni menni. Ben-től is sietve köszönök el, hagy legyen ő a mai nap konyhatündére. Remekül főz és imádom megkóstolni az ételeket, amiket ő készít, mert mind a ketten picit másképpen készítjük el, vagy legalábbis kicsit másabb az íze.
*****
Sietve indulok el haza, mert már pár órája eljöttem otthonról és biztos vagyok abban, hogy már lassan aggódni fog, hogy merre is lehetek. Kutyasétáltatást terveztem, de még mellé egy fodrászüzletet is beiktattam. Úgy éreztem, hogy itt az ideje egy kis megújulásnak, már csak az a kérdés, hogy ő mit fog ehhez szólni. - Szia, hazaértünk! – szólalok megsietve, ahogyan belépek a házba, leveszem a pórázt Lucky-ről, az ajtót becsukom, majd a kabátomat és a cipőmet is a helyére teszem, s ha még nem jelent meg, akkor egyszerűen elindulok megkeresni őt.
A percek csak úgy repültek, a zenék egymás után értek véget, én pedig igazából semmin nem is gondolkoztam. Egyszerűen csak voltam, bambultam ki a fejemből, miközben robot módjára készítettem az ebédet. Raktam bele mindent, amit kell, amúgy is jó édesre szeretem megcsinálni ezt a kaját, és jó sok ketchuppal, szóval ment bele jó sok ebből is. Ha panaszkodni mer Cali, akkor magára vessen, bár ha még rossz is lenne, talán akkor sem mondaná meg. Épp szűröm le a tésztát, mikor az utolsó szám is véget ér, és néhány perc csend után hallom, ahogy nyílik az ajtó. Hallom Cali hangját, de nem szólok semmit. Tudja, hogy valószínűleg hol talál meg. Hallom viszont Lucky baktatását, amint bepofátlankodik a konyhába, hogy megsimogassam. Vagy ki tudja, lehet csak éhes. Bocs kislány, most ez a mi körünk, majd te is kapsz utána. Majd el is kezdek megteríteni, kajákat felpakolom az asztalra, aztán a tányérokat, poharakat, miegymást is. Ha Cali ekkorra már beért a konyhába, akkor nem fordítok rá figyelmet, csak felemelem a mutatóujjamat, hogy pillanat, most épp sürgök-forgok. Ha már ennyire, akkor úgy gondolom, adok egy kis kaját Luckynak is, mert hát nehogy ő is kimaradjon már a jóból. Amint ezzel is megvagyok, kezet mosok és meg is indulok Cali felé. Léptemben állok meg, mikor meglátom a változást, és néhány szó is kiszalad a számon ezzel együtt. - Mi a f… - Ennyit mondok csak meglepettségemben, és a szám is résnyire nyitva marad, és kicsit oldalra is fordítom a fejemet. Nana, erről nem volt szó! Kutyasétáltatásról igen, de frizuraváltásról nem! Eltelhet néhány másodperc, mire ebből a fagyott pozícióból újra mozgásképes nem leszek és rázom meg a fejemet, összekapva magamat. - Hát ez…? - Benjamin Lavant, most már igazán befejezhetnéd egy-egy mondatodat. Megköszörülöm a torkomat, majd utána szólalok meg. - Hű… Ez… váratlan volt, és… fura is ez a fazon, de… hűha… Kábító, mint mindig. - Azt hiszem, jól kivágtam belőle magamat. Nem hittem volna, hogy fogom rövid hajjal látni, és valószínűleg idő is fog kelleni, míg megszokom, de amúgy tetszik. Csak még furcsa.
Nem terveztem semmi újítást mára, egyszerűen csak szerettem volna élvezni a nap utolsó sugarait és fürdeni benne, s közben Lucky-nak se árt kicsit még inkább megbarátkoznia a várossal. Igyekeztem minden olyan helyet elkerülni, ahol esetleg többségben lehetnek a farkasok, de igazából ez az ő városuk, így nehéz lenne ennek eleget tenni. De már egészen kezdte megszokni, mert már annyiszor nem morgott, de továbbra is úgy gondoltam, hogy neki a városhatáron kívül vagy otthon a legjobb, nem pedig a városban. Erről már Ben-nek is beszéltem. De amikor elhaladtam a fodrászat előtt, akkor nem tudtam megállni, hogy ne menjek be és ne intsek búcsút a hosszú tincseimnek. Fogalmam sem volt arról, hogy ehhez mit fog reagálni a párom, de úgy éreztem, hogy muszáj változtatnom rajta. Nem fog edzésben se annyira zavarni, illetve túl sok minden történt mostanában, így nem csoda, ha változtatni szeretnék. S egyre inkább aggasztott az is, hogy régóta nem hallottam Ev-ről és édesapámról. De talán hamarosan velük is fogok tudni beszélni, de még mindig nem tudom, hogy miként mondhatnám el, hogy elveszítettem az unokáját. Mert ő tudni fogja, hogy valami történt. Előtte sose voltak titkaim és nem most akarom elkezdeni. Amint hazaértünk sietve bújtam ki a cipőből és a dzsekiből, hogy utána megkeressem a konyhatündért. S hamarosan meg is találtam, ha én nem tudtam volna, hogy merre keressem, akkor Lucky mutatta az utat. Neki dőltem az ajtófélfának és kicsit felhúztam a szemöldökömet, amikor még rám se pillantott. – Tényleg ennyire konyhatündér lettél, hogy még üdvözölni se fogsz? – kérdezem tőle játékosan, majd figyelem, ahogyan a kutyus a lábainál rohangál valami finom falatban reménykedve, de aztán eljön a pillanat és látom, hogy mennyire sokkolja őt ez a változás, de ha ez nem lenne elég, akkor szavakkal is kifejezi. – Woow, ennyire ne örülj…. – jegyzem meg picit halkabban, de még mindig nem mozdulok. Inkább csak várok, hogy még esetleg valamit szeretne-e eme remek kifejezéshez hozzáfűzni. Sejtettem, hogy meg fog lepődni, hiszen ezer éve hosszú hajam volt, de akkor se gondoltam, hogy ennyire. – Azt hiszem, hogy sikerült megint sokkolnom téged. Sajnálom, de egyszerűen úgy éreztem, hogy muszáj megválnom a hosszú hajamtól. – kezdek bele sietve, majd közelebb lépek hozzá. – Nagyon rossz? – kérdezem meg óvatosan, majd végül teljesen odasétálok hozzá. – De még így is szeretsz nem? – kérdezem tőle boci szemekkel és játékosan, majd a tűzhelyre siklik a tekintetem.– Milánói lesz? – s eme szóra még a pocim is megmordul.
- Tudod, hogy ha valamit elkezdek, szeretem befejezni. Főként, ha kajáról van szó, és már csak a terítés van hátra, akkor sietek mindennel, hadd együnk minél hamarabb. - Hadarom el neki gyorsan mindezeket, mielőtt folytatnám a körutamat. Miután a kaját megkapta Lucky is, kicsit megvakargattam a füle tövét, aztán már álltam is tovább. Örülök, hogy nem volt a kezemben egyik edény sem, mert akkor valószínű, hogy nem kajáltunk volna. Vagy eszünk tésztát magában. Én már azt is megettem volna magában, annyira farkaséhes vagyok, szóval… Nem is mondok semmit arra, amit ezt követően jelent ki, láthatóan kicsit csalódottan. Hát igen, ez van, nem éppen tudom kontrollálni, mit mondok, mikor valaki ekkora meglepetéssel rukkol elő. Főként, hogy már mióta együtt vagyunk, és még azelőtt is ismertem. Egyszer nem volt még rövid haja. - Az nem is kifejezés… - Értem arra, hogy sikeresen lesokkolt. Hát ha valamire, erre aztán nem számítottam. De egyáltalán honnan jött az ötlete, hogy levágatja? Vagy szándékosan így akarta? Elmegy sétáltatni a kutyát, ez az ürügy legalábbis, és közben hajat nyírat? Ha igen, akkor ügyesen kivitelezte, mert nem számítottam rá. Már azért úgy érzem, összeszedtem magamat, rendeztem az arcvonásaimat, kilábaltam a hirtelen jött sokkból. Mikor odaér teljesen hozzám, akkor pedig derekára siklanak kezeim, és úgy adok egy apró csókot neki, üdvözlésképpen. - Persze, csak… meglepődtem. Ennyi az egész. - Válaszolom neki őszintén. Minden eltelt perccel egyre jobban kezdem megszokni az új frizuráját. Mikor tekintete átsiklik a tűzhelyre, akkor az enyém is arra vándorol. - Ja… kivéve, hogy bolognai. – Azzal pedig el is engedem őt, és odamegyek az edényekhez, majd átpakolok az asztalra mindent, majd nagyon udvariasan húzom ki a széket az egyik tányér előtt, és mutatok rá másik kezemmel. - Hölgyem. - Megvárom, amíg leül, aztán kicsit beljebb tolom, és én is leülök a helyemre. Akármennyire is éhes vagyok, addig nem nyúlok a kajához, míg ő nem szed magának. - De most komolyan. Ezt eltervezted, vagy csak úgy jött? És akárhogy is… miért? - Kérdezem tőle őszinte kíváncsisággal. Remélem nem egy „csak úgy” választ fogok kapni, mert akkor… elveszem a kaját előle.
- Persze, hiszen férfiból vagy és kaja mindenek előtt. Még a végén lassan haspók leszel. – jegyzem meg mosolyogva még mindig mit sem sejtő kedvesemnek. Talán tényleg merész húzás volt, de szerintem jól állt és egy kis változás mindenki életébe kell. Reménykedtem abban, hogy nem emiatt fog kiszeretni belőlem, mert az már régen rossz lenne. Figyelem őket és egyáltalán nem mozdulok meg. Sokkal inkább kíváncsian és kicsit idegesen várom a reakcióját, ami első adandó alkalommal nem éppen esik jól, de hát ilyen az élet. Nem tudom, hogy mire számítottam, de tényleg nem terveztem el. Ez egy hirtelen ötlet volt. - Remélem azért szívrohamot nem kaptál. – próbálom oldani kicsit a szituációt és közben egyre közelebb sétálok, de lassan és óvatosan, mert még mindig nem vagyok biztos abban, hogy túlzottan örül ennek a változásnak. De ezt is meg fogja szokni, ahogyan a korábban a hosszú hajamat. Meg eleve annál hosszabb hajam is volt, de akkor még nem ismert. Széles mosoly kúszik az arcomra, amikor elkap a derekamnál fogva és magához húz. Apró és rövid csókját pedig viszonozom, de kicsit csalódott arcot vágok, amiért ilyen rövid ideig tartott. – Ezt is meg fogod szokni, ahogyan a régivel is megszoktál, legalábbis remélem. – nézem rá egy bocsánatkérő pillantás keretében, majd pár pillanattal később már a gáztűzhelyen pihenő kajára siklik a tekintetem és ha nem akadályoz meg benne, akkor még bele is kontárkodok, hogy megkóstoljam. – Majdnem ugyanaz, de azt is imádom kis konyhatündérem. – s azzal a lendülettel egy puszit nyomok az arcára. Jó érzés volt az, hogy szép lassan a házba is kezdett visszatérni az élet. Amikor kihúzza nekem a széket, akkor meglepődök, de egy köszönöm kíséretében helyet foglalok. S várok arra, hogy ő is csatlakozzon. – Járt itt valami manó, vagy esetleg történt valami? – kérdezem kíváncsian, hiszen ritka az, amikor ennyire adunk a dolgokra egy-egy étkezésnél, de talán csak azért szokatlan számomra, mert már régen volt az, amikor ezt élvezhettem. Végül szedek magamnak és neki is látok enni, de persze egy-két falat után máris nekem szegez egy kérdést. – Meglepetésnek szántam. – válaszolok kurtán, majd sietve lenyelem a falatot, megtörlöm a számat. – Nem terveztem el, de amikor elhaladtam az üzlet előtt, akkor úgy éreztem, hogy be kell mennem oda és muszáj levágatnom. Tudod sok minden történt mostanában és azt hiszem egy kis változásra, valami szokatlanra volt szükségem. – adok egy kicsit bővebb választ a kérdésére, majd újra neki látok enni. – Apával beszéltél mostanában? – kérdezem meg tőle óvatosan, mert mint kiderült nincsenek túl jóban, de amíg „távol” voltam, addig lehet keresett, csak Ben valahogy kidumálta a dolgot. Tudni szeretném, hogy ők legalább jól vannak-e, vagy valami történt ott.
Nem reagálok túlzottan az utolsó megszólalására, csak vállat vonok arra. Érdekes is lenne ez, tekintve, hogy reggel ébredés után egyből kisebb edzésekkel szoktam kezdeni a napot. Ha egyszerre kelünk, akkor pedig valószínűleg élvezettel is nézegeti, ahogy ott izzadok, mint zsidó a ladikban. Bár utána egy jó kis fürdés rám szokott férni, és egyből meg is ejtem. Ritka már az is, hogy ezt kihagyom reggelente, az edzést, de az a kis incidens utáni egy hónapban nem igazán ez volt a legfőbb célom. Azóta, mióta már enyhült megesik, hogy egyszer-kétszer beiktatom reggelente. Nem akarok én izomember lenni, csak formában akarom tartani magamat. - Ha azt kaptam volna, már a földön fetrengenék valószínűleg. - Huszonhét évesen egy ilyen miatt szívrohamot kapni… Szép sírfeliratom lenne, az biztos. Mikor közelebb merészkedik a tűzhelyhez, és nyúlna a kajáért, akkor rácsapok a kezére. Ha a kezemben lett volna, lehet a fakanállal teszem ugyanezt. Persze nem volt erős, vagy fájdalmas, csak hogy ne nyúlkáljon. - Dönthetsz. Ha belenyúlsz, annyit is fogsz enni, ha nem, kaphatsz többet is. - Mondom neki mosolyogva, aztán arrébb is hessegetem onnan. A kaját az asztalra rakom, bele a merőkanál, aztán le is ülünk végül. Miután kiszedi, közelebb is húzom magamhoz a tésztás és húsos edényt. - Akkor az a tied, ez az enyém. - Mondom halálosan komoly arckifejezéssel, majd pedig végül visszarakom a helyére egy kisebb hatásszünet után, és úgy szedek én is magamnak. - A sajt! - A jelenés arcon csapott szinte, amint belekezdtem volna a kajába. Meg fogom ölni magamat, ha így haladok. Megyek is a pulthoz, sajtot reszelni, közben hallgatom, amit mond. Amint azzal kész vagyok, visszamegyek és lerakom közénk valahova, hogy mindketten kényelmesen elérjük. Magamnak azt is rakok rá, aztán végre meg is kóstolom a főztömet… - A szokatlant ügyesen eltaláltad. - Mondom neki, miután lenyeltem a falatot. Majd újra felállok, aztán a hűtőhöz sétálok. - Inni mit kérsz? - Amint mond valamit és kivitelezhető, úgy odaviszem, én magamnak viszont csak egy sört viszek. Nem most fogom meginni, csak nem akarom olyan fagyosan inni. Alaszkában nem a legjobb ötlet ez. - Felhívott, ja. Elmondtam, hogy ne aggódjon, a magam kedves formájában. Hogy jól vagy, minden rendben van velünk. Felőle nem kérdeztem. Annyira nem érdekelt az öreg szivar. - Vonok vállat, aztán folytatom a kajálást. Cali drágám, nem fogod egyhamar elérni, hogy szeressem az apádat, ezt jó a fejedbe vésni.
Csak egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, hiszen sejthette, hogy nem komolyan gondoltam azt, amit mondtam, de úgy néz ki vagy a humorát hagyta el vagy még baromira nem tértem vissza az „élők” közé… Reméljük inkább az előző, mert tényleg szeretnék már jól lennie. Amikor pedig a kezemre csap, akkor csodálkozva pillantok rá és játékosan a kezem a homlokára siklik, hogy nem-e lázas, de persze sokáig nem időzhetek ott, mert arrébb tessékel. – Képes lennél egy növésben lévő szervezetet megfosztani az ételtől? – cuki kutyi szemekkel nézek rá, de végül feladom. Én se szeretem, ha itt téblábol, amikor főzök, de azért nem szoktam rászólni, ha belenyúl, hogy megkóstolja, de szemmel láthatóan a séf még erre is allergiás ma. Kezdem azt hinni, hogy még egy morgós medve is barátságosabb lenne, mint ő. – Tényleg megeszel annyit? – kérdezem tőle kíváncsian, majd már a sajt hiánya se tűnik fel, mert annyira éhes vagyok, de persze a kérdésének köszönhetően még várnom kell, míg a pocimat megtömhetem. Nem szeretek tele szájjal beszélni, így egyértelmű, hogy addig felfüggesztem az evést. Lassan válaszolok neki, majd mielőtt neki kezdhetnék az evés folytatásába hirtelen felpattan és közben a sajtról hadovál. Így újra csak várok, várom mire a sajtot lereszeli és amikor elénk rakja, akkor sietve szórok az ételre és elkezdem fogyasztani azt, persze néha megszakítom egy-egy kérdéssel. Majd egy elismerő „hmm” hagyja el ajkaimat, mert igazán remekül sikerült a kaja. Még mindig ügyes szakács, de néha talán házsártosabb a konyhában, mint egy nő. - Ismersz már, hogy képes vagyok eltalálni a dolgokat, ha arról van szó. De még mindig nem mondtál semmit se rá, azon a pár szón kívül. – nézek rá kérdően, mert tényleg fogalmam sincs, hogy a szívrohamon kívül mennyire nyerte el a tetszését. – Esetleg ihatnánk bort, vagy sört iszol? – kérdezem tőle, ha az utóbbi, akkor csak gyümölcs levelet kérek, mert feleslegesen ne bontsunk fel egy palackot. Amúgy is ritkán iszom alkoholt, ahogyan cigizni se szoktam, vagyis nem olyan régen hódoltam ennek a kárószenvedélynek, de arról jobb, ha Ben nem tud. – Nem lehetne, hogy legalább te megpróbálsz nyitni felé? Mind a ketten olyanok vagytok, mint a két ökör. – jegyzem meg egy lemondó sóhaj keretében, majd egy-két falat erejéig újra csendbe burkolózom. – Visszamegyek edzeni és az őrzök feladatait újra nyakamba veszem. – szólalok meg végül és óvatosan pillantok rá, mert amikor legutóbb és azelőtt szóba került, akkor nem éppen örült, de azt is tudom, hogy örökké nem lóghatok és Abigail se tarthatja a hátát miatt…
- Növésben lévő, az… Na, hess. - Azzal pedig először csak kézmozdulatokkal legyezem őt arrébb, majd végül már oldalammal is kilökdösöm. Már csak a kötényke hiányozna, meg a szakácssapka a fejemre. Na meg persze a fakanál a kezembe. Na jó, ennyire nem fogom ezt komolyan venni, bár biztos érdekesen festenék. - Ismersz. Képes lennék megenni. - Na jó, az egészet lehet nem. Maradna neki is még egy bő tányérral. De hiszek abban, hogy képes lennék mindet megenni. Ha nem is egyből, de egy órán belül biztosan. Bár aztán lehet nem lenne már ilyen megnyerő a külsőm, és nem lennék beszámítható a nap többi részében sem. De akkor is megérné. - Ne aggódj, gyönyörű vagy még mindig. - Mondom neki mosolyogva, és azért megerősítésként még végig is simítok a kezemmel. Fú de rossz is volt az az időszak, mikor konkrétan nem mertem hozzányúlni, mert lehet letépte volna a karomat. Most legalább eddig eljutottunk és még azon is túl. Na de addig még mindig nem. Van már néhány hónapja annak is, mielőtt az egész gyerek-mizéria volt. De még mindig úgy vagyok vele, hogy haladunk akkor az ő tempójában. Én nekem aztán van időm… A kérdésére viszont előveszem akkor a bort. Ha mást kért volna, akkor söröztem volna, de hát megteszi ez így is. Bár nem tudom, hogy jön ehhez a kajához bor, de hát ha azt kíván, felőlem. A poharak kint vannak, így csak öntenem kell, amit nem vagyok rest megtenni. Koccintásra emelem eztán a poharam, majd bele is kortyolok utána. - Nincsen a terveim közt. Nem én akartam ilyen kapcsolatban lenni, ő volt ilyen. Aztán meg kialakult már ez. - Vonok vállat, és inkább a kajával foglalkozom, jelezvén, hogy rohadtul nincs kedvem erről beszélni. Felpillantok rá, mikor újra megszólal viszont. - Jó ezt hallani. - Mondom neki mosolyogva, aztán pedig térdén is végigsimítok a kezemmel. - De azért remélem nem egyből ma gondoltad. Se nem holnap. Se nem azután. - Mondom neki mosolyogva. Ha már eddig kihúzta ezzel a bejelentéssel, a hetet még kibírja talán…
Végül elnevetem magamat, amikor arrébb tessékel, de nem mondok már semmit, viszont amikor még játékosan csípővel is meglök, akkor játékosan viszonozom a dolgot, de utána jó kislány módjára inkább arrébb vonulok. Majd pedig mosolyogva figyelem az új tündérünket, hiszen ha ő a konyhában van, akkor ritka pillanat az, amikor én is ott tartózkodom. Hamarosan pedig már az asztalnál ülünk és kisebb megszakításokkal neki is látunk elfogyasztani az ételt. – Ismerlek, ahogyan azt is tudom, hogy utána jönne a szenvedés fázis nálad. – nézek rá mosolyogva és egy pillanatra még el is veszek a látványban. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy miért pont engem választott, hiszen sokkal érettebb nőket is megkaphatott volna. Tény, hogy jó pár van köztünk, de ez engem mondjuk sose zavart, de ennek ellenére sokszor elgondolkoztam azon, hogy miért én, viszont sose kérdeztem meg. Végül pedig sietve kapom el a fejemet és neki látok az evésnek. - Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál. – nézek rá mosolyogva, ami az érintésének köszönhetően még szélesebb lesz. Figyelem őt és tudom, hogy még nincs minden rendben köztünk, de szép lassan majd minden visszatér az életünkbe. Örülök és hálás vagyok azért, hogy ennyire türelmes és semmit se erőltet. Bele se merek gondolni, hogy mekkora szenvedés lehetett neki az, hogy úgy látott, ahogyan az is, hogy nem bírtam elviselni az érintését, vagy legalábbis nem akartam. De azt hiszem ez a dolog is még erősebbé tette a kapcsolatunkat. Megtörlöm a számat, majd amikor tölt, akkor megköszönöm, s viszonozom a koccintását. – Ránk. – szólalok meg egy apró mosoly keretében. Elég sok minden történt velünk, de reméljük innét már csak felfelé fog vezetni az út és nem fog még több baj történni. Lassan kóstolom meg a bort, s ízlelgetem, mintha egy pillanatra képes lennél elveszni abban az íz világban, de aztán sietve folytatom az evést, mert igazán éhes vagyok. A válaszára csak egy lemondó sóhajjal felelek először. – Mind a ketten ugyanolyanok vagytok. Két makacs öszvér, s érthető, hogy úgy viselkedik. Csak félti a lányát és te is ezt tennéd, ha lenne lányo…- de a szót inkább elharapom, hiszen talán azzal ajándékoztam volna meg, ha nem veszítem el a babánkat. A szemeimet is lesütöm és az ételt kezdem el piszkálni. Inkább jobb lett volna csendben maradnom… De aztán másfelé terem inkább a beszélgetést. – Meddig szeretnéd azt, hogy itt legyek? Ismersz, hogy nem maradhatok távol örökké attól a világtól. Szeretek edzeni és nem vagyok porcelánbaba. – nézek rá komolyan, hiszen nem értem, hogy mitől félt. – Mitől tartasz? – kérdezem meg végül és újra ráemelem a sötét íriszeimet és őt fürkészem.
- Na igen. Onnantól olyan lennék, mint egy hulla. Vagy egy nagyon rossz kölyök. Rinyálnék mindenért, és minden miatt, tehát könnyen elviselhetetlenné válnék, aztán a végén elmennél megint hajat vágatni. Vagy ki tudja, tetkót csináltatni. Nem akarsz meglepni egy tetkóval, ugye? - Kérdezem tőle kicsit kétkedve, mégis mosolyogva. Az ő teste, rátartozik, hogy mit tesz vele, ezt tiszteletben is tartom, és ha egy tetkót csináltatna magára, azt is elviselném. Csak egyéb beavatkozással meg ne próbálkozzon, mert akkor kitekerem a nyakát, az fix. Ő így gyönyörű, ahogy van, nem kell ezt semmivel fokozni. Egy szép tetoválással pedig talán még ennél is szebbé tehetné az összképet. - Mernék mást mondani, mi? - Mosolyát viszonzom, persze hangomban a játékosság cseng ki. Legalábbis remélem. Egyébként meg túlzottan is szeretem őt ahhoz, hogy bármiféle bántást kövessek el ellene. Oké, ha veszekedés van, akkor túlteng az érzelem mindkettőnkben és akkor mondunk olyanokat, amik lehet alapból nem esnének túl jól a másiknak, de szerintem tisztában vagyunk mind a ketten azzal, hogy azokat nem gondoljuk komolyan. Legalábbis nagyon remélem. - Mhm. - Egyetértést jelző hanggal „szólalok” meg, hogy aztán a koccintás után bele is igyak egy jó nagy kortyot a borba. Egyszer ki kellene próbálnom valami jófajta vörösborral keverni a bolognait, milyen íze is lehet. Néhányan ajánlották is még ezt a kis hozzáadást, eddig viszont nem próbáltam. Főként, mert bor nem mindig van felbontva nálunk, és ezért pedig nem fogok felbontani egyet sem. Maximum, ha nagyon depressziós hangulatomban vagyok, és utána meginnám a maradékot. Hallom, mit mond Cali, de nem válaszolok rá semmit. Egy néhány másodpercig őt nézem, miközben rágok, de aztán folytatom a kajálást inkább. Nem akarom ezt a témát megnyitni, már lezártuk. Felejtsük is el. Mikor a következőre elkezd értetlenkedni, akkor megrázom a fejemet. - Félreértesz. Nagyon is jó ötletnek, tartom, hogy visszaállj edzeni. Egyedül csak szeretném, ha még ezt a hetet együtt töltenénk, aztán pedig mehetsz is vissza. Egy kis plusz együtt töltött idő ennyire ellenedre van talán? - Kérdezem tőle csipkelődve, de ha azt mondja, hogy igen, akkor én felállok és kisétálok innen.
Mosolyogva hallgatom az elméletét, amiben lappang igazság és féligazság. A tetkós megjegyzésére csak kicsit feljebb szalad a szemöldököm, majd lassan megtörlöm a számat, miután lenyeltem az éppen aktuális falatot, majd kortyoltam egyet a borból. – Mert mi kifogásod a tetoválások ellen? Szerintem már így is van egy-két tetoválásom, mit számít még egyel több? – kérdezem tőle ártatlan pillantással, hiszen az őrzőséggel együtt járnak a tetoválások is. Valamelyik kevésbé látható helyen, vagy legalábbis nem mindenki láthatja, míg más esetleg könnyedén felfedezhető, ha az embernek kicsit melege van. Kíváncsian várom a válaszát, majd pedig újra neki látok befejezni az ebédet, miközben Lucky újra visszatalált hozzánk és befészkelte magát a lábamhoz. Szerencsére elég hamar megkedveltük egymást és legtöbb esetben szinte olyanok vagyunk, mintha összenőttünk volna, de én ezt csöppet se bánom. - Mondhatsz, de akkor ne csodálkozz, ha a kanapén találod magad és más kapja meg a helyedet. – nézek rá egy hamiskás mosoly keretében, hiszen ismer már annyira, hogy nem túrnám ki őt az ágyból… Még akkor se, ha még mindig néha szokatlan az, hogy együtt alszunk és mondhatni már nem vagyok teljes mértékig ama rossz emlékek foglya. Ugyanakkor, ha esetleg még mindig rosszat álmodok, akkor ő mindig felkelt és szorosan magához húz. Egyszer talán minden „rémálomnak” vége lesz, legalábbis remélem… nagyon… Pár pillanat erejéig nem szólalok meg és hallhatóan ő se. Mintha többé nem akarná felhozni azt, pedig biztos lesz még olyan, amikor előkerül a téma és szeretném, ha mellettem állna akkor is, amikor majd elmondom édesapámnak. Egy darabig még titkolhatom, de örökké szerintem nem fogom tudni. Fontos számomra és én is számára, illetve eddig mindent elmondtunk a másiknak. – Nincs ellenemre, de esetleg valami terved is van? Vagy esetleg továbbra is a ház foglyai maradunk? – ismert már annyira, hogy nem bírok egyhelyben maradni sokáig. Szeretem az erdőt járni vagy bulizni. Bár utóbbihoz semmi kedvem nem volt, mert jelenleg még mindig nem voltam teljesen jól, de szívesen kimozdultam volna innét. – Erről jut eszembe, hogy lehet találtam munkát. – szólalok meg sietve, hiszen jobb, ha tud Ben is róla, hogy még a baleset előtt, az ideérkezésemkor mondhatni az ölembe hullott egy lehetőség.
- Az Őrző tetoválásokkal, és az olyanokkal, amiknek van is valami jelentőségük, és nem mellesleg szépek is, nincs bajom. Az olyanokkal van bajom csak, ami vagy a ribancrendszám, vagy pedig idézetek, esetleg pedig szimplán csak divatból ékesítik egy-egy egyén testét. - Javítom ki magamat végül. Tisztában vagyok vele, hogy vannak tetoválásai, és hogy még esélyesen bővülni is fognak, azok ellen pedig semmi kifogásom. Azok legalább jelentenek valamit, és emlékeztethetnek is erre, vagy arra. Tehát nem, az ilyenekre nem harapok, de ha egy ilyen kis cuki divattetoválást meglátnék Calin előre bejelentés nélkül, ahhoz lenne biztos egy-két szavam. - A legtöbbször ha meg se szólalok, még akkor is más foglalja el a helyemet. Addig van szerencsém, míg csak egy kutyáról van szó. - Bár Caliból nem is nézem ki, hogy valaha más férfivel… Az nem vallana rá. Meg egyébként is, szerintem tökéletesen el vagyunk egymással, én pedig boldog vagyok mellette. Láthatólag ő is, tekintve a tetteit, és amiket mond. Végre, mikor a dolgaink jobbra fordulhatnának, és megint ez a téma. Hagyjuk már, az Isten szerelmére… Szeretném végre elfelejteni ezt, és nem beszélni róla. A beszélgetés ezen részén már túl vagyunk. Egyikünknek sincs a kedvenc témái közt ez, és emiatt is hagyhatnánk a fenébe. Az meg, hogy nem tud róla senki rajtunk kívül, számomra tökéletesen megfelel. Na jó, Abigail ott van, és Alice is. De másnak nem kell tudnia róla. Ez a mi magánügyünk. Alice-nek is csak azért mondtam el, mert tudtam, hogy nem mindig tudok Cali mellett lenni, ő pedig figyelhet rá, amennyiben ráér. Csak hogy ne csináljon semmi hülyeséget. Legalábbis anno ezért mondtam el. Ma már semmi szükség nincs erre láthatólag. - Biztos vagyok benne, hogy feltalálnánk magunkat a házban is. De eszembe ötlött egy sátrazás is valamerre. - Konkrét ötletem valóban nincs, de úgy gondolom, simán ki tudjuk együtt is találni ezt. Sátram amúgy is van. Valahol eldugva mindenképp. - Hallgatlak. - Mondom neki, miután az ebédet is befejeztem és a számat is megtöröltem. Arrébb tolom a tányért, és az asztalra könyökölök, kezeimet összefonva az orrom alatt.
- Szerinted ribancrendszámot magamra varratnék? Biztosan jól mutatna rajtam egy olyan felirat, hogy "mélygarázs" egy aprócska nyíllal megspékelve. - szólalok meg eleinte teljes mértékben komolyan, mert nem is értem, hogy gondolhatott ilyet, de végül persze mosolyra húzódnak az ajkaim, mert csak vicceltem. - Amúgy meg ismersz már, hogy csak olyat varratnék magamra, aminek jelentősége van, de így is már bőven van és még lesz is valószínűleg. - zárom le a témát, mert sokat meglep, vagy kicsit talán ki is akaszt egy-egy tetoválásom, ami mondjuk nem csoda, hiszen nem éppen apróak, vagy szerények. De ez a fajta életmód ezzel jár. Csak valahogy végre a mágiámat is fejleszteni kellene, mert lehet harcban jó vagyok, de abban eléggé lemaradtam. Kész csoda, hogy édesapám nem nyüstölt amiatt, hogy tartsam az egyensúlyt. - Hmm, akkor meg későn jössz. Tudod, ő gyorsabb, mint te. - nézek rá tündéri pillantással és mosollyal az arcomon, majd sietve rázom meg a fejemet. - Mert szerinted rajtatok kívül lenne esélye másnak oda bejutni? - kérdezem kíváncsian, hiszen ismer. Sose lennék képes megcsalni őt. Szeretem, jobban, mint bárki mást vagyis... természetesen az édesapámat imádom és után jöhet Ben, de ez szerintem normális, hogy egy gyermek szívében a szülő mindig első helyen van. Ha szüksége lenne rám, vagy bármi baja esne, akkor biztosan hazautaznék pár napra és szerintem Ben is megértené. Már csak azt kellene elérnem, hogy valahogy kibéküljenek egymással, legalábbis ne legyenek olyanok, mint két mérges szömörce. - Inkább a sátrazásra szavaznék, ha nem baj. - nézek rá egy halovány mosoly keretében. Elhiszem, hogy képesek lennénk feltalálni magunkat a házban, de ha már "itthon" maradok erre a hétre, akkor inkább menjünk el valamerre. A percek múlásával meg szép lassan elfogyasztjuk az ételt, s nem marad más, mint a bor mámorító íze. A percek telnek, a bor egyre csak fogy, s ekkor bedobom azt is, hogy valószínűleg szereztem munkát is. Remélem, hogy Yvonne nem talált mást a helyemre. - Igazából kettő is lenne. A helyi edzőteremben továbbra is oktatnénk, mint régebben tette. - biztos emlékszik az önvédelmi oktatásomra az egyetemen. AHol azt próbáltam megtanítani, hogy miként védhetik meg magukat a nők. - A másik meg a Upper Deck disco-ban lenne pultos állás. Jól fizetnek és az egyik tulaj tuti, hogy baromi jó fej. Valószínűleg még edzeni is fogunk együtt. - persze azt egyelőre elhallgatom, hogy a tulaj amúgy egy farkas. Én se akarok szívrohamot hozni senkire se. Szép lassan...
- Sosem lehet tudni. Elmész egy csajos estére, jól berúgsz, bármi megeshet utána. - Vonok vállat könnyedén, miután már mosollyal az arcán fejezi be a mondandóját. Jómagamnál még csak a gondolat is nagyon, de nagyon ritkán merül fel, hogy kellene valami tetoválás. Mondjuk a régi rajzaimból. Basszus, azokat otthon felejtettem, még Kanadában. Lehet felhívom anyáékat, hogy ha tudják, akkor postázzák már el. Vagy akár én is visszamehetnék érte, megnézni, hogy vannak az ősök. De az biztos, hogy Alice-t is vinném magammal ebben az esetben. Már persze csak akkor, ha Calit nem zavarná, meg Douglas is megengedné. Mennyi esély van rá, hogy pont akkor történjenek bármiféle tragédiák, amik két gyógyítót is igényelnek még pluszba? Remélem nem sok. - Nem zavar egyébként. A kutyák így is kifejezik a szeretetüket, hogy inkább aludnak a gazdi ágyában, vagy annak a lábánál. - Egyféle tapasztalatom is van már ebben, hisz rengeteg állattal körülvéve nőttem fel. Noha nem vagyok kutyaszakértő, de úgy gondolom, ez eléggé logikus. A kérdését nem méltatom válaszra, csak megrázom enyhén a fejemet. Tudom jól, hogy nem sok esély van erre. Megbízok Caliban teljes mértékben. - Sátrazás akkor. - Fogadom el a döntést, közben el is kezdek gondolkozni, hogy mégis hova a fenébe mehetnénk. Talán rákérdezek Alice-nél. Ő már itt van egy ideje és biztos tudna ajánlani egy-két helyet. Csendben hallgatom a lehetőségeket, és aztán a kezeimet is széjjelebb tárom, jelezve, hogy nekem aztán mindegy. Na persze úgy értve, hogy ő melyiket választja. Ez az ő szíve döntése, én pedig nem akarok beleszólni. - Van esetleg még valami, amit nem mondasz el? Most tedd, míg a boldogsághormonok tombolnak bennem. - Röpkén felkacagok, majd még mindig egy féloldalas mosollyal az arcomon figyelem a lányt. Idővel felállok az asztaltól, és ha nem ellenkezik, elveszem a tányérját, hogy aztán elvigyem onnan és gyorsan elmosogassam azt. A poharat meghagyom, hisz ha nagyon akar, felőlem még borozgathatunk.
Kicsit azért bűntudatom van amiatt, hogy Cali nem karácsonyozhatott a családjával, de hát ennek is a jó oldalát kell nézni. Ez volt az első, közös karácsonyunk, akárhogy is nézzük. Tényleg az első, valamit úgy is, hogy külön töltve a családunktól. Mit ne mondjak, kiélveztem minden egyes percét ennek az egésznek. A fa feldíszítése, ahogy Lucky ott fontoskodik körülöttünk, és lelopkodja a kajákat, míg mi nem figyelünk oda. Biztos vagyok benne, hogy meg tudnám szokni. Na meg az is beletartozik, hogy Calinak most van a születésnapja, szentestén. Így duplán kellett őt ajándékoznom, de szerencsére már minden meg volt a fejembe rég. Különféle edzőruhák, hisz tudom, mennyire szeret harcolni állandóan, futáshoz fülhallgató, amit mondjuk magamnak is vettem. Na meg kapott tőlem még egy ezüst nyakláncot is. Elég drága mulatság volt ez utóbbi, de hát érte bármit. Aztán végül abba a noszogatásába is belementem, hogy eddzünk egy kicsit közösen. Hadd legyen gyereknapja is. Komolyan mondom, ebben az elmúlt néhány napban nagyon elkényeztettem a leányzót. Most viszont nem kímél, és csak csodálkozok, hogy bírja ezt. Ő még rendesen bírja, én meg már kezdek rendesen kifáradni. Jó, ő mondjuk hozzá van szokva ehhez, én ellenben nem. Gondoltam, ha már csináljuk, akkor csináljunk valami hasznosat, mutasson néhány önvédelmi fogást, amik bármikor előfordulhatnak a hétköznapokban is. Már egy ideje nyúzzuk, én pedig próbálom tartani vele a lépést. - Jól áll ez a feszülős gatya rajtad. - Mondom neki mosolyogva, természetesen lihegéssel tarkítva azt. Kis szünetet kértem csak, hogy legalább egy kicsit kifújjam magamat. Miután sikerült, felállok, és összecsapom a tenyeremet. - Jól van, folytassuk. - Most úgy sem az a cél, hogy összeverjük egymást. Én legalábbis nem akarom. És akárhogy is nézzük, Cali simán két vállra tudna fektetni elég hamar, ha nagyon kiverném nála a biztosítékot.
Kezdőlap
