Úgy van, ahogy azt Jake összegezte: engem lelőhet, Castort nem. Egyrészt azért, mert engem csak arra indokolt esetben lőne le, de nem fejtem ki, hogy miért nem ajánlott meglőni Castort. Ha "rossz" helyen találja el, akkor Cas öli meg, ha "túl jól", és belehal, akkor meg én teszem félre az emberbarát énemet, hogy a saját beleivel fojtsam meg Jake-et. De ez puszta elmélet, és be is vagyok állva, tehát... a körülmény nem kívánja meg, hogy én most ilyesmit felvállaljak verbálisan is Mr Westmorelanddel szemben... Egy túl laza integetéssel később már az ágyamban fekszem, lerúgott cipővel talpam a földön. Az álom pedig átmenet nélkül vág fejbe... *** A rothadó hullák szagára már felkészültem, arra is, hogy a hálószobám lesz a helyszín, abban az eBay-en vásárolt nadrágkosztümben leszek amiben most vagyok, és minden ugyanúgy történik majd ahogy szokott. Így aztán rohadt csalódottan veszem tudomásul, hogy ez az álom, nem AZ az álom, amit eddig minden éjjel láttam mióta össze gabalyodtam Castorral. Először a fa erős illata csap meg, a boré és tiszta vízé. Alattam kemény padló, talán egy pokróc, de vajmi keveset tompít, így átkozottul nyomja a hátamat, a fenekemet, mindenemet, mintha órák óta feküdnék ott. Valaki motoszkál mellettem. Tompa léptek elképesztően élesen kúsznak a tudatomban. - Ébren van...? - kérdezi óvatosan egy hang. A Castoré. Mosolyogni akarok, kinyitni a szemem, ránézni, átölelni, vagy bármit ami egy álomban szokás. Nagyon ritkán álmodtam vele korábban. - Nem. Álmodom. - felelem. Igen, ezt én feleltem, és tök egyértelmű, hogy álmodok, csak nem értem, hogy miért mondom ezt el neki is. És miért reagálok másként, mint ahogy szeretnék? Most például szeretnék a fejemhez csapni, e helyett csak a szemeimet nyitom ki. - Ez a pokol? - jesszusom. Ezt most miért kérdezem? - Igen. De nem abban az értelemben, ahogy kegyed gondolja. ~Aha, és te miért magázol? Nah várjunk... csak nem...? ~ Mielőtt eldönthettem volna, hogy egy emléket vagy tényleg álmot látok éppen, a körülmények minden előzetes figyelmeztetés nélkül változnak meg. ... A folyóban állok. Iszonyat melegem van így is, hogy nyakig elmerültem a vízben, hát teljesen alábukok. Talán egy percig is a víz alatt lehetek, mire felbukkannék a felszínen. Én igazán nem lepődök meg azon, hogy meglátom Toddot guggolni a vízparton, ellenben az álomban kiver a víz. Még jó, hogy nem látszik, mivel egyébként is vizes vagyok... - Megijesztettél. - mondom mosolyogva, mintha kedvelném őt. Pedig oda akarok menni kitekerni a nyakát. Meg is tudnám tenni... Ha ez nem egy nyomorult álom lenne. Egyszerűen nem vagyok ura a testemnek. Csak tudnám, hogy akkor most mit és hogyan kell leküzdenem, hogy túljussak ezen a szarságon. - Nem állt szándékomban. - kamuzik, látom rajta. Ilyenkor rafináltan rándul egy kicsit a szája széle, mintha egy mosolyt próbálna elfojtani. Lehet így is van, de etől még kamu a kamu. Tudom, de mégis elhiszem. - Castort elment Jerr... Jeremyvel. Csak holnap térnek vissza. - Valóban?~Mintha nem tudnád, te gyökér!~ -Üzennél nekik valamit? -Nem. -Nem értelek. - felelem, de inkább saját magamat nem értem. Álmodok. A feladat adott: ki kell nyírjam, nemde? Akkor miért nem teszem meg?! Úgy viselkedek mint egy iszonyat ostoba és naiv kislány, pedig tudom, hogy mi fog következni, tudom, mert erre... emlékeztem? Ezek emlékek? Ha igaz, úgy Todd hamarosan be fog jönni a vízbe, és hosszú órákon át beszélgetünk majd tök semleges dolgokról, végül haza kísér Castor és az én házamig, és ki-ki megy a saját dolgára. Ez akkor volt még mikor... -Persze, hogy nem érted. Még kölyök vagy. - úgy ejti a szót akár egy szitkot. Keserűen jegyzem meg magamban, hogy ez már csak az alfák sajátossága. Mármint az, hogy ki nem állják a kölyköket. -Az alfád vagyok, Tara. Veled is el akarok tölteni némi időt. Lássuk be, eddig a testőreid nem sok alkalmat hagytak erre. Mindketten felnevetünk. Jeremy tulajdonképpen az ő testőre, nem az enyém. Szóval ezt így tőle hallani, hát viccesnek tartom. Azt hiszem ő is ezen nevetett. A saját poénján... istenem, mekkora egós p*cs! Én meg naiv p*csa... - Tehát. Szabad? - biccent a víz felé, de már vetkőzik is. Csak formaság volt a kérdés. Akkor ezt még értékeltem. Később már kevésbé. Todd belép a vízbe, az álom pedig újra megváltozik. ... Vizes vagyok, de nem a fürdőzés után. Hatalmas vihar tombol Chicagoban. Azokkal a rémisztő, lecsapós villámokkal, a fülembe dörgő éggel, erős széllel, és szakadó esővel. Én meg ebben az időben lépkedek mezítláb a sárban, egyenesen az én házam felé. Castortól jövök. Nem tudom honnan tudom, csak úgy tudom. Érzem még az illatát az orromban, és valami másét is. Nagyon sok alkoholét, persze, de van ott még valami... Nem tudom mi az. A házam előtt megállok, kopogok az ajtón. ~Nah ezt most miért?!~ Kopogok a saját házam ajtaján? Cinikusan megjegyzem magamnak, hogy ha valaki beenged majd... Az ajtó nyílik, és egy kíváncsi arc dugja k felét rajta. Én konkrétan sokkot kapok és a nyakába akarok ugrani, de a liba akit az álomban "alakítok" még jobban elkeseredik. - Mit álldogálsz ott?! Gyere be te lány! - Jeremy megragad a vállamnál fogva és beránt az esőről. Odabent jó idő van. Meleg. Ropog a tűz abban a tákolmányban, amit ma már kandallónak nevezünk, én pedig rögtön oda megyek elé, és leülök törökülésben. Persze én-Én nem akarom, inkább át akarom ölelni Jeremyt, de az álombéli "én" üldögél a kandalló előtt, és nézi a tüzet. Jeremy e közben hoz egy pokrócot, rám teríti, majd letelepszik mellém, és immár együtt bámuljuk a tüzet. Ez valami olyasmi, amit gyakran csináltunk együtt, és én még a mai napig is. Jer sosem kérdezte meg, hogy mi bajom, amiért hálás voltam neki. Ő az a fajta volt, aki csak úgy veled van csöndben, és kivárja hogy beszélni kezdj. Pedig Ő sem a türelméről híres. Azt hiszem, ez a vérvonalunk sajátossága. Forrófejűek vagyunk, mindent moströgtönazonnal akarunk. Kivéve, ha egymásról van szó. Tényleg hiszem, hogy egy család vagyunk/voltunk. - Nővel volt. Nem bírom a szagát. - adom a magyarázatot, és megvonom a vállam. Ó te jó ég... tudom már melyik nap ez! Ezen az estén nagyon csúnyán berúgott a falka. Csak Jer és én maradtunk józanok. Én nem kívántam az italt, Jeremy meg egyáltalán nem szerette. Csak annyit vett magához, amennyit feltétlen szükséges volt. Ebben az időben ugyanis víz helyett ittuk a bort. Ihatatlan volt a víz. - Itt maradhatsz éjszakára. - Nem alszol? - Egy óra múlva indulunk. - Nem akarom, hogy elmenj. Gondolkoztam ezen, és ha felgyújtanánk az erdőt, meg pár házat... - Hagyd abba. - Jer.. - Jerry... - Rendben... Jerry. - egész testtel felé fordulok. A törökülést is "átpakolom" az ő irányába. Mennyire utálta, ha Jer-nek szólítom. Ezen még mindig tudok nevetni, de ott az álomban inkább szomorú vagyok. - Ha elmész, többé nem fogsz visszajönni. Látták, figyelmeztettek. Akkor... - miért? lett volna a kérdés befejező mondattöredéke, de Jerry belém fojtja azzal, hogy két keze közé fogja az arcomat. Érzem így álomban is, milyen puhán cirógat hüvelykjével. - Hiszel Te a sorsban, Tara? - Nem én. - vágom rá hirtelen. Ezen Jeremy jót nevet. Én nem. - Egy jövendölésben hiszel, de a sorsban nem... - felhümmög, majd közelebb húz magához és homlokon csókol. - Vissza fogok fogok térni. Esküszöm. - suttogja a homlokomra, de közben én már térdre ugrok, és átölelem. Hittem neki. ... Újabb idegesítően gyors váltás. Maradok térden, de a tűz melegét, és Jeremy ölelését már nem érzem. Csontokig átfagytam, a szám remeg, ahogy vacogok, ettől pedig még jobban váj a törött állkapcsom. Erre tisztán emlékezek... Chicago külvárosában vagyok, egy névtelen, jelzés nélküli sír mellett. Igazából csak egy fenyőfa tövében, mert maga a sírbolt rohadt régen nem domborodik ki a földből. Mégis tudom, hogy az előtt térdepelek 2011 december elején. Csaknem percre pontosan huszonnégy órával az után, hogy Castor és a többiek leléptek, engem meg ott hagytak, sorsomra a horda élén. Az állkapcsomat Castor törte el. Néha még felsejlik benne ébren is a fantom fájdalom... Sosem fogom elfelejteni. Gyalog érkeztem, abban a kötött kardigánban, amit előző nap is viseltem. Pont ezt a néhány órát választotta ki a természet arra, hogy leessen az első hó, a bolond chicagoi jeges szél pedig a húsomba mart. Mégis itt vagyok, szét fagytam, a fájdalom újra és újra leigáz (nem a törött állkapcsom miatt), a farkasom minden ízében ezüst golyóért sóvárog, de egyenlőre elszántságom töretlen. Puszta kézzel állok neki felásni a sírt. Hosszúra nyúlt karmaim beletörnek, felszakadnak a jeges földben. Még csak fel sem szisszenek. Addig ások amíg meg nem érzem a hideg csontokat... és amíg ki nem emelem a koponyát abból a névtelen sírból, hogy aztán magammal vigyem. A koponya Toddé volt... ... Még egy váltás, remélem, ez már az utolsó, mert már mocskosul unom... Jake-el szemben állok. A rendőr kezében ott a pisztolyom, és éppen fellajánlja nekem, hogy faxoljam el neki a papírokat a fegyvertartási engedélyhez. Én mint egy részeg, szédelegve bólintok hálásan, majd fellibbenek a hálószobámba. Elnyúlok az ágyon, lerúgom a cipőmet, és várom, hogy rámtaláljon Az álom. De az álom nem jön el. A koponyára gondolok inkább, amit elvettem Toddtól. Neki már úgysincs szüksége többé a fejére... nekem viszont annál inkább. Száz éve is lehet már annak, de még gyakran megesik, hogy elő kell vennem az ágyneműtartóból, megnézni a kiszáradt csontot. Ez az egyetlen kézzel fogható bizonyítékom arra, hogy már vége van... Az álom nem akar jönni, és én már megint rettegek. Félek attól, mi lesz, ha sosem lesz vége a rémálmoknak, mi lesz, ha hiába volt ez az egész hűhó. Nem akarom elveszíteni a kontrollt magam felett újra, sem embereket bántani, sem meghalni. Főkét most nem... Most akarok csak élni igazán. A szobában úszó rothadás szaga mégcsak fel sem tűnik nekem. Fekszek az ágyamon lehunyt szemmel, várom, hogy elaludjak végre. Furcsa mód most egyáltalán nem vagyok fáradt, pedig nem kevés nyugtatót tömtem be magamba. Aztán ott voltak még azok a sörök, és a tény, hogy nem sokat aludtam a napokban. Talán ha vennék egy pillantást a koponyára... akkor megnyugodhatnék. Akkor talán el tudnék aludni végre. Felfegyverkezve az új elhatározásommal, felkelek, és az ágy oldalához lépek, hogy kihúzzam az ágyneműtartós fiókot. A "morbid parkettám" nem tűnik fel, olyan természetesnek hat hogy hullákon járok, mintha mást se tettem volna hosszú életem során. Csak kihúzom azt a fiókot... és amikor rájövök, hogy nincs ott a koponya, az egész szobát túrni, forgatni kezdem. Nem érdekel, ha Jake meghallja odalent, ha most fel merészel jönni, a legjobb esetben is páros lábbal rúgom ki az ablakon. A hideg a meleg végig fut rajtam, kétségbeesetten keresem a koponyát. És ha Cas eljött ide, és megtalálta? Vagy Raffaello, vagy Duncan? Nem tudhatják meg! Nem, ezt senki nem tudhatja meg. Belehalnék a szégyenbe. Hol van? Valami felneszel a hátam mögött. Hirtelen ér a zaj. Megfagy a vér az ereimben tőle, esküszöm, pár fokkal hidegebb lett a szobában is. Pedig Jake az, biztos. Meghallotta a zörgést feljött megnézni, hogy mi a helyzet. Hát persze, logikus. Ő az utolsó lovag ezen a világon, ha bajba kerül egy hölgy, azt is el tudom képzelni, hogy ha nem is fehér lovon, de a helyzet komolyságára tekintettel, fehér kocsival siet a megmentésére. Logikus. Azért kicsit félve fordulok hátra, nézem meg hol van, és mit lát? Csak a koponyát ne vegye észre, könyörgöm! Nem, Jake nincs a szobában. Nem ő neszelt, nem látott semmit... Ettől megkönnyebbülök, attól meg hogy a szobám ajtaja tárva nyitva van, inkább a sikítófrász kerülget. Jake volt fent. Biztos, mert azt az ajtót én becsuktam mikor feljöttem ide. Kiviharzok a szobából, de hogy leordítani akarom a rendőrt, vagy jól felképelni, azt nem tudom. Ellenben mire leérek a nappaliba, és meglátom a kanapén elnyúlt őrzőt, elszáll minden haragom. Ha látott volna bármit amit nem szerettem volna, illetve ő sem, akkor nem szunyókálna ott annyira békésen... Lekapcsolom a tv-t meg a dvd-t, csendben rakok még egy-két hasáb fát a kandalló tüzébe (észre sem vettem, hogy begyújtott), aztán mint a szellem, olyan halkan eredek a lépcsőnek. Nem nézek Jake-re, illetlenségnek tartom. Kukkoló még nem vagyok... Felérek a lépcsőn, fordulok a szobámba, tök természetes mozdulatokkal veszem fel Todd koponyáját a küszöbről, aztán csak akkor esik le, hogy kifelé menet még nem volt ott, mikor belépek a szobámba, az ajtóm meg magától vágódik be rám. Összerezzenek, a koponya ekkor kiesik a kezemből, és elgurul a "haláli" padlómon... Hirtelen fordulok meg az ajtó felé. Az alak éppen elsuhanni készül a szemem elől, de amint meglátom, az is megdermed a mozdulat közben. Arcára bosszús kifejezés ül ki. - Te..? - Végre! Mit végre? Mit keres itt? Halott! Nem lehet itt! - Az isten szerelmére, meg ne ijedj Tara! Már késő. *** A gerincem valami lehetetlen ívben feszül meg, majd roppan el, minden emberi porcikám ízekre tör össze ahogy megkezdem az átalakulást. Állkapcsom hosszú pofává nyúlik, penge éles agyarakkal, a fülem pedig a fejem tetejére rendeződik, és egészen hátra lapul. Körmeim karmokká lesznek, tenyereim széles mancsokká. Az átalakulás hevében, lefordulok az ágyról, tompán puffanok a könnyű fapadlóra, majd ugrok is talpra azonnal, tépem fel az ajtót, és osonok le a lépcsőn. Parázs szemeim világítják az utat magam előtt, és ugyanez a tűz tombol bennem is. Van itt valaki. Meg kell ölnöm mielőtt ő törne a mi életünkre. Leérve a nappaliba, először dühös morgással köszöntöm vendégemet...
// remélem, nem vittem túlzásba Szólj ha sokallod Szerk: helyesírási hibák, bár tuti maradt benne még //
Tulajdonképpen Tara hamar kidől, legalábbis a neszekből kiindulva. Ahogy elhalnak a lépések, máris hallom a tompa neszt, ami valószínűleg az ágytól származik, aztán csend van, csak a tévé képernyője villog, és az élvezhetetlenül halkra vett film duruzsol valami gyenge alapzajt. Tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel a képernyőn zajló cselekmény. Főleg, hogy sikerült beválasztanom valami romantikus izét, amiben egy darab olyan fordulat sincs, amit ne lehetne hang nélkül is húsz perccel előre látni. Inkább felkelek és töltök magamnak egy pohár vizet, finoman megmozgatom járás közben a sérült karom, és megállapítom, hogy sokkal jobb a helyzet. Folyamatosan figyelek arra is, jönnek-e neszek az emeletről. Visszaülök a kanapéra, néha pár percre valószínűleg el is szundítok, de ez csak nagyon felületes pihenésnek nem is nevezhető alvás, a legapróbb nesz is visszabillent az éberségbe. Fasza, még egy alvás nélkül véget érő nap… Ha gyanús zajt hallanék, valószínűleg felmennék, bár sem fehér paripával, sem fehér Mustang-al nem rendelkezem. Így marad az eseménytelen várakozás, és az immár teljesen lenémított ostoba romantikus komédia végtelenítve. Nem baj, a töprengésben nem zavar. Nem tudom pontosan mennyi idő telt el eddig, de most egyértelműen történik valami. Hallom a tompa puffanást az emeletről. Valószínűsítem, hogy Tara esett ki az ágyból – rémálomnál nem szokatlan – vagy valaki beesett az ablakon. Egyelőre nem indulok el felfelé, mert ennyi bárki éjszakájába belefér… A nappaliban nincsen sötét, égve hagytam a világítás felét, úgyhogy tökéletesen látok. Az ajtónyitást még hallottam, a nesztelen osonást már nem, de pontosan tudom, hogy hová kell figyelnem, és hamarabb sejtem, mi történik, mint ahogy meglátnám a bestia felvillanó szemeit. A saját ezüsttel tárazott fegyverem – egy Desert Eagle – már a kezemben van, mire Tara leér, a bal kezemben pedig egy tőrt fogok, de a kanapé háttámlájától egyik sem látszik. Még van egy cseppnyi bizodalmam az esetleges tárgyalás sikerességében. Elvégre csak azt nem hagyhatom, hogy kijusson a házból. A dühös morgásra bennem egyből megfagy a vér, elvégre mégis emberből vagyok, és először látok testközelből vérfarkast, de azért sikerül elmosolyodnom. - Látom, nem sikerült túl jól az álomfejtős buli… Tara… Emlékszik, miért vagyok itt? Hogy segítsek magának… Nem tudom, hagy-e egyáltalán időt arra, hogy beszéljek. Ha támadólag rugaszkodna felém, akkor becélzom a bal vállát, vagy a bal hátsó combját, és kénytelen leszek belelőni egyet, de ezt a legeslegutolsó pillanatig húzom… Most még megpróbálom a lehető legélesebben felidézni az Upper irodájában a beszélgetésünknek azt a részét, amiben nem volt feszültség, amikor segítséget kért, én pedig segítséget ígértem neki, és az információt felé lökni mentálisan. Tudom, hogy a farkasok erre érzékenyek, és nekem is mennie kellene… elvileg.. itt a lehetőség élesben tesztelni.
Mennyi ideig tartana oda ugrani, és kitépni a beleit? Úgy két másodperc? Talán csak egy, ha kihasználom a véremre jellemző gyorsaságot. Nem teszem! Az túl gyors lenne, túl jó neki! Azt akarom, hogy csinálja össze magát a félelemtől, hogy félelmének fanyar illata töltse be az egész helységet... Ó, érzem már. A morgás megfagyasztotta a vért az ember ereiben, arca egészen elsápadt, de nem remeg. Próbálja elrejteni, ahogy azt a valamit is a háta mögött. Ezüst? Ezüstöt rejt a nyomorult? Még két lépést követően négy lábbal vagyok a nappaliban. Dühös morgásaim egymást érik, füleim hátra simulnak követve a fejem vonalát. Nem közvetlen az ember felé megyek, előbb jobbra indulok a kandalló felé, néhány centivel közeledem felé is, vörös szemeimet egy röpke pillanatra sem venném le róla. Vicsorra, csaholással fojtom belé a szót, mikor kinyitja a száját. Úgysem értem egy szavát sem. Nem mintha azzal elkerülné a halált. Ez az én területem, ahová ő betört, hogy végezzem velünk. Hát kivégzem én még az előtt. Lassú, biztos léptekkel araszolok a kandalló felé, majd mikor elérem azt, az ember irányába fordulok. Morgásaim monotonná váltak már, a fejemet kissé lehajtom, mintha támadásra készülnék. Szándékozom is megtenni... Sem vérét, sem húsát nem kívánom. Csak pusztuljon... Nem várok tovább. Elrugaszkodok a földtől, és nekiugrok. Ha lelő közben, ha leszúr, de még akkor is ha nem védekezik, a lendülettől elborul a kanapé velünk együtt, az ember pedig a mancsaim alatt landol a földön. Nyíl egyenest a szemeibe nézek, szájára vékony nyálcsík csordogál az enyémből. Vicsorgok rá, ha megszólal, dühösen csaholok, de lényegében... csak hezitálok.
Én is tudom, hogy gyorsabb nálam, még egy darabig mindenképpen az lesz, ahogy erősebb is, az összes érzékszerve veri az enyémeket, és úgy tűnik marhára nem hat rá a mágikus próbálkozás. Jó, ez lehet az én saram is, elvégre még elég kezdő vagyok az egész témában. Félelmetes egy dög, azt meg kell hagyni, de ahogy elindul a nappaliban az ínyét, agyarait villogtató vicsorral, hátrasunyt fülekkel, így már csak egy állat. Akár egy kutya, vagy egy farkas. Nagy, és halálosan veszélyes kutya, de mégis az… A félelem lassan szelídül, adrenalin lesz belőle, nem akadályoz a cselekvésben, ahogy a kaffogás és a morgás sem a beszédben. Nem veszem le róla a pillantásom, és ahogy halad, vele fordulok, hogy mindig szemben legyünk egymással. Folyamatosan kísérletezem vele, hogy átjuttassam az általam hasznosnak vélt információt a közöttünk lévő kis távolságon, és remélem, hogy nem a pajzsáról pattan le, mert az kb olyan, mintha pingponglabdával próbálnék bedönteni egy várfalat… Harci kutyákkal már volt szerencsétlenségem közelharcba heveredni, és különben is teljesen egyértelmű jele a készülő támadásnak, ahogy leengedi a teste első részét, így nem ér váratlanul az ugrás. Abban a pillanatban én is mozdulok, a pisztoly irtózatosat dördül, a falak még néhányszor visszaverik a lövés hangját. Nem véletlenül nem használjuk ezt a fegyvertípust hivatalosan. A kézi fegyverek között ennek van a legnagyobb tűzereje. Ember ellen szinte biztosan halálos, de egy vérfarkast – főleg így, hogy a combjára akartam célozni, de a vállát találtam el -aligha állít meg. Hát nem is, borul minden, én is, a kanapé is, és mire földet érek egy állati nehéz, nyáladzó, vicsorgó vérfarkas tapos a mellkasomon, a nyála meg folyik egyenesen a képembe. A vállam borzasztóan sajog, A találatot kapott bal vállából lassan csorog a vér. Innen már minden mozdulatom nagyon lassú. A pisztolyt kiejtem a jobb kezemből, szándékosan és amennyire lehet lassan, és mindkét kezemet egyszerre emelem felé – a balt az ezüst késsel egy gondolattal előbb mozdítom. - Nyugi Tara… Eszement csinos bundája van ám... Hát még a szemei, és fogai! Igazából már nem félek tőle. Legfeljebb meghalok. Az meg kifejezetten undorító, hogy egy böszme kutya pofájából a számba csorog a nyál… Mindenesetre ha nem kezd tombolni, akkor a jobb tenyeremet a sebére simítom, az ujjaim hegyével pedig a seb fölött cirógatom a bundáját. Ahol vért, felszakított húst érek, ott talán egyszerűbben jutok át a mentális pajzsán is. Valahogy úgy képzelem, hogy minél közvetlenebb az érintés, annál könnyebben áramlik a mágia. Persze lehet, hogy hülyeség… Azt hiszem én vagyok az egyetlen zsaru, aki simogatott már vérfarkast... Ha még a másik kezemmel is elérem, akkor az állkapcsa mögötti puha részhez nyomom finoman az ezüstkés hegyét. Ha nagyon gáz a helyzet, nyakon szúrom, legalább nem nagyon ugrál már ma éjjel, és nem haltam meg hiába… Most minden, amivel próbálkozom, hogy emlékeztessem rá, ki vagyok, miért vagyok itt, és ő miért hívott ide… A tőlem telhető legteljesebb nyugalmat sugárzom felé. ~Basszus, ha nyálát akarom kóstolgatni annak csak jobb módjait tudom elképzelni… ~
Lövés dörren iszonyat hangosan, amivel majdnem egy időben tompa nyomás zavar meg a lendületben, valahol a bal vállamon. A lendületet nem töri meg, földbe döngölöm az embert. Bal mancsommal szegezem a földhöz, karmaimat "csőre töltve" nyomom a bőréhez, de még nem vájom bele... Fájdalmat egyáltalán nem érzek, pedig a sebem már lüktet, forró, fémes szagú nedv folyik belőle. Tudomást sem veszek róla, most az emberre figyelek... Még csak fel sem sértettem a bőrét, de vérének hívogató illata máris betölti az orromat. Szinte érzem az ízét a számban, a nyáltermelésem is fokozódik. A védtelen, számomra teljesen kiszolgáltatott ember itt a mancsom alatt olyan ösztönöket csal elő bennem, melyeket már nagyon régen eltemettem magamban, de nem tűntek el. Meglapultak, várva a megfelelő pillanatot arra, hogy előtörjenek. És most itt vannak... Csak tudnám mihez kell kezdeni velük... Az ember már nem fél tőlem. Éppen ellenkezőleg. Veszi a bátorságot ahhoz, hogy hozzám érjen. Rávicsorgok, de nem teszek semmit ellene. Tulajdonképpen... *** Iszonyatosan fáradt vagyok. Az a sok nyugtató. Még fáradtabb vagyok, mintha semmit nem aludtam volna, és azok az álmok! Jesszusom! Vissza flesseltem a múltat? És komolyan szét akartam szedni Jake-et? Még csak az hiányozna... Így is rohadt nagy baromság volt idehívni, meg nekem feltételezni, hogy egy szimpla beszélgetés után majd megoldódnak a bajok. Ugyan már... Akkor veszem észre, hogy nyitva vannak a szemeim, amikor fel karom nyitni a szemeimet. Kómás vagyok még, és álmos. Alattam meg Jake fekszik? Farkas bőrben vagyok?! Mire ezt felfogom, már el is kezdek visszaalakulni. Csak hunyorgok az őrzőre, próbálom kitalálni, hogy mit- hogyan szakítottam fel rajta, és hogy él e még egyáltalán. Él, ez biztos, a mellkasa emelkedik a tenyerem alatt, és mintha pislogna is. Akkor mégis mi a baj? Mert van valami... Ekkor nyilall fájdalom a bal vállamba, egyelőre csak úgy jelzés értékkel, az igazi fájdalom akkor hasít belém, amikor megérzem égett húsom szagát is a golyó ütötte sebből. Hangosan káromkodva fordulok le Jakeről. Jobb kezemmel kapok a bal vállamhoz, és szorítok rá a sebre, mintha azzal enyhíthetném. Még sosem sebeztek meg ezüsttel, nem tudtam, hogy ez ekkora... szívás. Már nem hunyorgok, nem szoktatom szememet a fényhez, inkább szorosan összezárom még az állkapcsomat is, nehogy felüvöltsek a kíntól. Jesszusom! Ezt most miért?!
Fogalmam sincsen, hogy mi játszódik le a farkas fejében. Csak az teljesen tiszta, hogy valamiért nem tépett szét egy pillanat alatt, és most is csak a nyálát csorgatja a számba, mintha ez lenne a legkedvesebb hobbija azon felül, hogy rondán és fenyegetően morog meg vicsorog, és nagyjából egy megtermettebb póniló súlyával héderel rajtam. Azt nekem senki nem mondta, hogy ezek a dögök ha nem is golyóállók, de a fájdalomküszöbük az egekben van. Mindenesetre nem merek újra belelőni, mert nem akarom megölni Tarát. Inkább hagyom a pisztolyt, ő pedig úgy fest, egyelőre meghagyja az életemet, vagy csak nem tudok róla, hogy valami gyógyíthatalan fertőzést csorgat épp a számba a pofájából… Ez a nyálas téma még egy darabig tutira felforgatja a gyomrom ez után is, ha visszagondolok rá. Látom mikor huny ki az izzás a szemében, és sejtem, hogy történni fog valami. Soha életemben nem szeretnék ilyen közelről még egyszer átváltozást látni. Ahogy a farkas teste kezd visszarendeződni Taráéba, elhúzom a kezem, eldobom a kést, félrefordítom a fejem, és végre kiköpöm a nyálat, ami eddig jutott mindenhová. Letörlöm az arcomat is a kézfejemmel. Csak most tudatosul bennem, hogy a farkasok ruhát nem növesztenek, mikor visszaalakulnak, ahogy Tara haja a mellkasomra hullik a füle mögül, a meztelen vállai ívét is szabadon hagyva. A lényeg, hogy ne bámuljam a melleit… Ezt próbálom tudatosítani magamban. Ebben sokat segít a hangos káromkodás. Hagyom, hogy legördüljön rólam, és most kezdek örülni, hogy végül mégsem combon lőttem. Összevakarom magam a földről, és kirángatom a felborult kanapé alól a pokrócot, hogy tarára terítsem, a sérült vállát szabadon hagyva. - Sajnálom… Ha előre tudom, hogy semmit nem érek vele, nem lőttem volna. Mutassa… Megpróbálom félretolni, lefejteni a kezét a sebről, és ha sikerül szemügyre veszem az okozott kárt. De hát csak hagyja, hogy segítsek… - Simán átment a húsán, csontot nem ért, a golyó biztos, hogy egyben van, szóval szerintem nem maradt belőle szilánk a vállában, de mindjárt megkeresem. Gyorsan és tisztán fog begyógyulni… Engedje, hogy ellássam…
Észre sem veszem mikor teríti rám a pokrócot, az csak úgy ott terem rajtam. Elég, khöm, szemérves fajta vagyok, szóval már csak ezért is kijárna egy köszönöm, ha ki merném nyitni a számat. Ha tudta volna, hogy nem ér semmit, akkor nem lőtt volna meg? Mi a fene történt? Megtámadtam? Csak arra emlékszem, hogy álmodtam. Aztán felébredtem, kerestem Todd koponyáját, lejöttem lecseszni a rendőrt, mert az ajtóm nyitva volt, szóval biztos meglesett... akkor támadtam rá? Nem, biztos nem. Utána még visszamentem a szobámba. Ez így még zavarosabb. A nyugtatók miatt... Bassza meg! Jake megkísérli lefejteni kezemet a sebről. Ha nagyon ellen akarnék állni, akkor nem menne neki, de a tudatalattim jelzi már, hogy érdemesebb együtt működnöm, szóval lassan, egy alkoholista remegésével vetekedve emelem el onnan a kezemet. A seb tulajdonképpen nem úgy fáj, mint mikor felszakad a hús és sérülnek az izmoz. Ez inkább mar és éget az ezüst miatt. Ellenben úgy tűnik, csak Jake verbális megerősítésére volt szükségem ahhoz, hogy felfogjam, ez már csak hiszti, a fájdalom kezd csillapodni. El is lazítom a már zsibbadásig szorított állkapcsomat, de a szememet még nem nyitom ki. Még iszonyat kómás vagyok. Ha nem lenne ez a kellemetlen fájdalom, már vissza is aludtam volna. A nyugtatók még dolgoznak bennem... - Mi történt? - olyan rekedt a hangom, ezen már a torokköszörülés sem segít, szóval köhögök egy sort. Véres, ép kezemet a szám elé rakom, ami szépen kiszínezi az arcomat mire elveszem. Biztos nagyon bájos lehetek... - Hagyja, már nem is vérzik. Csak az ezüst marta... - kicsit késve válaszolom meg az ellátásra tett ajánlatát. A seb amúgy valóban korrekt. Már úgy értve, hogy nem roncsolt izmot, nem ért csontot, és tényleg átszaladt rajtam a golyó. Két napon belül csupán egy sötét rózsaszín folt fog emlékeztetni rá. Jobbommal magamra fogom a pokrócot, majd fel is ülök. Gondoltam, felfekszem a kanapéra, vagy csak felülök rá. - Oh. - hát az előbb fel kéne állítani... Maradok még ülve. - Szóval... mi történt? - akkor is megismétlem a kérdést, ha azt már megválaszolta az előző körben. Még most sem vagyok egészen magamnál.
Lehet, hogy roppant önző dolog, de nekem határozottan könnyebb onnantól, hogy a pokróc Tarára kerül. Faibanksben feltűnően sok gyönyörű nővel kerülök kapcsolatba attól a pillanattól, hogy megérkeztem. Mégiscsak jobb a lelki békémnek, ha fel vannak öltözve. Szerencsére Tara hagyja, hogy szemügyre vegyem a sebét, és szépen el is képedek. Az élet mocsok mód igazságtalan… Ha én kapok egy találatot, akkor most a fél vállam cafatokban lógna, és a földön fetrengnék, miközben a vérem nagyjából patakokban folyna… Tara pedig nem is igazán vérzik… Egy ilyen tempójú sebgyógyulást el tudnék viselni. A kérdésre egyelőre még nem válaszolok, inkább felkelek mellőle, és a válaszára reagálva biccentek. - Elképesztően gyorsan gyógyul. Azért lefertőtleníteném, és bekötném, csak a biztonság kedvéért. Látom, hogy a kanapéra pillant, de már nekem is eszembe jutott a dolog, úgyhogy talpra állítom én, bár be kell vallanom, ahogy a vállamban megfeszülnek az izmok legszívesebben visszadobnám a földre az egészet, olyan pokolian fáj. Mi a bánatnak ilyen nehéz kanapé egy nőnek? Mikor a kanapé a helyére billen, adok magamnak fél percet, hogy a csillagok kikopjanak a szemem elől, csak utána nyújtom a kezem – a balt – Tarának, hogy felsegítsem, és a kanapéra ülhessen. Aztán megkeresem az elsősegélydobozt, ami a közelben hányódik valahol, és benedvesítek egy zsebkendőt is menet közben, plusz grátisz kiöblítem a szám is a csapnál, noha már majdnem biztos, hogy mindegy… Közben mostmár válaszolok is. - Miután összefoltozott, és megtárgyaltuk, hogy milyen nyugtatóval ütötte ki magát, felszédelgett a szobájába, én pedig megvártam, míg minden nesz elül, aztán betettem azt a filmet, ami most is megy, gondoltam nem lesz benne túl sok hangos effekt, és hallom, ha történik valami. A történet nem túl izgi, de már másodszor járt a lejátszás a közepénél, mikor hallottam fentről egy tompa puffanást, gondolom kiesett az ágyból. Eddigre visszaérek mellé, és letelepszem a kanapéra, hogy hozzáférjek a vállához, ha hagyja, akkor lefertőtlenítem a sebet, aztán bekötöm, bár azt hiszem, neki nem kell félnie a felülfertőződésektől, eközben pedig folytatom. - Teljesen levettem a hangot a filmről, és vártam, mert ennyi miatt még nem akartam magára törni az ajtót. Aztán hallottam, ahogy nyílik az ajtó, és egy fél percre rá, a lépcső aljáról életem első életnagyságú vérfarkasa villogtatta rám a szemét, meg az agyarait, és úgy morgott, hogy egy medvének is becsületére vélt volna. Nem tagadom, először rohadtul megijedtem, a vér is megfagyott bennem. Aztán mikor maga elindult, akkor összeszedtem magam. Amíg nem támadott, addig nem is mutattam a fegyvereket, csak beszéltem magához, és próbáltam emlékeztetni, hogy miért vagyok itt, sajnos nem sok sikerrel. Mikor nekem ugrott, akkor lőttem magára, de nem volt semmi haszna. A kanapéval együtt felborultunk, és maga a mellkasomon kötött ki, onnan vicsorgott meg kaffogott le rám, miközben a számba folyatta a nyálát… Elpakolom az elsősegélycuccot, aztán felveszem a zsebkendőt, és ha nem húzódik el, akkor letörölöm az arcáról a vérmaszatot, amit a kezével kent rá. - Bocs, csak úgy néz ki, mintha tényleg belém kóstolt volna, tiszta vér az arca… A kis kitérő után pedig folytatom ott, ahol abbahagytam. Ha átveszi tőlem a zsebkendőt, akkor nem is erőltetem, hogy én töröljem le róla a vért. - Akkor megérintettem a sebet a vállán, reménykedtem benne, hogy könnyebben elérem mágiával, és megcirógattam a bundáját a seb fölött, a kést pedig az állkapcsa mögé nyomtam, hogyha megölne, megnehezítsem az estéjét. De végül nem bántott, legfeljebb kicsit felszakadhatott a vállamon a seb, magának meg Egyszercsak kiüvegesedett a tekintete, aztán visszaváltozott, és most itt vagyunk… Igyekszem roppant tárgyilagosan és tömören összegezni az eseményeket, mert látom, hogy nincs a helyzet magaslatán. - Sikerült előrelépni valamennyit az álmai kapcsán?
Jake újfent megerősít engem abban az elméletben, hogy ő bizony egy lovag. Úgy 21. századi értelemben véve. Felállítja a kanapémat, aztán megkísérel engem is. A bal kezemmel fogok rá a pokrócra, mert bár elállt már a vérzés úgy nagyjából, ha annál fogva húzna fel, nekem kiugranának a szemeim is. Így viszont csak arra kell ügyeljek, hogy míg megkerülöm a kanapét és ráülök, azt végig az őrzővel szemben tegyem, ugyanis a pokróc csak elölről takar, nincs körém csavarva. Orvosolom is a problémát, míg Jake kimegy a konyhába. Olyan szorosan tekerem magamra azt a nyavalyát, hogy még a lélegzés is nehezemre essen. Magától le nem fog hullani rólam. E közben Jake a konyhában már a száját öblögeti, amit úgy igazán nem is tudok hová tenni. A rossz leheletet jelenleg figyelembe sem veszem. Én aludtam, szóval inkább az enyémmel lehetne virágot hervasztani. Meg is nézem amíg nem figyel. Szám elé teszem a jobbomat, rálehelek, megszagolom... és káromkodok egyet nagyon halkan. Basszus, ezzel büntetni lehet! Nem baj, egyébként is kómás vagyok még értelmes társalgáshoz. Az őrző e közben már ecseteli kezdi a történteket. Le sem tagadhatná a foglalkozását, esküszöm! Monoton beszédbe kezd, levegővételre is csak a vesszőknél tart igényt, és... olyan rendőrségi helyzetjelentés szagú az egész, csak a kódok maradnak ki belőle, meg természetesen az adóvevő recsegő hangja. Öregem... de mocskosul hálás vagyok ezért! Jelenleg azon fáradozok, hogy ne aludjak vissza itt helyben, a nyugtatók ugyanis még aktívan dolgoznak bennem, szóval jól van az úgy, hogy csak a lényeget mondja el. Közben leül mellém a kanapéra, és kezelésbe veszi a vállamat. Fertőtleníti a sebet (bár inkább csak a vért kell lemosni körötte), aztán be is köti, amire tulajdonképpen semmi szükség nincsen, de hagyom, hogy csinálja. Tulajdonképpen nagyon aranyos fickó a Jake, de ezt nem vállalom fel hangosan is. Inkább hallgatom tovább a jelentést. Azt már sejtettem, hogy átváltoztam. Arra emlékeznék, ha pucérra vetkőzök, és lejövök hozzá, meg arra is, ha lejövök és ő vetkőztet le... Nem így volt, mindkettőnk mentségére szóljon. Tehát akkor rátámadtam? Miért tettem én ilyet? Lábaimat hanyagul pakolom fel a dohányzóasztalkára, és nézek kifelé a sötét ablakon. Már csak azért se látok ki, mert be vannak csukva a zsaluk, de nem is azért nézem, mert érdekel ott valami. Csak úgy nézek ki a fejemből, félig már alszok is, de azért figyelek. Észre se veszem, hogy Jake törölgeti a képemet, csak amikor mondja is, hogy azt teszi. Ezt nevezem én "lemegyek alfába" állapotnak! Apropó alfa... Inkább átveszem a zsepit Jaketől, de nem folytatom a törölgetést, csak odatartom az arcomhoz a hűvös-nedves cuccot. Be vagyok még állva. - Lehetett volna nagyobb baj is. - Vonom le a következtetést. Az egész úgy jön le, hogy bár kanapéval együtt felborította őt meggárgyult farkasom, a rendőr legnagyobb problémája az, hogy a szájába csorgott a nyálam. Farkasként nekünk ezek a dolgok tök természetesek. No nem az, hogy nyálazunk a másikra, csak az, hogy folyik. Szóval én ezért nem kérek bocsánatot, sőt, ha majd önmagam leszek, majd meg is kérem arra, hogy ne simogasson egy felbőszült vérfarkast ha egy mód van rá. Ez most jól sült el, de én sokkal szelídebb vagyok fajtársaimnál... Előrelépés az álomban? - Azt hiszem, ez bukta... - vallom meg őszintén, majd a folytatás előtt még ásítok egy nagyot. - Először nem is ugyanazt az álmot láttam. Aztán meg valami teljesen értelmetlen baromság jött ki belőle. Nem is az volt benne, akivel gondoltam, hogy szembe kell néznem. Vagy összezavartak a nyugtatók, vagy nem az álomban van a megoldás, és szimplán defektes vagyok.- halántékomra nyomom a hidegvizes pzs-t. Jó lenne felébredni már. - Hülye vagyok amiért egyáltalán felvetettem az ötletet.... Sajnálom, hogy belerángattam. - és hogy kifejezzem mennyire, a szárazabbik kezemet nyújtom felé, és ha nem húzza el a sajátját akkor arra teszem. Akkor sem teszek semmit, ha hagyja hogy megtegyem. Mármint nem cirógatom meg a kezét, nem szorítom, csak ott pihentetem rajta az enyémet.
Azt hiszem, lovagnak talán születni kell… vagy egyszerűen neveltetés kérdése a dolog. Akárhogy is, én így vagyok elégedett. A nőknek meg kell adni a tiszteletet és kész. Egyikünk sincsen tökéletes állapotban, de azért a kanapét lábra tudom szenvedni, és ég Tarát is képes vagyok anélkül felsegíteni, hogy összerogyjak a kíntól. Csak kímélni kell a sérült vállam… Egyáltalán nem leselkedem, így sem a pokróc helyreigazítását, sem a lehelet-ellenőrzést nem veszem észre. Tudom, hogy borzasztóan rendőr vagyok, és ha mesélni kell, akkor egy brazil szappanoperában is több fordulat és színesítő elem van, mint a jelentéseimben, de azok legalább pontosak és lényegretörők, amiből lehet tájékozódni. Meg aztán így szoktam meg, szinte észre sem veszem, mennyire zsaru vagyok. Látom, hogy Tara szörnyen kókadozik még, úgyhogy felajánlok neki egy pohár hideg vizet a konyhából, hátha segít egy kicsit. Ha másképp nem, akkor a homlokához szorítva a kellemesen hűvös oldalát. A vállával hamar végzek, és megállapítom, hogy ez inkább nekem volt pótcselekvés, mint neki hasznos segítség, de még nem szoktam meg a farkasok másképp működő szervezetét. Hagyom, hogy elvegye a zsebkendőt, de mivel csak eddig jut a dologban, egy óvatos mozdulattal emlékeztetem, mibe kezdett bele. - Tara, az arca… Le akarta törölni a vért… A roppant frappáns megállapításra bólintok. - Igen, lehetett volna, de nem lett. A válaszra is számította, és őszintén bevallom, nincs túl sok ötletem. Van egy elrugaszkodott elméletem, de az iménti közjáték után még kevésbé bízom a sikerben. - Elárulja, ki volt benne? Csak óvatosan puhatolózom a dologgal kapcsolatban. Nem hiszem, hogy bármelyikünknek jót tenne egy újabb érzelmi vihar. - Ne sajnálja… Sokat tapasztalatot szereztem, és még nem adom… Itt megszakad a válasz, ugyanis ahogy a tenyere a kézfejemre simul, onnan, ahol a bőre a bőrömhöz ér, végigömlik rajtam a bőre forrósága, mint egy roppant fertőző lázas betegség. A nappali, és Tara körvonalai is elmosódnak, a tekintetem elveszíti a fókuszt, az egész kicsit szürreálisnak tűnik, mintha csak részeg lennék. A körvonalak nem csak elmosódottak, de finoman hullámoznak is, a képek a szemem előtt most nem villognak olyan gyorsan, mint szoktak, egymásból kezdenek kiélesedni, lassan úsznak egyikből a másikba. De sosem válnak igazán élessé. A ma esti álomból kapom a részleteket, ebben szinte teljesen biztos vagyok. Ahogy abban is, hogyha Tara beszél is hozzám, azt tuti nem hallom, ahogy szabadulni sem tudok a furcsa delíriumból, amíg el nem húzza a kezét, vagy másképp meg nem töri ezt a beszívott elrévedést… Be kellene tiltani a nyugtatókat… De lehet, hogy mégis van értelme megpróbálni azt, ami eszembe jutott? Remélem Tara mostmár hamarosan megpofoz, és akkor tuti bevágom a zuhany alá, hogy észhez térjen…
Jah igen. Az arcom, a vér, a nedves papírzsepi... Igen, valamit kezdeni kéne vele. De egyelőre jó az úgy ahogy van. Illetve a víz hűvöse az arcomon. Még az éjszaka közepén járunk, szóval fel sem merül bennem az a lehetőség, hogy igyak egy kávét. Fenét. Vissza fogok aludni, holnap reggel pedig elkések tisztességgel. Megtehetem, én vagyok a főnök, nem? Nem kell nekem nyitásra odaérni. Illetve jobb az, ha az alkalmazottak látják, hogy én is ott vagyok, ugyanúgy lehúzom a műszakot ahogy ők (bár az én munkám közel sem olyan mozgalmas, mint az övé). Nah jó, félre ezzel. Mi volt a kérdés? - A teremtőm teremtője volt benne. Amolyan apaféle volt nekem. Sokat segített, és nagyon jó kapcsolatunk volt, de hamar meghalt. Egy falkaharcban. Összezavartak a nyugtatók, szóval azt hittem, hogy ébren vagyok. - igen, már felderengnek apró részletek is. Mint például az, hogy lejöttem ide az álomban, a kandalló meg égett. Most nem ég, és nem is volt begyújtva... Banyek. - Tőle ijedtem meg. Nem túl gyakran álmodtam még vele, plusz... azt hittem, ébren vagyok, szóval tisztességesen rám hozta a frász. - magyarázom Jakenek, de közben magam elé bambulok. Bár hogy mit nézek, azt nem tudnám megmondani, csak úgy bambulok ki a fejemből. - Azt hiszem, ez a természetes reakció, ha szellemet lát az ember. - illetve álmot, de ahhhh... soha többet nem nyugtatózok be ennyire... Jake a tapasztalatokról kezd beszélni, de megáll a mondat közben, mikor oda teszem a kezemet. Fura ez a fickó... Csak néz, és néz, és néz... Ha ki tudtam volna fejezni arcmimikával is az, hogy "sajnálom", akkor inkább azzal teszem, és akkor talán megakadályozom ami eztán következik. Látom, szinte elhomályosodik a rendőr tekintete. Csak néz és néz rám, de nem engem lát. Nem tudom mennyi idő telik el mire rájövök, hogy már megint a fejemben/emlékeimben matat, de amint felötlik bennem, elrántom a kezem, és szólongatni kezdem a nevén. Ha nem használ, akkor óvatosan megbököm a vállán. Ha még ez sem használ, akkor bele is boxolok. Igazából nem tartok tőle, hogy valami olyat lát amit nem kéne, mert bár ezek javarészt emlékeke voltak, elsősorban mégiscsak egy álom, azt pedig nem szoktuk olyan véresen komolyan venni... Igaz?! Ha ennyitől nem tért még magához, akkor hagyom, hogy végig flesselje az egészet. Azért agyonütni nem fogom... Így vagy úgy, de én inkább felkelek a kanapéról, és így felegyenesedve már rendesen rácsodálkozok milyen szorosan tekertem magamra azt a pokrócot. Alig kapok levegőt. - Menjen haza Jake. Vegyen be egy fájdalomcsillapítót és aludjon amennyit tud. - javaslom a rendőrnek. Kifogytam az ötletekből... és aludni akarok.
Többször nem próbálkozom. Ha Tara egyelőre elvan a vérrel az arcán, akkor hagyom, hogy békében kómázgasson. Így kell annak, aki marokszám dönti magába a nyugtatót. Majd összeszedi magát, ha mást nem, akkor reggel. A válaszára biccentek. Nem tudok túl sok mindent kihámozni a dologból. Ennyire azért nem ismerem Tara múltját, vagy az álmok természetét. - Valószínűleg természetes… Azt hiszem azt kellene elérnünk, hogy ne ijedjen meg ennyire… Van rá egy elmélete, de nagyon sok a hibalehetőség. Azért javasolni fogom, hogy próbáljuk meg, azt hiszem. Az érintés nyomán egymást követő képek az összefüggések megtalálásában nem sokat segítenek sokat, de megerősítenek abban a hitemben, hogy sikerülhet, ami eszembe jutott. Mikor Tara elrántja a kezét, és szólongatni kezd, azonnal megszakad a kapcsolatot. Pislogok néhány szaporát, és megrázom a fejem. A kijelentésére megrázom a fejem, miközben felpillantok rá. - Nem, még nem… Adjon nekem egy lehetőséget, most próbáljuk ki az én ötletemet. Még nem kelek fel a kanapéról, mert nem tudom, hogy fogja fogadni a javaslatot. Úgy látom, aggódik Castor miatt, és ebből a szempontból lehet meredek a javaslatom. - Engedje meg, hogy én is felmenjek magával, és a bőréhez érjek, míg alszik… Remélem sikerül elérni valami olyasmit, mint az előbb… Ha magával vagyok, talán a végére tudunk járni a dolognak… Na jó, ez fejben sokkal meggyőzőbben hangzott… Így most nagyjából inkább lidércnyomásos agymenésnek hangzik. De talán egy próbát megérne…
Ötlet? Oké, jöhet, vevő vagyok mindenre. Bár ha rosszul sül el, és nincs legalább húsz centi vastag ezüstkalitkában, valószínűnek tartom, hogy ez alkalommal már tényleg meg fogom tépni. Vagyis nem én hanem a farkasom. Szóval kicsit szkeptikusan állok a terv elébe, azaz hallgatom az őrzőt, aki el is mondja mit fundált ki. Várok néhány másodpercet, hátha folytatja valami olyasmivel, hogy "illetve..." vagy "tudom, hogy ez nagy baromság, felejtsük hát el". De nem teszi, én pedig gondterhelten felsóhajtok. - Több okból sántít ez a terv, Jake. Az első ás legnyomósabb, hogy abban a szobában még... - mim is nekem Castor? A pasim? Nem, nem állna számra a szó. -... a kedvesemmel sem voltam még kettesben, és amiért ez a személy történetesen Castor, higgye el, hogy maga nem akarja ott tudni a saját illatát, ha majd Ő meglátogat itt engem. - gyanús, hogy így sem lesz boldog majd a tudattól, hogy Jake itt járt, pláne akkor, ha beigazolódik a balsejtelmem arról, hogy a Jakeből sugárzó ellenszenv Castor iránt, kölcsönös... - A másik ok, hogy egyszerűen nem tudok aludni, ha van valaki a közvetlen közelemben. - kivétel ez alól Cas, de ezen nincs semmi meglepő. Egyrészt, mert ő a teremtőm, és évtizedeket húztunk le majdnem egymás mellett, másrészt meg: szeretem őt. És azt hiszem, nem is kell több indok. A kivétel meg amúgy is erősíti a szabályt. - De rendben, tegyünk egy próbát. Idelent. Hozok le pár holmit, rögtön jövök. hacsak nem támad egy újabb ötlete, felrobogok, kapok magamra egy melegítő alsót- atlétát, hónom alá veszek egy párnát, egy takarót, meg a pokrócot ami még odalent öltöztetett, majd nyargalok lefelé. - Mi az elképzelése. Kifejtené bővebben?
Tudom… Ha rosszul sül el, akkor meghalok. De megígértem, hogy segítek, és nem is adom fel. Azt is tudom, hogy folytatnom kellene, hogy szabadkoznom kellene, mert baromságot mondtam, de nem teszem. Bennem tombol éppen elég kétség, annyit mégis megért a gondolat, hogy kipróbálásra javasoljam. Akkor pedig vállalom a felelősséget, és nem terhelem rá félig, vagy egészen Tarára. Ahogy újabb kétségeket sem akarok ébreszteni benne. Azért arra nem gondoltam, hogy már csak be sem léphetek a hálószobájába, mert Castor attól is rohamot kap. Ez a fickó tényleg kompenzál valamit, és nem bízik a párjában. Mindegy, nem nyitok vitát. Az első érvet elfogadom. - Nekem megfelel itt lent is. A másodikhoz azért van hozzáfűznivalóm. - Nézze, ahogy most kinéz, szerintem nem fog magának gondot okozni az alvás. Mikor rábólint, hagyom, hogy elkészüljön. Megvárom, míg felöltözik, és visszajön. Leülök a kanapé mellé a földre, és bólintok a kérdésre. - Még én sem tudom pontosan, mire vagyok képes, és mire nem, de ki van adva feladatba, hogy próbáljak minél messzebbre menni, hogy kiderüljön, és az előbb már sikerült egész stabilan az álmában maradni, nem ugrált a kép. Sóhajtok egyet, és folytatom. - A tervem annyi, hogy maga lefekszik, ideadja nekem a kezét, vagy hagyja, hogy megérintsem a karját, vagy a vállát, ahogy kényelmes, és megpróbál elaludni. Én pedig mindent megpróbálok, hogy bejussak az álmába, és el tudjam kísérni. Hátha a jelenlétem segít… Tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire vadul és elrugaszkodottan hangzik, de nem azt tartja a mondás, hogy merjünk nagyot álmodni? Én pedig most meg fogom ezt próbálni, mert Tara nem boldogul egyedül, és ne akarja mások orrára kötni a dolgot.
Mire lejövök, a pakkal, Jake a kanapé mellett ül a földön. - Tehát enyém a kanapé? - hülye kérdés, ami csak húzza az időt, és még stresszoldóként sem állja meg a helyét. Éppen ellenkezőleg... Amit korábban mond az állapotomról, azt egy percig sem vitatom. Kóvályog a fejem (vele együtt é is), és majd leragadnak a szemeim. Hála annak a marék nyugtatónak, és a kialvatlanságnak. Összegezve: még ha feszélyez is Jake jelenléte, én tutira elalszok. - Oké, legyen. A terv azon részé nem igazán értem, hogyan fog úgy kísérni, hogy én is tudjak a jelenlétéről? Úgy értem: nem csak látja az álmot, hanem Ő is résztvevő lesz benne? Érdekes kísérletnek ígérkezik, annyi szent, de tartom még magam ahhoz, hogy "nyitott vagyok bármire". Megágyazok magamnak úgy-ahogy a kanapén, előtte viszont odaadom Jakenek azt a pokrócot, ha mást nem is kezd vele, legalább üljön rá. Mégis kényelmesebb valamivel. Ha nem szól a tv, akkor én kapcsolom be, mielőtt kihunyna minden más fény a lakásban. Aztán elnyúlok a kanapén, betakarózok, majd nyújtom a kezem az őrzőnek. - A táskát tartsa közel magához... Ööööö. Helyénvaló lenne sok sikert kívánnom? Ha válaszolt, és nincs más hátra, akkor lehunyom a szemem, és próbálok aludni.
A kérdésre bólintok. Valamennyire ismer már, meglepne, ha mást feltételezett volna rólam. Világos, hogy nem szeretne velem fekvőalkalmatosságon osztozni, hozzám bújni, vagy akár a szükségesnél többet érintkezni velem. Megértem, és tiszteletben tartom. - Persze, a magáé. Én nem fogok aludni… Legalábbis ha minden jól megy. A beleegyezést szinte túl könnyen kapom meg, de nincs okom emiatt elbizonytalanodni. Ha már belekezdtem, akkor végig is csinálom. A pokrócot inkább magamra terítem. Azért mostmár elég fáradt vagyok ahhoz, hogy az ingem hiányában megborzongjak néha. Elhelyezkedem, és megfogom a felém nyújtott kezét. A kérdésére egy félmosoly a válasz, és egy röpke kis vállvonás. - Magam sem tudom… Míg Tara az elalvásra koncentrál, én a magam nulla rutinjával, valószínűleg naiv saját elképzelések alapján próbálok a közelében maradni, már ami ezt a mágikus-szellemi síkot illeti, meg úgy általában az álmait, és nagyon erősen koncentrálok rá, hogy sikerüljön a dolog.
Röviden felnevetek azon amit "búcsúzóul" mond. Annyira képtelen egy helyzet ez... Node több lehetőség nemigen lesz, (már csak azért sem, mert ha az őrzőnek van egy csöppnyi józan esze akkor a jövőben el fog kerülni valami óriási ívben), tehát próbálok a feladatra koncentrálni, és arra, hogy ne változzak át megint, ha nem úgy sülnek el a dolgok ahogy azt reméljük. Erre a lüktető vállam is emlékeztet... A nyugtató már nem hat olyan keményen, már csak kellemesen nyomja a fejemet, nem bódít. Egyre jobban bizakodok a sikerben, aminek kulcsa az lenne, hogy elaludja, de hosszú percekig csak a plafont bámulom. Az sem segít sokat, hogy Jake keze hideg az enyémhez képest (mi pár fokkal magasabb hőmérsékleten működünk), és hogy minden lélegzetvétellel az ő és a vére illatát szívom be. Kellemes, persze, de az egyetlen érzés amit kivált belőlem az a bűntudat. Castor nem örülne ha ezt tudná, és akkor még enyhén fejeztem ki magam. Bűntudatom van azért is, mert már most elkönyveltem magamban, hogy nem mondom el neki: itt volt Jake, csak abban az esetben ha Castor rájön. Annyi szarság van már így is körülöttünk, nem akarom még ezt is belekeverni. Meg aztán Jake sem tett semmi olyasmit ami illetlen, és nem sem. Azon kívül persze, hogy én megtéptem, ő pedig lelőtt, de ezt felejtsük el... Tehát amíg a kezem nem melegíti fel Jake-ét, csak a plafont bámulom tv fényben. Aztán lehunyom a szemem, és csak akkor nyitom ki, mikor már nem érzem Jake tenyere súlyát az enyémben.
- Szép álmokat. - köszön rám Jerry, a helyiség másik végéből. Nem nézek a hang irányába még, első dolgom felülni nagy hirtelenséggel, és felmérni, hogy hol vagyok... Ez a nappalim, csak a tévé szól, de világos van. A kandallómban ég a tűz, annak fénye tölti be a szobát. Jake nincs itt, ez a második dolog amit észlelek, a harmadik pedig, hogy megint haláli parkettám van. A negyedik meg... - Hahó! - a negyedik meg Jerry, a lépcső aljáról. Vastag karjait összefonta mellkasa előtt, és olyan bosszús képpel néz rám, mint akit csak egy hajszál választ el attól, hogy morogjon és vicsorogjon. - Ne merészelj megijedni! Én? Félni? Tőle? Francokat! Felpattanok a kanapéról, és a vérvonalamra jellemző gyorsasággal termek előtte, majd csimpaszkodok a nyakába. Utálta ezt mindig, én pedig annál nagyobb örömmel tettem újra és újra. De most úgy tűnik, nem idegesíti Jeremy-t, már tárt karokkal fogad amiket aztán szorosan körém fon, átölel velük. Már el is felejtettem milyen hatalmas, alig érem át. - Elég lesz, te lány! Kiszorítod belőlem a szuszt. - Psssszt. Ez az én álmom. - korholom le, de a szorításon engedek egy keveset. A fene se tudja meddig maradtunk így, és végül neki kell lehámoznia magáról. Amikor sikerül neki, a vállaimnál fogva vezet vissza a kanapéhoz. Nem tiltakozok, leülök, aztán figyelem, ahogy ő is megteszi. Az álom, a tudat alattim, vagy akármi legyen ez most, rohadt jól csinálja. A mozdulatok Jeremyé, a hang Jeremyé, még az illata is ugyanaz. Nem találok szavakat. - Kezdhetnénk mondjuk azzal, hogy mi tartott ilyen sokáig? - Tessék? - Soha többé ne csináld ezt. Ezt tanítottam neked? Hogy vedd fel a nyúlcipőt, ha forrósodik a talaj? - bár Jerry halkan beszél, az arcvonásai is ellágyultak, a hangszínéből mégis kiérzem a korholást, nemtetszést, és még nagyon sok mást is amire nagyon nem figyelek oda, mert máris magyarázkodásra nyílik a szám, ő viszont csendre int. - Most van időnk, beszélj. Tudni akarok mindent az óta, hogy eljöttél Athénból. Az álmokban ilyenkor szokott váltani a kép, szóval kivárok egy keveset. Ám amikor rájövök, hogy Jerry nem fog semmivé válni, és még sürget is, hogy kezdjek hozzá, hát megteszem. Mesélek neki Chicagoról -hisz Athénból oda tértem vissza, hogy Castor bétája legyek-, elmondom, hogyan kerültem ide, és hogy az óta mi történt velem, Castorral, meg úgy a falkával -már amennit én tudok erről-. Jerry figyel, hallgat, néha felhümmög, vagy elmosolyodik, de nem szakít félbe, csak amikor át akarok ugrani egy-egy számomra kellemetlenebb részt a mesében.
A nap már betűz az ablakomon mikor felébredek. A saját bőrömben vagyok, ruhában, a lakásban nem érzek friss vérszagot, és semmi átalakulásra utaló jelet. Akkor sikerült? Vagy már megint nem azt az álmot láttam? Felnyitom a szemeimet, tekintettel Jake-et keresem. Vajon itt van még? És mennyi az idő?
Tara nevetése kellemesen borzongatja végig a gerincemet. Kezdek én is fáradni, pedig most aztán koncentrálnom kell majd minden erőmmel. Nem baj, a hangja akkor is kellemes, és kész. Tudom jól, hogyha most is elveszti a kontrollt, és átalakul, akkor én halott vagyok, mégsem félek. Pedig kellene. Ahogy kellene a rázós bevetések előtt is, de ott is csak kellene. Ha szitává lőnek, akkor sem aggódom soha mielőtt elindulok… Különös dolog ez. Ki tudja, talán valóban előre meg van írva a halálunk napja, és addig bármilyen őrültséget megúszunk. Ezért a pszichológus simán kipenderítene a rendőrségtől… Mindegy, most a feladatra kell koncentrálnom, úgyhogy kisöpröm a fejemből a zavaró gondolatokat. Tara keze forró a tenyeremben, szinte éget. Hogy lehet ilyen magas hőfokon létezni egyáltalán? A kezem lassan átveszi az ő testének hőmérsékletét. Tulajdonképpen kellemetlen, lázas érzés, de nem húzódom el tőle. Inkább koncentrálok. És ahogy tara elalszik, az álma magába szippant engem is. Egyszerre kapom fel vele a fejem, de számomra a férfi majdnem teljesen ismeretlen. Láttam már pár futó képet róla, de beazonosítani nem tudnám. Hamar rájövök, hogy a jelenlétemről fogalmuk sincsen. Kívülálló vagyok, és félig mégis az események sodrában. De valami megváltozott, akkor is, ha nem miattam. Tara most végig fogja tudni csinálni, én pedig egyre biztosabb vagyok benne, miről is van itt szó. Hamarabb kidőlök, mint kellene. Tara a meséje felénél sem jár, mikor a fáradtságom nem tudom legyőzni többé, és az álom örvényként távolodik tőlem, a keze valóságosan is kicsúszik a kezemből, és pedig elterülök mellette a padlón, és hosszú órákon át meg sem moccanok a bordáim felületes emelkedését leszámítva. Borzasztóan kiütöttem magam, ennek valószínűleg az az oka, hogy magasan a saját szintem felett lévő dologgal kísérleteztem, ez pedig leszívott belőlem mindent…
Mikor végül felébredek, nagyjából olyan állapotban, mintha átment volna rajtam egy csőrös MAC a komplett vontatmányával, tara még alszik. Próbálok borzasztó nesztelenül talpra vergődni, és káromkodni, hogy kijussak a fürdőbe. Kaptam rá engedélyt, vagy sem, én bizony lezuhanyozom, mert a hideg víz nélkül összecsuklanék, és a nap hátralévő részét a padlón tölteném. Ha tara közben nem jelenik meg, akkor megtörölközöm és felöltözöm, már a megmaradt gönceimbe, aztán kisurranok a konyhába, hogy átkössem a vállam, közben odateszek egy kávét, már ha van miből, és van miben… Körülbelül annyi élet van a mozgásomban, mint egy rosszabb zombifilm kellékszörnyéében. És nagyjából olyan hatékony is vagyok…
Jake bizony, hogy itt van még. A konyhából hallom a neszeket, és érzem a kávé illatát is. Igaz, még nem főtt ki, de már alágyújtott a tűzhelyen. El is felejtettem már, milyen kényelmes az, ha valaki más csinálja meg helyettem. Esküszöm, nagyon jól esik. Nem a konyhába megyek először, hanem az emeletre, a fürdőszobába embert faragni magamból. Érzem a helységben Jake és a víz illatát, és elképedek azon, hogy nem ébredtem fel a neszekre? Rendesen bealudtam, ami tulajdonképpen jó, mert hetek óta nem tudtam így kipihenni magam, ellenben rossz, mert Jake helyett járkálhattak volna idebent az őslakosok is... Mindegy, az a lényeg, hogy nem így történt. Ennek szellemében megyek a csaphoz, mosom meg hideg vízzel az arcomat, majd fogat is mosok, megfésülködök, lófarokba kötöm a hajam, és ennyi. Zuhanyozni majd az után fogok ha Jake elmegy, most viszont csatlakozni fogok hozzá odalent a konyhában. - 'Reggelt! - köszöntöm. Hangom kissé még kómás, és rekedt, de az arcom közel sem olyan nyúzott már, mint az őrzőé. - Jobbulást. Hogy van a karja? A főző éppen ekkor kotyogja az utolsókat, szóval egyenesen a tűzhelyhez megyek elzárni alatta a gázt. Megkérdezem, hogy kér-e bele cukrot- tejszínt- vagy tejszínhabot, és ha igen akkor mennyit, majd le is rakom elé a konyhaszigetre, ha helyet foglalt már ott. Előveszek egy tista serpenyőt, meg egy dobozt a konyhaszekrényből, és nekiállok porból összedobni egy sima rántottát. Akad még pár szelet bacon a hűtőben mellé, azt is megsütöm (gyakorlatilag pillanatok alatt, mert nagyon vékony szeletek), majd az egészet elosztom két tányéron. Igen, Jake is enni fog mert, mert a vacsorát is kihagyta (ami azt illeti én is, de én máris éhes vagyok), és enni fog mert a tegnap este után kötelességemnek érzem. Én nem tudom ő hogy van a reggelekkel, de az enyémek elég nehezen indulnak. Tehát ha a köszönésen és az esetleges válaszon kívül még mondani akart valamit, akkor nagyon szépen megkértem rá, hogy ne. De abban a percben, hogy lekerülnek a konyhaszigetre azok a tányérok, én már nyitott vagyok a társalgásra. - Zavarná, ha tegeződnénk? - nekem az jelen esetben lényegesen megkönnyítené a kommunikációt. Nem traktálom még kérdésekkel, csak akkor kérdezem meg hogy sikerült amit tervezett, ha úgy a reggelhez, mint napszakhoz viszonyítva már elég közlékenynek tűnik.
Még itt vagyok, részben mert nagyjából élet és mozgásképtelen vagyok, részben pedig azért azt hiszem az eredményekről kölcsönösen illene beszámolnunk egymásnak, mielőtt hazaszédelegnék, és teljesen magamtól életemben először beteget jelentenék, hogy a nap hátralévő részét végigaludjam. Nagyon kiütöttem magam. A hideg zuhanyon kívül – szerintem Tara jégvirágokat fog találni a zuhany csempéjén, mikor felmegy – a kávé illata az, ami úgy-ahogy képes a lábamon tartani… Mikor a házigazda megérkezik, éppen a könyökömre támaszkodva a két tenyerembe temetem az arcom, mivel a muszáj dolgokon már túl vagyok. Nagyjából egyébként még rend is van körülöttem, én még félholtan is tiszteletben tartom más életterét. - ’Reggelt… Egy kicsit lehetne halkabban? Szétmegy a fejem… Ez most nagyjából olyan érzés, mint az első gyilkos részegségem másnapja, vagy az a pillanat, mikor puskatussal beverték a halántékom… A kérdésre elkínzott nyögés az első válasz. - Az fáj a legkevésbé… Úgy érzem magam, mintha négyszer elütöttek volna… A kérdésére nemet intek, mert többre nem vagyok képes, és egy gyilkosan erős, forró feketén kívül nem hiszem, hogy sokminden életben tudna tartani… A készülő reggeli illatátó jókorát kordul a gyomrom, és ami a legszörnyűbb, hogy ezzel egyidőben elkap a hányinger… ~ Ooookéééé… Azt hiszem a mágiát szüneteltetem egy ideig ezután ~ Döntöm el, csak az a kár, hogy ezzel jól elkéstem. A reggeleim három óra alvás után is mindig olajozottan indulnak. Megszólal az ébresztő, és én már ülök is fel az ágyban, két másodperccel később pedig tökéletesen képben vagyok mindennel. Most viszont… Szerintem egy két napos hulla is szebben, sőt vonzóbban festene nálam. Így aztán eddig sem forszíroztam a beszélgetést, és most is csak a kérdésére emelem fel a fejem a tenyeremből. - Nem, nem zavar. Már egészen megszoktam… Mármint azt, hogy mióta idekerültem, többeket tegezek, mint magázok. Ez már csak ilyen közvetlen városka, úgy fest. A hangom is reszelősen szól. Több kérdésre azonban nem vagyok képes válaszolni, még öt percig, ameddig a kávémat meg nem ittam, azzal sem törődve, hogy jól megégettem vele a szám. Mindenesetre mikor a csészém koppan az asztalon, felnézek Tarára, noha abban sincs sok köszönet, mert szarul nézek ki. A szemeim alatt nagy sötét karikák húzódnak, és eszement fáradtnak tűnök.
Elképzelésem nincs arról, hogy mit művelt az éjszaka, de ha lett volna itthon pia, most arra fognám. Szinte már szégyellem magam amiért én pörgök ezerrel, és alig várom, hogy belekezdjek a napomba, a rendőr pedig majd meg hal az "asztalnál". Feketén kéri a kávét, hát úgy is kapja. Az enyémet két kanál cukorral, és egy tartósított tejszínnel iszom. Amiért már nem itt lakom, hanem Duncan háza és a szálloda között ingázok, nem is tarthatok itthon friss holmikat. Semmi értelme, úgyis megromlanak Lerakom Jake elé a reggelit szó nélkül, ha már csendkirályt játszunk. Igya csak meg a kávét, nem piszkálom, nem kezdek beszélgetést, de azt el fogom várni tőle, hogy egyen belőle, mielőtt elmegy. Igen, kicsit anyáskodós vagyok, de nem csak most és csak vele, és nem csak azért mert most úgy érzem, hogy tartozok neki ezzel. Duncant sem engedem el kaja nélkül "otthonról", kivéve, ha én megyek el hamarabb dolgozni. Maradi vagyok, nah... Ha van valaki akiről gondoskodhatok, a mellett, hogy megteszem, még örülök is neki. Így nőttem fel. Ez már a személyiségembe égett, tenni ellene nem lehet, és őszintén szólva nem is akarok. Adok annyi időt a rendőrnek amennyit csak akar, én közben megreggelizek. Ha már jelét látom rajta annak, hogy képes a kommunikációra, akkor nagyon halkan érdeklődök a tapasztalatairól. Illetve, hogy sikerült-e belemásznia a fejembe, és ha igen, mit gondol?
Hát, az éjszaka kiütöttem magam ezzel a mentális átjátszással, vagy nem is tudom, minek nevezzem. A saját káromon kellett megtanulnom, hogy nem vicc a figyelmeztetés, mi szerint a mágia bármilyen formája iszonyatos energiákat von el a használójától. Szörnyű napom lesz, de a széttépett vállam részben szerencse, így a rendőrfőnök egy pár napig nem fog terepre engedni, én pedig összeszedhetem magam. A kávé erős, forró gőze segít egy kicsit magamhoz térni, és ahogy fogyaszthatóvá válik anélkül, hogy szétégetné a nyelőcsövem, nagyjából egy hajtásra meg is iszom. A reggelihez nem nyúlok, viszont megmasszírozom a halántékom, mintha az bármit is segítene. Tudom, hogy nem, de ez már berögzül mozdulat. Azért nagyjából működőképes vagyok, úgyhogy mikor Tara érdeklődik, felemelem a fejem, és rá nézek a válasz közben. Most még az adóvevő recsegő hangját is tudom imitálni, amit Tara a múltkor hiányolt. Szörnyen rekedt vagyok - Részben sikerült… Én láttam, amit álmodtál, de amennyire láttam, sem te, sem a veled beszélgető férfi nem tudott róla, hogy ott vagyok. Egy darabig láttam, és hallottam, miről van szó, és van egy elméletem is, de azt a legvégén. Sóhajtok egyet, mert erősödik fejfájásom, de azért fojtatom. - Nem tudom pontosan, meddig voltam veletek, nem emlékszem pontosan mit hallottam, de egy idő után már nem tudtam koncentrálni, aztán azt hiszem nagyjából elájultam. Nagyon kiütöttem magam. Ez az egész még nagyon a saját szintem felett áll, ha jól tippelek. Úgy keltem fel, mintha agyonvertek volna kétszer az éjszaka. Legyintek egyet, és a lényegre térek. - Azt hiszem, de csak én gondolom így, szóval megerősítésre lesz szükségünk, hogyha elfogadod a segítségét annak a fickónak, akkor lesz egy védőszellemed… Utána a rémálmok is megszűnnek majd, mert könnyebben tudtok kapcsolatba lépni egymással, és nem kell alternatív csatornákat keresnie…
Én köszönöm, jól vagyok, egyre jobban pörgök, kialudtam magam úgy nagyjából, ég bennem a tenni akarás, de remélem, hogy Jake nem utasítja majd vissza, hogy én vigyem el hazáig, és hajlandó kivenni egy szabadnapot is mára. Lehet, hogy nekem csak friss jogsim van, de a zsaru ki van ütve rendesen. A hangjával pedig fel lehetne csiszolni a parkettámat, mert olyan érdes, durva, azaz reszelős. - Nem, tényleg nem vettelek észre... - csak halkan beszélek, mert tulajdonképpen nem akarok a szavába vágni, de tudatni akarom, hogy figyelek, és értem mit mond. Húha. Abból amit mesél, már tényleg kezdem érteni miért van ilyen ramatyul. Kezdő őrző (azt hiszem a "tanonc" kifejezést használják erre,) és konkrétan a fejemben turkált az isten tudja eddig. Ez nem normális. Nem kellett volna ennyire megerőltetnie magát. Most valóban úgy néz ki mint akit agyonvertek. Egyszer majdnem meg is történt, de ezt inkább szeretném elfelejteni. Amikor elhangzik a "védőszellem" kifejezés, megdermedek az éppen aktuális "kávéért nyúlok" mozdulat közben, és egy darabig úgy is maradok. Informálódtam erről is korábban, pont Jerry volt az aki mesélt nekem róluk, és hogy milyen hasznos lehet egy ilyen társ a hétköznapokban, most mégis kell néhány másodperc, vagy perc míg felfogom az elhangzottak súlyát. - Úgy gondolod? - persze, hogy úgy gondolja, csak nekem kell most mondanom valamit, és rohadtul nem tudom, hogy mit. Most sírjak? Nevessek? PErsze, ha biztosan tudnám, hogy Jerry az lehet majd nekem amit Jake mond, akkor most szerintem elcigánykerekeznék a nappaliba majd vissza, meg ugrálnék egy helyben és visítanék örömömben, de nem teszem, lévén, hogy feltételes módban említi. Nem vagyok se szőke, se buta. - Sokallnád, ha megkérnélek arra, hogy szervezz nekem egy találkozót valakivel, aki biztosabbat tud mondani? Nem most azonnal gondoltam, jó lesz nekem akár napok múlva is, vagy a mikor ráérsz... Ha Jerry létezik, úgysem megy sehová. -huhhh de abszurd ez így kimondva... Nah jó, vissza a valóságba! - Hozhatok egy aszpirint? A fejfájásodra. Csak előtte szeretném ha ennél pár falatot, mert kikészíti a gyomrodat. Ha kéri azt a fájdalomcsillapítót, úgy felállok, és máris iszkolok érte a fürdőszobámba.
Míg Tara felpörög, én még mindig csak a létminimumon üzemelek, és örülök, hogy nem felejtettem el, milyen ütemben kell venni a levegőt. Valószínűleg most még az ellen sem fogok tiltakozni, hogy ő fuvarozzon haza, pedig egyébként egyáltalán nem vagyunk jóban, már ami a jogosítványát illeti. A szabadnap már más tészta, de meglátom, hogyha eljutottam hazáig. A megerősítés jól jön, így rendesen helyükre kerülnek az információk, és legalább néhány feltételezést bizonyosságra tudok váltani Tara hozzáfűzéseivel. Nem, nem kellett volna így megerőltetnem magam, de ha nem feszegetjük a határainkat, akkor valójában sosem fogjuk tudni, hol is vannak pontosan. Azért még szenvedés közben is látom, hogy megdermed, mikor a védőszellem kifejezés elhangzik. Magam sem tudom, örül-e a lehetőségnek, vagy sem, de talán nem is igazán tartozik rám… A visszakérdezésre megerősítésképp biccentek, de nem szakítom félbe magamat. A következő kérdésére nemet intek a fejemmel. - Egyáltalán nem. Felajánlottam volna én is, csak még kicsit lassú vagyok. Mindenképpen megkérdezem, hogy ki tudna neked segíteni, és felhívlak, ha megvan a találkozó időpontja… Persze csak ha neked jó így… A aszpirinnel kapcsolatos felajánlására hálásan bólogatok néhányat. - Inkább kettőt, ha megoldható… Remélem lesz valami hatása is. Ami a reggelivel kapcsolatos kérését illeti, ismét engedelmesen bólintok egyet, és magam elé húzom a tányért. A gyomrom csak az első falatig érzi úgy, hogy menten felfordul, hogyha bármit lenyelek. Rögtön az első falat után azonban érzem, hogy mennyire éhes is vagyok valójában. Míg Tara visszaér a fürdőszobából, majdnem be is fejezem az evést.
Jah, hogy ő is gondolt már erre? Akkor ooookééé. Nincs más hátra csak bólogatni nagy bőszen. - Rendben, a telefon tökéletes lesz. Kéri azt a fájdalomcsillapítót, én pedig már indulok is érte fel az emeletre. Fél mosollyal nyugtázom, hogy maga elé húzta már a tányért, én ekkor már a fürdőben vagyok. Kinyitom a gyógyszeres szekrény egyik üveges szárnyát, leemelek egy egész doboz aszpirint, aztán becsukom az "ablakot". Tekintetem megakad a tükörképemen. Nem úgy, mint mikor megigazítom a hajam, vagy szemöldököt szedek, most csak úgy minden cél nélkül révedek saját acélszürke tekintetembe. Talán fél perc is eltelik így, mire sötét borzongás kezd felkúszni a gerincem mentén. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget neki, inkább vissza megyek a földszintre, le a konyhába. Jake majdnem befejezte már az étkezést mikor halkan leteszem mellé a dobozt. Kicsit sajnálom, hogy nincs itt a laptopom, mert most kedvem lenne híreket olvasni, vagy geg-es viccoldalakon böngészni, míg a rendőrnek is elindul a napja. De nincs laptop, szóval kiveszem az aszpirin betegtájékoztatóját, fogom a kávémat, visszaülök a szaruval szemben, és békésen olvasgatok tovább. Ez annyira emberi, hogy nem tudok nem mosolyogni.
//Köszönöm a játékot angyalom, nagyon élveztem ^^ //
Kezdőlap
Szólj ha sokallod 
//
//
