- Tudtam, hogy nem hagytad volna, ezért nem mondtam el. Hogy ne miattam rohanj a vesztedbe... - végül elcsuklik a hangom. Több mint egy évszázada már ennek a történetnek, de még mindig bemar. Éget. Igazából nem azért mutattam meg neki azt az emlékképet egykori alfánkról, mert ennyi idő elteltével végre ki akartam nyitni a szám, hogy megosszam valakivel mártír kálváriámat... De nem ám... Dühös voltam, és fájdalmat akartam okozni neki. Letörni egy kicsit azt a fene nagy önelégültségét, amit úgy az orrom alá dörgölt a lakosztályában. Úgy látom, sikerült. Bár ettől most valahogy nem érzem magam jobban.
Ami Patrishát illeti... Hát nem boncolom a témát. Ha mondta volna, hogy a farkas nem fogja megtudni azt hogy meglátogatott, akkor nem is árultam volna be. Így viszont maradok csendben és bambulok a tüzet míg fel-alá cirkálok. Nem akarok most rá nézni a vendégemre. Túl sok nekem ez az egész. Nem kellett volna idejönnie. Csak összezavar mindent. Egy órája még alig vártam, hogy elkotródjak végre az átkozott kontinensről, most meg már abban sem vagyok biztos, hogy akartam-e valaha máshol lenni. Ezt miért kellett?! Valaki mutasson fel logikát a dologban, mert én már semmit nem értek.
Ettől a "nem veszek tudomást a sebekről" dologtól sem lettem jobban. Attól még, hogy a homokba dugja a fejét... Nah jó, ezt inkább el sem kezdem kielemezni. A farkas gyakorlatilag a középkorban született, és bár én sem vagyok mai darab, mégsem foghatom fel az akkori eszményeket. Valaki nem változik soha. De a felismeréstől még nem lesz könnyebb levegőt venni, ahogy a hallottaktól sem. Hát persze, hogy megmagyarázza miért lépett tovább. Más pasas talán letagadná, hogy ez megtörtént, de ő nem... Ő sokkal rosszabb... őszinte. Közelebb jön hozzám, mire én valahol a kandalló körül torpanok meg. Ha atyai ölelésre emeli a kezét, esküszöm sikítok! Ám erre nem lesz szükség, az alfa meg sem próbál hozzám érni. Ennek igazán örülök.
Hallgatom amit ezt követően mond, és rá kell jönnöm, hogy erre érdemben nem tudok felelni. Nem korai még egy kicsit a halál gondolatával foglalkozni? És ha az, hogy idejött úgymond esélyt adni nekem kimondani olyan dolgokat amiket eddig nem tettem... nos, ez nem vonatkozna ugyanúgy rá is? Kezdetnek mondjuk megtenné valami olyasmi is, hogy "ne haragudj, kicsit talán DE CSAK TALÁN túllőttem a célon." vagy "idiótán viselkedtem, gyere vissza". De nem teszi, így viszont az egész látogatásnak mesterkélt, műanyag szaga van. Még annak ellenére is, hogy végül könnyek szöknek a szemébe. Egyszerűen nem értem, hogy miért van itt... Átadni azt a kendőt? Dehát ez is csak azt magyarázza, hogy eddig volt neki valamije ami az enyém, viszont arra már nincs is szüksége, ám mégis visszaadja csak azért,hogy az orrom alá dörgölhesse mennyit jelentettem neki egykor... Erre nekem mégis mit kellene mondanom?! Megköszönni, hogy mi hamarabb túl akarja tenni magát rajtam? Mert azt nem fogom. Miért is tenném? Ő alázott porig engem a minap, nem pedig fordítva... Abszolút nem értem ezt a pasast. Kísérletképpen leengedem a "bejövő" jeleket blokkoló pajzsot magam körül, csak hogy elképzelésem legyen arról, mennyire érzi magát sz*rul. Csaknem hátrahőkölök mikor megérzem az energiáit. Azok ugyanis úgy vágnak képen, mint néhány napja sértő szavai. Szóval kínlódik, aminek örülök. Érezze csak ramatyul magát, én sem vagyok jobban. Ami azt illeti, még rosszabbul, mint a látogatás előtt. Eddig legalább nem voltak kérdéseim, most pedig csakis kérdőjelek villognak a szemeim előtt, akármerre nézek. Mire viszont bármelyiket is feltehettem volna... a farkas nemes egyszerűséggel megindul az ajtó felé. Mi van?! - Na nem! Ezt játszod el velem! - rivallok rá dühösen, majd előtte termek, hogy megállítsam. Hacsak ki nem kerül, vagy fel nem lök hogy tovább mehessen, szemtől szemben kezdek ordítozni vele. Szemeimből patakzani kezdenek a düh sós könnyei, de kísérletet sem teszek arra, hogy visszatartsam azokat. - Lehet, hogy menekülök a démonjaim elől, valahányszor deja vu feeling kap el, de amit te csinálsz az már undorító! Nem jöhetsz ide felkavarni mindent, mert neked ahhoz van kedved, de ha már megtetted, akkor nem léphetsz csak úgy le! Mégis mit akarsz?! Mondd el, mert nekem nem esik le! Én kérjek bocsánatot azért mert a földbe döngöltél, és hogy megaláztál? Csak mondd ki, hogy megtegyem ha az úgy neked jobb!
//nem baj No lereagáltam a nagyját szavak nélkül. Írhatunk rövidebbeket is, ha gondolod //
Megállít, és ekkor kicsit jobban érzem magam. Persze ettől még mindig benne van a pakliban az, hogy csomagol, és elmegy, de legalább előtte lesz hozzám pár keresetlen szava. Lett is. - Azért lépek le, mert eddig mindent mutattál, csak azt nem, hogy érdekel, amit mondok. Tudom, hogy nem akartad, hogy idejöjjek. De itt vagyok. Nekem van mondandóm a számodra, ezért kerestelek fel. Neked minden bizonnyal nincs, mert akkor legalább egy sms-t dobtál volna. És én nem is várom el azok, után, ahogy viselkedtem veled. Sajnálom. Nem értem, hogy mit és miért vár. Tudhatná, hogy nem fogok térdre borulni előtte soha. Senki előtt nem borulok le. Viszont ha nyílt színű bocsánatkérést akar, akkor legalább adjon egy jelet, hogy érdekli. Mert eddig nem úgy tűnt, hogy bármi is érdekli, amióta megjöttem. - És hogy mit akarok? Ezen el kell gondolkodnom egy pillanatra, és belenézek a szemeibe. Továbbra sem érintem meg, de szinte érzem, hogy fizikai kontaktus nélkül is egymáshoz értünk. Az energiák, a kapocs... - Ha már úgyis olyan önző s*ggfej vagyok, azt akarom, hogy maradj itt. Ezt akarom. De hogy megtörjem a rólam alkotott képedet, miszerint undorító vagyok, azt akarom, hogy boldog legyél. És ha ez azt jelenti, hogy itt hagyod Alaszkát, akkor nem foglak visszatartani, pedig legszívesebben ideláncolnálak ehhez a kva házhoz! Mondtam kissé indulatosan. Nem a harag motivált, hanem az elvesztésének egyre valószínűbb ténye.
- Egek! - majdnem olyan dühös vagyok, mint a nappalijában, de így józanon könnyebb megfékezni a farkasomat, így nem kezdek átalakulni. Szimplán csak tajtékzom az indulattól. Nem is tudom, hogy melyik a jobb. - Én nem adok jelet?! Írjam ki a homlokomra hogy fontos vagy nekem, csak hogy egyértelmű legyen, vagy mi?! És még most is én adok esélyt, hogy elmagyarázd, a helyett, hogy elküldenélek a pokolba ahogy megérdemelnéd! - ez igaz, csak nem biztos, hogy ezzel segítek a helyzeten. A kiabálástól pedig csak jobban felmérgelem magam, pedig ettől meg kellene könnyebbülnöm. Halvány remény támad bennem... nem is tudom miért, vagy mire amikor elmondja, hogy nem akarja, hogy elmenjek. De aztán folytatja tovább a helyett, hogy bölcsen hallgatna, ezzel pedig eltöröl mindent jót, vagy csupán értékelhetőt amit azt megelőzően mondott. Elfordulok tőle, letörlöm az arcomat, de mintha valami csapot nyitottam volna meg a mozdulattal, még inkább folytak a könnyeim. Hiába próbálom megállítani, nem múlik. - Azt akarod, hogy boldog legyek? - szipogok, amitől már tényleg kezdem úgy érezni magam mint egy hisztis emberkölyök. Nahde erőt veszek magamon, legalább csak annyit, hogy az ajtóig elmenjek, aztán kitárjam. - Menj el Castor. Senki nem várja el tőled, hogy térdre borulj, vagy csak belásd hogy hibáztál. Alfa vagy.
Csak állok, karjaim szépen leeresztem a testem mellé. Fejem kissé oldalra döntöm, és valami elképesztő szomorúság sugárzik belőlem, és ül ki az arcomra, ahogy hallgatom. Sír. Azt hiszem, hogy én is zokogok legbelül. Követem a tekintetemmel, ahogy kitárja előttem az ajtót. Hallgatom és bámulok ki a hóba, nézem a saját lábnyomomat, amit akkor hagytam, mikor az ajtóhoz sétáltam. Nem akarok menni. A lábaim földbe gyökereztek, és megint érzem a zsibbadást szétáradni az egész testemben. - Ha egy kicsit is figyeltél volna, tudnád, hogy már rég beláttam. Sok beszédnek sok az alja, és ez az utolsó mondat is erőtlenre sikeredett. Igen, Alfa vagyok. Na és? Attól én még nem érezhetek? Lassan indulok meg az ajtó felé. Megállok a küszöbnél, és mosolyogva nézek végig a gyermekemen. Büszke vagyok rá, amiért elküld. Tudom, hogy neki is fáj, de erős, és mégis megteszi. Itt már nem maradtak szavak. Tetőtől talpig végigmustráltam a saját, nálamnál jobban sikerült kivetülésemet. És akármennyire harcolt, vagy ellenkezett, magamhoz húztam,és a nyakába fúrtam az arcom. Most ő kapott egy rakás emléket. A boldogságot, amit akkor éreztem, amikor először átalakult. Nevetést akkorról, amikor megbotlott vadászat közben, de felállt, és ment tovább. Szobát, ahogy Chicagoban ülök, a kendővel a kezemben, és keletre nézek. Keletre, Európába, ahol valahol ő ott volt. Eleresztettem, kifordultam a lakásból, és a kocsimhoz indultam.
Nem hiszem el, hogy még ezek után se képes kimondani... Áh, de én vagyok idióta, mert egyáltalán gondoltam erre, vagy vágytam rá. Jobb is, ha elmegy. Komolyan. Nem kellett kétszer mondanom, Castor elindult kifelé. Ám az ajtónál megállt még, mintha hezitált volna, hogy menjen vagy maradjon. Én már az első intenzívebb keserűség hullám után elcsaptam a tekintetemet róla. Így is nagyon nehéz, nem kell látnom is hozzá. Bizonytalanság ide vagy oda, Castor végül mégiscsak a nyúlcipő mellett döntött. De előbb még magához rántott, és tömör emlékképekkel kezdett bombázni, mint ahogy én őt a múltkor. Ellenben az égy-két kifakult képemmel, azok amiket Castor mutatott, élénkek voltam, mintha éppen pont most élné át. Megmutatta az egyik átváltozásomat. Elég sokáig tartott, talán az első alkalmak egyike lehetett, és ha nem láttam volna az emlék elején magam emberi alakban, el sem hinném, hogy az a hatalmas fekete bestia én vagyok. Aztán a férfi váltott. A könnyek között is halvány mosoly jelenik meg a számon mikor látom Castor kameraállásából, hogyan esek el. Nos, igen. Elég sete farkas voltam... de mentségemre szóljon, hogy azonnal fel is pattantam azon a képen. Ez nem volt mindig így, csak amikor a nemzőm is jelen volt. Legvégül saját magát mutatta meg... Egy íróasztal mögött ült. Számomra kiismerhetetlen arccal meredt... valamerre... A képek lassan homályba vesznek, ő pedig kimegy a házamból. Nagyot káromkodtam, majd még mielőtt meggondoltam volna magam, kimentem utána. - Kérek egy szobát a hotelben. Nem lakosztályt, csak egy szobát. A hétvégéket pedig itt töltöm. És meg kell tanítanod autót vezetni.
Már szórakozottan, mintegy pótcselekvésként nyúltam a kabátom zsebébe, hogy ujjaim között forgassam a hideg fémet, a kocsikulcsomat. Készültem volna előszedni, de... Ilyenkor minden másodpercnek súlya van. Még sincs elég idő arra, hogy az ember kedve szerint kihasználja a pillanatokat, feltűnés nélkül. Néhány másodperc habozás, és máris kényelmetlenül érzi magát az ember, mert úgy tűnik, hogy csak az időt húzza. Én is az időt akartam húzni. De már nem volt hova tovább, így elhatároztam, hogy összeszedem magam. megkerülöm a kocsit, beülök és elhajtok. Aztán a vidéki csöndbe, melyet csak a szél zúgása tört meg, belehasított Tara káromkodása (amit remélem, nem tőlem tanult), majd a feltételei. Meg kellett állnom, és elgondolkoznom, hogy akkor én ezt most hallucináltam-e. Ránéztem a lányra, és láttam a szemében, hogy valóban kimondta, amiket hallottam. Főleg az utolsó mondata... Nagyon régen nevettem már fel ennyire megkönnyebbülten. Visszasiettem hozzá. Kedvem lett volna felkapni, és megpörgetni a levegőben, de már nem kisgyerek. - Nem mondod komolyan, hogy ennyi diploma után pont a jogsi maradt ki az életedből... Cukkoltam kicsit, de már csak azért, mert jól esett, hogy így szólhatok hozzá. Odahajoltam, a két kezembe fogtam az arcát, nem érdekelt, hogy mennyire ellenkezik, majd egy örömteli csókot nyomtam a homlokára. - Mikor akarsz kezdeni? Kérdeztem kedvesen, és eleresztettem az arcát. Ezek után a franc se akart hazamenni, ráadásul szerettem volna, ha a másik ajándékomat is előttem nézi meg. De egyelőre nem mondtam neki, hogy vissza akarok menni, csak álltam, és vártam, hogy kiadja a következő "parancsot".
Furcsa dolog egyszerre sírni és nevetni. Bár az előbbire már nem érzek akkora késztetést, azért néha-néha még kibukik egy-egy könny a szemeimből. A fene... Sose voltam az a sírós fajta. Gyanítom, az utóbbi napokban többet bőgtem mint 200 farkaséletem alatt összesen. Hát csoda, ha alig tudom abba hagyni? Nem, nem csoda, csak mások előtt ciki. Viszont már képes vagyok nevetni is, szóval hamarosan elmúlik. - Sose laktam még város szélen, annyira meg nem érdekeltek a kocsik, hogy megtanuljam vezetni őket. - magyarázom. Nem tiltakozok a homlok puszi ellen, de amint elengedi az arcom, hátrálok két lépést. Nem tudatosan teszem. Az hogy nem fogok lelécelni innen még közel sem azonos azzal, hogy elfelejtettem ami a szállodában történt. Felteszem ezért hátrálok el, de amint észrevettem, folytattam a mozdulatsort vissza a ház felé, már csak azért is, hogy ne tűnjön fel neki. - Előbb megnézném mi van a dobozban. - mondom, már odabent. A kandalló hál' égnek már kezdi ontani magából a meleget. Észre se vettem, hogy fázok amíg meg nem csapott a meleg. A dohányzóasztalhoz megyek, felemelem a fekete bársony dobozt, de még rá sandítok Castorra mielőtt kinyitnám. - Kapok valami támpontot?
Magyarázatnak megfelel. Bár, pont a nagyvárosi ficsúrok egyik felkapott hülyesége, hogy legyen valami meő kocsijuk, amivel aztán úgy tudnak repeszteni, mint a szél. Mondjuk Tara nem volt ficsúr, úgyhogy nem csodálkozom. Szótlanul követem be a házba, a fekete doboz felé. Támpontot? Hmm. Mit is mondhatnék, hogy ne lőjem le előre a poént... - Igazából ezt már nagyon rég oda akartam adni. Neked készíttettem, még amikor Chicagóba hívtalak vissza. Szóval személyes. És nem, nem kendő... Nevetem el magam kissé, és úgy érzem, hogy most már izgulok, hogy mit fog szólni hozzá. Ha a kendő után közvetlenül kinyitja, nem érdekelt volna, hogy hozzám vágja, de most, hogy maradni tervez, már tartottam attól, hogy esetleg nem tetszik neki. Hogy nem találtam el az ízlését. Hogy túl szentimentális... Így inkább elhátrálok az ablakig, nekidőlök, és kissé feszültem várakozok a nagy pillanatra. - Ha nem tetszik, mondd meg nyugodtan... Szólok már jó előre, hogy nem muszáj megtartsa...
Háh. Megint Chicago... Ott kéne atomot robbantani, hogy eltöröljék a föld színéről is azt az átkozott várost. Habár az is marhaság, mert ha másért nem is, akkor a miatt beszélnének még többet róla. Eddig nem is tudtam mennyire gyűlölöm azt a várost... Node vissza a dobozhoz. A bevezető után már biztos vagyok benne, hogy egy ékszert rejt magában. Castor kicsit ideges, amitől én is az leszek, szóval nem várok tovább, kinyom a dobozt. Egy nyaklánc rejlik benne. Első ránézésre titániumnak, illetve annak a masszív orvosi fémnek tűnik amit csaknem lehetetlen elpusztítani. A lánc már önmagában is gyönyörű, de ami igazán lényeges, az a medál ott a párna közepén. Egy már botrányos részletességgel kidolgozott farkas fejet ábrázol, a szemei vörösen izzanak, akár a Castoré ha a bestiája tudatni akarja, hogy azért ő is jelen van a háttérben. - Ez csodaszép! - Ritkán érzek ingert arra, hogy az alfa nyakába ugorjak, de olyan Kimberlysen, ám most sem teszem meg, csak hálásan pislogok felé. Szeretnék mondani valamit, csak nem találok szavakat hozzá. Inkább ügyetlen mozdulatokkal kiemelem a tokból. - Azt hiszem, most meg foglak ölelni. - és ha még mindig az ablaknál áll, odamegyek hozzá, hogy megtegyem.
Hát mégis tetszik neki? Nagy kő esett le a szívemről, amikor ezt tudatta velem. Már nem is álltam tovább olyan feszülten, felengedtem, és mosolyogva fogadtam az ölelését. Hihetetlen volt, hogy öt perce még örök búcsút vettem tőle, most pedig már önszántából ölel meg. És az is hihetetlen volt, hogy amikor visszamegyek a hotelbe, az lesz az első dolgom, hogy előkészíttessem a szobáját. Illetve, hogy kitaláljam, miként tanítsam meg vezetni. Nagyon jól esik, hogy megölelt. Viszont, ahogy elereszt, a medálért nyúlok, és muszáj hozzátennem egy kis kiegészítést. - Ha szabad... Szóval ez itt, a szeme. Nos, abban a vérem van, egészen pontosan. Gondoltam, így egy részem mindig ott lesz veled, látható helyen. Nem csak az ereidben, képletesen. Visszaadom a medált, és megsimogatom a lány arcát. - Viszont... Minden parasztságom, bunkóságom és pofátlan tolakodásom ellenére, ha már így alakult, szeretnék kérdezni valamit. Illetve megbeszélni. Ha nem baj. Mondtam neki, és a kabátom belső zsebébe nyúltam a saját doboz cigarettámért. Hetykén meggyújtottam, és egy kissé titokzatosan veszett homályba az arcom az első felszökő füstfátyol mögött.
Nem öleltem sokáig, és még csak kísérletet sem tettem arra, hogy kiszorítsam belőle a szuszt. Pedig megfordult a fejemben. Ellépek tőle, ami után az alfa átveszi a medált, és ecsetelni kezdi, hogy abban bizony az ő vére van. (Megkönnyebbültem, hogy a látszat ellenére nem igazi rubin kövek) Így amikor viselem, nálam lesz egy darab belőle is. Azt hiszem, mindig hordani fogom, bár kifejezetten nem vagyok odáig és vissza az ékszerekért. Átveszem az ékszert.Megkértem volna, hogy segítsen felvenni, de sikerült elrontania a pillanatot azzal a "kérdezni akarok valamit" dologgal. Így hát amíg ő rágyújtott, én gyanakvó pillantást vetettem rá, és magam kezdtem szerencsétlenkedni a nyaklánc felvételével. Amint sikerült, én is rágyújtottam egy cigire. Valami azt súgja, hogy nagy szükségem lesz rá. Visszatérek hát a kandallóhoz, mert ott hagytam a cigimet, de egy úttal teszek is a tűzre néhány hasábot. - Hallgatlak. - bár halvány gőzöm sincs arról amit meg akar beszélni, a hangomból kicseng, hogy már most nem lelkesedek érte.
Basszus... Ezért nem veszek ékszert a nőknek. Annyira nem vagyok hozzászokva az ezzel járó gesztusokhoz, hogy az már szinte kellemetlen. Amikor látom, hogy egyedül készül feltenni a nyakláncot, egy szerencsétlen, óvatos mozdulatot teszek felé. - Jaj Tara... Ne haragudj... Nem akartam bunkó lenni, csak... Igazából még sose vettem ékszert senkinek, és elfeledkeztem a protokollról... Mondtam bűnbánóan, mert tényleg hülyén éreztem magam, amiért nem segítettem neki. Ettől elbizonytalanodva már az érintett témát sem akartam felhozni, mert nem hiányzott, hogy folytassuk az utunkat ezen a szentimentális hullámvasúton. Könnyen lehet, hogy megint összeveszünk, azt meg nem akarom. Minden esetre elindulok a kanapé felé, ha jól emlékszem, arrafelé hagyta a hamutartót valahol. Meg is találtam a kisasztalon, hamuztam, aztán leültem a kanapéra. - Szóval... Tehetek valamit azért, hogy a jövőben ne legyen feszültség közted és Patrisha között? Kérdeztem elég óvatosan. Még élénken élt az emlék a fejemben, ahogy Patrisha az esetleges... Vonzalomról beszél Tara és én köztem. Ezt is úgy megkérdezném... De ha olyanokat feltételezek, hogy ő esetleg vonzódik hozzám... Nos, ezzel nem jó viccelni, roppant kényelmetlen helyzet kerekedhet ki belőle, főleg, ha mondjuk Patrishának mégsem volt igaza, és Tara féltékenysége valóban abból ered, hogy látszólag túlléptem rajta.
- Nem baj, megoldottam egyedül is. - nyugtatom. Jobb is, ha most nem jön közelebb hozzám. Ettől a puhatolózástól, meg időhúzástól feszült leszek. Ha még meg is érintene, itt robbanok fel. Azt hiszem ez az a pillanat az ember életében, amikor minden megfordul a fejében, csak egyszerű dolog nem... Castor e közben kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, lehamuzza a cigijét, míg én az enyémet már majdnem elszívom. Végül előáll a kérdéssel, én pedig mocskosul megkönnyebbülök. Csak ennyi?! - Nem pályázok a pozíciójára, a személyét meg nem ismerem annyira, hogy bármily nemű véleményt alkossak róla. Ha nem húzza meg a hajamat, részemről rendben van a nő. - lezárnám a témát egy hanyag vállrándítással, ha úgy érezném Castor energiáin, hogy részéről is ennyi volt. Pedig nem így van. Nyomasztja valami, érzem. - Valójában nem ez érdekelt, igaz? Persze ezt is fontosnak tartod, de csak elővezetsz vele valami mást... - bedobom a csikket a tűzbe, majd én is leülök, vele szemben az egyik fotelbe. - Hallgattam pszichológiát is. Plusz érzem az energiáidat. - adom a gyors magyarázatot, mielőtt még kitalálja, hogy nem is akar előjönni azzal a másik dologgal. Bár egyáltalán nem repesek az ötletét. - Castor, ha van még valami, azt most beszéljük meg. Ne később robbanjon a bomba.
Hát pont ez az. Még ha fel is húznám a falat, minden bizonnyal átlátna rajtam, mint a szitán. De nem is terveztem titkolózni előtte, csak egyszerűen fogalmam sem volt, hogy ezt a témát most akkor hogyan is hozzam fel. Igazából még magamban sem tisztáztam, de ennek ellenére valamiért meg akartam osztani Tarával a dolgokat, és hát... Na most aztán egy igazán nagyot fújtam, aztán legalább olyan nagyot tüdőztem a cigarettából. - Jó, igazad van. Csak ez.. Kicsit kényelmetlen. A végére már kissé el is nevetem magam. Persze, én vagyok az Alfa, az én szavam a törvény. Nekem soha nem lenne szabad rosszul éreznem magam semmiért, amit kimondok, mert jogom van hozzá, hogy érvényt adjak a szavaimnak. De azért ez mégis más. Ez nekem fontos, és érzelmeket mozgat meg bennem. - Te... Szóval. Szerinted van köztünk valami? Vagy volt valaha? Valami olyan, amit nem mondtunk ki. Hát, ez lehet, hogy megint nem volt elég egyértelmű, de ennél összeszedettebb nem tudok lenni. Azt a bizonyos szót kimondani végképp nem tudom. Meggondolom magam, és úgy építem fel az acél falamat, mintha mindig is ott lett volna. Mivel nem szeretnék összeveszni, nem akarom kiengedni az érzelmeimet. Tényeket szeretnék. De vajon lehet tényként beszélni valami olyanról, ami abszolút érzelemre alapul?
A "kicsit kényelmetlen" gyanítom csak enyhe kifejezés arra ami ez után következik. Ettől még idegesebb leszek... Nem szólok semmit, még levegőt is alig veszek, csak nyögje már ki végre, vagy essünk túl rajta. Aztán előáll a kérdéssel, amit igazán nem is tudok hová rakni. - Miért zárkóztál be? - összehúzom a szemöldökeimet, mikor megérzem lassan semmivé foszlani az energiáit, vagyis ahogy én mondom, eltakarta a térerőt. Nem értem, de úgy tartom rendjén, ha hangosan gondolkozok, nem csak egy határozott választ nyögök be végül. Beszéljük meg. Mikor máskor, ha nem most? - Ha az a kérdés, hogy tekintettem-e már rád férfiként, akkor azt kell felelnem, hogy máshogy sem tudok rád nézni, mivelhogy az vagy. - Önmagában a téma nem lenne kényelmetlen a számomra. Castor reakciója teszi azzá. A fenéért zárkózik be... - A nemzőm vagy, én meg a teremtményed. Ha jól tudom, mindig is lesz köztünk egy kötelék ami erősebb bármi másnál, de nem hiszem hogy átlépném valaha is azt a bizonyos határt. - aztán lehet hogy tévesen, de összerakok egy képet a fejemben. - Mert te igen?
- Mert szeretnék racionális maradni, és félek, hogy az érzelemhullámaim feszültséget keltenének. És nem szeretnék megint veszekedni veled. Felelek a kérdésére teljesen őszintén. Remélem, hogy meg fogja érteni. De nem kell sokáig fenntartanom a masszív álcát, mert úgy érzem, hogy Tara számára mégsem olyan kellemetlen a téma, mint azt gondoltam, hogy majd lesz. Ettől én is megnyugszom, és szépen, fokozaton eresztem le a pajzsot. Egyelőre semmi erőteljes érzelemhullám nem szivárog ki, legfeljebb annyi, hogy a szívem kissé szaporábban ver az átlagosnál. A válasza elgondolkodtat. Eléggé kicsavarta ezt a férfiként nézek rád dolgot. Mert férfi vagyok. Rendben, ez tény. De most akkor ez az a bizonyos vonzalom, vagy nem? Egyszerű tény? Össze fogok zavarodni... - Persze, hogy van egy kapocs. Az soha nem is fog elmúlni... A kérdése után (mivel hogy visszakérdez) úgy döntök, hogy vázolom neki teljes egészében ezt a dolgot. - Tudod... Patrisha évszázadokon keresztül a nemzője oldalán élt. Mint Bétája és mint... Szerelme. És amikor nálunk voltál a hotelben, olyan visszajelzések jöttek, hogy a veszekedés előtt a lakosztályomban a hangulat kissé... Erotikusra sikeredett. Tanácstalanul megvonom kissé a vállam, és segélykérően nézek Tarára. Tényleg nem akarom megsérteni, így nagyon óvatos vagyok, a hangomban egy hangyányi indulat sincs. - Tehát, annak ellenére, hogy mindig is a lányomként néztem rád, nem ütközik semmilyen erkölcsi normába az, hogyha mi... Tehát, akár lehettünk volna együtt is. Én soha nem gondoltam így rád, mert azt hiszem, hogy tőlem idegen. De Patrisha elgondolkodtatott. Hogy nem lett volna ezzel semmi baj... Kicsit össze vagyok zavarodva. Igen, most már lassan rendezni kellene, hogy mi-merre-hány óra. A szívem, a testem, a lelkem Patrisháé, de ebben a helyzetben hirtelen nem tudok Tarával mit kezdeni. - Gyönyörű vagy, Tara. Mint nő. Nem véletlenül választottalak annak idején. És én sem hiszem, hogy átlépném azt a határt, amiről felvilágosítottak, hogy egyébként nincs is... Na, most aztán tényleg hülyén érzem magam. Talán jobb lett volna, ha azt mondja, hogy igen, átlépné? Az egóm az egekben lenne tőle? Nyilván. De ettől függetlenül valahogy mégis kevésnek tűnt hogy ilyen egyszerűen lezárta, hogy nem és kész. Hát, ha nem, akkor nem. Jobb is lesz így, csak tudni akartam az igazat.
Lassan megnyugszik, és leereszti a pajzsot. Ám amit mondd az engem is összezavar, bár igyekszem leplezni. Sosem fantáziáltam arról, hogy nekünk egy párnak kellene lennünk, holott tudtam, hogy ennek semmi biológiai akadálya nem lenne. - Végül is... nem vagyunk vér rokonok, és ha innen nézzük, talán az a beteges, hogy ilyen... atyai érzelmeid vannak irántam. Nem baj, mert nekem ez tényleg nagyon jól esik, csak ne felejtsük el, hogy nem vagy az. - ez lehet, hogy hülyén hangzik. Hála az ő energiáiban kavargó zavarának, immár én is kételkedni kezdek. - Erotika... Hát az enyhe túlzás, de valami olyasmi volt. Beharaptál, részegek voltunk. Vér, meg csattogó aurák... - próbálom a lehető legtárgyilagosabban elemezni a történteket. - Ez már erősen beletartozik a "valami" fogalmába, lévén hogy a beharapás ma már nem is divat. Ha volt is benne erotika, az maximum az alkohol miatt. - megvonom a vállam, majd megint levonok egy következtetést, ami aztán kérdés formájában bukik ki belőlem. - Na várj... Ha nem fordult még meg a fejedben, miért hozod fel pont most? És miért vagy összezavarodva? Jesszus! Castor próbálj megnyugodni kérlek, vagy inkább halasszuk el ezt a beszélgetést.
Jó, lehet, hogy az én gondolataim, érzéseim voltak betegesek évszázadokon át, ki tudja. Én ezt tekintettem normálisnak. Ha már biológiai lányom nem született soha. Nem is akartam. Nekem ez jó volt így. De most, hogy Patrisha rávilágított a másik oldalára, beletenyerelt a közepébe annak, ami eddig érinthetetlen és hétpecsétes titok volt... Valahol igazságtalannak éreztem, hogy kéretlenül így felfedték előttem a dolog valóját. - Nézd, nekem ez az egész eddig nem volt kérdés soha. De Patrisha mintha... Belém akarta volna erőszakolni a tudatot, hogy egyébként lehetett volna, vagy lehetne több is, más is... Hangsúlyozta, hogy nem vagyok "úgy" az apád, és hogy egyébként is milyen energiák léptek működésbe... Mert tényleg. Akkor, amikor hallgattam, ez akkor is furcsa volt, akkor is azt éreztem, mintha rám akarná tukmálni azt, amiről eddig én azt hittem, hogy nincs. A lehetőséget. És ez ijesztett meg. - Igen, ittunk, megharaptalak... De őt is átharaptam annak idején. Ez önmagában nem kellene, hogy "csattogó" dolgokat eredményezzen... Eltűnődve bámultam bele tűzbe, remélve, hogy hátha ad valami támpontot. Egy jelet. Egy jelenést. Nem tudom. De nem adott magából semmit, csak a meleget. - Nyugodt vagyok... Nem vagyok ideges, csak kissé... Zaklatott. És amíg ezt nem tisztázzuk le, az is maradok. Azért hozom fel, mert nem akarok ebből a jövőben kérdőjeleket, vagy konfliktusokat senki részéről. És azért vagyok összezavarodva, mert... Mert tudod, hogy szeretlek. Soha nem volt másképp. De eddig nem szerepelt a szótáramban az, hogy ez a szeretet akár más is lehet, és ki tudja, hogy mit odáztam el évszázadokig? Amiről azt hittem, hogy atyai szeretet, mert azt akartam, hogy az legyen. És lehet, hogy most is az, csak a nyakamba borult az információtöbblet. Meg aztán amikor kifakadtál nálam. Mintha féltékeny lettél volna. De azt már mondtad, hogy miért volt. Még egy nagy slukk a cigiből, majd elnyomtam a hamutálban. Gyanítom, hogy két percen belül meg kell gyújtsam a következőt.
Nem értem, hogy miért akarna "ráerőszakolni" egy ilyet Patrisha. Hisz hol jó az neki? Ő a béta, és a jelek szerint Castor párja is. Nem érzek logikát abban, hogy a nő tukmál rá valaki mást a párjára. Talán nem is erről van szó. Lehet, hogy Castor spirázza túl a dolgokat, mint most is teszi. Részemről fapofa és tárgyilagos hangnem marad, és ígéret arra, hogy majd később agyalok el ezen. - Lehet, hogy nem kellene csattogniuk, de kétség kívül benne volt az is. Gyanítom azért, mert a nemzőm vagy. Ilyesmi lehet az a hülye elektromosság is amikor váratlanul érsz hozzám. Ne képzeljünk bele többet, mint ami. Ahhoz képest, hogy arról beszél mennyire nyugodt, elég intenzív energiák jönnek felőle. Míg ő a tüzet bambulja, én jobbnak tartom felállni, majd fel-alá járkálok míg beszél. Érdekes dolgokról. Ha tudnám milyen szerelmesnek lenni, vagy csak őszinte érzelmekkel vonzódni valakihez (ami nem egyenlő a szexuális vággyal), akkor most megnyugtatnám, hogy erről szó sincs. Csakhogy jelenleg már én sem vagyok biztos Castor iránti kötelékem természetében. - Ha ott van az a vonzalom, az továbbra is ott lesz... Egy nap alatt ezt úgyse fogod kielemezni. Meg aztán biztos vagy te abban, hogy rá akarsz jönni, hogy pontosan mit érzel? Mert elég gáz ha te vagy én kétszáz év múltán kaparnánk elő valamit. - No igen, itt már érvényes a többesszám. Hála az ő kételyeinek...
Végül is, én akartam tárgyilagosságot nem? Hát megkaptam. Akkor miért fújtatok egy kiadósat kissé dühösen? Nem tudom, a cigi talán majd megadja a választ... Újra benyúlok a kabátom zsebébe, és ekkor megérzem, hogy melegem van. Ahogy ülök, kihámozom magam a szövetkabátból, aztán rágyújtok még egyre. Hagyom szétáradni a tüdőmben. Kedvem lenne megrázni a fejem, hogy igaza van, hagyjuk, én vagyok a hülye, butaság volt ezzel foglalkozni. - Rendben. Akkor maradjunk annyiban, hogy mindez azért van, mert én teremtettelek? Nekem úgy is jó... Végül is. Eddig ezzel a tudattal is teljesen elégedett voltam. Áldjon meg az Ég, kedvesem, hogy bogarat ültettél a fülembe! Egy darabig csak nézem a szobát egyre jobban ellepő füstfelhőt. Még nem csípi a szemem, de pont úgy érzem magam, mint valami filmben. Pedig nem nézek sokat. De a régi filmekben a bárokban mindig mindenki dohányzott, a füst pedig tejfehér ködbe burkolta a szereplőket. És most mi voltunk a szereplők. - Gáz? Te ezt gáznak tartod? Ezen fennakadok egy kicsit. - Mert ha igen, akkor kérlek vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit. Hahó, épp megnyílni próbálok, és a lehetőségekhez képest jófej lenni! Vonom magamra a figyelmet némi gesztikulációval, de azért nem repkedek, mint olyankor, amikor idegességből kalapálok össze-vissza jó szokásomhoz híven. De aztán hirtelen eszembe jut valami. - Megvan! Összegabalyodtunk! Ezt használta Patrisha... Hogy egymásba gabalyodtunk. A gabalyodás az tuti. Fel is pattanok, amilyen villámcsapásként ér az emlék. Szinte hallom, ahogy a kedvesem száját elhagyják a szavak. És megint spontán mód - ahogy az lenni szokott - eszembe jut valami. - Gyere ide... Szívok még egyet a cigibe, és elnyomom a maradékot, eszembe se jut megnézni, hogy mennyit pocsékolok el belőle. - Na, gyere ide. Kíváncsi vagyok valamire. Biccentek neki a fejemmel, és várom, hogy jöjjön.
- Ne érts félre. Nem az a gáz, ha felszínre kerül valami ilyesmi... - nem is folytatom. A-t meg B-t ő is össze tud tenni. Ha netán fény derül arra, hogy az egyikünknek többet jelent a másik, ellenben a másik ezt nem így látja... Meg úgy általában egy más természetű vonzalom... Szóval nem kavarna fel semmit amit nem kéne? Az alfa energiái már nem idegesítenek, hanem konkrétan megijeszt... A fenéért kellett nekem belemenni ebbe a témába. Megint emlékeztetnem kell magam arra, hogy maradjak tárnyilagos, különben tényleg be fog zárkózni. És habár a téma kezd kellemetlen, illetve különös irányt venni, Castor tényleg próbál megnyílni, ami jelen helyzetben az egyetlen fellelhető pozitívum. Pótcselekvés következik: rágyújtok még egy cigire (sosem voltam láncdohányos, csak most. Eddig maximum két szálat szívtam egy nap, vagy egyet sem) Szóval az égő cigivel megyek ablakot nyitni. Kitárom a zsalukat is, majd ha már ott vagyok meg is állok az ablakban. Jól esik a hideg levegő. Mikor lett ilyen meleg? -Összegabalyodtunk... Annyira azért nem volt durva. Az emberek teljesen másra használják a szót. Náluk ez ha két emberre használják... szóval nekik ez már a szex. - agyalok tovább hangosan, majd amikor hív, automatikusan meg is indulok felé. Jó kutya... Amint észreveszem mit csinálok, megtorpanok valahol a szoba közepén. A cigi még én, nagyot szívok belőle. Látom, hogy Castor elnyomja a sajátját, majd megismétli, hogy menjek közelebb. Akármi jár a fejében, mocskosul elszántnak tűnik. Nem is tetszik ez nekem. - Gyere te. - no igen, öszvér effektus indul. Én itt megálltam, az Isten kedvéért sem mennék tovább. Negyed órája még el akartam zavarni, most meg vezényszóra megyek felé? Még mit nem... Szívok még egyet a cigiből, aztán belepöckölöm a tűzbe. Karjaimat összefonom a mellkasom előtt, mintha máris védekeznék... Várok.
Hajjaj, még hogy én menjek? Na azért ez kicsit felpiszkálta az állatot odabent. Egyébként is roppantul rám tört a kísérletezési vágy. Soha nem csináltam még ilyet, azt hiszem, de ha már egyszer úgy is a teremtő-gyermek kapcsolatról filozofáltunk, hát miért ne próbálhatnám meg? - Tara, én vagyok a Teremtőd. Gyere közelebb... Kitártam a pajzsot, és minden energiámmal őt próbáltam csalogatni. Az erőmmel, a falka hatalmával. Lehet, hogy az egészből nem lesz semmi, sőt, még meg is sértődik, de legalább kiderül, hogy létezhet-e ilyen, avagy sem. Ha mégsem működött, megvontam a vállamat, és mégis közel léptem hozzá. Megragadtam, mint aki soha többet nem szándékozik elengedni, és ráfókuszáltam. Szinte a hajamat is összeborzolta, ahogy hozzáértem, és minden létező ragaszkodásomat, szeretetemet, és teremtői erőmet rázúdítottam. Meglátjuk, hogy akkor most mennyire gabalyodunk össze. Szín józanul, ráadásul még kissé feszült helyzetben is. ~Csak tudni akarom, mit érzel...~ Küldtem felé a gondolatot, hogy lehetőség szerint ne makacsolja meg magát, pláne ne most. Eresszen be, engedjen át a pajzsán, amit akár erőszakkal is ledönthettem volna, de nem akartam ennyire rámenős lenni.
Nem tudom, hogy mit csinált, de a lábaim önálló életre keltek, és odanyargaltam hozzá. Ez volt az a tesz? Mert akkor gratulálok, sikerült. Eszem ágában nem volt odamenni hozzá. Attól függetlenül, hogy visszamegyek hozzá és a falkába, még ott tombol bennem a büszkeség, és a düh amiért vérig sértett pár napja. Nem akartam oda menni, mégis megtettem. Ez gondolom az-alfa-hívja-fiait hadművelet volt, és ő pokoli jól csinálta. De a teszt nem ez volt. Közel sem. Amint elé álltam, erősen megragadott, majd mindenféle érzelemmel kezdett bombázni, mire az az idegesítő elektromosság egyre csak kúszott fel és le a gerincem mentén, és esküszöm még a talpamon is lúdbőrözök. Ha nem fogott volna olyan erősen, hátrahőköltem volna az energiáitól. Furcsa, mert bár arculcsapásként ér az érzelemáradat és az energiák heves természete amitől elhátrálnék ha tehetném, mégis azon kapom magam, hogy még közelebb akarom érezni mindezt. Oké, azt eddig is tudtam, hogy Castor szeret... de ezek után szerintem okkal értékelem át a szót. Az energiáiban benne van minden odaadása, ragaszkodása, gyengédsége. Hogy fér ennyi érzelem egy "csak" ekkora testbe?! Nem, ez nem elég jó kérdés. A helyes kérdés a: "hogy tudja így leplezni mindezt?" lenne. Ha ebben a formában megmutatta volna, hogy mennyire ragaszkodik hozzám, biztos nem léptem volna le Chicagoból. Még Todd miatt sem. Castor emeli a tétet, megkér, hogy én is engedjem le a pajzsot. Felteszem, ha nem tenném meg önszántamból, akkor ő maga törné fel. Megvan hozzá az ereje, hisz szilárd elhatározásom ellenére is ide hívott magához. Nincs is értelme ellenkezni. Meg aztán, ha ő nyit, úgy a fair, hogy én is megteszem. Tehát lassan lebontom a falakat, szemeimet szorosan lezárom, és lelki szemeim elé csalom az alfa arcát, ami pedig ezzel jár azt rászabadítom Castorra. Válogatás nélkül zúdítom rá a tiszteletet, a rajongást, a féltést, a ragaszkodást, a bánatot, a haragot, és a szeretetet. Hogy e közben mit művelnek az energiák? Fogalmam sincs. Kezdem úgy érezni magam mint a minap amikor beharapott. Nem érzek talajt a lábam alatt, se hideget vagy meleget, de még a lélegzés szükségét sem érzem. Csak ő van meg én. Ez még a nemző és kölyke történet, igaz?!
Ez az egész... Teljesen földöntúlinak tűnik. Úgy érzem, hogy mindent érzékelek a szobában, sőt az egész utcában. Minden egyes ág reccsenését odakint, a hideg szelet, a messzeségben elhajtó kocsikat. Tarát, kívül-belül, saját magamat, de mégis, mintha a semmi közepén lebegnék. Úgy érzem, hogy meg kell tartanom a nőstényt, de lehet, hogy ez csak valami reflex, önkéntelen, tudat alatti mozdulat. Jobb kezemmel a derekát kulcsolom, és úgy húzom magamhoz, mintha attól félnék, hogy hamarosan összeesik. Mintha szédülnék, mintha a szívem ki akarna törni a helyéről, és mintha nem lenne elég ennyi tüdőkapacitás ahhoz, hogy elég levegőt kapjak. Fogalmam sincs, hogy mi történik, csak azt tudom, hogy borzasztó csodás és rémisztő egyszerre az az erő,amit produkálunk. Valahol, egy másik dimenzióban mintha a farkasaink egyesültek volna a véren át, amiben évszázadok történelme bújik meg, lappang anélkül, hogy ez tudatosulna a mindennapjainkban. Kezdem elhinni, hogy mivel dolgoznak az Őrzők. Mert ezt átélem, megfogni ugyan nem tudom, de már szinte csapkodja a tarkómat az energiahullám. Nagyon erősen összpontosítok, hogy visszaszorítsak mindent, amit szabadjára engedtem, és közben Tarába is óvón próbálom visszatuszkolni a vegyes és intenzív érzelemhullámot. Összeszorítom a szemeimet, az állkapcsomat, olyan "erőt" fejtek ki mentálisan, amire rég, vagy talán soha nem volt példa. És egyszer csak minden elcsendesül, a "szél" alábbhagy, én pedig arra eszmélek, hogy Tarába kapaszkodva zihálok. Elfáradtam. A szememet sem bírom felnyitni még nagyon sokáig, és remélem, hogy Tara nem tör ki addig, míg kicsit magamra nem találok. Minden esetre amíg szoborrá meredve állok vele, érzem a levegőt, amit ő fúj ki. Nagyot nyelnék, de a szám ki van száradva. Ettől hangom ércessé válik, mintha haldokolnék, pedig odabent teljesen jól vagyok. - Akkor most összegabalyodtunk, vagy ez teljesen normális? Kérdezem, és még el is nevetném magam, ha nem lennék olyan piszkosul kiszáradva. Ha ő nem mászott ki az ölelésemből, én sem eresztem egyelőre.
Elveszítettem a fonalat. Azt hiszem, ez az A repülés amiért a drogosok újra és újra belövik magukat abban a reményben, hogy megint átélhetik EZT. Fogalmam sincs arról hogy mi történik, de bármi is legyen, az olyan átkozottul jó, hogy az már bűncselekménynek számít. Már nem csak az oda-vissza küldött érzelmek játszanak, de nem tudnám megmondani, hogy mi más lehet még. Ösztönök? Az alfa szelleme? Vagy maga a puszta, nyers ősi erők forrnak össze? Akármi is az, bennem kontrollálhatatlanul elszabadult. Próbálom visszaszorítani, vagy csak megzabolázni az energiáimat, de azok úgy rákapcsolódtak Castorra mintha soha nem akarná már elengedni. Fura, mert én sem akarom, ellenben ha sokáig folytatódik így, fel fogok robbanni. Pedig amint úgy érzem, hogy nem bírom tovább, újabb lendületet vesznek az energiák. Csak hogy bizonyítsák: lehet ezt még hová fokozni. Nem tudom, hogy meddig tartott. Egyszer csak úgy... vége lett. Fejemet Cator mellkasába fúrva találom, és szinte már kétségbeesetten kapaszkodok belé. Mindketten hangosan zihálunk. Valamivel később még mielőtt elhangzott volna a "mi a fene volt ez??" kérdés tőlem, Castor rekedt hangon érdeklődik az összegabalyodásról. Meg sem fordul a fejemben kiértékelni a történteket, a válasz úgyis tök egyértelmű. Kinyitom a szemem, de ettől csak még erősebben kell kapaszkodnom. Forog velem a világ, kérdőjelektől zsong a fejem, de összességében átkozott jól vagyok. - Ez minden, csak nem normális. - hagyom a fenébe a tárgyilagosságot. Még nem vagyok teljesen ura magamnak. Az élmény, finoman szólva is csontig hatolt bennem, és még egy jó darabig a hatása alatt leszek az biztos. Nem, utálom magam érte, de akkor sem tudnék úgy beszélni erről mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mert ez nem az. Csak tudnám miért érzem úgy, hogy ez bűn, hogy nem lett volna szabad megtörténnie. Erőt veszek magamon. Éppen csak annyit, hogy felnézzek az alfára. Fáradtnak tűnik, de szerintem ő is jól van. Nagyon is. - Késő van. Menned kéne. Bár még nem tudnék megállni a saját lábamon, megkísérlek elhátrálni tőle, vagy csak elengedni, de egyik se megy magamtól. Tehát ha ő nem enged el, vagy nem néz át felettem, jobbára csak bámuljuk egymást.
Kezdőlap
No lereagáltam a nagyját szavak nélkül. Írhatunk rövidebbeket is, ha gondolod 
//
