Úgy kirittyentettem, mintha Nikolaj Coster-Waldau-val lenne randim. Cseppet sem érdekel, hogy "csak" hajókázni megyünk Jackie-vel, mert már alig vártam, hogy végre ne csak pizsamában meg köntösben járkálhassak. Egy shoppingot mindenképp megejtek a napokban, mert csak az a bőröndnyi ruha van nálam, amit még májusban pakoltam össze, és nincs köztük annyira sok melegebb darab. Az egyik kedvenc fehér ruhámba bújtam, amit eredetileg arra az eshetőségre hoztam el magammal, ha valamilyen puccosabb, konzervatív helyre kéne mennem, mert hát sose lehet azt tudni előre. Lettek volna sokkal inkább alkalomhoz illő választási lehetőségeim is, viszont azok kivágottak voltak, én meg nem akarom, hogy azt a ronda heget megbámulják az emberek. Abban egyébként már totál biztos vagyok, hogy 2015 nem a Carterek éve. Amikor megtudtam, hogy mi történt a bátyámmal... megajándékoztam a nővéreket egy cifra orosz szitokáradattal. Egy kukkot se értettek belőle. Akkor nyugodtam meg, amikor megpillantottam az állomáson, és láttam, hogy a karját leszámítva jól van. Kibújtam a dzsekimből, és leültem az egyik székre. Az ablakon kipillantva látni lehetett a kikötői partszakaszt. - Kész felüdülés, elhiheted... de az öröm azért nem teljes, mert járhatok majd ellenőrzésekre. Viszont az ételek minőségét már én szelektálhatom, ami pozitív. És a takarítónők se csörtetnek be reggel hatkor a szobámba, hogy akkor mossák fel a követ azzal a rozsdásan nyikorgó fémizével. Forgatom meg a szemeimet, majd én is fellapozom az étlapot. Alapesetben már tudnám is, hogy mit választanék, de már nagyon oda kell figyelnem életem végéig arra, hogy mit eszek. A kórházban elkezdtek hozzászoktatni a szívdiétás étrendhez, de még mindig nem tudom teljes körűen fejből, hogy mit ehetek meg, és mit nem. Semmit, amiben K-vitamin lehet. Lényegében eddig K-vitaminban dús ételeket fogyasztottam, és most át kell/kellett állnom egy teljesen más étrendre. A mobilomat nyomkodom az asztal alatt. Megnyitom azt az applikációt, amiben meg tudom nézni, hogy miben van K-vitamin. Mély levegőt veszek, kifújom a szőke tincset az arcomból. - Csak annyit kérdezett, hogy milyen a lakásod, de mondtam neki, hogy szállodába vittél mert nem engedtek be amiatt a balhé miatt a kollégiumba, amiről meséltél. Nem volt elragadtatva, mert szerinte így nem tudsz rám vigyázni. Mondtam neki, hogy nagy lány vagyok már, a hotel szupi, és ha valami probléma lenne, úgyis leszólnék a telefonon a portára. Oldalra biccentem a fejem, majd a szemeim enyhén összeszűkülnek miközben a bátyámat bámulom. - Még mindig tart köztetek a durci? Természetesen kíváncsi vagyok rá, hogy mi történt ami miatt mosolyszünet van, és már rá is kérdeznék, hogy végül is mi történt, amikor a pincér odalép az asztalunkhoz. - Igen, nekem sikerült választanom. Felelek a kérdésére, aztán Jackie-re pillantok, hogy neki sikerült-e. Ha még nem, akkor megvárom a rendeléssel, de ha már sikerült neki, akkor le is adhatjuk. - Én ezt a vajon párolt alaszkai pollock filét kérem, de zöldsaláta köret helyett csak párolt rizzsel. Illetve egy mentes víz lesz még, köszönöm. Csukom be az étlapot. Amint kettesben maradtunk, összedörzsölöm a tenyereimet, aztán enyhén előre dőlök, és fülig érő mosollyal megszólalok. - Szóóóóóval... mikor nézhetek meg egy edzéseteket, Carter edző?
A hozzászólást Erin Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 19, 2015 6:09 pm-kor.
- Nem is értem, mi bajod a korán keléssel, hiszen sokszor suli előtt, nulladik órában is volt edzésünk. Nosztalgiából dobjak reggelente egy "jó reggelt!" sms-t, csak hogy nehogy túlaludd magad? -ajánlottam fel nagylelkűen, mert ha éppenséggel ha nem is minden nap keltem ilyen korán, azért volt ilyen is a héten - Apropó, ellenőrzések. Mondtak valamit? Itt, Fairbanksben is el tudják végezni őket, vagy kénytelen leszel Anchorage-ba visszajárni miattuk? -kérdezősködtem, hisz éppenséggel nem mindegy, hogy elég 2 utcányit utaznia a helyi kórházig, vagy egy fél napos kocsikázás vár rá, mielőtt letudnák azt a fél órás vizsgálatot. Pláne, hogy télen azért a közlekedés sem lehet egy leányálom Alaszkában, igaz, erről annyira még én sem tudom nyilatkozni, lévén, csak májusban érkeztem. - Csak nem valami lovagodnak pötyögsz? -pillantok felé, hogy mit nyomkodja a telefonját, amikor étteremben vagyunk, de sajna takarásban van, így nem látok rá. Meg amúgy is érdekel, van-e most valaki aktuális az életében, bár ha volt, akkor képzelem, biztos jót tett neki ez a pár hónap kényszer szünet. - Épp mondani akartam. Ha egyfolytában a nyakadon lógnék, akkor meg azért lenne a vérnyomásod az egekben. Egyébként meg ha együtt laknánk, sem tudnék napi 24 órában melletted lenni, mert ott vannak az edzések, az óráim... És naná, hogy valami ritka szar órarendet bírtak megint összeállítani a tanulmányisok. Kapásból ütötte némely edzést, szóval nyár végén járhattam hozzájuk egyeztetni. És én még azt hittem, többet nem kell a saját tantárgyaimmal szenvednem, miután lediplomáztam a Harvardon. Hát, tévedtem. -vontam vállat, bár nem ez lett volna az első olyan dolog, ami másképp alakult, mint ahogy arra korábban számítottam. - Yupp, tart. -felelem nemes egyszerűséggel, és eszem ágában sincs magamtól tovább boncolgatni, hogy miért is - Amúgy emlékszel? Még egyszer régen mesélte a nagyi, hogy milyen balhé volt annak idején, mert anya egy amerikaihoz ment hozzá... Nagyapa szóba sem állt velük, amíg meg nem születtünk. Na jó, apuval még mindig nem beszél, bár az már a saját makacssága meg büszkesége, de hát ismered... A témához visszatérve, kíváncsi vagyok, sikerül-e megdöntenem ezt a "nem beszélünk egymással" családi rekordot. -utaltam rá, hogy nem csupán átmeneti a "durci", hanem igenis hosszú távra van tervezve, szóval jobb, ha hozzászokik a gondolatához. Másrészt pedig ő is sportoló - volt - tehát tisztában lehet vele, hogy az ilyen olyan rekordok - legyen akár egyéni, országos, vb, olimpiai, vagy akár családi - megdöntése úgy is sajátos perverzió ebben a szakmában. - Nekem egy fehérboros vajban párolt lazac lesz, grillezett zöldségekkel, és szintén ásványvíz mellé. -adtam le én is a rendelésem amikor felbukkant a pincér, persze csak azután, hogy a húgom is eldöntötte, hogy mit szeretne ebédelni. Az étlapot visszaadom a pincérnek, majd miután elsietett a dolgára, csendben felnevetek Erin kíváncsiskodására. - Amikor szeretne, Miss Carter. Vagyis... annyira azért mégsem, de majd átdobom e-mailben a szokásos heti beosztásomat, aztán egyeztetünk. Egyébként attól függ... azt szeretnéd inkább nézni, ahogy a versenycsapatunkat edzem, ahogy a gyanútlan egyetemistákat nyüstölöm akik a potya-kredit reményében jelentkeztek a kurzusra, vagy azt, ahogy a totál kezdőkön próbálom nem túlzottan felhúzni az agyam? Egyik jobb, mint a másik. Amúgy meg ne számíts semmi extrára, legalábbis ahhoz képest, amikor még az otthon, New Yorkban nézted meg egy-egy edzésünket. -akárcsak náluk, a műkorcsolyánál, itt is igaz, hogy egy-egy meccs azért több izgalommal és látványossággal kecsegtet, mint egy szimpla edzés, pláne, ha még csak jégre sem lépnek az emberek, mert edzőtermi erősítés van. - Tényleg, te verseny kapcsán jártál már korábban ezen a környéken? Mármint Alaszkában? Vagy teljesen új számodra a terep? -kérdeztem vissza, mert azért elég sok helyen megfordultunk mi már a nagy világon.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Megforgatom a szemeimet. - Nem a korán keléssel van a bajom, hanem az ébresztés módjával. Mintha valami rossz horrorfilmben statisztáltam volna. A végén már arra is felriadtam, ha csak a folyosót takarították. Borzadály! Valószínűleg az is közrejátszott ám, hogy a kórházban való dekkolást is elég nehezen tudtam elviselni, a végére már minden zavart. Megszoktam a szabad mozgást, azt, hogy folyton elfoglalhatom magam, a kórházban viszont elég korlátozottak voltak a lehetőségeim, amit még tetézett az is, hogy ténylegesen érzem magamon a műtét óta, hogy gyengébb lettem. Már nem bírom úgy a pörgést, mint korábban, és ez egy sportembernek elég frusztráló tud lenni. - Winter doki azt mondta, hogy amíg Alaszkában vagyok, addig szívesen nyomon követné a gyógyulásomat, de szimpla ellenőrzésért nem kell Anchorage-ba felmennem. Két hetente vérvétel, hogy kell-e módosítani a vérhígító adagolásán, meg ha elvágom az ujjam, már azért is kórház a vérhígítózás miatt. A vérvételt elviselem, az nem probléma. Élsportolóként többször is vettek tőlem dopping teszthez, meg amúgy sincs tű fóbiám. Csak a korlátozásokat viselem nehezebben, amik a betegségemmel járnak, de állítólag idővel majd megszokom ezt az új életmódot. - Nem… ezt az глупый K-vitaminos listát nézem, de elég siralmas, hogy a jövőben szinte csak húsokon, gabona és tejtermékeken élhetek. Morgom, a szitokszót oroszul ejtve ki a számon, hogy a környezetünket ne botránkoztassam meg. Imádtam a zöldségeket és a gyümölcsöket, most meg alig van olyan, amit meg szabad ennem. Persze minek nyávogok, inkább örülnöm kéne, hogy nem haltam meg… csak hát elég nyűgös vagyok, ami szerintem tök érthető. Nem csoda, hogy New Yorkba se volt kedvem visszamenni, bármennyire is imádom azt a várost. Egyszerűen nem érdekelnek a sajnálkozó pillantások, és Sergeit is el akarom kerülni, bármennyire is hiányzik. Utálom, hogy hiányzik! - És neked? Bevált a társkereső? Elég sokan írtak az elején. Kíváncsiskodok, ha már témánál vagyunk. - Isten őrizz! Imádlak, de a jóból is megárt a sok. Hagyd rá, csak aggódik. Azt szerette volna, ha hazamegyek velük New Yorkba. Vonok vállat. Mondjuk apa se örült túlzottan, hogy inkább Jackie-t választottam, mint őket. Én ezt betudom annak, hogy szülőként nehezen viselik el, hogy teljesen kiürült a ház, és a gyerekek jó pár állammal odébb vannak. Persze ha tudnám a valódi okokat, amiért nem örültek annak, hogy Fairbanksbe jövök… Felvonom a szemöldökömet. - Nyugtass meg, hogy nem nősültél meg, amíg a kórházban voltam. Akkor én is nagyon morcos lennék! Én úgy képzelem el, hogyha egyszer Jackie megtalálja a tökéletes nőt, akkor én is részese leszek a nagy napnak. Imádom a bátyámat, de ha ezt az élményt elvenné tőlem, akkor biztos én is nagyon megsértődnék. - Ugyan már. Csak nem lehet akkora a gond! Mégis mi történt? Elég hülyén érzem ám magam, hogy nekem senki nem mond semmit! Tudtommal eddig nem volt divat a mi családunkban az ilyen titkolózás, szóval ki vele! Addig nem fogom békén hagyni, amíg el nem mondja, min kapott össze anyáékkal. Nem szeretem a családi békétlenséget, és nem szívesen játszanék közvetítő szerepet közöttük csak azért, mert nem hajlandók szóba állni egymással. - A versenycsapatod edzését is megnézném, és kikapcsolódás gyanánt az egyetemisták nyüstölését is. Vigyorgok. - Büszke vagyok rád, Jackie! Ha sikerül komolyabb eredményeket elérned a csapattal, akkor át tudsz menni nagyobb csapatokhoz is edzőnek. És a határ csak a csillagos ég! Egyenlőre nem tudni, hogy Jackie mikor térhet vissza a pályára a sérülése miatt, viszont edzőként is szép karriert futhat be. Én tudom, hogy a bátyám képes kihozni a csapatból a maximumot. És ezt most nem az elfogultság mondatja belőlem. Ő szívvel lélekkel szereti ezt a sportot, és nem csak üzletet lát benne, mint sokan mások. - Nem, Alaszka kimaradt. Amit eddig láttam Fairbanksből az alapján elég nyugis vidéki városnak tűnik. Ha még itt leszek tavasszal, akkor szerintem elmehetnénk majd egyet túrázni a hegyekbe. Addigra remélem már jobban bírja a rozzant ketyegőm a terhelést is.
- Ó, hát így már egy fokkal érthetőbb. Bár látszik, hogy sosem voltál kolis, ott azért cifrább dolgokra is kel az ember, mint egy rozzant, nyekergő felmosó. -jegyeztem meg cinikusan, már ha egyáltalán el tud aludni, és nem valamelyik szomszéd szobában megy a bulizás ezerrel. Vagy más. De tény, hogy a kórház sem épp a legnyugodtabb hely ilyen téren, még jó, hogy azért van ott az ember, hogy pihenjen és mihamarabb meggyógyuljon, erre ugyan mikor mossák a folyosókat, ha nem hajnalban? Hogy a vizitet, a gyógyszereket, meg a többi "ébresztőt" már ne is soroljam. - Az... Örülök, hogy végre kiengedtek. -felelem együttérzően, mert igaz, én nem szívműtét, hanem lábműtét miatt voltam legutóbb sokat kórházban, de az is egy rémálom volt. Pláne, hogy tudom, ilyen téren eléggé hasonlítunk a hugival. - Ez aztán bíztatóan hangzik. Akkor ha lehet, kerüld a konyhákat, meg ne vágj meg magad. -jegyeztem meg. Igaz, legalább az pozitívum, hogy nem kell Anchorage-ba rohangálni túl gyakran, de hát na, elég siralmas a helyzet így is. Mondjuk ezt a több hónapnyi ingázást már én is kezdtem unni, elég kimerítő tud lenni hosszú távon. A kajalistára csak elhúztam a szám, na nem mint ha az említett ételtípusokkal olyan nagy gond lenne, csak na, tekintve, milyen ipari mennyiségű zöldséget és gyümölcsöt ettünk eddig, képzelem, mi kínszenvedés lesz Erin számára az átszokás. Én is nehezen viselném. - Passz. Gondolom, még mindig sokan írnak, de idő közben rájöttem, hogy kell kikapcsolni az e-mail értesítést, szóval különösebben nem zavar a dolog. Bár annyiból mindenképp bevált, hogy annak segítségével bukkantam rá az egyik new yorki barátomra a közelben. És ha még egy hasonlóra be mert regisztrálni, letagadlak. -villantottam rá egy komoly pillantást, hogy még csak véletlenül se forduljon meg a fejében ilyesmi. Sem hasonló. - Hmm... meghiszem azt. Kirepültek a gyerekek. Meg gondolom érted is betegre aggódták magukat. -tettem hozzá, sőt... gondolom anyu sokkal többet bánkódott emiatt, tekintve, hogy a két szülőnk közül ő volt a sportoló, mégiscsak jobban átérzi a helyzetünket. Előbb az egyik gyereke kénytelen szüneteltetni a karrierjét, aztán a másik karrierjének fellegeznek be... Arra, hogy megnősültem volna, csak egy gyilkos pillantással reagálok, mert... édes istenem, mondd, hogy nagyanyámék után nem kezdi már a húgom is! Hiába faggat, csak kelletlenül szuggerálom az asztalterítőt, morcosan pöckölgetve-igazgatva az előre kikészített evőeszközöket az asztalon, mígnem felbukkan a pincér, megmentve a helyzetet. Utána meg témaváltás ugyebár... - Rendben, akkor várlak szeretettel. Tekintve, hogy most az egyik karomat használni sem tudom, még inkább megy a nyüstölésük. Amikor jó kedvem van, már óra előtt gondoskodok a felszerelésről a pályán, most azt is csináltathatom velük. -magyarázok tovább, amikor pedig szóba kerül a komolyabb csapat, csak mosolyogva dőlök hátra. - Lehetséges, bár inkább szeretném a hokit folytatni, mintsem edzőként befutni. Persze nem mint ha az olyan rossz lenne, csak mégis... nem ugyanaz. Érted... -ha meg felejtős a további jégkorongozás, még mindig jobb lenne befutott edzőnek lenni, mint utolsó, éhbérért dolgozó edzőnek... de hát na, gondolom ezzel nem vagyok egyedül. - Őszintén? Szerintem New York után olyan, mint egy nagy falu... Amúgy a túrában benne vagyok, reggelente is a túraútvonalakon szoktam futni, meg pár nagyobb túrát is beiktattam már a hétvégeken. -ergo egész ismerős lettem a környéken ilyen rövid idő alatt, eltévedni csak nem fogunk. Visszatér a pincér az italokkal, én pedig egyből megragadom a poharam, hogy igyak belőle, mert szükség lesz rá. Miért nem kértem valami töményebbet... Jah, igen, mert a húgommal ebédelek, és úgy sem hagyta volna szó nélkül? - Visszatérve az előző témára, hogy miért nem beszélünk egymással anyával... -meg apával, bár anya az "erőszakosabb", az öregem meg a "jámborabb" ilyen téren - Nem értem, miért akadt ki azon, hogy egy ő korabeli, elvált nőt vettem el, három gyerekkel úgy, hogy jön az újabb is, és csak utólag jelentettem be náluk, mert sejtettem, hogy mit fognak reagálni. Most komolyan, mit számít a kor, ha szerelmes az ember?! -hadartam egy szuszra, némi felháborodással a hangomban, ám mielőtt még Erin valahonnan a pincéből kaparná fel az állát, gyorsan átváltottam komolyabbra - Na jó, csak vicceltem. Nincs sem nő, sem esküvő... Ellenben gyerek az igen. Igaz, csak egy. - foglaltam össze a lényeget röviden-tömören, hogy aztán ma-született-bárány képpel kortyoljak bele az ásványvizembe, mielőtt lavina módjára maguk alá temetnének a "várva várt" kérdések.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Hát ez sajna kimaradt az életemből, de ahogy látom neked meg túlságosan is bevált a kolis élet. Szekálom kicsit. Nem is értem komolyan, hogy miért nem vett ki inkább egy kis lakást az egyetem vagy a Carlson Center közelében, hiszen anyagilag ő is simán megengedheti magának. Felelőtlenül sose szórtuk a pénzt, az tény és való… de el nem tudom képzelni, hogy az a koliszoba annyira otthonos lehet. Talán ezért nem is akar bevinni oda, nehogy véleményezzem a látottakat. - De miért? Jackie ne legyél már ennyire fafej! Ez nem egy ratyi társkereső, utána néztem, hogy kiszűrik a hülyéket. Ha megnézed kik írnak, talán találsz közöttük valamilyen szimpatikust csajt, akinek érdemes visszaírni. Az, hogy leveleztek, még nem jelent semmit kötelezettséget. Nem is muszáj vele személyesen találkoznod, ha időközben kiderül, hogy mégse annyira szimpi, mint elsőre volt. Ez gonosz volt! Pedig épp akartam mondani, hogy találtam egy kifejezetten olyan oldalt is, ahol sportolók vannak fent. Hozzánk olyan pár illik, aki szeret sportolni. Sergei nem gyúr, mégis kisportolt a teste… ráadásul rendszeresen szokott motortúrákra menni. Ééés már megint Sergei-en jár az eszem. Utálom, hogy nincs itt, el akarom felejteni… és mégis befurakszik a gondolataim közé. Túl kéne végre tennem magam rajta, mert így is hat évet elpazaroltam rá. Semmivel nem jutottunk előrébb, mint ahol elkezdtük hat éve ezt a viszont. Én már abban se hiszek, hogy valóban annyira szar lenne a kapcsolata a feleségével, mint állítja, és csak a fia miatt nem akar válni. - Nehezet emelni egy darabig még nekem se szabad… komolyan, tiszta katasztrófa a családunk. Bár ez nem feltétlenül vicces, de kínomban elnevetem magam. Furcsa az élet, mi? Egyikőnk se gondolta volna még pár éve, hogy így végezzük. Nem elásni akarom magam, inkább csak a sportkarrierem végébe igyekszek úgy beletörődni, hogy ne idegrohammal a zártosztályon végezzem. Annyira nem mutatom ki, mint amennyire valójában megvisel ez az egész. Egy sportolónak erősnek kell lennie, és tartania magát, még ha olykor ez nagyon nehéz is. Rend, és fegyelem… ahogy anya mindig mondani szokta. - Értem hát. Egyébként hogy javul a lábad? Mikor voltál utoljára megnézeti? Van itt egyáltalán olyan orvos, akire rá mered bízni magad? Oké, gondolom van sportorvos a csapat miatt, de az csak egy dolog. New Yorkban könnyen válogattunk neki orvosok között, hogy a legjobb kezelje, de Fairbanksben azért gondolom nem rohangálnak tömegével a dokik. Dr. Winter megmentette az életem, én benne maximálisan megbízok ezért. Amíg Alaszkában vagyok, addig biztos, hogy hozzá fogok visszamenni ellenőrzésre. A vérhígító beállítását bármelyik labororvos el tudja végezni a vérképem alapján, szóval az nem igényel külön macerát. - Kicsit olyan, mint amikor a nagyiéknál szoktunk nyaralni, csak ott másabbak az épületek. Moszkva persze sűrűn lakott, de a nagyiék környékén se laknak olyan hű de sokan. Én imádom a nagyvárosi zsongást, de elég könnyen tudok alkalmazkodni más környezethez is, köszönhetően annak, hogy nagyon sok helyen megfordultam már, és anyáék is sokfelé vittek minket nyaralni. - És hogy bírja a lábad? Remélem nem erőlteted túl magad. Mintha csak anya szólt volna belőlem. Megértem, hogy minél előbb vissza akar kerülni a jégre… talán én értem meg a legjobban, hiszen a profi karrieremnek annyi… de remélem, hogy ésszel csinálja, és nem hajtja túl magát, mert még a végén sokkal rosszabb helyzetben találja magát. - Ühüm… kiböknéd már végre? Nagyon kerülgeti a témát. Szőke vagyok, de nem buta… érzem én, hogy itt komoly dologról lesz szó. Le se veszem a tekintetem a bátyámról, miközben a poharamat az ajkaimhoz emelem, hogy én is igyak egy kortyot a mentes ásványvízből. A szemeimet megforgatom, majd a poharam talpa egy kicsit erélyesebben koppan a kelleténél a terítővel letakart faasztalon. - Ez nem volt vicces. Jackie, ne bosszants fel! Vágok morcos ábrázatot, és már egyre türelmetlenebb vagyok. Ha nem mondja meg végre mi van, én esküszöm, hogy most azonnal felhívom anyát, vagy apát, és addig nem szállok le róluk, amíg ki nem bökik végre, hogy mi a fene folyik itt!? - MI!??? Ahogy felkiáltok, a hangom egészen elvékonyodik. Nincs ugyan telt ház, de pár pillanatig mindenki tekintete a párosunkra szegeződik. - Jackie! Ez megint valami hülye vicc? Továbbra sem vagy vicces! Bukik ki belőlem a hitetlenkedés. A pohár megbillen, és a víz ráborul a terítőre, ahogy a pohárért kapva inni próbálnék, de elvétem a mozdulatot idegességemben. Felemelkedek, átnyúlok az asztalon Jackie poharáért, majd kiiszom egy húzóra a tartalmát, és lehuppanva a fenekemre rá szegezem szúrós pillantásomat, arra várva, hogy elnevesse magát, hogy már megint csak szívatott.
Nem veszem magamra a szekálását, csak elmosolyodok ahogy hallgatom - amúgy valóban, bár elsőre furcsa volt megszokni, de így visszagondolva, szerettem a kolis éveimet. Valahol ez a mostani helyzet is arra emlékeztet, még ha nem is épp az. - Minden társkereső ratyi, és a hülyék annyian vannak, hogy hiába szűrik őket, így is, úgy is átcsusszannak a rostán. -közöltem a véleményemet vele, mert valahol tényleg így éreztem, a papolására meg csak egy szemforgatással reagáltam. Bla-bla-bla... - Csak hogy örülj, ha már annyit fáradtál vele, adtam egy esélyt neki. Akadt is olyan akivel leveleztem egy darabig, sőt, telefonáltunk is. Amúgy ő is fairbanksi, de lévén, mindketten most kaptunk munkát, nagyjából itt tart a történet. -a poén, hogy még kevesebbet is beszélünk, mióta ide költöztem, ami azért valahol vicces. Eddig a távolság volt a szűk keresztmetszet, most meg az időhiány. - Ha meg sportoló párt akarok magamnak, akkor elmegyek sportolni. -ilyen egyszerű, nem értem, ezt is miért bonyolítják túl egyesek. Külön társkereső sportolóknak? Na ne röhögtessenek már... ¬- Na ja, az. Egy pár hétig nekem sem ártana kímélni a karom, vagy kapok a dokimtól a fejemre... -sóhajtottam fel, ahogy újra végignéztem a rögzített karomon. Na ja, vagy még rosszabbat kapok, Maeve-t ismerve. Mellesleg vicces, hogy a külső szemlélők előtt mennyire úgy jön le, hogy milyen boldog, tökéletes családunk van, ahol csupa jó dolog történik és mindenki sikeres - közben meg ha kicsit is ismernének, tudnák, mennyire más a valóság... - Még New Yorkban voltam, azóta nem. Amúgy képzeld, az a doki, aki műtött, szintén úgy volt, hogy ide költözött... Szóval már épp kezdtem volna megörülni, erre? Most, hogy lesérültem, tudtam meg, hogy odébb állt. Mondjuk egyelőre az új dokinő is bejövős. -jegyeztem meg, hisz lehet, hogy annyira még nem ismerem, de valami különös oknál fogva bízok benne. Lehet, hogy nem kéne, azokból nagy pofára esések tudnak lenni. - Meg több a részeg. Meg a hülye, de az is csak azért, mert sokkal nagyobb város. - sóhajtottam, és egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy miért nem mentem inkább Moszkvába Fairbanks helyett, mennyivel nyugodtabb lenne az életem. A nagyiék is örülnének, nem győzném enni a főztjét, ismerősből se akadna annyi... gondolom én. - Bírja, bírja... igaz, még mindig nem úgy, mint kéne, de hát na. És nem kell aggódnod, nem esek át a ló túloldalára. -felelem, mielőtt még jobban belelovallná magát a témába és átmenne anya2-be, mert most kivételesen nehezen viselném a dolgot. Aztán bevetve a népszerű stratégiát, megpróbálom első körben jóval súlyosabbnak felvázolni a problémát, mint amilyen, utána csak valami olyasféle reakcióra számítva, hogy "jah, csak ennyi? Már azt hittem, rosszabb a helyzet...", de úgy tűnik a drága húgom túlságosan is jól ismer ahhoz, hogy bedőljön ilyesminek. Marad hát az igazság, bár amikor még azt sem igazán akarja elhinni, csak fáradtan sóhajtok fel - érzem én, nem lesz ez egyszerű kör - a felkiáltására meg egyenesen a tenyerembe temetem a képem. Istenem, ez de kínos. Lehet, hogy inkább valami elhagyott parkba kellett volna mennünk sétálni, és ott közölni a nagy hírt, bár utólag könnyű okosnak lenni, ugyebár... Ahogy borul a pohár, akaratlanul is kapok felé, de hiába... Azért a poharat felállítom, amíg ő húzóra megissza az ásványvizemet. Az ÉN ásványvizem. Tudtam, hogy valami töményebbet kellett volna kérnem! - Nem, halál komoly. Gratulálok Erin, nagynéni vagy! -felelem halál nyugodtan, miközben megpróbálom a szalvétákkal felitatni az asztalon lévő víztócsát, közben pedig tovább magyarázok - Vagyis... Na jó, még nem 100%, a doki a jövő hétre ígérte az eredményeket, de elég jó esélyekkel vagyok versenyben. -szusszantam a végére, hisz magam sem voltam biztos benne, hogy melyiknek örülnék jobban, ha kiderülne, hogy Miminek volt igaza, vagy az, ha mégsem én vagyok az apa... Azt hiszem, inkább hangulatfüggő, melyik nap milyen lábbal ébredek. - És tudod mi a szép az egészben? Hogy én csak pár hete tudom, anyuék ellenben már előttem tudták ezt az egészet, és mégis csesztek szólni, sőt... Na EZÉRT nem beszélünk egymással. -jutottunk el lassan a lényegig, rávilágítva a lényegre. Legalábbis az én szemszögömből, aztán Erint ismerve úgy sem elégszik meg ennyivel.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Iiiigeeen? Csúsztatom ujjaimat az állam alá fülig érő kaján vigyorral, amikor beszámol arról, hogy mégis csak van értelmes ember is azon a társkeresőn. - És… hány éves? Hogy néz ki? Sportol valamit? Mit dolgozik? Mikor találkoztok személyesen? Ugye bemutatod majd nekem is? Zúdítom rá kérdésáradatomat. Még szép, hogy meg akarom nézni magamnak azt a nőszemélyt aki a bátyám körül legyeskedik. Az legalább pozitívum, hogy dolgozik, és nem valami lusta ingyenélő, aki majd el akarja tartatni magát. - Jaj Jackie, nem látod át a lényeget! Azért jók ezek a társkeresők, mert amíg potyára elmész ismerkedni, jó ha egy-két olyan lánnyal találkozol, akik esetleg bejönnek. Ha ezeken az oldalakon keresgélsz, akkor különböző szempontok szerint szűrheted a találatokat. Több a választék, érted? Próbálom megmagyarázni a bátyámnak, bár szerintem úgyse tudok felülkerekedni a makacs elutasításán. Nem tudom miért nem érti, hogy csak segíteni akarok neki. Úgy örülnék, ha végre valami normális csajt találna magának! - Nem csak a dokidtól fogsz kapni, ha nem vigyázol magadra. Fenyegetem meg negédes mosollyal az arcomon. Kíváncsi vagyok, hogy meddig bírja szuflával, és mikor jön el az a pont, amikor azt mondja: „Erin, kérlek menj haza!” - Azóta nem? De hát Jackie… már csomó idő eltelt azóta! Nem kellett volna megnézetned? Hitetlenkedek elképedt arcot vágva. - Bejövős? Mármint? Orvosilag… vagy mint dokiNő? Nyomom meg a szó végét, hogy értse, mire célozgatok pontosan. Remélem, hogy nem valami sportolókra kiéhezett pipi, aki jobban foglalkozik Jackie kisportolt felsőtestével, mint a lábával, és a mielőbbi gyógyulásával. Totál antialkoholista vagyok, de egy ilyen hír hallatán ha bor lett volna abban a pohárban, azt hiszem gondolkodás nélkül megittam volna azt is. Nem… az az igazság, hogy még mindig nem látom a komisz vigyort a bátyám arcán, ami után olyan hevesen kutatok azt remélve, hogy ez csak egy vicc. - Jaj, fejezd már be. Kit érdekel az a víztócsa a terítőn, amikor most fontosabb dolgokról van szó? - Eredményeket? Versenyben? Micsoda? Mi folyik itt? Ezt most úgy értsem, hogy nem is biztos, hogy a bébinek te vagy az apja? Jézusom Jackie! Azt ne mond, hogy már megint összeszedtél egy olyan… Elharapom a mondat végét. Majdnem kibukott a Ribike neve a számon, még jó, hogy az utolsó pillanatban sikerült visszafognom magam. Nem akarok Jackie-vel veszekedni. Megáll az eszem! Képes volt Azok után már megint ilyen helyzetbe sodorni magát? Jaj Jackie, miért nem tanultál a korábbiakból? Ez a Carter gyerekek átka, másodhegedűsnek lenni egy kapcsolatban? Most őszintén? Nem csodálom, ha ezek után anyáék ki vannak bukva rá, és nem állnak szóba egymással! Egész nagy lehet már az a baba, ha tudnak DNS tesztet csinálni. Vajon mikor fog megszületni? Na és hol ismerte meg a bátyám azt a nőt? Nem hiszem, hogy New Yorki lenne, mert akkor már visszatért volna oda. Szerintem tuti valami itteni vidéki csaj. A vidékiek sokkal termékenyebbek! Biztos a vidéki levegő teszi. Ám a történetnek még nincs vége. Hátra dőlök a széken, és megadóan széttárom egy pillanatra a karjaimat. - Ne kímélj... Most már úgy is tök mindegy, nem? Legalább stressz-tesztelem kicsit az új billentyűmet. Winter doki valószínűleg nem díjazná, de ő most elég messze van innen. - Előbb tudták? Ezt nem értem. Vonom össze a szemöldökömet. Akkor mégis New Yorki a lány? - Kezd előröl! Teljesen összezavarsz! Ki az, ismerem?
Erin érdeklődését látva csak megcsóválom a fejem, és hagyom, had zúdítsa csak a kérdések áradatát... hogy aztán gyorsan és elegánsan hárítsam őket. - Persze. Ha lesz bármi említésre méltó belőle. Amúgy meg megkíméllek a felesleges izgalmaktól-aggodalmaktól. -feleltem nemes egyszerűséggel, hisz ha valami komolyabb irányt vesz a kapcsolat, nem pedig csak ilyen hébe-hóba találkozó barátok maradunk, akkor úgy is megismeri Erin is, pláne, ha hosszabb ideig tervez itt maradni. Mondjuk kíváncsi vagyok, meddig fogja bírni az itteni vidéki életet New York nagyvárosi pörgéséhez képest. A társkeresőkről azonban úgy tűnik, csak nem bír leszakadni, akármennyire is igyekszem jelezni felé, hogy nem igazán tud lázba hozni a téma. - Jah, képzelem, olyan, mint on-line könyvet venni. Lehet, hogy a borítóba beleszeretsz első látásra, még a leírás is megragad, aztán amikor megkapod és elkezded olvasni, az első bekezdés végére rájössz, hogy úgy szar az egész, ahogy van. Amúgy ha már ennyire pörögsz miatta, ki vele, te hány órát lógsz fent naponta-hetente? Vagy hány srácot vadásztál már le magadnak róluk? -veszem át tőle a faggatózó szerepét, mert ne már csak én beszéljek itt magamról, amikor engem is legalább annyira érdekel az, hogy az ő élete hogy alakult mostanság, a műtét előtt. - Tudom, tudom... tőled, anyától, a főnökömtől, a diákjaimtól, a csapatomtól... meg úgy mindenki mástól. Csupa agresszív ember vesz körbe. -vigyorodtam el komolytalanul, mert hihetetlen, mennyire túlzásba bírják vinni az aggódást. - Nem, mert nem láttam szükségét. Rosszabbnak nem rosszabb, sőt... javult is valamicskét azóta. Ami meg a fájdalmakat illeti, a frontokra még mindig érzékeny, de azt mondta a doki, hogy az jó eséllyel már életem végéig el fog kísérni. -vontam vállat - De ha attól nyugodtabban alszol, akkor majd kérek egy időpontot valamikorra. -ajánlottam fel nagy kegyesen, ezen aztán végképp nem fogunk összeveszni. Meg őszintén szólva, lehet, hogy tényleg aktuális lenne bejelentkezni egy kontrollra, csak a biztonság kedvéért. - Óóó, hát nő még úgy nem rakta helyre a vállficamomat ezelőtt, mint ő. -vigyorogtam tovább, felidézve az ominózus estét - Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a második vállficamom, és az elsőt férfi orvos rakta vissza... Amúgy meg nem kell minden szavamba mögöttes tartalmat fantáziálnod. -csóváltam a fejem. Eddig egyszer találkoztunk, első benyomás alapján szimpatikus, de nagyjából ennyi. Csak mielőtt drága húgom még nekiállna szimatolni utána, vagy valami hasonló. Nézem, ahogy a húgom felvedeli a vizem, aztán meg ahogy a tócsa-felitatás közben még le is tol, csak dacosan vágom le a szalvétát az asztal közepére. A fenébe már! - Mert mióta kapjuk az orvosoktól a versenyeredményeket, te nagyon szőke? -csóváltam a fejem, ahogy meg tovább darálja a mondandóját, csak egy gyilkos pillantással igyekszem belé fojtani a szót - a világ nyolcadik csodája, hogy sikerült! - Nem szedtem össze, és amúgy is, milyen bébiről hadoválsz? Azért megnyugtató, hogy milyen jó véleménnyel vagy az egy szem bátyádról, köszi szépen. -felelem dacosan, majd innentől kezdve oroszra váltva folytatom a társalgást, mert na, a kutyának se hiányzik, hogy holnap valamelyik címlapról köszönjön vissza, vagy erről pletykáljanak az egész városban. - Az apasági teszt eredményeit. -közöltem, ahogy lassan azt is felvázoltam, hogy miért tart a durci anyuékkal, de úgy tűnik, csak nem sikerült elérnem a várt hatást vele. - Jajj, ne csináld már... -morgolódok Erin értetlenkedésére, majd ahogy megkér, hogy kezdjem előröl, igyekszem egy mondatban összefoglalni a lényeget, azzal csak sikerült megbirkóznia, meg egy kalap alatt választ kapnia egy csomó kérdésére... - Van egy kilenc éves lányom. -feleltem, de közben már kezemben is volt a telefonom, s míg az előbb Erin pötyögött rajta az asztal alatt, most én, igaz, csak addig, amíg meg nem találtam azt a képet, amit még télen készített az egyik volt csapattársam, amikor Mayával a nyakamban koriztunk a Central Parkban. Ha a 9 év alapján nem sikerült volna kisakkoznia, hogy ki az anyuka, akkor mást nem akkor csak leesik neki végre, amikor a kezébe nyomom a telefont a képpel. - Van még kérdésed? -dobtam be végül a költői kérdést, reménykedve a csodában, hogy nem lesz túl sok...
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Nekem arra nincs, vagyis nem volt időm. Tudod mennyit kellett készülnöm a versenyekre! Egyébként se fért bele az életembe egy normális párkapcsolat, amikor egyik nap még New Yorkban voltam, a másik nap meg két hétre elutaztam Norvégiába. Ez a fajta életforma elég kapcsolatgyilkos tud lenni… most meg már szerinted ki akar egy olyan csajt akinek majdnem húsz centis vágás ocsmánykodik? Majd ha már kiheverte a szervezetem a műtéti traumákat, és teljesen felépülök, akkor konzultálok Winter dokival egy plasztikai műtétről. Állítólag elég szépen el tudják tüntetni a hegeket. Tagadok, és terelek. Nem keresgéltem magamnak senkit a társkeresőn, mert ott volt nekem Sergei, és bármennyire is volt káoszos a kapcsolatunk, nem tudtam megtenni, hogy más pasik után nézelődjek mellette. A hegemet pedig tényleg szégyellem. Nem hiába nem hordok kivágott ruhákat, mert nem akarom, hogy az emberek megbámuljanak. Sajnos a műtét elég nagy trauma volt a testemnek, ezért nem lehetett még egy szépészeti műtétet is elvégezni. A bordáimat, amiket átvágtak és szétfeszegettek, hogy a szívemhez hozzáférhessenek, már összeforrtak, de van egy kötelező idő, aminek el kell telnie ahhoz, hogy újra kés alá fekhessek. Nem akarom a hátralevő éltemet azzal az ocsmánysággal leélni, ami a szegycsontomtól lefelé majdnem húsz centi hosszan éktelenkedik. Bőven elég volt ahhoz is hozzászokni, hogy esténként az ágyban fekve hallom a műbillentyű ketyegését, mintha egy órát ültettek volna a mellkasomba. Öröm az ürömben, hogy lassan átállhatok a hasba szúrt vérhígító injekciókról a tablettás változatra. Úgy néz ki a hasam, mint egy rossz drogosé a begyulladt tűszúrásnyomok miatt. - Oké, csak ismerem én a női nemet. És tudom, hogy bomolnak érted a csajok. Vonom meg a vállamat. Ha beismeri, ha nem… elég szép kis rajongótábora van nem csak New Yorkban, hanem szerintem bárhol, ahol megfordul. Jóképű, fiatal – természetesen az én bátyám csak jó parti lehet – ráadásul egyedülálló. Ki ne akarna egy pasira rákattanni? Na ezért jó, hogy van Jackie-nek egy húga! Én ismerem a kis női praktikákat, és azonnal kiszúrom, ha valaki meg akarja környékezni. A férfiak ehhez olykor elég vaksik. - Hát amelyikről te is! Húzom fel az orromat sértetten. Most akkor még én vagyok a hülye, mert nem tud konkrétan fogalmazni? Tudja nagyon jól, hogy nem szeretem a szőkézést, de csak azért is beszólt! - Lehet, hogy a bátyám vagy… és imádlak Jackie… de ti pasik néha annyira… Forgatom meg a szemeimet. Inkább ne menjük bele mélyebben, nem akarok veszekedni… meg aztán nem akarom rajta levezetni a Sergei miatt érzett férfiutálatomat. Arról aztán Jackie igazán nem tehet. Nem lenne fair. Szóval a lényeg, hogy jelenleg mindketten puffogunk, pont mint a gyerekek, akik valami pitiáner dolgon összekaptak. Amikor átvált oroszra, én is ugyanígy teszek. Ha kellőképpen kiakaszt, legalább senki mást nem botránkoztatok meg vele, ha nekiállok káromkodni. - Oké, ezt már eddig is sejtettem. Mondhatnál végre valami újat is. Fűzöm össze magam előtt a karjaimat. - KILENC ÉVES??? Jackie!!! Bukik ki belőlem a rémült kiáltás, s mivel oroszul látszólag senki nem tud körülöttünk, ezért most már hosszabb ideig szegeződik ránk a vendégek tekintete, mint első alkalommal. Ha így folytatja, tutira ki fognak minket hajítani az étteremből a nyugalom, és a rend megzavarása miatt. A telefonért nyúlok, majd a képre pillantok. - Jackie… ugye nem azt akarod mondani, hogy… A képet kinagyítom, és a kislány arca szinte teljes egészében kitölti a telefon kijelzőjét. Nagyon cuki kislány, és kiköpött olyan, mint… Ezt nem hiszem el! Jackie láthatja a megrökönyödést az arcomon, és azt is, ahogy az idegesség szülte pírt sápadtság váltja fel az arcomon. Akár hányszor arra a nőszemélyre gondolok, legszívesebben… - Azt mondta, nem a tiéd. Ha a tiéd, akkor miért csinálta ezt veled, és miért pont most tálalta ki az igazságot? Miért nem jutott korábban az eszébe? Eddig hol volt ez a kislány, mert hogy nem ő nevelte fel, az is biztos. Adom vissza a telefont Jackie-nek. Nem nagyon hiszem el azt, amit mondani próbál. Nekem elég zűrös és érthetetlen ami itt folyik. Most komolyan, mi baja van ennek a nőszemélynek, hogy kilenc év után képes mély sebeket felkaparászni? Mi van azzal a másik pasival, akiről azt mondta annak idején, hogy a gyereke apja. - Mit fogsz csinálni, ha kiderül, hogy tényleg a lányod? Visszamész New Yorkba? Megbocsátod neki az elmúlt kilenc évet, és mindazt a szenvedést amit neked okozott? Egyáltalán miért hazudott? Normális ember nem tesz ilyet! Anyáék mióta tudják? Mondom őszinte felháborodottsággal. - Egyébként nagyon aranyos a kislány. Hogy ismerted meg, és hogy hívják? Még szerencse, hogy Mimike jó messze van innen, különben megtépném. Nagyon felhúztam most magam ezen az egészen. Viszont ha ez a kislány tényleg Jackie-é… amire utána számolva van ráció, akkor ő az unokahúgom. Akármennyire is gyűlölöm az anyját, ő nem tehet semmiről…
Csak figyelmesen hallgatom a húgom kifogásait, közben pedig próbálok nem túl látványosan elvigyorodni rajta. Azért megvárom, had érjen csak a végére, mielőtt újra magamhoz ragadnám a szót. - Ahhoz képest, hogy nincs időd ilyenekre, egész jól kened-vágod ezt a társkeresős témát. Azt meg nem fogom elhinni, hogy csak az én kedvemért tanulmányozod ilyen bőszen őket. -vonom fel a szemöldököm, mert be is cseszne, ha a húgom játszana kerítőt nekem... köszönöm, de magam szeretném intézni ezen ügyeimet. Én sem szólok bele az ő választásaiba. - Honnan tudod? Lehet, hogy van akinek ez jön be. -vonok vállat. Mondjuk a sebészeket biztos nem zavarja. Valahol azonban megértem Erin érzéseit is, nekik azért elég durván oda kellett figyelni a megjelenésre is a versenyek alkalmával, mert már csak azért is repkedtek a pontlevonások, ha a bírók nem találták megfelelőnek esztétikailag a megjelenést. Félrecsúszott ruhapánt, meg társai, csak hogy egy idióta példát mondjak. - Amúgy ha annyira nem tetszik, miért nem csináltatsz valami tetoválást rá? Az én vállamon is alig látni a heget tőle. -adom az újabb ötletet. Amúgy vicces visszaemlékezni, hogy meglepődött mindenki a családban, amikor kiderült, hogy minta került a hátamra. Mondjuk igaz, különösebben én sem jelentettem be a dolgot, de hát na... az meg a másik, hogy őrző ismerősökön kívül nem győzök mindenkinek minden mást összekamuzni, hogy milyen indíttatásból is varrattam magamra őket. Felvettek az egyetemre, elvesztettem egy fogadást, megnyertük a bajnokságot... meg akad még egy pár. Nem mondom, eleinte fura volt megszokni őket, de mára egész megszerettem őket. - Ajj, maradj már. -legyintek neki, mert most valahogy semmi kedvem ehhez az egész témához, úgy is mindjárt sokkal komolyabb vizekre evezünk... - Néha annyira... mi? Tudod mit? Inkább nem is akarom tudni... -gondolom meg magam menet közben, mielőtt még átváltanánk oroszra, és vallok, reménykedve, hogy nem kap itt menten szívrohamot. - Pssszt, az isten szerelmére már! Erin! Ha nem hagyod abba a visítozást, akkor egy szóval sem mondok többet. -szólom le, miután már megint a fél étterem minket bámul, mert tizenéves csitri módjára visongani támadt kedve. - De, pontosan azt. -közlöm fapofával, amíg a telefonomon babrál, és ha nem lenne ilyen szar komoly a helyzet, talán még jót is mulatnék az arckifejezésén, vagy ahogy rekordidő alatt sápad le, de valahogy most nem igazán vagyok vicces kedvemben. - Ez egy elég hosszú történet... -hárítom a kérdések első áradatát egy fáradt sóhajt követően, aztán a telefon újra a zsebemben landol, én meg csak kapom az újabb és újabb kérdéseket. Te jó ég, mint valami lavina! - Az apja leszek, ha igényt tart rá...? -gondolkozok hangosan - És biztos, hogy nem megyek haza. -rázom a fejem hevesen, nem, nincs az a pénz... Ha már innen is tovább kéne lépnem, inkább mennék már Kanadába, a jégkorongozók paradicsomába. - Ami meg a megbocsájtást illeti, dolgozok rajta, csak elég döcögősen megy. -húzom el a szám, mert azt hiszem, neki sem kell bemutatni a híres-neves Carter féle "tegyél meg egy szívességet, köpj a plafonra és áll alá" - féle megbocsájtást. Elég nehéz legyűrni, pláne ennyi év után. - Mert kényszerítették...? Ami pedig anyáékat illeti, olyan 9 éve és 8 hónapja? Vagy kilenc? Vagy valami hasonló, tudja a fene. Emlékszel, amikor kihallgattad őket telefonon Mimi anyjával? Na, gondolom azóta. Pont a lényegről maradtál le, Miss Columbo. -jegyzem meg cinikusan, de eszem ágában sincs a nyakába varrni a balhét, amikor csak jót akart nekem. Veszekedni meg pláne nincs most hangulatom. - Mayának hívják, és mint utólag kiderült, ugyanabba a suliba járt, mint ahol tanítottam. Én voltam a tanára, nagyjából hetente mentünk együtt az orvosiba. Ki gondolta volna, hogy már azok voltak az első családi programjaink? -kérdezem elmerengve a múltbéli emléken.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Meghibbantál? Anyáék megölnének, és így is eleget szurkáltak, szurkálom magam tűvel. Nem fogok magamra tetováltatni semmit… és te is meg fogod bánni, amikor majd öreg leszel, a bőröd meg ráncos, és a röcögőid a bokádnál fognak lógni. Öltök rá nyelvet. Sose voltam híve a tetoválásoknak, és egy olyan sportágban mint amit én űztem, elképzelhetetlen is lett volna. Testékszerem sincs a kilyukasztott fülemben lógó fülbevalókat leszámítva. Nem tennék magammal semmi véglegest, amivel elcsúfítanám a testemet. Persze le lehet ezeket szedetni. Egyszer láttam a TLC-n lézeres tetoválás eltávolító kezelést, és majdnem rosszul lettem, szóval gyorsan át is kapcsoltam más csatornára. Köszönöm, de nekem erre nincs szükségem. A plasztikát is azért akarom megcsináltatni, hogy eltüntessem ezt az izét, amitől úgy nézek ki, mintha az ufók elraboltak volna, és emberkísérleteket hajtottak volna végre rajtam. Slussz-passz, semmilyen más testi beavatkozást nem akarok azután – hacsak nem életmentő dologról van szó. Egyáltalán nem ujjongtam akkor se, amikor Jackie annak idején megmutatta a tetkóját. Szerintem hülyeséget csinált, és ezt akkor is az orra alá dörgöltem. Inkább meg se kérdezem tőle, hogy azóta bővült-e a repertoár. Úgy hallottam, hogy aki elkezdi, nem bír leállni, és előbb-utóbb teletetováltatja az egész testét. Borzasztó! - Nem visítoztam. Szögezem le duzzogva. Oké, talán egy kicsit felemeltem a hangomat, de azért ez még távol áll a visítozástól. Amúgy meg nem tudom miért csodálkozik, hogy így reagálok, amikor ilyen súlyos dolgokat közöl velem!? - Ja, tudom… 9 éves story. Húzom el a számat nemtetszésemet kifejezve. Az eszem megáll, komolyan mondom! Sok mindenre számítottam, de erre aztán végképp nem. Hogy lehet, hogy nem jöttem rá? Lehet, hogy nem is volt semmilyen pasi, azt is csak hazudta Mimike? Végül is nem láttam soha senkivel, miután kiderült ez az egész… de akkor ezt nem tartottam furcsának, mert az a hír járta, hogy a pasi leszarja, hogy felcsinálta. Mindez csak színjáték lett volna? Micsoda beteg elme talál ki ilyet? - Kényszerítették? De hát ki? Hitetlenkedve csóválom a fejemet. Rengeteg alkalma lett volna arra, hogy kitálalja az igazat. Továbbra se értem, hogy miért várt ezzel 9 évet… már ha az a kislány tényleg Jackie-é, és nem csak hülyíti már megint. Nem bízok meg benne, egyszer már átvágta a bátyámat. Nagyokat pislogok, amikor kiderül, hogy lényegében anyáék a kezdetektől tudtak róla, és… - Jackie. Remélem ezzel nem arra akartál célozni, hogy engem hibáztatsz!? Már megbocsáss, de akkor menj a francba! Én mindig csak jót akartam neked! Azt mondtam, amit hallottam. Mimike anyja azt mondta anyának, hogy Mimike gyereket vár. Én akkor meg voltam győződve róla, hogy tőled. Ezért is hívtalak fel rögtön, ha jól emlékszel. Arról nehogy már én tehessek, hogy amikor odamentél hozzá, és számon kérted, a jelek szerint egyenesen a szemedbe hazudott! Fegyvert fogtak a fejéhez? Nem hiszem! Az elmúlt kilenc év minden egyes napján fegyvert fogtak a fejéhez? Ezt se hiszem! Jó duma, hogy kényszerítették, és te talán be is nyalod, de én ezt nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el azt, hogy anyáék ilyet tettek volna! Ők nem olyanok! Ráztam a fejem tagadóan. Anya nagyon szereti a gyerekeket. Nem csak engem edzett, sokszor foglalkozott más gyerekekkel is. Apáról se tudnám elképzelni, hogy ezt tette volna Jackie-vel! Nem, az teljesen ki van zárva. Nem hiszem el, és kész! - Hát ez remek. Reagáltam kurtán arra, hogy ráadásul még tanította is Mayát. Ez az egész olyan, mint valami szar spanyol családi dráma, amit előszeretettel bámulnak a nyugdíjasok a TV-ben. Nem akarom elhinni ezt az egészet. - Van még valami, amiről tudnom kell? Sóhajtok fel megadóan. Kétlem, hogy tudna a hallottaknál cifrábbat mondani, de sose lehet tudni. Ezek után már nem merek semmit se biztosan állítani. Az étvágyam már elment, szóval amikor a hal elém kerül a pincér jóvoltából, csak a szám szélét húzogatva méricskélem. Kár, pedig az illata nagyon jó.
- Fújj már, ne legyél gusztustalan. Elveszed az étvágyam itt kaja előtt... Meg amúgy is! Én öregként sem ilyen leszek - ha meg mégis ilyen bűn ronda csotrogány, akkor a tetoválások inkább dobnak majd az esztétikai értéken, mint rontanak. -amúgy is, amennyit sportolok, kétlem, hogy ilyen összeszottyadt öregapó lenne belőlem. Ha meg valahol túl a 150-en mégis hasonlóan kezdenék kinézni, azt meg Erin jó eséllyel már úgy sem fogja soha látni, hogy szekáljon miatta... és erre a gondolatra elöntött valami keserű szomorúság, hisz most is csak a szerencsének köszönhető, hogy nem vesztettük el. Annyira megszoktam már, hogy mindig ott van, amikor szükség van rá, beleüti az orrát mindenbe, meg osztja a kéretlen jó tanácsait, hogy el sem tudom képzelni, milyen lenne, ha soha többé nem nyúzna velük. Csak vágok egy grimaszt arra, hogy nem visítozott, nevezze, ahogy akarja, a lényeget akkor is érti. A műsorra meg nem vagyok kíváncsi mellé. - A szülei. A mi szüleink... mittudomén! Annyira pontosan én sem tudom, milyen szarkavarás ment itt 10 évvel ezelőtt, ott se voltam. -forgattam a szemeimet, mert hát ha akarnék, se tudnék olyan részletes történetet előrántani a tarsolyomból, amilyenre vágyik. Valahogy eddig egyszer sem sikerült annyira elmélyedni a Naomival való társalgásban. - NEM! Nem-nem-nem, az ég szerelmére, a legkevésbé sem. Tudom, hogy csak jót akartál... Meg akarsz... -korrigálom magam gyorsan, mert naná, hogy pont azt érti félre, amit nem kéne. Ellenben ahogy tovább magyaráz, most rajtam a sor, hogy némileg ingerültebben vágjak a szavába. - Befejeznéd ezt a Mimikézést? Komolyan, mint ha valami debil öt évesről beszélnénk, pedig nem. Van rendes neve is. -vagy ha sehogy nem utal rá, akkor is tudom, hogy kiről beszél, szóval nem hiányzik, hogy csak ezzel is tornáztassa az amúgy sem alacsony vérnyomásomat. - Amúgy eddig én sem akartam elhinni. De nyáron volt egy hétvége, amikor nem tudtalak meglátogatni a kórházban... Nos, azért, mert hazaugrottam New Yorkba néhány napra, és a lakásomon találtam egy levelet Mimitől. A szakításunk után írta, karácsonykor, csak kedves édesanyánk volt oly kedves és elfelejtett szólni nekem róla... Ez pedig a másik fő ok arra, hogy nem beszélünk. Írt egy cetlit is a levél mellé, szóval biztos, hogy tudtak erről az egészről. -pukkasztom ki az illúziólufit anyuval kapcsolatban. Amúgy meg nekem mondja? Én is nehezen akartam elhinni, még nehezebb feldolgozni, pláne azok után, hogy a költözésemig egész jó volt a viszonyunk. Hiába éltem külön, egész gyakran hazalátogattam, hétvégente együtt ebédeltünk, telefonáltunk, meg tudomisén... Gyerekként is kimondottan anyás voltam, bár nehéz lett volna apás lenni úgy, hogy alig volt otthon a munka miatt. Mindegy, majd túlteszem magam rajta, hogy ő s hazudott. - Most miért? Amúgy tök vagány kiscsaj. Kicsit két ballábas, de aranyos. -keltem a lányom védelmére, majd megvártam, hogy a pincér letegye a tálakat, csak utána reagáltam Erin kérdésére. - Van. -feleltem kést és villát ragadva, majd nekiláttam feldarabolni a halat meg a nagyobb zöldségeket, legalább addig se a húgommal kell farkasszemet néznem, amíg közlöm a további jó híreket. - Mimi is a városban él. -tártam elé a csodás hír első felét, miközben bekaptam egy falat halat, majd miután lenyeltem, jöhetett a hír többi része is - És ha minden jól megy, akkor hamarosan összeköltözünk. Hármasban. -jöhetett az újabb falat, ezúttal a grillezett zöldségből - Amúgy ezt még anyáék sem tudják. -néztem fel a tányéromból egy pillanatra, amikor kapcsoltam... - Ó, és mielőtt még elfelejtem... jó étvágyat! -értem a "jó" hírek végére.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Ha te mondod… Vonom meg a vállamat. Én akkor se tetováltatnám magam, és pláne nem egy hegemet. A gondolatától is ráz a hideg, hogy ott bárki hozzám érjen. Ez tuti, hogy valami lelki defekt, amit a műtét váltott ki. Remélem, hogy ha elvégzik a plasztikai műtétet, akkor ez is elmúlik, mert amúgy nem vagyok az a hű de gátlásos típus, aki még nyáron is garbóban szaladgál, nehogy megvillanjon a dekoltázsa. Csak nemlegesen ingatom a fejem. - Nem, Jackie. Anyáék nem tennének ilyet az unokájukkal. Ha a tiéd, és ők tudtak róla, biztos, hogy elmondták volna. Számomra mindig is borzasztóan fontos volt a családunk. Mindig mindenki védelmére szoktam kelni, és egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy anyáék ilyen aljasságra vetemedtek volna. Hiszen… hiszen anya is és apa is látta, hogy Jackie mennyire szenvedett, amikor ez az egész kitudódott. Nem lehetnek ennyire könyörtelenül lelketlenek! - Biztos csak félreértettél valamit. Én nem hiszem el, hogy direkt ilyet tettek volna. Mi okuk lett volna erre? Én nem hiszem el. Hajtogatom lényegében ugyan azt, csak pepitában. Teljesen ledöbbentett azzal, amit mondott. Minden porcikám tiltakozik az igazság ellen! Világ életemben imádtam őket, és felnéztem rájuk, de ha igaz amit Jackie mond, akkor nem tudom ezek után, hogy tudok a szemükbe nézni. Iszonyú vádakkal illeti őket, amik mellett nem tudok csak úgy elmenni. Fel fogom hívni anyát is, és apát is. Tőlük kell hallanom, hogy ebben az egészben semmi szerepük nem volt, hogy egyáltalán semmiről nem tudtak, és ők is csak most értesültek… ahogy én. - Rendben, akkor Naomi. Forgatom meg a szemeimet. Komolyan nem tudom felfogni, hogy miért védi még mindig ennyire. Remélem, hogy nem azért nincs neki azóta se komoly kapcsolata, mert még mindig Mimike után sóvárog. - Emlékszem. Bólintok, majd tovább hallgatom. Összevonom a szemöldököm, és így talán még az egyik Angry Birds-re is hasonlítok pár pillanat erejéig. - Na várjunk. Jól értem, hogy azt akarod mondani, hogy már akkor megírta neked levélben… de anya nem adta át, csak most nyáron? Tiszta idegroncsot csinál belőlem Jackie! Úgy érzem, kezdem egyre jobban elveszíteni a fonalat… mintha a szívbillentyűm elvesztése a logikai érzékemet is hazavágta volna. Idegesen túrok bele szőke tincseimbe, és nagyon nehezemre esik, hogy nyugton maradjak a seggemen. Ha most otthon lennénk, már fel-alá járkálnék erőteljes gesztikulációval őrjöngve a képtelen történet hallatán. - A remeket arra értettem, hogy tanítottad és fogalmad se volt arról, hogy lehet, hogy a te lányod. Igazítottam helyre, mivel érezhetően félreértett. A kislánnyal aztán semmi bajom nincsen… a gyerekek sose tehetnek a felnőttek baromságairól. Az meg hogy szegény kétballábas… hát az anyja se épp az ügyességéről volt híres. Kézbe vettem én is az evőeszközöket, de csak piszkálgattam a rizsszemeket a villám hegyével. - Ki vele. A késsel ráhúzok a pergő szemű rizsből egy adagot a villámra, és a számhoz emelem. Amikor jóízű rágásba kezdek, akkor hallom meg az újabb csodás hírt. A szemeim kigúvadnak, aztán ahogy közli, hogy már az összeköltözést tervezik, megint felkiáltok. - JACKIE!!! Ijedtemben a rizst félre nyelem, és kisebb csörömpöléssel ejtve le a tányérra az evőeszközöket torokszaggató köhögésbe kezdek. Az arcom kezd paradicsomszósz színben pompázni, a szemem sarkából pedig könnycseppek csordulnak ki az erőlködéstől. Az egyik pincér azonnal berohan a pult mögé, majd egy pohár vízzel száguld oda az asztalunkhoz.
Látom, csak nem fogunk közös nevezőre jutni soha az életben ezzel a tetoválás kérdéssel, pedig én tényleg csak jót akartam neki. Nem tehetek róla, hogy ennyire irtózik mind a tetkóktól, mind a hegektől. Na jó, nem mondom, én se ugráltam örömömben a vállamon lévőért, de ma már nem zavar különösebben, sőt... mondhatni, emlékeztető örök életemre. Meg amúgy is, így, hogy rátetováltak, szinte nem is látni. Arra, hogy anyuék nem tennének ilyet, már nem is reagálok semmit, hamarosan úgy is megtudja, amit. Nem fogok leállni vitatkozni vele, az biztos. Mondjuk a helyében én sem hittem volna el, ha bárki ilyennel vádolná őket, mert hiszem, ha látom... de most, hogy láttam, ráadásul anyu beismerő kis üzenetével együtt, egy világ omlott össze bennem. Ennyit arról, hogy a mi családunkban nem menő a titkolózás. Én naiv... Hol bólintok, hol vállat vonok, ám csöppet sem beleegyezőleg, inkább csak hogy érzékeltessem, felfogtam amit mondok, meg itt vagyok agyilag. - Köszönöm. -bököm ki a szemforgatása ellenére, aztán, hogy ezt sikerült tisztáznunk, mesélek is tovább, megosztva a levél történetét vele, amivel azt hiszem, megint sikerült jól összezavarnom, de ha a fene fenét eszik, sem fogja megkapni a levelet olvasásra. Max. ha jó lesz, távolról megnézheti, mert... az aztán tényleg nem olyasmi, ami rá tartozna, imádjam akármennyire is. - Jah, valami olyasmi. -erősítem meg végül a nagy bizonytalanságában, mielőtt még Mayáról is szólna pár szót, de úgy tűnik, sikerült nagyszerűen félreértenünk egymást, így csak egy "jaaaa"-val veszem tudomásul, hogy hogy értette azt, amit. Meg egy vállvonással, mert most őszintén, tudok mit kezdeni vele? Valahol szerintem is vicces, de hát na. Sokat már nem lehet kezdeni vele. Örülhet szegény gyerek, hogy ezek után nem fogom tanítani, úgy is tök szívás lehet az, amikor a saját apád vagy anyád a tanárod. Volt ilyen osztálytársam, nem irigyeltem. Megérkezik a kaja, neki is látunk, és az első falatokkal együtt a végső nagy vallomásaimat is megosztom a húgival, de amikor már épp belemerülnék az önfeledt falatozásba így, hogy legördítettem azokat a hatalmas súlyokat a szívemről, hallom a kiakadását, az evőeszköz koppanását a porcelánon, bennem pedig az ütő is megáll egy pillanatra. Nem többre, mert aztán pattanok is fel, hogy néhány erőteljesebb ütéssel paskoljam meg a hátát, hátha az segít, ha meg nem, akkor... a picsába, hogy fél kézzel nem lehet kivitelezni a Heimlich-manővert. Amennyiben a hátba veregetés nem lenne elég, és a pohár víz sem segítene, akkor egyből ráállítom a pincért a témára, aztán szóban asszisztálok neki, hogy hogy kell kivitelezni a dolgot - persze ha csak nincs képben az elsősegéllyel, de egy pincér miért is lenne? Ellenben ha elbénázza, esküszöm, megverem őt is... - Erin, könyörgöm, meg ne fulladj nekem... !-hadarom idegesen, miközben azon vagyunk, hogy ne fulladjon meg, az óra meg ketyeg megállás nélkül. Én hülye, kellett nekem mondani ezt az egészet... Bár talán még mindig jobb, mint ha szívrohamot kapna, ez ellen legalább van némi esélyünk.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Alapjáraton is elég kellemetlen tud lenni az, amikor az ember úgy érzi, hogy majd' megfullad egy félrenyelt falat miatt, de az én esetemben ez egy fokkal rosszabb. A mellkasomba mintha késeket döfnének, az alighogy összeforrt bordáimon pedig erős sajgást érzek, ami Jackie ütéseivel csak hatványozódik. Míg az egyik kezemmel a torkomat fogom, a másikkal a levegőbe kalimpálok, de nem tudok megszólalni, hogy fejezze be, mielőtt a bordáim friss összeforradásai ismét szétválnának. A francba már, utálom, hogy olyanná váltam, mint egy hímes tojás, akire mindig vigyázni kell ezután. A víz megérkezik, nagy nehezen tudok belőle inni pár kortyot úgy, hogy ne köhögjem vissza. - Ne! Köhögöm fel tiltakozva, amikor látom, hogy mit akarna a pincértől, majd hevesen a mellkasom felé mutogatok. Remélem ebből Jackie rájön, hogy nem szabad ilyennek kitenni még a testemet. Nem akarok visszakerülni a kórházba, hogy megint hetekig a plafont bámuljam tehetetlenül, márpedig ha a pincér megpróbálkozik azzal, amire Jackie most a keze miatt képtelen, akkor megint a kórházban végzem. Inkább legyűröm a maradék vizet is, és próbálom valahogy felköhögni a félrenyelt rizst. Nagy nehezen végül sikerül. Egy szalvétát kapok a szám elé, hogyha már felborítottam az étterem déli nyugalmát, legalább ne gusztustalankodjak itt a falat nyilvános kiköpésével. - Már jól vagyok. Jól vagyok. Köszönöm. Lihegem, majd párszor megköszörülöm a torkomat, és a táskámból elővarázsolok egy zsebkendőt, hogy letöröljem az arcomra kicsordult könnycseppeket. Inkább nem is nézek körbe, így is érzem magamon a ránk szegeződő pillantásokat. A tányért félretolom, most már biztosan nem fogom megenni. Ujjaimmal megérintem a halántékomat, és körkörösen masszírozni kezdem, hogy elmúljon a sajgás. - Jackie én azt hittem, hogy olyan lesz minden, mint régen. Szólalok meg kis idő elteltével. Eléggé letört és kiborított az, amit hallottam. Nem is csoda, hogy félrenyeltem a falatot, ami éppen a számba került, amikor közölte a híreket. - Azért indultam útnak tavasszal, mert csak te vagy nekem a biztos pont. Én azt hittem, hogy beköltözhetek hozzád és vigyázunk egymásra. Szükségem van rád, de talán neked nincs annyira szükséged énrám, mint azt sejtettem, amikor útnak indultam. Ne érts félre, ha Maya tényleg a te lányod, akkor helyes dolognak tartom, hogy meg akarod végre ismerni, de Naomi... Felpillantok a bátyámra. - Te tényleg átgondoltad ezt az egészet? Annyi szenvedés után most képes lennél vele egy fedél alatt élni? Én nem akarom, hogy megint bántson, Jackie! Maya... más. Ha ő tényleg a mi vérünk... de Naomi? Jackie. Miért? Nem kell ahhoz összeköltöznötök, hogy a lányodat megismerd. A lányod anyja, de nem vagytok egy család.
Ó, hogy az a... Igaz, elsőre csak a fulladásnak tudom be Erin kalimpálását, de ahogy a bordája felé int, leesik, hogy basszuskulcs... Lehet, még sem nyerő ötlet a Heimlich fogás, bár ha választanom kéne, hogy legyen egy halott, de ép bordájú, vagy egy törött bordájú, élő húgom, még mindig inkább az utóbbira tenném a voksot. Így azonban csak várok és reménykedek, hogy a víz megteszi a dolgát, meg a folytonos köhécselés, és ha nem... hát, akkor utolsó pillanatban nem fogja megúszni a dolgot. Szerencséje, hogy sikerül, így aztán ahogy elül a baj, csak óvatosan a vállára teszem a kezem, megbizonyosodva róla, hogy tényleg rendben van. Hát, a rendben talán túlzás, de mindenesetre azért intek a pincérnek, hogy most már megleszünk, megköszönve a gyors reakcióját, és kérek még egy pohár vizet, ha Erinnek esetleg szüksége lenne rá. - Ne ijesztgess, te lány... -felelem aggódva, és most még csak az sem tud zavarni, hogy jó eséllyel az étterem minden vendége minket bámul. Pár perc, és úgy is visszatérnek a saját ebédjükhöz... - Erin... felnőttünk. Hogy lehetne minden olyan? -kérdezek vissza, miközben visszaülök a helyemre - Egyáltalán mikor régen? -amikor kisgyerekek voltunk? Mielőtt megismertem Mimit? Vagy amikor együtt voltunk? Miután egyetemre mentem? Vagy amikor befejeztem, de külön költöztem...? - Na várj egy percet... Nem úgy volt, hogy csak meg akartál látogatni, meglepetésből? Mert amikor a legutóbb szóba került a téma, akkor még arról volt szó. Ezt az összeköltözést még akkor sem említetted, amikor szállást kerestem neked... -jegyzem meg némileg ledöbbenve, de hallva a húgom szavait, végül az én tekintetem is a tányéron köt ki, ahogy szórakozottan bökdösöm-rendezgetem a zöldségdarabokat rajta. Mint ha azzal el lehetne terelni a figyelmet a lelkiismeret-furdalásról... - Erin... Én... ezt nem tudtam. -és nem tudom, hogy mit reagáljak rá, hisz már New Yorkban is több éve, hogy nem a családi házunkban éltem. Ettől függetlenül akár csak ott, itt is tudunk vigyázni egymásra, vagy akár napi szinten találkozni, még ha nem is egy fedél alatt élünk. - És ne mondj ilyet, mert nem igaz. -tettem hozzá komoly, szigorú hangon, és a legszívesebben megfeddném, amiért egyáltalán ilyesmi az eszébe jutott. Aztán ismét hallgatásba merülök, figyelve a szavaira, az intéseire, a tanácsaira... Lehet, hogy igaza van, hogy tényleg hallgatnom kellene rá... ha pár hónap, vagy év múltán jogosan vágja majd hozzám, hogy "de én megmondtam, látod?!". De mégis képtelen vagyok egyetérteni vele. - Át. -felelem elszántan, és az együtt lakásra is megerősítően bólintok. - Azért, hugi, mert te is nagyon jól tudod, hogy áldozat nélkül nincs eredmény sem. -és ez nem csak a sportban igaz, szerintem roppant mód megállja a helyét az életben is. Tudod... mindig is úgy képzeltem el, hogy ha majd egyszer családom lesz, akkor másképp akarom majd csinálni, nem pedig úgy, mint ahogy apa... Hogy olyan keveset volt itthon, mert mindig csak a munka, munka, munka, és te is tudod nagyon jól, hogy milyen rossz volt. Erre? Nem, hogy olyan nem lettem, mint ő, hanem még olyan se... -osztottam meg vele azt, amit előtte talán még soha, senkivel - Ha már eddig úgy alakult, hogy nem lehettem ott az életében, legalábbis úgy, mint az apja, akkor ezek után szeretnék minél többet bepótolni belőle, az pedig nehezen menne úgy, ha csak valami "hétvégi" apuka lennék... -feleltem némileg lemondóan - Vagy ha hetente passzolgatnánk egymásnak szegény kislányt, mint valami megunt játékot, csak mert olyan össze-vissza időbeosztásom van. Ha már úgy dönt, hogy maga mögött hagyja a mostani biztos életét, azért, hogy minket válasszon, akkor az a minimum, hogy igyekszünk a lehető legjobb körülményeket biztosítani számára. És ha ehhez az kell, hogy egy fedél alatt éljünk, akkor megpróbáljuk. Ha meg nem megy... akkor majd akkor ráérünk megoldáson gondolkozni. -magyaráztam elszántan. Azt meg mégsem mondhattam a húgomnak, hogy bocsi, de mondhatni, kollégák vagyunk, együtt munkálkodunk azon, hogy ti semmit ne tudjatok a városban portyázó baromi sok vérfarkasról, és ahhoz se árt, ha nem ríkatom meg minden találkozásunk alkalmával. Meg hogy őszinte legyek, biztos közre játszik az a fránya fordított pszichológia is, hogy minél inkább ellenzik külső szemlélők ezt az egészet, annál elszántabban, már csak azért is meg akarom mutatni, hogy de képesek vagyunk rá!
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Amikor még mindketten kicsik voltunk, és minden csak játék volt. Amikor nem volt tétje a dolgoknak, nem éreztük a felnőttkor súlyát. Felnőttnek lenni szívás. Talán a műtét váltotta ki, talán már előtte is ilyen depresszív voltam? Ezt ha akarnám, se tudnám megmondani. Utáltam, hogy anya Anchorage-ban a nyakamba varrta azt a pszichiátert, de talán nem volt alaptalan részéről ez a lépés. Természetesen utána néztem Fairbanksnek amikor megtudtam, hogy a bátyám ide fog költözni. Akaratlanul is párhuzamot vontam kisvárosi… vidékies jellege miatt nagyiék környékével. Nagyot sóhajtok, majd fejemet leszegve a terítő szélével kezdek babrálni. Nem merek Jackie-re nézni, már előre tudom, hogy haragudni fog rám, ha választ adok a kérdéseire. - Egy ideje már éreztem, hogy valami nem oké. Voltak… rosszulléteim. Szinte suttogom az utolsó szót, és továbbra se nézek fel a bátyámra. Nem akarom látni a szemrehányó pillantásait. Igazság szerint ha időben orvoshoz megyek, akkor se kerülhettem volna el a műtétet. Ezt Dr. Winterrel átbeszéltem. Talán csak annyi, hogy alaposabban fel lehetett volna rá készíteni, és nem orosz rulett lett volna a műtét végkimenetele. - Már az olimpia előtt is, de mindig volt valami, amire ráfoghattam, hogy miért érzem rosszul magam. Nem megyek bele a részletekbe, nem avatom bele az ájulásaimba, se abba, hogy az olimpián is majdnem összeestem. Azt hiszem így is bőven lesz oka megharagudni rám, amiért elhallgattam. - Azt gondoltam, hogyha eljövök New Yorkból, akkor ezt az egészet is magam mögött hagyhatom. Az olimpia utáni néhány hónap nagyon pörgős volt, aztán elült minden, én pedig egyre kevésbé találtam a helyem. Ezért is lógtam olyan sokszor a nyakadon. Azt hiszem nem kell pont a bátyámnak ecsetelnem, hogy egy profi sportolói karrier milyen áldozatokkal jár. Az emberi kapcsolatokra nézve nem túl hálás. A barátokkal alig van idő közös programra… és nálam még az is közrejátszott, hogy Sergei-el a kapcsolatunk mélyzuhanásba került. Ezt a részét persze elhallgatom. - Egy hosszabb.. néhány hetes.. esetleg egy hónapos látogatást terveztem, de a történtek után nem vagyok képes visszamenni New Yorkba, bármennyire is imádom. Nem akarom a szánakozást és a sajnálkozást látni mások arcán, amikor rám néznek. Nem tudom hogyan tovább. Nem tudom ki vagyok, ha nem Erin Carter a műkorcsolyázó… Mihez kezdjek most? Anya és apa ezt nem tudná úgy megérteni, mint Jackie. Ő is átment sajnos ezen, csak kettőnk között annyi a különbség, hogy míg ő teljesen helyre jöhet, és visszamehet a pályára, addig nekem életem hátralevő részét ezzel a műbillentyűvel, és a megváltozott helyzetemmel kell leélnem. Mindig is büszke voltam, mindig is volt tartásom. Soha nem fakadtam ki nyilvánosság előtt. Egy sportoló legyen edzett testileg és lelkileg is. Nem sírtam, mikor kiderült a kórházban, hogy min mentem át. Nem sírok most sem… és nem akarom, hogy lesajnáljanak. Egyszerűen túl sokan ismernek New Yorkban. Amikor apát említi, felpillantok rá. - Jackie. A kettő nem ugyanaz. Apa tudatosan csinálta, neked fogalmad se volt arról, hogy talán van egy lányod. Minden lány apás. Én is nagyon apás voltam kislányként, persze mióta felnőttem már nem olyan intenzív a ragaszkodásom és a rajongásom, de azt hiszem egy bizonyos életkor után ez normális. Nekem mindig is a család volt az első. Ha visszatekintek az elmúlt huszonöt évre, rengeteg csodás emlékem van. Tökéletes, és boldog család… ahol talán az apa kicsit sokat dolgozott, de ha otthon volt, akkor velünk foglalkozott, és nem vonult el a ház egy zugába. - Ezt valahol megértem, de abba belegondoltál már, hogy mennyire összezavarjátok, ha közben találsz valakit magad mellé, vagy Naomi? Egyáltalán van most valakije? Szerintem ez nem egészséges dolog. Ingatom meg a fejem. A gyerekre nézve sem az, mert nyilván egy gyerek azt kombinálja ki, hogy az apja meg az anyja együtt van. Nem fog tudni így normális párkapcsolatot kialakítani. A bátyám jobbat érdemel egy olyan nőnél, mint amilyen Mimike.
- Na ja... azokat az időket én is visszasírom néha. Mennyivel könnyebb és egyszerűbb volt minden! Szinte semmi felelősség, elvárás, meg teljesítési kényszer. -sóhajtottam fel a húgom szavai hallatán. Nem mondom, hogy annyira tragédia lenne, vagy csak szar dolgok vannak a felnőtt létben, mert az sem igaz, de na, értem én, hogy mire gondol a húgom pontosan. Azt azonban ledöbbenve hallom, hogy nem ez az anchorage-i repülőteres eset volt az első, voltak már itt bizony előjelek is... Amire gyanakodtam is korábban, csak akkor ugyebár még nem volt olyan állapotban a kisasszony, hogy kifaggathassam róla, azóta meg annak rendje és módja szerint el is felejtettem az egész témát. - Mióta, Erin? Miért nem szóltál róla valakinek? Vagy hogy lehet, hogy anya se vette észre? -komorodik el a hangom, hisz ha nem voltak túl rendszeresek, akkor azt még megértem, hogy némi szerencsével megúszta, hogy én ne gyanakodjak rá, elvégre nem találkoztunk napi szinten... na de anya? Ő volt az edzője, együtt laktak, ő edzette, a nap nagy részét együtt töltötték. Hogy lehet, hogy az ő sasszemét elkerülte az ilyesmi? - Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem játék... -felelem szigorúan, és legszívesebben egy alapos fejmosásban részesíteném, hogy hogy lehetett ennyire meggondolatlan és felelőtlen, de... azt hiszem, elég a szúrós tekintetemet látnia, hogy sejtse, no meg amúgy is tudja, hogy vélekedek róla. Anélkül is, hogy veszekedésbe torkollana a beszélgetés. - De hát a versenyszezon mindig ezzel jár. - szólaltam meg, elvégre minden sportágban kicsit hasonlóan volt. A versenyek idején eszméletlen pörgés, aztán meg az év nagy részében edzés és igencsak elül az egész. - Ha nem akarsz visszamenni New Yorkba, akkor ne menj. Mit gondolsz, miért nem mentem én se, amíg egyetemre jártam? -mert a hátam közepére sem kívántam a szánakozó tekinteteket meg mások sajnálkozását, még ha más okokból is. Aztán ahogy telt-múlt az idő, jöttek új "szenzációk", a régiek feledésbe merültek, én pedig azon kaptam magam, hogy lassacskán ismét hiányzik a szülővárosom. - Pedig ezt neked kell tudnod, érezned, hugi. Tudom, nem szép dolog, de idővel úgy is megfeledkeznek az emberek erről az egészről, és akkor már nem kell ilyesmit keresned minden tekintetben. Amíg taszít New York, addig ne erőltesd... maradj itt, és próbáld meg pozitívan felfogni a helyzetet, még ha nehéz is. -mert tudom ám, hogy ha rajta múlna, akkor folytatná tovább a korcsolyázást. Aljas húzás az élettől, hogy pont itt tett keresztbe neki, ráadásul úgy, hogy még csak nem is igazán rajta múlt, vagy tudott volna tenni ellene. - Éld az életed! Próbálj ki olyasmi dolgokat, amire eddig nem volt időd! Lustálkodj reggel sokáig, egyél annyi jégkrémet amennyit csak bírsz, vagy menj, bulizz egy jót. Vagy mondjuk írj egy könyvet. Vagy vezess egy blogot. Vagy csak valami cikket, tanulmányt, valami kedvelt témádról... Jut eszembe, még mindig szoktál naplót írni? -osztottam meg néhány hirtelenjében eszembe jutott ötletet, mielőtt még eszembe jutott a naplója. Emlékszem, régen, mennyire szerette, meg hány kötetet teleírt, hogy dugdosta mindig, ha pont írás közben nyitottam be hozzá, nehogy véletlenül is belelássak... Nem vagyok egy pszichológus, de van, akinek segít az ilyesmi feldolgozni és elfogadni az élet nehéz változásait. - Tudom, hogy nem ugyanaz, de a végeredményen ez mit sem változtat. -jegyeztem meg szomorúan, kicsit sarkalatos példaként olyan, mint hogy ő sem tehet arról, hogy vége szakadt a sportolói karrierjének. Nem volt tudatos a részéről, csupán az élet nagy kicseszése. Családban marad... - Ahogy az sem egészséges, hogy a saját nagyszülei szarkavarása miatt szakították el a szüleitől. Egyébként van valakije, de mielőtt megkérdeznéd, gőzöm sincs, ő mit, vagy hogy reagált a költözés kapcsán. Mondjuk különösebben nem is érdekel... Ami pedig Naomit illeti, őt is ugyanaz a cél hajtja, mint engem - minél többet bepótolni Mayával az elmúlt 10 évből. Ha meg nem megy... -hagyom nyitva a mondatot, de Erin talán magától is kitalálhatja a végét. Akkor úgy is valami új megoldás után nézünk, vagy legrosszabb esetben költözünk, mindenki éli saját világát, Mayának meg marad az ingázás. Ha meg időközben én is találnék valakit... akkor gondolom, majd megoldjuk azt is valahogy, majd akkor, ha már aktuális lesz, mert előre minek olyanokon stresszelni, ami még meg se történt, ugyebár... Mondjuk aki nem lenne képes megérteni a helyzetet, vagy esetleg azt akarná, hogy válasszak közte és a lányom között, azzal azt hiszem, nem is lenne miről beszélnünk a későbbiekben, hamar megoldódna a gond. - Egyébként meg nem rég múlt 9... ha egy pár évet kibírunk, már jók vagyunk, utána úgy is kamaszodik, aztán kezdődik a pasizós korszaka, majd biztos pont a szüleivel akarja tölteni minden szabadidejét. -nah ja, mert mi is pont olyanok voltunk, hogy azt már ne is említsük, a kedves édesanyja családjában milyen hamar rákapott mindenki a témára.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Nem tudom pontosan. Azt hiszem a felkészülési időszakban kezdődött. Válaszolom őszinte bizonytalansággal. Sportolóként a bátyám is tudja, hogy mennyire stresszesek a versenyekre való felkészülések, és hát egy olimpia… Nyugtatgattam a kis lelkemet, meg mindent belemagyaráztam a dologba. Mivel nem vagyok hipochonder, nem gondoltam kezdetben semmi komolyra. - Szerintem csak a szerencsén múlott. Az edzéseken kívül elég sokat rohangált a szponzorokhoz, és a bizottsághoz is. Ha csak az anyukám lett volna, és nem az edzőm is, biztos észrevette volna az intő jeleket, de ideje se volt rá, szóval én egyáltalán nem hibáztatom, és nem is rónám fel neki a dolgot… mert hát elég jól eltitkoltam. Sergei-re se jött rá. Ha rájött volna akár ő, akár apa, az biztos nem maradt volna szó nélkül. Már csak alapból az életkora miatt sem… - Egyszerűbbnek tűnt akkor a szőnyeg alá söpörni a dolgot, és tudod milyenek a sportorvosok… ha megemlítettem volna, hogy valami gond van, veszélybe került volna az olimpiai szereplésem. Az egész életemet átmelóztam érte, csomó lemondással járt, és anya is csomó energiát fektetett belém. Egyszerűen… Megráztam a fejem. - Nem akartam nektek csalódást okozni, Jackie. A lelkiismeretemet az is megnyugtatta, hogy a sportdoki nem talált semmit a rutinvizsgálatoknál. Dr. Winter szerint ez azért lehetett, mert a terheléses EKG tesztnél van amikor csak akkor bukik ki, hogy valami nincs rendben, ha az alany izgult, és adrenalin fröccs éri a szívet. Ha nem lennék edzett sportember, akkor a fizikai terhelésnél is rosszul lettem volna, így viszont annyit még elbírt a szívem. Ebben igaza lehet, mert a vizsgálatokkor egyáltalán nem izgultam. Ez egy olyan logikus magyarázat volt, amit hajlandó voltam elfogadni a tények ismeretében. - Tudom… és tudtam, hogy pont ezért te megértenéd, hogy miért akarok levonulni a térképről. Anyával és apával ellentétben, akik szívesen tudnának otthon… a felügyeletük alatt. - Bárcsak minél hamarabb így lenne! Gondolhatod, hogy a hátam közepére se kívánom se most, se később anya „Öntsünk lelket Erinbe” uzsipartiját, ahol kínosan ügyelve a kínálatra, csak szívbarát ételek és italok kerülnek a svédasztalra, és az összes koris akit edz, és akikkel én is edzettem ott körbesajnálnak. Vágok fájdalmas-undorodó képet. Én is tudom, és Jackie is tudja, hogy anya gond nélkül leszervez egy ilyet, hiszen amikor Bessie eltörte a bokáját és egy évre pihentetnie kellett az edzéseket, anya akkor is megszervezett neki egy ilyen meglepi bulit. Anya nem vette észre, de én láttam, hogy Bessie végig mennyire feszélyezett volt tőle. - Könyvet? Meglepetten felnevetek. - Mégis miről? Csak azt ne mond, hogy az életemről, mert belecsőrözök a csini cipőmmel a bokádba! A naplómba se írtam, mióta Alaszkában vagyok, talán már egy betűt se tudnék levésni… nemhogy egy egész könyvet! Nem tudom mi változott, vagy mi az oka, de tényleg nem vettem tollat a kezembe már jó ideje, pedig iszonyúan élveztem a naplóírást. Amíg mások már rég tableten… vagy bármilyen más elektronikus eszközön vezették a naplójukat, én megmaradtam a hagyományos módszernél, és az orosz nyelvnél. Egyszer talán visszajön az ihlet és a kedv, de nem tudom mivel lehetne beindítani. A könyvírás nem biztos, hogy az én asztalom lenne, bár az utánajárást biztos élvezném, hiszen szeretek kutakodni, de túlságosan elszigetelődnék. Lehet, hogy mégis csak az újságírás felé kéne orientálódnom, vagy valamilyen teljesen más munka felé, ami eltérő attól, amit eddig csináltam. Szerencsére Fairbanks élete elég nyugis, a sportból megkeresett pénzem pedig szinte hiánytalanul a megtakarítási számlámon pihen, szóval van időm kitalálni, hogy mihez kezdjek. - Ne szaladj ennyire előre nagypapi! Forgatom meg a szemeimet, amikor már a pasizásnál tart. A tányérra siklik a tekintetem, majd mély lélegzetet véve veszem kézbe újra az evőeszközeimet, és a késsel elhúzva a rizsszemeket vágom meg a halamat. A rizsből azt hiszem nekem annyi bőven elég volt! - Milyen? Maya… Szólalok meg két falat között. Mivel tanította, így valamennyire biztos megismerte, és az érdeklődésem egyértelműen túlmutat azon, hogy aranyos és bájos. Konkrétabb dolgok érdekelnek, mert ha tényleg az unokahúgom, akkor szeretnék róla minél többet megtudni… ha az elmúlt kilenc évben lehetőségem se volt rá.
Csak némán bólintok a húgom szavaira, ahogy arra is, hogy anya hogy-hogy nem vette észre, hogy baj van... Tényleg kicsi az esélye, de egyáltalán nem lehetetlen. Ami történt, megtörtént, változtatni úgy sem lehet rajta, és ha úgy nézzük, egész jól sikerült kijönni belőle. Elvégre Erin az olimpiára is kijutott, igencsak szép helyezést elérve - tudom, nem épp a legjobb hozzáállás, hogy a sikert és győzelmet az egészség elé helyezi az ember, de sportolók vagyunk, szerintem velünk született "betegség" az ilyesmi... Aki nem ebben él, az meg úgy sem értheti. Ha rosszabb kimenetele lett volna Erin rosszullétének, biztos, hogy sokkal rosszabban viselném az egészet, de itt van, él... és idővel, ha kiheverte a műtét fáradalmait, egész normális életet élhet még így is. - Jajj már, hugi, ne butáskodj... Sosem okoztál csalódást nekünk. Legalábbis ami a sportot illeti... azt a házibuli után a börtönből-kihozós esetet meg inkább most ne emlegessük. -húzódott sokatmondó vigyorra a képem, mondhatni, ez az egyik közös titkunk maradt - igaz, akkoriban igencsak kiverte nálam a biztosítékot, de ennek ellenére is megembereltem magam, és nem köptem be Erint anyuéknak, sőt... még a lakást is segítettem neki helyrepofozni a buli után, úgy, hogy még csak meg sem hívott rá. Ezek után mondja valaki, hogy nem vagyok jó testvér! Csak hallgatok figyelmesen, ahogy beszél és beszél, megmagyarázva, hogy mégis hogy lehetett, hogy nem bukott ki a korábbi ellenőrzések során a dolog, de annyiban nem vagyok otthon az orvosi témában, hogy bele tudjak kötni, csak egy-egy-bólintással nyugtázom az információkat. Egészen addig, amíg szóba nem kerül a megértés, és nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el rajta. - Ó basszus, ne is mondd... Csodálom, hogy nekem nem akart semmi ilyesmit tervezni a balesetem után, bár az is biztos, hogy még csak véletlenül sem dugtam volna a buli közelébe a képem. Annyira gáz az ilyesmi... Oké, értem én, hogy csak jót akar, csak na, ez inkább kínosan feszengős, mintsem felvidítós... -húztam el a számat, akkor már inkább mentem volna el inni egyet a csapattársakkal, vagy tudomisén, gyepáltam volna egy boxzsákot dühömben addig, amíg a kezem is használhatatlan nem lesz, nem csak a lábam... - Yupp, könyvet. -erősítem meg, majd ahogy meghallom, mire készül, szinte már reflexből húzom magam alá az eddig kinyújtott lábaimat. - Most miééért? Szerintem tök jó lenne valami jó kis önéletrajzi regény, tuti csak úgy kapkodnák a polcokról. Mást nem a volt sulitársaink. Tudoood, eddig Miss Columbo szimatolt mások titkai után, most ők csorgathatnák a nyáluk. Fogadok, hogy még anyuékat is sikerülne meglepned egy-egy fejezettel... -vigyorodok el, mert hát na, az én életemben is van olyan, amit sosem osztottam meg velük, gondolom, ez ugyanúgy igaz a húgomra is attól, hogy eddig alapvetően egész szoros volt a családi összetartás nálunk. Eddig... Mondjuk Erin eddig semmivel sem szolgált rá a bizalmatlanságomra, és remélem, ez a jövőben is így marad. - Olyan ez, mint a korcsolyázás, ha egyszer megtanultad, akkor nem lehet elfelejteni. Ragadj tollat, menni fog. Vagy adjak én neked? Amúgy miért nem? Eddig tudtommal szeretted...-cukkoltam tovább, ezen ne múljon, veszek én neki olyan tollat, amilyet csak szeretne, hogy beinduljon az írói karrierje. - Ne...neeeee. Ezt most fejezd be! Hallani sem akarok ilyesmiről, még csak poén szintjén sem! -sápadtam le azon nyomban a nagypapi megnevezésre, mert basszuskulcs... még azt sem sikerült teljességgel megemésztenem, hogy van egy kilenc éves lányom, szerintem a maradék agyam is eldobnám, ha itt pár éven belül én is nagypapa lennék... Ez még viccnek is rossz! Meggondoltam magam, hogy Maya 21 éves koráig nem pasizhat, az fix... - Nem tudom... mire vagy kíváncsi? -kérdezek vissza, hisz annyira "imádom" az ilyen kérdéseket, hogy az valami hihetetlen. Majdnem olyan kedvencek, mint a "mondj valamit oroszul" téma, ha valaki esetleg megtudja, hogy beszélem... - Aranyos. Annyit tud beszélni, hogy az valami hihetetlen, és nincs olyan, hogy ne lenne kérdése valami kapcsán. Kíváncsi vagyok, hogy mikorra fogja kinőni. Azt már mondtam, hogy nemigen lesz sportoló belőle, de ettől függetlenül vagány kiscsaj, egész jól el lehet lenni vele, benne van minden játékban meg hülyülésben, és hála-a-jó-égnek, nem az az elkényeztetett királykisasszony típus, aki mindenért csak nyafogna. Amúgy... már nem azért, de ha jól emlékszem, akkor egyszer már te is találkoztál vele... -jut eszembe hirtelen, ahogy megpróbálom felidézni azt a nagyjából egy évvel ezelőtti délutánt. - Amikor a nevelőszüleinek közbejött valami, aztán megkértek, hogy vigyázzak rá... tudod! Valami új filmet akartunk megnézni a moziban, csak aztán ezért kellett halasztani... Rémlik? -kérdezek vissza, de ha nem, akkor sem tragédia - Tudod mit? Ha már ő is itt lesz, majd valamikor eljöhetnél hozzánk. Legalább látnád, hol lakunk, meg Mayát is megismernéd. -állok elő a díjnyertes ötletemmel, bár hogy mikor fogunk eljutni odáig időben pontosan... kettőt és könnyebbet.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Kínos vigyor suhan át ajkaimon, amikor a dutyis éjszakámat említi. Az egész roppant kínos volt, pláne, hogy voltam olyan „lúzer”, hogy csak sört fogyasztottam. Ha valaki egy házibuli miatt dutyiban végzi éjszakára, legalább istenesen kiüti magát… én meg? Lényegében józanul, totál beparázva ücsörögtem a padon, és bámultam a rideg rácsokat, miközben csak reménykedni tudtam, hogy nem tesznek be mellém valaki olyat, aki nő létére bukik a csinos fiatal lánykákra. - Csak egyszer fordult elő. Nem nagy mentség, de érvnek annyira nem rossz. Nagyobb büntetés volt a rácsok mögött eltöltött óráknál Jackie csalódottsága, és haragja, amivel a rendőrség előtt fogadott, miután letette értem az óvadékot, és saját felelősségére hazavitt. De rég is volt már… - Nem vennék rá mérget, hogy ne akart volna, csak szerintem sejtette, hogy úgyis kihúznád magad alóla… én meg hát. Abban az állapotban, amiben hazakerültem volna… Gondolok itt a kimerítő, hosszú repülőútra. - …nem sok esélyem lett volna tiltakozni a dolog ellen. Felfújva a képemet forgattam meg látványosan szemeimet. Amikor csak időm engedte, két edzés között bent ültem nála a kórházban, míg ki nem engedték. Anya folyton körülugrálta, és úgy bánt vele, mintha teljesen magatehetetlen lenne, én viszont igyekeztem elterelni a gondolatait, és felvidítani a jelenlétemmel. Persze könnyen „vetem” a szemére a dolgot, hiszen nem tudom milyen érzés anyának lenni. Lehet, hogy ugyanilyen leszek, ha egyszer nekem is lesznek sajátok… bár amilyen peches vagyok párkapcsolatok terén, kétlem, hogy valaha is kialakítanom egy egészséges párkapcsolatot. Fogalmam sincs, hogy kell. Lendül a lábam a cukkolásra, de csak a levegőt éri. Túl rövid ahhoz a lábam, hogy célba érhessen. - Most hogy említed, akár nyithatnám azzal a történetet… Halkan dúdolni kezdem azt az orosz népdalt, amire annak idején szerencsétlenkedtünk a nagyi táncegyüttesével. - Biztos van még valahol kép, amit nem sikerült eltüntetnünk. Jól mutatna a fejezethez illusztrációként. Soha nem tennék ilyet, hiszen ezzel saját magamat is beégetném, és amúgy is esküt tettünk, hogy soha… senkinek… Abban viszont igaza van, hogy lenne jó pár olyan történet, amitől nem csak anyáék, hanem ő is padlót fogna. Kíváncsi lennék, hogy lenne-e a földnek olyan pontja, ahova Sergei el tudna bújni apám és a bátyám haragja elől. Kétlem. - Nem tudom miért nem. Vonogatom a vállaimat. - Dehogy, nem kell toll. Jaj Jackie, ne bosszants! Igen, persze, hogy szerettem… csak majd talán, egyszer. Nem mondtam le véglegesen a sport utáni második kedvenc elfoglaltságomról. Mindig is szerettem levésni a gondolataimat, és időnként visszaolvasni őket. A legkimerítőbb edzések utáni estéken se mulasztottam el soha írni a naplómba, ha úgy éreztem van olyan mondanivalóm, amit meg kell örökítenem a jövőbeli énem számára. Elég következetessé tudja tenni az embert a naplóírás, és könnyebben átláthatók a dolgok. Szerintem. - Akármire. Vontam meg nevetve a vállaimat, mert nem tudtam konkrétan behatárolni a dolgot. - Tiszta anyja. Jegyeztem meg az ügyetlenség hallatán. Ha valakivel középsuliban probléma volt tesiórán, akkor az Mimike volt. Képes volt olyan lehetetlen helyzetekben is összeverni magát, hogy szinte már művészi fokon űzte. Szegény gyerek… legalább az ügyességét örökölhette volna Jackie-től! A szemöldököm felszalad arra, hogy már találkoztam vele. - Tényleg? Mikor? Vágtam meglepett arcot, és kicsit hátradőlve a széken bambultam a halamra elgondolkodva. - Igen, mintha lett volna ilyen, de pontosan már nem tudom felidézni. Ráncoltam a homlokomat, majd ismét a halam fölé hajolva vágtam egy újabb falatot belőle. - Oké. Megrágom, aztán lenyelem a falatot és a számat megtörölve nyúlok a vizespohárért, hogy leöblítsem egy korttyal a hal húsát. - Egy darabig még maradok a hotelben. Ha találok munkát, akkor keresek egy lakást, hogy mégse kelljen a főnöknek a szállodai szobám címét megadnom elérhetőség gyanánt. Mennyire vannak munkalehetőségek ebben a városban?
A kínos vigyorára csak egy rosszalló pillantással reagálok, és az sem hat meg, hogy csak egyszer történt meg. Elég egyszer hibázni az életben, aztán ihatod a levét életed végéig... csak hogy a saját hülyeségeimmel példálózzak. - Igazad lehet, valószínűleg úgy is az lett volna. -adok igazat neki, nincs az a pénz, hogy az akaratom ellenére engem ilyen babazsúrba belerángassanak, nem... Még jó, hogy én nem a műkorcsolyánál kötöttem ki, no meg nem anya volt az edzőm. - Azt próbáld meg... -villantottam a húgomra gyilkos tekintetet, ahogy felcsendült a Kalinka című dal oly jól ismert dallama. Pláne azok után, hogy megígértük egymásnak, hogy erről soha, senkinek... Nem, még részegen sem beszélünk. - Figyelj csak... mi lenne, ha inkább úgy komplett kihagynál belőle? -dobom be az újabb ötletet, mert ha ilyeneket írna rólam, akkor köszönöm, inkább kihagynám... mert minden vicces, amíg nem velünk történik, ugyebár. Hadd ne azért olvassák a könyvét, hogy aztán rajtam röhögjenek. - Miért ne? Valld be, hogy hiányzott! -vigyorgok rá a felcsattanására. Értem én, naná, hogy értem, de olyan jó néha ilyen apró kis hülyeségekkel húzni az agyát, aztán figyelni a reakcióit. Na jó, ha neki nem is, nekem mindenképp hiányzott már. Régen mindennaposak voltak az ilyesmik, ahhoz képest mostanában... - Ezzel aztán marhára ki vagyok segítve. -csóváltam a fejem, mert most mégis mit? A tanulmányi átlagáról ódákat tudnék regélni, de gondolom, az érdekli legkevésbé... Meg tudom is én, mire kíváncsi pontosan, bár ha már akármire, abba ez is belefér. - Az... Kinézetre is. -jegyeztem meg némi csalódottsággal a hangomban, ahogy az asztalra könyökölve megtámasztom az állam. Nem mint ha az olyan nagy probléma lenne, elvégre Naominak se lehet oka panaszra a kinézetét illetően, csak hát na, ha már én vagyok az apja, csöpp lelkemet megmelengette volna, ha tudomisén, legalább az én szemeimet örökli... Vagy hajszínemet, vagy legalább nem ilyen két bal lábas. Visszakérdez, én pedig bólogatok, majd már mondom is, hogy mikor találkoztak. - Nem hibáztatlak érte, úgy is csak egyszer volt. Meg régen... - a helyében valószínűleg én sem emlékeznék, sőt... tuti, lényegében anya többi diákja is hasonló kategória nálam. Igaz, velük többször is volt szerencsém találkozni, vagy épp élőben látni őket a versenyeken, és egész sokuk neve ismerősen cseng számomra, de ha most meg kéne mondani, hogy melyikük melyikük... vagy hogy találkoztunk-e már valaha, lehet, csúnyán beégnék. - Látod? Ez egész jó ötlet. -felelem a lakás említésére, amikor pedig a munkalehetőségek iránt érdeklődik, elgondolkozok egy pillanatra, elvégre én eleve úgy érkeztem ide, hogy már csak alá kellett írni a papírokat. - Hát, figyelj... munka az biztosan akad, de hogy olyan, ami tetszene is neked... -hagyom nyitva a mondat végét, elvégre gondolom, a profi sportolói karrierje után nem vágyik rá hogy pincérnő vagy épp takarítónő legyen, és őszintén szólva, én sem hagynám, hogy ilyen alantas munkát végezzen. - Nézz körbe a városban, vagy az újsághirdetések között, hátha megtetszik valami. Mást nem ha tudok valamiben, akkor segítek. -ajánlottam fel, majd ahogy a karórámra siklott a tekintetem, egy pillanatra teljesen lefagytam. - Te jó ég, 5 percen belül indul a hajónk! -pattantam fel a helyemről - Ha gondolod, várj meg a stégnél, én gyorsan rendezem a számlát aztán rohanok utánad! -nyúltam a belső zsebembe a tárcámért, majd akárhogy is döntött, elsiettem a pincérpult mögé, hogy aztán legyen esélyünk időben elérni a hajót. Úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő...
// Akkor ahogy beszéltük korábban, itt a záró részemről ^^ Köszöntem a játékot, hugi És akkor ha gondolod, majd jöhet a következő... //
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Az állam alá támasztva az ujjaimat vigyorogtam Jackie-re. - Figyelj csak… mi lenne, ha inkább úgy komplett ejtenénk ezt a könyv témát, hm? Vontam fel a szemöldökömet, a szóhasználatával visszaélve. Nem akarok olyan lenni, mint azok a hírességek, akik a kutyát se érdekli már mi van velük, ezért kiadnak egy szaftos önéletrajzi könyvet, hogy ne kelljen a híd alatt végezniük, és megint felhívhassák magukra a figyelmet. A magánéletem biztos nem fogom a világ elé tárni. Mindig szerettem, ha korcsolyázóként ünneplik a sikereimet, de egy könyv az teljesen más kategória. Ha egyszer mégis csak írnék valamit, az biztos, hogy nem önéletrajzi könyv lenne… de tényleg nem tervezek írni. Max a naplómba… ha sikerül megint rávenni magam! A vigyorgásra válaszul kidugom rá a nyelvem. - Nem. Hazudom, aztán kacsintok egyet. - Semmi a Carter vérből? Pedig olyan szépek vagyunk mi is… Jegyzem meg csalódottan. Bár… ha igaz az, hogy a nagyszülőktől örököljük a vonásainkat, és a jellemünk egy részét, talán nem is olyan nagy baj, ha nem örökölt túl sokat a Carterektől… már ha igaz, hogy anyáék tudták ezt az egészet, és végig az arcunkba hazudtak. Áh! Képtelenség. Inkább nem is akarok ebbe mélyebben belegondolni, mert még a maradék étvágyam is elmegy. A rizst így is félrehúztam már a köhögő roham miatt. - Megjegyzem neked se ártana keresned valamit. Gondolom nem akarsz még hónapokat lehúzni egy koliban. Persze tudom, hogy neked nincsenek akkora igényeid, mint nekem… csak tudod, ha mégse működne az az összeköltözés… Vonom meg a vállamat. Lakásvásárlásba beruházni nem fogok, mert még tényleg nem tudom, meddig maradok, szóval bőven elég lesz nekem valami normálisabb albérlet a belvárosban. Külvárosban nem tudnék élni, mert megszoktam a városi zajt… a túl nagy csönd egy idő után zavaró tud lenni. - Még nem tudom mit akarok. Majd körbenézek, hátha felkelti valami a figyelmemet. Kapom be a hal utolsó falatját is, majd tekintetem követte Jackie-ét, ahogy az órájára nézett. Nagyot nyelve kaptam a poharamért, majd lehúzva a vizet töröltem meg számat gyorsan egy szalvétába. - Oké! Szedd a lábad Carter! Kacsintottam rá vigyorogva, aztán gyorsan magamra kaptam a kabátomat is, és a táskámat is. Lesétálva a stégre vártam be, aztán belekarolva indultunk tovább a hajóhoz. Szerencsére nem futott még ki, ezért sikerült elérnünk…
Nincs egy napja, hogy becuccoltam egy kis hostelbe a városban. Foglaltathattam volna valami puccos hotelben is szállást a kiadóval, de zsigeri szinten kerültem a tömeget. Na nem mintha tegnap éjjel nagyon törődtem volna bármivel is azon túl, hogy lezuhanyozzak és bedőljek az ágyamba. Az egész napos repülőzés-téma kész tortúrával ért fel számomra. Az első napom Fairbanksben pontosan olyan érzéseket hagyott bennem, mintha csupán vakációzni jöttem volna ide, nem pedig kőkemény meló és némi mellékes kapcsán. Városnézés, a környék felfedezése - egymagam, kerülve a forgalmasabb csomópontokat - majd zárásként valami könnyed vacsora az északi táj panorámájával karöltve. Bizarrul képeslapra illő az egész, az instán is közölték, dögöljek meg, hogy ilyen szép helyekre jutok el. Nevetve ejtem magam mellé a mobilt az asztalon, s intek az engem kiszolgáló pincérnek, fáradjon az asztalomhoz legyen kedves. Nem, még messze nem fizetésnél járok, sokkal inkább a "mellékes" az, mi pontosan ebbe az étterembe vonzott.
Lynn felől kérdezősködni olyan volt, mint tűzfészekbe gázolni és mondanám, hogy érte még ezt is simán bevállalnám, de az igazság az, hogy... hja, felelőtlen egy dolog volt lazán besétálni a kocsmába, ami hivatalosan is a falka kedvelt ivóhelye. Mondjuk nem balhézni mentem, a pajzsomat se csaptam fel előttük, mint holmi parádézó kurafi, szóval annyira nem is volt vészes a dolog, kellően korán mentem, hogy ne legyen tele a hely rogyásig. Igaz, nem rajtam múlott, hogy nem lett balhé belőle, sokkal inkább a pultoslány türelmén és közbenjárásán, mikor közölte alkalmi ivócimborámmal, hogy Joana - Joana?! - nagylány már hozzá, hogy lerendezze a dolgot velem egymaga, engedjenek hát, hagy fussak hozzá. Jöttem is! Bejelentés nélkül, mert mégiscsak úgy az igazi, s most, hogy a pincérem végre hajlandó volt ide fáradni, menten a szakácsnőt kéretem személyesen, reklamáció címén. Nem mintha bármi kivetni való volna az ételben (vagy csak én vagyok nagyon beles az egész napos túra után), de azért csak mondják meg neki, hogy Richard Palmer váltana véle pár szót a kettes asztalnál ott szélül...!
Kezdőlap
És akkor ha gondolod, majd jöhet a következő... 
//
//
