~ Voltatok már úgy vele, hogy egyszerűen elegetek van a világból? Hogy széttépni, feldarabolni, vagy széttrancsírozni szeretnétek valamit? Sőt, ezt megtiltják nektek? Nos én jelenleg éppen ilyen állapotban léteztem... ~ Sóhajtva néztem az étterem bejáratát és még egyszer átgondoltam, hogy ezt akarom-e... ~ Talán jobb ötlet lett volna rohanni egyet az erdőben és levadászni néhány nagyvadat, ha már édes emberkékre nem vadászhatok? ~ Végül úgy döntöttem bemegyek, csak hogy a Früher lássa, legalább próbálkozom normálisan viselkedni. Persze a tenyerem már viszketett, ráadásul a szörnyeteg, ami én voltam vérre szomjazott, méghozzá frissre és minél nagyobb mennyiségben... Belépve egy fiatal fiú szaladt oda hozzám azonnal. Segített levenni a fekete bundát rólam, mintha egyedül képtelen lettem volna erre. Egyetlen élvezetem az volt, amikor a srác kocsányon lógó szemei elkerekedtek. Más slamposan jár, ha rossz a kedve, én az ellenkezőjét vallottam ennek. A belső káoszt tökéletes külsővel álcáztam. Tudtam, min akadt fönt a srác. A fekete ruhám enyhén szólva is merész darab volt. Egyedi darab volt, direkt nekem csinálta az egyik buta szerelmes halandó ruhatervező. Volt több szekrénnyi ruhám, olyan is, amit csak egyszer vettem fel, vagy egyszer sem. De olyan is, amit azért csak egyszer, mert a több tonnányi véres mocskot nem lehetett volna kimosni belőle. Tehát élveztem a figyelmet, már csak azért is, mert elterelte a figyelmem egy kicsit. A srácnak egy idő után sikerült elszakadnia a ruhámtól és a szemembe bámult. Tudtam, ő is rácsodálkozik a farkasos aranyszínű szemeimre, amik szinte világítottak a feltornyozott aranyhajammal a sötét ruhámban. Emellett kisebb vagyont érő aranyékszerek szikráztak még rajtam. Szerintem sikerült úgy a helyemre vonulnom, mintha egy királynő lennék. ~ Elvégre alapvetően a mocskos lelkem legmélyén hercegnő lennék, vagy nem? ~ Ezen a gondolatot halkan kuncognom kellett. Kinézetre talán lehettem volna az, de ami belül volt... nos határozottan nem. Egyenes derékkal nyugodtan ültem, majd amikor a bőszen hajlongó második pincérfiú megjelent,hogy felvegye a rendelést, csak könnyeden intettem. - Mindenből hozza a legdrágábbat. - mondtam hűvös fensőbbséggel, aztán több szóra nem is méltattam, nyugodtan néztem az embereket, hátha van köztük valaki érdekes... ~ Nem, most nem szabad prédát keresnem! ~ sóhajtva dőltem hátra és csak néztem előre. A lelkemben háborúztak a vágyak és egyenlőre küzdöttem ellenük, de nem álltam túlságosan jól.
* Azon kevés farkasok közé tartozom, akik szeretnék megőrizni emberi mivoltukat. Nos, ez nem mindig sikerül, de gyakorlat teszi a mestert, szokták volt mondani. Láttam a közelben egy elegánsabb éttermet, de ha fizetnének sem húzok öltönyt, így most sem abban fogok érkezni. Azonban azt nem lehet mondani, hogy csöves lennék. Feltudok én öltözni ha szeretnék. A lényeg az, hogy egy sötétkék, finom anyagú inget viselek, melyhez egy szövet nadrág társul. Nem bírom a makkos cipőt és mivel szeretem a sportcipő, így, az lesz a kiegészítő elemem. Nem, nem fehér, hanem fekete. Azért nincs ízlés ficamom, bár néha érdekes ahogy felöltözöm. Az étterembe lépve megjelenik egy pingvin, aki egy asztalhoz kísér. A zene halkan szól ami csak kellemes légkört biztosít. Az étlapot veszem a kezembe és abba bambulok amikor valami furcsa érzés kerít a hatalmába. Egy farkas lépett a terembe. Kilesek a lap mögül és egy igen merész ruhás nő, halad el mellettem. Követem minden lépését és alaposan szemügyre veszem. Ismerős ez az illat és azt is tudom hogy honnan. Nem régen éreztem egy kisebb szoba falai között. Nem elég, hogy léptem-nyomon farkasokba botlok, de még ez is. Vajon ő is olyan mint az a másik? Ezt még nem tudom, de ki kell deríteni. Amint a hölgy helyet foglal, én felállok és az asztala mellé lépek.* - Üdvözlet hölgyem. Mint azt láthatja az étterem tele van, vagy mondjuk úgy, hogy tele lesz. A kérdésem pedig az lenne, hogy van e hely a társaságában, egy magányos farkasnak vagy keresek egy másik széket?* Pillantok a nő előtt üresen árválkodó székre. Adhat nemleges választ, bár azt nem szeretek kapni. Le is ülhetnék pofátlan módon, de most nincs kedvem játszani a nagy fiút. Inkább udvarias leszek és ha a hölgynek nincs szüksége társaságra, akkor bizony tovább állok. Tudok egyedül is enni, bár lényegesen jobb, társaságban. Elég egyenesen szoktam a dolgokhoz állni, ahogy most sem teszek másképp. Persze figyelhettem is volna és stb, de ez a legegyszerűbb módja szerintem, vagy a másikat kellett volna választanom? Nem hiszem. Egyenlőre várok a válaszára és egy megnyerőnek nevező mosolyt veszek elő, hát ha a kisfiús bájam beválik nála. Kár lenne tagadni, hogy kölyök képem van, talán a gének tehetnek erről is, bár én ezt abszolút nem bánom. Inkább tűnjek fiatal fiúnak, mint egy vén öregembernek nem? Az egyik kezemet a szék támlájára helyezem s úgy figyelem a másikat. Elég sokan néznek minket jelen pillanatban, de azt hiszem az érdem, a hölgyé lesz, nem az enyém, hiszen igazán csinos ebben a ruhában, ezt kár is lenne tagadni. Most kosarat kapni, nem lenne valami egó emelő tényező és kifejezetten cikin érezném magam, vagy még sem? Nem tudom, ez, majd akkor kiderül, ha netán egy üres kosarat kapok, teli helyett. Nem mindenkinek jön be ez a nyíltság, már ha lehet, ezt, annak nevezni. Fölösleges köröket nem szeretek róni, ezért is teszem meg az első lépést, a kérdés csak az, lesz e második vagy helyet foglalhatok?*
A gondolataim fekete fonalát egy hang szakítja meg. Kissé meglepetten nézek föl a férfira. Laza tartással támaszkodik a székemre, az arcán kisfiúsan jóképű mosoly. Amikor végighallgatom a mondanivalóját az első reakcióm, hogy az egyik aranyszínű szemöldököm felszalad a homlokomon. Már hozzászoktam ahhoz, hogy a férfiak a külső alapján folyamatosan próbálkoznak nálam és ezt igen jól kezeltem. Egyszerűen élveztem, aztán elküldtem őket a fenébe. ~ Ezt kéne tennem most is? ~ Azonban mégsem tettem. Az első okom az volt rá, hogy a másik farkas volt. Ez a szavaiból, és az illatából egyértelművé vált. Igazából kíváncsi lettem, hogy vajon ő is egy-e a falka új tagjai közül, akikkel még Chichagóban nem találkoztam, vagy esetleg egy helyi farkas-e... Óvatosan körbetapogatóztam és nem tűnt kölyöknek. ~ Hmmm ha helyi, és idősebb száz évesnél, akkor még akár egy kis játékra is vannak kilátásaim... Castor azt mondta az öregekkel játszadozhatok.. nyammm.... ~ Már a gondolattól is mosoly költözött az arcomra. A második okom az első derültség volt a megszólítása miatt. Igen ritkán hölgyeztek le. Talán azért mert olyanokkal voltam körbevéve mostanában, akik túl jól ismertek ahhoz hogy ilyen jelzőkkel illessenek. Hogy mi volt a harmadik ok? A legszánalmasabb, és sajnos a legmegyzőzőbb. Végtelenül unatkoztam. Ebben az álmos hófödte kisvárosban még alig kis ideje tartózkodtam, de már most az elmebaj kerülgetett tőle. ~ Persze, ha lehet még fokozni az elmebajosságomat... ~ Végül még hagytam egy kicsit, had főjön a levében. A férfiakat kicsit éheztetni kell, hogy jobban értékeljék a későbbieket. A várakoztatás pontosan annyi volt, hogy a pincér megjelent a létező legdrágább borral, és egy gyönyörű pohárba töltött nekem. Aztán otthagyta az üveget és távozott is. Ekkor néztem a férfira. Az arcomra kellemes, elegáns mosolyt ültettem. Kecsesen intettem neki a vérvörös bort tartalmazó pohárral. - Foglaljon helyet, uram... Habár úgy nézem van még hely bőven, de ha éppen erre a székre fáj a foga, hát legyen az öné. Fajtársaimat mindig szívesen látom... - tettem még hozzá, kellemes csengő hangon. Volt egyszer egy festő, aki egy darabig a szeretőm volt. Jó szórakozás volt, és még úgy sem menekült, hogy tudta mit csinálok. Csak festett, mindig lefestett... Egyszer ő mondta azt, hogy olyan vagyok, akár az angyaltestbe költözött Sátán, vagy a halál angyala... Azt hiszem ezen az estén öltem meg. Kortyoltam egy keveset a borból. Majd intettem a pincérnek, hogy hozzon még egy poharat. Megközelítőleg egy tizedmásodperc alatt oda is ért, habár vetett egy ellenséges pillantást a most érkezett farkasra, de ez olyan mulattató volt, hogy épp hogy csak nem kezdtem kacagni. Végül amikor már előtte is volt pohár, tele méregdrága borral, csak akkor szólaltam meg. - És kit tisztelhetek önben kedves magányos farkas? - kérdezem felvont szemöldökkel. ~ Talán mégis jól fogok szórakozni ma... ~
* Természetesen vártam s amíg szerény személyemnek választ ad, addig bizony van időm alaposan megnézni és ezt meg is teszem. Az mellkasa, az, amire rögvest rálesek. Férfiből vagyok nah, mi mást nézhetnék meg egy szemrevaló nőn, ha nem azt. Ráadásul szerintem élvezi is a vizslató tekinteteket, mert különben nem öltözne, így amivel nekem mondjuk semmi bajom nincs. Szeretem a formás idomokat és kettő tejesen véletlen előttem van. Vennék én lenyomat mintát is, de az egy kicsit durva lenne, bár szerintem tuti meglepődne. Vajon hagyná vagy egy jogos pofon birtokosa lennék? Jó kérdés és magam sem tudom a választ. Van benne valami más amit csak kevés nőnél lehet érezne, de azt nem tudom megfogalmazni, hogy mi az Miután nem vettem sajnos, lenyomat mintát a tekintetem feljebb vándorol az arca vonalaira, majd az aranyszínű szemeken állapodnak meg. Első ránézésre is tudtam volna, hogy farkas, mert ez tisztán látszik a szemén. Nem találkoztam még ilyen szempárral, mert ezekre tuti, hogy emlékeznék. Az energiáira és az illatára is figyelek közben. A mozdulatában van valami mélyről jövő elegancia ami csak azt sugallja, hogy nem egy mai csirke. – Ezt egyébként érzem is. – Azt hiszen érdekes lesz ez a vacsora, legalább is ez az első benyomásom, már ha lesz, mert még nem mondott igent. Az intésből már tudom, hogy szabad a pálya, melyre a szavai is ráerősítenek.* - Nagyon kedves, köszönöm, hogy vendégül lát* Mosolyodom el és nem is emlékszem mikor volt egy előkelő társasághoz. A régi korok jutnak az eszembe amikor még teljesen máshogy mentek a dolgok. Vajon ez a farkas beragadt egy bizonyos kor csapdájába vagy ez szórakoztatja? Kíváncsi vagyok felel e valamit a szavaimra vagy sem. Ez úgy s ki fog derülni. Ha már enyém a szék, akkor bizony helyett is foglalok a nővel szembe. A szalvétát gondosan szét nyitom és az ölembe helyezem ahogy azt tanultam még régen. Persze, be is tűrhettem volna a gallérom egy részébe, de az soha nem tetszett. Ráadásul azt inkább a földműveléssel foglalkozók használták. A pingvin feltűnik és elém is letesz egy poharat, melyben egy bort szeretne tölteni.* - Nem, köszönöm* Intek a pincérnek, hogy én bizony nem kérek és nekem ne töltsön, mert kár lenne, ezt a szép poharat bekoszolni. Ráadásul a bor is csak kihűlne már ha be van hűtve. Nem értek a borokhoz és soha nem is vonzott az ízük, szóval azt is eltudom képzelni, hogy nem hűtik be.* - Én Wisky-t kérek. Duplát, jég nélkül.* Adom le én is a rendelésemet, mert mást nem iszok csak ezt. Keverni pedig nem szoktam. Érzékelem a rosszalló pillantást is, de nem foglalkozom vele. Egyszerűen nem érdekel ki mit gond. A pingvin elég gyorsan dolgozik, mert az italom már előttem is van.* - Ez így nem ér kedves hölgyem, pont bemutatkozni szeretem volna. Kegyed csak nem gondolat olvasó, mert akkor vigyáznom kell mire gondolok a közelében* Jegyzem meg egy mosollyal az arcomon. Tudom, hogy úgy kellett volna kezdenem, hogy ez és ez vagyok, de nem így tettem, viszont valahogy ki kell magamat vágni ebből a helyzetből. A kérdés csak az, hogy ez sikerült e vagy sem?* - Raffaello Columbia, szolgálatára.* Egy kicsit előbújt belőlem a katona, mert azokban az időkben beszéltem így ahogy, de ez nem biztos, hogy rossz. Finoman kilököm magam alól a széket és a nő mellé lépek. A kezemet nyújtom felé és ha oda adja a pici kacsóját, akkor egy kézcsókkal üdvözlöm. Tudok én ilyen is lenni és szerencsére az évek alatt gyorsan megtanultam alkalmazkodni. Most is ez a helyzet.* - Kegyedet, hogy szólíthatom?* Pillantok fel a kézcsókból és egy apró mosoly bújik meg a szám szegletében. A kezét elengedem s ismét helyet foglalok, de a szalvétát már nem teszem vissza az ölembe.* - Még soha nem találkoztam ilyen szempárral. Hova valósi?* Teszem fel a kérdésemet csevegő hangnembe és tényleg csak elbeszélgetnék egy kis italozás közben, mert miért is ne. A pohár párás ami csak annyit jelent, hogy kezd melegedni a nedű. Noh, nem szabad hagyni, hogy felmelegedjen az ital ezért a kezembe veszem és felé nyújtom. Szerintem tudja, hogy mit is szeretnék vagy talán nem csak a haja szőke?*
- Részemről a megtiszteltetés. - megyek bele a játékba. Határozottan élvezem ezt a kis udvariaskodós játékot. Annyira szórakoztató, hogy határozottan megfelel annak a célnak, hogy elterelje a figyelmem az egyre morcosabb és vérszomjasabb részemről, ami nem is egy rész csupán, hanem a valódi önmagam. Kis ideig, amíg helyet foglal, csak figyelem a mozdulatait. Szeretem megfigyelni az idegenek mozgását, mert minél jobban ismersz valakit, annál könnyebben látod meg harc közben is, hogy vajon hogyan fog reagálni. A test tud hazudni, de aki jól ismeri, az látja, mikor teszi ezt. Figyelem, ahogy elhárítja a bort és egy kis whiskyt hozat magának. Nézem, ahogy az aranyos-borostyán nedű végigsimít a metszett kristálypohár falán. Én is szoktam néha élni vele, de most a legdrágábbra utaztam, az pedig az a határozottan elegáns aromájú vörösbor volt, amit megfigyelés közben csöndesen kortyolgattam. Amikor arra utal, hogy gondolatolvasó lennék, csak felkacagok, derűs hangon. Igazából nem szórakoztató ennyire az ötlet, de ez része a színjátéknak. Soha nem szoktam nevetni, csak ha az adott helyzetben ezt várják el tőlem. ~ Még hogy én gondolaolvasó? Nem barátom... én az vagyok, aki felvágja a koponyákat és az agytekervényekből olvassa ki a gondolatokat... De hogy egy csukott fejből? Abban mégis mi a kihívás? ~ Amikor mellém lép éppen csak az egyik kezem feszül meg, a testemen nem láthatja azt hogy harcra kész vagyok, ennél már évszázadok óta jobban leplezem a gondolataim. Amikor a kezemért nyúlt, odaadom neki, és a kisebb vagyon érő arany-gyémánt karkötőlejjebb csúszik a karomon. Élvezem ahogy a testmeleg fém szánkázik a testemen. Habár jobban szeretem, ha ez egy korbács vasa... ~ Hmmm nyugalom... ruhe Katharina.. ruhe... ~ Csak elegáns mosollyal értékelem a gesztust, hogy milyen ügyesen elterelte a figyelmet, milyen gyorsan és elegánsan reagált. Továbbra is a kifogástalan modorú hercegnőt játszottam, ami legalább annyira mulatságos volt, mint tetőtől talpig vérben gázolni... ~ Nah jó, majdnem annyira mulatságos... ~ - Nem kedves Raffaello, nem vagyok gondolatolvasó. A titkai biztonságban vannak azok mögött a sötét fürtök mögött, szóval nem kell aggódni. - mondtam angyali mosollyal, amikor helyet foglal. Megittam az utolsó korty bort, annyi idő alatt végiggondoltam, hogyan is mutatkozzak be. Többnyire a német háborús bűnösök listája nem volt kifüggesztve minden gyermekszoba falára, de aki olyan öreg, mint feltételezésem szerint a velem szemben ülő farkas, az esetleg már halhatta a valódi nevem... Nem kellett nagyon töprengenem a dolgon, az egész egy pillanat alatt futott végig rajtam, úgy döntöttem marad az Amerikában kreált hülye angolos hangzású nevem. - Calla Castaway. - mutatkoztam be ültő helyemben kecsesen biccentéssel. Felállhattam volna én is pukedlizni, vagy egyéb hülyeség, de azért ennyire nem voltam játékos kedvemben. Még az őrültködésnek is megvan a határa... Amikor felém nyújtja a poharát én is megfogom a sajátom, amibe egy láthatatlan pincérfiú máris újratöltötte a kellemes vérszínű nedüt. Felé emelem a poharat és koccintok vele, majd belekortyolok az italomba és utána válaszolok. - Oh, szinte mér nem is emlékszem... én a világ magányos vándora vagyok.. - mondom mosolyogva, adva a titokzatosat. - De sok helyen jártam és sok világot láttam. - Az utolsó mondatom csak úgy szórakozásból megismételem mindegyik nyelven, amit beszélek. Először franciául, aztán oroszul ~ csak a kontraszt kedvéért ~ majd latinul és végül imádott anyanyelvemen németül is előadom. - És önt merről fújta ide a sors kiszámíthatatlan szele? - fürkésztem az arcát a poharam pereme fölött.
* Ha már egy ilyen szerepet, – bár ebben nem lehetek biztos, hiszen nem ismerem a nőt – vett fel, akkor úgy illik, ha én is hasonló stílust öltök. Amit be kell valljak, nem esik nehezemre. A korban, ami nekem eszembe jut, katona voltam. Azonban ennek ellenére nem maradt ki az életemből az arisztokrata modor vagy stílus élsajátítása. Ki hogy szereti nevezni. Mondjuk soha nem rajongtam érte és sajnos vagy nem, de elég sok dolog van amiért nem rajongok. Hagyjuk, ez, most nem lényeg. A pajzsomat már akkor felhúztam mikor eldöntöttem, hogy ide jövök, így nem aggódom a gondolataim/ érzelmeim miatt. Teljesen védve vannak, a kíváncsi szemek elől. Amúgy sem szoktam kimutatni, csak ha okom van rá. Jelen pillanatban nincs, hiszen csak egy kis iszogatás a cél.* - Nem vagyok egy aggódós fajta, de ahogy érzékelem ebben hasonlítunk* Célzok itt arra, hogy nem érzek felőle semmilyen hullámot. Ügyes és ez csak arra enged következtetni, hogy meg van a tapasztalati szintje a korához. Ez teljes mértékben pozitívra értékelhető. Talán részem lesz egy könnyed estében? Kitudja, de ez majd idővel kiderül. Természetesen ismét helyet foglalok és figyelek. Calla Castaway? Még nem hallottam ezt a nevet, de ha tippelnem kéne akkor az Angol mellett voksolnék. A vonásaiban azonban egy kis angol beütést sem vélek felfedezni. Cseles, melyet egy apró mosollyal nyugtázok. A két pohár találkozik s kortyolok is az enyémből. Nem húzom le egyből, hiszen ki kell élvezni az ízeket. Hm, egy cseppet nekem sántít ez a világ vándora, mert ez csak azt jelenti, hogy nem falka tag. Nos, ha ez igaz lenne, akkor az illata nem hasonlítani valakiére. Szóval nem akarja, hogy tudjam falkatag. Semmi gond nincs ezzel és nekem nem is áll szándékomba megcáfolni a mondatát.* - Ezek szerint, a kisasszony vagy asszony lenne?* Emelem fel kérdőn az egyik szemöldökömet és biztos vagyok benne, hogy tudja mire is célozgatok vagy miére irányul a kérdésem. Hagyok neki időt, hogy elárulja melyik csoportba tartozik, majd befejezem a mondatott.* - Magányosan járja a világot. Nincs is jobb mint szabadnak lenni, vagy nem ért egyet az álláspontommal?* Egy udvarias mosolyt veszek s ismét nyúlok a pohárért melyből megint csak fogy a nedű. Közben pedig Francia nyelven beszél a nő, aztán jön a jól ismert Orosz, a Latin és végül a Német. Azt hiszem elég jártas a nyelvek terén és biztosra veszem, hogy a kultúrában is otthon van. Egy elismerő biccentés jár neki, mert ezek szerint sok helyen megfordult már. Ha nem találkoztam volna Tarával és nem érzem meg a szagát, akkor simán elhinném a falkatag nélküliségét. Továbbra is csak azt tudom mondai, hogy ügyes.* - Az egész életutam érdekli vagy csak a legutóbbi állomás?* Pillantok a poharáról, az aranyan fénylő íriszekbe. Már elég régen utazom és sok helyen megfordultam, de nem áll szándékomba mindent felsorolni, így legyen az utolsó előtti.* - Skóciában jártam legutóbb. Esetleg járt már arra? Egyszer mindenképp érdemes megnézni* Jegyzem meg neki csevegő hangnembe. Hogy mit talál ott mely érdekes lehet egy farkas számára? Nézze meg és maga is rájön, miért érdemes ott lenni egy kicsit.* - Ha nem vagyok indiszkrét, mi céllal van ebben a városban, vagy ez is csak egy újabb állomás lenne?* Teszem fel a következő kérdésemet és egy picit előrébb is dőlök, kifejezve ezzel érdeklődésemet a másik iránt. Ismét fogy a pohárban lévő italból egy kevés. Az étlapra pillantok, mely mozdulatlanul hever előtte. Látszik, hogy meg sem nézte.* - Csak italozik kegyed vagy vacsorázna is?* Nem tudom milyen tervekkel tért be ide és lehet a rendelésben megzavartam. Amint amúgy én nem bánok. Azonban érzem, hogy üres a gyomrom, melyet nem ártana pótolni. Ha Ő nem is, én biztosan fogok enni, ezért intek a pincérnek, hogy rendelnék vagy rendelnénk.*
- Igen, ebben biztosan hasonlítunk. Nem rontom a szívem olyan felesleges dolgokkal, mint az aggodalom. - vonok vállat könnyedén. A bor kellemes íze végigcsusszan a nyelvemen és olyan kellemes, hogy éppen csak pár pillanatig sajnálkozom rajta, hogy nem egy másik vörös nedű az amit mohón kortyolok... Eszembe jut az a régi vers. Most hirtelen nem is tudom, hogy hol olvastam, de a sorok első olvasásra a udatomba égtek. A poharam peremére a skarlát italba mintha látnám beleírva őket...
Hajnali fényben ázol a vérben őrzöm az álmod vérszagod érzem megsímogatlak nedves a kezem nézem, szagolom, megízlelem.
Csendesen ébredsz átölelsz lágyan sós-édes ízed ébreszti vágyam nagyon akarlak tárom a lábad iszom belőled égeti számat.
Rám ülsz lassan roppan a térded rajzolj reám gyönyörű képet forrót, édest, vöröset, szépet te vagy a gyönyör te vagy az élet!
Az emlékektől elszakadva figyelem az idegen farkast. Nem hiszem, hogy a mi falkánkhoz tartozna, akkor Castor biztosan beszélt volna róla, habár még elég kevés ideje vagyok itt ahhoz, hogy minden farkast megismerjek, de valahogy nem tűnik olyan punnyadt kölyöknek, akikkel tele van ez a hely... Persze leszámítva a Führert, habár mostanság benne sem lelem annyi örömem, elvégre még azt is megtiltotta, hogy elkapjak néhány emberkét, nem hogy velem tartott volna egy-két vörös játékra... Legszívesebben sóhajtoznék, nagy bánatomban, hogy ezen a nyavalyás helyen minden örömöt és szórakozást megvonnak tőlem, amikor meghallom a következő kérdését. Őszintén felkacagok rajta. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára... szerintem a koncentrációs táborban utoljára... Ezen a kérdésen viszont muszáj volt nevetnem. Végül, amikor már nem rázkódok a kacagástól, akkor végre válaszolok neki. - Ne haragudj, nem rajtad nevettem, de igen rég néztek édes boldog kis feleségnek. Csábosan elmosolyodom és könnyeden megvonom a vállam, majd hátrasimítok néhány aranyszínű tincset az arcomból. - Magyarán szólva kisasszony, ha kérhetném. - emelem köszöntésre a poharam, majd iszom még egy kortyot. - Túl sok helyes férfi van ahhoz a világon, hogy egynek kötelezze el magát az ember... - teszem még hozzá, immár szélesebben mosolyogva. Azt persze nem teszem hozzá, hogy úgy mellesleg nem igazán érdekelnek többnyire a férfiak. ~ Hmmm lehet, hogy a kínzásmegvonástól nimfomán leszek? Azt hiszem nagyon csúnya elvonási tünet lesz ez... Majd beszélek a Führer fejével... nem, ha nimfomán leszek, biztos nem beszélek vele... Illetve mekkora lenne, hogy szenvedne az a francia szuka... Oh mein Gott, miken elmélkedek??? Tényleg sürgősen szükségem lesz valamire... mondjuk egy vasasztalon tálalt szerencsétlenre, meg nagyon sok-sok vérre... ~ Hogy kizökkentsem magam az őrültségek közül, ismét biccentek, majd válaszolok. - Igen, a szabadság valóban a legjobb érzés. Nem kedvelem túlságosan, ha parancsolgatnak nekem... Így is volt. Az egy Castor kivételével nekem nem parancsolt senki. A férgek nem parancsolnak a farkasnak. Még arra sem érdemesek, hogy a mancsommal apró darabokra tépjem őket. - Nem, Skóciában még nem voltam. Habár egyszer szívesen megnézném majd. Angliában volt egy rövidebb utam, de az már régebben volt... ~ Az első, vagy a második világháborúban? Már nem is emlékszem... jelentéktelen undok ország. Nem olyan gyönyörű mint Némethon... Persze hozzá semmi nem érhet fel! ~ A következő kérdésen meglepődök. Természetesen a falkámhoz tértem vissza. Habár azt hiszem ezt nem igazán említettem. Lehet, azt hitte, hogy falkanélküli vagyok... Én nem titkolom a hovatartozásom, soha nem is tettem. Nem igazán érdekel mások mit gondolnak rólam. - Ideiglenesen ez az állomás, habár azt hiszem halálra fogom itt unni magam... - sóhajtok fel - A falkámhoz tértem vissza egy kisebb hazaruccanásról. - mondom meg végül könnyeden az őszintét. Aztán amikor a kérdése elhangzik, szinte alig pár másodperc csúszással jön egy pincér. Illetve kettő is. Az egyik felvenni a rendelést, amit Raffaello akar, a másik pedig máris hozta az én vacsorám. Még érkezéskor leadtam neki a drótot, hogy hozza mindenből a legdrágábbat, és úgy tűnik eddig tartott elkészíteni. Fogalmam sem volt milyen ételt helyez majd elém, de azt tudtam, hogy egy kisebb vagyonba kerül a dolog. És ezt imádtam. Valami gombás-kaviáros húst tett le elém a szakács, művészien elrendezett körettel és egyéb nyalánkságokkal, és valamilyen krémlevest, aminek az illatától a nyál is összefutott a számban. Aztán meghajolt és távozott, csak a másik maradt, aki Raffaello rendelését volt hivatott felvenni. Ettem egy kortyot a levesből, ami valóban mennyei volt, igazi ízorgia. Kiélveztem az első kanál levest, majd a férfi felé fordultam. - Farkaséhes vagyok. - mondom kétértelmű mosollyal. - Esetleg csatlakozik hozzám Mr. Columbia?
* Hallom, hogy csilingelő hangon felnevet és ez kicsit másnak tűnik, mint korábban. Képzelődni pedig nem szoktam. Az egyik szemöldököm fel is emelem egy cseppet és kíváncsian pislantok rája. Aztán megkapom a választ is amit ne igazán értek. Miért ne lehetne édes kis feleség, bár van valami a hangjába mikor a szavakat ejti. Nem firtatom tovább a dolgot és csak egy mosollyal nyugtázom a dolgot.* - Tetszik a gondolkodása kisasszony. Nem is szabad egy mellett kitartani.* Ebben osztom a véleményét, mert inkább legyen a farkas egyedül, mint valaki mellett. Ráadásul csak az tudja élvezni az élet igazi oldalát, aki magányosan járja a világot. A következő válasza érdekes. Most vagy átverni akar vagy tényleg nem szereti a parancsokat. Úgy érzem, tapasztalom és sugárzik belőle, hogy tényleg az a fajta aki nem szereti. A stílusa ezt tisztán tükrözi.* - Anglia, de régen jártam arra.* Jegyzem meg komolyan és voltam én ott egyszer. Az is tök felesleges volt, hiszen semmit nem hallottak a bátyámról. Igen, próbáltam megkeresni, hát ha csak eltűnt, vagy haza vigyem a hamvait, de semmi. Ezért gondoltam, hogy a tengerbe veszett, mert arra utaló jeleket, hogy lábát tette volna a száraz földre nem találtam. Hagyjuk is, ez már egy régi lemez, amit már jócskán fed a por. A nő ismét megszólal és ajkaim már megremegnek, mert mondanák valamit, de inkább csendbe maradok.* - Szóval nem olyan erős a kötödése vagy tévedek? Csak azért, mert pályafutásom alatt még nem tapasztal olyat, hogy valaki csak úgy kiruccan egy falkából* Tényleg nem hallottam még ilyet és nem hiszem, hogy csak városnézésre ment volna el. Azonban nem akarok ebbe jobban bele mászni, legalább is még nem.* - Miért is fog itt unatkozni? Keresni kell egy játszó pajtit* Vigyorodom el szélesen és megcsillannak íriszeim. Vajon veszi a lapot vagy sem? Azt hiszem ez mindjárt kiderül. Amint a pingvin megjelenik leadom neki a rendelésemet ami nem is lehet más, mint a szokásos.* - Sztaket, enyhén megsütve és véresen* Mosollyal a képemen, pillantok az előttem ülőhölgyre. A pincér már fordul is, de nem kerüli el a figyelmet az undor a képén. Kinek a pap, kinek a papné. Amint megfordul és lép egyet, utána szólok és poharat meglóbálom előtte, ami már üres. Veszi a lapot, hogy mit akarok. Ismét a másikra pillantok, majd a levesre.* - Hát számomra a leves nem olyan izgalmas hölgyem, de ha valami másra invitálna meg abban lehet, hogy benne lennék* Kacsintok rá, majd mind a két kezemet keresztbe fonom az asztal tetején. Az italom közben megérkezik, melyből én iszok is egy kortyot. Jó gyorsan dolgoznak itt a pincérek, mert a kajám is megérkezik én pedig megszagolgatom. Rossz farkas szokás, de érzem a vérnek az illatát. Ez van.* - Ön nem csatlakozna inkább hozzám?* Pillantok fel a véres hús fölül.*
- Örülök, hogy egyet ért. Elvégre varietas dēlectat, ahogy a jó öreg latin mondás tarja... - mondom félig elgondolkodva. Nem ezen elmélkedem persze, hanem a férfi viselkedésén és az egész helyzeten. ~ Tényleg ezt akarom én? Pótolni tudja ez a kis hímecske azt az űrt, amit a vér hiánya szított a belsőmben? Pótolni tudja a halál kéjes csókját, amit mások szájára csókolok? Nos sajnos nem... De talán enyhíthet egy kis figyelemelterelés a problémán... ~ A mosolyom meg sem rebben, profi módon uralom mér az arcom, ez az én munkámban elkerülhetetlen. Amikor elmereng Anglián, azon gondolkozok, hogy vajon szereti-e azt az uralmas, ködös-esős undok helyet. ~ Még mindig nem tudom, mit lehet szeretni rajta... egyszerűen borzasztó! ~ - Én is elég régen jártam Angliában, de annyira nem vágyom vissza igazából. - mondom ki végül őszintén. Közben nyugodtan kanalazom a levesem. Nem egy nagy adag, inkább ízélmény, mint laktató, de ez igazából nem érdekel annyira, jelen pillanatban nem vagyok éhes. Még túl szokatalan és idegen ez a hely nekem ahhoz, hogy nyugodtan eszegessek és békében érezzem magam. Nah nem mintha Berlinen kívül lenne hely, ahol minimálisan is otthon érezném magam... Amikor arról beszél, hogy mennyire kötődök a falkához, ismét csak könnyeden vállat vonok, csak utána szólalok meg. - Nem, határozottan nem szoros a kötődésem a falkához... ~ Igazából egyáltalán nem kötődök a falkához... nekem ők semmik és senkik. Egy pillanat alatt bármelyiket feláldoznám egy pohár vízért is, ha úgy hozná a sors. Én egyedül Castorhoz kötődök, az ő művészete az, amit elismerek és tisztelek, a többiek nem jelentenek semmit... ~ Persze ezeket a gondolatokat azért mégsem oszthatom meg egy vadidegennel... Amikor a következő szavat meghallom, a szemöldököm felszalad. Nem önkéntelen a mozdulat, olyat soha nem csinálok, inkább afféle megjátszás, a színdarab jól megkomponált része. ~ Oh drága kisfarkas, ha tudnád, hogy én milyen játékokat játszom, nem tennél ilyen nagyvonalú kinyilatkoztatásokat... ~ Széles a mosolyom, amikor válaszolok neki, félig évődve, félig próbálgatva a határokat, vajon mennyire pofátlan, és meddig hajlandó elmenni. - Hmmmm ilyet nehéz találni. Olyan kis gyenge, unalmas törékeny, és puhány alakok vannak csak erre... - megyek bele a játékba. Kíváncsi vagyok, erre mit lép. Nem igazán szoktam flörtölni, vagy valami ahhoz hasonlót csinálni. Valójában nem is tudom, mikor volt dolgom utoljára férfival... talán olyan 200 éve? Hmm... ~ Dehát, ha nincs szüksége a farkas lányának ilyen szánalmas pótlékokra, mint egy kis torna, akkor minek keresse alantasabb lények társaságát? ~ - Úgy gondolja, tudna olyan fogást ajánlani, ami esetleg érdekes lenne? - bonyolódok bele én is a játékba. Határozottan szórakoztató, és kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Aztán visszatérek én is az ételhez, a levest már kivégeztem, én is a különös ínyencség felé fordulok, és onnan nézem a véres húst falatozó farkast. A vér szagától, enyhe borzongás fut végig a gerincemen, talán még a pupillám is kitágul, legalábbis valaki azt állította, szokott a testem így reagálni, arra az édesen kéjesen imádnivaló dologra, arra a skarlát isteni nedűre... - Nem, azt hiszem, ezen a vidéken ilyen táplálékokra vagyok szorítva... - mondom éppen csak leheletnyi ingerültséggel a hangomban. - De neked jó étvágyat így utólag is.
* Csak helyeselni tudok a szavaira. Az élvezeteket halmozni kell, mondta ezt valaki, de most nem ugrik e, hogy ki. Nem is lényeges eben a pillanatban. Nagyon úgy fest, hogy Angliát csak én kedvelem kettőnk közül, de ezzel semmi gond nincs. Ízlések és pofonok, szokták volt mondani. Nem is mondok rá semmit. Kíváncsian figyelem, mert érdekel mennyire erős száll köti a falkához. Nocsak, nem egy elvakult falka taggal ülök szembe? Micsoda kellemes dolog, persze hazudhat is erről, de nem gondolom, hogy azt tenné. Semmi féle megingást nem érzek a részéről, ami persze lehet a pajzs „varázsa”, de miért legyek kételkedő? Most nincs hozzá kedvem.* - Akkor megkérdezhetem, hogy miért él közösségben, vagy az már túltolakodó lenne?* Kérdezek rá szemrebbenés nélkül. Ha nem akarja, akkor úgy sem mondja el. Ezen soha nem túráztattam magamat. Inkább falatozni kezdek és teszek egy félre érthető megjegyzést amit szépen, értelmez a másik, ahogy azt kell. Szavaira elvigyorodom.* - Mert nem voltam a környéken kedvesem, ez csak is azért lehet* Nem kell itt tagadni, hogy szép nő és szerintem ezt Ő is tudja magáról. Sok mindent lehet rám mondani, de azt, hogy törékeny, puhány és unalmas alak lennék, azt azért nem. Legalább is még senki nem állt elém ezekkel a jelzőkkel. Tehát akkor nincs is így. Ez most egy komoly kérdés lenne? Melyik férfi nem csapja le ezt a labdát? Szerintem nincs olyan vagy a puhányok és mivel én nem vagyok az…..* - Úgy gondolom, tudnék olyat ami esetleg érdekelheti* Veszem a kezembe a poharamat és iszok belőle egy keveset. Közben pedig az aranyszínű íriszeket kémlelem. Látom, ahogy egy kicsit kitágulnak a pupillái és tudom, hogy a véres hús miatt van. Csak nem egy gyenge pont kedvesem? Ezt azért jó tudni vagy inkább sejteni. A keserűség és a szavak is megütik a fülemet.* - Oh, csak nem korlátok közé zárták?* Egy sejtelemes mosoly villan fel az arcomon és van egy érzésem, hogy a válasz igen lesz. Hm, hm, hm. A fejemet megcsóválom elgondolkodva. Szegénykém, hát szabad ilyet? Neeeeeeem. Persze, hogy forgatok valamit a fejembe, mikor nem?* - Mondja csak nincs kedve velem sétálni egyet, mondjuk egy olyan helyen ahol nincs tömegnyomor, de akad még ember?* Nézek rá kíváncsian. A húst közben én elfogyasztom, így csak az italom marad, mint hűséges társ. Hogy milyen terveim vannak? Annyit elárulok, hogy nem fogunk unatkozni. Persze ehhez az kell, hogy a szőke ciklon is benne legyen a dologba. Miért ne szórakozhatnánk egy kicsit? Én szabad vagyok és nem parancsol senki, így azt teszek ami jól esik. Nos, most egy sétához van kedvem ezzel a hölgyeménnyel.*
A vacsora nem egy nagy adag, inkább afféle az evés közben jön meg az étvágynak elég ízfokozó... azonban kezdem úgy érezni, hogy a tervezett helyett ma este nem az étellel fogok jól lakni... ~ Sajna nem is vérrel és csontról letépett hússal, dehát semmi nem lehet tökéletes... olyan csak a mennyországban van, de mivel abban nem hiszek, így marad a pokol... de ott különben is jobb a társaság, akkor meg minek vágynék a mennybe? ~ Amikor fölteszi a kérdését egy pillanatig gondolkozok rajta, de úgy döntök, ez nem nagy dolog, igazából én sem tudom magamnak teljesen megválaszolni, de amit sikerül összerakni, az nem egy hadi titok, főleg nem itt ott ráaggatva néhány fügefalevelet a meztelen igazságra. - Nos néha magam sem tudom... Az alfánk megbecsülöm és kizárólag miatta maradtam a falkában. - mondom el végül úgy nagyjából a dolgot. Ez az igazság a véres mocskos részt kihagyva, hogy kis ideig úgy gondoltam Castorban végre leltem egy olyan farkast, aki hasonló barbárul undorító dolgokra hajlandó, mint én... Sajnos ebben kezdek kételkedni, ami egyik legfőbb oka igencsak nyomott hangulatomnak. A következő kérdésére muszáj elvigyorodnom. Leteszem az evőeszközöket, felhörpintem a maradék vérszínű nedüt a poharamból és sejtelmesen mosolygok hozzá. ~ Micsoda önbizalom! Mennyire imádnivaló lenne megtörni... szép lassan bontogatni le a gátakat, az önbizalmat, az önbecsülést, a reményt... a kemény jellemek a legfinomabb falatok... Oh nein Katharina, das geht nicht... ~ Kissé megráztam a fejem, eltüntetve a tiltott gondolatokat, és csak a halvány ingerültség maradt, amiért valamit megtiltanak nekem. Normál esetben elfogadnám a Fhürer bármilyen parancsát, de most nem volt normál eset. Még nem vallottam be magamnak teljesen, de haloványan kétkedni kezdtem a férfiban. Amikor megkaptam a második nem is enyhén kétértelmű mondatot is, akkor már nem álltam meg szó nélkül. Eddig a nyugodt hűvös és királynői mosollyal palástoltam minden mocskos gondolatot, de most beszélnek is kellett egy kicsit. - Kíváncsian várom, mi az alapja az ilyen kijelentéseknek.. - villantottam rá egy farkasvigyort. Aztán látom, hogy ő is befejezi a húst, a vér édes illata elhalványul, nagy-nagy bánatomra... Aztán könnyeden előáll azzal a sétálós dologgal. Nos erre már tényleg majdnem elkezdek szakadni a röhögéstől, hogy a modern szavakkal fejezzem ki magam. Eszembe jut egy eset, olyan százhúsz éve eshetett meg... Egy kisebb város templomjának a kapujában ácsorogtam és néztem a szakadó esőt. Lenyűgöző volt, imádtam az erejét. Ekkor lépett ki a férfi a templomból. Magas sötét alak, lehengerlő mosollyal. Felajánlotta az esernyőjét és elhívott magával... Természetesen követtem. Két utcányit sem haladhattunk, amikor elértük a sötét sikátort... Letepert a nedves hideg betonra egyik késes kezét a torkomra szorította, másikkal a ruhámmal kezdett matatni. Éreztem, ahogy elégedett vigyor ül ki az arcomra... Kissé belenyomtam a nyakam a késbe, ami megzavarta... Akkor átváltoztam. Kis ideig hagytam, hogy rémülten ordibáljon, aztán falhoz szorítottam és szép lassan téptem ki a máját és egyéb belsőségeit... óvatosan, hogy minél tovább éljen, hogy minél több vére mocskolja be a hófehér bundámat... Haloványan megborzongtam, de alig észrevehetően, csak ha nagyon figyelt, akkor vette észre. Hamar összeszedtem magam, visszatérve a sötét gondolatok közül és vetve rá egy aranyosan szikrázó pillantást válaszoltam végre. - De, nagyon szívesen sétálnék egyet. Intettem is a pincérnek, hogy fizetnék.
* Szívem szerint vágnék egy grimaszt a válaszra, de nem teszem. Nem akarom, hogy tudja, van vele egy elintézetlen ügyem. Amint zárós határidőn belül el is intézek, aztán tovább haladok. Hogy lehet becsülni egy névbitorlót, de most komolyan? Az ilyet nem becsülni kell, hanem ízekre szedni, nem, nem is. Inkább Levágni a végtagjait, aztán megkínozni. Hogy képzelem ezt a megkínzást? Ezüsttel, hát mi mással? Még nem terveztem meg teljesen, de azt már biztosan tudom, hogy nem teszi zsebre, amit kapni fog, csak kerüljön a mancsaim közé. Végig szántom a bőrét kb úgy, mint hasfelmetsző. Hagyom, hogy egy kicsit begyógyuljon, majd újra kezdem. Minél több és minél brutálisabb eljárásban lesz része ez tuti biztos. Le kéne akasztanom a szögről egy fiatal farkast, aki még enne is belőle. Áh, az még sem jó. Utálom a fiatal farkasokat! Törődjön velük a nagyanyjuk! Szerintem még van pár órám, hogy kitaláljam. A karomon lévő órára pillantok és igen, ha jól számolok, akkor már valószínűleg keres. A kérdés csak az megtalál el. Biztos vagyok benne, hogy ez így lesz, de először szórakozom egy kicsit, aztán jöhet a „munka.”* - Biztosan tud valamit az alfája kedvesem* nem fűzők hozzá egyebet, mert nem akarom hallani, ahogy dicsőíti. Annyira azért nem érdekel, az a bolhás dög. Amúgy se sokáig fogja vakargatni magát. Jaj, miért gondolok most azokra az idegesítő lényekre? Már is viszketek. A fejemet megvakargatom gondosan. Nem vagyok bogaras, nem kell félre érteni, bár egy két bolha elfér rajtam. Az még nem olyan vészes. Gondolj bele ha egy tucat van rajtad. Oké, másra kell gondolni, mert megint megvakargatom a fejemet. Nah, azért nem feltűnően, mint egy kutya. Inkább nevezném buksi simogatásnak, mint másnak. Kíváncsi? Remek, az csak jó lehet.* - Ezek után, ég bennem, a bizonyítási vágy* Kacsintok rá és hangom játékosságról árulkodik. Azért az nincs bennem, mert vagy megszoksz, vagy megszöksz. Ezt az elvet követem és a nők úgy jönnek-mennek, mint a villamos csúcsidőben, vagyis kétpercenként. A séta is le van zsírozva. Azt hiszem minden sínen van. A pingvin meg is érkezik és azon gondolkodom, hogy legyek e Uri ember vagy hívassam meg magamat. Amikor ide tévedtem, az volt a szándékom, hogy majd a nő fizet és csókolóm, de így már egy kicsit más a helyzet. Mi legyen? Melyik énemet vegyem elő. A számla elém kerül, amire ráteszem a kezemet, majd a másikra pillantok. Ha azt hiszi, hogy majd állom a vacsorát akkor nagyon téved.* - Külön fizetünk, ezért két számlát kérünk.* Mondom tárgyilagosan és a fiú már el is megy. Nekem aztán senkim és semmiért nem fizetek. Ha kell valami, azt általában megkapom, ha pedig nem akkor elveszem, de hogy fizessek is érte? Ne nevettessük a hóembert, mert nem tud.* - Magának kell vezetnie, mert új vagyok a városban és nem ismerek semmit* Azért ez nem teljesen igaz, de ez most mindegy. Vajon irányító típus? Ez nem sokára ki fog derülni. A pincér gyors és már két fekete valami van nála. Amit elém tesz le azt kinyitom és egy bakjegyet csúsztatok bele, majd összecsukom. Fedezi a fogyasztásomat és még borravalóra is jut belőle. Azt nem mondom, hogy abból fog meggazdagodni, de nem panaszkodhat. Mondjuk, ha szóvá tenné, sem érdekelne. Ha a kész a másik is akkor bizony mehetünk. Felállok és intek a kijárat felé.* - Csak ön után, kedvesem.* Egy mosoly bukkan fel az arcomon, s ha elindul, akkor követem, bár egyelőre fogalmam sincs, merre megyünk.* - Mivel én vagyok az idősebb, nem lehetne, hogy tegeződjünk?* Igazából nincs bajom ezzel, bár a mostani kort jobban csipázom, így akár át is térhetünk a tegezésre. Végül is együtt vacsoráztunk vagy mi, bár ezt azért nem nevezném annak, hiszen a fél fogamra sem volt elég az a darabhús. Ráadásul csak nyomokban tartalmazott vért.*
- Nos igen, tud valamit... vagy tudott... - az utolsó szót olyan halkan motyogom, hogy csak akkor hallhatja meg, ha igazán figyel. Az a szörnyű, hogy ez a belső nyomasztó érzés egyre jobban elhatalmasodik rajtam, amióta a városba érkeztem. Kicsit olyan érzés, mint amikor meglátod az Istened hétköznapi arcát... Persze ez erős túlzás, mert tisztelem Castort, de persze nem úgy, mint egy istent, hanem mint egy jó vezért. Habár az a gond, hogy a magasa épített piedesztálja erősen rogyadozik, főleg egy francia nő súlya, meg egy kínzási tilalom szörnyű súlya húzza egyre csak lefelé... De nem akartam most Castorra gondolni, ez egy másik ügy volt, egy másik farkassal, most nem oda illett. Vetettem egy sunyi pillantást a velem szemben ülőre és a lelkem mélyén sajnáltam, hogy nem őslakos. Ha az lenne játszhatnék vele, még hivatalosan is... Castor azt mondta a fiatalokat nem bánthatom, ez a férfi azonban sok mindennek tűnt, de nem pelyhedző állú kölöknek... ~ Jajj mein Schatz, miért nem vagy itteni? ~ Apró sóhajjal törődtem bele, hogy a legsötétebb vágyaim szépen leláncolva maradnak még egy ideig. Próbáltam fölvenni a beszélgetés fonalát, hátha az lesz annyira izgalmas, hogy elterelje a figyelmem arról a nyilvánvaló tényről, hogy mennyire hiányzik a vér, a mocsok, a belsőségekben könyékig turkálás... - Csak vigyázz, ki ne égesse az oldalad... - mondtam halovány mosollyal. Kicsit sápatagra sikeredett, de máshol járt az eszem, egy gyönyörű vörösebb tájon, és nehéz volt visszatérnem az unalmas életbe. Teljesen nyilvánvaló, amikor külön számlát kér. Még meg is sértődtem volna szerintem, ha nekiáll itt lovagiaskodni nekem. Nah nem mintha nem lett volna vicces az elején, de azért mindennek van határa. Néha élveztem lenyúlni olyan szerencsétlen flótások pénzét, akik halálosan belém szerettek, ismételném a halálosan szót... de általában gyűlöltem, ha kitartott nőcskének tekintettek, akit egy drága vacsorával és néhány ruhával meg lehet venni. A szőke haj átka volt, én azonban nem tekintettem magam szőkének, az én hajam arany volt, annál szikrázóbb, mint a kis ringyóknak... Pont annyival gyönyörűbb, amennyivel mocskosabbak a gondolataim... Amikor a fekete kis vacak előttem landol, nem is nézem meg az árat, egy kisebb vagyont könnyeden előkapok a tárcámból és belecsúsztatom. Szép látványos mozdulattal, nem megjátszva, de azért látszódik az összegecske, ami gazdát cserél. Hogy szeretem szórni a pénzt? Talán... nekem nem jelent semmit és van belle dögivel. Rengeteg vagyont nyúltam le, pluszban a befektetéseim is félelmetes gyorsasággal kamatoznak, tehát megtehetem, hogy szórom a pénzt, ha úgy hozza a kedvem. A kissé elkerekedett szemű pincérfiúra nem is pazarlok több pillantást, a mocsokkal nem érintkezünk stratégia szerint királynői mozdulattal felállok, halovány mosollyal biccentek Raffaellonak, az "ön után"-os dologért, és lágy félig lopakodó, félig királyian kecses léptekkel megindulok a kijárat felé. Persze rájátszom egy kicsit, de éppen csak annyit, ami elegáns élt ad, és nem tesz ripacs magamutogatóvá. Én alapvetően királyi vagyok, jobb az átlag mocsoknál, akkor minek játsszam itt az arcom? Elég az igazság... Jobb vagyok náluk, das ist recht. Az egyik gyors portásgyereknek engedem, hogy belebújtasson a méregdrága fekete prémbe és csak amikor kilépek a csillagos éjszakába, akkor fordulok vissza a férfi felé. Nem figyeltem rá, hogy követ-e, természetesnek vettem. - Nos az igazat megvallva én sem ismerem a várost, alig egy napja érkeztem... ellenben megindulhatok valamerre és kilukadunk ott ahol kilukadunk... ~ Mondjuk a gyomrunkon, vagy a szívünknél.... ~ - Amúgy rendben, tegeződjünk, nekem teljesen jó úgy is. - mosolyogtam továbbra is a rendíthetetlen édes ártalmatlan hercegnő vagyok mosolykámmal. Azt állítjátok, nincs nekem olyan? Oh, dehogynem... angyalbőrbe bújt farkas vagyok ám. - Szóval akkor induljunk meg az éjszakába? - kérdeztem enyhén felvont szemöldökkel. - Remélem nem félsz a gonosz farkasoktól az árnyékban... - ugrattam, hogy megtörjem a gondolataim sötét fonalát. Körbenéztem, hogy merre induljak, és ki is néztem magamnak egy utcát, de még vártam a válaszait, csak aztán akartam indulni.
* Zene füleimnek, de tényleg. Minden falkában van egy gyenge pont. Csak nem Ő lenne? Bár nem célom megbuktatni a falkát, csak eltenni mancs alól, a vezért, de ez egy másik lapra tartozik. Nem fűzök hozzá egyebet, mert nincs mit. Amúgy sem mutathatok nagy érdeklődést a falkája iránt, mert még a végén lebuktatom saját magamat. Engem pedig nem olyan fából faragtak, illetve faragtak volna, ha Pinocchio egyik rokona lennék. Kiégetni biztosan nem fog hacsak nem tervez egy ezüst karót az oldalamba döfni. Eddig nem tűnt fel, hogy lenne nálad, de kitudja mit rejt a ruhája. Természetesen külön számlát kérek, mert mindenki fizesse csak a magáét és örüljön, hogy nem kell még az enyémet is. Tudok bukó lenni, ha akarok, de most nincs kedvem hozzá, mert még az is lehet, hogy élvezni fogom az estét. Miután fizettünk végre elindulni látszottunk. Nem udvariasságból engedtem előre hanem, hogy szemügyre vegyem formás idomait. Férfiből vagyok és a nő elég vonzó. Amikor megszólal mellé lépek.* - Jó gondolat, szeretem a spontán dolgokat* Részben igaz, bár szeretek tervezni is. Néha kell hogy spontán jöjjenek a dolgok és ez most egy ilyen alkalom. Azt mondjuk, így, nem tudom, hol fogunk kilyukadni, de feltaláljuk magunkat. Mivel benne van, így tegeződhetünk. Az jut eszembe, hogy van egy üres helység ahova akár mehetünk is. Senki nincs ott, legalább is mikor eljöttem még nem volt. Szerintem még most is üres, de ezt könnyen ki lehet deríteni.* - Ötlet, ha megfelel. Van egy ház nem olyan messze, ami most éppen üresen áll.* Jegyzem meg elgondolkodva és azon töröm a fejemet, hogy szóljak e neki arról, hogy tele van csapdákkal vagy sem. Hm, még magam sem tudom, de ha oda érünk, akkor majd eldöntöm. Nem áll szándékomba bántani, csak ha már van egy ház ami teljesen véletlen üres akkor miért ne használnánk ki? Tiszta logika semmi más. A megjegyzésre nevethetnékem támad.* - Nem olyan családból származom én. Egyébként nem hiszem, hogy erre túl sok mászkálna. A jelenlévők mindig kivételek szokták volt mondani.* Jegyzem meg, egy mosollyal az arcomon s most, hogy már meg van az úti cél, akkor mehetünk is. Amit kilépünk, az étteremből szétnézek és Taxi után kutatok. Azért annyira nincs közel, hogy átsétáljunk. Szerencsére van itt egy pár szabad, így az egyikhez odalépek és kinyitom az ajtót.* - Vagy sétálnál?* Nekem végül is mindegy, hogy mivel megyünk. Mehetünk gyalog is, bár az sokkal hosszabb. Nem rajtam van kopogós cipő, így nem gond a séta. A döntésének megfelelően fogok cselekedni. Ha autó akkor mondom a címet és már megyünk is, ha pedig gyalog akkor elindulok a megfelelő irányba.*
Castor elhatározta magát, és kiszállt, ezek szerint a terv elfogadva. És a megjegyzések! Félt? Aggódik értem? Hogy ezt is megértük! Szép haladás azok után, hogy pár hete gyakorlatilag agyonvert. Ezen morfondírozom, miközben az étterem parkolója felé hajtok, mert ezek a gondolatok elégedettséggel töltenek el, és most ezt akarom sugározni kifelé. Aztán ahogy beérek a parkoló szájába, valóban érzékelek farkas jelenlétet, de jóval többet, és közelebb, mint én szeretném. Azonnal megérzem, hogy ketten vannak, a másik is eléggé idős, és elég könnyen kötöm a kisugárzást az étterem ajtajában álló két alakhoz. Ezek után a megijedést egyáltalán nem kell színlelnem. - A fene! Olyan fékcsikorgást produkálok, mint a mozifilmekben, és már tolatok is kifelé az első kereszteződésig padlógázzal, ahol aztán kb. három másodperc alatt perdítem meg a kocsit, és már tűzik is el innen, vissza a találkahelyre. Nem tudom, mit reméljek: azt, hogy követnek, vagy azt, hogy nem. Csak amikor már egyenesben van az autó, és gyorsul, akkor üzenek telepatikusan. ~ Castor, tényleg itt van, és nem egyedül. A másik is idős. Már kijöttek az étteremből. Megyek visszafelé ...
Csöndes nyugalommal, meg egy afféle mindentudó mosollyal a szájam sarkában figyelem a férfit. - Ezt örömmel hallom. - válaszolok nyugodtan. Spontán dolgokon kívül mást nagyon úgysem tudnék ajánlani, ugyanis valóban nem ismerem ezt a helyet. Eddig nem is akartam vele szorosabb ismeretséget kötni, nem volt nekem túlságosan szimpatikus... Most se lett hirtelen a kedvenc városom, de az esély megvolt rá, hogy talán-talán nem fogom halálra unni magam itt... Jó erre mondjuk nem vettem volna mérget, mert egy rövid kalandocska még messze nem volt megváltás, de azért a semminél jobb volt, ideig-óráig kitart ez is. Csak elmosolyodtam és felvontam a szemöldökömet a következő mondatára. ~ Egy üres ház? És mégis kinek a háza? Mert gondolom, ha az övé lenne, azt mondta volna, hogy itt áll közelben az üres házam... Ráadásul ha lenne itt háza, ismerné a várost, nem? ~ Végül rájöttem, hogy nem igazán érdekel a dolog. Ritkán szoktam megszeppenni attól, hogy esetleg birtokot háborítok, amikor ennél jóval mocskosabb és kegyetlenebb dolgokat is csináltam már... ~ Oh igen, sokkal-sokkal mocskosabbakat... ~ - Az üres ház remekül hangzik... - összegzem végül hangosan is a gondolataimat, illetve azt amire őket feltornyozva jutottam. Nem érdekelt hová megyünk, csak menjünk valahová... Nekem ennyi bőven elég volt. Akár tigrisekkel is szívesen hancúroztam volna, ha ez végre kicsit feldobja a napomat.... A gonosz farkasos dolgot egász jól reagálja le. A jelenlévől kivételek szövegre csak titokzatosan elmosolyodok... ~ Oh, ha te azt tudnád mein Schatz mennyire kivételek... ~ - Nos ki tudja, mit rejt ez az álmos kisvároska a vastag hóbunda alatt... talán mocskos titkokat... - mondom kétértelmű mosollyal. Amikor a taxi felé halad, megyek vele, és természetesen inkább autókáznék most. Nem mintha baj lenne a nyakatekert magassarkúmmal, akár hangtalanul lopakodni is tudok benne, sőt kilométereket futni, ha kell, ennek ellenére nem akartam most sétálgatni, nem voltam túlságosan andalgó kedvemben... - Inkább menjünk taxival. Be is szálltam hátra, habár egy pillanatra mintha őrült fékcsikorgást hallottam volna, de mire nekiálltam volna nagyon pásztázni a helyet, Raffaellotól már nem láttam sokat, így letudtam a dolgot azzal, hogy valami nyomorult tanulóvezető bénázik már megint... ~ Sok az alávaló mocsok elvégre, akiktől meg kéne tisztítani a földet... ~
* Akkor meg is van az úti cél, mert a ház kiváló lesz egy kis szórakozásra. Mondjuk az, vethet fel némi problémát, hogy mi van, ha még sem olyan sületlenek s azt gondolják, hogy pont Tara házába vertem sátrat. Remélem sátor lesz és nem nekem kell felverni, hanem inkább a szőkeségnek, itt mellettem. A másikkal majd ráérek később is foglalkozni, mert én nem sietek. Ha pedig váratlan vendég toppanna, majd rögtönzők. Talán nem épp a leglogikusabb oda vinni, mert még is csak egy azok közül és ketten egy ellen, hát nem éppen a legjobb harci felállás, de még az is lehet, hogy jól jövök ki belőle. Talán használhatom pajzsként, bár nem egy gyenge virág száll. Ezen ügyködöm a pajzsom mögött, mikor hangja csilingelése visszaránt a valóságban.* - Mindenkinek vannak mocskos titkai. A kérdés csak az, mikor éri utol a farkast* A végénél a hangomat lejjebb veszem, hogy csak ő hallja a szavakat. Egy farkasnak tökéletes a hallása is és milyen nagyszerű ajándék. Kilépünk az teremből és egy taxit veszek célba, mert miért is ne. Az ajtót kinyitom neki s már is beszállnék, mikor megérzem a jelenlétét. Azonnal tapogatni kezdek, de azon kívül, hogy fiatal vagyis fiatalabb mint én, mást nem érzek. Ez biztosan nem, a névbitorló lesz. Túl fiatal és gyenge lenne alfának. Ez kicsit furcsa és van egy sejtésem, hogy kém lesz. Nah mi van? Nem mert ide jönni, inkább felderíti a terepet valami kutyával? Bátor mondhatom. Vajon mennyien lehetnek? Ha egyet, előre küldött, vajon mennyi lehet hátul? Kitágulnak az érzékeim, de mást nem érzek jelen pillanatban és a kutya is menekülőre fogta. Azért elég gyorsan sikerült megtalálni vajon jártak a házban is? Vállat vonok látványosan, de ez senkinek nem szól, csak magamnak. Végül pedig beülök a Taxiba és behúzom az ajtót.* - Szórakozni szerettél volna, azt hiszem lassan fogunk, bár lehet, hogy csak én űzök egy mocskos játékot.* Pillantok a másikra és elgagyogom a címet a sofőrnek. Aki gyújtásba teszi a kocsit és előre indul, hogy megtudjon fordulni, amit pár pillanat után meg is tesz.* - Élet vagy halál? Melyiket választanád? Tegyük fel, az alfa élete a tiedért cserébe. Beáldoznád magad?* Közelebb húzódom hozzá és a hajával kezdek el játszani miközben beszélek hozzá, majd szabad kezemet a combjára helyezem. A kocsi, közben lassan – nekem elég lassú ez a tempó, mert futva tuti lehagynám – de biztosan próbálja elhagyni a folyó partot. A kérdés csak, hogy sikerül e vagy sem. Nem lehetek biztos abban, hogy nem e vár egy sereg farkas az út végén akik mind revánsot akarnak venni. Nos, nekem egyikkel sincs bajom és ha akarnak akkor mehetnek isten hírével. Nekem csak egy kell, igen, a névrabló, a többi nem érdekel. Van egy olyan sejtésem, hogy egyik sem fogja magára hagyni. Induljunk csak ki Tarából, hiszen képes lett volna meghalni. Undorító az elvakultsága! Ha a szőkeség is azt választja, akkor nem tehetek mást mint eltakarítani az útból, pedig kár lenne érte, mert csini egy csaj. koncentrálok közben, hát ha érzek valamit vagy inkább valakit a közelben. Ha itt van valahol, akkor ez lesz az utolsó estéje, remélem kihasználta rendesen, mert a sírban nem fogja élvezni, az élet habos oldalát. A férges jut neki!*
Nem mondtam semmit, csak annyit, hogy megyünk, és kész. Formaság ide, vagy oda, egész egyszerűen amúgy is mindig öltönyben mozgok, nem kellett feltűnjön neki, hogy kivételesen nem csak a személyes igényeim miatt bújtam ünnepi öltözetbe. Ha kérdez, csak annyit mondok neki, hogy olyan ruhát vegyen fel, amiben szépnek érzi magát, hiszen engem mindenhogy magával ragad. Amint elkészül, a karom nyújtom felé, hogy levezessem a lépcsőn, akár egy úri hölgyet, majd a parkolóba leérve kinyissam neki a kocsim ajtaját. Az ülésen, ahova ülnie kellene, egy szál vörös rózsa fekszik, fekete szalagos díszítéssel. Arról viszont minden bizonnyal fogalma sincs, hogy a kocsim csomagtartója tele van még meglepetésekkel. Váltásruha, némi alkohol, és egy hatalmas pléd. Nem hiszem, hogy utóbbira szükségünk lesz majd, ennek ellenére talán mégis hasznos lehet majd valamire. Az idő egészen kellemes, igazi tavaszias a hangulat. Beülök a kormány elé, a motor felizzik, a zenelejátszóban pedig automatikusan elindul a legutóbb bent hagyott CD lemez első dala. Ó igen, az öreg Sinatra. Már akkor imádtam, amikor még a füstös klubbokat járva szivarral és whiskyvel személyesen merülhettem el a hangjában. És ez a dal éppenséggel még a jelenlegi hangulatomhoz is remekül passzol. Ha Tara bármit kérdez, csak sejtelmes és buja mosolyt kaphat válaszul, nem többet. Egészen addig, míg le nem fordulok az útról, és meg nem állok a kikötő parkolójában. A motor leáll, a zene elhallgat, és a fülemet megint fájdítja a hirtelen beállt csend üvöltő némasága. A nőstényem felé fordítom a tekintetem, és nem leplezett sóvárgással kapom el a tekintetét. Nem kell, hogy az ajkát, vagy a mellét nézzem ahhoz, hogy megrekedjen odabent a levegő, vagy a szívem erőteljesebben dobbanjon. A büszke mosoly lassan kúszik az arcomra. Egyik kezemmel átnyúlok, és ha engedi, a tarkóját cirógatva csalom közelebb magamhoz, hogy aztán felé hajolva egy finom csókot adjak neki úgy, hogy közben levegőt sem merek venni, mert nem akarok már most megrészegülni az illatától. A csókot mindenképp a magam tetszése szerinti ütemben szeretném diktálni, és csak lassan, óvatosan erősíteni fel, a végére hagyva azt, hogy a nyelvemmel is megkóstoljam. De csak finoman. - Ígérem, hogy most nem lesz olyan rút vége az estének, mint amikor legutóbb erre jártunk... Suttogom még az ajkai közé, amikor lassan kezdek kihátrálni a csókból. Nehéz elszakadni a látványától egy pillanatra is, de muszáj. Kiszállok az autóból, és ha csak nem szállt ki addig, mire átértem az ő oldalára, akkor én nyitok neki ajtót. - Tetszel. Húzom aljas mosolyra a szám, de közben elismerően bólogatok. A szóhasználatom talán túl hanyag, de direkt. Húzom egy kicsit, de csak mert az utóbbi időben megszerettem, ha követelőzik, így nem adok meg neki mindent, amit akar... Vegye el!
A feladat adott: kapjak magamra valamit, amiben szépnek érzem magam. Nem tudom, Castor hogyan gondolta ezt, de én nő vagyok, és mocskosul elégedetlen magammal... Szóval úgy döntöttem, hogy nem magamnak akarok tetszeni, hanem neki, és hogy még időt is spórolja, azt veszem fel ami a falka hepajon is viseltem. Az óta persze ki lett tisztíttatva, csak nem vittem haza a házamba még. És milyen jól tettem! Vagy egy órát spórolok. Minél több sejtelmes fél vagy telecsízes mosolyt kapok válaszul a "Hová megyünk?!" kérdésre, annál türelmetlenebb vagyok. Említettem már, hogy utálom a meglepetéseket? Oké, az a rózsa az ülésen már elég támpont. Bár a "randi" már eddig is lezokogott Castor mosolyáról, de ezzel a rózsával már "IGAZI randivá" avanzsált az esemény. Ez sok-sok meglepetésre enged következtetni, és jó szexre a nap végén. Bár azon a téren eddig se volt baj, leszámítva azt az egy alkalmat, de erre most nem akarok gondolni. A Blue Moon-on elmosolyodok. Nem is tudtam, hogy van még olyan ember a világon, aki hallgatja ezt. Jó volt a maga idejében. Bár én még mindig szívesebben hallgatom ezt szemben a disco és pop zenével. Állítom ezt annak ellenére, hogy egy disco vezetője vagyok... Még jóval az előtt sejtem hová megyünk, hogy lekanyarodtunk volna. A kikötő étterme csak úgy dereng fel néha-néha, mint a "Lenne kedved hülyére inni magad?!" helyszín. Ilyenkor emlékeztetem magam arra, hogy soha többé ne kérdezzem meg ezt Castortól, hát most sem teszem. Leparkolunk, a motor leáll, amitől Sinatra is elnémul rendesen. Cas, a tarkómnál fogva húz magához, amit engedek is... egészen addig amíg csak egy gondolat választja el ajkainkat, mert ekkor bizony visszahúzódok. Egész úton kérdezgettem, ő egész úton csak mosolygott rám, hát most én is mosolygok miközben elhúzódok tőle, nyitom a kocsi ajtaját és kiszállok. Beérem én ilyen kicsi elégtétellel is, tehát, ha mindketten kiszáltunk, és egymás közelébe értünk, akkor megkapja azt a csókot ha kéri még. - Csak tetszem? Hmmmm. - felé nyúlok, megigazítom a nyakkendőjét. Nagy gond nem volt vele, csak egy leheletnyivel volt elcsúszva, de mostmár még annyival sincs. Ellapogatom még azt a nyakkendőt, aztán megfogom a kezét, vagy a karjára kulcsolom az enyémet, mint kijövet a szállodából. - Mehetünk. - A-a, nem kapja meg amit akar (most!). Azt még hozzácsapom az elégtételekhez, amibe még belefér az én aljas mosolyom is. Számla részemről rendezve, nem "szívózok" többet. - Örülök, hogy kijöttünk onnan egy kicsit. - és ennél őszintébbet most nem is mondhatnék. Annyira vágytam már valami ilyesmire!
Nagyon-nagyon aljas. Nem tudom eléggé kiemelni, hogy mennyire... Ennek ellenére igyekszem nem erőszakoskodni. Ha akarnám, akkor megragadhatnám, és erővel vehetném el azt, ami nekem kell, de ehelyett benevezek én is a pokolian nehéz játékba, és csak könnyed mosollyal nyugtázom, hogy elhajol a csóktól. Mintha csak azt akarnám sugallni, hogy "jössz te még az én utcámba!". Vagy inkább én az övébe, de ez most részletkérdés. El akarok felejteni ma estére mindent, ami a jelenünket mozgatja. Az Alfaságot, a hotelt, Toddot, és az összes többi apróbb, vagy hangsúlyosabb részletet. Amikor megkapom a csókomat, hamar elhúzódok, nehogy azt gondolja, hogy annyira ki vagyok éhezve rá! Jó, ki vagyok, ennek ellenére jól kell viselkednem. Romantika! Hahó! Bár, a legjobban a szex utáni összebújásokat kedvelem, de szerintem ez inkább azért van, mert férfiként előbb le kell lohasztani a vágyamat, aztán jöhet az egymásra hangolódás. A nőknél fordítva. De ma kivételt teszek. - Csak. Egy centivel se több. Vigyorgok rá gonoszan, amíg a nyakkendőmet igazítja. Ezt mondjuk nem szeretem, de ha neki ez kell a boldogsághoz, ám legyen. Kitartom a karom, hogy rákulcsoljon, aztán a bejárat felé kezdem vezetni. Ajtót nyitok, előre engedem, aztán míg az asztalunkhoz kísérnek (mert foglaltam ám!), válaszolok. - Garantálom, hogy ma nem csak ennek fogsz örülni. Azt hiszem, hogy kiteszek magamért... A hangom halk, s bár nem nézek rá, az arcomra van írva, hogy mi jár a fejemben. Meg is köszörülöm a torkomat, és küzdök az ellen, hogy a mosoly vigyorgássá vaduljon el. Az asztalunk egy eldugott, hátsó kis sarokban van. Már ég rajta a gyertya, és jégbe hűtött pezsgő vár bennünket. Nincsenek sokan, szerencsére. Ahogy leülünk, és a pincér kitölti a pezsgőt, és magunkra hagy, mélyet lélegzek, és megint csak őt nézem. Vajon meddig leszek képes ennyire őszintén rácsodálkozni mindenre, ami kettőnk között történt? Annyira szeretnék beszélni erről, megint, századjára, ezredjére, de nem akarok magamból értetlenkedő majmot csinálni... - Tara... Sajnálom, de hazudtam - kezdem - Nem csak tetszel. Gondoltam, hogy húzom az agyad, de nem tudom megállni, hogy ne mondjam ki nyíltan, hogy mennyire... - khm - Étvágygerjesztőnek talállak. Koccintsunk valamire? Nyúlok a pohárért hirtelen, mert örülnék, ha a pillanatot nem törné meg az étlapokkal érkező pincér...
Húha. Foglalt asztalt is? Kétségtelenül, hisz a pincér az egyik hangulatos sarokba kísér minket, ahol már égő gyertya és behűtött pezsgő várt. - Most annyira szeretném azt mondani, hogy ez igazán nem kellett volna, de nem tudom. - afféle levakarhatatlan vigyor terül el az arcomon. Már annak is örültem, hogy egyáltalán kijöttünk a szállodából, aztán attól a rózsától is csaknem cseppfolyós állagot öltöttem, és most ez... Születésnapom van? Jah, az februárban van. Mindkettő. Ha azt mondja, hogy ki fog tenni magáért, azt maradéktalanul el is hiszem neki. Nem tudom mire vélni ezt, de iszonyatosan jól esik. Már csak a türelmetlenségemet kéne valahogy kiküszöbölni, és akkor részemről tényleg felhőtlen este lesz. Valami oltári nagy szexel végül, amit már az elfojtott vigyora is sejtet. (Vagy megint csak a szajha beszél belőlem? Mit bánom én ha igen?!) A vigyorom már csak mosoly, mikor azt mondja, hogy hazudott, de még az is lehervad a pillanatnyi szünetben amit tart. Kell említenem, hogy kismillió "miről hazudott" elmélet áll össze a fejemben ez idő alatt? Nőből vagyok... Ellenben befejezi a mondandóját, mire az elméletek olyan gyorsan illannak el, ahogy jöttek. - Végre, hogy kimondtad. - kissé ki is húzom magam fene nagy önelégültségemben, aztán persze emelem a poharamat, miként ő is teszi. Hogy mire koccintsunk? Megint ezer dolog kavarog a fejemben. Persze a gegesebbik fajtából, amikkel a hülye filmek tömik tele az ember agyát ha nem elég óvatos... hát én nem voltam az, szóval ki kell várnom egy keveset mire találok valamit, ami jó eséllyel nincs még elcsépelve: - Arra, hogy kimozdultunk, hogy eddig minden rendben van, és arra, hogy ez maradjon is így. - azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy igenis, Raikkönen nyerje meg a forma1-et! Ha fűz még hozzá valamit, azt természetesen kivárom, aztán koccintunk, és iszok a pezsgőből. Először csak egy kortyot, ahogy illik, és ahogy kell is, ha veled szemben ül a párod, és éppen a szemeibe nézel egy koccintás után. Viszont a látóteremben már feltűnik az étlapokkal támadó pincér, szóval ha már úgyis elszállt a pillanat, én egy hajtásra kiiszom a pezsgőt is. Nagyon finom, szeretem ezt a fajtát. Megkapjuk az étlapokat, a pincér még újra tölti a poharamat (illetve a castorét is, ha már megitta), aztán távozik is. Én már tudom mi akarok enni, csak azért nyitom ki az étlapot, hogy megnézzem, szerepel-e benne olyasmi. Igen, van benne az is amit én akarok. Le is rakom a lapot, de ha Castor még nem választott, akkor maradok csendben míg megteszi, csak azt követően mondom el az én választásomat is. Illetve kérem arra, hogy meséljen Liuról, illetve hogy tud e róla valamit. Szégyen, vagy nem, én már el is felejtettem, hogy hová mentek el. De persze nem erőszak, ha Cas ma hagyni akarja az ilyesmit azt tiszteletben tartom.
- Bene. Bólintok neki, de én azért még arra is koccintok, hogy a jövőben több ilyen, fent említett zökkenőmentes esténk lehessen, és lehetőleg ne mossa el hamar a másik falkával való vérfürdő ezeket a falatnyi pillanatokat. Tartom a szemkontaktust, még szép, hogy nem szakítom meg. A világért sem. Azonban én is érzékelem, hogy a pincér közelít, úgyhogy Tarával tartok a teljes pohár elpusztításában. Igazság szerint nem akarok túlságosan belakmározni, legalább is itt nem. Túl hosszúra tervezem még ezt az estét ahhoz, hogy elüljön a jóllakottság fárasztó érzete. Tarával ellentétben én ki sem nyitom az étlapot, egyszerűen csak felteszem a kérdést, hogy van-e náluk lazacos tejszínes gnocchi, és amint bólint, rávágom, hogy az lesz, és kész. Újra magunkra maradunk, csak mi és két pohár pezsgő. - Elküldtem. Felelem egyszerűen. Őszintén szólva, ha igazán a dolgok mélyére nézek, és hagyom, hogy a bestia véleménye érvényesüljön, akkor nagy teher esett le a vállamról a távozásukkal. Nincs senki, aki megmondja, hogyan kellene szociálisan érzékenynek lennem, vagy hogyan tegyek a kedvére mindenkinek, hogy növeljem a morált. Csak a tiszta és ősi ösztönök maradtak, és bár Liu már a vérem, mégsem olyan, akit én választottam. Ha lett volna más megoldás, nem kötöttem volna magamhoz. Meglehet, sőt, biztos, hogy idővel kínozni fog majd valami, amit hiánynak nevezhetünk, de annak még nem jött el az ideje. Túl korai. A tekintetem kissé elréved, kezemben a teli poharat kezdem forgatni. - Talán mindketten jobban járunk majd így. Nem hiányzik nekem, hogy állandóan azon görcsöljek, mikor gázolok a lelkébe, vagy hogy éppen most miért gyűlöl... Veled is ilyen voltam? Ötlik fel bennem a kérdés. Azt hiszem, hogy egy világ dőlne össze bennem, hogyha azt felelné, hogy igen. Mert akkor vagy ő nem értette meg azt, amit tanítani akartam neki, vagy egyszerűen én vagyok rosszul bekötve. - Egyébként, nem akarok túlságosan hülyének tűnni, de... Erre számítottál? Vagy nem is tudom, hogy kérdezzem... Velem, velünk kapcsolatban. Még mindig rácsodálkozok arra, hogy ide jutottunk, de nem tudom, hogy jól csinálom-e azt, amit most... Csinálok. Ennél jobban nem tudom kifejezni, hogy meg van-e elégedve azzal, amit partnerként tőlem kap, persze figyelembe véve azt, hogy emellett egy falka élén állok. Egyszerűen nem megy. Dekódoljon, nőből van, ért hozzá. Legalább is remélem.
- Igen, ezt én is tudom. Arra voltam kíváncsi, hogy Te hallottál-e már valamit felőle, mert én még nem beszéltem vele. Nem mondja, de érzem, hogy megkönnyebbült. Az alfák általánosságban véve utálják a kölyköket, és Liu bár legyen a mi vérünk, akkor is csak kölyök. Elég... szabad szájú kölyök, ami azt illeti, (ez egy kicsit ellent is mondd a komoly harcművészeti tanainak, bár a temperamentumot rá foghatjuk a vérre.) Mindannyian elég nagy "igazságérzettel" vagyunk megátkozva még akkor is, ha nem éppen nekünk van igazunk. Ezért bizonyos szinten megértem Liut. Ahogy Castort is, hisz ő meg alfa. Liu lehet a vére, de mivel még kölyök, gyenge, és megeshet hogy csak hátráltat. - Értem. - mondom én, a fekete bárány... az ellenlába, a lázadó, és mostmár a "szajha" is, mint amire Gabriel is utalt a falka bulin. Hogy nyúlna meg jó hosszúra nyaka... Tőle nem számítottam erre, de most nem fogok rá gondolni. - Liu lázadozó, mert teljesen más világba született. Nekem elég volt annyi, hogy egy öreg csúnyán nézzen rám, máris behúztam fülem farkam, szóval a válasz: nem, nem kellett ilyennek lenned velem, és nem is voltál. Akkoriban... - akarva-akaratlanul a végén csak kicsúszik még ez is. Vagy a hely teszi, vagy még bánt egy kicsit a dolog, azt nem tudom, de tény hogy Castor rohadt csúnyán döngölt a földbe néhány hónappal ez előtt. És talán a korábban említett nagy igazságérzetünk miatt nem érzem még mindig, hogy arra én egy kicsit is rászolgáltam volna. Megint iszok a pezsgőből, és mire leteszem a poharat, az előbbi gondolatmenet már odavan. - Én nem panaszkodok. - a biztatónak szánt mosolyom ezer wattra rúg már. Tényleg nincs semmi okom a panaszra. - Megadsz mindent ami kell. Ennél többet úgysem tudunk kihozni ebből, ahhoz mindketten túl elfoglaltak vagyunk. - de legfőképpen ő. A szálloda mellett egy falkát is vezet, én ehhez képest csak bohóckodok az Udpperben. Én azt mondom akármilyen csúnyán hangzik, hogy: beérem azzal ami van, mert egyébként a nap huszonnégy órája sem lenne elég. Akkor sem ha abból 16-ot szeretkezünk át. Persze repül vissza a kérdés, engem is érdekel az ő álláspontja.
Kezdőlap
//
