Nem, még nem engedem el, és csak bámuljuk egymást. Nem tudom, hogy miért, de így van, és ez a kellemes némaság elég jónak ígérkezik így. Nyugalom, azok után, ami az elmúlt fogalmam sincs, hány percben történt. Aztán, végül is csak távozásra akar bírni. Igazából semmi kedvem sincs hozzá, nem akarok elmenni. De még mindig kellemesebbnek ígérkezik úgy, hogy tudom, hogy újra láthatom. Megkísérlem lassan elengedni, de óvatos vagyok, és ha érzékelem, hogy nehézkésen megy a talpon maradás, hát segítek neki addig, amíg nem megy egyedül. Nekem is furcsa kissé, amikor már nem érünk egymáshoz, nem érzem a teste melegét, de pár pillanat, és magamra találok. - Akkor megyek. Elballagok a kabátomig, és hanyagul a vállamra terítem. Még visszanézek rá, amolyan ragaszkodó, atyás arccal. Nehéz most. Feltöltődtem vele teljesen, de mégis üresnek érezném magam, ha itt hagynám. De megkért, és én megteszem, mert lehet, hogy már így is sok volt belőlem a számára. A szám még mindig olyan, mintha egy maréknyi vatta lenne benne. De majd megállok valami boltnál, vagy fene tudja hol, és leküldök egy liter ásványvizet. Ezzel már nem akarom feltartani. - Várlak haza. Szeretnék odamenni, hogy nyomjak egy puszit a homlokára, de ezt sem teszem meg. Csak intek, még mielőtt elragadtatom magam. Kimegyek, egyenesen a kocsihoz. Beülök a volán elé, és nagy sóhajok kíséretében bámulom egy ideig a házat. Hátha meglátom még az ablakban, vagy az ajtóban. De ha ez nem történik meg, hát beindítom a motort, és azonnali hatállyal felkeresek egy ásványvíz árusító helyet. Boltot. Kocsmát. Akármit. Aztán elmegyek vadászni.
Esküszöm, tovább tart összekaparni magam, mint ameddig tartott a... nem is tudom hogy nevezzem. Kísérlet? Igen ez jó lesz, elvégre az volt. Castor megtartott még egy darabig, segített is míg újra képes lettem megállni a saját lábamon. Különös, mert az izmaim úgy megnyúltak akár a gumi, amitől a lábaim feszt össze akarnak csuklani, a fejem pedig szabályosan lüktetni, hasogatni kezd, mégis rohadt jól érzem magam. Leszámítva a bűntudatot, de azt legalább az alfa elől elrejthetem, hisz a pajzsom újra szilárdan áll az elmém körül. Megkapaszkodok a kanapé háttámlájában, így nézem végig ahogy a kabátjáért nyúl, majd az ajtó felé sétál. Ráérősen, nem kapkod. - Jah, igen. Olyan negyed kilenc körül érkezem. Este nyolcig dolgozok. - magyarázom, nehogy azt higgye, hogy nem megyek. Mondjuk ebben a pillanatban nem gondolom azt hogy ott a helyem, de ezt csak a bűntudat teszi, holnapra elmúlik. Döntöttem, innen már nem hátrálok meg, már ha nem ad rá okot, mint legutóbb... Megvárom, míg becsukja az ajtót maga után, majd mintegy végszóra, hosszában elnyúlok a kanapén. Hihetetlen fáradtság tört rám, de egy darabig még biztos nem fogok tudni elaludni. Túl sok kérdés cikázik a fejemben, és mocskosul idegesít, hogy nem tudom a válaszukat. Itt már mit sem érnek a pszichológiai tanulmányaim. Erre emberi tudomány nem fog magyarázatot adni. Csak tudnám hol a fenében kezdjem... A medálért nyúlok ami valahol a mellkasomon pihent. Forgatom az ujjaim között, ide-oda tologatom a láncon, aztán újra elképedek a farkas arcának részletes kidolgozásán. Vöröslő szemeibe révedek, míg a ház előtt felzúg az autó motorja, Castor pedig elhajt tőlem. Az ő élete nem áll meg. Én sokkot kaphatok, megijedhetek, lehet bűntudatom a ma este történtek miatt, de benne látszólag még kérdések sem merülnek fel. Ismertem őt valaha? És ha nem, akkor fogom még egyáltalán? Ami biztos: nem akarok több drámát. Abból egy életre eleget kaptunk az utóbbi napokban.
//én köszönöm Amúgy meg: ugye tudod, hogy kedd van? //
A másnap még rosszabb, mint az az nap... Azzal, hogy többször is visszaváltoztam emberi alakba, nagyon elcsesztem. Várnom kellett volna még vele legalább amíg a vérzés eláll. Az irodában muszáj volt átváltozni. Megnézném azt a vérfarkast, amelyik képes sms-t írni... Nem mehettem vissza a szállodába, mert attól tartottam, hogy Raffaello követni fog odáig. Túl elszántan akart kibelezni ahhoz, hogy ilyen könnyen feladja. Tehát akkor, ott maradt az sms küldés, emberi alakban, amivel máris beküldtem magamnak az első öngólt. Még mindig nem értem, hogyan keveredtem haza, csak a bejárati ajtó árulkodik arról, hogy farkas alakban... Délután három óra van. Alig húsz perce éreztem először enyhülni a fájdalmat. Ki is használtam az alkalmat, hogy megint emberi alakban legyek. Ha netán most kíván lakásfelmérést tartani a ház tulajdonosa, igencsak meglepődne egy farkason a nappali közepén, dohányzóasztal helyett. Szóval visszaváltoztam, ami a második öngólom huszonnégy órán belül. Magamra rántok egy kanapén felejtett plédet, és kikúszok a konyhába. Ha a zuhanyzót még nem is merem megkockáztatni az emeleten, legalább egy szivaccsal mossam le magamról a vért. Már nem vérzek, ami jó. Megmaradok, az biztos, csak lesz még néhány nehéz napom. Abba hagyom a mosakodást, mikor megérzem, hogy Gabriel parkol a ház elé. Magam köré tekerem a plédet is. Komolyan elgondolkozok azon, hogy fel kellene állnom, vagy csak próbálkozni vele. Emlékeztetnem kell magam, hogy gyakorlatilag hiányzik a vádli a jobb lábamról. Szóval ha Gabriel bejön (be tud, az ajtó résnyire nyitva. A farkasom felszakította a zárat) akkor háttal a mosogatónak támaszkodva talál.
Szörnyű éjszakám volt. Ezt nem lehet másképpen leírni, nincs rá jobb szó. Úgy éreztem, mintha egy szögesdróttal körbetekert úthenger ment volna át a testemen. De már a múltkori alkalommal is rá kellett jönnöm, hogy fizikai károsodások nem érnek, és tevékenységemet csak a saját akaraterőm, és tűrőképességem befolyásolja. Miután felhívtam az őrzőket, és ők elvállalták a takarítást, voltak olyan rendesek, és visszahívtak, elmondva, hogy Tara verekedett egy egyenlőre ismeretlen farkassal, de él, és hazajutott. A hírt megosztottam Castorral, aki éppen Liu mellett virrasztott, és elvállaltam, hogy hazahozom a lányát. Kis mafla öntudatos nőszemély nem tudom, mért nem a hotelbe jött. Az iszonyat korkülönbség ellenére úgy érzem, mintha inkább a bátyja lennék. Szóval amint elég erősnek éreztem magam, hogy autóba üljek, s eljussak a házig, indultam, és azon imádkoztam közben, hogy ma már senki senkivel ne akaszkodjon össze. Az ajtó nyitva volt, hát nem nagyon zavartattam magam csöngetéssel, vagy kopogással, hanem haladtam tovább a magam erősen megfontolt tempójában arra, ahonnan Tarát éreztem. Van nálam egy jó adag kötszer, fájdalomcsillapító, és egy váltás kényelmes, de nem túl divatos tréningruha is, arra az esetre, ha nem a sajátját akarja tönkretenni. - Hello! Apád látni szeretne. A látvány ... bár nem látok belőle sokat a pokrócon keresztül, rosszabb, mint gondoltam. - Ó, te jó ég! Odalépek hozzá, és a karomba kapom, aztán visszaviszem a nappaliba a kandalló elé, és felpiszkálom a pislákoló parazsat, hogy melegebb legyen. Nem érdekel, ha arról dumál, hogy majd megoldja maga. Önfejűségből már csillagos ötösre vizsgázott, ezt én is tudom.
Gabriel kísérletet sem tesz kopogásra, vagy csengetésre. Még nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy felháborodjak. Jelenleg úgy érzem magam, mint egy 10 éves forma kölök szobanövénye. Ki vagyok száradva, gyűlölök mindent magam körül, de beszélni nem tudok, hogy meg is osszam a nagy világgal. ~Üzenem, hogy ezt a randit kihagyom...~ hmmm. gondolatátvitel működik, nem kell még kimennem hátra sírt kaparni magamnak. Gabriel meglát, szentségel, majd közelít. Ellenkezni nincs erős, de úgy igazán kedvem se, szóval a korábban említett szobanövény szintjén hagyom, hogy megemeljen és elhurcoljon, akármilyen rossz még ez a kicsi mozgás is. ~Tudod, azért nem írtam meg az üzenetben, hogy ide ne gyertek, mert akkor biztos első dolgotok lett volna ide jönni. ~ üzenem már a kanapé kényelméből. Akármennyire utálom az ötletet, hogy itt van valaki a falkából, a hideg és kemény padló után mocskos jól esik kanapén feküdni. Meg tudna fagyni a leheletem is a levegőben, ám máris érzem a hőmérséklet különbséget a kanapén. ~Nagyon kiakadtak az őrzők?~ áh, van ennél fontosabb is. ~Megtalálták a medálomat? Leszakadt a nyakamból mikor átváltoztam.~
Roppant hideg van itt, és nem tudom, képes leszek-e valami elfogadható hőmérsékletet előidézni rövid időm belül, vagy ne is kínlódjak vele, úgyse leszünk itt olyan sokáig. Az utóbbira szavazok, szóval hagyom a kandallót a francba. - Csak annyit tudtam meg tőlük, hogy te verekedtél, és hogy utána hazamentél. Ha közlik, hogy milyen állapotban, akkor hamarabb jövünk, az biztos. A konyhából hozok egy pohár hideg és egy tál meleg vizet, és letelepszem egy székre Tara mellé. Először inni adok neki, aztán kezelésbe veszem a lábát. Tenni sok minden nem lehet vele, majd begyógyul, de egy szoros kötés segíthet abban, hogy a ruházat és az autóút ne legyen annyira kellemetlen. - A medálodra majd rákérdezek. Ha megtalálták, akkor náluk lesz valószínűleg. Óvatosan nekiállok lemosni először azokat a részeket, amik kibukkannak valahol a pléd alól, s főleg azokat, amik majd a ruhából is kilátszanak: a kezét, és az arcát. A meleg víz legalább kellemes lesz ebben a hidegben. - Amint szállítható vagy, megyünk a hotelbe. Azért van a falkának főhadiszállása, hogy aki bajban van, az ott védelmet találjon, és ne kelljen még egy farkasnak a bőre épségét kockáztatnia, hogy összekanalazza valahol. - korholom közben szelíden.
A farkas ellép tőlem. Kis idő múlva hallom, hogy vizet enged a konyhában. Szemeim lehunyva, és amúgy is lusta lennék megemelni a fejem, hogy megnézzem pontosan hol tart, vagy azt hogy mit csinál. Nemsoká visszatér mellém, és megitat. Eszembe sem jut ellenkezni, hogy "én majd iszok egyedül". Nem tudnék... és a hülyeségnek is van határa. Törölgetni kezd egy ronggyal. Egy nagyon kellemesen meleg ronggyal, közben elmondja mi a helyzet a medállal. ~Köszönöm. Ott kell lennie valahol. ~ fellélegzek, ami rossz ötlet. A nyílt sebek együtt "lélegeznek" velem, amik a mellkasomon vannak. Elfelejtettem, hogy a nagy lélegzetvételek jelenleg sztornó listán vannak, egy csomó minden mással együtt. ~Dehogy megyek vissza a szállodába!~ csattanok fel gondolatban, de aztán mellékelek egy gyors magyarázatot is. ~A rohadék Castort akarja. Ha ő meglát így, szerinted mi lesz az első lépése? Kifog akadni, és elindul a farkas után. Lehet, hogy pont erre számít a dög.~ igen, ha jobban belegondolok, Raffaello így is érthette azt a sejtelmes "többet adtál, mint hiszed" gondolatot, és ha ő már felkészült erre, Castor pedig nem... Inkább hagyjuk. ~Túl könnyen ott hagyott. Megfordult a fejemben, hogy követni fog, ezért ment sms a szállodába magam helyett.~ Szerettem volna ezt letisztázni vele, mielőtt újra megkapom, hogy idióta vagyok. Igaz, hogy nagyon burkolta közölte, de ez volt a lényege. A víz jól esett az is amit ittam, és amivel mosdatott. Tudnék már beszéli is, de még nem akarok. Fájnak a sebek. Lehet, hogy csak nyögdécselnék, mint egy öregasszony, tehát maradnak a gondolatok. ~Mondd, hogy van nálad fájdalomcsillapító.~ Gabriel jól halad a mosdatással. Máris könnyebbnek érzem magam legalább egy kilónyi kosszal meg alvadt vérrel, pedig csak a szembe tűnő helyeken munkálkodik. Arc, kezek, lábak. Nem fogom győzni meghálálni ezt neki.
- Bocsánat, igen, hoztam azt is. - már szedem is elő a tablettát, és adom a pohár vízzel együtt. - Castor így is úgy is meg fogja keresni ezt a szemetet, akár visszajössz, akár nem. De arra még nem gondoltál, hogy az mekkora hátrány lenne, ha ez a szemét mondjuk úgy fogadná Castor, hogy a mancsa a nyakadon van? Nem maradhatsz védelem nélkül! Látszik, hogy Tara magányosan élt eddig, nem érti a falkalét lényegét. - Azzal is véded a falkát, ha nem teszed ki magad célpontnak. Lecserélem a vizet, mert már vörös a vértől, majd visszaülök, s mivel Tara eddig nem tiltakozott az ápolásom ellen, gyengéden kibontom a takaróból, és ott is nekilátok. Egy mélyet sóhajtok, ahogy meglátom a sebeket a testén. - Ha lenne gyógyító a falkában, ezeket biztos összevarratnám vele addig is, amíg beforr. Sajnos nincs ilyen képzettségű közöttünk. De ezt az állaltot én is szívesen megtépném. Tudom, nem lennék rá képes de akkor is! Még bennem is valamiféle düh gerjed a látványra. - Egyébként Castor most még biztos nem indul sehová, Liut ápolja. Tegnap délután beharapta a kölyköt a saját vérvonalába. Elég... hogy is mondjam ... alapos munkát végzett ... A kölyök sem néz ki jobban, mint Tara, csak neki jobban egy helyre koncentrálódik a sérülése. De Tarát látva most már tudom, mért éreztem úgy, hogy képtelen lennék vezetni. Annyira kínom volt, hogy nem tudtam elkülöníteni a fájdalmakat egymástól, de már sejtem, hogy sem a jobb lábamat, sem a jobb kezemet nem tudtam volna rendesen használni az éjjel.
Tudom én, hogy nem varázsütésre fog hatni a fájdalomcsillapító, csak nem a türelmemről vagyok híres. Szóval a rakás nyavalyám mellé betársul még egy jó adag csalódottság is. Igen, Castor így is úgyis utána fog menni, ha kedve úgy tartja, csak közel sem mindegy, hogy mennyire borul el az agya. Tehát maradok itt, amíg legalább az arcom felölti Tara alakját. A Freddie Crueger style menő, csak rusnya. Szeretnék visszavágni valami olyasmivel, hogy én ugyan meg tudom védeni maga, csak nem tudom... Ha bevállalnék egy ilyen megjegyzést, az hagyján, hogy Gabriel körberöhög, de még a farkasom is hanyatt vágná magát. Szóval bölcsen hallgatok, és lelki szemeimmel követem Gabrielt vissza a mosogatóhoz. Bár le vannak hunyva a szemeim, úgy érzékelem a farkast mintha tényleg látnám is. Ez tetszik, mert legalább mentálisan nincs nagy bajom. ~Nem olyan vészes mint amilyennek látszik.~ Próbálom csillapítani a farkas hirtelen támadt haragját. Igazából fogalmam sincs hogy néznek ki a sebek. Addig nem jutottam el, hogy megnézzem, csak feltételezem, hogy igazat mondtam. Széles vigyor terül el a képemen az után amit Liuról mond. Ettől a sebek kellemetlenül megfeszülnek az arcomon, de olyanféle vigyor ez, ami önkénytelenül kúszik az ember arcára, és levakarhatatlanul ott is marad amíg tart az öröm. ~Ennek örülök. Liu mindenkit el fog gyepálni a falkában, ugye tudod?~ talán még fel is kuncogok gondolatban. Szinte már látom magam előtt a képet, ahogy sorra aláz mindenkit a tornateremben. A kölyök eddig is iszonyat erős volt, hála harcművészeti ismereteinek. Egy jobb, szebb, ügyesebb farkassal megvan inden fegyvere ahhoz, egyszer a falka legjobbja legyen. Bár most őt is iszonyatos fájdalmak gyötörhetik. Túl lesz rajta hamar. Remélem. ~ Begyújtanál a kandallóba? Fázok. ~
- Nem gyújtok, mert mindjárt megyünk. - felelem. - Akár mit mondasz, én viszlek. Az apád lehet, hogy ellágyul, amikor adod neki a keményfejűt, de én nem. Most az lesz, amit én mondok, és punktum. Ha jobban leszel, legfeljebb majd elversz érte. Tara teste kezd egészen tűrhető állapotba kerülni, mármint esztétikailag. Már nem vérmocskos. A sebek még most is szörnyűek, de én már látom mögötte a nőt is, szóval jobbnak látom nagyjából itt abbahagyni a mosdatást. - De én már egy jó pár hete járok Liuhoz úgyhogy előnyöm van. - teszem hozzá figyelmeztetőleg. Ami sebet érdemes kötéssel ellátni azt ellátom, de ezek zöme e fölötti kategória. Maximum ha múmiának betekerném, akkor lehetne mindent bekötözni rajta. Így előszedem a tréningruhát, ami legalább két számmal nagyobb, mint Tara rendes mérete, és óvatosan ráadom. Mégsem fuvarozhatok egy takaróba bugyolált pucér nőt a kocsiban, mert abból baj lehet.
~ A nem-megyek-vissza melyik részét nem érted?! Legalább a képem gyógyuljon meg előbb...~ Ez a macho hozzáállás igazán értékelhető lenne, ha éppen egy pizzéria előtt veszekednénk azon, hogy pepperónis vagy négysajtos pizzát együnk. Olyankor még kifejezetten kedvelem is, ha a sarkára áll a férfi, de jelen pillanatban meg tudnám fojtani amiért nem érti meg, miért akarok itt maradni. ~Nem akarom, hogy így lássanak, oké?! Elég megalázó már az is, hogy alulmaradtam egy küzdelemben! Nincs rosszabb annál, ha körülállnak a többiek sajnálkozó tekintettel, és megkérdezik hogy vagyok.~ füstölgök egy sort, de közben próbálok segíteni a farkasnak, hogy rám adja az átkozott tréning ruhát. Többnyire csak erőtlen mozdulatokkal, de legalább a csípőmet meg tudtam emelni. ~És ez is pokoli kínos. ~ teszem még hozzá morcosan arra, hogy éppen öltöztetni próbál. Magamtól még erre sem lennék képes. ~Ha visszaviszel, négykézláb fogok visszakúszni ide. Tehát ha nagyon szépen megkérlek rá, begyújtanál a kandallóba?~
Nem vitatkozom Tarával, ivel öltözik rendesen. Csendben, nagyon óvatosan, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam neki, ráadom a ruhát, aztán a kezembe fogom az autótávirányítóját, és a következő pillanatban már kézbe is kapom a kisasszonyt, és viszem kifelé. - Ha elkezdesz sikítozni, akkor a rendőrségen kötünk ki, szóval csöndet! Ha ölben cipelek ki egy sikítozó nőt a kocsihoz, és ráadásuk valaki meglátja, hogy sebesült, akkor garantáltan ránk hívja a zsarukat. Nem hinném, hogy olyan szerencsénk lenne, hogy Jake lenne az. - Majd egy szobába raklak Liuval, és akkor egy füst alatt mindkettőtökre tudunk felügyelni. A kölyök meg majd riaszt minket, ha elkezdenél négykézláb közlekedni.
Egy röpke pillanatig úgy látom, megérti miről beszélek. Pontosabban addig a másodpercig ringattam magam az illúzióban amíg be nem fejezte az öltöztetést, mert máris fogta az autó slusszkulcsát, engem meg felkapott mint egy tollpihét. Ritkán utálok így valakit. De úgy tiszta szívből, igazán. - Szét fogom rúgni a s*gged, Gabriel. - közöltem vele is közeljövőre vonatkozó szándékaimat. A hangom rekedt, és irritálóan vékony, de legalább már a sajátom. Rosszabbul járok, ha most nekiállok ellenkezni. Még a végén leejt... Szóval hagyom hogy bepakoljon a kocsiba, aminek úúúúgy szeretném majd minimum kiszúrni a kerekeit, ha már újra élőlény leszek. Csak az a bökkenő, hogy ez nem az ő kocsija. Sebaj, majd megtalálom a módját a bosszúnak. Még engem is idegesít saját erőtlen hangszínem, szóval inkább visszatérek a gondolatátvitelhez. ~Legalább a személyzeti bejáratnál parkolj. és a saját lábamon megyek be!~ Na ebből az egyből biztos nem engedek. ~Amúgy meg... izé... köszönöm.~
- Nincs is lábad! - vágok vissza, miután beültem a kocsiba és indítottam. - Természetesen a személyzetin fogunk bemenni, és ha akarod előtte mindenkit eltakaríttatok a folyosóról. Ha pedig meggyógyulsz, és lábra állsz, én leszek a legboldogabb, még ha a s*ggemen próbálod is ki a gyógyult lábadat először. Erről ennyit. Roppantul nem érdekel, hogy milyen dumával akarja megtartania büszkeségét. Ha a hotelben lesz biztonságban, felőlem annyit hisztizik, amennyit akar. Addig én vagyok a főnök most kivételesen. Lekanyarodok a feljáróról, és nekiindulok a hotel felé vezető útnak. Nem akarok feltűnően szabályt szegni, de olyan tempósan vezetek, amennyire csak a körülmények, és a látási viszonyok engedik. Ez valóban nem az én kocsim, hanem a hotelé, és nagyon remélem, hogy nem vérezzük össze, mert ha leraktam Tarát a betegszobában, én is mellédőlök, és egy órán át moccanni sem akarok, nemhogy kocsit takarítani. Sokat kivett belőlem az éjszaka, és noha most mindent háttérbe tolva tartom magam, ettől még egyre carabbul vagyok.
~De van lábam, csak hasznavehetetlen.~ Helyesbítek míg ő is beül a kocsiba. Elég megviselt energiákat érzek felőle, amit nem tudok hová tenni, de jön egy döccenő, amitől megmozdulok, és máris csak a saját nyomorom érdekel. ~Csak húzz egy zsákot a fejemre. Az is megteszi.~ Kezdem úgy érezni magam, mint egy hisztis kislány, és még csak sejtelmem sincs arról, hogy már az vagyok egy ideje. Nem tetszik nekem ez a helyzet, és ezt mindenki tudtára is adom. Már most sikoltani tudnék, pedig éppen csak befordulunk a szálloda parkolójába. Így repül az idő, vagy sikerült aludnom egy keveset út közben? Nah ez egy jó kérdés. Most először próbálom meg kinyitni a szemeimet, jelzem nem túl sok sikerrel. A fények ki akarják égetni a retinámat. De az biztos, hogy a hotelnél vagyunk, mert érzem a farkasokat odabent, és hamarosan leáll az autó motorja is. Jó szokásomhoz híven, elrejtem az energiámat mielőtt bármi mást csinálnék. Ez már amolyan ösztönös reakció ha tudom, hogy ide jövök. ~Tényleg lábon akarok bemenni.~ kérlelem Gabrielt, ha esetleg olyan szándékai lennének, amiben szerepel az, hogy felkap és becipel. Amit én szeretnék az valóban egy lassabb, és részemről gyötrelmesebb megoldás, de az amúgy is sérült méltóságomnak sokat jelentene. Persze kapaszkodnék Gabrielbe, magamtól nem tudnék menni. //mi legyen? Megyünk beteg szobába, vagy le tetszik rázni? //
*Sok mindent rám lehet aggatni, de azt nem, hogy meghátráló típus lennék. Azt hiszem, ez családi vonás lesz, mert a nagybátyám sem adott fel semmit. Szerencse vagy sem, de ráütöttem. Szegény, a halál is elragadta elég gyorsan, bár kinek mi a gyors. Visszatekintve gyorsnak nevezném. Azonban, én nem szándékozom elhalálozni még, addig biztosan nem, míg ezt a névbitorlót, el nem intézem örökre, utána talán. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy éppen költözködöm. Nincs sok holmim és ami van az bőven bele fér, Két fekete sporttáskába. Nem is kell bele gyömöszölnöm semmit, hogy gond nélkül zárjam rájuk a cipzárt, viszont tisztán látszik, hogy amit rejtenek azok ruhanemük. Annál, sokkal nehezebb a táska. Micsoda? Valakiben felmerül az a gondolta, hogy menekülök? Na, ne nevettessük már meg a hóembert, mert erről szó nincs. Inkább nevezzük állóvíz felkavarásnak, amibe már sikeresen belepiszkítottam. Isten lássa a lelkemet, – vagyis inkább ne, de ez most mindegy. – én aztán jól akartam viselkedni, de tényleg. Hát tehetek én arról, hogy a nőstény, elvakultan védi a nemzőjét, aki ráadásul még az alfája is? Nevetséges, de ezt most nem akarom kitárgyalni, mert fontosabb dolgom is akad. Nem gondoltam volna, hogy Tara ennyire óvatlan lesz és gyerek játék volt követni a vérének illatát. Hát, alaposan sikerült megízlelnie a farkasomnak és "sajnos" rákattant. Szeretne még többet, a fincsi falatból és ha egyszer valamit akar, akkor én bizony köteles vagyok megadni, hiszen már 312 erősítjük egymást. Ez, azért, elég sok idő. A lényeg viszont az, hogy sikerült követnem és szerencsémre nyomot hagyott. Amikor a kecohóz értem, egy férfi vitte a karjaiban valahova. A farkasom már is harcra kész volt megint és minden vágya az volt, hogy támadjunk. Nos, nekem meg sajog a csípőm és annak ellenére, hogy gyorsan gyógyulok, azért még nem álltam készen egy harcra, így bele sem mentünk, sőt a puszta gondoltatott is kigyomláltam a fejünkből. Azért, van az eszem, hogy használjam, nem de? Gondolom a főhadiszállásra viszi, de nem ettem meszet, hogy berontsak oda. A-a nekem csak egy farkas kell, az alfa! Oké, talán most már kettő. Elintézem az alfát, aztán Tarával foglalkozom, remélem szereti ha a vérét veszik, mert mi kiszívjuk az utolsó cseppig. Egy irinyó - pirinyó csepp, sem fog kárba veszni, ez holtbiztos. Mondtam, hogy a gondolataink közé férkőzött? Szerintem igen, így nem is csoda, hogy sokat jut eszembe, bár igazából nem is nekem, inkább a lénynek odabent. Mindegy, mert egyre megy. Rendre utasítom a farkasomat, mert így nem tudok rendesen gondolkodni és zavar támad a fejembe, ami nem jó. Tudja, hogy ki az úr a háznál és csillapodik! Az évek meg a rutin, szokták volt mondani. Mondjuk, nagyon remélem, hogy nem sűrűn akar ugrálni, mert ez, képes megőrjíteni egy farkast. El is kellett hagynom a helyszínt, de nem örökre. Szükségem van egy kis nyugalomra és rám férne egy kiadós meditálás is. Csak ez miatt távoztam és tértem vissza az aktuális szállásomra, ahol rögtön neki is láttam a „munkának.” Nem tudom meddig voltam olyan állapotban, de ami biztos, hogy most minden megint jó és sikerült bezárni oda, ahol eddig is volt. Mondhatjuk, hogy újult erővel térek vissza a helyszínre és minden érzékemre támaszkodom, amint egyre és egyre közelebb érek a bejárathoz. Ugyan ki gondolná, hogy pont itt lennék, sőt, hogy itt akarok tanyát verni? Épeszű farkas, ilyen nem tesz és bennem sem merülne fel a gondolat, hogy a támadó, pont ide készül, sőt mi több, be is költözik egy időre. Tisztán érzem a nő illatát a házban, de nem csak azért, mert bele ivódott a bútorba. Elég sok vért vesztett, ami befolyt a padlózat rései közé. Ezeknek senki nem mondta, hogy nem árt kitakarni? Ők tudják. A vér már alaposan rászáradt azokra a helyekre ahol járt, de a bukéja még mindig meg van. A farkasom most is mozgolódni kezd, de nem adok neki teret. Ahogy érzem, rajtam kívül itt bizony nincs senki és milyen könnyen be lehet jutni.... Szerencsés csillagzat alatt születtem! Az ajtót becsukom, de kinyílik. A zár, tönkre ment, de nem zavar. Akinek be kell jönnie, azt úgysem akadályozná meg holmi zárszerkezet. Egy üresen hagyott ház. Mit is lehet vele kezdeni? Birtokba venni egy időre! Ha az alfa elméjét, nem a bosszúvágy vakítja el, talán van annyira agyafúrt, hogy sejti merre is találhat. Nos, ha rájön, én várni fogom. Megkel említenem, hogy elég pöpec a lakás. Van ízlése a csajnak, már ha Ő formálta a maga sítlusára. A kandallóban tűzet gyújtok, nem mintha fáznék, csak hangulatosabb lesz tőle a magány. Az egyik táskából, először egy fekete bőrkesztyűt halászok ki, melyet az ujjaimra is öltök. Kiszedem amire szükségem van és felállítom a csapdákat. Ugye senki nem gondolta, hogy felkészületlen vagyok? Nagyszerű, mert balgaság lenne ezt feltételezni. Csak és kizárólag ezüst holmi kerül a padlóra. Készültem? Egy kicsit, de ez a katonaság átka. A csapócsapdákat olyan helyeken helyezem el a lakásban, melyet nem lehet észre venni és talán senki nem is gondolná, hogy pont ott vannak ahol. A küszöböt feltépem, ami elég könnyen megadja magát, nem mintha tűrtem volna ellenállást. Nincs nekem arra szükségem, viszont egy vékony ezüstből készült lemezre annál inkább, amit le is teszek. Tudom, hogy ki lehet szúrni, de pont ez a cél. Vegye csak észre az a farkas, aki erre téved. A kandalló elé kuporodom és a másik táska kerül a kezembe. Amiből egy előkerül egy lőfegyveremet, melyet meg is töltök, ezüst golyókkal. Azt hiszem láttam egy CD lejátszót......Elhúzom a félve őrzött CD-met, amit be is helyezek a lejátszóba és elindítóm. Miközben szól a zene, én fényesítem az eszközeimet, mert van mit. Hogy miért pont Ő? Mindenki tudja, hogy nagy farkas volt, az öreg. Még a nevébe is bele foglalta, hogy micsoda. Igaz, a "natúr" változatot jobban kedvelem, de ezt egy tehetséges lemezlovas készítette aki csak arra vár, hogy felfedezem. Szerintem van benne tehetség és amit tudok arra koncentrálni, meg is keresem. Fütyülve, kényeztetem tovább az ezüstöt, a kezembe.*
Néhány óra felkészülésre még nekem is szükségem volt. Miután letudtam a hivatalos köröket, a feladatok kiosztását, Patrishának jelentettem be, hogy mi a helyzet. De nem hagyhattam, hogy velem akarjon jönni, sem azt, hogy megpróbáljon megállítani. Egyrészt, ha velem történik valami, rá szükség lesz. Másrészt, ez becsületbeli ügy. Ez az idegen kóbor gyakorlatilag szembe köpött, és egész biztos vagyok benne, hogy számít rám. Nem is akarok neki meglepetést okozni... Az viszont furcsa volt, hogy nem én vezetek. Ha nagybevásárolni mentünk volna, akkor egész biztos, hogy rengetegszer rászóltam volna Gabrielre, de erre most nem volt kapacitásom, tehát úgy vezet, ahogy akar. A gyomrom még mindig görcsben volt egy kicsit, de inkább a bent morajló feszültségtől, nem pedig a félelemtől. Ma nem nekem kell félnem... - Húzd fel a pajzsod, Gabe. Közeledünk. Mondtam a farkasnak, majd meghúztam egy ásványvizes üveget. A fogaskerekeim kattogtak, de én csak kifelé bámultam az autóból, néztem az épületeket, amik mellett elsuhantunk, majd mikor magunk mögött hagytuk a sűrűn lakott területeket, akkor a fákat bámultam. - Itt állj meg, innen gyalog megyek. Szóltam a farkasra, majd ha megállt, vártam egy kicsit, és hallgattam a nagy semmit. Azt a semmit, amibe a pulzusom bele-belelüktetett, de próbáltam nem tudomást venni a dologról. - Hogy vagy? Tettem fel a kérdést halkan, de mégis olyan volt, mintha én örülnék egy hasonló kérdésnek. Emellett fogalmam sem volt arról, hogy Gabe részt vett-e már hasonló akcióban. Bár, ha visszagondolok a régi alfájára, elég egyértelműnek tűnik a válasz.
Míg Castor Patrishát igazította útba, addig én összeszedtem ami kell, és elmentem vacsorázni. Igen, szépen, nyugodtan megvacsoráztam, és ha nem jön Max, most is ilyen roppant nyugodtan ülnék itt az autóban. Ezzel ellentétben, tekintettel az eseményekre, már nem igazán vagyok nyugodt. Castor ezt a vibrálást érzékelheti, amíg fel nem húzom a pajzsot valóban. Ő is vibrál. Amúgy jól vezetek. Nincsenek olyan szuper reflexeim, mint egy 300 évesnek, viszont én erdei és hegyi terepen fejlődtem, egy aszfaltozott út nem jelent kihívást, még télen sem. Nem csinálok kunsztokat, nem hajtok a szabályosnál gyorsabban, mert semmi szükség rendősi kíséretre ahhoz, amit művelünk, de igazán nincs mit kifogásolni a vezetési stílusomon. Bár ez ugye szokás és idegállapot kérdése. Leparkolok, amikor Castor kéri. A kérdésen én is érzem, hogy még nem akar nekiindulni, ez igazából némi lelki rákészülésnek számít nála. Gondolom érezte a feszültséget felőlem, azért is kérdi, mi van, tudni akarja mire számítson. - Az akcióval nem lesz gond. Nem azt érzed rajtam. Az előző pár órában találkoztam egy volt tanítványommal, aki rövid úton közölte velem, hogy én vagyok az apja, és úgy tűnik, hogy igaza van. Valóban jártam az anyjával akkor, amikor ő megfogant. Csak ... aztán ... eltűntem a képből. - megvakarom a fejem. - Szóval kissé most viharos itt bent. - ütögetem meg a mellkasom. - De amúgy minden rendben van. Lehet, ez most egy kicsit Castornak is tömény lesz, de nem is kell vele foglalkozni sokat. - Ezt majd megbeszéljük, ha ezt a kóbor az ügyet lerendeztük. Figyelek, ha valami van, üzenhetsz telepatikusan, és előre megmondom, ha ez a kóbor feltűnik itt a közelben, én könyörtelenül letarolom az autóval. Értelemszerűen nem fogok vele szemtől-szembe párbajt vívni, vagy fogócskázni, ha támadólag akarna fellépni, akkor azt használom, ami nálam van. Ez most történetesen egy gépkocsi. Hoztam mást is, de ez lesz az indítás.
Leparkolunk, és beszélgetni kezdünk. Időhúzásnak remek. De amíg az egyik felem maradna és trécselne még egy órát, addig a másik felem már a kóbor belsőségeiben matatna, mert tudja, hogy kifuthatunk az időből. Azért érdeklődve fülelek, hogy mit mondd, de nem nézek rá, hanem bambulok magam elé. Még hogy egy fia? Aucs. Az kellemetlen. És gondolom, halandó, tekintve, hogy nem érkezett jelentés újabb kóbor farkasról, plusz, akkor minden bizonnyal kevesebb gondot jelentene. - Apa lettél...? Gratulálok, bár tudom, hogy kései. Azt előre megmondom, hogy én nem szeretnék még egy kölyköt felvállalni jelen helyzetben, ezt remélem, hogy megérted. Nem akarok bunkó lenni, meg még úgyis alszom rá egyet... - ha csak nem egy akkora álomba szenderülök, amiből soha nem ébredek fel. Gombóc a torokban, nagy nyelés. Nincs semmi baj. - Ha beavatod, akkor el kell mondanunk az Őrzőknek. Nem akarok bajt. Ő már nem egy hatéves gyerek, akinek a szájából mesének hangzanak a farkasokról szóló legendák. Céloztam itt Anne-re, aztán felsóhajtottam. Azt sem értem a mai napig, hogy ezt hogyan engedhettem, de nekem most nem szabad ilyeneken filóznom. Ki fogok esni a ritmusból. Amikor az akcióra terelődik a szó, végre Gabriel felé fordítom a tekintetem, és bár kedvem lenne felnevetni a radikális, farkashoz cseppet sem méltó, ám mégis logikus haditervén, nem teszem, mert képtelen vagyok mosolyt csalni az arcomra. Úgyhogy csak acélos arckifejezéssel bólintok. Ha tankot akar játszani, akkor én nem fogok beleköpni a levesébe. A kóboréba viszont annál inkább. - Megyek. Tudom, nem vagyok romantikus, de így járt mindenki, aki megható búcsúra számított. Kiszálltam a kocsiból, és mentem előre, mint akit hipnotizáltak. Apránként kukucskáltam ki a pajzsom mögül, de óvatosnak kellett lennem. Életnek semmi nyomát nem érzékeltem, de nem bízhattam el magam, hiszen nyilvánvaló volt, hogy rejtőzködni fog. Hamarosan megláttam a házat, és lelassítottam. Nem, még nem akarok alakot váltani. Mélyet szippantottam a levegőbe, ami végigmarta a torkomat, és ingerelni kezdett a tény, hogy az idegen biztosan járt itt. Közelebb érve a lábnyomokat figyeltem a hóban. Befelé és kifelé vezető lépteket is láttam, de zavaros volt a kép, mivel legalább három különböző cipőnyomot tudtam megkülönböztetni egymástól. Lassan sétáltam el mellettük, és amíg egy kisebb és egy nagyobb a bejárattól nézve jobbra kanyarodott, addig egy közepesebb balra. Nagyon halkan felmordultam, és egy gyors és határozott mozdulattal belöktem a bejárati ajtót. Minden izmom és idegszálam pattanásig feszült, de farkas... Na az nem volt itt. Jelenleg. Felkapcsoltam az első lámpát, amit megtaláltam, és nagyon lassan körbe néztem magam körül. A nappali felé vettem az irányt, és bár tudtam, hogy egyedül vagyok, valami mégis óvatosságra intett. A küszöb... ~A ház tiszta, de gyere ide, ezt látnod kell!~ Amíg Gabrielre vártam, leguggoltam a küszöbhöz. A vékony, ezüst színű laphoz értem, finoman és óvatosan, ami halkan sisteregni kezdett, és egy apró sebet égetett a mutatóujjam begyébe. - Hogy dögölnél meg... Morogtam az orrom alatt, majd felnéztem a mennyezetre, végigtapogattam az ajtófélfát is. Ha ez itt van, akkor másnak is lennie kell, ez tiszta sor. De egyedül nem akarok mozogni, megvárom Gabrielt, ha már itt van, és kikérem a véleményét. Azt kétlem, hogy ők hagyták volna itt, amikor Tara szegény cafatokra lett szaggatva.
Na, én meg nem akarom beharapni a fiamat, ez is nyilvánvaló, és képen törlök mindenkit, aki a fogát csattogtatja feléje. És ha meg ő akar átváltozni, akkor ő is kaphat majd egy-két atyai pofont. - Nyugi, én unokákat akarok. - közlöm Castorral, de nem akarok most erre több szót vesztegetni. Max nem lesz kölyök a falkában, egyik falkában sem, ha rajtam múlik. Bár, gondolom, az apám is így tervezte, aztán mégis másképp lett. Ja, nem. Ő feltehetőleg Castor falkájába akart eredetileg is. Castor kiszáll és eltűnik, én meg igyekszem kiterjeszteni az érzékeimet. Követem, amíg eltűnik minden rezdülése a tudatomból, és igyekszem arra figyelni, hogyha bármi, ilyen halvány jel felbukkan, akkor észrevegyem, hiszen nem biztos, hogy Castor jön vissza. "A ház tiszta, de gyere ide, ezt látnod kell!" Az üzenet úgy robban be ebbe a felfokozott tudatállapotba, mintha Castor a fülembe üvöltene. Össze is rezzenek. ~ Megyek. Kiszállok az autóból, lezárom, és elballagok a házig. Mondjuk, már az is elég nagy disznóól volt, amit mi hagytunk ott, nem tudom, ahhoz képest mi újat látok. Nos, az ezüst küszöb, az újdonság, kétségtelenül. - Nem értem. Most azt hitte, hogy mezítláb jövünk télvíz idején? Azonnal látszik, hogy a ház nem úgy van hagyva, ahogy kiléptem innen. - Azt hiszem végzett más átalakításokat is ... Roppant óvatosan beljebb óvakodom a seprűvel a kezemben, azt tolom magam előtt, és egyes dolgokat megtapogatok, megböködök vele. Találok is pár gyanús dolgot. - Roppantul farkasos, gerilla harcmodor. Nem volt annyira biztos benne, hogy szemtől szembe elég lesz ellened. Ki akarod ezt most szőrözni, vagy menjünk innen, és keressük meg?
Szerencsére Gabriel nem késlekedik, bár nem is parkoltattam le mérföldekkel arrébb. De meglepte őt is, amit látott, én pedig jól gondoltam, hogy nem ők hagyták itt. Gondolom, azért csak szóltak volna, hogy "Héj, Cas, figyelj csak, teleraktuk a házat ezüsttel, vigyázz, bele ne lépj valamibe!". Ha ez kimaradt volna, akkor Gabriellel etetem meg az összes csapdát. De ilyenről szó sem volt, én pedig figyeltem, hogy mit alkot azzal a seprűvel. - Nem tudom, mit hitt, de szerintem vagy figyelemfelkeltés volt ez a csík, vagy figyelem elterelés. De vajon miről? Ez költői kérdés volt, inkább csak hangosan gondolkodtam. Felegyenesedtem, és Gabriel biztonságosnak mondható nyomán én is beljebb lépkedtem. A bűz elárasztott mindent. Elgondolkodtam, hogy visszaeresszem-e Tarát ide valaha is. Nem nagyon akartam, de az biztos, hogy nagyon alapos takarítást kell majd végezni. De nem most. - Vagy csak azt hiszi, hogy ilyen egyszerűen fennakadok a hálóján. Hogy mennyire melléfogott... Nézzünk egy kicsit körbe. Nagyon óvatosan kitérek Gabe mögül, megkerülve a kanapét, és a falhoz lapulva elhúzom a függönyt. A mozdulattal egy időben egy hangos csattanást hallok a lábam tájáról, egy kicsit meg is ugrottam tőle. - Ó, a k*va életbe, hogy szakadna rád... Kiáltottam fel rendkívül ingerülten, és szinte letéptem a függönyt, amit a markomban tartottam. Medvecsapda, vagy hogy nevezik. Szín ezüst, nagyjából fél méterre a lábamtól, a függöny mögé rejtve. Mázlim volt, ha ebbe beletaposok, akkor mondhatni, hendikeppel indulnék a mai versenyen. Mondjuk lábfej nélkül, az épp elég nagy hátrány. - Mi... van?! Ki a franc ez?! És mit akar tőlem? Mit??? Az, hogy majdnem lerántottam a függönyt, biztosan lerántottam a függönytre változott. Szakadt az karnissal együtt, én pedig visszamentem Gabriel és a seprűje fedezékébe. A szemeim már megint vöröslöttek, sikerült elérnie ennek az állatnak, hogy a gomolygó felszín újra robbanjon. - Muszáj leszünk várni egy kicsit, mert ha most indulok neki, akkor minden őrző protokollt és etikettet át fogok vágni, az meg nem hiányzik... Mondtam Gabrielnek, és ha nem tartottam volna valami bombától, akkor levetettem volna magam a kanapéra.
Nézem, ahogy az alfám hősiesen behatol az elaknázott területre, kis híján pórul jár, majd kevésbé hősiesen visszavonul. Az a kóbor nem is számolt annyira rosszul, csak éppen nincsen itt. Különben már egy vérző, dühöngő, tehát értelmében akadályozott alfával kell majd megküzdenie. Próbálok nem véleményt mondani, sem arckifejezéssel mutatni. Amúgy sem tudom eldönteni, hogy vigyorogjak, vagy bosszankodjak. A pajzs meg szerencsére fenn van. - Akkor várunk. - jelentem ki, reményeim szerint rém nyugodtan, mint a megbízhatóság és hidegvér élő szobra. - De várhatunk a kocsiban is. Akkor nem hergeli tovább kedvenc főnökömet a látvány. - Egy pillanat! Bemegyek a seprűvel Castor nyomvonalán, felveszem a medvecsapdát, és a függönyt, majd a csapdát újra felállítom, kicsivel odább, és letakarom a függönnyel. Hadd hagyjunk már mi is itt egy kis meglepetést, ha esetleg ide térne vissza. Azt érezheti, hogy itt jártunk, láthatja, hogy a függöny nincs a helyén ... van még egy kis ötletem. Egy kis sebet ejtek a kezemen, és kissé összekenem a függönyt. Így megérzi az idegen vár szagát, és majd siet, hogy meglássa, beleléptek-e a csapdába ... Elégedett vagyok magammal, és kihátrálok. Persze az is lehet, hogy nem tér vissza. Sebaj, Ennyit megért. - Tarát a közeljövőben nem szabad kiengedni ide. Bár én szívem szerint egyáltalán nem engedném, de tudom, hogy önfejű .... ~ ... mint a papája ... A pajzs miatt, gondolom a csendben hozzágondolt rész nem hallik át.
Figyeltem, ahogy Gabriel újra felállítja a medvecsapdát, aztán pedig azt, ahogy összevérezi a függönyt. Összeráncolom a homlokomat, miközben felteszem a kérdésemet. - Te komolyan azt hiszed, hogy be fog ennek dőlni? És különben is, ha minden jól megy, akkor ő már soha, de soha a büdös életben nem fog ide visszatérni... Mert megölöm. Kész. Már azt sem érdekel, hogy miért keresett, és mégis milyen elintéznivalója van velem, csak dögöljön meg. Azért így már kicsit könnyebbnek éreztem a dolgokat, hogy nem árasztottak el az értelmetlen kérdések egyedül a harag és a vérszomj. - Én is pontosan erre gondoltam... A földig akarom romboltatni ezt a házat, és venni neki egy másikat. De nyugi, én is tudom, milyen csökönyös. Mint én. Vagy talán rosszabb. Na jó, talán nem rosszabb, ennyire csak nem becsülhetem le saját magam és a képességeimet. Visszasétáltam a küszöbhöz, és ahogy elnézegettem az ezüst szalagot, összedörzsöltem a sebesült mutatóujjamat a hüvelykkel. Még az ajkamra is ráharaptam. - Legalább nem a hotel irányába indult. És kocsija sincs, ahogy látom. Felvehetjük a fonalát, és egy darabig mehetünk a nyomán kocsival. Te hová mennél ilyenkor, ha egy beteg farkas lennél? Mi van abban az irányban? Gondolom, amióta Gabe bejár az egyetemre, azóta valamivel jobban kiismeri magát errefelé. Legalább is nagyon reméltem. Az tuti, hogy nem a hotel fele ment, mert a lábnyoma más irányba vezet. Franc se tudja, lehet, hogy már mást is elkapott valahol a városban. talán az O'Connorsban. Remélhetőleg senki sem mászkál ott, bár kijárási tilalmat hirdettem, lehet, hogy volt olyan, aki eleve házon kívül volt, és nem tud semmit az egészről.
Kezdőlap
//
Amúgy meg: ugye tudod, hogy kedd van? 
//
//
