Castorral nem szóltunk egymáshoz tegnap este óta... és azt hiszem, jobb is így, mert mindkettőnknek volt mit megemésztenie. Szóval először is lezuhanyoztam, és ha már a fürdőben voltam, akkor bevettem pár szem nyugtatót, csak az illúzió kedvéért, mert sokat nem jelentett, annyi szent. Aztán lefeküdtem, de inkább csak pihentem lehunyt szemmel, és próbáltam nem gondolkodni, mint aludtam volna. Ha el is szunnyadtam kicsit, akkor is valamivel korábban ébredtem, mint Castor szokott, és mentem is a konyhába lefőzni a kávét. Most itt tartok... Amíg fő a kávé, én egy pohár vizet szürcsölök a konyhapultnál pólóban, melegítőnadrágban, hanyagul felgumizott hajjal. Az egyetlen elegánsnak mondható cucc nálam, az a laptopom a konyhaszigeten, és Castor autójának slusszkulcsa a nadrágzsebben (gyalog csak nem indul el..). Bár már kezd kirajzolódni a terv, hogy mit és hogyan fogok kérdezni tőle, azért bőven van mit átgondolnom még. A laptop meg a net azért kell, hogy az első kávém előtt ezt ne tehessem meg. Sok értelmes dolog nem pattant még ki a fejemből ilyenkor... A kávé lefő, és ha hallom Castort neszelni a házban, akkor töltök neki is egy fekete bögrébe, úgy ahogy szereti, majd ezzel, és a sajátommal együtt ülök vissza a konyhaszigethez. Ha Cas csatlakozik hozzám, akkor egy halk "szia"-t kap, a beszélgetést még nem erőltetem.
Milyen jó, hogy ebben a szarfészekben egyszerűen nin-cse-nek távolságok. Mire leragadt volna a szemem, már le is parkoltunk. Azon mondjuk meglepődtem, hogy miért nem a hotelnél vagyunk, de pont nem érdekel annyira, hogy most leálljak ezen vitázni. Nem szóltam semmit, mondhatjuk, hogy ismerem a járást, és amint Tara szabaddá tette az utat előttem, bevetettem magam a házba és a kanapéra telepedtem. Igen, külön alszunk. Miért aludjak azzal egy ágyban, aki nem is olyan régen szakított velem? Édes érzéssel ringatott álomba, hogy bár tompán és elhalóan, de körülölelt Westmoreland bűze. Ahhoz Tara túl keveset van itthon, hogy a szagot elvegye más, akár a kávé, vagy a minden nap megfőzött ételek aromája. És gyanítom, hogy nem állt neki hipóval átmosni mindent a házban.
Arra kelek, hogy Tara már fent van, és kávét főz. Úgy érzem magam, mint aki előző este berúgott és verekedett. Ja, hogy berúgtam és verekedtem? Tényleg. Morogva dörzsöltem meg a szemem, és egy darabig a homlokomon pihentettem a kezem. Aztán nagy nehezen felkelek. A karom sajog, az oldalam szúr, de legalább már nem vérzek. A legjobban az zavar, hogy mocskos vagyok, véres, spermás és hüvelyváladékos. Körbenézek, végigmustrálom a szobát, a kocsim kulcsát keresem. De mivel a nappaliban nem találom, gyanús, hogy nincs is itt, és hogy mindenképpen hozzá kell szólnom Tarához. Kimászom a konyhába, és ügyet sem vetek a halk köszönésre, vagy a kávé (egyébként roppant csábító) illatára. - Add ide a kocsikulcsom. Állok meg a nőstény mellett, és a sérült kezem tenyerét nyújtom felé. Nem akarok én semmit már, csak hazamenni és lezuhanyozni. Aztán... Aztán majd eldől, hogy kicsodán vagy micsodán vezetem le ezt a sok szart.
Ha érzi is Westdmoreland szagát (nekem fel se tűnik), nem zavar. Ha csináltam is olyat ami veszélyeztette volna a kapcsolatunkat, akkor azt biztosan nem szánt szándékkal tettem. Kezdjük azzal, hogy ha tudom mennyire utálja azt az őrzőt, akkor az eszembe se jutott volna pont őt hívni segítségemül. Bár akkor nagggyon valószínű, hogy nem tudom azt amit most, és lehet már ki kellett volna csináljanak a szörnyetegem miatt. Node pontosan ez az aminek most semmi jelentősége nincsen. Castor tudja, hogy szeretem, hogy ő az élem, nem kell bizonygatnom semmit. Az istenit! Nem kefélt meg Westmoreland, de még csak jelét se adta annak, hogy úgy tekintene rám, pedig ő se tudta, hogy Cas a közös pont az életünkben! Apropó Cas... Egy pillantást veszek az arcára a köszönés közben, aztán visszanézek a laptopom monitorára,, csendesen elemezni a látottakat... Leszűröm, hogy Cas bal lábbal kelt, és a kocsija kulcsán kívül semmi mást nem akar tőlem. Oké, akkor játszunk így... - Nem. Ülj le, beszéljünk. - semleges hangnemben közlöm. A pajzsom fel húzva rendesen, szóval megtartom magamnak, hogy mennyire fáj, hogy ilyen rideg... Nem hiszem, hogy leül, és már egyre valószínűbb, hogy időt sem kapok átgondolni ezt az egészet, szóval akkor jön ahogy jön... - Emlékszel arra, hogy megkeféltél teljes farkas alakban? - felveszem a kávémat és belekortyolok. Muszáj most elrejtenem az arcomat, és őszintén szólva nem hiszem, hogy látni akarom az övét míg értelmezi mit mondtam... vagy reagál rá. Oké, ez nem teszi egyértelművé, hogy az én akaratomon kívül történt, de jelenleg nem is ez a lényeg. Hanem... Áh! Tudnom kell, hogy nem Ő volt, és kész!
Amikor megkér, hogy üljek le - nem teszem meg. Vágok egy 'muszáj ezt?' pofát, körbeforgatom a táskás szemeimet, aztán mélyen beszívva a levegőt, letámaszkodom a konyhapultra. A kérdésére elsőre kifejezéstelen arcot kap válaszul. Én ugyan állom a tekintetét, nem rejtőzöm el sehova. - Emlékszel arra, kidobtál, mint egy megunt állatot, amihez nincs türelmed? A hangomban nincsen semmi támadó,sőt. Egészen közönyös maradok, pedig kedvem lenne forgácsot gyártani az egész konyhájából, és ezt sem rejtem véka alá - ennek ellenére a hangomban nem csendül semmi jele a haragnak. Legyen elég a köntösként rám simuló, vibráló harag. Elvonatkoztatok attól, hogy kivel állok szemben. Hogy ez az a nő, akit én teremtettem, akit soha az életben nem tudnék kitépni a szívemből, és aki még ilyenkor korán reggel is annyira szép, hogy mosolyt csalna az arcomra a hanyag copfja, és a fáradt arca, a sima arcbőre... Csak rándul egyet a szám széle, ahogy ezek a gondolatok beúsznak a fejembe, de ennél több érzelmet nem vagyok hajlandó mutatni. Túl messzire ment. Az, hogy minek hordjuk el egymást veszekedéskor, az egy dolog, de ilyen szavakkal nem dobálózunk. Én le akartam cövekelni mellette egy életre már, nem bírom elviselni, hogy holmi túlkapások alkalmával ilyenekkel dobálózzon. - Nem, de érzem a nedveinket még mindig. Gondolom, megint akkora balfasz voltam, hogy nem emlékszem semmire a dugásból. Utalok vissza a régi időkre, és az első szeretkezésünkre. De azt nem tudom, hogy ennek most mégis mi jelentősége van.
Amikor visszakérdez, már ott van a nyelvem hegyén a válsz, de még időben lelocsolom forró kávéval. Nem, ebbe most nem szabad belemenni, mert nem azzal nem jutunk előre... sőt! Egyébként emlékszek rá, persze, hisz akkor- ott komolyan is gondoltam, hogy nekem elegem volt ebből. Meg se próbálom megmagyarázni, vagy letagadni, mert hazudni nem fogok neki. Az már más, hogy most majd meg bolondulok azért, hogy átöleljen, vagy hogy kimondja, amit hallani szeretnék... de nem, nem fogok most kitérni erre... A válasz pont annyira nyugtat meg, mint dühít fel. Nyugtat valamilyen szinten, mert egyre fényesebben csillog a remény, miszerint nem Castor volt, és dühít, mert tisztul már a kép is arról, hogy ha ő nem, akkor ki. - Nem voltál részeg, és szereted annyira a véremet, hogy bizony emlékezz rá, ha kóstoltad... Cas a konyhapultra támaszkodik, én meg az alkarjaimra. Leteszem a bögrét, kinyújtom a kezem, és a gyűrűmmel kezdem fel- le húzgálni a bal kezem gyűrűs ujján. A platina jól bírja, éjjel inkább a húsomba mart, egészen a csontokig mintsem eltört volna, vagy csak eldeformálódik. - Tehát black out kipipálva. Kimerülés szintén, hőmérséklet ingadozás szintén. - összegzem, mert muszáj hangosan is kimondanom valamit, hogy medrében tartsam a gondolataimat. - Korábban fordult már elő veled hasonló? Akár a közelemben, akár egyedül voltál?
Jó, hát ha nem válaszol, akkor nem válaszol. Hallgatás beleegyezés alapon úgy veszem, hogy emlékszik. Csak felvonom a szemöldököm a vérének emlegetésére. Ennek ellenére akarva-akaratlanul felsejlik az amúgy homokosra száradt nyelvem tetején az az édes-fémes íz, amitől megvadulok. Az a fekete görcs pedig már ugrana is, mert egyébként is szomjas vagyok, és Tara biztosan oltaná a szomjunkat minden tekintetben. De nem! Láncra verem a dögöt, most én parancsolok! De a testemet nem tudom leállítani, és így alsóban pózolva elég szembeötlő lehet a reggeli merevedésnek is betudható halmazállapot változás. Meggyőzöm magam azzal, hogy pisilnem kell, akkor majd megnyugszik. - Ha nem voltam részeg, akkor miért érzem magam másnaposnak? Próbálom kérdéssel megcáfolni az iménti állítását. Hánytam, most is émelygek kissé, fáj a fejem, ki vagyok száradva... Másnapos vagyok, erre még a kezdő sör-betyárok is hamar rájönnének. Figyelem, ahogy a gyűrűjét forgatja. A történtek ellenére szívből remélem, hogy az enyém még mindig a táskámban van. Aztán kérdő tekintettel nézek rá, amikor felsorolásba kezd, aztán hozzám vág egy kérdést. - Mi ez, valami szar vicc? Esküszöm úgy érzem magam, mintha egy kihallgató szobában lennék. "Korábban fordult már elő....?" Hagyjuk már. Inkább kerítek egy poharat, és szigorúan csapvizet töltök magamnak. Nem kell a kávéja, nem kell semmije. Ó, dehogyis nem kell, hogyne kéne, de egyszerűen nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy bármivel is csak a felé irányuló tartozásaimat gyarapítsam. - Igen, ez elég gyakran előfordul, amikor az ember sakál-részegre vedeli magát. Abban pedig jó vagyok. Nekidőlök a mosogatónak, és lassú kortyokkal döntöm magamba a vizet.
- A hányás miatt. - vágom rá rögtön, a "miért érzi magát másnaposnak" dologra. És még folytatnám, de nekem is feltűnik, hogy ezzel nem az igazat akarom kideríteni, hanem rávetíteni, ráerőszakolni az elméletemet mindenre. Mert végülis mennyivel "könnyebb" lenne azt tudni, hogy nem a szerelmem elevenítette meg Todd-os élményeimet, hanem tényleg Todd volt. És ekkor nem csak arra gondolok, hogy az én kicsi lelkemnek ez mennyire rossz (egyébként az... ), hanem hogy ez újra megtörténhet. Valaki mással, vagy falka ügyekben. Kezdetben csak néhány alkalommal, aztán már végérvényesen... Nem tetszik neki, hát persze hogy nem. Én is kifejezetten utálnám fordított helyzetben... Ki is kerülöm a reakciót, Castor úgyis elfoglalja magát a csappal meg a vízzel. Én e közben megiszom a kávémat, majd magam elé húzom azt is amit egyébként neki töltöttem, és kissé remegő kezekkel emelem már fel. Nem sokáig fogom bírni. El lehet takarni a trágyadombot, de attól még büdös marad. Azt hiszem így vagyok most a pajzsommal is... - Nem arra gondolok amikor piálsz. - irányába fordulok a széken, csak a kávés bögrét "viszem" magammal. A hangszínem még mindig lehetetlenül tárgyilagos, ami azt hiszem, hogy jelenleg az egyetlen pozitív tulajdonságom. - Inkább olyasmire értem, aminek nem vagy ura, de köze sincs a bestiához. Talán jelentéktelen apróság, mint amikor eldöntöd, hogy szürke öltönyt veszel fel, de egy feketével lépsz el a szekrény mellől... Érted? - no meg még egy példa, most éles tekintettel figyelem, hátha elcsípek rajta egy árulkodó jelet, reakciót, bármit. - Vagy amikor jobban akartál valamit, mint amennyire azt te adott esetben indokoltnak vélted. Ételt. Tárgyat. Engem... Akármit.
- Hagyjuk. Vonok aprón vállat erre az egész másnaposság kérdésre. Voltam már párszor, szóval igenis el tudom dönteni, hogy az vagyok-e vagy sem. És az vagyok, hurrá. De nem fogok meddő vitát nyitni erről, főleg nem azért, mert ha minden a terveim szerint alakul, akkor tíz perc, és már csak a szagom marad ebben a házban. Pont, mint Westmorelandé, bár minden bizonnyal én fogok dominálni. Tovább beszél, és bár abszolút nem vagyok a helyzet magaslatán, és bitang rosszul vagyok fizikailag és szellemileg is egyaránt, azért lassan összeállnak a kirakós darabkái. Kicsit olyan, mint amikor egy tájképen eljutsz oda, hogy már csak az ég, vagy a lombkorona ezer darabja van hátra. Nem lehetetlen, de eléggé idegőrlő helyzet. - Várj... - emelem fel az egyik kezemet, és kitartóan bámulom a padlólapot - Csak nem azt akarod nekem bemesélni, hogy ez is a Jake által bemesélt szellemesdi lesz? Csak ekkor nézek fel rá, a haragom megvillan a szemeimben, de a hangom nyugodtan formálja a szavakat. - Az életben nem csinálsz mindig mindent úgy, ahogy eltervezed. Megesik, hogy nem érted, hogy mit mi a szarért csinálsz, vagy olyat teszel, amit normális körülmények között nem tennél. Te se vágtál volna ki tegnap normális körülmények között, ugyebár. Ellököm magam a pulttól, kiiszom a vizet és a poharat a mosogatóba teszem, majd odalépek Tarával szemben. - Úgyhogy kérlek... Ne nehezítsd meg a dolgomat azzal, hogy mesékbe kapaszkodva akarod azt hinni, hogy igenis elég jó vagyok neked. Kérem a kulcsomat. Ekkorra már némi erőteljesség is kúszik a hangomba, ellenben ha Tara egy kicsit is figyel másra a kávén kívül, észreveheti, hogy minden sejtem sikoltva ellenkezik az ellen, amit mondok és amit tenni készülök. Igen, szomorú vagyok, csalódott vagyok, nem akarom elereszteni, de túl sok volt már az elcsépelt egymás nyakába borulás ahhoz, hogy ezt megint bevállaljam. Ő döntött, nem kér belőlem, én pedig eleget teszek az igényeinek. Bármennyire is halok bele közben.
Szinte látom, hogy kattognak agyában a fogaskerekek, és mintha meg is világosodna, de aztán előáll a baromsággal, amire csak sóhajtani tudok. - Ennek hozzá semmi köze nincs. Max annyi, hogy átpasszolt az egyik feletteséhez, aki otthon van a témában... és akivel csak telefonon beszéltem, mert mindenképpen meg akartam várni a te véleményedet mielőtt még nagyobb bajt keverek... nem kell elismételned, mekkora rohadék vagyok, felfogtam elsőre is... Látom, hogy kezd ki jönni a sodrából, mégis válaszol úgy-ahogy... És persze megint felhozza a "kirúgtál" témát. - Mit akarsz mit mondjak? Hogy haza kellett volna jönnöm inkább elmélkedni, vagy kivárni míg kitombolod magad, míg újra földbe nem döngölsz, mintha megcsaltalak volna? Ugyan... Mindegy.-Fájdalmasan rándul az arcom. Igen, észrevettem, hogy innen már nemigen van visszaút. Csak még egy kicsit... egy kevés időt kérek. Amikor elém áll, és a kulcsát kéri, nagyon szeretném megint azt mondani, hogy "nem", hogy "nem mész sehova", hogy "ültesd már le magad, igyad meg a kávédat"... csak hát amit mond, azt nem tudom megcáfolni. Előveszem a kulcsot, de egyelőre csak tartom a markomban. - Ha valóban mese ez, és tegnap saját magad döntöttél úgy, hogy megerőszakolsz, akkor tényleg nem vagy elég jó. Nem csak nekem, másnak sem... De tedd fel a kérdést magadnak, és ha úgy látod, hogy van ráció abban amire próbáltalak rávezetni, akkor legalább a falkád és magad miatt beszélj egyikükkel. - mintegy végszóra beleejtem tenyerébe a kulcsot.
Semmi köze sincs. Aha. Akkor miért bűzlik még mindig tőle ez a ház, és miért az ő nevével kellett dobálózni, és miért érzem azt, hogy ez az egész történet úgy, ahogy van, sántít? Plusz, mégis hogy a búbánatos francba keveredtek ide, és hogy a búbánatos francba derült ki az, hogy mi a helyzet Tarával meg Jeremy-vel kapcsolatban? Eddig nem voltam kimondottan tippelgetős hangulatomban, de azok után, hogy tudom, hogy itt járt már kissé változik a status quo. - Ugyan, kérlek... - nem, hiába Jake a téma, már nincs nyoma a tomboló haragnak, és azt hiszem, hogy ez a történtek fényében mindenkire nézve rosszabb - Talán a te agyadat is elöntötte a feketeség, megerőszakoltad az őrzőt, majd behívtad az otthonodba beszélgetni? Nem két percet volt itt, akkor már nem lenne itt a szaga... És amíg én otthon fetrengek az ágyban nélküled, addig te kedélyesen elcseverészel ebben a házban egy idegen hímmel, aki legalább annyira utál engem, mint én őt? Morranok rá kissé flegmán, de nem érdekel. Az sem érdekel, hogy kúrtak-e, vagy sem, már édes mindegy. Kíváncsi lennék, hogy fordított esetben mekkora balhét csapna. - Az igazat akarom. - döngölöm belé iszonyatos súlyt adva minden szótagnak - Hogy mit keresett a nőstényem házában az a senkiházi. Azt akarom, fogd fel, hogy ez túl sok nekem. Túl sok, amit Jeremy-ről állítasz, túl sok, hogy te és ő titkolóztatok előttem, túl sok az, hogy Todd velem zsarolt és bántott téged, az meg már cska a hab a tortán, hogy a történet hőse az a fasz. Igen, azt hiszem ennyi az, amit Tarától szeretnék. A többiben ő már nem tud nekem "segíteni", de nem is szorulok rá arra, hogy asszisztáljon. Azt nélküle fogom meglépni. Társaságban, de őt kihagyom ebből a buliból. Rándul egyet a szemhéjam az erőszakkal kapcsolatban. Megcáfolni nem tudom, tekintettel arra, hogy semmire nem emlékszem az ég egy adta világon. - Én nem döntöttem el semmit. A tegnap estébe nekem addig volt beleszólásom, hogy megkértelek, hogy vedd fel a régi ruhád. A többiről nem én tehetek. Nyelek egy nagyot, és rászorítom az öklömet a hideg fémre a tenyeremben. Akkor most megyünk. Menni kellene. De csak állok, és szigorú arccal nézem a nőstényt, és le vagyok döbbenve, hogy nem lesz már többet édes a csók, vagy forró a hálószoba. Ledobom a kulcsomat a konyhapultra és elindulok a fürdő felé. - Elmegyek, lemosom magamról a vért.
Az ember általában az utolsó mondatot jegyzi meg leginkább, így amikor arról beszél, hogy Jake-el mennyire közös a "vonzalom" egymás iránt, szeretném rá vágni, hogy ha utálja is, a tapasztalatok alapján közel sem annyira, mint Castor őt... de jobb ha én nem mondok ki ilyesmit. Igazából jobb nem mondani erre semmit sem, mert hazudni nem akarok, az igazságtól meg még többet süllyedek a szemében. Azt meg, hogy szeretem, hiába mondom neki, mert úgy tűnik, hogy ez a tényezőt valahogy nem kívánja figyelembe venni. Lehet, hogy azért mert neki mást jelent a szó mint nekem? Mert ha én mondom ezt, az valami olyasmit ordít a háttérben, hogy az övé vagyok, és csakis az övé. - Szégyelltem magam, oké?! Ezért titkolóztam, és ezért kerültelek meg téged, mielőtt belevontam ebbe egy zöldfülű őrzőt... Azt hittem baj van velem, érted? Én én én... én nem akartam elmenni innen, elhagyni téged, meg a falkát. Muszáj volt hozzájuk fordulnom, de esküszöm hogy nem őt kerestem volna meg, ha tudom, hogy ennyire gyűlölöd... Szóval egyedül hoztam meg a döntést, hogy kerítek egy őrzőt, mert attól tartottam, hogy ki fogsz rúgni ha megtudod milyen selejt vagyok. Így is annyira valószínűtlen volt hogy szeretsz, hát még ha megtudod hogy kétszáz ennyihány évesen is voltak időszakok amikor nem tudtam megzabolázni a farkasomat... - kicsit kerülöm a választ, mert szerintem nem Jake itt a lényeg. Ha más őrzőt ismertem volna, akkor más szagát érezné maximum a kanapémon, meg ahol esetleg kifolyt a vére, mikor megtéptem. - Tudom, hogy sok. Nekem is az volt, Cas... - lesütöm a szemeimet. - Sajnálom, nem így kellett volna megtudnod. Bár nem hiszem, hogy lehet ezt jól tálalni... Nem sokat segít az, hogy hárít, de nem felel. Akkor most mi van? Ő tette, vagy nem? Jólvan, mostmár az ő kezében van a kulcs. Annyiban nem hagyom a témát. Ha velem nem is akarja tovább boncolgatni, akkor majd Duncant fogom beavatni ebbe, vagy Emily-t, habár ez utóbbiban annyira nem bízok, mert nem ismerem, de Castor igen. Valakinek beszélnie kell a fejével, legfőképpen ha szó sincs szellemekről, mert akkor Cas minden bizonnyal elindult egy olyan úton, amiért ő is megölte az előző alfáját... Akkor kapom fel a fejem, mikor megcsörren a kulcs a konyhapulton, de már csak Castor hátát látom. Szóval marad még egy kicsit? Addig biztos amíg mosakodik... El sem mozdulok onnan ahol vagyok. Még levegőt is csak annyit veszek, amennyit feltétlen muszáj. Ha visszajön, meg kellene erednie a nyelvemnek, előrukkolni valamivel, ami majd visszacsinálja ezt az egészet... de ha létezik is ilyesmi, én nem tudtam rájönni még pontosan mi az.
Amit mond, jól elraktározom magamban, betömöm a gyomromba, mintha csak valami tömni való állat lennék, és így vonulok el a fürdőszobába. Az ajtó hangos csattanással jelzi, hogy befoglaltam a területet. Levetkőzöm, és jó fiú módjára nekitámaszkodom a falnak fél kézzel, a másikkal pedig célra tartok a wc kagyló felett. Miután végzek, még a deszkát is lehajtom, bár rohadtul nehezemre esik hajolgatni. A víz, amit megengedek magamnak, szinte jéghideg. Ahogy a bőrömet éri, libabőrös leszek, a sebeim pedig húzódni kezdenek. Óvatosan simítok végig a lyukacsos oldalamon, fel-felszisszenve, ahogy az ujjbegyeim besüppednek a sebbe. Érdekes... Én erőszakoltam meg, neki ennek ellenére egy haja szála se görbült. Mindig vigyázok rá. Én nem vagyok olyan, mint Marcus Klein. Inkább hagyom, hogy Tara essen nekem, vagy szaggasson darabokra, minthogy komoly sérülést okozzak neki. Ezek után eléggé elgondolkodtató az, hogy én megerőszakoltam volna... Fázom, de nem vagyok hajlandó melegebb vízben zuhanyozni tovább. A tusfürdőtől eltekintek, bőven elég a natúr zuhany. A víz a tálcában vörös tócsává gyűlik a talpam alatt. Közben belepillantok a tükörbe, és végignézek magamon. Nem tudom, hogy sajnálom-e magam ezért az egészért, vagy egyszerűen azért, mert olyan szerencsétlen faszfej vagyok, hogy fél éven belül a második nőt veszítem el. Lehet, nem kellene ilyen érett és "felnőttes" dolgokba belemásznom, mint egy párkapcsolat. Az, hogy Tarának gondjai vannak a szörnyetegével, és hogy ettől ő csökkenne a szememben... vacak szöveg. Őt nem dobhatom csak úgy el: én teremtettem, az én felelősségem, ha valami nem működik. Lehet, hogy az én hibám, én nem tanítottam meg jól valamire. De úgy látszik, hogy ennyi év után sem érti a mi kapcsolatunk alapjait. Én sosem rúgtam ki, mindig ő hagyott engem faképnél és járta a világot Todd emléke elől menekülve. Apropó Todd - az mondjuk nem hülyeség, hogy eddig kétszer volt szerencsém azt hallucinálni, hogy megjelenik a tükörben. Először akkor, amikor Tarával egymáséi lettünk, és a kocsim visszapillantójában azt képzeltem, hogy az ő szeme van az enyém helyén. Aztán a múltkor, miatta törtem össze Tara tükrét. De persze ez mind felfokozott érzelmi állapotban történt, és okom volt azt feltételezni, hogy az a barom kísért. - Kétszer "láttam" őt, amióta együtt vagyunk. Közlöm egyszerűen, amikor csurom vizesen, visszavéve a koszos ruhákat kilépve a fürdőből. - De mindkétszer megvolt az okom arra, hogy csak odaképzeljem. Ha még van lefőve kávé, akkor odabicegek, és töltök magamnak, mert koffein nélkül már nem bírom ki sokáig. De lehet, hogy egy kis morfium se ártana.
A csattan a fürdő ajtaja, mire összerezzenek, mert nem számítottam rá. Egyedül maradtam, és ha eltekintek a vízcsobogás neszétől, ordítani tudna a csend a házban. Igaz, pont ezért választottam ezt a lakást, az pedig, hogy egész olcsón bérlem, csak mellékes. Szeretem a csendet, de most hogy ilyen súlyosan beállt, inkább kapcsolnék valami zenét... mégsem mozdulok. Szavakat keresek. Valamit, ami hűen leírja a történteket, a nélkül, hogy meg kelljen nyitni a pajzsomat, és emlékeket mutatni arról a mit művelt, csak nagyon nem akaródzik megmutatni, hogy milyen szarul vagyok, és hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy könyörögni kezdjek, és bőgni, mint egy tinilány. Ez felteszem, úgyse érdekelné. De mire nyílik a fürdő ajtaja, és ő lejön az emeletről, még tanácstalanabb vagyok, mint voltam. Castor nem hisz nekem. Lezokog róla, hogy még elutasítóbb a témát és engem illetően, amit ki is fejez a szűkszavú válaszában. Nem maradt más választásom, felállok a székről, hátad fordítok neki, és így veszem le a pólómat. Láthatja a sebeket a két oldalamon, amiket a karmai okoztak olyan mélyen, hogy kis híján a beleimet felszakította.. Gyógyulásnak indultak már, persze, de még így is szétnyílva tátonganak. Aztán ott van a lapockám, ahol porcokig belém harapott, hogy egy helyben tartson. Bár ezek közel sem olyan látványos sebek. Hogy fokozzam a drámai hatást, megnyitom a pajzsom, és visszaküldöm neki azokat a szavakat, amiket még én is hallottam. Persze emlék formában, nem a gondolatátvitellel, mert így sokkal hitelesebb. Átjön a pontos hangszín, meg a stílus, ami ne Castoré. "~Tara, Tara... csak nem felejtetted el, hogy a mi fajtánk elől számodra nincs menekvés? Sokkal jobban nézel ki, amióta nem vagy olyan kis szerencsétlen kölyök... Ugye tudod, hogy most mi következik, he? Javaslom, hogy változz vissza, de ha kell, így teszem meg...~" Ha befejeztem, visszahúzom a pajzsomat és a pólómat is. -Segítségre van szükséged... Akkor is ha önmagad voltál. - a hangom rekedt, és már elcsuklik, de még igyekszem tartani magam. Nem segít az senkin, ha most kiborulok. Az én nyomoromat majd legyűröm ha egyedül leszek, most az számít, hogy Castor értse meg mekkora gáz van. Szeretem őt, még akkor is, ha tényleg ennyi volt köztünk minden, és nem lesz már folytatása. Nem hagyhatom, hogy Toddá váljon. Így vagy úgy.
Fogalmam sincs, hogy mire készül, amikor leszáll a székről. Egy pillanatig azt hiszem, hogy hozzám akar jönni, de azt nem engedném neki. Őszintén tartok attól, hogyha hozzám érne, akkor mindennek vége, és képes lennék átmenni abba a térden csúszó kutyába, akit most nagyon nem akarok előhozni magamból. Vetkőzik. Szeretnék rászólni, hogy ezt azonnal fejezze be, mert ezzel nem hat meg (dehogyis nem), és ha búcsúszexet akar, akkor arra hiába vár, de... Elég hamar felfogom, hogy bemutató célzattal vetkőzik. Őszintén megütközök a sérülései láttán, de arra nagyon odafigyelek, hogy az arcomra még véletlenül se üljön ki a döbbenet. Nagyot nyelek, a szívem pedig pumpálni kezd. A pajzsom csak résnyire van nyitva, de amint az első, felém küldött szófoszlányokat meghallom, kissé kinyitom a kaput, hogy tisztán halljak és lássak mindent. És hogy őszinte legyek, ez baromira nem tetszik. Ez nem én vagyok. Ez nem az én szóhasználatom, ezek nem az én mondataim, ez nem az én hanghordozásom. Fogalmam sincs, hogy van-e folytatása az emléknek, mert (bár nem tudok róla), pont akkor építem vissza a pajzsom méteres falait, amikor az emléknek vége szakad. Úgy vágom be a kapukat, és lököm el magamtól mentálisan Tarát, mintha ezer wattos áram szaladt volna belém. Sokáig csak ki-be lélegzek, de már majd' beleszédülök. Nem bújok el a kávé mögött, egyszerűen magamba döntöm az egészet, és kész. Azt hiszem, hogy megnémultam. A Bestia felnyüszít, amiért ezt tettük Tarával, de a Bestia csak kussoljon. Nem lesz könnyes egymásra találás. - Ebben nincs semmi logika. - tárom szét a kezeimet tehetetlen, kínmosollyal - Tudom, hogy nem vagy kölyök, láttalak már azóta párszor, és ami azt illeti, mást is csináltam már veled azóta... Nem hiszem el, hogy tényleg azt hiszi, hogy ez én vagyok, csak egy másodpercre is. Én sem hiszem el, de túl magas nekem ez a kerítés ahhoz, hogy könnyen átlendüljek rajta. És bár mondhatni, hogy terhelő bizonyíték volt az iménti emlék arra, hogy itt valami naaaagyon csúnya susmus van, én csak értetlenül rázom meg a fejemet. Könnyebb lenne azt mondani, hogy igen, ez nem én voltam, hanem Todd szelleme "szállt meg", de ezt továbbra is nehéz lenyelnem. Egyébként pedig utálom, ha bárki azt mondja, vagy gondolja, hogy segítségre szorulok. Én vagyok az Alfa, nekem ne akarjon segíteni senki. - Most mégis mit vársz tőlem? - kérdem tőle fennhangon - Lövésem sincs, hogy mi volt ez, oké? De ha meg nem akarsz a közelemben lenni, kétlem, hogy bármilyen félnivalód lenne attól, hogy ez még egyszer megtörténik majd. Ennél keserűbb hangot azt hiszem, hogy már képtelenség lenne megütni. Minél tovább vagyok itt, annál jobban érzem, hogy a hideg nyugalom cérnája foszladozik.
Amikor visszafordulok Castor felé, az alfa olyan tekintetet vág, amit korábban még nem láttam rajta. Nem is tudom hová tenni, annyit azonban leszűrök, hogy nem lett boldog attól amit lát. Azt a kávét is úgy húzza le, mintha aztt kívánná, bárcsak abszint lenne, vagy 80%os whiskey. Már ha létezik olyan egyáltalán. Most van az a pillanat, amikor átlibbenek a mappaliba, majd a kandallópárkányról felkapott cigivel térek vissza a nappaliba. Rágyújtok, a dobozt meg számára is elérhető helyre teszem. Hogy nincs logika a dologban, azt én is tudom. Ezért hezitálok, ezért nem kíséreltem meg megölni őt, és ezért akadékoskodok kérdésekkel. De még mindig nem egyértelmű, hogy mi történt, és amiért ezt nem tisztáztuk még, nem is akartam rátérni a dolog kettőnket illető részére, de a következő megjegyzésén már nem tudok átsiklani, mint ahogy nagy eséllyel ő fog majd az enyém felett. - Ne beszélj így. Mondtam, amit mondtam, de ettől még őrülten szeretlek, bassza meg! Ne csinálj úgy, mintha te nem tudnád vagy, vagy nem viszonoznád. - két tenyérrel csapok a konyhasziget munkalapjára, aztán rámarkolok a szélére, és kapaszkodok, hogy ne akarjak közelebb menni hozzá. Úgyis ellökne magától, és biztos elbőgném magam ha nyíltan visszautasít. - Szerinted én tudom, hogyan kell ezt jól csinálni? Hogy kell maradéktalanul megfelelni valakinek? Mert dögöljek meg, nekem gőzöm sincs róla... - veszek két mély lélegzetet. Igen, feltűnt, hogy alaposan eltértem a tárgytól... Korrigálok is, ha van rá lehetőségem. - Járj utána, beszélj valakivel aki konyít hozzá valamit... Csak ne hagyd ennyiben...
Érdekel ez engem egyáltalán? Azt se tudom, mit keresek még itt. Csak ülök, mint egy szobor, erre még képes vagyok. De jól is esik, hogy nem kell megmozdulnom. Nagyon szeretnék lelépni és befejezni ezt az egyre őrültebb mederbe keveredő vitát, mert a büszkeségem elhajtana innen jó messze. De tudom, hogyha most elmegyek, akkor Tara rám fogja hárítani a felelősséget - s bár hiába ő szakított velem -, én leszek a bűnös, amiért faképnél hagyom most, hogy kimondta, hogy szeret. És persze azért is maradnék inkább, mert érzem, hogyha elmegyek, akkor valamit kitépek majd magamból, amit talán soha nem leszek képes újra magamba építeni. - Nem csinálok úgy. Én tudom, hogy szeretlek, nekem egy percig se voltak kétségeim. Azt már nem teszem hozzá, hogy azt is érzem, hogy ő szeret engem, csak a hülye gyerekes, meggondolatlanságával nem tudok mit kezdeni. Annak, hogy "befejezte velem" nagyobb súlya van annál, minthogy hirtelen felindulásból dobálózzunk vele. Észre sem veszem, hogy mikor kezdem el rágni a szám oldalát belülről, de nyilván valamiféle feszültséglevezető pótcselekvés. De amint ráeszmélek, abbahagyom. - Tara, ez nem olyan dolog, mint hogy miért nincs elmosogatva, vagy hogy miért nem hajtom le a vécédeszkát. Felelem neki lemondóan, és lehajtom a fejem, hogy a konyhapultot bámuljam. Bár fel van húzva a pajzsom, így is érzem a levegőben vibráló feszültséget. Rohadtul nyomasztó, hogy máris itt tartunk. Felszisszenek, ahogy az első lépésemet megteszem. De aztán egyre csak könnyebb lesz, és aztán már csak egy lépés választ el Tarától. - Tegyél bármit. Üss meg, harapj ketté, szúrj ezüstöt a szívembe, oltsd ki az életem... - vonok vállat aprón - Én hagyni fogom, hogy megtedd és ugyanúgy szeretni foglak. A hangom egészen békés lesz, halk és duruzsoló, miközben a tekintetét fürkészve előadom neki a hitvallásomat, immár az Ősök tudják, hányadik alkalommal. - De azt nem tűrhetem tovább, hogy az épp aktuális úrhölgyi szeszélyed fényében hol hozzám láncold magad, hol pedig az elhagyásommal vagdalkozz. Hagyj el most örökre, vagy soha többé. Lágyan érintve simítok végig az orcáján, ha hagyja. Átérzem a pillanatot a maga keserédes teljességében, és rohadtul fáj, de ahelyett, hogy ennek hangot adnék, amint az ujjaim elszakadnak a bőrétől, rögtön a kulcsomért nyúlok. - Gondolkozz rajta. Hagyom meg neki, és elindulok a kijárat felé. Aztán megtorpanok még egy pillanatra. - Ha Jeremy segíteni akar, talán ez egy remek alkalom lesz. És nem hagyom ennyiben, ezt még megígérem neked. Ennyi. Több dolgot már nem tudnék mondani, mert érzem, hogy gyengülök, és ha most nem hagyom el a házat, akkor soha. Megindulok kifelé, amilyen gyorsan csak tudok a sebeimtől.
Kicsit megint úgy érzem, hogy igazságtalan velem, és még mindig az őrző témán lovagol, mikor a vécédeszkáról meg a mosogatásról beszél. Persze jól tudom, hogy van egy másik oldal is, amit egyelőre még nem látok át... éppen ezért maradok csendben, és révedek egy kivert kutya szemével az ő jégkék tekintetébe. Valami itt nagyon elvan baszva... A farkasom nem súg, ő félrevonult a sarokba kukoricán fetrengve vezekelni, és csak nézelődik buta vörös szemekkel. Nézhet is, mert ott marad még egy ideig a dög. Amikor sorolja, hogy mit tehetek vele, ő akkor is szeretni fog, afféle keserű kifejezés suhan át az arcomon. Nem azért, mert nem hiszek neki, dehogy. Ezt nem kell bizonyítania. Azért önt el a keserűség, mert ez visszafelé is pont ugyanolyan igaz. Nagyot szívok az illatából most, hogy ilyen közel lépett. Egy egészenrövid pillanatra még a szemeimet is lehunyom. - Én is téged. - míg az ő hangja nyugodt lesz, és békésebb, az enyém izgatottabban cseng, mintha ígérném, nem csupán megállapítanék egy tényt. Ami eztán jön, arra nem tudok mit mondani. Hogy a tegnap esti az nem szeszély volt, az biztos. Komolyan gondoltam, hogy én ezt nem akarom folytatni tovább azok után amiket a fejemhez vágott. Az már megint más kérdés, hogy záros határidőn belül vagy megpróbálnék visszasündörögni, vagy elkezdenék embereket szaggatni fényes nappal, hogy biztos kicsináljanak az őrzők. Azt hiszem, az öngyilkossághoz nincs elég merszem, különben már rég megtettem volna. Szóval jobb is az, ha csendben maradok most, és akkor talán nem vész el majd minden. Azt, hogy örökké szeretni fogom, szemrebbenés nélkül meg tudnám ígérni neki akár most azonnal, mert tudom, hogy ez így is lesz. De hogy soha nem fogom elhagyni... - Ha ezt te tetted velem éjszaka, már messze nem elég, hogy szeretlek ahhoz, hogy együtt tudjak élni veled. Az arcomhoz akar nyúli, de ha hagyja, akkor inkább megölelem. Menni készül, tudom, hát ennyi azt hiszem még belefér. Ha nem engedi, akkor inkább én hátrálok vagy kettőt tőle. - Szólsz majd, ha kiderül valami? - ezt azért még megkérdezem, mielőtt elmegy. Aztán hagyom távozni.
Akkor hát, ezt is tisztáztuk. Szeretjük egymást örökké, akármi történjen is. Bármennyire költői és magasztos ez a kijelentés, a csúf valóság sajnos az, hogy ez rohadtul nem elég semmire. A szeretet mindent legyőz... Ezt azok mondták, akik nem találkoztak még velem. Ölelésre mozdul, én pedig hagyom. Vigyázva magamra, és az ő sérüléseire amennyire lehet, finoman szorítom satuba a formás, törékeny testét. Az ilyenkor megszokott szikrázó tűz magja megint fellobban bennem, de most nincs helye érvényesülni. A búcsúszavaira csak elmosolyodom, mert nem tudok mást tenni. Ha valóban azt hiszi, ha csak egyetlen, rosszalló kis gondolat formájában, hogy én önszántamból valaha, ebben a szánalmas életemben képes lennék megerőszakolni őt, akkor jobb is, ha ennek most itt van vége. És bár meg vagyok győződve róla, hogy nekem ehhez semmi közöm sincs, és válaszokat akarok, ennek ellenére olyan nyugodt bizonyosság lesz úrrá rajtam, amit igazán nehéz megingatni. Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy ez nem én vagyok. Kettőnk közül ebben azonban csak én vagyok ennyire biztos. - Én nem vagyok Todd. Más, bővebb válasznak nem látom értelmét, így hát egy rövid, tömör mondatban megkapta a lényeget. A kérdésére csak bólintok, aztán elhagyom a házat.
A reggeli levegő úgy hasít belém, mint a penge. Egyszerre okoz fájdalmat és ad életet, ahogy végigsiklik a légcsövemen. Nem is habozom, úgy megyek a kocsihoz, hogy vissza se nézek, és olyan hamar kanyarodok ki a kocsival, ahogy csak jelen fizikai állapotomban erre képes vagyok. Mondjuk szeretném megnézni, hogy a gyűrű a táskámban-e, de inkább majd félreállok, ha látó- és hallótávolságon kívülre érek. Nem kapcsolok rádiót, se lemezt. Csak azt hallom, ahogy a kerekek suhannak a betonon, és ahogy a motor halkan búg. Valami ott van bent, ott motoszkál a mellkasomban, és eszeveszettül ki akarja rágni magát. A húsomba mar, szaggatja a szöveteket, ahol éri, de én acélosan tűröm, mígnem nagyjából tíz perc vezetés után félreállok, és egy meggondolatlan kiáltással egyszerűen püfölni kezdem a kormányt. Sikeresen felszakítva ezzel a karom hegedő sebeit. Hogy mikor ömlött ki a könny a szememből, arra akár jövő hétig is kereshetném a választ, mert fogalmam sincs. És mindeközben, hogy lassan újra kezdem elveszíteni a józan eszemet, fogalmam sincs arról, hogy a tarkóm bizsereg, és hogy mindeközben valaki keresztbe tett lábakkal, elégedett mosollyal a pofáján remekül szórakozik...
AZ ajtó becsukódik Castor mögött, ezzel egy időben pedig jeges fuvallat suhan át a konyhán. Tudomást sem akarok venni róla, ezek után pláne nem. Ennek nem így kellett volna alakulnia. A fene se tudja mit hittem. Talán az, hogy olyanok leszünk majd mint régen? Hogy majd megint vidám hármas leszünk? Miért nem volt elég csak Castor? Ő volt minden amit valaha akartam... Az autó hangja lassan még az én érzékeny fülem számára is elhal, csak a hűtő és a laptopom halk üzemzaja töri meg a tökéletes csendet. Körbenézek a konyhában, csak úgy minden cél nélkül. 3...2...1... Torkom szakadtából üvöltök fel, félig a vadállat, félig az ember tehetetlen dühéből. Amint az egyikhez elfogy a levegőm, megállok teleszívni a tüdőmet, hogy még nagyobb keserűséggel kezdjem újra. Észre se veszem, mikor csapom a falhoz a laptopomat, a bögrét, a székeket, a konyhaszigetet, a hűtőt, leszaggatom a konyhaszekrényeket, és rúgok bele akkorát, hogy a szemközti falnak csapódjon, és ripityára törjön benne minden. Ha nem rejtem pajzs mögé az energiáimat, most úgy forrna a levegő körülöttem, mint a sivatagban. De ez a fajra düh nem éri be ennyivel, ha nem maradt más szétzúzni való a konyhában, a nappaliba megyek át. Mikor hosszúra nyúlt karmaimmal a kanapét "belezem", már nem maradt hangom, hogy üvöltsek, csak a haragom és én vagyunk. Gyűlölöm, hogy egy naiv picsa voltam, azt is ahogy Castor reagált, aztán ahogy én reagáltam, hogy megint megtörtént az, hogy elveszítettem őt, és hogy nem tudom visszacsinálni már. Ha széttéptem a kárpitot, magát a kanapét is darabokra töröm. Odaverem a padlóhoz a falhoz, ami nem az ütközettől hullik szét, az a kezeimmel szaggatom apró darabokra. És még csak ekkor melegszek igazán bele. Mikor már csillár sincs a plafonon, a kandallót is kirúgtam már. A lépcső korlátot leszaggattam, azaz már ebben a helységben sem maradt ép berendezés, csak azért nem gázosítom el a házat, és gyújtom fel az egészet, hagy égjen, mert már nem kontrollálom a mozdulataimat. A farkas előtör belőlem, ében fekete pofáján éles kontrasztban virít az izzó, tehetetlen vörös harag a szemeiben. Az ajtót csaknem tokjával együtt szakítom ki, és különösebben a szikrázó nyári napsütés sem hat meg, mikor megkerülöm a házamat, és az erdő felé veszem az irányt. Hogy valamit szét fogok tépni, az nem kérdés, de tíz percnyi rohanásnál korábban nem gondoltam volna, hogy az egy ember lesz... és hogy mennyire fogom majd élvezni kitépni a beleit. Azt képzetem, hogy Toddal teszem.
Kezdőlap
//
//
