Nem, az távolról sem jó szó, hogy berágtam. Nem is tudom, kire haragszom jobban, magamra, vagy Tarára. De nem is ez az uralkodó érzésem a dologgal kapcsolatban. - Szerintem ne próbáljon alkudozni, és nem beszéljünk róla többet. Valószínűleg ezt a hangszínt tőlem még nem hallotta. Ennyire távolságtartóan ritkán beszélek. Ha tényleg próbálta volna, akkor megtette volna, és kész. A taxitól elkezdve a buszon biciklin át annyi megoldás lehetne… De nem. Hát, úgy látszik Tara adott szavára ennyit lehet és kell adni. Mondjuk ez az egész nem befolyásolja, hogy mennyire szeretnék neki segíteni. Most én sem erőltetem a beszélgetést, a problémára koncentrálok inkább, a többit ráérek még átrágni, ha ezen túl vagyunk. A ház előtt leállítom a motort, és miután Tara is kiszállt, bezárom az autót, és én is besétálok a lakásba. A kérdésre nemet intek. - Köszönöm, nem kérek semmit. Nem vagyok éhes. Ami azt illeti, egyáltalán nem jelentene színvonalcsökkenést a mirelitkaja, lévén én sem tudok főzni, és ha nagy ritkán otthon eszem, és nem rendelek, akkor én is hasonló kaliberű kajákat készítek A kabátomat minden vonakodás nélkül átadom, aztán leülök a konyhaszigethez, ahol előreláthatólag nem leszek útban. A kijelentésre halványan elmosolyodom. - Én is a jó whiskey-t szeretem, de csak ritkán iszom. A víz tökéletesen megfelel. Nem zavartatom magam attól, hogy Tara vacsorázni fog, végülis nem sietek sehová, és megígértem, hogy segítek megoldani a dolgot. A kérdésre odakapom a tekintetem Tarára. Eddig csak felmértem az ülő helyzetben is látható részeit a lakásnak. - Mit szeretne tudni róla? Hogy pontosan hogyan működik, azt én sem tudom. A mágiaérzékenységet örököltem, valószínűleg anyai ágon, és valószínűleg mindig is működött, az első pillanattól. Jók a megérzéseim, rátapintok dolgokra, Sokszor egyszerűen tudom, vagyis érzem, hogy mire nem szabad, vagy éppen mire kell rákérdeznem, hogy mit nem szabad szóba hoznom, vagy hol kell keresnem valakit vagy valamit. Persze ez nem annyira látványos, mint amilyennek hangzik. Sokan mágiaérzékenység nélkül is tudják hasonlóan profin csinálni. Bár ha jól mérték fel a dolgot, akkor ez az egész mágikus nyavalya nagyon erős bennem, és állítólag az én kitartásommal nagyon komoly eredményeket lehet elérni vele idővel. - A durvább részei később jelentkeztek. Nagyjából tizenhárom éves voltam, mikor először láttam olyasmit, amire nem volt magyarázat. Akkor még elmondtam, és a reakciók alapján megtanultam, hogy ez olyasmi, amit titkolni kell, úgyhogy soha többé nem hoztam szóba senkinek, és amennyire tudtam, kizártam a fejemből. Persze nem voltam rá képes véglegesen és elvágólag, úgyhogy néha előjött, sokszor pedig szörnyen fájt a fejem. Mióta itt vagyunk, és dolgozunk rajta, már nem fáj a fejem, és néha valamennyire irányítani is tudom. Sóhajtok egyet, és kigombolom az ingem nyakát. - Azt hiszem az alapelve az egésznek, hogy segítsen nekem. Olyasmit látok, ami valamiért fontos lehet nekem. Nem mindig tudom azonnal, hogy miért, van, hogy csak utólag nyer értelmet. Sokféle lehet. Van, hogy csak egy kép, egy villanásnyi időre, van, hogy kitart egy egész mozdulatig, csak azután tűnik el. Néha egész villanás-sorozat, sokféle eseményről, folyamatában, de nagy lépésekben. Van, hogy csak egy-egy érzés, egy benyomás, vagy valamilyen hang, esetleg szag. Ezek soha nem egyszerre. Például az előbb, mikor az álmáról mesélt. Abból is láttam egy képet. Többnyire olyasmit látok, amit nem én kérek, amit nem én akartam, de ezt most látni akartam, és egy pillanatra sikerült is.
Ha víz, akkor legyen víz. Pohár, csap, szervírozás... de ezek mellett azért megfordul a fejemben, hogy ennyire berágott volna rám a rendőr? Úgy értem, discoban legalább kávéra megvendégelhettem, most meg csak vizet kér... Ez nekem, mint "vendéglátónak" kicsit sértő. Viszont ha berágott, és ő az a bosszúszomjas típus, akkor vegyük úgy, hogy máris elégtételt vett. ~Amúgy rohadt jó, hogy ez most a legnagyobb problémám. Hahóóó! Rémálommal mi lesz?!~ Igaz, a rémálommal ráérek foglalkozni úgy egy óra múlva is, szóval most az is elég, ha ezen a vendéglátói sérelmem túl teszem magam, és hallgatom az őrzőt. Tehát amíg előpakolok, meggyújtom a gázt, és sütni kezdek, pontosan ezt teszem: hallgatom Jake-et és próbálom felfogni amiről beszél. Az első felvonástól nem lesz tisztább a kép. A korábbiakból már megértettem, hogy képeket lát, de ennél többet most sem tudok meg. Viszont kérdéseim már vannak, ami abból a szempontból jó, hogy már kezdem kapiskálni miről beszél. És már azt is értem, hogyan jutott ilyen magas beosztásra ennyire fiatalon. Mennyi lehet? Ha jól saccolok, még harminc sincs. A múltkor már megemlítette, hogy nem rég őrző, szóval nem csak kölyökképű, hanem még az is. Mármint külsőre, mert úgy egyébként érett felfogása van. A második felvonással már tudok azonosulni én is. Halandóként titkoltam a démont ami bennem élt, hisz akkoriban talán megégettek volna érte. Bár szó sem volt boszorkányságról, és mint később kiderült, démon sem létezett. Illetve igen, csak ma már agydaganatnak nevezik. Tudom, Jake esete a különleges képességével közel sem azonos az én rákommal, de megértem min ment keresztül. - Nah várjon. - olyan hirtelen fordulok a rendőr felé, hogy kis híján magamra borítom a forró serpenyőt, meg ami benne van. - Úgy érti, hogy másokkal kapcsolatban lát dolgokat? Nem csak magáról, illetve az emlékeiből? Bár ezt az előbb meg is válaszolta azzal, hogy felvillant neki ez-az az álmomból... De ez megint felvet még néhány kérdést. - A jövőt látja, a múltat, vagy a jelent? Ha a múltat, akkor csakis álmokat lát, vagy emlékeket? Maga dönti el, hogy kiről víziózik? - megfordítom a hamburgerpogácsákat, meg ne égjen. - És... velem kapcsolatban... látott még valamit... ?
Eszembe sem jutott, hogy megsértem tarát, ha csak vizet kérek. Éhes nem vagyok, a sört kizárólag a nyári gutaütéssel fenyegető hőségbe iszom meg alaposan lehűtve, a kólát pedig egyáltalán nem… De ha tudom, hogy ennyire szívügye a dolog, akkor kértem volna egy sört, legfeljebb úgy csináltam volna, mintha szeretném. Így azonban marad a lehetőség, hogy meséljek. Az, hogy mennyire bántódtam meg, vagy csalódtam, úgyis csak rám tartozik. Mondjuk én azt sem mondanám, hogy ennek a dolognak bármi köze lenne a beosztásomhoz. Egyszerűen csak ezerrel melózok, és nincs más az életemben, mint a rendőrség. Legalábbis eddig nem volt, de mostmár itt vannak az őrzők is. A hirtelen mozdulatra megrezzenek, mintha onnan, ahol ülök, megakadályozhatnám, hogy leforrázza magát. Szerencsére nem lesz baleset a kapkodásból, és pedig ellazíthatom a vállam, és kivárhatom a kérdést. A válaszhoz megcsóválom a fejem. - Rólam csak a legritkább esetben szólnak ezek a képek. A múltamból szinte soha. Inkább laza, vagy kevésbé laza kapcsolatban vannak velem azok a dolgok, illetve személyek, akikkel kapcsolatban látom őket. A következő kérdés is egyszerű még. - A múltat és a jelent. A jövőt azt hiszem még sosem láttam. A többire is kötelességtudóan válaszolgatok. - Emlékeket, álmokat, teljes képeket, mintha csak kívülről nézném az illető életének azt a pillanatát, mint például egy fényképész… a szemszög változatos, de nem én döntöm el, kiről, és azt sem, hogy mit látok. Talán majd egyszer legalább részben tudom irányítani, de most még annak is örülök, ha azt meg tudom határozni, mikor jöhetnek elő… Az utolsó kérdés… Na, az szívás. Elég Tara tétova kérdése, és a lehető legkevésbé ide illő képeket hívja elő a memóriám, amit csak találhat. Még valamit? Egyből a tenger puha hullámaiban álló nő bőrén megcsillanó vízcseppek ugranak be, meg persze Castor simogató keze a derekán… Brrrrr…. Most sem élvezem jobban, mint a múltkor. Megköszörülöm a torkom, és inkább a Tara mellett jobbra lévő szekrényajtóra fókuszálok, míg válaszolok. - Igen… Miután először találkoztunk. Maga foglalkoztatott engem, a jogosítványa, és az a kedves gesztus, ahogy átadta a hajtincset, ami ráadásul erősen mágikus, és órákig nálam volt az ingzsebemben, úgyhogy láttam jópár képet magáról, az élete különböző pillanataiból, akármennyire is nem akartam… Miután sikerült berúgnom, utána már nem emlékszem semmire abból, amit még láthattam, és azóta nem fordult elő újra. Sóhajtok egyet, és most újra visszanézek Tarára.
A válasz előtt (néha közben is) megcsóválja a fejét, ami önmagában már nem sejtet túl sok jót. Nem repes az örömtől, hogy erről beszélhet, ez világos. Viszont ha oly nagyon kellemetlen lenne ez a számára, gondolom nyílt egyenest a szemembe mondaná, hogy semmi közöm hozzá. De Jake válaszol, aminek örülök. Ezzel is többet tudok meg róla, és a természetfelettiről, aminek idáig még a létezésében is kételkedtem, holott magam is ebbe a fogalomba tartozok. Furcsa... Na nem mintha a vérfarkasok létezését olyan könnyen elfogadtam volna. Hiába láttam a saját szemeimmel átalakulni embereket farkas formába, nem hittem el, amíg magam is át nem alakultam a beharapásomat követő első Holdtöltén. Node most vissza a jelenbe: fordítok még egyet a húsokon, majd megpiszkálom a krumplit is, de mind e közben Jake-é a figyelmem. Megtudom, hogy leginkább csak a múltat látja, hogy magáról csak ritkán vannak villanásai, azt is, hogy még nem képes irányítani, csak valamelyest megzabolázni a képek, érzelmek, benyomások feltűnését, és hogy rólam is látott a reakciója alapján elég... számomra és számára egyaránt kényes történeteket. Ez utóbbira kétségbeesés és szégyen önt el. Vajon mit és mennyit tud? Nem, az nem érdekel, ha látta a részeg tivornyákat, mikor úgy ittam mint egy férfi, de úgy táncoltam akár a szajhák, az sem hat meg (bár zavarna), ha Jake végigmozizta a szeretkezésemet Castorral, vagy az első botladozásaimat farkasként, ha tudna a fiaimról és a férjemről, a rákról és arról a pokoli fájdalomról, vagy arról a tehetetlen magányról amivel Európában szembesültem először... Nem, az előbb felsoroltak egyike sem ok még a szégyenre. Az már sokkal inkább, amit Todd művelt velem. Nah az már ok a szégyenre... meg a tehetetlen dühre még egy évszázad múltán is. Vajon azért ilyen segítőkész a rendőr, mert látta, mit tett az előző alfám, és sajnál miatta? Mert erre igazán semmi szükség. Mr Westmoreland csupán annyit vehetett észre az iménti gondolatmenetből, hogy egyik pillanatról a másikra a vörös morbidabb árnyalatai ülnek ki az arcomra, aztán fal fehér leszek. Mikor ellépek a tűzhelytől, és rátenyerelek a konyhaszigetre, hogy azon áthajolva szinte a rendőr képébe másszak; már leginkább a tehetetlen düh ural. Ehhez mérten pedig az agyaraim megnyúlnak, a szemeim vörösben lángolnak fel, a látásom meg egyre homályosul, amint sós folyadék kezd gyűlni benne. Ha Jake hátrálni akarna, akkor megragadnám a vállánál, ha kell, akkor még a karmaimat is bőrébe vájom. - Ehhez nem volt joga!! - szűröm fogaim között a szavakat, bár az indulatom igazából nem is neki szól. Elmém egy még tiszta gondolkodásra képes része tudja, hisz Jake nem képes irányítani... Szóval nem rá vagyok dühös. Magamra. Meg arra a nőre aki 150 évvel ez előtt voltam. - Mit tud?! - észreveszem hangon élét, ami ebben a formában inkább hangzik életveszélyes fenyegetésnek, mint kérdésnek. Lehunyom a szememet, hogy átgondoljam, mit és hogyan kellene mondanom, de azon kívül, hogy kipréselek néhány dühös könnycseppet a szemeimből, semmire nem jutok. Szóval úgy nyitom ki a számat, hogy fogalmam sincs mi fog kibukni belőlem. - Esküszöm, hogy nem fogom bántani, de... tudnom kell.
Nekem ez roppant kellemetlen, de nem mondhatom, hogy nincs köze hozzá. Nekem nem volt közöm az ő magánéletéhez… De megtörtént, bármennyire is nem akartam, és most joga van tudni. Legalábbis én így érzem… Látom rajta, hogy rosszul érinti a dolog, és ezen nem is csodálkozom. Engem is rosszul érintene. Én sem akarnám, hogy valaki szabadon járkáljon a múltamban, az érzéseimben, azokban a pillanatokban, amiket talán örökre el akartam temetni. Mikor a képembe mászik, akkor sem mozdulok. Most a szemébe nézek, de nem hőkölök meg a vörös izzástól, a fehéren csillanó agyaraktól. Mikor meglátom a szemébe gyűlő könnyeket, csak akkor mozdulok önkéntelenül, de sehová nem jutok vele, nem tudom felemelni a karom, érzem a satukemény szorítást a vállamon, a bőrömbe mélyedő karmokat, a z ingem alatt kicsorduló vért. A szellemek a tanúim, nem tudok félni tőle. Ezt az arckifejezést soha máson nem láttam, csak a bántalmazott nőkön. Nem láttam, nem tudom mit tettek vele, vagy hogy ki volt, de mostmár majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy bántalmazták. Fizikailag, pszichésen, verték, vagy megerőszakolták… azt nem tudhatom. De megalázták, és szenvedett, a harag és a szégyen pedig most is épp úgy ég benne, mint abban a pillanatban. Nem szánom, de sajnálom, és dühös vagyok, én szégyellem magam az egész férfinem nevében, amiért ez megtörtént vele. Mikor az arcomba morog, akkor sem fordítom el a tekintetem, nem próbálok kiszabadulni a szorításából. - Tudom… Nincs jogom a magánéletében turkálni. Ha lett volna választásom, sosem teszem meg. Őszintén sajnálom, hogy megtörtént… Érzem a belőle áradó gyilkos indulatot, a tomboló haragot, kihallom a fenyegetést a hangjából. Ha ezt most rám akarja zúdítani, esélyem sincs ellene, pontosan tudom. A nyakszirtembe figyelmeztetés nélkül robban be a feszítő, sürgető figyelmeztetés, és ahogy a szemhéja lecsukódik, a sötét szempillákon megcsillannak az első könnycseppek, felvillan a kép, amit annyira el akart rejteni a világ elől. Nem szabadna a közelemben ennyire erősen arra koncentrálnia, amit nem akar megmutatni. Ahogy a kép felvillan, rögtön tudom, hogy most az következik, ami a legsötétebb titok, ami miatt ennyire elveszítette a kontrollját, úgyhogy lehunyom a szemem, és teljes erőmből mozdulok. Kirúgom a széket magam alól, és lendületből megpróbálok felállni, elrántani a karom. Tudom, hogy pokolian fog fájni, ahogy megpróbálom kiszakítani a vállam a fogásából, de pont ezt akarom elérni. Segít is, ha nem enged el, ha elég fájdalmasan szakít a húsomba a karma, akkor nem tudom, mit kellett volna látnom. Ha elenged, akkor nem fogjuk megúszni... - Tara, hagyja abba! Ne gondoljon rá, nem akarom látni… Koncentráljon akármi másra, ha nem megy üssön meg, vagy bármit, csak fájjon! Ő fenyegetően morgott, én kiabálok vele… Nem akarom megtudni a titkát, nem akarom, hogy újra és újra megalázva érezze magát, nem akarom, hogy azt gondolja, szánom őt, hogy így próbálok kompenzálni. Nem akarom látni a szenvedését, ha nem ő osztja meg önként. Én nem akarok tőle elvenni semmit.
Tudom, hogy nem akarta, azt is elhiszem, hogy sajnálja, de attól még megtörtént. Látta a múltam, a szégyenem... Aha, jól van. És most? Hiába ütném meg, vagy tennék/ gondolnék bármit, azzal, sem a múltat, sem Jake rólam szóló emlékeit nem törölhetem el. Mikor a férfi megrándul, szabadulna, eszem ágában sincs elengedni. Könnyedén tarom a markomban, jóformán észre sem veszem az ellenállást amit tanúsít. Hallom, hogy szakad a bőre karmaim alatt, reccsen a hús, ahogy mélyebbre hatolnak karjában, majd vér fémes szaga üt meg keményen, mint egy jobb horog. A farkas odabent amorf vicsorban nyalja meg a pofáját. Vért akar, húst, szívet, tüdőt vesét, beleket, csak elégtételt, békét kapjunk végre. Neki nem számít kit mészárol le, ha azzal visszafizetünk egy keveset abból amit kaptunk... - NEM! - nem Jakere kiáltok, a farkasomat akarom bekussoltatni végre. Dühös vagyok, elkeseredett, de annyira nem, hogy megöljek egy ártatlant e miatt. Elfordítom a fejem Jakeről, erővel szorítom össze a szemhéjaimat, hátha így elűzöm a képeket, elűzöm a fájdalmat, és mindent. Nem értem, miért borultam ki ennyire, vagy miért élénkültek fel ennyire a képek, de meg kell állítanom a lavinát, vagy valahogy megnyugtatnom magam, különben szét fogom tépni az őrzőt. Jake mond valamit, amit nem értek. A fejemben csak a dög őrült vicsorgását, morgását hallom, nem értem mit mond a rendőr. De aztán szabadulni akar, rángatja a karját, pedig már rájöhetett volna, hogy azzal csak magának árt. Szitkozódások közepette engedem el, még lökök is rajta egy nagyot, hogy távolabb kerüljön. - Ki... kifelé... - szűröm összeszorított fogaim közül, aztán a röpke magyarázatot is, ha netán a felszólítás ellenére is maradni akarna. - nem akarom... bántani. Ekkor már a konyhasziget széleit markolom. Nem túl erősen, mert nem akarom összetörni. Valami nem oké. A dög el akar uralni teljesen. Ezt nem lenne szabad, már nem vagyok kölyök. Jake ha megy, ha marad, én már nem tudok rá is figyelni. Arra próbálok rájönni, hogy mit akar a szörnyetegem, és hogyan nyugodhatok le. Az emlékekkel van valami. Túl élénken élnek a képek. Mintha én is ott állnék magam mellett, nem is a saját szememmel látom. De nem tűnődhetek sokáig ezen, a képek fénysebességre kapcsolnak, válogatás nélkül zúdítva rám a borzalmakat, a fejem meg iszonyat fájdalmasan lüktet, hasogat. Aztán az egész olyan hirtelen múlik el, ahogy jött. A képek semmivé lesznek, a fájdalom enyhe nyomássá szelídül, a farkasom meg... megnyugodott. Talán egy percig is eltart, mire felfogom, hogy vége, de még nehéz lélegezni mikor felnyitom a szemhéjaimat, és megnézem, hogy Jake itt van-e még, vagy hallgatott a jó szóra és elment.
Megtörtént, de a további „baleseteket” nagyon szeretném elkerülni. Ha másképp nem megy, akkor így. Most értem meg igazán újra, mi az, mikor az ember csillagokat lát a fájdalomtól, ahogy felpattanok, és Tara karmai mélyen és kegyetlenül felszakítják a vállam. Futólag az villan át a gondolataim között, hogy soha többé nem vehetek fel fehér inget. Ha fehér van rajtam, mindig a vérem folyik… Micsoda ostoba gondolat… De legalább nem Tara titkai. A kiáltására rezzenek vissza a véres-veszélyes-fájdalmas valóságba. Mikor elenged, hátrálnék, de akkorát lök rajtam – gondolom csak segíteni akart – hogy egyetlen ingatag lépés után hanyatt elterülök a földön. Persze nem maradok fekve, azonnal felkelek, és a sérül vállamra szorított tenyérrel hátrálok el tőle amilyen messzire a szoba elhagyása nélkül tudok. Ötletem sincs, mi a baja, elvégre most nem szabadna ennyire elveszíteni a kontrollt, jócskán elmúlt már a kölyökkora. Én persze sosem foglalkoztam vele, mi a jó nekem, így eszemben sincs távozni. Ha most elmegyek, és ő elszabadul, akkor soha többet nem alszom nyugodtan… A benne tomboló vihart érzem örvényleni, hullámzani magam körül is. Nem akarom látni, amit ő lát, nem akarok megint beletúrni a titkaiba. Érzem, ahogy a képek próbálnak rajtam is átfutni, de egyre erősebben szorítom a sérült vállamat, és csak arra koncentrálok, hogyan tudnék tenni valamit. Nem homályos jelentésű képeket akarok, hanem cselekedni. Mindez így együtt elég hozzá, hogy nagyjából ki tudjam zárni az emlékvihart. Csak zavaros foszlányok jutnak el hozzám, amikből szinte semmit nem tudok összerakni. A hátamat a falnak vetve kivárom, hogy valami apró változás beálljon taránál, akár negatív, akár pozitív irányban. Érzem, ahogy a vihar elillan, mintha ott sem lett volna, látom, ahogy ellazul Tara görcsösen megfeszült válla. - Tara… - a hangom idegenül, rekedten cseng még nekem is – jól van? Nyugodjon meg… Jól csinálja… Végülis még mindig emberi alakban van, szóval nyerésre áll. Érzem, ahogy az ujjaim között lassan csorog a vérem, ezért most nem próbálok közelebb menni. Megvárom, hogy kicsit összeszedje magát. Megpróbálom gyakorlatias problémák felé terelni a figyelmét, hátha kicsit segít. - A vacsorája… el fog égni. Segítsek?
Jake... hát ő még mindig itt van. Hát persze. A nő azért kér (Mit kér? követel!) valamit a férfitól, hogy az semmibe vegye. Ilyen az őstermészetük, szóval nem is akadnék fel rajta, ha az a törékeny nő lennék akinek látszok, nem pedig egy 200éves vérfarkas, ami kicsi híján elszabadult az előbb. Nézem... ahogy néz. Háttal a falhoz lapul, a vállát fogja, ujjai között elkezd csorogni a vér. Akármi is történt velem az előbb, már vége van, így maga a vér látványa, illata nincs hatással se rám, se a farkasomra. Az viszont már kezd aggasztani, hogy mekkora kárt okoztam Jakeben. - Semmi bajom. - felelem, a "jól csinálja, nyugodjon meg" részt viszont utólagos engedelmével, én elengedném a fülem mellett. Addig tök nyugodt leszek, amíg nem mondja valaki, hogy nyugodjak meg... Jah, igen a kaja. Ellököm magam a konyhaszigettől, vissza a gáztűzhelyhez. A kaját nem nézem meg hol tart, már nem vagyok éhes, szóval csak elzárom a gázt, és nekiállok kiszedni az olajból a krumplit, a másik serpenyőből meg a pogácsákat, majd kidobom ha kihűl. Az a legijesztőbb ebben a mozdulatsorozatban, hogy az egészet olyan lendülettel, rutinnal csinálom végig, mintha semmi nem történt volna az előbb. - Vegye le az inget. Jobb lesz kimosni a sebet. Bár nem hiszem, hogy ennyitől vérfarkas lesz... - Van arra valami csodaszerük vérfarkas kór ellen? Az én hangom is rekedt, mert kiszáradt a torkom. Így előbb egy sörért nyúlok a hűtőbe, majd pár nagy korty után indulok a sebbenzinért. Bár el kell gondolkoznom azon, hogy hol is tartom az ilyesmit. Duncannél a fürdőszobában van, akkor esélyes, hogy nálam is. Szóval irány az emelet. Egy perc sem telik el, már visszaérkezek. Az üveg e közben kiürül, így az megy a kukába, és ha Jake eddigre eleget tett a kérésnek, akkor mi meg mehetünk át a nappaliba.
Már megszoktam, hogy bármit teszek, nem jó. Legalábbis ha nő van a dologban. A rosszalló pillantást most én veszem semmibe. Engedtessék már meg, hogy legalább a lelkiismeretemet tisztán tartsam. Mikor megszólal, ellököm magam a faltól, és visszasétálok a székhez. Felállítom, és visszaülök rá. Szó nélkül veszem tudomásul, hogy semmi baja. Én ezt nem mondhatom el magamról, de annyira komoly bajom nem esett. Volt már rosszabb is. Most csak lesz egy sebhelyem. A korábbiakat, amiket golyók és kések okoztak a múltkor úgyis eltüntette Eve mágiája. Figyelem, ahogy a vacsorát intézi. Tudom jól, hogy gyakran a leghétköznapibb cselekvéssorok vonják el leghatékonyabban a figyelmet. Nem tudom, miért jutottunk idáig, ennyire fagyos légkört sosem akartam. Egy lemondó, rosszkedvű sóhajjal mozdulok, hogy az utasításnak eleget tegyek. Kigombolom az inget, bár ez már édesmindegy neki, aztán leveszem, és míg Tara visszér, gombócba gyűrve szorítom a vállamra. A kérdésre akkor válaszolok, mikor visszaér. - Nem annyira csodaszer, inkább valamiféle mágia. De a múltkor már túlestem rajta, nem hiszem, hogy ebből komolyabb baj lesz… Legfeljebb jobb, ha az elkövetkező hetekben nem kerülök komolyabb tűzpárbajba, mert én elsősorban jobbkezes vagyok. Feltűnésmentesen igyekszem úgy mozogni, és a nappaliba is átmenni, hogy a bal lapockám lehetőleg ne kerüljön Tara látóterébe. Nincs kedvem magyarázkodni a tetoválások – vagyis az egyik - miatt is… Az, hogy félig le kellett vetkőznöm, önmagában nem zavar és nem is feszélyez.
- Jah, vagy úgy...- felelek arra, hogy nem olyan rég már átesett egy olyan farkas ellenes mágián. Konkrétan nem mondja ki ugyan, de abból amit mond, arra következtethetek, hogy korábban már megtépte egy farkas. És még én érzem zűrösnek magam? - Ki volt az? - nem magyarázom körül a kérdést, tudja ő mire gondolok. Elkérem az inget, és egy kicsit el kell gondolkoznom azon, hogy mégis mit adjak rá e helyett. .. Aztán abban egyezek meg magammal, hogy ha elláttam a sebet, majd bedobom a gépbe azt az inget. A seb... hát Jeremy megtapsolna, ha látná milyen "ügyes" voltam. Alaposan belemélyesztettem a karmaimat, és szakítottam fel a húst. A vér még ömlik belőle, és minimum varrni kell majd. Felbontok két tekercs steril kötszert, az egyiket úgy ahogy van, rárakom a sebre, a másikkal meg körbetekerem a karját jó szorosan, olyan rögtönzött nyomókötés alakban. Hiábavaló még jóddal meg sebbenzinnel bohóckodni, előbb a vérzés álljon el, aztán visszatérünk a fertőtlenítésre is. Ha most kenem be, úgyis ki fog vérezni, és amíg vérzik, el sem fertőződhet. Ennyi. - Milyen gyorsan gyógyulnak maguk? Csak mert ha a folyamat nem gyorsabb a fajtám regenerációjánál akkor össze fogom varrni. Varrni tudok, elvégre két elég... temperamentumos hím között töltöttem a kölyökkoromat. Nem vagyok egy szakképzett ápoló, de azéért feltalálom magam e téren is.
Valahogy nekem is elment a kedvem a beszélgetéstől. Egyáltalán nem érzem magam jól, és nem a vállam miatt. Utálom, mikor félremegy egy-egy emberi kapcsolat, most pedig tényleg a legapróbb hátsó szándék nélkül akartam segíteni. A lehetős legtermészetesebben mozgok, és közben a lehetőségekhez mérten nem mutatom a bal lapockámat. A kérdésre nem bonyolítom túl a választ, hiszen tudom, hogy ismeri Castort. - Castor. Nem magyarázom túl én sem, ha a részletek is érdeklik, úgyis meg fogja kérdezni. Átadom az ingemet, bár én már nem tenném mosógépbe, legfeljebb a kukába, de vitatkozni nem fogok akkor sem, ha ki akarja mosni. Én is szemügyre veszem a vállamat, és megállapítom, hogy jó ronda, itt-ott cakkor szélű, mély szaggatott sebbel lettem gazdagabb. Én is látom rajta, hogy varrni kell majd. Bal kézzel nem vagyok túl ügyes, úgyhogy majd igényelek hozzá némi segítséget… Szó nélkül segítek tarának, felemelem annyira a karom, hogy alaposan be tudja kötni a vállam. Az érdeklődésre megint egyszerű választ adok. - Én semmivel sem gyógyulok gyorsabban, mint az átlagemberek. Úgy tűnik, mégsem kell külön segítséget kérnem senkitől a varráshoz. Az meg, hogy mennyire lesz szép és szabályos a foltozás, aligha számít. - Köszönöm… Mikor befejezte a kötözést, leengedem a karom, és hátradőlök a széken. Most kivételesen nem kérdezek. Ha akarja, boncolgathatjuk tovább a Castor-témát, vagy a megtépett vállamat, esetleg annak kezelését, de tovább is léphetünk az eredeti témára, az ámaira. Ezt most Tarára bízom.
Nos... Kedvem lenne felnyüszíteni, mikor Jake megosztja velem, hogy Castor tépte meg korábban, és megint eltűnődök azon, hogy tulajdonképpen milyen rohadt kicsi hely ez a világ... A miértjét nem kérdezem meg, mert jól tudom, hogy semmi közöm hozzá. Viszont azt rohadt jó lenne tudni, hogy milyen viszonyban vannak. Castor már nem az életem része, hanem maga AZ élet számomra. Tehát ha őt bántom azzal, hogy találkoztam Jake-el... Mindegy, erről majd később... Kar bekötve, Jake visszaül a székre, tőmondatokkal válaszolgat, és meg fogom az ingét, hogy bevágjam a mosógépbe. Ekkor látom meg a hátát... A tetoválások egyébként marhára hidegen hagynának, csak az egyik kelti fel a figyelmemet a a bal lapockája felett. Azt a motívumot nagyon is ismerem. Minden telefonbeszélgetés közben lerajzolom kockák meg háromszögek helyett, ha van papír és toll a közelemben. Igazi jelentőséget nem tulajdonítottam a motívumnak, talán az eszembe sem jutna most, ha nem látnám Jake hátán. Ijesztő egy véletlen, annyi ziher. - Mit jelentenek? - ha magára tetováltatta őket, akkor felteszem, hogy tisztában van a jelentésével is (velem ellentétben). A szem nem érdekel annyira, mint a spirális alakzat ott felette. Ennyi, nem bámulom tovább, inkább én is leülök a konyhaszigethez, Jakel szemben. Aztán ha válaszolt, rátérek egy másik témára. Hulla nyugodt vagyok, és rohadt könnyű. A farkasom sem feszeng már, azt hiszem, megér egy próbát. - Nem válaszolt a kérdésemre. Mit látott rólam?
Nekem eszembe sem jut, hogy Tarának kellemetlenséget okozhat, hogy találkozott velem. Egyrészt nem tudom, hogy együtt van Castorral, másrészt meg egyáltalán hozzá sem értem egy ujjal sem a kézfogáson kívül, nem is tervezem, és mindezek felett még azt sem mondhatnám, hogy barátok vagyunk. Rögtön tudom, mikor fedezte fel a tetoválásaimat. Most kivételesen nem tudnám megmondani, milyen érzéseket vált ki belőle. A kérdésre sóhajtok egyet. - A legtöbbje kötelező az őrzőknek, nem nagyon jelentenek nekem semmit, legfeljebb egy kis mágikus rásegítést a már meglévő képességeimre. Ami magát érdekli, az személyes. Sokmindent jelent nekem. Részben magát, Tara. Emlékeztet rá ki vagyok, ki akarok lenni, hogy honnan és hogyan indultam, hogy hová akarok eljutni, és arra, hogyan ítéljek meg másokat. Beszéd közben Tarát figyelem. Igazából ehhez sem lett volna túl sok köze, de ezzel még úgy éreztem tartozok. Ezzel, valamint a válasszal a következő kérdésére, és azzal, hogy segítsek megoldani a problémáját. Ennyivel, és semmi többel. Mostmár teljesen tisztában vagyok vele, milyen a viszonyunk. Hogy sajnálom-e? már magam sem tudom. Az irodában még sajnáltam volna. Úgy gondoltam, talán lehetnénk barátok, vagy legalábbis valami olyasmi. Nem igazán voltak soha konkrétan barátoknak nevezhető barátaim, így pontosan én sem tudom, mit kéne várnom egy ilyen kapcsolattól, de már nem vagyok benne biztos, hogy működne. Mindenesetre most a kérdésre válaszolok. - Sok apróságot, de a nagy része nekem semmit nem mond. A titkát sikerült elkerülnöm az előbb… - megmozdítom a vállamat, jelezve, hogy nem ok nélkül téptem ki magam a fogásából – nem láttam, amit el akar rejteni a világ elől. Láttam két kisfiút, ahogy maga egy asztalon hegedül, láttam Castorral, de régen lehetett, a ruháikból ítélve. Láttam egy másik pasast, aki mintha fenyegette volna magát. Sok embert, akiket nem ismerek, láttam amikor a tengerben… khmmm… fürödtek Castorral, láttam pár farkast a most itt élő falkákból, éreztem a maga fájdalmát, az örömét, a félelmét, a szomorúságát, a boldogságát, a vérszomját, a futás örömét, de ezek nem voltak személyhez, vagy eseményhez kapcsolhatók. Remélem mostmár nincs több kérdése. Többet tud már rólam, mint bárki más. Arról az oldalamról, amiről nem beszélek, legalábbis biztosan, én viszont még mindig nem tudok róla valójában semmit, csak amit egy száraz, és hiányos akta, meg néhány felvillanó kép mesélt. Ő nem árult el semmit. Nem akarok többet beszélni magamról.
Amikor a tetoválásról kezd beszélni, összeráncolom a homlokom. - Nem mondtam, hogy melyik érdekel jobban. - adom tudtára, hogy igen, észrevettem, hogy valamit nem mond el, de nem kezdem faggatni, ha nem akarja magától elmondani. Az este... elég szarul alakult ami azt illeti. Noha nem is volt pajtásom Jake, ekkora fal sem volt közöttünk eddig, mint ami most van. Szinte tapintani lehet a hideg, nyirkos kőtéglákat. Szóval nem számítok arra, hogy majd el fogja mondani hogy mi köze van hozzám a tetoválásnak, vagy csak úgy általánosságban véve a jelentését. A kérdésem viszont ez utóbbira irányult inkább. Mármint nem arra, hogy számára mit jelent a jel, hanem... Szóval az, hogy más is ismeri a jelet, arra engedett következtetni, hogy ez valami létező szimbólum, mint a Dávid csillag, ilyesmik. Eddig nem érdekelt, de most, hogy láttam Jake-en is, biztos utána fogok nézni. Bing kereső a barátom. Kár, hogy az Upperben hagytam a laptopomat... Amikor a másik kérdést válaszolja meg, és rögtön azt mondja, hogy a "titokról" semmit nem tud, sírva tudnék fakadni a megkönnyebbüléstől. - Kezdhette volna rögtön ezzel, és talán még lehetnénk barátok is. - ezzel meg azt jelzem, hogy igen, tudok az előbb felhúzott falról is. De önteltség csírája sincs bennem amiért kiszúrtam, inkább sajnálom. Mármint, hogy így alakult. Előveszek még egy sört, aztán hallgatom a többit is... - Reméljük, hogy nem fordul elő többet. És ezt most nem magam miatt mondom... Csak ültem már be szar filmre szar randin... Apropó film, és rejtélyes képlopó képesség... - Tudom, hogy már a pokolba kíván engem meg a kérdéseimet, de egyet még muszáj... Amikor látja a dolgokat. Olyankor külön személyként van jelen, vagy annak a "kameraállásából" látja akiét nézi? - óvatosan kérdezek, ebből már sejtheti hogy van itt még valami más is. Hogy lecsapja a labdát, vagy hagyja elgurulni, szíve joga. Bár inkább az első opcióban reménykedek.
A megjegyzésére biccentek, megpróbálom elkapni a tekintetét. - Nem mondta, de tudom. Maga miatt éppen ez. Azt hiszem, talán éppen ezt kerestem, mikor megszaladt a dolog, és sokmindent láttam, amit nem akartam. De a választ is megkaptam. Láttam, ahogy ezt rajzolja… De mostmár mélyebben tuti nem fogom magam kielemezni Tarának. Elég volt. A következőre elhúzom a számat. - Akkor még nem tudtam, hogy nem tudok róla, hazudni pedig nem akartam. Ahogy nem hazudtam abban sem, hogy nem akarok elvenni magától semmit, amit nem ad önszántából. Nem akarom megtudni amit rejteget, ami ennyire felkavarja. Sejtéseim vannak, az után, amit az arcán láttam, de ez csak emberismeret és zsaru-rutin. Nem fogok kérdezni róla. A szar filmekre csak vállat vonok. Talán egyszer eljutok oda, hogy azt kapom ettől a képességtől, amit szeretnék, a többit meg megtartja magának, de sejtem, hogy ez pokoli hosszú út lesz. - Akkor kérdezzen… Egyértelműen nem vagyok lelkes egy cseppet sem a kérdésekkel kapcsolatban, de ezt még megválaszolom. Micsoda egyoldalú bizalmi játék, és még engem vádol hátsó szándékkal! - Ez változik. Néha azt hiszem, intelligens ez a mágiaforma. Ha a főszereplőt kell látnom, akkor saját szemszöget kapok, ha azt, amit ő lát, akkor az övét… Most, hogy belegondolok, sok üveg Whiskybe került feldolgozni, ha az éjjeli „fürdőzést” Tara szemszögéből kapom…. Brrrrrrrrr… Na mindegy. Remélem mostmár hanyagolhatunk engem.
- Az előbb... Miután ellöktem... Azt hiszem, azt láttam amit magának kellett volna. - tudom, tudom, nincs ennek sok értelme, de ha már elkezdtem, és szemmel láthatóan idegesíti őt a sok kérdés, akkor tartozok neki annyival, hogy megmondom miért megyek az idegeire. - Tudja, korábban is küldtek már nekem emlékképeket. Ez így vérfarkasok között olyan, mint a gondolatátvitel, csak képekkel, érzelmekkel, esetleg hangokkal, érti. Viszont most nem emlékeket láttam. Illetve igen, az én emlékeim voltak, de nem az én szememmel láttam, mint ahogy emlékeznem kellene rá, hanem... külső szemlélő voltam, a képek meg össze-vissza villantak fel... valami botrányos élességgel. - megdörzsölöm a halántékomat. Nem, lennie kell valami más magyarázatnak, mert ez így túl meseszerű. Nem láthattam azt, amit Jakenek kellett volna... ellenben ő még láthatja mindezt rólam a jövőben... valamikor. - Legyen... - ez inkább magamnak szólt, mint Jakenek. És ha már így elhatároztam magam, akkor felállok a konyha szigettől és járkálni kezdek, meg babrálni a körmeimet. Ez mindig segít. Vagyis én úgy hiszem, de az már jó. Pótcselekvés, mint a cigi... Ha Jake közbe akarna vágni, míg beszélek, akkor a tőlem telhető legilledelmesebben utasítom csendre, és elmagyarázom neki, hogy jobb, ha tudja mire számítson, ha megint rátör valami velem kapcsolatban... - A két gyerek akiket látott, ők az enyéim voltak. Két fiú, Thomas és Richard Wakefield. Mikor vérfarkas lettem, akkor vettem fel az édesanyám nevét, addig férjem nevét viseltem, ahogy a fiúk is. Emberként mindenem megvolt amit egy nő akkoriban kívánhatott. Volt férjem, akit bár szerelemmel nem szerettem, tiszteltem, mert jól bánt velem, és rengeteget dolgozott azért, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt a gyerekekkel... Bár ez a mondat ma már mást jelent. - felhümmögök... - el tud képzelni egy olyan világot ahol se áram, se net, se autó, se térerő? Szóval a körülményekhez képest nagyon jó életem volt... Csak agydaganatom ne lett volna... Amikor tudtam, hogy közel a vég, elhagytam a családomat. Nem akartam, hogy végignézzék, szóval útra keltem, és legközelebb már a bestiámmal ébredtem a mai Chicagoban, Castor társaságában. Tudja a teremtő és kölyke között optimális esetben egy megbonthatatlan kötelék jön létre. Köztem és Castor között elég nehezen alakult ki, de végül minden másnál masszívabb lett... Szóval farkas lettem, és az első lépéseknél rengeteget segített Castor teremtője is, Jeremy. Olyanok voltunk mi mint egy család. Még a falkán belül is külön egységet alkottunk. - ezek szép emlékek, ezen most is mosolygok egy kicsit, de járkálok tovább, és figyelem Jake reakcióit pláne most, hogy jön a feketeleves. - Jeremy meghalt egy falkaháborúban, Castor pedig tombolt dühében, a faj lebukását kockáztatta... az alfa meg... hát ő egy rohadék volt... - megrázom a fejem. - A elején még szépen csapta a szelet nekem. Még talán kedves is volt, bár nyíltan sosem vállalta volna fel a gőgös alfa énje, hogy pont egy kölyök szukának udvarol. De úgy tűnt, felfogja, hogy nem kell nekem, én meg el is felejtettem ahogy illik. Aztán Jeremy halála után újra megpróbálkozott, de akkor már felkészültebb volt... Kapóra jött neki Castor viselkedése, és a leplezetlen vezetői ambíciói. Todd nem volt túl népszerű a falkában, mert csak félelmet ébresztett bennük... Castort bírták, de kellet még idő neki arra, hogy kihívja az alfát, és Todd ezzel maradéktalanul tisztában volt. Szóval megkeresett azzal, hogy ugyan mondjam már el neki, miért ne ölje meg Őt, ha egyszer úgyis a fejére fog nőni, nem mellesleg akkoriban úgy tombolt mint egy őrült... - nagy levegő, sör a kézbe... járkálás tovább - ... Tehát alkut kötöttem vele. Megkap engem, cserébe meghagyja Castor életét, és megteszi bétájának... Néhány év múlma, mikor már teljesen elfelejtkeztem az egészről, Castort bétává avatták, az alfa meg még azon az éjszakán megkeresett. Persze már hátráltam volna az egyességtől... csak nem tudtam elég gyorsan futni. Sem akkor, sem a következő fél évszázadban... Később megtudom, hogy semmiképpen se ölte volna meg Castort, és éppen a düh meg az ambíciók tették őt olyan pokoli jó bétává, tehát vessek magamra amiért akkora szánalmas idióta voltam, hogy belementem... - még előttem a rohadék pofája, mikor közölte velem... Hogy igaz, vagy sem, már sosem tudom meg. Idióta voltam... Szóval igen, van mit szégyellnem. Todd bántott, persze, hisz önszántamból sosem adtam oda neki, de én hatalmaztam fel arra, hogy tegye azt amit... Nem, nincs miért sajnálni engem. Nekem viszont annál több szégyellnivalóm van... - Szóval ez az amit sosem mondtam még el senkinek... és most sem szerettem volna... de úgyis látni fogja majd...Ne érje meglepetés Hogy mekkora galibát okoz egy hajtincs... Jake-et figyelem, próbálok rájönni, hogy mennyit süllyedtem most a szemében.
Enyhén meglepődök rajta, mikor Tara minden fel-, vagy éppen átvezetés nélkül beszélni kezd. Kicsit talán meg is legyint az érzés, hogy szégyellhetném magam, amiért egyre kelletlenebbül válaszolgattam, pedig lehet, hogy tényleg csak idő és egy kis támogatás kellett neki ahhoz, hogy elmondja, bármi is következik most. Nem szólok közbe, pedig nem hiszem, hogy lehetséges, hogy ő kapta a képeket, amiket nekem kellett volna. Ettől függetlenül elhiszem, hogy megtörtént, ahogy azt is, hogy szörnyű lehetett. Az ilyesmi sosem kellemes, sokkal inkább rettenetes. Nem véletlenül fojtjuk el az emlékeket. Amit utána mond, az újdonság. Lehet, hogy csak nem tanulok elég alaposan, de erről a gondolatátviteles dologról még nem hallottam. Mikor befejezi, akkor is őt nézem még, főleg az arcát, a szemeit. - Sajnálom… Nem akartam, hogy miattam újra át kelljen élnie… Én tényleg csak azt akartam, hogy legalább most ne jusson át olyan információ, ami nem tartozik rám. Látom rajta, hogy még nem fejezte be, és tudom, hogy valami komoly dolog, nagy lépés következik, abban a pillanatban, ahogy feláll a konyhaasztaltól. Én ülve maradok, és figyelem, ahogy járkál, a körmét piszkálja, és az egész testtartásából, mozgásából árad a feszültség, a zavart bizonytalanság. Némán várom a történetet, mert tudom, hogy ilyenkor már minden szó csak ront a helyzeten. Nálam figyelmesebb hallgatóságot alkotni sem lehetne. Ugyan iszonyú erős a kényszer, hogy közbeszóljak, nem KELL elmondania nekem semmit, elég az önuralmam hozzá, hogy lenyeljem az ostoba megjegyzést. Tisztában vagyok vele, hogy ő is pontosan tudja. A régi világot nehéz elképzelnem, de abban biztos vagyok, hogy a jó élet, nem elég senkinek a boldogsághoz. Annyi embert láttam már, annyi történetet hallottam, és annyiban vettem részt, ha csak kicsit is, hogy pontosan tudom, Tara férje akkor sem tudta volna megadni neki azt a boldogságot, amit megérdemel, ha megfeszül… Nem kell túl penge logika ahhoz sem, hogy rájöjjek, szerelmes Castorba. Őszintén kívánom, hogy ez az érzés viszonzott legyen, és azt kapja attól az idióta állat de Lucától, amit megérdemel, és nem azt, amire szerintem a fickó képes. Persze én előítéletes vagyok, és férfi. Lehet, hogy tarának arany élete van/lesz mellette… Báááár… Pontosan érzem, hogyan változik a hangulata, ahogy halad a történet, ehhez nincs szükségem semmiféle különleges képességre. Most könnyű olvasni belőle. És ahogy közeledik az a pont, amiről már tudom, hogy benne lesz a mesében, úgy érzem egyre inkább beállni a vállaimba a feszültséget. Most még ráadásul rohadtul fáj is ez a fajta feszültség-lecsapódás. Castor minden pillanattal mélyebbre csúszik a szememben, és mikor elérünk oda, hogy Tara nem tudott elég gyorsan futni, már ökölbe szorult a kezem, érzem, hogy minden izmom pattanásig feszült a karomban. A legundorítóbb fajta állat az, aki nőket és gyerekeket bántalmaz, csak mert megteheti, hiszen erősebb náluk. Emiatt volt a nagy port kavart balhém is két éve… És hogy ez fél évszázadon keresztül tartott! Szerintem így is elég tisztán érezhető, hogy mennyire dühös vagyok – ha másképp nem, hát látszik rajtam -, de ha vérfarkas lennék, a szomszéd városban is éreznék a belőlem áradó indulatot. Az ilyeneknek, mint ez a Todd, semmiféle büntetés nem lenne elég szörnyű. Mikor befejezi, nekem még kell egy perc, hogy meg tudjak szólalni, és addigra már az ujjaimat is ki tudom nyújtani anélkül, hogy külön fogóra lenne hozzá szükség. Ha tudná… Ha tudná, hogy mennyire nem süllyedt semmit a szememben… - Tara… egyáltalán nem biztos, hogy mindezt valaha látni fogom, de az igen, hogy nem mondom el senkinek… Erre szavakat találni… pokoli nehéz, ha nem lehetetlen. Egy sajnálom ide a semminél is rosszabb, és minden más, ami az embernek eszébe juthat ostobaság. - Maga nem volt szánalmas idióta. Az olyan alakok, mint az alfájuk a legvisszataszítóbb söpredékek, akiket valaha a hátán hordott a föld… nem hiszem hogy van gyávább dolog, mint amit magával is tett ez a Todd… Még mindig keresem a szavakat. Nem akarok sablonokba futni, vagy üres, semmitmondó frázisokba. Szeretném, ha hinne nekem, de tudom, hogy sokkal több kell nálam ahhoz, hogy önmagával is kibéküljön… - Tudom, hogy nem tudok olyat mondani, ami akár egy kicsit is segítene, vagy amitől egy cseppet is jobban érezné magát, de őszintén tisztelem az erejét, a kitartását, és az önfeláldozását. Ha most nem is hiszi el nekem, remélem, hogy egyszer majd igen: ez nem a maga szégyene. Akármit gondol, ez nem a maga kudarca, nem a maga felelősége, és nem magának kell szégyellnie, hogy megtörtént… Ennél komolyabban nem gondolhatok semmi mást. Nem állok fel a székről, nem próbálok közelebb menni hozzá, vagy megérinteni. Nem hiszem, hogy egy ilyen nőnek szüksége lenne az ölelésemre, vagy arra, hogy megpaskoljam a kézfejét… Azt hiszem sokkal többet használ, ha a szemébe nézek, és láthatja rajtam, hogy komolyan gondolom, amit mondtam.
Ahogy haladok a történettel, Jake is úgy gurul egyre sötétebb dühbe. A kezei ökölbe szorulnak, de úgy, hogy az egész elfehéredik, nekem meg megfordul a fejemben, hogy feszítővassal sem lehet majd kiegyenesíteni őket, és körülbelül ennyi lenne a helyzet humorosabb oldala. Nem fordíthatok több figyelmet rá, különben nem fogom tudni befejezni a sztorit. Szóval csak néha, egy-egy lélegzetvételnyi szünet közben nézek rá, illetve a legvégén. Akkor viszont alaposan. Úgy értem, a reakciója érdekel, hogy meglepődik-e, vagy már tudott róla, viszont nem tartotta akkora "titoknak". De ha tényleg nem tudta, akkor vajon most mit gondol rólam? Utálom ezt. Ezt a hülye, fullasztó gombócot a gyomromban, meg azt az érzést a mellkasomban, mintha homokkal töltöttek volna fel. A legszívesebben ököllel kezdeném dörzsölni, hogy múljon, csillapodjon, de visszafogom magam. Percek telnek el mire Jake megszólal. Ebből már kiderül számomra, hogy nem tud róla, és bár bizonygatja, hogy nem is biztos az, hogy egyáltalán látni fogja, nem akarom ismételni magam. Az a "mi lesz ha mégis" akkor is ott villog a tudatomban, és még nagyon sokáig nem fog kihunyni. Ez most legalább az én döntésem volt. Ha más nem is, akkor az, hogy beszéltem róla valakinek... Csak ugye ha egy titkot már ketten tudnak, az többé már nem titok, hanem egy fegyver ellenem. "mi lesz ha Jake mégis látni fogja" mellett immár még egy lámpa villog a fejemben "mi lesz ha Castor is megtudja..." címszó alatt. Most ha még látszólag Jake együtt érez velem, és nem is süllyedtem akkorát a szemében, Castor előtt annál nagyobbat fogok koppanni majd. Pláne akkor, ha mástól hallja vissza, nem tőlem, és hogy ez előtte ilyen sokáig titok maradt. Ezt a menetet sem fogom épp bőrrel megúszni. Vagy inkább lélekkel... Két ujjam közé szorítom az orrnyergemet. Ó, de milyen hosszasan tudnék most vitatkozni ezen Jake-el! A szégyellni valóról, meg a kitartásról... De hiába mondok bármit is, azok csak szavak. Nem változik meg tőle a múlt, és nem lesz könnyebb lélegezni sem, holott az ember azt hinné, könnyebb lesz, ha beszél róla. Hát nálam ez nem így működik. Pedig azt hittem, hogy túl vagyok már rajta. Lehet így is van, csak alig aludtam az elmúlt napokban, elrongyolódtak az idegeim, kémiai reakciók tömkelege tombol bennem mióta összegabalyodtunk Castorral, meg ez az este... Ez így már sok. - Felejtsük el. - javaslom nagy soká hallkan ugyan, de határozottan. - Köszönöm a diszkrécióját, de nem szeretnék erről többet beszélni. - Zavartan kapkodom erre-arra a fejem, mintha keresnék valami kézzel foghatót is a szavak mellé. Mert bizony téma váltás kell ide, meg valami ital. Jah, hogy a sör a kezemben van? Okééé. De mi legyen a téma? - Összevarrom. Ha megengedi. - nem tudom már hogyan megy ez az embereknél, csak remélni merem hogy ez idő alatt csillapodott annyit a vérzés, hogy rá tudjak menni sebbenzinnel, majd jóddal is (vagy ugyanaz a kettő?), aztán hátha eláll mire hat bennem az a csaknem fél doboz nyugtató amit bevettem míg varró cuccért kutattam... Szóval ha zöld utat kapok a varrásra, akkor odamegyek hozzá, és elkezdem bontogatni a kötést. Viszont ha azt mondja, hogy inkább "megjavíttatja" holnap kollégákkal, akkor a nappaliba hívom filmet nézni, és ő választhatja ki a filmet (elég nagy írott dvd gyűjteményem van már).
//bocsánat a késedelemért és a szar minőségért is. //
Aki kicsit is ismer, annak cseppet sem lenne meglepetés, ahogy egyre dühösebb leszek a történet előre haladtával, de azt hiszem a legkevesebb, hogy összeszedem magam… Vannak embereknek, akiknél a titkok biztonságban vannak. Tarának nem kellene aggódnia, tőlem ezt nem tudja meg sem Castor, sem pedig senki más, és eszemben sincsen felhasználni ellene. Most még meg vagyok róla győződve, hogy én életem végig lehet fair, becsületes, és tiszta maradhat a lelkiismeretem. Azt hiszem talán még nagyon fiatal vagyok… Látom, hogy még mindig távol áll tőle a megnyugvás, sőt mintha újra egyre idegesebbnek látnám. Többet azonban nem kérdezek rá, mire gondol. Ez már valószínűleg annyira sem tartozik rám, mint a korábbiak. Nem vitatkozom vele. - Rendben… Ha nem akarja, nem hozom szóba többet… A témaváltás juttatja eszembe, hogy a varráson még nem vagyok túl, ugyanis ezt eddig Tara szavai egyszerűen kitörölték a gondolataim közül. - Természetesen… Köszönöm. Hogyne engedném meg? Tulajdonképpen nekem tesz szívességet. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Legfeljebb a varrás nyoma nem lesz majd szabályos. Ez viszont engem nem érdekel. Mikor ideér hozzám, ismét emelek kicsit a karomon, hogy segítsek neki, és mikor a kötést letekerte, akkor is úgy fordulok, mozdulok, ahogy ő kéri. Hagyom dolgozni, és kérdezni is csak azért kérdezek, hogy valami másról beszéljünk, mint az iménti téma. - Gyakorlott mások összefoltozásában?
/Ugyan már! Tudod, hogy akkor írsz, amikor épp akarsz/tudsz/van időd Türelmes vagyok/
Jake seegít, felemeli a karaját, én meg óvatosan hámozni kezdem róla a rögtönzött nyomókötést. Elég "szépen" átvérzett, ami azt illeti, viszint a vérzés csillapodott, ami jó. Az előző téma még ott párlik a levegőben nyomasztó csend formájában, ezért kifejezetten hálás leszek Jake-nek, amiért kérdez. Bár nem tudom, hogy mennyire érdekli a témakör, nekem szükségem van a nyílt seben kívül másra is, ami eltereli a figyelmemet, tehét beszélni kezdek. Legfeljebb leállít ha már sok leszek. - Igen. Tudja, a falkámban nem volt sok nőstény abban az időben amikor engem beharaptak, és már az időben is virult a sztereotípia miszerint ez női feladatkör... Harcolni sosem küldtek, de ebben igen, elég gyakorlott voltam. Bár be kell vallanom, hogy az utóbbi évszázadban nem sok csúnya sebet láttam... De ígérem, hogy nem varrom oda a fülét is. - ejtettem gyenge próbálkozást egy viccre. Ha vette a lapot, és elneveti magát, úgy kevésbé lesz kellemetlen a sebbenzin hatása. Már ha rá is érvényes a "mosolyogva minden könnyebb" elv. Nah jó, ennek nem volt sok értelme... Lerakom a sebbenzit, felveszek egy másik üveget. - Ez Lidocain spray. Helyi érzéstelenítő. Nem fog annyira fájni. - viszont átkozottul marni fogja a sebet amíg nem hat, szóval... inkább fújok, nem agyalok. A varráshoz egyszerű tűt görbítettem el, és fogselyem lesz a cérna. Teljesen ez sem steril, de még mindig jobb a cérnánál. - Felkészült? - érdeklődök, bár a válasz nem számít igazán, én kezdem. Két ujjal kissé összenyomom a sebet, aztán határozott mozdulattal szúrom a át a bőrét. Ha kéri, csinálhatom lassabban is. Na nem mintha kapkodnék... - Könnyebb úgy, ha beszél közben? Meséljen valamit. Bármit.
Tulajdonképpen mintabeteg vagyok. Nem nyávogok, nem ájuldozom, nem kell úgy pakolgatni, mint egy darab húst a hentespulton. Szó nélkül tűröm a kötözést, és amennyire tudok, Tara keze alá mozdulok, hogy egyszerű legyen a dolga. Milyen röhejes… szinte már kezdem megszokni, hogy folyik a vérem. Az átvérzett kötés sem ébreszt bennem különösebb érzelmeket. Az, hogy fáj, nem kicsit, úgy gondolom normális. De volt már rosszabb is. Például mikor csípőn lőttek, vagy mikor Castor tépett meg. Ha már rákérdeztem, akkor érdekel a válasz, így odafigyelek rá, hogy mit mond Tara. - Szóval megtanulta, mert nem nagyon volt más választása… Biccentek egyet, értem a miérteket. A kis poénra, bármilyen gyenge is, halványan elmosolyodom, mert értékelem a próbálkozását. - Azt hiszem ezt mertem remélni… Végülis a fülem elég messze van a célterülettől. Azért mikor a sebbenzin a nyílt sebbe csordul megcsikordul a fogam, de nem mozdulok ösztönösen sem, annál komolyabb az önfegyelmem. A magyarázatra aztán bólintok, és felszisszenek, mikor az érzéstelenítő marni kezdi a húst, mintha folyékony tüzet öntöttek volna bele. Annyira nem vagyok biztos benne, hogy a fogselyem tökéletes megoldás, de nem ellenkezem, a semminél alkalmilag jobb. Remélem nem mentolos, mert az nem lenne kellemes érzés valószínűleg… A kérdésre bólintok. - Igen, csinálja nyugodtan, nem fogok elájulni. Fáj, persze hogy fáj, mikor összenyomja a sebet, de inkább másra koncentrálok. Közel van hozzám, érzem a bőre illatát, a vibráló energiáját, és bár a vállam egy nyílt seb, mégis tudom, hogy puha a bőr az ujjain is. Szusszanok egyet, mikor megszólal. Egyik-másik tűszúrásnál megrándul a szám sarka, de egyébként nyugodtan ülök. Szó nélkül tűröm a varrást. A kérdésre elgondolkozom, elszakítom magam az eddigi fókuszpontoktól. - Nem tudom, miről mesélhetnék. Se kutyám, se macskám, se hobbim. Nem untatnám a rendőrségi ügyekkel, vagy autószereléssel.
A fogselyem még mindig sterilebb szemben a közönséges varró cérnával amit tartok itthon, és kényelmesebb mint az orvosnak magyarázkodni a kórházban. Kétség kívül az utóbbival jobban járna, én ezt nem vitatom. Ellenben a maradás mellett döntött, így én segítek rajta ahogy tudok. Szeretnék is, mert azért van egy jó nagy adag bűntudat bennem amiért ilyen csúnyám megtéptem. - Sajnálom. Mondtam már? Ha mondtam is, már nem emlékszem, ha pedig még nem, akkor pont itt volt az ideje kibökni. Jake katonásan tűri amit művelek vele, és ezért máris kapott tőlem egy képzeletbeli pirospontot a képzeletbeli ellenőrzőjébe. Ezen a gondolaton halványan elmosolyodom. Néha komolyan örülök annak, hogy alapjáraton csendes típus vagyok, mert ha az előbbit hangosan is kimondom... A lényeg: nincs hiszti miközben csinálom, ami jó, mert haladunk is. A rendőrségi ügyekről szeretnék hallani. A krimiket bírom, gyakran olvasok is olyasmit, és egészen eddig a pillanatig nem is nagyon tudatosult bennem, hogy Jake tulajdonképpen rendőr, nem csak őrző. Rendben, tudtam, hogy mivel keresi a kenyerét... áh! Túlbonyolítom én ezt. A lényeg, hogy inkább nem faggatom, mert ez a "nem untatom" inkább "Nem akarok én most beszélni" hangszínen csendült, amit én csupán egy rendbennel nyugtázok. Ha nem, hát nem. Túl sokat kérek, hisz éppen varrom őt. Az embereknél (ez esetben kezdő őrző) kicsit másként működik ez. Én is ugyanúgy érzem a fájdalmat, mint ők, ellenben számomra nem bír akkora jelentőséggel, mert tudom, hogy hamar el fog múlni/elfelejtem. A varrással végzek már, mikor először megérzem azt a kellemes zsibbadást a fejemben, ami azt jelenti, hogy már hat kezd hatni a nyugtató. Nagyszerű időzítés! - Készen vagyunk. - közlöm vidáman a hírt, miközben levágom a felesleges "cérnát". Olyan 4centi körüli darabot hagyok ott lógni, de ennyi még belefér. Úgyis jön rá a kötés, nem fog semmibe beleakadni. - Maga egy hős, Jake! ... Én meg beálltam... - igen, túl vidám vagyok, a szemeim meg már szinte ragadnak. De még nincs vége. Bekötözöm a sebet. Kicsit lazán hagyom, nem szorítom meg, mert ebben az állapotban nem biztos, hogy tudom mi az elég. - Jöjjön velem. - kérem, és már indulok is át a nappaliba. Leguggolok a kanapéhoz, kihúzom az egyik "ágynemű tartó" fiókot (elég fura mozdulatokkal teszem ezt, lehet nem kellet volna az a két sör a nyugtatóra.) Egy plédet veszek elő, ez később tuti kelleni fog Jakenek, és még egy fekete utazótáskát, ami remélem, hogy nem. EZt a táskát az illegális lakásfoglaló hagyta itt... Felrakom a táskát a dohányzóasztalra, majd ellépek tőle. - Nyissa ki. - csak akkor folytatom, ha megteszi. Ha kinyitja a táskát, egy nagy rakás ezüstöt talál benne. - Ezt itt felejtette nálam valaki... Az ott legfelül egy medvecsapda. Vannak még benne ezüst huzalok, láncok is ha jól láttam... Nem nagyon durkáltam még benne. - lévén, hogy színig van ezüsttel az a szar, én meg vérfarkas vagyok. A meg B egyenlő... - Jahm, és itt van még ez is. - valahogy eljutottam már a táskámig, előkotrom a stukkert amit Duncan adott. - Ezüst töltényes, nem, nincs engedélyem rá, de még mielőtt leoltana, szólok, hogy alig két hónapja kis híján kibelezett egy vérfarkas, mert nem volt egy ilyen kis barátom, szóval meg fogom tartani...de most odaadom magának. - a csőnél fogom meg a pisztolyt, Jake tekintetébe fúrom az enyémet miközben átnyújtom, (markolattal ő felé). -... nem hiszem, hogy használnia kell majd. Amolyan végszükség esetére... Tudja, ha átváltoznék alvás közben...
- Nem tudom… De nem számít. Felejtsük el… Inkább volt az én hibám, mint a magáé. Valóban nem emlékszem rá, hogy bocsánatot kért-e már, de tényleg nem érdekes. Ha csak rajta múlik megúszom pár karcolással. Tulajdonképpen én választottam a nehezebb utat, úgyhogy nincs miért rosszul éreznie magát. A válaszom nem annak szólt, hogy nem szeretnék beszélni, vagy beszélgetni, egyszerűen valóban úgy gondolom, hogy nem lenne túl érdekes a munkám, mint téma. Talán egyszer Tara is rájön, hogy nagyon ritkán fordul elő, hogy nem azt mondom, amit gondolok, irónia és terelési szándék nélkül. Többnyire egyenes vagyok. Udvarias, de egyenes. Az emberek gyakran túlkombinálják a kérdéseikre kapott válaszokat, úgy hozzászoktak már a sok hazugsághoz. Milyen ironikus, hogy pont az őszinteséggel lehet őket leginkább meglepni… Mikor a varrás végére érünk, azért sóhajtok egyet megkönnyebbülten, mert a bőröm lyuggatása még mindig nem lépett elő élvezetes procedúrává. A megjegyzésére megcsóválom a fejem. - A hősök korán halnak, én pedig még mindig élek… A megjegyzése második fele jobban megragadja a figyelmemet, és ha nem húzódik el, vagy nem kapja el a fejét, akkor megfogom az állát, hogy a szemébe nézhessek. Két sörtől nem áll be senki, úgyhogy a szeméből próbálom megállapítani, hogy mit művelt. Ha elrántja az arcát, akkor nem erőszakoskodom, úgyis ő az erősebb. - Mit vett be, Tara? Azt nem feltételezem, hogy belőtte magát, vagy szívott valami szart, legfeljebb az orrán keresztül, de nálam az is a mit vett be kategória. Érzem, hogy ez a kötés nem igazán áll a helyzet magaslatán, vagyis az előzőhöz képest jelentősen csökken a precizitás, de most nem foglalkozom vele. Ideiglenesen jó lesz. Ha nem hajlandó velem arról beszélni, mitől állt be, akkor jobb híján követem. Figyelem mit csinál. Felajánlanám, hogy segítek, de szerintem most jobb, ha hagyom a saját ritmusára létezni, inkább nem zavarom meg. Az elém rakott táskát kinyitom, mikor felszólít rá, és a tartalma láttám meglehetősen értetlen képet vágok. Mi a francot csináljak ezzel? Üljek medvecsapdákkal körbepakolva egész éjjel, mint valami elcseszett szellemidézős filmben a főszereplők a krétakör közepén? - Igen, csupa mocskos hentesmunkához való szemét… Jegyzem meg cseppet sem lelkesen, miután nagyjából átfutottam a tartalmát. Freddy Krueger zokogna a boldogságtól, ha megkapná. A pisztoly láttán elég feddő pillantást vetek tarára, de eszemben sincs hegyibeszédbe kezdeni, úgyis lepereg róla, kár fárasztanom magam. Nem is mondom, hogy nálam is van egy ezüsttel töltött pisztoly, ami jókora lyukat vág találat esetén. Egyáltalán nem áll szándékomban használni egyiket sem. - Már kezdek rájönni, hogy magának teljesen feleslegesen beszélek, úgyhogy nem akartam leoltani. Tulajdonképpen az összes farkas iszonyatosan lekezelően áll mindenféle törvényhez, vagy szabályozáshoz. Mert az ő szükségleteiket mi egyszerű halandók úgyis képtelenek vagyunk felfogni… Na mindegy. Átveszem a fegyvert, rutinból ellenőrzöm a tárat, bebiztosítom, mielőtt letenném a kanapéra. - Elárulja, mi a terve? Vagy hogy mit kellene csinálnom? Nem sürgetem, és nem is beszélek vele kimérten, vagy távolságtartóan, csak érdeklődöm.
Amikor megkérdezi, mit vettem be, természetesen megmondom neki. Azt is, hogy mennyit, és hogy azért, mert tele vagyok kávéval, fel vagyok pörögve, de aludnom muszáj lesz. Itt még nem tértem ki az ő feladatára, elvégre meg vagyok győződve arról, hogy az nem lesz. Node "biztos ami biztos" alapon mégis adnom kell valami eszközt Jakenek amivel majd megvédheti magát tőlem, és amiről meg is van a véleménye. Csak helyeselni tudok. A medvecsapdát konkrétan fogalmam sincs hogyan kell dfelhúzni, vagy arról, hogy mitől indul be, de ezt még nem jelenteném ki hangosan is. Ellenben arra már reagálok, amit a személyemmel kapcsolatban mond leplezetlen ellenszenvvel. - Nézze, 1787-ben születtem. Abban az időben, még rendőrökre se volt szüksége a világnak. Ma 2012-ben járunk, és az utóbbi néhány hónapban többször próbáltak meg kicsinálni, átbaszni, vagy csak úgy átgyalogolni rajtam, mint eddigi életem során összesen. Nézzen le, vagy simán hülyének, de én még egyszer nem hagyom "majdnem" kinyíratni magam, oké? Lesz engedélyem a fegyverre, amint nem remeg a kezem a kávétól, meg az idegtől, és nem dolgozok 28 órát egy huzamban, vagy amennyit kell. - nagy levegőt veszek. Ez így egy szuszra, összeakadó szemekkel kicsit sok volt. Bele is szédülök, de nem akarok tudomást venni róla. Vár ez még tíz percet. Majd odafent összezuhanok, most... hát most nem. - Elnézést, ez nem magának szólt. - mármint a hangnem amit megütöttem. Fáradt vagyok, nyűgös, és konkrétan betéptem. Ne most akarjon már szembesíteni azzal, hogy véleménye szerint kár rám szót pazarolni. -Terv... Hát az nincs. Felmegyek aludni, maga nézzen meg egy filmet, vagy próbáljon pihenni, lazuljon a kandalló előtt, olvasson, bármi. Nem hiszem, hogy gond lesz... de legyünk felkészültek. Ha magára támadok, lőjön le. Azt hiszem, ennyi. Illetve mégsem. - Ha jön valaki, ne nyisson ajtót, inkább jöjjön ébresszen fel. Kivéve ha Castor az, akkor inkább... védje magát a pisztollyal, de le ne lőlje! És azt hiszem, most tényleg annyi... akarom mondani, ennyi. Ha nincs más hátra, jó éjszakát kívánok, és furcsa mozdulatokkal indulok meg az emeletre. Odafent elterülök az ágyon úgy ahogy vagyok (éppen csak a cipőmet rúgom le). Szinte azonnal elalszok.
Tara válaszára abbahagyom a vizsgálatot, elengedem az állát, és kelletlenül megcsóválom a fejem, de nem kezdek kiselőadásba. Minek beszéljek a falnak? Meg aztán már úgyis bevette. Ha Tara nem is tudja felállítani a medvecsapdát, én valószínűleg fél perc alatt boldogulnék vele, csak éppen eszemben sincs. Nem akarom, hogy ő lépjen bele, azt meg még kevésbé, hogyha éjjel felébredek, akkor félálomban én tapossak bele. Akkor aztán búcsút mondhatok nem csak a rendőr-karrieremnek, de a fél lábamnak is. - Oké, ne hagyja… De attól még 2012 van, a maga születési dátumától függetlenül, és annak a társadalomnak vannak szabályai, amibe integrálódni akarnak. Egyébként távol álljon tőlem, hogy lenézzem, vagy hülyének gondoljam. Mondjuk ennél komolyabb vitát nem szeretnék, és nem is fogok nyitni a dologról. Nem látom túl sok értelmét, úgyis megy a saját feje után. Egyébként nem ő az egyetlen, aki 36-48 órákon át nem alszik, és hat műszakot is végigdolgozik, ha éppen azt dobja a gép, de mindegy. Mindenkinek a maga nyomora fáj legelőször. - Ha engedélyt akar rá, nekem faxolja el a papírokat, és megcsinálom… Nem vagyok egyébként egy összeférhetetlen bunkó, ha tudok, akkor segítek, de ha már megteszem, némi együttműködést azt hiszem joggal várok el. A bocsánatkérésre legyintek egyet az ép kezemmel. - Nem érdekes, felejtsük el. A terv ismertetése alatt csak pislogok, mint hal a szatyorban. Akkor most miért is vagyok itt tulajdonképpen? Hogy legyen egy laza, DVD-zős estém? Mindegy, majd alakul valahogy a dolog, most nem vitatkozom vele. - Rendben. Bár nem szándékozom lelőni. Ahogy medvecsapdába zárni, vagy ezüsthuzallal lefejezni sem, de mindegy. - Magát lelőhetem, de Castort nem? Ez most őszintén szórakoztat. Nem mintha tervezném lelőni de Lucát. Ha hozza a formáját, bizonyosan megkísért majd a gondolat, de nem hiszem, hogy lelőném. Én is jóéjszakát kívánok, megvárom míg elülnek a neszek fentről is, aztán átfutom a filmgyűjteményt, és beteszek a lejátszóba valamit, amiben várhatóan nem lesz lövöldözés, meg rengeteg hangos effekt, aztán elhelyezkedem, és bámulom a képernyőt, anélkül, hogy komolyabban a pergő képkockákra koncentrálnék…
Kezdőlap
//
Türelmes vagyok/
