-Pedig örülnék neki... - Fűztem még hozzá kedvetlenül. Elegem van már belőle, hogy a komolyabb témájú kérdéseimre sosem kapok normális választ! -Szóval... Te mennyit tudsz arról az...életvitelről, amiben én éltem? - Ennél jobban nem tudtam megfogalmazni a kérdést, de van egy olyan érzésem, hogy Liu így is megfogja érteni mit takar és tud válaszolni. Mármint, ha szabad neki. -Mr. Appletown-t hiába kérdeztem. Azt mondta majd megtudom, ha visszakapom az emlékeim... de nem árt, ha előtte tudok ezt-azt, hogy ne érjen annyira váratlanul.
Tru olyan, mint a felelőtlen diák, aki csak akkor veszi komolyan a vizsgáját, amikor már a körmére ég a határidő. - Nem tudok részleteket, mert én soha nem éltem azt az életet. De nagy vonalakban tudom, miről van szó. Nekem is még új ez az egész, három hónapja még teljesen tudatlan voltam a témát illetően. Mortimer nem kért teljes titoktartást, de azt sem mondta, hogy világosítsam fel Tru-t. Csak annyit mondott, hogy ne sokkoljam, mert még nem kapta vissza az emlékeit. Hát ... hogy ki sokkolt kit, arról lehetne hosszan vitatkozni. Nem tudom, mit akar Tru most azonnal megtudni. Azt sem, hogy én mennyit akarok neki elmondani. Mort azt hiszem az ilyen "fészbúkos", telefonos szivárgásoktól tartott éppen, de ezt csak akkor tudnám tényleg megakadályozni, ha magamhoz kötném. Ennyire meg nem vagyok fanatikus.
Nekem már annyi is elég volt a lelkesedéshez, hogy Liu egyáltalán mondott valamit. Buzgón bólogattam, mint aki nagyon figyel és mindent ért. -És...te is olyan vagy, mint én? Vagy ez hogy működik? - Olyan szinten nincs fogalmam a helyzetről, hogy azt sem tudom hogyan kérdezhetnék rá. Mi érdekel? Minden! De az elég hosszadalmas művelet lenne...ha mindent végigkérdeznék. Egyszerűbb, ha ráveszem, hogy nagyvonalakban meséljen. -Egyáltalán mi az, amibe tartozni fogok? Egy szervezet? Vagy valami más?
A következő kérdésre csak egy nagyon keserű mosoly az első felelet. A víz felforrt, kitöltöm egy bögrébe, és belelógatom a filtert. - Nem, Tru, én nem vagyok olyan, mint te. Örülnék neki, ha ez lenne a helyzet, de nem. És igen, egy szervezetbe fogsz tartozni. Mortimer lesz a főnököd, vagy ha elmész egy másik városba, akkor valaki más. Leülök a konyhaasztalhoz, és szórakozottan lógázom a filtert a teában, kiemelem, belerakom, megmozgatom ... nem is figyelek rá, mit csinálok, illetve a lelkem egy része ezzel a gyerekes marhasággal vigasztalódik, míg a másik az fáj bizony nagyon.
Úgy tűnik végre találtam valakit, aki válaszolni is fog a kérdéseimre. -Az a szervezet mit csinál? És te hogyan kapcsolódsz hozzá? - Kérdezősködtem tovább, s nagyon nehéz volt megállni, hogy egy megválaszolható kérdésmennyiséget tegyek fel. Legszívesebben egy lapra leírnám az összes kérdésemet és odaadnám Liu-nak, hogy amíg átmegyek a barátnőmhöz ő szépen fejtsen ki mindent esszé szerűen. Ez azonban több sebből is vérzik. Vele szemben, az asztalnál én is helyet foglaltam.
- Azt majd holnap megtudod. Nem, nem akarom kifejteni szem szóban, sem esszében, hogy én hogyan viszonyulok az őrzőkhöz. Nem is tudnám. És főleg nem akarnám most elmondani neki, hogy én mi is vagyok. Semmiképp. Majd Mort elmondja holnap, ha Tru rákérdez. De addigra én már nem leszek a közelben. - Majd holnap megtudod. - ismétlem meg újra. Olyan hangsúlyom, mintha semmi jó nem lenne abban, amit meg fog tudni. Pedig ez nem így van. - Ne haragudj! Nem akarlak riogatni. Nem veled van baj. Illetve veled is, de az még elmúlhat. A tea már egészen sötétre színeződött, így háta filtert a szemétbe dobom, és belekortyolok az italba. Kicsit keserű, de forró, és nekem ez elég.
Ennyit arról, hogy valaki majd válaszol nekem... Csalódott voltam, de már kezdem megszokni, hogy semmi olyat nem tudok meg, amire igazán kíváncsi lennék. -Hát jó... - Hagytam végül tényleg ennyiben a dolgot. Meg sem próbáltam leplezni csalódottságom. Bal kezemmel az asztalra könyökölve tartottam meg a fejem. -Anyukád sokat babusgatott, mikor még kicsi voltál? - Semmi közöm hozzá, ezért nem lep meg, ha nem válaszol. Csak egy viszonylag semleges témát szerettem volna találni, amiből talán nem lesz összekapás a végén.
Nem erőszakoskodik, nem kezd el cikizni, és ezért most egy picit hálás vagyok neki. Már nehezen bírtam volna, ha újrakezdni. ~ Anyukám?! Egyáltalán nem értem hogy jön ez ide, és megütközve nézek rá. - Nem. Nem volt rá ideje, dolgozott a földeken. És négy évesen elkerültem otthonról. De nem kell bepótolni! - teszem hozzá gyorsan tiltakozva. Még mielőtt itten megint jönne a kisfiús dumával, meg a simogatással. Inkább újra a teámra fordítom a figyelmemet. Forró, jó az illata, egészséges ... próbálom felsorolni magamban, hogy miért olyan roppant jó nekem most, amiért teát iszom. Legalább valamiért legyen jó ...
Láttam rajta, hogy nem igazán számított erre a kérdésre. Megértem. Tényleg elég nagy témaugrás volt ez a részemről. Elmosolyodtam a válaszán. -Nem azért kérdeztem... - Feleltem még mindig kicsit kedvetlenül. Most humorom sem lenne őt dajkálgatni. Talán majd később. -Hova kerültél utána? - Érdekelt 4 évesen hova kerülhetett. Nagyon kicsi volt még, úgyhogy dolgozni szinte biztosan nem tudott. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy rokonokhoz vitték. Az édesanyja helyében másra nem mertem volna rábízni.
- Rokonokhoz. Elég távoli rokonokhoz. Örökbe fogadtak. A szüleim szegények voltak, nekik meg nem gyerekük. Azt hiszem, fizettek is értem valamennyit. Így anyáméknak kevesebb szájról kellett gondoskodni, kevesebb büntetőadót kellett fizetni, és még pénz is állt a házhoz. Soha nem hibáztattam őket érte. Nem tehettek mást. De ettől még fáj, és az életem végégig hiányozni fognak. - Félre ne értsd! Valószínűleg az életemet mentették meg ezzel. Két év múlva télen két kisebb testvérem meghalt. Túl gyengék voltak. Igen, ez a szomorú igazság. Még két boldog év, vagy egy hosszú, ám jóval boldogtalanabb élet. És még milyen hosszú lehet ... De az is elképzelhető, hogy heteken vagy napokon belül véget ér. Hogy is van a mondás? Mindig élj úgy, mintha az a napod lenne az utolsó. Nekem most ezt egészen könnyű betartani.
Liu örökbefogadásával ezek szerint többen is jól jártak. A szülei, a rokonai és ő maga is. Ha tényleg olyan szörnyű helyzetben voltak, akkor érthető, hogy így alakultak végül a dolgok. Bár én eleve azt sem értem, hogy miért nem álltak meg mondjuk két gyerek után a szülei... Az pont jó is lett volna. Egy gyerek nem gyerek, kettő pedig tökéletes. Ha nincs idő rájuk, akkor eljátszanak egymással és felnőtt korukban van kire számítaniuk. A két kisebb testvérének a sorsát hallva elszomorodó tekintettel néztem az asztalt. A halált önmagában sem szeretem témaként, pláne, mikor kisgyerekekhez kapcsolódik. -Részvétem. - Azt hiszem ennyit illik mondani. Már bánom, hogy kérdezősködtem...de így legalább többet tudok meg róla. -Azóta találkoztál már a szüleiddel? - Ez talán egy kicsivel vidámabb téma.
Világrekord készülődik. Tru már vagy 5 perce komoly, és nem piszkál. Fel kéne írni a kéménybe. - Persze. Minden évben 3-4-szer hazamehettem meglátogatni őket. De amióta átjöttem Amerikába, azóta nem találkoztunk. És már nem is hiszem, hogy fogunk. A szüleimmel szinte biztos, hogy nem. Esetleg a testvéreimmel ... Bár amennyire Castor szorgalmazza, hogy szakítsak a családommal, lehet, jobb lenne eltűnni a szemük elől, és megszakítani a kapcsolatot tényleg. Nem akarom bajba sodorni őket. De még jó lenne némi pénzt küldeni haza elébb. Mért nem lehetett mindjárt ilyen normálisan kezdeni a dolgokat? Hát nem jobb ez így?
Figyelmesen hallgattam Liu-t, s néha-néha bólogattam, ha úgy véltem szükséges a figyelmemről biztatnom. A története nem túl vidám és az sem, hogy időnként a téma miatt elkalandozok egy-egy pillanatra. Vajon az én családommal mi lehet? Vagy jobb, ha nem is tudom? Pedig szívesen mesélnék gyerekkori emlékekről, vagy hasonlókról én is. -Szerettél a rokonaidnál élni? - Érdeklődtem tovább. Erről a folytonos faggatásomról eszembe jutott a barátnőm. Ő az a típus, aki előszeretettel kérdezősködik a legintimebb dolgokról is. Anno mondta egyszer; Ha nincs magánéletem, akkor másokét élem. Most én vagyok így Liu-val. Nekem jelenleg nincs családom, akik felől érdeklődhetnék, ezért mást kérdezek a sajátjukról.
- Nem. Pedig megadtak nekem mindent. De állandóan hazavágytam. De ők nem szerettek úgy soha, mint a szüleim. Aztán amikor látták, hogy még mindig hazahúz a szívem, akkor kitagadtak 17 évesen, és örökbe fogadtak egy másik fiút. Akkor még kifizették a jegyem Amerikába. Ezt kértem tőlük, hogy ide jöhessek. Innen akartam pénzzel segíteni a szüleimet, hogy taníttatni tudják a testvéreimet. És meg is tettem eddig. Most viszont lőttek a dolognak. Még lenne hátra két év, de nem tudom hogyan fogom megoldani. De remélem, hogy majd kitalálok valamit. Muszáj lesz. Kiiszom a maradék teát, és felkelek, hogy elmossam a csészét, aztán otthagyom száradni. Aztán hirtelen nem tudom,mit is csináljak. Most éppen beszélgetünk Truval, nem fejeztük be, én csak úgy felpattantam. Visszaülni nem akaródzik, mert már így is nagyon sajog a szívem. De csak úgy elhúzni vissza a szobámba nem lenne illő. - Meg ... megnézem a ruháimat ... - mondom, és mégis elhúzom a csíkot.
Őszintén ledöbbentett, amit az imént hallottam. Először az, hogy a teljesen normális honvágya miatt tagadták ki, aztán pedig a tény, hogy 17 éves kora óta mondhatni úgy él, mint egy felnőtt férfi. Magáról gondoskodik. Sőt! Még a családjának is próbál segíteni. Bennem biztos nem lenne ennyi kitartás. Ha nem találkozom akkor és ott Laurent-el, akkor valószínűleg már nem élnék. Vagy éhen haltam volna, vagy pedig más úton módon talált volna rám a végzet. Kérdezgettem volna még Liu-t, hogy hogyan sikerült tizenéves fejjel egyedül talpra állnia, de felállt az asztaltól. -Rendben... - Motyogtam egy kedves mosolyt erőltetve az arcomra. Ez azonban el is tűnt, mikor Liu elfordult és kisietett a konyhából. Csalódottan sóhajtottam fel. Ezért tudom megszámolni a barátaimat az egyik kezemen. Nem vagyok jó társaság. Vagy idegesítem az embereket, vagy pedig untatom. De már a kettő kombinációjára is volt példa. Tehetségem van hozzá, hogy elriasszam magamtól az embereket. Pedig most tényleg igyekeztem, hogy ne...
Most kivételesen nem Truval van baj. Nem bántott meg. Egyszerűen csak túlontúl fájdalmas abba belegondolni, hogy az az egyetlen hibás döntés, hogy elmentem aznap este kicsit sétálni, mennyi mindent döntött és dönthet romba. Már nem lett volna sok hátra, hogy a magam ura legyek, és végre a saját életemre is gondoljak. Két évig még fizettem volna haza a keresetemből, és aztán már magamra költhettem volna a pénzt. A testvéreim is megkapják a megfelelő oktatást, és én is elkezdhetem a saját életemet. Ehelyett most itt vagyok, vérfarkasként, megfertőzve, egy olyan falkában, ahol az alfa utál, és ingyen mosogatok egy hotel konyháján, és tilos pénzt küldenem a családomnak. Beviharzok a szobába, és elkezdem a ruháimat igazgatni, megfordítani, hogy a másik felük is száradni kezdjen, hiszen ezért jöttem ide be. De alig tudom, hogy mit is csinálok. Próbálok inkább újra lehiggadni.
Nem akartam egyből Liu után menni. Jóformán alig kezdődött el a nap, de már számolni sem tudom hányszor kaptunk össze. Zömmel olyan apróságokon, amiket el is felejtettem olyan jelentéktelenek voltak. Azt hiszem jobb, ha egy időre békén hagyom. Felálltam az asztaltól és az egyik lenti kis szekrényt nyitottam ki a pultnál. Itt tartom a szakácskönyveimet, hogy kéznél legyenek, ha valami okból kifolyólag kellenének. A legfelsőt egyből ki is veszem, majd visszaülök vele az asztalhoz. Szépen leteszem és lassan lapozgatni kezdem. Mindenféle nemzetiségű ételcsodák receptjét tartalmazza, amik közül eddig még egyet sem készítettem el. Még! Amint időm és kedvem engedi biztosan nekilátok az egyiknek. Most megpróbálom kiválasztani melyiknek is. Persze ahhoz majd szükséges egy bevásárlókörút is a városban. Kétlem, hogy minden hozzávaló meglenne a megfelelő mennyiségben.
A ruhám persze még csupa víz, hiszen elég egy teányi ideje kuksol a fűtőtesten. Már átmelegedett, de száradni még nem volt ideje. Otthagyom, és az ágyra heveredem újra. Nincs kedvem gondolkodni, mert csupa kellemetlen, szomorú, idegesítő vagy elkeserítő dolog jut az eszembe. Ilyenkor nekiállok még az iskolában tanult memoritereket felidézni. Rég volt az már, hogy kívülről fújtam őket, így ez egy megterhelő feladat, és éppen ilyen kell nekem, ami leköt. Az se baj, ha egy részük "szeretett Mao elnökünk" beszédeinek részlete. Nagyon hangzatos, nagyon szép, de értelme, és valóságtartalma nem sok van. Viszont jól lehetett szavalni őket az osztályban. Na, itt nem fogok előadni őket, megelégszem azzal, ha felmerülnek a feledés homályából, s közben telik az idő.
Nem találtam semmi számomra tetsző ételt, holott kétszer is végiglapoztam a kis szakácskönyvemet. Talán az volt a baj, hogy úgy alapjáraton az egészhez nincs kedvem. A figyelmem állandóan elkalandozott, s azon gondolkoztam mit rontottam el a Liu-val való legutóbbi beszélgetésünknél. Egy tippem volt; túlságosan magán jellegű dolgokról faggattam. Erre viszont nem tett utalást. Egyszer sem említette, hogy nem tartozik rám, vagy hogy nem akar róla beszélni. Pedig ha ez zavarta annyira és említette volna, akkor megértem és másfelé terelem a témát... de néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Visszatettem a könyvet a helyére, majd visszaültem az asztalhoz. Csendben töprengtem. Volt egy olyan érzésem; jobb lenne bocsánatot kérnem Liu-tól. A bökkenő csak az, hogy fogalmam sincs miért kellene. Ha bocsánatot kérek, akkor azt illene őszintén tenni, de hogyan legyen őszinte, ha azt se tudom miért teszem? Ismét felálltam az asztaltól. Ráérősen sétáltam át a nappalin, a folyosón, majd fel az emeletre. Az emelet folyosóján megálltam. Rövid ideig gondolkoztam mi lenne a helyes. Végül úgy döntöttem hagyom a fiút. Ha sikerült újfent felhúznom valamivel, akkor jobb nem zavarni. Elsétáltam hát a vendégszoba ajtaja mellett és saját szobám felé tartottam. Talán mégiscsak sikerül magamra erőszakolnom a munkát.
Beletelt némi időbe, mire rendbe szedtem a gondolataimat, és az érzéseimet. Tudom, hogy az érzelmi ingatagság a farkasléttel jár, főleg az elején, de más tudni, és más tapasztalni és elviselni. Különösen úgy, hogy sokan táncolnak az ember idegein, és sok a fájó pont is, amit fel lehet emlegetni. Végül csak helyreállt újra valami hozzávetőleges béke, és úgy éreztem immáron újra képes vagyok "társasági életet élni". Így felkeltem az ágyról, és elindultam vissza a konyhába. A folyosón találkoztam össze Tru-val. - Őőőő ... még nem száradtak meg. - közlöm először, de mondjuk ezt nem kell fél órán át ellenőrizni. - Bocs, hogy úgy otthagytalak! Elég pocsék hangulatban vagyok mostanában. Igen, akkor is faképnél hagytam, amikor végre teljesen normális volt. Ez nem nevezhető pozitív megerősítésnek. Ami meg a pocsék hangulatot illeti, még lehet, hogy enyhén is fejeztem ki magam.
Ahogy a szobám felé sétáltam hallottam a vendégszoba ajtajának nyíló hangját. Akkor még nem álltam meg, csak amikor Liu megszólított. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, úgy fordultam felé. -Semmi gond, előfordul. - Jegyeztem meg szárazon. A pocsék hangulathoz gondolom én magam is hozzájárultam egy-két dolgommal. Bevallom, kicsit örültem, mikor rájöttem kit kapok testőrömnek. Azt hittem, hogy egy idegennél sokkal jobb egy, amolyan ismerősféle személy, de vele valahogy sosem tudok jól kijönni. Közös témát sem igen fedeztem még fel, amiről úgy beszélhetnénk, hogy a végén ne kívánjam melegebb éghajlatra. Lehet, a már annyiszor emlegetett tisztelethiány miatt van így? Úgy vettem le, hogy a kölcsönös tisztelet fontos Liu számára... viszont nekem az nem megy olyan könnyen. Mindazok ellenére is, hogy jóformán állandóan kisebb viták vannak köztünk, még mindig pozitív irányba dől a mérleg és képes vagyok haverként tekinteni rá. A közelebbi ismerőseim iránt pedig képtelen vagyok tiszteletet érezni. Másodlagossá válik. Olykor kifejezetten illem- és tisztelettudó a viselkedésem, de ha valakivel haveri vagy baráti szintre lépek, akkor elég lazán átlépek a határokon. Mindig is úgy gondoltam, hogy barátoknál, haveroknál ez nem olyan nagy dolog, hisz én nem komolyan csinálom, ez csupán olyan...baráti szívatás jellegű dolog. Az más téma, hogy én nagyon hamar képes vagyok valakit közelebbi ismerősnek titulálni. -Estére biztosan megszáradnak.
Kijöttem, hogy visszamenjek beszélgetni, de mivel Tru éppen a szobája felé tart, és lehet, hogy dolgozni indult, nem akarom feltartani. - Igen, biztosan. - bólintok, még el is mosolyodom, aztán elballagok a konyha felé, mint aki eleve oda indult, és nem a társaság kedvéért. Alapvetően nem is hiányzik, hogy beszélgessünk, én nem akarom a nyakába varrni sem magam, sem a pocsék hangulatomat. Az még egy ideig úgyse múlik el. Ha Tru bevonul a szobájába, akkor a nappaliban maradok, ott van elég hely ahhoz, hogy mozogjak egy kicsit. Pár tai-chi formagyakorlat belefér a térbe és az időbe bőven.
Nem úgy tűnt, mintha olyan rossz hangulatban lett volna Liu, ennek ellenére inkább kerülni szerettem volna a társaságát. Közérdekű... Pedig az ázsiaiakkal többnyire sokkal jobban kijövök, mint más népcsoporthoz tartozóakkal. Ne tessék félreérteni! Ez nem rasszizmus, ez tény. Ráadásul már annyiszor kaptam az elmúlt év(ek) folyamán a "ferde szemű"-höz hasonló sértéseket... Azt hiszem ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az időm nagy részét itthon töltöm. Szerencsétlen formámnak hála nagyon könnyen belebotlom a rasszista barmokba. Elvonultam a szobámba. Még most sem volt humorom a munkához, mégis leültem az ágyra és magam elé húztam a gépem. Bekapcsoltam. Amíg vártam a betöltésre fáradtan sóhajtoztam. Bárcsak túl lennék már a holnapi napon! Érdekes, eddig már oly sokszor fordult meg a fejemben, hogy bármit megtennék az emlékeim visszaszerzéséért... és most, mikor jóformán ingyen kaphatom őket... Legszívesebben vissza se mennék Mr. Appletown-hoz. Küldenék neki egy üzit, hogy meggondoltam magam és ennyi. Ezt a döntésemet viszont biztosan megbánnám. Egész életemben töprengenék rajta, hogy mi lett volna ha... Hosszú távon jobban járok, ha tudom ki vagyok és honnan jöttem.
Tru nem jött utánam, valóban bevonult a szobájába, így én meg a nappaliba mentem. Felmértem pontosan a terepet, és megálltam a megfelelő helyen, majd némi légzőgyakorlattal ráállítottam elmémet az edzésre. Az utóbbi két hétben alig edzettem. Sem kedvem, sem energiám nem volt hozzá. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ettől is elmehet a kedvem. A légzőgyakorlatok után belekezdtem az alapvető Tai-chi formagyakorlatokba. A "Kezek útjá"-val kezdtem, mert ahhoz nem kell lépni, végig egy helyben állhatok. A jobb kézfejem persze nem igazán mozgott a formagyakorlatnak megfelelően, de ennyi pontatlanság belefér. Aztán pár egyszerű, lépéses rövid gyakorlatsort is csináltam. Mostanában, ha a hotelben edzettem, utána mindig valami fura nyugtalanság lett úrrá rajtam, nem találtam a helyem. Most ennek nyoma sem volt. és az edzés újra ugyanolyan kellemes élmény volt, mit korábban. Nem is tudtam eddig, hogy ennyire hiányzott.
Nekiálltam, hogy átolvassam azokat a fejezeteket, amiket még az este, pontosítva a hajnal folyamán írtam. És nem fejezetek, tulajdonképpen csak egy fejezet, de annak más-más változata. Az első közepéig sem jutottam. Sehogy sem tudtam a figyelmem összpontosítani. Tudtam, így nem jutok egyről a kettőre. Hátradőltem az ágyon. Úgy érzem muszáj minél tovább eljutnom. Ki tudja mennyi kedvem vagy erőm lesz az emlékeimmel a fejemben. Legnagyobb félelmemet és minden mást próbálok most félretenni. Lehetetlen, hogy így dolgozzak. Félretettem a laptopom, majd előkerestem a mobilom. Ha találkozni nem is, beszélgetni attól még tudok a barátnőmmel. A hívásnaplómat megnyitva rögtön megtaláltam a számát. Lenyomtam a hívás gombot, majd vártam. Talán szólnom kellett volna erről Liu-nak, de amíg nem beszélek tabu témáról, addig azt hiszem nem lehet baj.
Kezdőlap
