Nem igazán szeretgettek még az eddigi 24 év alatt. Anyám szinte állandóan a földeken dolgozott. A nevelőanyám kedves volt, de eléggé kimért. Aztán ... aztán ellenfeleim voltak a ringben, és pár felszínes kapcsolat, barátnők ... nem anyatípus egyik sem, nem is vágytam rá. Most meg? Ajaj... ezt ne is ragozzuk! Az egyetlen érzelemdúsabb női érintésből akkora botrány kerekedett, ami nem kívánok még egyszer. A következő kérdésre aztán csak lelkesen bólogatok. - De ez nem piszkálódás, csak kötelességteljesítés. - utánzom a hangsúlyait. - Mehetünk. Én biza a közelében leszek állandóan. Nem, nem leszek tolakodó. - Nyugodtan tekintsél árnyéknak, vagy szobornak, ha akard meg sem szólalok, de a közeledben leszek végig. Ezt most nagyon nem akarom elszúrni! Ha most is kudarcot vallok, akkor eláshatom magam. Szeretnék végre valamit jól csinálni! Szeretnék legalább n büszke lenni saját magamra! Abban nem reménykedem, hogy másnak is imponálhatok, de már rég nincsenek nagy igényeim.
Ismét nevettem. Azzal a különbséggel, hogy most kínomban tettem. Türelmes fajta vagyok nagyon is...de már előre látom; ennek nem lesz jó vége. Valahogy le kell ráznom Liu-t. Így még levegőt se tudok majd normálisan venni. Két lehetséges opció volt; Vagy nagyon ellenzem, vagy pedig nagyon belemegyek ebbe az idióta követősdi játékba. A másodikkal többre jutok, ezt mát tapasztalatból tudom. Hanyagul megvontam a vállam. Egy, talán túlzottan is kedves mosolyt varázsoltam az arcomra. -Ha már a közelemben vagy és ilyen segítőkész... Akkor gyere velem nyugodtan. Úgyis sokáig szokott tartani, míg kiszedem a fehérneműimet a mosógépből. A te segítségeddel biztos gyorsabban végzek majd! - Valójában másfél perc alatt bőven megvagyok vele, de valamivel muszáj elriasztanom Liu-t.
Nem, nem tud elriasztani. Amúgy volt, hogy magamra mostam egy ideig, s noha női fehérnemű csak ritkán került ilyenkor a kezembe (mondjuk egy barátnő nálam felejtette), a mosás és teregetés fogalmával tisztában vagyok. Így hát tántoríthatatlanul követem Tru-t a tett színhelyére, és tartom a kosarat, adoma csipeszt, vagy egyéb módon hasznossá teszem magam, ha valóban kéri, de nem fogom a cuccait fogdosni, vagy skuberni. HA nem muszáj, rá se nézek. És ami fő nem szólalok meg, ha nem kérdez. Egy mozgó, segítőész szobor. Élvezze! Persze ettől még nekem nem könnyű, mert igenis a fantáziám meg-meglódul, de próbálom nem mutatni, és főleg féken tartani. Inkább másra gondolok közben, bármire, ami elterelheti a figyelmemet.
Biztos voltam benne, hogy ezzel elriasztom, úgyhogy már a nappalin átsétálva a folyosóra jutottam, s sétáltam tovább a mosókonyha felé. A fiacskám azonban jött utánam. Fáradt sóhaj tört ki belőlem, majd még a folyosón megálltam és szigorú tekintettel fordultam felé. -Dobtam már kevesebbért is fejbe almával mosómedvét...! - Igazán reméltem, hogy érti a célzást és leszáll rólam. Nincs kedvem közszemlére tenni az alsó ruházatom néhány darabját. Túlzásba viszi kicsit..."kicsit"... Kevés dolog van, amivel hamar fellehet húzni, de ez pont egy olyan. Persze ilyenkor két lehetséges módon is tudok reagálni. Vagy ráteszek még egy lapáttal és próbálom elriasztani magamtól...vagy pedig...durvább módszerekhez folyamodom. Mindenesetre egyikkel se jár jól.
Hát ha nem enged be a fürdőbe, úgy is jó. Akkor megállok a fürdőszoba ajtaján kívül a falnak támaszkodva és várok. Felőlem fejbe is dobhat, ha attól jobban érzi magát, legfeljebb visszadobom. Az nincs a feladatban, hogy Tru nem lehet rám dühös. Csak az, hogy itt legyen két nap múlva és épségben. Ezt kell nekem valahogy megoldani. Persze ha most egy időseb farkas törne ránk, akkor bajban lennék, de erre mondta Mort, hogy ott a telefon gyorshívója, bele se kell szólnom. Ha a két nap alatt bármikor hívás jön a számomról, azonnal jönnek ide. Addig meg valahogy kibírjuk. Tru meg ... nem tudom elképzelni, hogy bármi módon fölém kerekedhetne, ha esetleg ez jutna az eszébe.
Továbbra is ott álltam és rosszallóan figyeltem Liu-t. Nem akarok magamnak még egy árnyékot... Roppant idegesítő lenne, ha folyton utánam koslatna. Én a "testőrt" úgy képzeltem el, hogy itt van a házban és 4-5 percenként megkeres azzal a szöveggel, hogy élek e még... nem így... -Több reagálási módom van arra az esetre, ha valaki felbosszant... Elárulom, egyikkel sem jársz jól! - A kilincsre csúsztattam a bal kezem. -Mire kijövök te ne legyél itt. - Kinyitottam az ajtót, majd besétálva magam után csuktam. A mosógép már pihenő üzemmódban volt. Fogtam a kis kosárkámat, amit magam mellé tettem. Kinyitottam a gép tetejét és a gondolataimba merülve szedegettem ki a ruháim. Olyan jól el tudnék lenni Liu-val, ha nem lenne ennyire...izé.
Hát pedig én itt leszek. Az összes reagálási módját hatszor elpróbálhatja, akkor is itt leszek. Amíg Tru odabenn teregetett, addig én itt kinn meditáltam. A falkaéletem legintenzívebb élményeit köszönhetem Castornak pozitív és negatív értelemben is. A beszélgetés, és ez a meditáció határozottan a pozitívak közé tartozott. A többi ... a többi az negatív volt, legalább akkora súllyal esve a mérlegbe, mint az előbbiek. De ez a meditáció ez kell. Egész farkaslétem leghasznosabb leckéje volt. De mért nem mutatta meg egyik mentorom sem? A bajok nagy részét el lehetett volna kerülni. Nem szököm ki az erdőbe, nem kapok pórázt, nem húzom fel magam azon, hogy csalnom kellett volna, Castor nem visz ki az erdőbe, hogy gyilkosságra vegyen rá, és én nem árulom el. El is feledkezem arról, hogy Tru elküldött, nem mintha szándékomban állna elmenni. De a környezetre figyelek. Érzékelem, hogy ő itt van az ajtó másik oldalán, és ha esetleg az ablakon akarna kilógni, biztos észrevenném.
Ahogy a ruhadarabjaimat és fehérneműimet szedegettem ki a mosógépből kezdtem egész lenyugodni. Valamint bennem volt a remény is, hogy mire kisétálok Liu már a konyhában tömi a buksiját a sütikkel. Erre azonban valamiért nem sok esélyt láttam. Akkora szerencsém nincs. Próbáltam minél tovább húzni az időt. Még a vasalódeszkát is előkaptam a sarokból és szépen nyugodtan, minden egyes ruhadarabot amit tudtam kivasaltam. Összehajtogattam azokat, amik már teljesen megszáradtak és félretettem őket, egy amolyan ruhastócot csinálva így. Időközben elgondolkoztam azon, hogy Liu miben fog lenni, hisz ha jól láttam nem hozott magával semmit. Laurent-tel nagyjából egyformán magasak lehetnek... Opsz! Éppen csak egy ötlet kezdett megfogalmazódni benne, mikor kirajzolódott egy másik. Tudom már hogyan vehetem rá Liu-t, hogy leszálljon rólam és hagyjon nekem egy kis teret. Negyed óra elteltével, egy kosár vasalt pólóval, bugyival és néhány rövidnadrággal léptem ki a mosókonyhából. -Ugye nem hoztál magaddal semmit a két napra? - Kérdeztem érdeklődve.
Nem is kellett olyan sokáig várnom rá. Ennyi idő alatt még félig sem tudom elunni magam. A kérdés ugyanakkor indiszkrét. Ha nekem nincs közöm az ő fehérneműjéhez, akkor neki se az enyémhez! - De. A kabátom zsebében van. Ezt hangosan nem kívánom tovább részletezni. Az egyik zsebbe belegyömöszöltem egy gatyát meg egy zoknit, a másikban van a trikó. Táska hirtelenjében nem akadt, de megoldottam. Más meg nem kell. És kikérem magamnak! Mondjuk törölközőt, tusfürdőt, ilyesmit nem hoztam. Ebből amúgy is a hotelét használom. - És hoztam egy jó adag türelmet is, ne aggódj! - teszem hozzá egy dacos pillantással.
-Francba már... - Elszomorodva, s csalódottan csuktam be magam mögött az ajtót. Pedig olyan jól kitaláltam... Elráncigálhattam volna Laurent szobájába és követelhettem volna, hogy vetkőzzön le és próbálja fel a ruháit előttem, amivel ezer százalék, hogy elijesztettem volna magamtól legalább egy kis időre. Így viszont... Mást nem tudok. -Azzal nem mész sokra, ha addig idegesítesz, míg impotenssé nem teszlek! - A kosarat átölelve indulok fel az emeletre. Meg se próbáljon bejönni a szobámba. Az az én kis zúgom, ahol egyedül lehetek és gondolkozhatok. Vagyis...ha jobban belegondolok, akkor végső soron az egész ház ezt a célt szolgálná. Dolgozni sem tudok majd ilyen körülmények között. Még ha egy mukkot se szól és áll az ajtó előtt... Ezzel kikészít egy idő után.
Na, most mi a baj? Nem tud rám pirítani, hogy ápolatlan vagyok? Micsoda bosszúság! Szörnyű! Hát .. bekap ... na, ne, ennyire ne legyünk vulgárisak, mert csak magunkkal szúrunk ki! Indulok utána tovább, és csak fanyarul mosolygok a lehetőségre. Egyrészt nem menne az olyan könnyen, másrészt egy másik vadmacska ezt már részben elintézte két hónapja. Még működik, csak csak vaktölténnyel. - Erre a testrészemre nem lesz szükség a két nap alatt, de ettől még megkímélhetnéd ... Nem, nem könyörgöm, csak javasolok. - ... magadat egy kínos leégéstől. Azért számítok gyors reakcióra, és résen vagyok, hogy vajon azonnal próbára teszi-e a képességeimet, vagy csak akkor, ha már letette a kosarat. Mortimer azt mondja, nem tud még rólunk semmit. Akkor nem számít sem a gyorsaságomra, sem az erőmre. Kizárt, hogy sikerrel járjon.
Már az emeleti folyosón sétáltam, mikor meghallottam Liu nem kicsit pimasz visszaszólását. Akkor, abban a pillanatban elszabadult bennem valami. Rekordidő alatt fordultam hátra a fiúhoz. -Mivan?! - Kérdeztem vissza homlokomat ráncolva, s nem kis ingerültséggel kísérve az egyszavas mondatom. Elég szépen tudok káromkodni, ha ingerült vagyok, de most hirtelen csak egy mondat jutott az eszembe. -Akkora egy...totojmász vagy, hogy az már hihetetlen - Nem tudom, hogy az a bizonyos "totojmász" egy létező állatfaj e...de ha eddig nem létezett, akkor most Liu személyében felfedeztem az első példányt. -Miért akarsz mindenáron felbosszantani?
Jaj, ez aranyos! Olyan kis paprikás lett. Az említett valamit nem ismerem, de bármi is az, biztos nem szimpatikus és népszerű. - Csak viszonzom a kedvességet, anyu! - felelem vigyorogva. Ezt a poént még nem tudtam kihagyni. Aztán elkomolyodom, mert tényleg nem akarok két napnyi tömény háborút, abból van a hotelben elég. - De mondtam, csendben leszek, és meg sem szólalok, ha így akarod. Nyugodtan nézz rajtam keresztül! Én tényleg bármire hajlandó vagyok, csak hagyja, hogy végezzem, amivel megbíztak. Ha innentől levegőnek néz, az sem baj. Ha nem ad most enni bosszúból, azt is kibírom. Bármit, csak ne legyen ebből egy újabb kudarc!
A megjegyzése nem is, inkább a mellé társított idióta vigyor a képén, az zavart úgy Isten igazából. Nem kommentáltam hozzá semmit. Nem zavart annyira, hogy szóra méltassam. -Ha a közelemben vagy és egy mukkot sem szólsz az annál rosszabb! - Nem érti, hogy ez mennyire is idegesítő tud lenni! Már most elegem van belőle, pedig...ajaj! Távolról sem vagyunk a két nap letelténél. -Ne húzzuk egymás agyát feleslegesen. Én csinálom a magas kis dolgát és te meg egyél, igyál, aludj, vagy csinálj amit akarsz, csak ne sündörögj állandóan körülöttem! - Egyáltalán nem volt a hangomban idegesség. Egy kicsi sem. Még nem tartok ott...mondom, még! Egyelőre ott tartok, hogy próbálom meggyőzni; Nekem van igazam...mint általában mindig. -Mr. Appletown-t is végül megtudtam győzni. Úgyis az lesz, amit én akarok...Feleslegesen ne húzzunk el ezzel ennyi időt! Ha nem kellene a te ökörségeiden bosszankodnom, akkor 3 dolgomból kettő már kész is lenne...Ehelyett itt kell neked magyaráznom azt, amihez végül így is úgy is elfogunk jutni!
Hát akkor beszélhetek is ... de fogadjunk, hogy az sem lesz jó! Nyugodtan csinálja a maga kis dolgát, én meg majd várakozom itt, várakozom ott ... és egyáltalán nem fogok sündörögni. - Nem, nem kell. - jelentettem ki nyugodtan arra, hogy nekem kellene magyaráznia. - Mondtam, ne is törődj velem! De ha nagyon nem bírod, akkor a két nap letelte előtt is visszamehetsz. Csak egy telefonomba kerül, és már jönnek is értünk. Ezt is megmondta Mortimer, hogy bármikor hívhatom őket ezért, hogyha Tru hamarabb akarja visszakapni az emlékeit. De tartok tőle, hogy ez sem lesz egy nyerő opció. De én hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni, így elhátrálok, hogy legyen közöttünk vagy 7-8 lépés. Ha így jó, akkor ennél közelebb nem fogok menni. Ennyit még simán behozok, ha rákapcsolok. És nem akarok állandóan a nyomában lenni. De egyenlőre még a házat sem ismerem, és így végképp nem hagyhatom magára.
Megráztam a fejem. -Nem viccből harcoltam ki nagy nehezen ezt a két napot... Nekem ez kell, hogy elrendezzem a ...dolgaim. - Elsősorban a könyvemre gondolok. Nagyon félek, hogy az emlékeim után valamilyen formában változni fogok. Az pedig kihatással lehet rá. Nem tudom jó vagy rossz irányban e... A legjobb lenne, ha sehogy, de abban már reménykedni sem merek. Liu próbálkozásán felsóhajtottam. Minél jobban igyekszik számomra láthatatlan lenni annál rosszabb lesz. -Hogy van a karod? - Kérdeztem hirtelen. A választ viszont nem vártam meg. Lassan tovább sétáltam. A folyosó végén van az én szobám.
Ha kell a két nap hát kell. Én nem vonom ezt kétségbe. - Ok. Ígérem, mindig a lehető legtávolabb leszek, amit még biztonságosnak tartok. De ahhoz előbb tudnom kell, mit csinálsz majd és hol. Valahogy csak megegyezünk ... Nem fogok a szobában álldogálni például amíg alszik éjjel. Nem tolakszom be a WC-re és így tovább. Most is szépen megállok a folyosó felénél. Innen még érzem, ha a szobájában van a jelenlétét. - Jól. - felelem nyugodtan. De egy frászt van jól. Eltörtem újra az egyik kézcsontomat. Alig bírok vele fogni. Nem kellett volna megtenni az a hirtelen mozdulatot. Hiába a gyors gyógyulás, ennyi nem volt elég, és most kezdhetem elölről. És mivel azt mondtam, hogy már a doki levette a kötést, most fel se raktam. De amíg nem kell használnom, addig jó.
A szobám ajtaja előtt megállok. -Jaj, hagyd már ezt. Miért akarna engem bárki is bántani? - Még akkor sem érezném magam veszélyben, ha ténylegesen író lennék. A konkurencia ennél sokkal intelligensebb...szerintem. Bár vannak kivételek, de egyikről sem tudnám elképzelni, hogy a gyilkosságig merészkedne. -Ha mégis lenne valami, akkor majd maximum sikítok. - Vonom meg a vállam. Valamilyen egyezségre tényleg jutnunk kell. Két napig nem mehet így. -Örülök. - Feleltem egy nagyon halvány mosolyféleséggel a számon. Milyen lenne már, ha lesérült lenne a testőröm?
A folyosó felénél nem megyek tovább. Megállok, és szándékomban áll itt várakozni. Nem tudom, mit akar csinálni odabenn, de nem is érdekel. De hogy azért kérte, a két napot, hogy legyen aztán tiszta fehérneműje ... Ki akarná bántani? - Jah, ha visszakérted volna az emlékeid, már tudhatnád. - vontam meg a vállam. - De ráér az két nap múlva is, nem? Szerintem sem akarja senki bántani, mert a két falka roppant mód mással van elfoglalva: egymással. De esetleg egy kóbor farkas erre járhat. De ugye ezen az alapon járhatott volna erre a múlt héten is. Igen, azt hiszem leginkább azért vagyok itt, hogy ő nem lógjon meg. Nem firtatja a kezemet tovább, szerencsére. Csak arra kell figyelnem, hogy ne áruljam el magam.
-De... - Feleltem egykedvűen, majd besétálva a szobámba becsuktam az ajtót. Mondtam volna Liu-nak, hogy menjen le addig sütiért, hogy ne éhezzen a kicsikém, de gyanítom, hogy felesleges lett volna. Úgyse menne le, amíg én itt vagyok. Most kivételesen csak letettem a ruhákkal teli kosarat a szekrényem elé. Később majd elrendezek mindent. Az éjjeliszekrényen heverő mobilomat kifelé menet felkaptam, s a nadrágzsebembe csúsztattam. -Mi a fenét kezdjek veled? - Csúszott ki belőlem a kérdés, ahogy kiléptem a szobámból és újra a folyosón találtam magam.
Most nem maradt sokáig. Mire nekidőltem a falnak, már ki is jött újra, így gyorsan újra egyenesbe helyeztem magam. - Egyáltalán semmi nem kell velem kezdened. Én itt dolgozom most. Nem vendég vagyok, csak egy bútordarab, ha úgy tetszik. Ne csinálj ebből ügyet! Azért mozgó bútordarab, ami saját magát helyezi át. Majdcsak árun erre, és akkor majd jobb lesz mindkettőnknek. Apropó! Itt fenn van a szobája? Én meg azt hittem, hogy valahol az alagsorban lakik, vagy mi ... Igaz, a harminc hazugságba az is belefér, hogy ő itt nem is házvezetőnő. Hogy erre eddig nem gondoltam! Hehe ... Végül is ez is mindegy.
Elsétáltam mellette, majd ismét a lépcsőt célozva meg lesétáltam az emeletről. A nappali felé vettem az irányt, hogy aztán a konyhába mehessek. Akkor legalább Liu tud enni. Én meg valahogy próbálom úgy intézni a telefonhívásom. A nappali felé sétálgatva előhúztam a zsebemből a telefont. -Ha bútordarab vagy, akkor mindjárt felteszlek egy aukciós oldalra... - Kíváncsi vagyok mennyit adnának érte... -Amúgy majd mutassam meg a vendégszobát? - Gondolom nem velem akar aludni. Az már elég durva lenne.
Tisztes távolból követtem Tru-t, és csak csendben mosolyogtam azon, hogy el akarna árverezni. Nem tudom, ki mennyit adna értem. Castornak az egyik felem értékes, a felhalmozott tudás, de a másik felem, az ember, az értéktelen, sőt, felesleges. Mások talán becsülnék az embert, ha nem lenne farkas is mellette. De ezt az összeállítást így, ahogy most van senki sem értékeli sokra. - Igen, köszönöm, de ráér, hiszen még vacsorát sem csináltunk. - felelem, hiszen hozzám szólt, kérdezett, akkor természetesen válaszolok, de aztán csendben bevonulok a konyhába, és nem zavarom a nappaliban. Innen is tudom, hogy ott van-e a többi nem számít. Leülök egy székre, és bekapok egy falat süteményt megint. Nem tudom, hogy fogom amúgy megoldani az éjszakát. Ráadásul két éjszakát. Azért valamennyire figyelnem kell rá, de tényleg nem lóghatok a nyakán napi 24 órában. Az még, hogy mennyit alszom, az egy más kérdés.
-Az még kicsit odébb lesz. - Mármint a vacsora. A nappaliba átsétálva leültem a kanapéra. A mobilom telefonkönyvében az 5 szám közül kiválasztottam Laurent-ét, s megnyomtam a hívás gombot. A beszélgetésünk témája nem mondható titkosnak, mégis próbáltam a lehető leghalkabban beszélni, hogy Liu a konyhából ne halljon mindent. Drága főnököm megkímélt a várakozástól, hamar felvette és beleszólt. Megkérdeztem mikorra várhatom, s közölte, hogy két hétnél előbb biztosan nem. Ennyi nekem bőven elég is volt. Még ha depressziós leszek az emlékeim miatt kétlem, hogy elhúzódna két hétnél tovább. Még sosem volt ilyenre példa, hogy én hívom őt és érdeklődöm az érkezésének az időpontjáról...azonban nem tarthatta ezt furcsának, mivel nem kérdezte miért érdekel, én pedig felesleges magyarázkodásba nem kezdtem bele, elköszöntünk egymástól. Felálltam, majd visszatettem a telefonom a zsebembe. Most jön az a rész, hogy órákig dolgozom... Szeretem a munkám...de nem sok humorom van most hozzá. Az erőltetésből pedig nem mindig lesz jó eredmény. Mielőtt felsétálnék az emeletre elcsoszogok a konyha ajtajáig, hogy egy pillantást vessek Liu-ra. Talán összedobok neki valami elővacsorát. Ne éhezzen szegénykém, amíg anyuci dolgozik.
A telefonbeszélgetést természetesen hallom. Illetve hallanám, ha figyelnék rá, de nekem bőven elég, hogy érzékelem Tru jelenlétét a közelben. Addig felderítek a hűtőben és a konyhaszekrényekben. Az élelmet még nem veszem elő, maradjon csak a hűtőben, az eszközöket viszont előveszem, ami a vacsorakészítéshez kell. És a szükséges fűszereket is előveszem, azoknak nem kell hűtés. - Remélem nem baj, hogy előkészítem a hozzávalókat ... - pillantok fel Trura. Persze mindenért továbbra is bal kézzel nyúlok, így amikor bekukkant inkább abbahagyom a munkát, nehogy megint a kezemmel jöjjön. Érdekes, azt hittem halálra fog nyaggatni, hogy áruljak el valamit erről az egészről, amibe ő két nap múlva visszacseppen, de úgy kerüli a témát, mint macska a forró kását. Nemek persze nem hiányzik, hogy faggasson. Aztán ha menne az emeletre, akkor megyek vele, ha nem, akkor maradok, és elkészítem a fűszerkeveréket némi olajban megúsztatva, had érjenek az ízek.
Kezdőlap
