- Az iskolapadban. – persze ez csak félig igaz. Azért mostanában sokat megfordultam az őrzök között is és ott is sok bölcsességet hall az ember, így nem csoda, ha rám is ragadt belőle. Meg eleve mindig olyan voltam, aki elég sok mindent megjegyez elsőre. Nem sokkal később pedig már a zuhany alatt állok, hiszen nem csak leizzadtam, de még tiszta kutya nyál is lettem. Nem mintha annyira zavarna, amikor Lucky-ra is rájön az öt perc, de ennek ellenére azért nem a kedvencem, amikor ennyire kifejezi a rajongását, viszont még kölyök, meg amúgy is minden kutya kicsit bolondos. Főleg akkor, ha a gazdái is azok, mert szerintem ránk se lehet azt mondani, hogy normálisak vagyunk. Jól esett most a forró víz, segített kicsit kikapcsolni és ellazulni is. Meg eleve általában reggel edzem, így napi két zuhany nálam simán beszokott figyeli. Egy edzés után, egy meg alvás előtt. Abban is biztos voltam, hogy nem fog magától bejönni, bármennyire is szeretne. Elég nagy lett az önuralma az elmúlt időszakban, aminek én csak örültem, mert tényleg, amikor anno bepróbálkozott… Megértem azt, hogy nem érti, hogy miért vonulhattam apácának az elmúlt hónapokban, de vannak olyan dolgok, amiket szavakkal nem is lehet megmagyarázni, mert érezni kell és ez is ilyen volt. Viszont a feledékenysége pont kapóra jött, így ezt ki is használva sikerült becsalogatnom őt a tiltott zónába is, vagy abba a zónába, ahova korábban nem igazán mert bejönni az én tiltakozásaim után. Amikor pedig végre ő is bemászik a zuhanyzóba, akkor mosolyogva pillantok rá, amikor pedig végig pillant fedetlen testemen a párában csak egy kisebb fejrázást kap, meg pírt válaszul, hiszen ő pontosan tudja, hogy néha olyan szégyellős tudok lenni, mint egy kislány. Csók egyre hevesebb lesz, majd egy apró mosoly is belekúszik, amikor a hátam találkozik a hideg csempével, de most nem túlzottan zavar. A kezem tarkója vonalán simít végig, majd amikor megérzem a kezét combom vonalán, akkor egy kisebb bizsegés fut végig a testemen. Minden érintése, minden csókja olyan mámorító hatással van rám, mintha ez lenne az első alkalom. Pedig nem ez volt, de még is oly mámorító volt, amikor pedig keze túl közel siklott a legérzékenyebb pontomhoz, akkor egy kisebb sóhaj tört elő.
- Aaaa-ha… - A második szótagra már bólintottam is. Egyáltalán nem kételkedtem, kételkedek abban, hogy okos leányzó ez a Cali. Az ideköltözésekor is mondta, hogy az egyetemre is járni akar, és talán időben el is tudta volna kezdeni, ha nem üt be a krach. Utána nem is igazán mozdult ki egy ideig a házból, azóta pedig… igazából fogalmam sincs, hogy ő és az egyetem ügye mi is pontosan. Nem tagadom, a legjobb választás szerintem is az, hogy míg ennek a hatása teljesen el nem múlik, addig hanyagolja azt is. Inkább legyen száz százalékban ott, mintsem negyvenben. De elég ebből a témából. Néha szeretek ugyan elgondolkozni a „mi lett volna, ha” kérdésen, de bele túlzottan nem élem magam. Csak esetekben történik meg ez a filozofálás egyébként is, mint például, mikor nem tudok aludni, és csak a plafont bámulom. Vagy mikor elmegyek futni, és kiürítem az agyamat, kivéve ezt a részét. Néha olyan kellemes, kényelmes, mikor a gondolataimba elkalandozok, és semmi másra nem fókuszálok. Ettől függetlenül figyelem ám az utat, ahol futok! Naomival is meg kellene már ejteni azt a versenyt… Nem tudom nem mosolygással viszonozni a kislányos zavarát. Tudja pedig, hogy mit gondolok róla, de jó látni, hogy még mindig nem hagyja hidegen, ha ilyenekkel illetem őt. Tudja ugyan, ez igaz, de ettől függetlenül még szoktam neki mondogatni, persze csak kulturáltan. Az esetek többségében. Hamar fokozódnak a dolgok, máris nekiszorítom őt a falnak, bár azt nem mondanám, hogy túlzottan hevesen teszem mindezt. Örülök, hogy újra képes erre, hogy nem lök el magától, de nem akarom se elsietni, se kemény lenni vele. Ezért is van, hogy míg a kezem a combján simul végig, akkor épphogy hozzáérek, az ujjaim hegye érinti meg néha-néha a bőrét. Végül elérek ahhoz a pontjához, és a reakciója csak inkább ösztökél arra, hogy folytassam ezt. Nem vagyok hát rest elkezdeni odalent simogatni őt, miközben ajkaim nyakára térnek át, és azokat hintem lágy csókokkal. Egy ideig így kényeztetem őt, majd végül egyre lejjebb csókolgatom végig a testét, hol-hol jobban elidőzve, míg végül el nem érek arra a pontjára. Az egyik lábát a nyakamba helyezem, és a combja belső felét kezdem el eleinte csak csókolgatni, mielőtt a legérzékenyebb pontjához fordulnék és kezdeném el őt kényeztetni a számmal, nyelvemmel. Azt akarom, hogy jó legyen neki is, így próbálom a legjobb formámat hozni.
+18 Reménykedtem, hogy nem fogja kéretni magát, mert nem fogok neki se könyörögni, se kérlelni, hogy jöjjön ő is zuhanyozni. Ha nem is velem, de utánam biztosan jött volna, hiszen ő is leizzadt, még ha nem is annyira, mint én. S nem hiszem, hogy egész nap ilyen illatfelhőt szeretett volna húzni maga után, mert ha igen, tuti házon kívülre tessékeltem volna. A forró zuhany pedig remekül segít ellazítani az ízületeket. Sose volt gond azzal, hogy beszéljen. Ben-nek mindig is a szavak embere volt, s mindig is hangot adott annak, amit gondolt vagy érzett, legalábbis legtöbb esetben. S természetesen ebbe beletartoztak eme bókok is, amikkel még mindig képes volt, ennyi idő után is zavarba hozni. Hátam a csempének simul, nyelvünk őrült táncot jár, miközben a kezeim elvándorolnak a testén, mintha csak most először barangolnám be, pedig nem így volt. De most még is minden annyira intenzív volt, mint amikor először voltunk együtt. Mintha ezer év telt volna el, vagy mint még sose. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért érzem ezt, de még is minden annyira magával ragadó volt, hogy ebből már nehezen bírtam volna kikeveredni. Érintései perzselik a bőrömet, minden apró érintésével egyre inkább életre kell a testem, mintha az eddig alvó porcikák készen állnának az őrült táncra, a mindent elsöprő érzésekre. Hamarosan pedig keze eléri azt a pontomat, mire egy sóhaj bukik elő ajkaim közül. A lábam köze egyre inkább görcsbe rándul, a vágyam egyre inkább nő, mintha csak a parázsból szép lassan lángot akarnának éleszteni. Csókjai, amivel a bőrömet, testemet hinti egyszerűen az őrületbe keret. Nincs menekvés, de nem is akarok. Amikor pedig nyelvének játékával ajándékoz meg, akkor már nem elég az, hogy csak alsó ajkamba harapjak, hanem újabb sóhaj tör elő. Ujjaimmal a hajába túrok, a fejem kicsit hátrébb bicsaklik és jó párszor hangot adok annak, hogy mennyire is kedvemre van az, amit csinál. Egyre inkább taszított ama pont felé, egyre inkább megremegett néha a lábam, majd talán végül még mielőtt elértem volna azt a pontot talán sikerült jeleznem azt is eme bódító állapotban, hogy azt szeretném, ha testünk egybe forrna, s együtt lépnénk a mámorának tengerére.
Nem kellett konkrétan kimondania, hogy úgy érzi, végre készen áll erre, elég volt csak az előbbi kis színjátékát figyelembe venni. Bár az igaz, hogy törülköző nem volt, ami beismerem, az én hibám. Viszont, ha lett volna, akkor lehet még mindig várhatnánk ezzel. Azt sem tudnám biztosra megmondani, hogy mikor behívott, akkor erre is gondolt, vagy csak akkor, miután beértem a helyiségbe. Bár nem fogok a részletekbe belemenni, én már ennek is örülök, hogy végre látszólag minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Finoman kényeztetem eleinte csak az ujjaimmal ott lent, délen, és már ebből is ki tudom venni, hogy jól esik neki. Ahhoz képest, hogy nemrég még egy nyakrapuszitól is kirázta a hideg, ez elég kellemes változás. Viszont nem bírom visszafogni magam, és még inkább az őrületbe akarom kergetni, ezért lassan elkezdek a testén lejjebb haladni, mígnem elérek azon pontjához. Ekkor először még csak kínzom egy kicsit, hogy nem egyből kezdek bele a kényeztetésébe, hanem még a combját cirógatom, csókolgatom. De túlzottan váratni sem akartam, így hamar odataláltak ajkaim. Torkából felszökő sóhajok, nyögések csak még inkább segítenek abban, hogy folytassam a játékomat, és nem tagadom, rám is hatással vannak ezek. Csak sóhajtok egyet, mikor a hajamba túr, de folytatom az ingerlését. Fel-fel pillantok rá, és megértem én, hogy nem akar még elmenni. Nem így. Engem nem kell kétszer kérnie. Felállok, és úgy pillantok rá mosolyogva, hisz látom, így is mennyire szétcsúszott már. Kicsit lejjebb haladnak kezeim, hogy felkapjam a leányzót a levegőbe, ezáltal egy magasságba kerülve. Na jó, valamivel magasabban van most ő, de hát úgy sem lesz ez sokáig így. Lassan töltöm ki belülről őt, és egy ideig nem is mozdulok, csak ajkaihoz hajolva csókolom őt. Végül elkezdek mozogni benne. Nem sietem el egyáltalán, finom ízlelgetem, tényleg úgy, mintha ez lenne a legelső alkalmunk. Megfontolt, nyugodt a csípőm mozgása, miközben hol az ajkára adok egy-egy csókot, hol pedig a nyakára. Én irányítok mindvégig, és érzem is, hogy mindkettőnk számára közel a vég, de ettől függetlenül nem gyorsítok a tempómon.
Minden ember másképpen él meg dolgokat, mindenki másképpen reagál bizonyos helyzetekre. Míg valaki könnyen felépül, addig másokat a lavina betemet és talán én is az utóbbi tartoztam, hiszen elveszítettem egy aprócska gyermeket. S hiába tanultam pszichológiát, attól még az nem mondta meg, hogy miként is kellene feldolgoznom a történteket. De amikor elkezdtem újra a fénnyel övezet utat járni, akkor igyekeztem azon lenni, hogy minél hamarabb jól legyek. Pár hete még Ben közelsége is megrémisztett, vagy legalábbis fura érzéseket keltett bennem, de most… Most olyan volt, mintha a lehető legjobb helyen lennék. Hiába vert a szívem minden apró érintésének vagy tettének köszönhetően egyre hevesebben a lelkembe még is valami fura megnyugvás is költözött. Mintha most történt volna meg először közöttünk, pedig nem erről volt szó. Egyszerűen csak most kezdtünk el teljesen visszatalálni egymáshoz. Minél inkább elmerültem ebben a „játékban”, annál többször hagyták el ajkaimat sóhajok, annál többször rezdült meg a testem, mintha már egyre inkább a mámortengerének a peremén táncolna, mintha csak egy utolsó lökésre várna, hogy utána elmerüljön benne. Pár pillanattal később pedig úgy kap fel, mintha csak valami tollpihe lennék. A lábaimat a derak köré fonom, s amikor kitölt, akkor újra egy sóhaj lengi be köztünk a teret. Kezemet nyaka köré fonom, ujjaimmal lassan simítok végig tarkójának vonalán, miközben viszonozom a csókját. Majd pedig vele együtt mozogva – már amennyire ez lehetséges volt – merülök egyre inkább alá a mámort jelentő tengerben. Talán percek, de az is lehet, hogy csak másodpercek telnek el, mikor a testem „robban”. Megremegek, ajkaitól elszakadok, s kicsit még a fejem is hátrébb csuklok, s hamarosan pedig érzem, ahogyan őt is magammal rántom.
A türelem nagy erény, azt mondják sokan. Lehetséges, hogy igazuk van, de attól még igenis kínzó tud lenni. Most nem arról beszélek, hogy már hiányoltam ezt, amit most csinálunk Calival… Nem, most arról van szó, hogy eddig úgy éreztem, még mindig nem tért vissza a régi önmaga. Csak töredékei. Nem várhatom el, hogy ugyanolyan legyen, mint régen. Nem is várom el. Ami történt, az olyasvalami, ami meg tudja változtatni az embert, azáltal másként fogja látni a dolgokat. Ha a felszínen nem is változtam, belül én is úgy érzem, hogy valamiféle változás történt. Megmagyarázni nem tudnám, hogy pontosan mi, de egyszerűen csak érzem. Értem én, hogy Calinak idő kellett ehhez is, de hogy kábé már aknamezőn lépdeltem, mikor csak hozzáértem úgy, mint ahogy két szerelemben lévő teszi. Nem egyszeri alkalom volt, hogy összerezzent, vagy csak elhessegetett magától, mikor én másra sem vágytam, csak tudom is én… egy-egy csókra, érintésre. Nem csoda tehát, hogy kezdtem magam úgy érezni már az elmúlt időszakban, hogy egyre inkább távolodunk egymástól. Együtt aludtunk, igen, sok mindent csináltunk, igen, de mégsem éreztem magam olyan jól, mint egykoron. Félreértés ne essék, szeretem, imádom őt, de vannak dolgok, amikre nekem is szükségem volt tőle. Ezért sem akarom a mostani alkalmat elsietni. Örülök, hogy végre visszataláltunk a másikhoz, legalábbis így tűnik most a helyzet. Szeretném kiélvezni minden egyes pillanatát. Így is tudom, hogy nem lesz túl hosszú idő mindez, de akkor is… A csípőm mozgása nem túl gyors, csak idővel kezdem el valamelyest fokozni. De nekem is eléggé elveszi az eszemet az együttlétünk. Pláne ilyen hosszú idő után. Nemsoká pedig érzem, ahogy eléri azt a pontot, és azt is tudom, hogy nekem sincs már sok hátra. Még mozgok egy kicsit, miközben nyakát csókolgatom, miután hátravetette a fejét, aztán végül az én testem is megfeszül, és beléeresztem magam. Olyan ez, mintha több hullámban törne rám ez az érzés. Hiányzott már Cali ilyen értelemben is. Hogy a rákba ne hiányzott volna? Lihegek, próbálom visszanyerni a rendes légzésemet, ezért inkább próbálok mély levegőket venni, és lenyugtatni a szervezetem, miközben nem mozdulok. Benne maradok még egy ideig, mert hát amúgy sem tudnék mást tenni jelen helyzetben, meg a szituációt is élvezem. A vállára hajtom a fejemet egy pillanatra, míg kicsit összeszedem magam. Aztán egy csókkal pecsételem meg ezt az egészet.
Nem volt rövid időre mire sikerült újra közel kerülnünk egymáshoz és azt is tudtam, hogy Ben se fogja örökké bírni, de mindenki másképpen dolgozza fel a tragédiákat. S ez most se volt másképpen, viszont a hetek, hónapok múlásával ez is megváltozott. Nem terveztem előre a napot, nem terveztem el azt, hogy mikor fogok készen állni rá, hiszen ezt nem lehet eltervezni, ez egyszerűen csak jön, s pontosan akkor, amikor lelkileg és testileg is készen állunk valamire. Így történhetett meg az is, hogy minden előjel nélkül a zuhany alá csaltam őt, majd pedig az események áradatával úsztunk és újra engedtünk a vágyainknak, azon vágyaknak, amik hosszú időre kispadra voltak ültetve. Gyengéd volt, ugyanakkor talán kicsit birtokló is, de az se kizárt, hogy csak a mámor túlzottan elborította elmémet és egyre inkább elvesztem abban, ahogyan ingerelte az érzékeimet, majd végül testünk ugyanarra az ütemre mozgott, miközben egyre inkább közelebb kerültünk ahhoz a bizonyos ponthoz. Testem megfeszült, s hamarosan ő is követett engem. Mind a ketten zihálva vettük a levegőt, amikor „odabújt”, akkor gyengéden simítottam végig a fején, hajába túrtam, de nem mozdultam, hiszen nekem is időre volt szükségem, amíg a normálállapotot visszanyertem. Apró csókot adtam neki, amikor pedig „különváltunk”, akkor rövid ideig még őt figyeltem, miközben a víz továbbra is beborított minket, ajkaim apró mosolyra húzódtak. - Szeretlek! – mondtam neki őszintén. Lehet, hogy nem sokszor hangoztattuk, hiszen a tetteinkből és a pillantásunkból. Még egy darabig talán maradtunk, utána pedig egyszerűen megfürödtem, a törülközött magam köré csavartam és úgy hagytam el a helységet. Szobában megtörölköztem, megtöröltem a hajamat is, de előtte még sietve bújtam bele a ruháimba, hiszen hamarosan nekem is mennem kell, mert van egy kis dolgom az egyetemen. Ben meg mindig feltalálja magát. Nem túl gyakran ül otthon, szerintem még én is több időt töltök itt, mint ő, de nem bánom. Legalább beilleszkedett ide, illetve itt van a nővére is, így nem is csodálkozom annyira. Csak nehogy egyszer igazán összetörje magát, mert akkor azért nem fogja megköszönni, amit kapni fog.
|| Köszönöm a játékot, s bocsi, ez most nem lett a legjobb!
Örülök, hogy végül sikerült újra visszakanyarodnunk egymáshoz. Hosszú út volt, és szerintem közel hasonlóan nehéz volt mindkettőnknek. Nekem az, hogy így látom Calit, ennyire megtörtnek, ennyire másnak. Az ő részét pedig szerintem nem kell magyaráznom. Egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem Luckyt, mert végső soron ő volt az, aki valamelyest elkezdte visszahozni Calit az életbe. Tudja, hogy számíthat rám, hogy szeretem, és hogy bármiben, ha tudok, segítek neki, viszont azon az időszakán én egyedül nem voltam képes túlrángatni. Az a kis pöttöm szeretetbomba viszont úgy tűnt, jól kisegített engem. Azóta is jól el van kényeztetve a kis husky. Jól esett, mikor végigsimított a tarkómon, és ha lehetne, egész nap így tudnék maradni. Őt ölelve, és vice versa. Végül viszont hagytam, hogy visszaálljon a két lábára, és én is hátráltam pár lépést. A megszólalására elmosolyodom. - Hogy Han Solót idézzem: Tudom. - Mondom neki egy kisebb nevetéssel tarkítva, majd a tarkójáért nyúl a kezem, hogy közelebb húzva magamhoz csókolhassam meg újra. Aztán pedig gyorsan megmosakszom én is, és még Cali előtt kész leszek. Amúgy sem szoktam túlzottan eltökölni ezt az időt. Az más kérdés, hogy Calival a közös fürdőzések milyenek szoktak lenni. Végül pedig megtörülközök, és derekamra tekerve azt hagyom el a helységet, hogy aztán két másik törülközővel térjek vissza. Csak hogy a haját is meg tudja törölni valamiben. Végül visszatérve a szobánkba kaptam magamra valamit, és utána az ágyon ülve vártam meg Calit is. Mikor végül beállít, akkor pedig egyik karom újra a dereka köré fonódik, és úgy adok neki egy csókot. - Elmegyünk Lucykval sétálni. Majd este találkozunk. - Majd még egy gyors puszi az ajkaira, aztán pedig ott is hagyom őt a szobában öltözködni. Kimegyek a hálóból, aztán, amint elérek a nappaliba, ahol Lucky pihenget, a combomra paskolok párat, hogy jöjjön csak. Ő pedig már pattan is felfele, ezért hát, amint a kabátomat felvettem, kilépek az ajtón és elviszem sétálni. Ezek után egy kis fejszellőztetés rám is rám fér. Bár a mosolyt nem bírom levakarni az arcomról. // Én köszöntem szépen. //
Már bőven benne jártunk a januárban, amikor végül sikerült megvalósítanom az elképzeléseimet, és mindent összepakolva, hátrahagyva a romjaiban álló életemet, elindultam a kis C3-asomban Fairbanks felé, hátul a tökfejjel, aki elgügyögött az idő nagy részében, a többiben jobbára aludt, bár voltak húzós óráink, amikor ordított. Többször megálltunk inkább pihenni egy-egy jobban kinéző motelben, és aludtunk nagyokat, így elég lassan érkeztünk meg, de azért csak sikerült végül átszelni a város határát. Semmit sem ismertem itt, így csak a telefonom segítségével tudtam tájékozódni, de az legalább nem adta be a kulcsot. A benzinkútnál megálltam még tankolni, mert már alig volt valami a tartályban, és a város közepén azért nem fulladnék le. Gyerekkel kicsit körülményes, de kicsatoltam addig, és bevittem ülésestül, mert iszonyatosan vágytam már valami sósra, két nappal ezelőtt elfogyott a ropim, szóval ezt pótolni kellett, meg persze a gázolaj árát is kifizettem. Még így is elég gyorsan végeztem, aztán már csak Cali és Ben háza volt a cél, ugyan kicsit izgultam, de az utóbbi néhány telefonhívásunk egyikén már elhangzott egy látogass meg minket valamikor, és bár akkor még nem tudtam, hogy hamarosan itt kötök ki, de mégiscsak ez a nagy helyzet. Előre nem szóltam, ami azt illeti, sok mindenről nem tud Cali, de hát, egyszer színt kell vallani, és bár ez lehetséges, hogy túlságosan sokkoló lesz, de tényleg elég elkeseredett vagyok már, és nem tudtam, mit tehetnék. Töredelmesen elő kell állnom ama ténnyel is, hogy megfordult a fejemben, el fog küldeni, de nem akartam erre gondolni, bíznom kellett benne, hogy nem jöttem hiába. Nem akarok én hozzájuk költözni, isten ments, de jó volna, ha a közelben lenne a barátnőm, és nem érezném magam ennyire egyedül. Az általam ismert címük előtt, vagy a közelben leparkoltam, attól függ, hol volt hely, aztán már ki is szálltam, és ismét csak kivettem Noelt a járműből. Még mindig aludt, de most sem tartottam attól, hogy felkelne, vagy ha mégis, akkor sincs baj, majd megoldom. Az ajtóhoz sétáltam, hogy csengessek, közben billegve ringattam a hordozóban a manócskámat, és csöndesen várakoztam. Különösképpen nem aggódtam, ha nincs itthon senki épp, akkor majd visszajövök máskor, azért alapvetően egész jó vagyok abban, hogy feltaláljam magamat, viszont úgy tűnik, nem kell megtennem, mert hamarjában lépteket hallok, s amint megkérdezi valaki, hogy ki az, már el is motyogom a nevemet. - Szép napot! Evangeline és Noel Grimmore. Calit keressük! Bár mintha az ő hangja lett volna, de tökéletesen biztos nem vagyok benne, sokat tompít az ajtó, szóval inkább elmakogom a jövetelem okát is, biztos, ami biztos.
Nem volt könnyű magam mögött hagyni mindent és mindenkit. Legfőképpen Ev hiányzott, hiszen olyan volt számomra, mint egy testvér. Nem sok barátot szereztem az évek alatt, vagy legalábbis nem olyat, akiről tudtam, hogy mindig számíthatok rá, de most még is magam mögött hagytam őt is és aput is. Igyekeztem ennek ellenére nem elhanyagolni őket, de ezzel már szerintem az ideutazásom előtt is elkéstem. Mármint akkoriban se foglalkoztam már velük annyira, hiszen eleinte Ben-nel töltöttem minél több időt, majd jött a nyár, majd pedig én kezdtem elszervezni az ide utamat, így sajnos pont azt tettem, amit nem szerettem volna, hiszen számomra a család mindig is az első helyen fog állni. Természetesen azóta sok minden történt. Elkezdtem az iskolát, majd egy olyan csoda történt, amire tényleg nem vártam, de ahogy mondani szokták egyik csoda se tart örökké, így ez se tartott. Jó lett volna, ha Anya vagy Evangeline itt van velem, de nem lehettek. Illetve emiatt nem is szerettem volna felhívni, hiszen az elköltözésem óta nem is beszélgettünk túl sokat, mintha csak kicsit eltávolodtunk volna egymástól és ez fájt. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de elég hamar nagyon jóban lettünk és olyanná vált számomra, mint egy soha meg nem kapott testvér. Majdnem egykorúak voltunk és emiatt még inkább érdekes volt, mert ő olyan volt nekem, mint egy ikertesó, még ha nem is hasonlítottunk egymásra. Hiszen ő annyira mesébe illő volt, angyali arc, aranyló haj, így nem csoda, ha sokan irigykedtek rá. S akkor még a végtelen tengert idéző kék szempárról nem is beszéltem. Sokáig tartott kimászni abból a veremből és még mindig nem mondanám azt, hogy tökéletesen minden rendben van, mert nincs. De egyre jobban vagyok, s vele is egyre közelebb kerülünk újra egymáshoz. Hálás vagyok azért, hogy Ben se fordított nekem hátat és talán így mindenkinek jobb. Talán nem lett volna belőlem jó anya, illetve ott van nekem az őrzőség is, így nem hiszem, hogy túl jó lett volna, ha babát várok. Majd idővel, de akkor se valószínű, hogy ebben a városban maradhatunk, de ezen ráérek agyalni, hiszen most itt van Lucky. Ő lett most a család szemefénye. Gyógyulásom idején meg egyre többször próbáltuk meg mi is idecsalogatni a barátnőmet, de eddig még nem jött össze, de majd egyszer talán fog, hiszen minden egyes nap egy új remény kezdete is. Kivételesen a négy fal között ragadtam mára, de néha tanulni is kell. Főleg, ha már egy-két tanár megengedte, hogy a nem bejárásom ellenére is megpróbáljak vizsgát tenni. Menni fog, mert eddig is mindig ment, de egyre nehezebb koncentrálni. Már éppen feladnám, amikor meghallom, hogy valaki csenget. Sietve löktem arrébb a könyveket, kicsit még Lucky-t is odébb lökdöstem, hogy fel tudjak kelni az ágyból, majd sietve kérdeztem meg, hogy ki az, amikor odaértem az ajtóhoz. Noel?! Nem rémlett sehonnét se ez a név, de annál inkább a másik és a csilingelő hang is. Sietve nyitottam ki az ajtót széles mosollyal az arcomon. - Evangeli…. – kezdtem bele a nevébe, de hirtelen a torkomon akadt még ez a név is, amikor megpillantottam az apró teremtést… - Gyere… vagyis bújjatok be. – tértem észhez sietve, de tény, hogy eléggé váratlanul ért és szíven is ütött a dolog, hiszen míg én elveszítettem, addig úgy néz ki őt megajándékozta az élet egy apró teremtéssel. De igyekeztem nem kimutatni semmit ezzel kapcsolatban. - Úgy örülök, hogy itt vagy. S gondolom ő lenne Noel… - szólaltam meg óvatosan és minden erőmmel azon voltam, hogy a tátongó űr, vagy a fájdalom apró bimbói nehogy újra virágozni kezdjenek és talán pont emiatt is próbáltam megölelni legalább a barátnőmet, ha engedte, mintha az segítene egyben tartani engem…
Tudom, talán szólnom kellett volna, ezt kicsit bánom, mert… így rátörni valakire még akkor sem szép, ha a legjobb barátnőnkről van szó, aki mellesleg még a féltestvérünk is. A helyzet az, hogy korábban ugyan gond nélkül megtettem volna, de a tavalyi év nem volt túlságosan felemelő a barátságunk szempontjából, bár én is hibás vagyok benne, elmondhattam volna, hogy megvert a pasim, meg azt is, hogy babát várok, talán másként alakulnak a dolgok, de nem akartam önző ember módjára viselkedni, és a boldogsága útjába állni. Mindennek dacára jól esett a széles mosolyt látni a számomra oly kedves arcon, mikor kinyitotta az ajtót, volt valami apróság, amit talán a legtöbben nem vettek volna észre, de én ismertem, nem volt boldog, valami baj volt, lehet hogy már nincs, de egyszerűen nem úgy fest, mint költözése előtt. Remélem, nem történt vele valami szörnyűség. Egyelőre ezt azonban nem állt szándékomban firtatni, már csak azért is, mert Noel látványa úgy tűnik, sokkolja, noha ezen egyáltalán nem csodálkozom, elvégre, az ő információi szerint nincs gyermekem. Sok minden történt az utóbbi időben az én házam táján is, amiről nem tud. - Köszönjük! Mosolyodtam el én is szélesen, és amint beljebb húzódott, bevittem magammal Noelt, s ott letettem a földre a hordozójával egyetemben, amíg ki nem hámoztam magam a kabátomból. Nem volt egy vastag darab, bár itt érzésre valamivel azért mégiscsak hidegebb van, mint amit megszoktam, de nem tűnik vészesnek a különbség, egyébként is bírom a hideget. - Igen, ő itt Noel, bár olyan jól bealudt a kocsiban, hogy egyelőre esélytelen, hogy felkeljen, de ami késik, nem múlik. Természetesen engedtem, sőt, én is átöleltem őt, és talán mindkettőnk részéről volt az egészben némi kétségbeesett, görcsös ragaszkodás, olyannyira, hogy ebben a szent pillanatban eszméltem arra, hogy neki is szüksége van rám. De vajon mi lehet a baj? Nálam elég egyértelmű lehet a képlet, elvégre apának se híre, se hamva, és tudja, hogy milyen vagyok, ha barátom van, nem nagyon mozgolódok nélküle. Milyen lenne akkor a gyerekem apjával? Nos, leginkább semmilyen, de ezzel holt biztos, hogy egyelőre nem sokkolnám, mert nem akarom, hogy esetleg bűntudata legyen. - Ne haragudj, hogy így rád, rátok törtünk, de meglepetésnek szántam, meg… féltem, hogyha szólok előre, közbejön valami, vagy nem is tudom. Ostoba gondolat volt, egyszerűen csak van, amit nem lehet telefonon elmondani. Célzok egyértelműen Noelre, bár már bőven terhes voltam akkor is, amikor elköltözött, de úgy éreztem jónak, ha nem mondom el neki, s lám, most milyen jól jött volna, ha megteszem. Csakhogy, akkor nem biztos, hogy eljött volna már augusztusban ide. Túlságosan is nehéz ezt megítélni, inkább nem is agyalok rajta. - Mesélj! Hogy vagy, milyen itt? Ben merre jár? Talán kicsit oldódik a légkör, hogyha beszélgetünk, arról fogalmam sincs, hogy Cali esetében még a hogy vagy kérdés is lehet nagyon is fájdalmas.
Nem számítottam arra, hogy bárki is jönni fog, hiszen itt eleve nem sok ismerősöm volt, másrészt, meg akiket látni szerettem volna, azok több kilométerre voltak tőlem. De hát újév volt, így új meglepetésekkel kecsegtetett a kiszámíthatatlan jövő. Amikor pedig meghallottam az ismerős hangot, illetve nevet, akkor tény, hogy megfordult a fejemben, hogy képzelődöm, de szerencsére nem így volt, mert amint kinyitottam az ajtót meg is pillantottam az ismerősen tündéri arcot. Ajkaim automatikusan húzódtak mosolyra, s a szemeimbe a kisebb csodálkozás, sokk után még is ott bujkált az öröm és a szeretet is, de ugyanakkor a fájdalom is. Ha más nem is, akkor ő biztosan észrevette, de még is szerettem volna abban hinni, hogy sikerült elrejtenem most még előle is, hiszen nem szerettem volna beárnyékolni a boldogságát. Sietve léptem arrébb, majd amikor beléptek, akkor be is csuktam az ajtót, hogy a hideget kizárjam az otthon melegéből. S próbáltam az első sokkból kisétálni és inkább örülni annak, hogy itt van, vagyis vannak. Ha kellett, akkor segítettem neki levenni a kabátot, majd sietve vettem elő egy mamusz is, ami csőrikés volt. Majd mosolyogva odaadtam, hogy nehogy felfázzon, de természetesen Lucky se maradhatott távol, így hamarosan a kölyökkutya is megjelent és kíváncsian figyelte a jövevényeket. - Ha gondolok, akkor az egyik szobába, vagy nappaliban is lerakhatod és akkor nem fog felébredni, hanem ki tudja pihenni magát. – szólaltam meg mosolyogva, s kíváncsian figyeltem az alvó teremtést, amikor pedig Lucky is elkezdte szemügyre venni, szimatolgatni, akkor sietve szóltam rá, majd hívtam oda magamhoz. De továbbra se tudtam levenni a pillantásomat Noel-ről, s minden egyes másodperccel kicsit összébb tört a szívem, hiszen nem olyan régen még az én szívem alatt is egy apró teremtés növekedett. De aztán szerencsére hamarosan egymás karjaiban leltünk menedéket. Szavak helyett sokkal többet mesélt ez az ölelés. Éreztem, hogy vele sincs minden rendben, hiszen akkor itt lenne a fiú édesapja is. Mi történt veled Evangeline? Reménykedtem abban, hogy semmi komoly, mert ha valaki bántotta őt, akkor tuti, hogy azt nem fogja megköszönni az illető… Ő az én angyalom és az egyetlen olyan személy, aki majdnem minden titkomat ismeri. Ő jobban ismer még Ben-nél is és talán apánál is. - Nincs semmi baj. – mosolyodtam el végül. – Örülök annak, hogy itt vagy és tudod jól, hogy bármikor szívesen látlak. – komolyan gondoltam azt, amit mondtam és a szeretet megfűszerezte a szavaimat. – Tudom, hogy vannak olyan dolgok, amiket telefonon nem lehet elmondani. Remélem, hogy nem csak átutazóban vagy itt, hanem maradni is fogtok. – szerettem volna, hogy maradjon és talán a mondandó elejébe egy kis szomorúság is vegyült, hiszen sokszor gondoltam arra, hogy felhívom, segítséget kérek tőle, de még se ment. Ha amúgy nem tudtam beszélni a történtekről, akkor telefonon miként ment volna? Sehogy… - Egészen jó, bár még mindig szokatlan és nagyon hiányoztatok már. Városban van, de szerintem estére ő is hazatalál. Biztosan örülni fog neked. – a hogy vagy kérdés felett inkább elsiklottam, hiszen nem tudtam volna a szemébe hazudni és azt mondani, hogy jól, amikor ez nem teljesen igaz. De már sokkal jobban voltam, mint pár hete. - Gyertek beljebb, ott melegebb van, meg kényelmesebb is. Esetleg inni valamit kérsz? Esetleg enni? –kérdeztem tőle sietve, majd ha valamit kért, akkor gyorsan kiszolgáltam vele, majd mielőtt kérdezhetett volna sietve kérdeztem vissza. - S te hogy vagy? Mi történt? – kérdeztem picit aggódva, hiszen nem valószínű, hogy Noel-t a gólya hozta. Abból már mind a ketten eléggé kinőttünk.
- De cuki! Lelkendeztem a csőrikés mamusz láttán, bírtam a kis tollast mindig is, kiskoromban rajzoltam is párszor, de azért ezt a készségemet kicsit továbbfejlesztettem azóta, valamivel fentebb állok már a rajzolás képzeletbeli ranglétráján. - Ó te jó ég, ő pedig még cukibb. Karácsonyra kaptad? Bár szülinapján felköszöntöttem, de az autóban lapult neki egy kis meglepi azért, sokáig nem nyújtózkodhatok anyagiak terén, de mivel rajta kívül egyedül Noelnek kellett vennem, így tudtam tisztességes ajándékot hozni neki. - Az jó lenne. Szerencséje az alvókája remek, bár feleannyira sem, amennyire torkos tud lenni. Mosolyodtam el szeretettel, és ha mutatott esz szobát, akkor letettem oda, bár, a nappali lehetséges, hogy jobb megoldás volt, onnan jobban hallani, ha mondjuk a konyhában vagyunk, ha felkel. Volt valami fájdalmas a pillantásában, ahogy Noelt nézte, kissé félredöntött fejjel figyeltem az arcát, és kezdtem úgy érezni, hogy nem volt életem legjobb ötlete idejönni, mert bár eszemben sincs bántani, mégis azt teszem. Ez amolyan megérzésféle volt, ismertem, tudtam, hogy valami nincs rendben, és most már azt is kezdem sejteni, hogy köze lehet Noelhez, vagyis inkább a gyerekekhez. Mégis, ölelés jött szavak helyett, talán épp annyira nehezére esett beszélni a problémájáról, mint nekem az enyémről, éppen ezért megértettem, és talán nem is kell a súlyos dolgokkal kezdenünk, előbb csak örüljünk egymásnak egy kicsit. Igen, így lesz a jobb, a problémák megvárnak, legalábbis az enyém sosem lesz igazából feloldható, mármint, sok dologról még most sem beszélhetek neki, ő még szereti az apukáját. A többit viszont szerintem meg fogom osztani vele, de azért még előtte átrágom a dolgot, mert azt nem szeretném, hogy bármiért is magát hibáztassa. - Tudom, tudom, csak eddig nem voltál képben a kis potyautasomat illetően, és nem tudom mennyire vagy gyerekbarát, ez valahogy sosem került szóba köztünk. Nem mintha olyannak tűntél volna valaha, mint aki nem kedveli őket, sőt, inkább épp az ellenkezőjét gyanítottam mindig is. Egyébként, valószínűleg igen. Nincs senkink Cali, nekem nincs már senkim, anya leejtette Noelt az első héten, az ügyeleten kötöttünk ki, ő pedig rögtön beutaltatta magát egy klinikára. Teljesen ráment a gyógyszerekre. Úgyhogy, azt hiszem maradunk, csak jó lenne, ha végre megkaphatnám anya pénzét, bár egy ideig elleszünk az enyémből is, de azért az nem fog örökké tartani. Meg a sulit se ártana befejeznem, bár az biztos, hogy csak levelezőn fog menni. Kicsit talán túlzásba vittem a beszédet, de úgy gondoltam, nem árthat, ha kicsit képbe kerül a dolgaimmal kapcsolatban, legalábbis az egyszerűbb vetületét tekintve, mert őszintén, minden bajom közül az a legkisebb, hogy anya otthonban van. Legalább ott vigyáznak rá, ahogy én sosem voltam képes, mert folyamatos ellenőrzés alatt áll. Nem vagyok büszke rá, hogy nem tudok gondoskodni róla, de most mindenképpen Noel az első, valószínűleg ezt ő is tudja, különben nem vonult volna be önként, mert én soha még csak nem is említettem neki hasonlót. - Szokatlan? Szerintem egész hasonló Québechez, legalábbis a klíma biztosan, kicsit hidegebb van, de viselhető, még jó, hogy szeretem a hideget. Mindenesetre, nem iszom előre a medve bőrére, bár ha te itt vagy, biztos megszeretem a várost. Nem tudom, szeretném-e itt rontani estig a levegőt, jó volna, hogyha találnék valami helyet, ahol meghúzhatom magam pár napra, míg nem lelek egy kis, bérelhető lakást. Az egészen egyértelmű számomra, hogy itt nem maradhatok, nem azért mert nem ajánlaná fel, vagy nem látnának szívesen, hanem azért, amit látok rajta, hogy valamiért rosszul esik látnia Noelt. - Lehet, hogy beférne valami szendvicsféle, bár tudod, mennyit bírok zabálni, felelőtlen kijelentés volt. Jesszus, ha láttál volna a terhességem végén… Pirulok bele kissé, mert amennyire semmi jele nem volt az elején, annyira belehúztam az utolsó két hónapban… - Megvagyok, Noel miatt jól, de egyébként… történt egy, s más még tavaly, de egyik sem épp könnyed esti mese jellegű sztori. Felidegesíteni meg nem nagyon akarlak most, mert tutira kiakadnál, de ha ragaszkodsz hozzá, elmondom. Közben Noelt leraktam a nappaliba, és akkor bevonulhattunk a nappaliba, megcsinálom én magamnak azt a szendvicset, sosem vártam el senkitől, hogy kiszolgáljon.
Lelkesedésének köszönhetően mosoly kúszik arcomra és boldogan figyeltem őt. Most, hogy itt volt még inkább rájöttem arra, hogy mennyire hiányzott és mennyire üres is volt az életem nélküle. Ő számomra nem csak egy barátnő volt, hanem testvér és bizalmas, de valami még is elromlott. Én nem tudtam arról, hogy ő babát vár, én meg nem mondtam el neki, hogy miként veszítettem el az enyémet… Reménykedtem abban, hogy ez nem a vég, hanem inkább egy új kezdett lesz közöttünk. - Nem, őt más alkalomra kaptam. – mosolyodtam el haloványan, mert nem szerettem volna már is elrontani a mosolyát, vagy éppen a boldogságát, hiszen Lucky-t azért kaptam, hogy jobban legyek és még inkább visszataláljak az életbe. – Lucky-nak hívják. – tettem hozzá már jobbkedvűen, majd megsimogattam a buksiját, amikor odajött hozzám. - Legalább igazi pasi, hiszen melyik ne szeretne enni. – kuncogtam el magamat, majd a felesleges dolgok lekerültek róla, akkor mutattam az utat, hogy merre is kell menni. De közben még se tudtam levenni a pillantásomat az aprócska fiúról és egyre inkább átfutott az elmémen, hogy vajon az enyém is ilyen lett volna? Persze, még sok évem van rá. Sokkal több, mint egy átlagos embernek, de akkor is váratlanul ért és kicsit talán a szíven is ütött a dolog, de igyekeztem nem figyelni a saját fájdalmamra, hanem sokkal inkább a boldog percekre, amint újra vele… velük tölthetek. Aztán pedig jön az ölelés, az az ölelés, ami talán képes lenne az összes sebet összeforrasztani és a békességet elhozni lelkemre, s talán az övére is. Egyszerűen csak jó volt ott lenni a karjai között, mintha úgy éreztem volna, hogy végre ténylegesen hazataláltam, de ez se tarthatott örökké, hiszen az élet tovább sodor mindenkit. Miközben pedig készült a tea csendesen hallgattam őt, majd néha bólintottam. Ahogy sejtettem, neki se volt egyszerű ez a helyzet, de nem volt egyedül. Amikor azt mondta, hogy már nincs senkije, akkor kicsit összeszorult a szívem. Tényleg ennyire elsodrottunk volna egymástól? Nem, az nem lehet… - Nagyon sajnálom azt, ami anyukáddal történt, de nem vagy egyedül. Én itt vagyok és itt is leszek mindig. Ha gondolod, akkor segítek Noel nevelésében, s szerintem Ben-nek se lenne ellene kifogása – bár erről nem voltam meggyőződve tekintve azt, ami történt. De menni fog, mert menni kell. Nem ragadhatok állandóan a múltban és a barátnőmnek segítségre van szüksége, nekem pedig túl kell lépnem a fájdalmon, az ami minden egyes pillanattal felemészt, amikor Noel-re pillantok. – S miért lennél egyedül? Lehet,hogy nem vagyunk testvérek, de ennek ellenére úgy szeretlek, mintha az lennél és ezen egy baba se változtathat. S amíg nem jön helyre minden, addig talán jobb lenne, ha itt maradnál. Van szabad szobánk. – pillantottam rá mosolyogva, majd a kért teát odaadtam neki, s leültem az egyik székre. A hellyel kapcsolatos észrevételeire csak elkuncogom magam, majd bólintok. - Ez tény, de itt senki se ismerek. Hiányoztál te, apa és a többiek is. Itt csak Ben-t ismerem, meg egy kismamát, Abigailt. Ő orvos, illetve még egy-két embert, ahogyan Ben testvérét is végre megismertem. – mosolyodom el, hiszen tényleg jó pár embert megismertem már. Természetesen egyikkel se kerültünk közeli baráti viszonyba, de majd talán változni fog. Ismer már annyira, hogy tudja, nem vagyok könnyen barátkozós. - Igen, sose volt gondod az evéssel, de ezzel szerintem mindig mindenkit megleptünk. Főleg, amikor pasikat megszégyenítő mennyiséget vágtunk be. – mosolyodom el az emlékek áradatára, majd hamarosan a hűtő felé veszem az irányt és kiveszem a szendvicshez valókat. – Amúgy ha gondolod, akkor van pizza is, tegnap csináltuk. Szóval szendvics, vagy pizza? – kérdeztem tőle játékosan. - Engem nem könnyű felidegesíteni, s tudod jól, hogy bármikor szívesen meghallgatlak. Ha már most szeretnél róla beszélni, akkor meséld el, ha esetleg még párnapra szükséged van, akkor én itt leszek és meghallgatlak. – mosolyodtam el barátságosan és közben egy pillanatra se vettem le róla a szemeimet, amiben egy kisebb fajta aggodalom is csillant.
Mondhatnám, hogy tudom, minden rendben lesz egyszer, de érzem, hogy egyelőre van valami, ami elválaszt bennünket egymástól, és jelen pillanatban fogalmam sincs róla, hogy mi lehet az. Remélem, fény derül majd rá, mert kár lenne ezért a barátságért, és nagyon tudnám utálni, hogyha soha többé nem lennénk úgy, mint mielőtt besűrűsödtek a dolgai, és eltávolodtunk egymástól. Majd kiderül, mert nem nagyon van már kihez fordulnom, tényleg szánalmas, hogy ebben az elcseszett életben nem sikerült összeszednem más barátot. Az én hibám, túlságosan is nehezen bízom meg az emberekben, és ez nagy hiba, ilyenkor válik egyértelművé. Mert mi lesz, ha nem jön össze? Ha azt mondja, pihentessük kicsit a barátságunkat? Úristen, fogalmam sincs, mihez kezdenék… - Nagyon aranyos név, remélem, olyan szerencsés is, meg persze, hogy szerencsét hoz. Dörgölöm meg a kobakját, ha engedi az eb, én egész jól érzem magam most már, vannak levegőben lógó kérdések, de amíg mosolygunk és könnyedek vagyunk, addig nem érdekel. Ráérünk a lélektépőbb dolgokkal foglalkozni, úgy érzem. - Igen, az biztos, kamaszkorában szerintem bele fogok rokkanni, hogy etessem. Oké, ennyire nem lesz vészes szerintem a helyzetem, egyszerűen csak arról van szó, hogy most kell egy kis idő, míg összeszedem magam, de amint találtam munkát a gyerek mellett, akkor már nem lesz gond, legalábbis nagyon bízom benne, mert nem szeretném, ha másokra lennék utalva. Még csak anya pénzére sem szeretnék várni, tudom, hogy neki sok van, a válás után nagyot szakított azzal, hogy máskülönben feljelenti apát bigámiáért… Legalább pénzünk lett belőle, ellenben a többi csak masszív szívfájdalom. Ő nem tudja, hogy a féltestvérét öleli, én azonban igen, és ez az, ami sosem lehet semmis, valószínűleg köze van ahhoz, hogy miként lettünk ennyire hamar jóban annak ellenére, hogy én nem igazán nyílok meg könnyen. Ez legalább olyan, mintha tegnap ölelkeztünk utoljára, és nem lenne semmi közöttünk, ami elválaszt bennünket. Kellemesen megnyugtató, simogatja a lelket. - Jesszus, nem raknék rátok ilyen terhet, persze, annak örülnék, ha néha átjöhetnék vele, de tudom jól, hogy ez az én dolgom, és egyébként is nagyon sok egyedülálló anya van a világon. Azon szavainak kereszttüzében, amikor a nem vagyunk testvéreket kiejti, némileg belesajog a szívem. Istenem, drágám, ha tudnád… de nem mondhatom el, nem tehetem tönkre a kapcsolatot apukáddal, neked már csak ő maradt. Ez nagyon csúnya dolog lenne tőlem. Jelen esetben tényleg nagyon igaz lenne, hogy az igazság fáj. - Nem, semmiképpen sem szeretnék zavarni, ti egy pár vagytok, nekem meg van egy babám, nem hiszem, hogy egészséges lenne, hogyha együtt élnénk. Felver titeket éjszaka, vagy valami, ti is kialvatlanok lennétek, ez biztos nem hiányzik senkinek. Inkább átjövök majd, ha épp szabadidőtök akad. Meg hát, látom, hogy néz rá, valami baja van vele, és nem akarom, hogy rosszul érezze magát, csak mert a jó szíve arra viszi, hogy fogadjon be. - Legalább alakulnak a dolgok, rólad sem mondhatni, hogy olyan könnyen a bizalmadba fogadnál bárkit. Orvosról jut eszembe, keresnem kell majd egy jó gyerekdokit… Ben testvére milyen? Érdeklődöm, mert hát, már egy ideje Bennel van, de a tesó ismeretlen volt eddig. Kíváncsi vagyok, milyen lehet, bár Bent sem ismerem olyan jól, csak párszor összefutottunk, amikor még nem Cali időzött nála, hanem néha ő bukkant fel, vagy egy-egy bulin. - Hát ugye? Meg irigykedett a többi csaj, hogy miért nem hízunk tőle… Húú… hát micsoda kérdés ez? Persze, hogy pizza. A házi egyébként is sokkal finomabb. Úgy két hónapja találtam egy csuda finom, vékony pizzatészta receptet, le sem tudok kattani róla. Még jó, hogy egyelőre a gyerkőc meghagyja nekem… Vajon mi lesz két-három év múlva? Inkább nem is szeretném elképzelni. Kuncogok fel vidáman, mert tuti, hogy mindent fel fog falni előlem, én meg mindent oda is adok majd neki, mégiscsak ő a fontosabb. - Hát, ez felidegesítene. Tudom, hogy nem könnyű, hiszen ismerem, épp ezért, ha úgy gondolom, hogy így lenne, akkor jó eséllyel nem tévedek. Ha mégsem, az csak jó. - Májusi történet, igazából már eléggé sikerült feldolgoznom, csak soha többet látni sem akarom. Szóval, tudod, mekkora állat volt mindig is Jacob… végül rájöttem, hogy nem tűröm tovább a pofonjait, igen, néha eljárt a keze… Ezt sem meséltem neki, mert nem akartam, hogy kiakadjon rajta, vagy ezzel foglalkozzon a saját bontakozó kapcsolata közepette. Felmerülhetne a kérdés, hogy nem bíztam benne eléggé, de ez nincs így, akkor most sem mondanám el. - Végül májusban szakítani akartam vele, és erre úgy megvert, hogy két hétig nem engedtek ki a kórházból. Isteni szerencsém volt, hogy a babának nem lett baja, mert már akkor is állapotos voltam, csak nem tudtam róla. Sóhajtok fel kissé komoran, a teán pihentetve ujjaimat, mert ez tényleg olyasmi, ami szerintem ki fogja borítani, egyébként is mindig mondta, hogy meg fogom még szívni a pasival, de akkor még úgy gondoltam, engem sosem bántana. Igencsak nagyot tévedtem.
Mind ketten éreztük, hogy vannak még kérdések, ki nem mondott dolgok, amik kicsit távol tartanak minket, de ennek ellenére még se erőltettünk semmit se, mintha csak örülni szerettünk volna annak, hogy mind a ketten viszonylag épségben vagyunk, s annak, hogy újra érezhetjük a testvéri ölelés, a biztonságot jelentő ölelést. Szerettem volna elmondani, de a fiát látva egyszerűen nem ment. Fájt látni a csöppséget, ugyanakkor azt is láttam rajta, hogy ő boldog, amikor a fiára pillant és nem akartam ezt beárnyékolni a dologgal. - Igen szerencsét is hozott, illetve talán ő is szerencsésnek érzi magát. – boldogon dugta a fejét Ev-hez, hogy még és még simogassa őt. Szerette, amikor valaki kényeztette őt és a figyelmét neki szentelte. Komolyan, olyan kis bújós volt, hogy szerintem pályát tévesztett és inkább macskának kellett volna születnie. - Nem kizárt, de legalább nem kell majd attól tartanod, hogy elfújja a szél. – mosolyodtam és egy apró szomorúság is vegyült a mosolyomba, amikor újra megtaláltam Noel-t a pillantásommal. Figyeltem őt, s nem vettem el róla a szemeimet, mintha csak meg akarnám fejteni, hogy kire is hasonlíthat, hogy ki lehet az apa és ő miért nincs itt. Reménykedtem abban, hogy a testvérem hagyni fogja azt, hogy segítsek neki. Nem szeretném azt, ha úgy érezné egyedül van, mert nincs. Bármikor számíthat rám, még ha nem is lesz eleinte könnyű nekem, de meg tudom tenni érte és az unokaöcsémért is, hiszen nem a vér jelenti a családot, hanem az, amit a szívünk suttog. S ő a testvérem volt, ez sose volt kérdés számomra. - Ki mondta, hogy teher lenne? – pillantottam rá kíváncsian, majd egy kisebb harc után, ami belül zajlott le mosollyal az arcomon szólaltam meg. – Egyáltalán nem teher. Mindig szívesen látunk itt, s amíg nem ismered ki a várost, amíg nem dől el, hogy merre laknál szívesen, addig jobb lenne, ha maradnál. Legalább mi is tudunk vigyázni rá, ha neked el kell szaladnod. Hidd el, hogy nem zavarsz semmit se, hiszen mi se vagyunk együtt sülve-főve. – kuncogom el magamat, mert az az eset óta meg pláne nem, főleg nem olyan értelemben. Persze, azóta már töltöttünk el időt úgy, de akkor se olyan, mint előtte volt és ez szerintem még sokáig nem is fog változni. Van olyan, amikor én mondok nemet, mert úgy jön ki a lépés, hogy nem… Egyszerűen csak mintha félnék attól, hogy megismétlődhet és akkor már nem lesz többé olyan, hogy sötétségből kivezető út. - Persze, ahogy gondolod. De tényleg nem zavarnál, örülök annak, hogy újra itt vagy és többé nem foglak magadra hagyni. – sütöm le a szemeimet, hiszen tudom, hogy hátat fordítottam mindennek Ben miatt, s ezt nagyon is bántam. De szerencsére nem veszítettem el őket és most, hogy itt van ebben az „őrült” városban még két személy lesz, akinek a biztonsága érdekelni fog engem. S figyelni fogom őket, hogy nehogy bajuk essen. - Van jó pár orvos a városban, valami Maeve, Abie is és még szerintem rajtuk kívül is lappang. Biztos találni fogsz remek orvost, emiatt ne aggódj. – bár az utóbbinak nem rég született kisbabája. Szóval gondolom ő most jó darabig nem is fog dolgozni. Így nem marad más, mint az a farkas lány vagy éppen a másik, aki a gyerekosztályon van, de nem jut eszembe a neve. Amikor a testvérről érdeklődik, akkor egy pillanatra összerezzenek, hiszen azóta nem igazán találkoztam vele, zavaromba a rövid hajamba túrok. – Kedves és aranyos. – adok rövid választ. Vele se ártana beszélgetnem, hiszen nem éppen jókor találkoztunk. Miközben hallgatom őt egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat és kiveszem a pizzát a hűtőből, tányérra teszem, majd be a mikroba, hogy megmelegedjen. Neki dőlök a pultnak és mosolyogva hallgatom őt. – Nem hiszem, hogy gond lesz, ha meg igen, akkor ide mindig jöhettek, mert egy vagy két nagyétkűre főzni már mindegy. – nevetem el magamat, mert Ben-t se kell félteni, ha evésről van szó. Kiveszem a tányért, majd lerakom az asztalra, s hamarosan innivalót is adok neki, végül leülök vele szemben és aggódva fürkészem őt. Csendesen hallgattam azt, amit mondott, de a szemem elkerekedett és a szemöldököm is kicsit feljebb szökött. Ez nem lehet igaz, hogy lehettem ennyire vak? Miért nem léptem közbe? Miért nem akadályoztam meg, hogy ezen kelljen keresztül mennie? A kezem ökölbe szorult, ami elég ritka esett volna, de most sietve álltam fel, s mentem a pulthoz. Annak támaszkodtam, majd lassan kifújtam a levegőt. - Miért nem szóltál? Miért nem engedted, hogy segítsek? – fordultam felé aggódva, s ostobának éreztem magam. – Fel kellett volna tűnni, hogy baj van. Megvédhettelek volna, Ev. – s a hangom elcsuklott. – Sajnálom, hogy nem voltam ott, hogy segítsek neked. Én tényleg sajnálom… - suttogtam úgy, mint aki saját magát hibáztatja a dologért, de talán pontosan részben az én hibám volt, hogy majdnem elveszítette Noel-t.
- Ilyen névvel nem is lehet más, nemde? Szia kishaver! Simiztem tovább, szerettem az állatokat, bár nekem sosem volt, és szerintem maximum akkor lesz majd, ha Noel nagyon szeretne egyet, és valami csoda folytán valamiféle kisebb kertes házat a magunkénak tudhatunk. Megkuncogtam a bújós kutyust, de totálisan megértettem, hogy miért tetszik neki annyira a dolog. - Majd megtart, hogy engem se fújjon el. Ő aztán pontosan tudta, hogy mennyire nem vagyok nehézsúlyú, még akkor sem sikerült híznom, amikor pár kilót valóban magamra akartam szedni, de azért ezzel mostanra megbékéltem, igazából bajom nincs magammal, csak kamaszként érkezett pár gebe vagy, pattanás van a melled helyén dolog, de feldolgoztam. Meg későn érő típus voltam, a legtöbb csajszinak már 12-13 évesen kerekedett a melle, az enyém csak tizenhat éves koromban mutatott hajlandóságot a fejlődésre. - Sok minden van, ami beszél helyettünk Cali, ismerlek… Céloztam a lehető legfinomabban arra, hogy látom, van valami, de nem szerettem direktbe rákérdezni, mert talán tolakodásnak venné, vagy olyasmibe nyúlnék bele, amibe egyelőre nem kellene. Ha magától elmondja, jó, ha nem, akkor egyelőre hagyom, majd idővel előveszem megint a témát, mert ennyiben hagyni viszont úgysem fogom. - Oké, talán addig maradhatok, ameddig nem találok egy megfizethető, tűrhető lakást, de egy perccel sem tovább. Lehet, hogy nem gondolod tehernek, de szerintem hetek múlva már fognád a fejed, mikor sokadszorra ébredsz sírásra éjszaka. Tuti én is így lennék vele, ha nem a saját gyermekemről lenne szó, és ezért még csak nem is tudok hibáztatni senkit sem. Azt nem is gondoltam, hogy sülve-főve együtt vannak, kifejezetten nem is egészséges, de azért gondolom azért a szabadidejük jó részét együtt töltik. Mindenesetre előbb azért Ben véleményét is megtudakolnám róla, mert ha a háta közepére sem kíván társaságot pluszban, akkor úgysem fogom hagyni, hogy Cali ráerőltesse esetlegesen. Valóban nem szeretek teher lenni senki számára sem. - Ugyan már, mindenkinek élnie kell a saját életét. Annyi, hogy legalább egy városban vagyunk, mert amilyen hibbant antiszociális tyúk vagyok, nincs is rajtad kívül senkim. Azért némileg szánalmasnak érzem magam a dolog miatt, és sokszor megfordult már a fejemben, hogy nyitottabbnak kellene lennem, de túlságosan félek attól, hogy pofára esek, abból azért már bőven elég volt. Tudom, fogok még az életem során, de na, ráért volna még mikor mondjuk edzettebb vagyok lelkileg… - És gyerekorvosok? Mert a saját egészségem annyira nem izgat, be kell valljam. Mindenesetre azért majd körülnézek, mert jó volna megmutatni valakinek rendszeresen, meg elvileg kötelező is. Nem aggódom, csak macerás új életet kezdeni, mondjuk, miért is mondom neked, tudod jól. Elvigyorodom a megilletődésére, remélem azzal azért tisztában van, hogy bármennyire is találkoztunk régen, azért még nagyon is jól ismerem, és olvasok a nonverbális jeleiből. - Ezek szerint nem ismered túl jól. Ugratom, persze, mert engem ugyan nem zavar, majd megismeri jobban is Ben testvérét, de vicces, hogy milyen szűkszavú, inkább talán diplomatikusnak mondanám. - Ez tény és való. Úristen, már attól is farkas éhes lettem, hogy a kajáról beszélünk. Rettenetes tudok lenni. Csóválom meg a fejem, de a vidám pillanatoknak elég hamar vége szakad, mikor rákérdez arra, hogy mi történt, én meg persze, hogy elkezdem neki mondani, mert hát, mi értelme volna titkolózni. Nekem is jobb érzés, hogy nem fojtok mindent magamba. - Mert nem akartam, hogy velem foglalkozz, amikor végre találtál valakit, akivel boldog lehetsz. Nem akartam neked elrontani, és nem, erre még véletlenül se gondolj. Sokkal inkább jártál volna rosszul te is, tudod, hogy milyen, bántott volna téged is. Jobb volt így. Legalább már túl vagyok rajta, ez az, ami számít. Sosem hibáztattam, eszembe sem jutott ilyesmi, elvégre, ahogy mondani szokás, mindenki saját sorsának kovácsa, nincs értelme másokra ujjal mutogatni, vagy épp bármi mással, attól nem lesz jobb. Nem mondom, hogy túl vagyok rajta, de jót tett, hogy több mint egy fél éve nem is láttam. Inkább bele is harapok gyorsan a pizzámba, mert tényleg fölöslegesnek tartom tovább beszélni róla, pláne nem azért mondtam el, hogy hibásnak érezze magát. - Csak felejtsd el, oké? Nem akarom, hogy hibáztasd magad.
Mosolyogva figyeltem Lucky-t és a „testvéremet, hiszen Lucky mindig is könnyebben lopta be magát bárkinek a szívébe, mint én. Nem barátkoztam olyan könnyedén, lehet, hogy mások ezt nem így gondolnák, de tényleg kevés emberben bíztam meg, engedtem közel magamhoz és szerintem a barátság alapja a bizalom. - Reméljük. – mosolyodtam el, hiszen tényleg ismertem már annyira őt, hogy tudjam nem igazán tud magára szedni egy grammot se. Nem tehet róla, ő ilyen genetikát örökölt és szerintem néhányan ölni tudnának azért, hogy ilyen vékonyak maradjanak és közben meg néha fiúkat megszégyenítő mennyiségű kaját nyomjanak magukba. De én ilyennek szerettem őt, legalább akadt mindig evőtársam is. Szavaira csak aprót ajkamba haraptam, majd rövid tincseimbe túrtam. Szerintem még sose volt ennyire rövid hajam. Amióta az eszemet tudom mindig hosszú hajam volt, viszont azóta az eset óta úgy éreztem, hogy muszáj volt változtatnom és ez részben a hajamon csattant vissza… Sejtettem, hogy előle nem rejthetem el örökké, de nem szerettem volna beárnyékolni a találkozást. Főleg úgy nem, hogy ő közben életet adott egy kisbabának… - Rendben, már annak is örülök, hogy itt leszel a közelemben. – tértem ki az igazi válaszadás alól, hiszen örültem, hogy itt marad és valószínűleg nem is az lenne a gond, hogy a kicsi esetenként éjszaka vagy korán felkeltene minket, hiszen eleve korán kelek edzések miatt, hanem magam sem tudom, hogy tényleg képes lennék-e örökké eltitkolni azt, amilyen érzések kavarognak benne. Tényleg örültem nekik, de minden egyes pillanatban úgy éreztem, hogy a gondosan eltemetett fájdalom sebei kezdenek felszakadni és féltem attól, hogy újra maguk alá temethet. Biztos vagyok abban, hogy Ben nem fogja jó szemmel nézni azt, hogy maradásra kértem őket, de másrészt ő is meg fogja érteni. Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy újra túl sok figyelmet fog rám fordítani, hogy nehogy esetleg újra összeroppanjak. - Jaj, ugyan már. Itt van Ben is, vele is régebben nagyon jól kijöttetek és ismerlek már annyira, hogy az se kizárt, hogy hamarabb fogsz barátokra lelni, mint én. Hiába vagyok itt ennyi ideje, mert nem igazán ismertem meg senkit se… - vallom be egy kisebb vállrándítás keretében, de biztosan közrejátszik az is, hogy jó ideig ki se mozdultam a lakásból. De utána legalább egy barátra leltem, vagyis Dyr-t annak tartom. Fontos lett számomra, még ha fura is ennyire rövid idő után ezt gondolni. - Ha jól tudom, akkor Abigail gyerekorvos, de ő lehet rövid ideig nem rendel. Viszont a másik kettő is foglalkozik gyermekekkel, így szerintem nyugodtan keresd fel őket. Ha szeretnéd, akkor akár el is kísérlek, így legalább nem lennél egyedül. – mosolyodom el, hiszen amennyire sikerült rájönnöm Maeve is részben a gyerekosztályon dolgozik, de mivel ott volt más kolléga is, így mostanában inkább a sportolók láthatják őt, meg talán a műtőben fekvők? Jesszus, magam sem tudom. Ennyire azért nem érdekelt a dolog. Főleg, hogy nem vagyok se sportoló, se anyuka… - Kicsit bonyolultabb, valószínűleg egyikünk se ilyen körülmények között szeretett volna találkozni a másikkal. – húzom el ajkaimat keserűen, mert tényleg nem akarom rázúdítani. Most meg pláne nem, de hazudni se tudok neki. Amúgy se szeretek hazudni, de neki meg pláne nem. Szavaira először csak elkuncogom magamat. – Héé, nem is vagy szörnyű. Legalább végre van olyan személy, aki még szeret enni és kiélhetem a néha rám törő főzési mániámat. – mosolyodom el, hiszen Ben-t se kell félteni, de még egy személlyel több vagy kevesebb, nos, nem igazán számít. Bármikor szívesen fogom látni itt. S lassan meg is melegszik a pizza és elé is rakom, miközben már másfelé terelődik a beszélgetés. Sietve rázom meg a fejemet. - Lehet, hogy boldog voltam, de te nem. S amíg te nem vagy boldog, addig igazán én se, hiszen a testvérem vagy… S ismersz, hogy egy kisebb amazon lakozik bennem, így nem hiszem, hogy oly könnyedén tudott volna nekem ártani. – válaszolok neki komolyan és őt közben őt figyelem. Ha csak újra bántani fogja… Nem, erre nem is akarok gondolni. - Ígérd meg, ha bántani próbál vagy itt van, akkor szólni fogsz. – pillantottam rá aggódva, hiszen tudnom kell, hogy bízik-e bennem. Nem akarok egyszer olyan hívást kapni, amikor már késő és esetleg újra kórházba jutott az a vadállat miatt. - Evangeline... - kezdek bele, s sejtheti, hogy baj lehet, hiszen nem sokszor hívtam a teljes nevén, főleg azóta nem, hogy olyanok lettünk, mint két testvér.- ... én elvesztettem a babámat nem olyan régen….- bukik ki végül, miközben továbbra is a konyhapultnak támaszkodok. Nem bírok megmozdulni, nem bírok rá se nézni, de egyszerűen nem bírom tovább titkolni, hiszen pontosan tudja, hogy valami történt.
- Itt bizony, azt nem mondom, hogy le sem tudsz majd vakarni, mert semmire sincs időm a lurkó mellett, de az biztos, hogy sokkal többet fogjuk látni egymást, mint az elmúlt évben. Ami azt illeti, nekem szörnyen hiányzott, bár már akkor is, amikor még egy városban éltünk, mert sajnos túl sok dolga akadt, én meg nem akartam tovább bolygatni az életét a saját problémáimmal. Mindenkinek van bőven elég belőle, semmi értelme nem lett volna traktálnom vele, szóval nem is próbálkoztam. Utólag sem mondhatom, hogy megbántam, de tény, hogyha megtettem volna, nem kellett volna beismernem, hogy nem boldogulok igazán egyedül, úgy nem, hogy még egy jót beszélgetni sem tudok senkivel, mert nincs olyan a közelemben, akivel megtehetném. - Mintha én olyan nagyon nyitott lennék a friss ismeretségekre… Biztos több embert ismertél azért meg, csak esetleg közel kerülni nem tudtak hozzád, vagy te hozzájuk, részletkérdés. De az egyetemet csak folytattad, nem? Elvégre, ott azért óhatatlanul is ismerkedik az ember, bár én beszélek… Quebecben sem sikerült rajta kívül mással összebarátkoznom, szóval az egyetemi élet önmagában nem garantálja, hogy valaki képes is mélyebb ismeretségeket kötni. Én nem voltam, egyszerűen nagyon nehezen nyitok és nyílok meg mások felé, bármennyire is legyen ez szerintem problémás. Noellel könnyebb egyébként, az anyukákkal gyakran sikerül szóba elegyednem, gyakorlatilag bárhol, szóval ez azért reménykedésre ad okot, hogy változhatok ilyen téren. - Majd szétnézek, persze, bár jobb volna olyan, aki nem csak a kórházban dolgozik, hanem van azonkívül is rendelése, de úgyis mindent meg lehet tudni manapság az internet segítségével. Ez azért fontos a számomra, de az is lehet, hogy szimplán megkérdezem a játszóterek valamelyikén, hogy kit ajánlanak, illetve kit nagyon nem, mert az általános rossz tapasztalat is hamar kibukik, ahogy eddig tapasztaltam. Odahaza nagyon aranyos volt a körzeti gyerekorvos, de nyilván őt nem hozhattuk magunkkal. - Látod, ebben én is biztos vagyok. Elvégre, részemről eleve nagyon kínos az, hogy egyértelműen szükségem van rá, és nem csak azért jövök, mert mondjuk hiányzott, és meglátogattam csak úgy. Csöppet sem önzetlen dolog, és nem szeretek ilyen lenni. - Csak nyugodtan, én úgyse szeretek annyira főzni, bár kénytelen leszek megedzenem magam ilyen téren, mert Noelt etetnem kell majd valamivel, ha oda jutunk. Azt viszont már előre látom, hogy jobban fogja szeretni Cali néni főztjét, mint anyáét. Kacsintottam rá, elvégre, ő bőven tapasztaltabb nálam, és aki szeret főzni, az jobban is csinálja az én elgondolásom szerint. - Maradjunk annyiban, hogy nem kockáztathattam meg a dolgot. Nem állt szándékomban még csak az esélyét sem megadni, hogy pluszban még neked is bajod legyen. Egyébként azóta már távol tartási végzést is kérvényeztem ellene, főleg, mikor azt sem hitte el bódult állapotában, hogy övé Noel. A szavaira csak a fejem csóválom, de nem azért, mert nem fogom megígérni, egyszerűen csak nincs miért, legalábbis én így gondolom. - Kötve hiszem, hogy valaha felbukkanna, de ha mégis, akkor ígérem, szólni fogok róla. Igazából ezt is csak a megnyugtatása végett mondom, elvégre tényleg nagyon megdöbbennék, ha előkerülne az exem, hazug ribancnak tart, és egyébként is egy lusta disznó, tuti nem utazna ennyit. Amikor a teljes keresztnevemen szólít, lenyelem az épp bekapott falatot, és figyelmesen pillantok rá, pluszban még bólintok is, hogy mondhatja, hallgatom, és sajnos érzékelem is, hogy itt valami nagyobb baj van, bár igazság szerint ezt már a belépésem után rögtön sejtettem… A hallottaktól szabályosan cseng a fülem, jó, hogy ülök, különben egyszerűen fognám magam, és leájulnék a lábaimról. Egy csapásra világossá válik, hogy miért nézett így a kisfiamra, és a szégyentől hamar vörös lesz az arcom. Tanácstalanul fonom össze kezeimet a tarkóm mögött, s hiába is próbálom elcsípni a pillantását, nem néz felém. - Istenem, Cali… nagyon sajnálom. Ha tudtam volna, nem jövök csak így ide… Fel is állok hamarjában, odalépve elé, és hogyha engedi, akkor megölelem ismét, mert őszintén, nem tudnám szavakkal kellőképpen körbeírni, hogy valóban sajnálom. Nem tudom, milyen elveszíteni egy gyermeket, de most, hogy a nap huszonnégy órájában együtt vagyok Noellel, azzal tisztában vagyok, hogy belehalnék, ha valami baja esne…
- Ha tudok, akkor segítek, így bátran szólj, hiszen rád mindig fogok tudni szakítani időt. – mosolyodom el őszintén, mert nem szerettem volna, ha bármi miatt inkább mást keres meg először, ha segítség kell neki. Egy időre elég távol kerültünk egymástól, viszont most itt volt, igaz, hogy egy váratlan vendég kíséretében, de itt volt és az csak ez számított számomra. Többé nem akarom őt semennyire se elveszíteni, mert benne bízok meg a legjobban, ő ismer szinte teljesen és szerintem azt se túlzás állítani, hogy még Ben-nél is jobban ismer, hiszen nem véletlen, hogy a testvéremnek gondolom őt. - Talán igen, magam sem tudom igazán. Elég sok minden történt, ami miatt részben a házat se hagytam el hetekig. S igen folytattam, de majdnem úgy nézett ki, hogy teljesen elbuktam ezt a félévet és a következőt is ki kell hagynom. – nem szeretek hazudni, neki meg pláne nem. Tényleg a történtek miatt oda se jártam be hosszú ideig, így nem csoda, hogy volt olyan tanár, aki nemet mondott a vizsgára. Az is kész csoda, hogy egyáltalán Adam még mindig foglalkozott velem, hiszen őt se kerestem sokáig. Ha nem megy bele az edzésbe, akkor magam sem tudom, hogy mit csinálok, vagy kit keressek meg azért, hogy edzhessünk. Tudom, hogy van jó pár harcos itt, de őt legalább már valamennyire ismertem. - Ha gondolod, akkor megkérdezem Ben-t, lehet, hogy ő jobban tudja – lévén, hogy ő gyógyító. – De szerintem őket is nyugodtan megkeresheted, lehet, hogy foglalkoznak amúgy is gyermekekkel, mivel most akiről tudok, hogy gyerekorvos volt elment szülési szabadságra. – fura, hogy most mennyi mindenkinek született babája, de még mindig alig tudom elhinni azt, hogy Lyn is közéjük tartozik. Bár miért is lepődök meg? Annyira angyali és annyira gyönyörű, hogy bármelyik fiút megkaphatná, s akkor még nem is beszéltem arról, hogy mennyire szeretni való és édes. Tudom, hogy belőle jó anya lesz, de belőlem már annyira talán vált volna az, így lehet emiatt történt a dolog, vagy csak amiatt, mert felelőtlen voltam és nem voltam elég óvatos. Csak egy apró mosollyal felelek a szavaira, hiszen egyáltalán nem érzem úgy, hogy kihasználna és csak azért toppant volna be, mert szüksége van rám. Valószínűleg hiányoztam is neki, de azt még mindig nem értem, hogy apa miként engedhette meg, hogy egyedül jöjjön ide. Ezért még tuti beszélni fogok vele… - Ohh, ilyet ne is mondj, hiszen anya főztje mindig jobb, mint a Calinénié. – kuncogom el magamat, hiszen a néni még eléggé messze áll tőlem, de talán hamarosan már így fog hívni eme apró teremtés. – Amúgy ha gondolod, akkor szívesen megtanítalak főzni amíg itt laksz, illetve utána is, hiszen remélem azért nem csak hébe-hóba állítotok be ide. Biztos vagyok abban, hogy Ben is örülni fog nektek. – Úgy érzem, hogy ő sokkal könnyebben fogja venni a baba dolgot, mint én. De ezen meg se lepődnék, ha valóban így lenne, hiszen szemmel láthatóan a vetélésen is egész könnyedén túl tette magát, persze nem ő élte át. Ő csak külső elszenvedő fél volt, de akkor is. Ahogyan még azóta se beszéltük meg teljesen, de mindegy is. Nem akarok ezen most rágódni. - Én annyira sajnálom, nem ezt érdemelted, ha egyszer az utamba kerül az a seggfej, akkor sírva fog hazáig rohanni. – s kicsit fel is húztam magam a történeken, végül lassan kifújom a levegőt. – Sajnálom, nem kellett volna ezt mondanom. Egyszerűen csak bosszant, hogy képes volt ezt megtenni és az is, hogy nem szóltál, hiszen apa rendőr, vagyis nyomozó. Tudott volna segíteni ő is. – aggódás továbbra se reppen tovább íriszeimből. - Köszönöm. – csak ennyit bírok kinyögni, de talán nem is kell mást mondanom, hiszen már így is láthatta, hogy mennyire felzaklatott a dolog. A percek telnek, rövid ideig csend honol a konyhában, aztán egyszerűen csak kibukik belőlem a dolog. Fogalmam sincs, hogy miként fog reagálni a dologra, s emiatt kicsit félve is pillantok rá, majd amikor karjaiba zár, akkor tétován viszonzom az ölelés, s egy pillanatra el is veszek a „testvéri” ölelésben. – Örülök, hogy csak így betoppantál. Nélküled talán örökre elvesznénk. – suttogtam neki, majd egy apró puszit nyomtam az arcára. – Nem egyszerű, még ennyi hónap után se, mert nem értem, hogy miként történhetett meg, de ennek ellenére örülök, hogy itt vagy te is és Noel is. Félek, s a jövőképek jutnak eszembe, ha rápillantok. Tudod amolyan „MI lett volna, ha ” dolgok, de aztán rájövök, hogy talán így volt megírva, hogy nekem még ne legyen, hiszen neked van és segíthetek benne. Ha eleinte nem is lesz könnyű, de menni fog, mert fontosak vagytok számomra és nem szeretném, ha emiatt elmennétek… - mondom komolyan, s picit le is sütöm a szemeimet, hiszen nem akartam sokkolni, de jobb volt most elárulni, mint esetleg mástól tudja meg. S még az se érdekel, hogy ezzel kicsit saját magamat fogom szadizni, de túl kell jutnom a saját fájdalmamom, s elfogadnom az élet minden apró boldogság forrását.
- Rendben, köszönöm. Mosolyodtam el őszintén, mert alapvetően jobban fogadta a felbukkanásomat, mint azt vártam volna. Tudom jól, hogy nem lehet egyszerű azért feldolgozni, hogy szó nélkül megjelenek, ráadásul egy gyerekkel. Nem is gondoltam át elég alaposan szerintem ezt az egészet, de már mindegy, itt vagyok, csak ez számít. Visszafordulni már nem fogok, számomra az egykori otthonomban nincsen már semmi sajnálatos módon, de talán ezt nem is kell ragoznom a számára, tudja jól, már akkoriban sem mentek jól a dolgok a szülővárosomban, mikor beiratkoztam az egyetemre. Ott meg aztán az tette rám a keresztet, hogy Cali nagyon keveset volt otthon. - Hú, ez nem hangzik túl jól, de végül is, fiatal vagy még, bőven van időd, meg aztán, Noel miatt én is egy év csúszásban leszek, simán évfolyamtársak lehetünk megint, ami meg tök jó nem? Jó, tudom, annyira nem vigasztaló, de legalább van némi öröm az ürömben. Én sem örültem, hogy halasztanom kellett, de a szükség nagyúr, óriási pocakkal, meg Noel mellett aligha tudtam volna bejárni a suliba. - Igaz, én levelezőn leszek, de attól még a vizsgáink szerintem egyszerre lesznek, tanulhatunk együtt majd. Fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani, de valamiképp majd kieszközlöm, mert nincs az a pénz, hogy ne fejezzem be a sulit, valamiből el kell tartanom a kisfiamat, és pincérkedni eszemben sincs. Talán modellkedni visszamehetnék, de itt Fairbanksben nem hiszem, hogy olyan sok lehetőségem akadna egyáltalán. - Nem szükséges, nagylány vagyok, ezt megoldom, az orvost úgyis intézze mindenki magának. Pillantok rá azért hálásan, mert tényleg nagyon örülök, hogy segít, de ez olyasmi, amit végül úgyis csak én fogok tudni eldönteni, elvégre az orvosválasztás az én felelősségem kell legyen, nem hárítanám át másra. - Jesszus, te egy szent vagy. Remélem, legalább fele olyan tehetséges leszek benne, mint te vagy. Nagyon örülnék, ha elleshetnék tőled ezt-azt, mert úgyis muszáj lesz, akkor meg már lehet csajos program is. Csaptam össze lelkesen a tenyereimet, mert totál lázba hozott a dolog, mi az hogy. Már előre rajongtam érte, közös program Calival, csak jó lehet, ez kétségtelen. Azt meg reméltem, hogy Ben is örülni fog nekünk, de ebben azért nem lehetek biztos, bár valamennyire ismerem, de olyan jól nem. Persze, bízhatnék Cali ítéletében vele kapcsolatban, elvégre együtt élnek, szóval inkább nem is akadékoskodom, vagy aggódom előre. - Nem volt szükségem segítségre, a baj megtörtént, utólag már nem volt mit tenni, addig meg ugyan ki tudta volna, hogy így meg fog egyszer verni? A bíróság és a rendőrség onnantól kezdve intézte a többit, megkaptam a távoltartási végzést is. Azt meg soha nem akartam volna, hogy apa gondoskodjon rólam, egész egyszerűen azt sem akartam, hogy közöm legyen hozzá. Ezek szerint Cali azt sem tudja, hogy elköltöztem tőle, mikor ő idejött. Nem mintha én dicsekedtem volna vele, bár ha logikusan nézzük, ugyan melyik apa pátyolgatná a lánya barátnőjét, ha ő már nincs is a városban? Aztán mindez jelentéktelenné válik, mert bevallja, mi történt vele, amitől meg szintén nagyon kiakadok, mert hát ha ezt tudom, nem jövök a közelébe még egy jó ideig Noellel. Istenem, most szörnyen önzőnek érzem magam, körültekintőbbnek kellett volna lennem, még akkor is, ha nem tudhattam a dologról. Nem feszengek, vagy dumálok fölöslegesen, a csönd most talán nekem is jól jön, gondolkodhatok picit. Iszonyat erős nő, hogy képes volt a vele történtek ellenére felajánlani, hogy maradjunk itt. Nem hiszem, hogy én meg tudtam volna tenni fordított esetben. - Ugyan már, Cali, nálad erősebb csajszit nem ismerek. Nem engedtem el egy ideig, de végül aztán csak eltávolodtam, de a kezeimet még a karjain tartottam, mert nem akartam megszakítani a kontaktust, mikor ilyen nehéz témáról beszélünk. - A legutolsó dolog, amit szeretnék, az az, hogy fájdalmat okozzak neked. Bevallom, így szörnyen nehéz szívvel maradok, mert úgy érzem, ártok vele, feltépem a sebeidet, amik talán még be sem hegedtek. Olyasmit nem fogok mondani, hogy így kellett lennie, mert szerintem nőnek ennél nagyobb büntetés nem létezhet, márpedig te nem érdemelted ezt meg, ebben biztos vagyok. Cali? Mégis miért? Mert nem elég nyitott? Mert nehezen barátkozik? Ezek nem bűnök, épp eléggé szenved miatta ő is, hozzám hasonlatosan.
Tény, hogy a sok elutasítás után nem gondoltam arra, hogy végül egyszer csak be fog toppanni. Szerettem volna, ha hamarabb jön, de mindig volt valami kifogása, ahogyan azt se értem, hogy apát mivel vette rá arra, hogy ne szóljon nekem arról, hogy babát vár, hiszen egy idő után biztosan apunak is feltűnt, vagyis nagyon remélem. Vele is beszélnem kellene már, de vele se olyan, mint régebben. Mintha újra valami emésztené belülről őt, valami olyan, amit nem mondhat el… Mindegy, az se kizárt, hogy csak a történtek és a kimerültség miatt érzem ezt. Meg a lényeg tényleg az volt, hogy Lyn itt volt és ennek nagyon örültem, még ha egy potyautas is érkezett vele, akinek örültem, ugyanakkor annyira egyszerű se volt elfogadni amiatt, ami velem történt. De túl fogok rajta jutni. - Lehet, hogy akkor inkább majd halasztok, így is sok tantárgyat nem tudtam felvenni a következő félévre. De igazából elbizonytalanodtam. Fogalmam sincs arról, hogy jó lennék a szakmámban, hogy elég erős vagyok-e ahhoz, hogy másokon segítsek… - „amikor legbelül még én is szenvedek” de ezt már nem mondom ki hangosan, viszont úgy érzem, hogy tudja valami legbelül még mindig emészt. Lehet, hogy Ben-t minden értelemben már közel engedtem, de akkor se gyógyultam meg teljesen. Valaha képes leszek elfogadni teljesen azt, ami történt? Tudom, hogy nem én vagyok egyedül, aki elveszítette a babáját, de vajon mások miként voltak képesek ezt feldolgozni és nem azt gondolni, hogy nem az ő hibájuk, mert ez az én hibám volt. Én éltem veszélyesen és élek a mai napig is. - Hmm, ez nem hangzik jól, hiszen tudom, hogy szeretsz suliba járni. Ha gondolod, akkor kitalálhatunk együtt valamit, hogy be tudj járni és ne csak heti egyszer vagy kétszer, ahogyan a levelezők. – tudom, hogy számára is fontos az iskola, de eddig is, ha összedugtuk a fejünket, akkor mindig találtunk megoldást és most is fogunk. Bízok abban, hogy minden a helyére fog kerülni, lehet, hogy nem két nap alatt, de pár hét leforgása alatt újra összecsiszolódunk, megszokjuk az új helyzetet és menni fog minden, mint a karikacsapás, vagy majdnem úgy. - Rendben. – s eme egy szó mellé egy apró mosoly társul, hiszen nem akarok állandóan se a nyakán lógni. Egyszerűen, ha kell, akkor segítek. Ezt szerettem volna csak a tudtára adni. - Azért nem kell túlozni. – nevetem el magamat, hiszen nem vagyok az. Elég sok mindent tettem már, elég sok hátsót rúgtam már szét, de a legrosszabb az, hogy pont neki hazudok arról, hogy miért vannak ilyen tetoválásaim, s az életem egy részéről, de nem tehetek mást. Meg akarom csak őt óvni. S most még inkább, hogy anya lett belőle. – Rendben van, akkor majd egyeztetünk és rendezünk csajos-főzős napot. – mosolyodom el boldogan, mert azzal, hogy visszacsöppent az életembe úgy érzem, hogy én is egyre inkább visszatalálok a helyes ösvényre. Mondhatni a fényt belecsempészi az életembe. - Amikor először kezet emelt rád, akkor kellett volna szólni. Akkor nem történt volna meg, bár, akkor a másik szobában pihenő csoda se történt volna meg. – mosolyodom el haloványan, hiszen az éremnek két oldala van. S hiába nem helyeseltem azt, amit ő eltitkolt, de még se lettem volna képes emiatt elítélni őt. Valamilyen szinten megértettem, hiszen a magam titkai is megvoltak. Másrészt tényleg nem értettem apát. Vajon mi történt vele, velük? Mi az, amit nem mondanak el? Apa tényleg gondját viselte volna? Magam sem tudom… S ez picikét aggaszt, vagy talán nem is kicsit. Aztán jön a vallomás, a karjaiba zár, én pedig viszonozom a gesztust. Nem akarok rövid ideig mozdulni, mintha a „testvérem” ölelése képes lenne meggyógyítani, mintha annál jobb dolog nem létezne és talán nem is létezik. Szavaira lesütöm a szemeimet és rövid időre nem is tudok ránézni. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy a démonaim kiszöktek a ketrecükből és félek attól, hogy esetleg újra legyőzhetnek. – Talán még se vagyok olyan erős, mint amilyennek gondolsz. – szólalok meg alig hallhatóan, majd barna tincseimbe túrok és óvatosan pillantok a barátnőmre. – Nem szeretném, ha emiatt elmennél. Még csak most kaptalak titeket vissza és talán nem véletlen az, hogy nem egyedül állítottál be. Nem véletlen az, hogy itt van Noel. Lehet, hogy fáj, ahogyan az se kizárt, hogy nem gyógyultak be a sebeim teljesen, de úgy hiszem, hogy okkal történtek így a dolgok. Talán ti lehettek azok, akik elhozzák a gyógyulást. – mosolyodom el haloványan, majd gyengéden megölelem. – Kérlek, maradjatok. – szólalok meg elhaló hangon.
- Tudod, mit szoktak mondani, aki magán nem tud segíteni, segít másokon. A kettőnek semmi köze egymáshoz, a saját problémája mindenkinek sokkal súlyosabb, mint bárkié a világon. Attól el tudod határolni magad. Szerintem elég erős vagy, de tudom, hogy hiába mondom, ezt neked kell érezned, másnak úgysem fogod elhinni. Egyszerűen így működünk, mint ahogy azon se segít senki dicsérő szava, aki csúnyának látja magát. Magunknak kell az ilyesmit elsősorban bebizonyítani és elhinni. Ez sokszor nehéz sajnos. - Nem tudunk jelenleg ilyesmit kitalálni, majd maximum akkor, hogyha már nem anyatejes Noel, addig igazából nem is agyalok, mert elég kiszámíthatatlan a dolog. Elleszek én a levelezővel is, most már más prioritásaim vannak. Kétségkívül a kisfiam a szívem csücske, és soha nem helyezném magamat az ő érdekei elé. Neki pedig most minél több kell belőlem, hogy a későbbiekben is kiegyensúlyozott, bizalmi kapcsolatunk lehessen. - Áhh, nem túlzás. Mosolygok rá szélesen, és naná, hogy a főzős dolgot elfogadom, mert nem árt, ha beletanulok valamelyest, mire Noelnek igénye támad szilárdabb ételekre. Sokkal jobb az otthoni koszt, mint mondjuk kaját rendelni, az sosem igazán friss sajnos. Anya főztjét nagyon szerettem kisgyerekként, de már sajnos sosem ízlelhetem, ilyen az élet. Nem baj, itt van helyette Cali, akinek szintén isteni dolgok szoktak kikerülni a kezei közül. - Ugyan, eleinte tagadtam, aztán meg azzal győzködtem magam, hogy úgyis csak ez az egy volt, többé nem fog bántani. Mint a legtöbb nő. Érdekes egyébként, mert mindig úgy gondoltam, hogyha engem valaki bántani fog, akkor egy percet sem maradok mellette tovább. Meglehetősen nagyot tévedtem, de már mindegy. Nem csinálnám vissza, Noel miatt soha. Örülök, hogy nem szóltam, mert ő a fény az életembe, az én kis boldogságom, a mindenem. Nem is tudom kellőképpen szavakba önteni a dolgot. - Talán csak elfelejtetted, milyen hinni magadban. Értem én, hogy őrületesen nagy veszteség érte, én talán belehaltam volna, de én sokkal gyengébb vagyok nála, mi sem bizonyítja jobban, minthogy ő itt van, felállt a dologból, bármennyire is legyen az nehéz. Mégis, van valami, amit nem tudok elengedni, és el kell neki mondanom, mert… nem tudom, talán segíthetne… Régen is mindent megoldott, ha megosztottuk egymással a bajainkat, talán most is így lenne. S szerintem soha nem volt még nagyobb szüksége rám, mint most. - A városból nem szeretnék elmenni, Cali, a közeledben maradok mindenképpen, most úgy érzem, egyébként is nagyobb szükséged van rám, vagy inkább szükségünk van egymásra, mint eddig bármikor. Viszont keresek lakást, és amint találok, odaköltözöm. Addig itt maradok vendégként, de csak ha Ben is beleegyezik. És… Cali, szeretném, ha egyszer beavatnál, nem csak felszínesen. Tudod, úgy mint régen, mikor nyáron a csillagokat bámultuk, és a legmélyebb érzéseinket suttogtuk el egymásnak.
- Mindig tudod, hogy mit mondj, igaz? Nem is tudom, hogy mi lenne nélküled és remélem igazad van. Talán idővel el fogom tudni hinni, de annyira másabb itt minden, hogy néha elbizonytalanodom abban, hogy jól döntöttem e azzal, hogy idejöttem és magam hagytalak titeket. – sokszor elgondolkozom azon, hogy helyesen tettem-e vagy nem. Túl sok minden történt és Lyn nagyon hiányzott, viszont részben örültem annak, hogy nem látott a mélypontomon, amikor szétzuhantam. Ugyanakkor azt is érzem, hogy köztem és Ben között se olyan tökéletes a harmónia azóta, mint előtte, legalábbis szerintem. Az ő nevében nem nyilatkozhatom erről. - Ez igaz, nem is értem, hogy miért nem jutott ez eszembe. Nos, ebben az esetben akkor vagy együtt leszünk levelezősök és akkor legalább lesz kivel tanulnod, vagy pedig én hozom a friss pletykákat majd az egyetemről és közben tanulunk. – kuncogom el magam, hiszen sose voltam pletykás típus, de érte megtenném. Nem szeretném, ha kimaradna mindenből, viszont tökéletesen megértem, hogy most a fia a legfontosabb. S eme gondolatra újra összeszorul a szívem, de igyekszem nem a saját nyomomra figyelni. Szavaira csak egy apró mosollyal válaszolok, hiszen jól esnek a szavai. Sose tartottam magamat annyira zseniális szakácsnak, de örülök annak, hogy mások szeretik a főztömet. Anya halála után nem sok választásom volt, mint megtanulni még jobban, hiszen korábban is sok csínyt ellestem már anyától. Utána meg valakinek gondoskodnia kellett apuról. Nem bírtam volna nézni azt, ahogyan a sok műkajával ölte volna magát. Csendesen hallgatom őt, de az aggodalom továbbra se tűnik el a pillantásomból. Figyelem őt, majd picit megrázom a fejemet, hiszen megértem őt részben. - Elhiszem, hogy Noel miatt nem változtatnál semmit se, ahogyan azt is, hogy néha az ember túlzottan hisz abban, hogy valaki többé nem fogja őt bántani. – hangom inkább barátságos, mintsem olyan, aki meg akarná szidni őt, miközben az aggodalom is tökéletesen kihallatszik belőle. Pontosan tudom, hogy miről beszélek, hiszen a rendőrőrsön sok hasonló dolgot láttam. – De legalább végre vége van és van egy gyönyörű angyalod is. – mosolyodom el őszintén, még ha eme gondolatokba teljesen bele is sajdul a szívem. - Talán, vagy csak nem találtam még mindig vissza önmagamhoz és csak látszat az, hogy jól vagyok. Az se kizárt, hogy saját magamat verem át. – fejemet lehajtom és a földet fürkészem közben. Néha még mindig úgy érzem, hogy kutatom magamat, és ha tehetném, akkor szerintem örökre elvesznék jelenleg az edzésekben. Mintha csak menekülni akarnék minden elől, ami a normális élethez köt. Amikor megszólal, akkor sietve kapom fel a fejemet és figyelem őt. Eleinte csak bólintok, hogy rendben van és tökéletesen megértem őt. - Örülök annak, hogy maradtok, mert különben lenne egy potyautasotok is. – mosolyodom el, de ez se az igazi. Jelenleg nem olyan, mint a korábbiak… - Köszönöm, majd egyszer elmesélem, de most szerintem egyikünk se szeretne erről beszélni. – rázom meg a fejemet, hiszen fogalmam sincs arról, hogy képes lennék-e egyszer úgy igazán beszélni róla, hiszen még sose tettem. Mindig csak elsiklottam felette. - Apa nem akart veletek jönni?– kérdeztem kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy mi is történt otthon...
Kezdőlap
