A kérdésre bólintok. Valamennyire ismer már, meglepne, ha mást feltételezett volna rólam. Világos, hogy nem szeretne velem fekvőalkalmatosságon osztozni, hozzám bújni, vagy akár a szükségesnél többet érintkezni velem. Megértem, és tiszteletben tartom. - Persze, a magáé. Én nem fogok aludni… Legalábbis ha minden jól megy. A beleegyezést szinte túl könnyen kapom meg, de nincs okom emiatt elbizonytalanodni. Ha már belekezdtem, akkor végig is csinálom. A pokrócot inkább magamra terítem. Azért mostmár elég fáradt vagyok ahhoz, hogy az ingem hiányában megborzongjak néha. Elhelyezkedem, és megfogom a felém nyújtott kezét. A kérdésére egy félmosoly a válasz, és egy röpke kis vállvonás. - Magam sem tudom… Míg Tara az elalvásra koncentrál, én a magam nulla rutinjával, valószínűleg naiv saját elképzelések alapján próbálok a közelében maradni, már ami ezt a mágikus-szellemi síkot illeti, meg úgy általában az álmait, és nagyon erősen koncentrálok rá, hogy sikerüljön a dolog.
Röviden felnevetek azon amit "búcsúzóul" mond. Annyira képtelen egy helyzet ez... Node több lehetőség nemigen lesz, (már csak azért sem, mert ha az őrzőnek van egy csöppnyi józan esze akkor a jövőben el fog kerülni valami óriási ívben), tehát próbálok a feladatra koncentrálni, és arra, hogy ne változzak át megint, ha nem úgy sülnek el a dolgok ahogy azt reméljük. Erre a lüktető vállam is emlékeztet... A nyugtató már nem hat olyan keményen, már csak kellemesen nyomja a fejemet, nem bódít. Egyre jobban bizakodok a sikerben, aminek kulcsa az lenne, hogy elaludja, de hosszú percekig csak a plafont bámulom. Az sem segít sokat, hogy Jake keze hideg az enyémhez képest (mi pár fokkal magasabb hőmérsékleten működünk), és hogy minden lélegzetvétellel az ő és a vére illatát szívom be. Kellemes, persze, de az egyetlen érzés amit kivált belőlem az a bűntudat. Castor nem örülne ha ezt tudná, és akkor még enyhén fejeztem ki magam. Bűntudatom van azért is, mert már most elkönyveltem magamban, hogy nem mondom el neki: itt volt Jake, csak abban az esetben ha Castor rájön. Annyi szarság van már így is körülöttünk, nem akarom még ezt is belekeverni. Meg aztán Jake sem tett semmi olyasmit ami illetlen, és nem sem. Azon kívül persze, hogy én megtéptem, ő pedig lelőtt, de ezt felejtsük el... Tehát amíg a kezem nem melegíti fel Jake-ét, csak a plafont bámulom tv fényben. Aztán lehunyom a szemem, és csak akkor nyitom ki, mikor már nem érzem Jake tenyere súlyát az enyémben.
- Szép álmokat. - köszön rám Jerry, a helyiség másik végéből. Nem nézek a hang irányába még, első dolgom felülni nagy hirtelenséggel, és felmérni, hogy hol vagyok... Ez a nappalim, csak a tévé szól, de világos van. A kandallómban ég a tűz, annak fénye tölti be a szobát. Jake nincs itt, ez a második dolog amit észlelek, a harmadik pedig, hogy megint haláli parkettám van. A negyedik meg... - Hahó! - a negyedik meg Jerry, a lépcső aljáról. Vastag karjait összefonta mellkasa előtt, és olyan bosszús képpel néz rám, mint akit csak egy hajszál választ el attól, hogy morogjon és vicsorogjon. - Ne merészelj megijedni! Én? Félni? Tőle? Francokat! Felpattanok a kanapéról, és a vérvonalamra jellemző gyorsasággal termek előtte, majd csimpaszkodok a nyakába. Utálta ezt mindig, én pedig annál nagyobb örömmel tettem újra és újra. De most úgy tűnik, nem idegesíti Jeremy-t, már tárt karokkal fogad amiket aztán szorosan körém fon, átölel velük. Már el is felejtettem milyen hatalmas, alig érem át. - Elég lesz, te lány! Kiszorítod belőlem a szuszt. - Psssszt. Ez az én álmom. - korholom le, de a szorításon engedek egy keveset. A fene se tudja meddig maradtunk így, és végül neki kell lehámoznia magáról. Amikor sikerül neki, a vállaimnál fogva vezet vissza a kanapéhoz. Nem tiltakozok, leülök, aztán figyelem, ahogy ő is megteszi. Az álom, a tudat alattim, vagy akármi legyen ez most, rohadt jól csinálja. A mozdulatok Jeremyé, a hang Jeremyé, még az illata is ugyanaz. Nem találok szavakat. - Kezdhetnénk mondjuk azzal, hogy mi tartott ilyen sokáig? - Tessék? - Soha többé ne csináld ezt. Ezt tanítottam neked? Hogy vedd fel a nyúlcipőt, ha forrósodik a talaj? - bár Jerry halkan beszél, az arcvonásai is ellágyultak, a hangszínéből mégis kiérzem a korholást, nemtetszést, és még nagyon sok mást is amire nagyon nem figyelek oda, mert máris magyarázkodásra nyílik a szám, ő viszont csendre int. - Most van időnk, beszélj. Tudni akarok mindent az óta, hogy eljöttél Athénból. Az álmokban ilyenkor szokott váltani a kép, szóval kivárok egy keveset. Ám amikor rájövök, hogy Jerry nem fog semmivé válni, és még sürget is, hogy kezdjek hozzá, hát megteszem. Mesélek neki Chicagoról -hisz Athénból oda tértem vissza, hogy Castor bétája legyek-, elmondom, hogyan kerültem ide, és hogy az óta mi történt velem, Castorral, meg úgy a falkával -már amennit én tudok erről-. Jerry figyel, hallgat, néha felhümmög, vagy elmosolyodik, de nem szakít félbe, csak amikor át akarok ugrani egy-egy számomra kellemetlenebb részt a mesében.
A nap már betűz az ablakomon mikor felébredek. A saját bőrömben vagyok, ruhában, a lakásban nem érzek friss vérszagot, és semmi átalakulásra utaló jelet. Akkor sikerült? Vagy már megint nem azt az álmot láttam? Felnyitom a szemeimet, tekintettel Jake-et keresem. Vajon itt van még? És mennyi az idő?
Tara nevetése kellemesen borzongatja végig a gerincemet. Kezdek én is fáradni, pedig most aztán koncentrálnom kell majd minden erőmmel. Nem baj, a hangja akkor is kellemes, és kész. Tudom jól, hogyha most is elveszti a kontrollt, és átalakul, akkor én halott vagyok, mégsem félek. Pedig kellene. Ahogy kellene a rázós bevetések előtt is, de ott is csak kellene. Ha szitává lőnek, akkor sem aggódom soha mielőtt elindulok… Különös dolog ez. Ki tudja, talán valóban előre meg van írva a halálunk napja, és addig bármilyen őrültséget megúszunk. Ezért a pszichológus simán kipenderítene a rendőrségtől… Mindegy, most a feladatra kell koncentrálnom, úgyhogy kisöpröm a fejemből a zavaró gondolatokat. Tara keze forró a tenyeremben, szinte éget. Hogy lehet ilyen magas hőfokon létezni egyáltalán? A kezem lassan átveszi az ő testének hőmérsékletét. Tulajdonképpen kellemetlen, lázas érzés, de nem húzódom el tőle. Inkább koncentrálok. És ahogy tara elalszik, az álma magába szippant engem is. Egyszerre kapom fel vele a fejem, de számomra a férfi majdnem teljesen ismeretlen. Láttam már pár futó képet róla, de beazonosítani nem tudnám. Hamar rájövök, hogy a jelenlétemről fogalmuk sincsen. Kívülálló vagyok, és félig mégis az események sodrában. De valami megváltozott, akkor is, ha nem miattam. Tara most végig fogja tudni csinálni, én pedig egyre biztosabb vagyok benne, miről is van itt szó. Hamarabb kidőlök, mint kellene. Tara a meséje felénél sem jár, mikor a fáradtságom nem tudom legyőzni többé, és az álom örvényként távolodik tőlem, a keze valóságosan is kicsúszik a kezemből, és pedig elterülök mellette a padlón, és hosszú órákon át meg sem moccanok a bordáim felületes emelkedését leszámítva. Borzasztóan kiütöttem magam, ennek valószínűleg az az oka, hogy magasan a saját szintem felett lévő dologgal kísérleteztem, ez pedig leszívott belőlem mindent…
Mikor végül felébredek, nagyjából olyan állapotban, mintha átment volna rajtam egy csőrös MAC a komplett vontatmányával, tara még alszik. Próbálok borzasztó nesztelenül talpra vergődni, és káromkodni, hogy kijussak a fürdőbe. Kaptam rá engedélyt, vagy sem, én bizony lezuhanyozom, mert a hideg víz nélkül összecsuklanék, és a nap hátralévő részét a padlón tölteném. Ha tara közben nem jelenik meg, akkor megtörölközöm és felöltözöm, már a megmaradt gönceimbe, aztán kisurranok a konyhába, hogy átkössem a vállam, közben odateszek egy kávét, már ha van miből, és van miben… Körülbelül annyi élet van a mozgásomban, mint egy rosszabb zombifilm kellékszörnyéében. És nagyjából olyan hatékony is vagyok…
Jake bizony, hogy itt van még. A konyhából hallom a neszeket, és érzem a kávé illatát is. Igaz, még nem főtt ki, de már alágyújtott a tűzhelyen. El is felejtettem már, milyen kényelmes az, ha valaki más csinálja meg helyettem. Esküszöm, nagyon jól esik. Nem a konyhába megyek először, hanem az emeletre, a fürdőszobába embert faragni magamból. Érzem a helységben Jake és a víz illatát, és elképedek azon, hogy nem ébredtem fel a neszekre? Rendesen bealudtam, ami tulajdonképpen jó, mert hetek óta nem tudtam így kipihenni magam, ellenben rossz, mert Jake helyett járkálhattak volna idebent az őslakosok is... Mindegy, az a lényeg, hogy nem így történt. Ennek szellemében megyek a csaphoz, mosom meg hideg vízzel az arcomat, majd fogat is mosok, megfésülködök, lófarokba kötöm a hajam, és ennyi. Zuhanyozni majd az után fogok ha Jake elmegy, most viszont csatlakozni fogok hozzá odalent a konyhában. - 'Reggelt! - köszöntöm. Hangom kissé még kómás, és rekedt, de az arcom közel sem olyan nyúzott már, mint az őrzőé. - Jobbulást. Hogy van a karja? A főző éppen ekkor kotyogja az utolsókat, szóval egyenesen a tűzhelyhez megyek elzárni alatta a gázt. Megkérdezem, hogy kér-e bele cukrot- tejszínt- vagy tejszínhabot, és ha igen akkor mennyit, majd le is rakom elé a konyhaszigetre, ha helyet foglalt már ott. Előveszek egy tista serpenyőt, meg egy dobozt a konyhaszekrényből, és nekiállok porból összedobni egy sima rántottát. Akad még pár szelet bacon a hűtőben mellé, azt is megsütöm (gyakorlatilag pillanatok alatt, mert nagyon vékony szeletek), majd az egészet elosztom két tányéron. Igen, Jake is enni fog mert, mert a vacsorát is kihagyta (ami azt illeti én is, de én máris éhes vagyok), és enni fog mert a tegnap este után kötelességemnek érzem. Én nem tudom ő hogy van a reggelekkel, de az enyémek elég nehezen indulnak. Tehát ha a köszönésen és az esetleges válaszon kívül még mondani akart valamit, akkor nagyon szépen megkértem rá, hogy ne. De abban a percben, hogy lekerülnek a konyhaszigetre azok a tányérok, én már nyitott vagyok a társalgásra. - Zavarná, ha tegeződnénk? - nekem az jelen esetben lényegesen megkönnyítené a kommunikációt. Nem traktálom még kérdésekkel, csak akkor kérdezem meg hogy sikerült amit tervezett, ha úgy a reggelhez, mint napszakhoz viszonyítva már elég közlékenynek tűnik.
Még itt vagyok, részben mert nagyjából élet és mozgásképtelen vagyok, részben pedig azért azt hiszem az eredményekről kölcsönösen illene beszámolnunk egymásnak, mielőtt hazaszédelegnék, és teljesen magamtól életemben először beteget jelentenék, hogy a nap hátralévő részét végigaludjam. Nagyon kiütöttem magam. A hideg zuhanyon kívül – szerintem Tara jégvirágokat fog találni a zuhany csempéjén, mikor felmegy – a kávé illata az, ami úgy-ahogy képes a lábamon tartani… Mikor a házigazda megérkezik, éppen a könyökömre támaszkodva a két tenyerembe temetem az arcom, mivel a muszáj dolgokon már túl vagyok. Nagyjából egyébként még rend is van körülöttem, én még félholtan is tiszteletben tartom más életterét. - ’Reggelt… Egy kicsit lehetne halkabban? Szétmegy a fejem… Ez most nagyjából olyan érzés, mint az első gyilkos részegségem másnapja, vagy az a pillanat, mikor puskatussal beverték a halántékom… A kérdésre elkínzott nyögés az első válasz. - Az fáj a legkevésbé… Úgy érzem magam, mintha négyszer elütöttek volna… A kérdésére nemet intek, mert többre nem vagyok képes, és egy gyilkosan erős, forró feketén kívül nem hiszem, hogy sokminden életben tudna tartani… A készülő reggeli illatátó jókorát kordul a gyomrom, és ami a legszörnyűbb, hogy ezzel egyidőben elkap a hányinger… ~ Ooookéééé… Azt hiszem a mágiát szüneteltetem egy ideig ezután ~ Döntöm el, csak az a kár, hogy ezzel jól elkéstem. A reggeleim három óra alvás után is mindig olajozottan indulnak. Megszólal az ébresztő, és én már ülök is fel az ágyban, két másodperccel később pedig tökéletesen képben vagyok mindennel. Most viszont… Szerintem egy két napos hulla is szebben, sőt vonzóbban festene nálam. Így aztán eddig sem forszíroztam a beszélgetést, és most is csak a kérdésére emelem fel a fejem a tenyeremből. - Nem, nem zavar. Már egészen megszoktam… Mármint azt, hogy mióta idekerültem, többeket tegezek, mint magázok. Ez már csak ilyen közvetlen városka, úgy fest. A hangom is reszelősen szól. Több kérdésre azonban nem vagyok képes válaszolni, még öt percig, ameddig a kávémat meg nem ittam, azzal sem törődve, hogy jól megégettem vele a szám. Mindenesetre mikor a csészém koppan az asztalon, felnézek Tarára, noha abban sincs sok köszönet, mert szarul nézek ki. A szemeim alatt nagy sötét karikák húzódnak, és eszement fáradtnak tűnök.
Elképzelésem nincs arról, hogy mit művelt az éjszaka, de ha lett volna itthon pia, most arra fognám. Szinte már szégyellem magam amiért én pörgök ezerrel, és alig várom, hogy belekezdjek a napomba, a rendőr pedig majd meg hal az "asztalnál". Feketén kéri a kávét, hát úgy is kapja. Az enyémet két kanál cukorral, és egy tartósított tejszínnel iszom. Amiért már nem itt lakom, hanem Duncan háza és a szálloda között ingázok, nem is tarthatok itthon friss holmikat. Semmi értelme, úgyis megromlanak Lerakom Jake elé a reggelit szó nélkül, ha már csendkirályt játszunk. Igya csak meg a kávét, nem piszkálom, nem kezdek beszélgetést, de azt el fogom várni tőle, hogy egyen belőle, mielőtt elmegy. Igen, kicsit anyáskodós vagyok, de nem csak most és csak vele, és nem csak azért mert most úgy érzem, hogy tartozok neki ezzel. Duncant sem engedem el kaja nélkül "otthonról", kivéve, ha én megyek el hamarabb dolgozni. Maradi vagyok, nah... Ha van valaki akiről gondoskodhatok, a mellett, hogy megteszem, még örülök is neki. Így nőttem fel. Ez már a személyiségembe égett, tenni ellene nem lehet, és őszintén szólva nem is akarok. Adok annyi időt a rendőrnek amennyit csak akar, én közben megreggelizek. Ha már jelét látom rajta annak, hogy képes a kommunikációra, akkor nagyon halkan érdeklődök a tapasztalatairól. Illetve, hogy sikerült-e belemásznia a fejembe, és ha igen, mit gondol?
Hát, az éjszaka kiütöttem magam ezzel a mentális átjátszással, vagy nem is tudom, minek nevezzem. A saját káromon kellett megtanulnom, hogy nem vicc a figyelmeztetés, mi szerint a mágia bármilyen formája iszonyatos energiákat von el a használójától. Szörnyű napom lesz, de a széttépett vállam részben szerencse, így a rendőrfőnök egy pár napig nem fog terepre engedni, én pedig összeszedhetem magam. A kávé erős, forró gőze segít egy kicsit magamhoz térni, és ahogy fogyaszthatóvá válik anélkül, hogy szétégetné a nyelőcsövem, nagyjából egy hajtásra meg is iszom. A reggelihez nem nyúlok, viszont megmasszírozom a halántékom, mintha az bármit is segítene. Tudom, hogy nem, de ez már berögzül mozdulat. Azért nagyjából működőképes vagyok, úgyhogy mikor Tara érdeklődik, felemelem a fejem, és rá nézek a válasz közben. Most még az adóvevő recsegő hangját is tudom imitálni, amit Tara a múltkor hiányolt. Szörnyen rekedt vagyok - Részben sikerült… Én láttam, amit álmodtál, de amennyire láttam, sem te, sem a veled beszélgető férfi nem tudott róla, hogy ott vagyok. Egy darabig láttam, és hallottam, miről van szó, és van egy elméletem is, de azt a legvégén. Sóhajtok egyet, mert erősödik fejfájásom, de azért fojtatom. - Nem tudom pontosan, meddig voltam veletek, nem emlékszem pontosan mit hallottam, de egy idő után már nem tudtam koncentrálni, aztán azt hiszem nagyjából elájultam. Nagyon kiütöttem magam. Ez az egész még nagyon a saját szintem felett áll, ha jól tippelek. Úgy keltem fel, mintha agyonvertek volna kétszer az éjszaka. Legyintek egyet, és a lényegre térek. - Azt hiszem, de csak én gondolom így, szóval megerősítésre lesz szükségünk, hogyha elfogadod a segítségét annak a fickónak, akkor lesz egy védőszellemed… Utána a rémálmok is megszűnnek majd, mert könnyebben tudtok kapcsolatba lépni egymással, és nem kell alternatív csatornákat keresnie…
Én köszönöm, jól vagyok, egyre jobban pörgök, kialudtam magam úgy nagyjából, ég bennem a tenni akarás, de remélem, hogy Jake nem utasítja majd vissza, hogy én vigyem el hazáig, és hajlandó kivenni egy szabadnapot is mára. Lehet, hogy nekem csak friss jogsim van, de a zsaru ki van ütve rendesen. A hangjával pedig fel lehetne csiszolni a parkettámat, mert olyan érdes, durva, azaz reszelős. - Nem, tényleg nem vettelek észre... - csak halkan beszélek, mert tulajdonképpen nem akarok a szavába vágni, de tudatni akarom, hogy figyelek, és értem mit mond. Húha. Abból amit mesél, már tényleg kezdem érteni miért van ilyen ramatyul. Kezdő őrző (azt hiszem a "tanonc" kifejezést használják erre,) és konkrétan a fejemben turkált az isten tudja eddig. Ez nem normális. Nem kellett volna ennyire megerőltetnie magát. Most valóban úgy néz ki mint akit agyonvertek. Egyszer majdnem meg is történt, de ezt inkább szeretném elfelejteni. Amikor elhangzik a "védőszellem" kifejezés, megdermedek az éppen aktuális "kávéért nyúlok" mozdulat közben, és egy darabig úgy is maradok. Informálódtam erről is korábban, pont Jerry volt az aki mesélt nekem róluk, és hogy milyen hasznos lehet egy ilyen társ a hétköznapokban, most mégis kell néhány másodperc, vagy perc míg felfogom az elhangzottak súlyát. - Úgy gondolod? - persze, hogy úgy gondolja, csak nekem kell most mondanom valamit, és rohadtul nem tudom, hogy mit. Most sírjak? Nevessek? PErsze, ha biztosan tudnám, hogy Jerry az lehet majd nekem amit Jake mond, akkor most szerintem elcigánykerekeznék a nappaliba majd vissza, meg ugrálnék egy helyben és visítanék örömömben, de nem teszem, lévén, hogy feltételes módban említi. Nem vagyok se szőke, se buta. - Sokallnád, ha megkérnélek arra, hogy szervezz nekem egy találkozót valakivel, aki biztosabbat tud mondani? Nem most azonnal gondoltam, jó lesz nekem akár napok múlva is, vagy a mikor ráérsz... Ha Jerry létezik, úgysem megy sehová. -huhhh de abszurd ez így kimondva... Nah jó, vissza a valóságba! - Hozhatok egy aszpirint? A fejfájásodra. Csak előtte szeretném ha ennél pár falatot, mert kikészíti a gyomrodat. Ha kéri azt a fájdalomcsillapítót, úgy felállok, és máris iszkolok érte a fürdőszobámba.
Míg Tara felpörög, én még mindig csak a létminimumon üzemelek, és örülök, hogy nem felejtettem el, milyen ütemben kell venni a levegőt. Valószínűleg most még az ellen sem fogok tiltakozni, hogy ő fuvarozzon haza, pedig egyébként egyáltalán nem vagyunk jóban, már ami a jogosítványát illeti. A szabadnap már más tészta, de meglátom, hogyha eljutottam hazáig. A megerősítés jól jön, így rendesen helyükre kerülnek az információk, és legalább néhány feltételezést bizonyosságra tudok váltani Tara hozzáfűzéseivel. Nem, nem kellett volna így megerőltetnem magam, de ha nem feszegetjük a határainkat, akkor valójában sosem fogjuk tudni, hol is vannak pontosan. Azért még szenvedés közben is látom, hogy megdermed, mikor a védőszellem kifejezés elhangzik. Magam sem tudom, örül-e a lehetőségnek, vagy sem, de talán nem is igazán tartozik rám… A visszakérdezésre megerősítésképp biccentek, de nem szakítom félbe magamat. A következő kérdésére nemet intek a fejemmel. - Egyáltalán nem. Felajánlottam volna én is, csak még kicsit lassú vagyok. Mindenképpen megkérdezem, hogy ki tudna neked segíteni, és felhívlak, ha megvan a találkozó időpontja… Persze csak ha neked jó így… A aszpirinnel kapcsolatos felajánlására hálásan bólogatok néhányat. - Inkább kettőt, ha megoldható… Remélem lesz valami hatása is. Ami a reggelivel kapcsolatos kérését illeti, ismét engedelmesen bólintok egyet, és magam elé húzom a tányért. A gyomrom csak az első falatig érzi úgy, hogy menten felfordul, hogyha bármit lenyelek. Rögtön az első falat után azonban érzem, hogy mennyire éhes is vagyok valójában. Míg Tara visszaér a fürdőszobából, majdnem be is fejezem az evést.
Jah, hogy ő is gondolt már erre? Akkor ooookééé. Nincs más hátra csak bólogatni nagy bőszen. - Rendben, a telefon tökéletes lesz. Kéri azt a fájdalomcsillapítót, én pedig már indulok is érte fel az emeletre. Fél mosollyal nyugtázom, hogy maga elé húzta már a tányért, én ekkor már a fürdőben vagyok. Kinyitom a gyógyszeres szekrény egyik üveges szárnyát, leemelek egy egész doboz aszpirint, aztán becsukom az "ablakot". Tekintetem megakad a tükörképemen. Nem úgy, mint mikor megigazítom a hajam, vagy szemöldököt szedek, most csak úgy minden cél nélkül révedek saját acélszürke tekintetembe. Talán fél perc is eltelik így, mire sötét borzongás kezd felkúszni a gerincem mentén. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget neki, inkább vissza megyek a földszintre, le a konyhába. Jake majdnem befejezte már az étkezést mikor halkan leteszem mellé a dobozt. Kicsit sajnálom, hogy nincs itt a laptopom, mert most kedvem lenne híreket olvasni, vagy geg-es viccoldalakon böngészni, míg a rendőrnek is elindul a napja. De nincs laptop, szóval kiveszem az aszpirin betegtájékoztatóját, fogom a kávémat, visszaülök a szaruval szemben, és békésen olvasgatok tovább. Ez annyira emberi, hogy nem tudok nem mosolyogni.
//Köszönöm a játékot angyalom, nagyon élveztem ^^ //
Castorral nem szóltunk egymáshoz tegnap este óta... és azt hiszem, jobb is így, mert mindkettőnknek volt mit megemésztenie. Szóval először is lezuhanyoztam, és ha már a fürdőben voltam, akkor bevettem pár szem nyugtatót, csak az illúzió kedvéért, mert sokat nem jelentett, annyi szent. Aztán lefeküdtem, de inkább csak pihentem lehunyt szemmel, és próbáltam nem gondolkodni, mint aludtam volna. Ha el is szunnyadtam kicsit, akkor is valamivel korábban ébredtem, mint Castor szokott, és mentem is a konyhába lefőzni a kávét. Most itt tartok... Amíg fő a kávé, én egy pohár vizet szürcsölök a konyhapultnál pólóban, melegítőnadrágban, hanyagul felgumizott hajjal. Az egyetlen elegánsnak mondható cucc nálam, az a laptopom a konyhaszigeten, és Castor autójának slusszkulcsa a nadrágzsebben (gyalog csak nem indul el..). Bár már kezd kirajzolódni a terv, hogy mit és hogyan fogok kérdezni tőle, azért bőven van mit átgondolnom még. A laptop meg a net azért kell, hogy az első kávém előtt ezt ne tehessem meg. Sok értelmes dolog nem pattant még ki a fejemből ilyenkor... A kávé lefő, és ha hallom Castort neszelni a házban, akkor töltök neki is egy fekete bögrébe, úgy ahogy szereti, majd ezzel, és a sajátommal együtt ülök vissza a konyhaszigethez. Ha Cas csatlakozik hozzám, akkor egy halk "szia"-t kap, a beszélgetést még nem erőltetem.
Milyen jó, hogy ebben a szarfészekben egyszerűen nin-cse-nek távolságok. Mire leragadt volna a szemem, már le is parkoltunk. Azon mondjuk meglepődtem, hogy miért nem a hotelnél vagyunk, de pont nem érdekel annyira, hogy most leálljak ezen vitázni. Nem szóltam semmit, mondhatjuk, hogy ismerem a járást, és amint Tara szabaddá tette az utat előttem, bevetettem magam a házba és a kanapéra telepedtem. Igen, külön alszunk. Miért aludjak azzal egy ágyban, aki nem is olyan régen szakított velem? Édes érzéssel ringatott álomba, hogy bár tompán és elhalóan, de körülölelt Westmoreland bűze. Ahhoz Tara túl keveset van itthon, hogy a szagot elvegye más, akár a kávé, vagy a minden nap megfőzött ételek aromája. És gyanítom, hogy nem állt neki hipóval átmosni mindent a házban.
Arra kelek, hogy Tara már fent van, és kávét főz. Úgy érzem magam, mint aki előző este berúgott és verekedett. Ja, hogy berúgtam és verekedtem? Tényleg. Morogva dörzsöltem meg a szemem, és egy darabig a homlokomon pihentettem a kezem. Aztán nagy nehezen felkelek. A karom sajog, az oldalam szúr, de legalább már nem vérzek. A legjobban az zavar, hogy mocskos vagyok, véres, spermás és hüvelyváladékos. Körbenézek, végigmustrálom a szobát, a kocsim kulcsát keresem. De mivel a nappaliban nem találom, gyanús, hogy nincs is itt, és hogy mindenképpen hozzá kell szólnom Tarához. Kimászom a konyhába, és ügyet sem vetek a halk köszönésre, vagy a kávé (egyébként roppant csábító) illatára. - Add ide a kocsikulcsom. Állok meg a nőstény mellett, és a sérült kezem tenyerét nyújtom felé. Nem akarok én semmit már, csak hazamenni és lezuhanyozni. Aztán... Aztán majd eldől, hogy kicsodán vagy micsodán vezetem le ezt a sok szart.
Ha érzi is Westdmoreland szagát (nekem fel se tűnik), nem zavar. Ha csináltam is olyat ami veszélyeztette volna a kapcsolatunkat, akkor azt biztosan nem szánt szándékkal tettem. Kezdjük azzal, hogy ha tudom mennyire utálja azt az őrzőt, akkor az eszembe se jutott volna pont őt hívni segítségemül. Bár akkor nagggyon valószínű, hogy nem tudom azt amit most, és lehet már ki kellett volna csináljanak a szörnyetegem miatt. Node pontosan ez az aminek most semmi jelentősége nincsen. Castor tudja, hogy szeretem, hogy ő az élem, nem kell bizonygatnom semmit. Az istenit! Nem kefélt meg Westmoreland, de még csak jelét se adta annak, hogy úgy tekintene rám, pedig ő se tudta, hogy Cas a közös pont az életünkben! Apropó Cas... Egy pillantást veszek az arcára a köszönés közben, aztán visszanézek a laptopom monitorára,, csendesen elemezni a látottakat... Leszűröm, hogy Cas bal lábbal kelt, és a kocsija kulcsán kívül semmi mást nem akar tőlem. Oké, akkor játszunk így... - Nem. Ülj le, beszéljünk. - semleges hangnemben közlöm. A pajzsom fel húzva rendesen, szóval megtartom magamnak, hogy mennyire fáj, hogy ilyen rideg... Nem hiszem, hogy leül, és már egyre valószínűbb, hogy időt sem kapok átgondolni ezt az egészet, szóval akkor jön ahogy jön... - Emlékszel arra, hogy megkeféltél teljes farkas alakban? - felveszem a kávémat és belekortyolok. Muszáj most elrejtenem az arcomat, és őszintén szólva nem hiszem, hogy látni akarom az övét míg értelmezi mit mondtam... vagy reagál rá. Oké, ez nem teszi egyértelművé, hogy az én akaratomon kívül történt, de jelenleg nem is ez a lényeg. Hanem... Áh! Tudnom kell, hogy nem Ő volt, és kész!
Amikor megkér, hogy üljek le - nem teszem meg. Vágok egy 'muszáj ezt?' pofát, körbeforgatom a táskás szemeimet, aztán mélyen beszívva a levegőt, letámaszkodom a konyhapultra. A kérdésére elsőre kifejezéstelen arcot kap válaszul. Én ugyan állom a tekintetét, nem rejtőzöm el sehova. - Emlékszel arra, kidobtál, mint egy megunt állatot, amihez nincs türelmed? A hangomban nincsen semmi támadó,sőt. Egészen közönyös maradok, pedig kedvem lenne forgácsot gyártani az egész konyhájából, és ezt sem rejtem véka alá - ennek ellenére a hangomban nem csendül semmi jele a haragnak. Legyen elég a köntösként rám simuló, vibráló harag. Elvonatkoztatok attól, hogy kivel állok szemben. Hogy ez az a nő, akit én teremtettem, akit soha az életben nem tudnék kitépni a szívemből, és aki még ilyenkor korán reggel is annyira szép, hogy mosolyt csalna az arcomra a hanyag copfja, és a fáradt arca, a sima arcbőre... Csak rándul egyet a szám széle, ahogy ezek a gondolatok beúsznak a fejembe, de ennél több érzelmet nem vagyok hajlandó mutatni. Túl messzire ment. Az, hogy minek hordjuk el egymást veszekedéskor, az egy dolog, de ilyen szavakkal nem dobálózunk. Én le akartam cövekelni mellette egy életre már, nem bírom elviselni, hogy holmi túlkapások alkalmával ilyenekkel dobálózzon. - Nem, de érzem a nedveinket még mindig. Gondolom, megint akkora balfasz voltam, hogy nem emlékszem semmire a dugásból. Utalok vissza a régi időkre, és az első szeretkezésünkre. De azt nem tudom, hogy ennek most mégis mi jelentősége van.
Amikor visszakérdez, már ott van a nyelvem hegyén a válsz, de még időben lelocsolom forró kávéval. Nem, ebbe most nem szabad belemenni, mert nem azzal nem jutunk előre... sőt! Egyébként emlékszek rá, persze, hisz akkor- ott komolyan is gondoltam, hogy nekem elegem volt ebből. Meg se próbálom megmagyarázni, vagy letagadni, mert hazudni nem fogok neki. Az már más, hogy most majd meg bolondulok azért, hogy átöleljen, vagy hogy kimondja, amit hallani szeretnék... de nem, nem fogok most kitérni erre... A válasz pont annyira nyugtat meg, mint dühít fel. Nyugtat valamilyen szinten, mert egyre fényesebben csillog a remény, miszerint nem Castor volt, és dühít, mert tisztul már a kép is arról, hogy ha ő nem, akkor ki. - Nem voltál részeg, és szereted annyira a véremet, hogy bizony emlékezz rá, ha kóstoltad... Cas a konyhapultra támaszkodik, én meg az alkarjaimra. Leteszem a bögrét, kinyújtom a kezem, és a gyűrűmmel kezdem fel- le húzgálni a bal kezem gyűrűs ujján. A platina jól bírja, éjjel inkább a húsomba mart, egészen a csontokig mintsem eltört volna, vagy csak eldeformálódik. - Tehát black out kipipálva. Kimerülés szintén, hőmérséklet ingadozás szintén. - összegzem, mert muszáj hangosan is kimondanom valamit, hogy medrében tartsam a gondolataimat. - Korábban fordult már elő veled hasonló? Akár a közelemben, akár egyedül voltál?
Jó, hát ha nem válaszol, akkor nem válaszol. Hallgatás beleegyezés alapon úgy veszem, hogy emlékszik. Csak felvonom a szemöldököm a vérének emlegetésére. Ennek ellenére akarva-akaratlanul felsejlik az amúgy homokosra száradt nyelvem tetején az az édes-fémes íz, amitől megvadulok. Az a fekete görcs pedig már ugrana is, mert egyébként is szomjas vagyok, és Tara biztosan oltaná a szomjunkat minden tekintetben. De nem! Láncra verem a dögöt, most én parancsolok! De a testemet nem tudom leállítani, és így alsóban pózolva elég szembeötlő lehet a reggeli merevedésnek is betudható halmazállapot változás. Meggyőzöm magam azzal, hogy pisilnem kell, akkor majd megnyugszik. - Ha nem voltam részeg, akkor miért érzem magam másnaposnak? Próbálom kérdéssel megcáfolni az iménti állítását. Hánytam, most is émelygek kissé, fáj a fejem, ki vagyok száradva... Másnapos vagyok, erre még a kezdő sör-betyárok is hamar rájönnének. Figyelem, ahogy a gyűrűjét forgatja. A történtek ellenére szívből remélem, hogy az enyém még mindig a táskámban van. Aztán kérdő tekintettel nézek rá, amikor felsorolásba kezd, aztán hozzám vág egy kérdést. - Mi ez, valami szar vicc? Esküszöm úgy érzem magam, mintha egy kihallgató szobában lennék. "Korábban fordult már elő....?" Hagyjuk már. Inkább kerítek egy poharat, és szigorúan csapvizet töltök magamnak. Nem kell a kávéja, nem kell semmije. Ó, dehogyis nem kell, hogyne kéne, de egyszerűen nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy bármivel is csak a felé irányuló tartozásaimat gyarapítsam. - Igen, ez elég gyakran előfordul, amikor az ember sakál-részegre vedeli magát. Abban pedig jó vagyok. Nekidőlök a mosogatónak, és lassú kortyokkal döntöm magamba a vizet.
- A hányás miatt. - vágom rá rögtön, a "miért érzi magát másnaposnak" dologra. És még folytatnám, de nekem is feltűnik, hogy ezzel nem az igazat akarom kideríteni, hanem rávetíteni, ráerőszakolni az elméletemet mindenre. Mert végülis mennyivel "könnyebb" lenne azt tudni, hogy nem a szerelmem elevenítette meg Todd-os élményeimet, hanem tényleg Todd volt. És ekkor nem csak arra gondolok, hogy az én kicsi lelkemnek ez mennyire rossz (egyébként az... ), hanem hogy ez újra megtörténhet. Valaki mással, vagy falka ügyekben. Kezdetben csak néhány alkalommal, aztán már végérvényesen... Nem tetszik neki, hát persze hogy nem. Én is kifejezetten utálnám fordított helyzetben... Ki is kerülöm a reakciót, Castor úgyis elfoglalja magát a csappal meg a vízzel. Én e közben megiszom a kávémat, majd magam elé húzom azt is amit egyébként neki töltöttem, és kissé remegő kezekkel emelem már fel. Nem sokáig fogom bírni. El lehet takarni a trágyadombot, de attól még büdös marad. Azt hiszem így vagyok most a pajzsommal is... - Nem arra gondolok amikor piálsz. - irányába fordulok a széken, csak a kávés bögrét "viszem" magammal. A hangszínem még mindig lehetetlenül tárgyilagos, ami azt hiszem, hogy jelenleg az egyetlen pozitív tulajdonságom. - Inkább olyasmire értem, aminek nem vagy ura, de köze sincs a bestiához. Talán jelentéktelen apróság, mint amikor eldöntöd, hogy szürke öltönyt veszel fel, de egy feketével lépsz el a szekrény mellől... Érted? - no meg még egy példa, most éles tekintettel figyelem, hátha elcsípek rajta egy árulkodó jelet, reakciót, bármit. - Vagy amikor jobban akartál valamit, mint amennyire azt te adott esetben indokoltnak vélted. Ételt. Tárgyat. Engem... Akármit.
- Hagyjuk. Vonok aprón vállat erre az egész másnaposság kérdésre. Voltam már párszor, szóval igenis el tudom dönteni, hogy az vagyok-e vagy sem. És az vagyok, hurrá. De nem fogok meddő vitát nyitni erről, főleg nem azért, mert ha minden a terveim szerint alakul, akkor tíz perc, és már csak a szagom marad ebben a házban. Pont, mint Westmorelandé, bár minden bizonnyal én fogok dominálni. Tovább beszél, és bár abszolút nem vagyok a helyzet magaslatán, és bitang rosszul vagyok fizikailag és szellemileg is egyaránt, azért lassan összeállnak a kirakós darabkái. Kicsit olyan, mint amikor egy tájképen eljutsz oda, hogy már csak az ég, vagy a lombkorona ezer darabja van hátra. Nem lehetetlen, de eléggé idegőrlő helyzet. - Várj... - emelem fel az egyik kezemet, és kitartóan bámulom a padlólapot - Csak nem azt akarod nekem bemesélni, hogy ez is a Jake által bemesélt szellemesdi lesz? Csak ekkor nézek fel rá, a haragom megvillan a szemeimben, de a hangom nyugodtan formálja a szavakat. - Az életben nem csinálsz mindig mindent úgy, ahogy eltervezed. Megesik, hogy nem érted, hogy mit mi a szarért csinálsz, vagy olyat teszel, amit normális körülmények között nem tennél. Te se vágtál volna ki tegnap normális körülmények között, ugyebár. Ellököm magam a pulttól, kiiszom a vizet és a poharat a mosogatóba teszem, majd odalépek Tarával szemben. - Úgyhogy kérlek... Ne nehezítsd meg a dolgomat azzal, hogy mesékbe kapaszkodva akarod azt hinni, hogy igenis elég jó vagyok neked. Kérem a kulcsomat. Ekkorra már némi erőteljesség is kúszik a hangomba, ellenben ha Tara egy kicsit is figyel másra a kávén kívül, észreveheti, hogy minden sejtem sikoltva ellenkezik az ellen, amit mondok és amit tenni készülök. Igen, szomorú vagyok, csalódott vagyok, nem akarom elereszteni, de túl sok volt már az elcsépelt egymás nyakába borulás ahhoz, hogy ezt megint bevállaljam. Ő döntött, nem kér belőlem, én pedig eleget teszek az igényeinek. Bármennyire is halok bele közben.
Szinte látom, hogy kattognak agyában a fogaskerekek, és mintha meg is világosodna, de aztán előáll a baromsággal, amire csak sóhajtani tudok. - Ennek hozzá semmi köze nincs. Max annyi, hogy átpasszolt az egyik feletteséhez, aki otthon van a témában... és akivel csak telefonon beszéltem, mert mindenképpen meg akartam várni a te véleményedet mielőtt még nagyobb bajt keverek... nem kell elismételned, mekkora rohadék vagyok, felfogtam elsőre is... Látom, hogy kezd ki jönni a sodrából, mégis válaszol úgy-ahogy... És persze megint felhozza a "kirúgtál" témát. - Mit akarsz mit mondjak? Hogy haza kellett volna jönnöm inkább elmélkedni, vagy kivárni míg kitombolod magad, míg újra földbe nem döngölsz, mintha megcsaltalak volna? Ugyan... Mindegy.-Fájdalmasan rándul az arcom. Igen, észrevettem, hogy innen már nemigen van visszaút. Csak még egy kicsit... egy kevés időt kérek. Amikor elém áll, és a kulcsát kéri, nagyon szeretném megint azt mondani, hogy "nem", hogy "nem mész sehova", hogy "ültesd már le magad, igyad meg a kávédat"... csak hát amit mond, azt nem tudom megcáfolni. Előveszem a kulcsot, de egyelőre csak tartom a markomban. - Ha valóban mese ez, és tegnap saját magad döntöttél úgy, hogy megerőszakolsz, akkor tényleg nem vagy elég jó. Nem csak nekem, másnak sem... De tedd fel a kérdést magadnak, és ha úgy látod, hogy van ráció abban amire próbáltalak rávezetni, akkor legalább a falkád és magad miatt beszélj egyikükkel. - mintegy végszóra beleejtem tenyerébe a kulcsot.
Semmi köze sincs. Aha. Akkor miért bűzlik még mindig tőle ez a ház, és miért az ő nevével kellett dobálózni, és miért érzem azt, hogy ez az egész történet úgy, ahogy van, sántít? Plusz, mégis hogy a búbánatos francba keveredtek ide, és hogy a búbánatos francba derült ki az, hogy mi a helyzet Tarával meg Jeremy-vel kapcsolatban? Eddig nem voltam kimondottan tippelgetős hangulatomban, de azok után, hogy tudom, hogy itt járt már kissé változik a status quo. - Ugyan, kérlek... - nem, hiába Jake a téma, már nincs nyoma a tomboló haragnak, és azt hiszem, hogy ez a történtek fényében mindenkire nézve rosszabb - Talán a te agyadat is elöntötte a feketeség, megerőszakoltad az őrzőt, majd behívtad az otthonodba beszélgetni? Nem két percet volt itt, akkor már nem lenne itt a szaga... És amíg én otthon fetrengek az ágyban nélküled, addig te kedélyesen elcseverészel ebben a házban egy idegen hímmel, aki legalább annyira utál engem, mint én őt? Morranok rá kissé flegmán, de nem érdekel. Az sem érdekel, hogy kúrtak-e, vagy sem, már édes mindegy. Kíváncsi lennék, hogy fordított esetben mekkora balhét csapna. - Az igazat akarom. - döngölöm belé iszonyatos súlyt adva minden szótagnak - Hogy mit keresett a nőstényem házában az a senkiházi. Azt akarom, fogd fel, hogy ez túl sok nekem. Túl sok, amit Jeremy-ről állítasz, túl sok, hogy te és ő titkolóztatok előttem, túl sok az, hogy Todd velem zsarolt és bántott téged, az meg már cska a hab a tortán, hogy a történet hőse az a fasz. Igen, azt hiszem ennyi az, amit Tarától szeretnék. A többiben ő már nem tud nekem "segíteni", de nem is szorulok rá arra, hogy asszisztáljon. Azt nélküle fogom meglépni. Társaságban, de őt kihagyom ebből a buliból. Rándul egyet a szemhéjam az erőszakkal kapcsolatban. Megcáfolni nem tudom, tekintettel arra, hogy semmire nem emlékszem az ég egy adta világon. - Én nem döntöttem el semmit. A tegnap estébe nekem addig volt beleszólásom, hogy megkértelek, hogy vedd fel a régi ruhád. A többiről nem én tehetek. Nyelek egy nagyot, és rászorítom az öklömet a hideg fémre a tenyeremben. Akkor most megyünk. Menni kellene. De csak állok, és szigorú arccal nézem a nőstényt, és le vagyok döbbenve, hogy nem lesz már többet édes a csók, vagy forró a hálószoba. Ledobom a kulcsomat a konyhapultra és elindulok a fürdő felé. - Elmegyek, lemosom magamról a vért.
Az ember általában az utolsó mondatot jegyzi meg leginkább, így amikor arról beszél, hogy Jake-el mennyire közös a "vonzalom" egymás iránt, szeretném rá vágni, hogy ha utálja is, a tapasztalatok alapján közel sem annyira, mint Castor őt... de jobb ha én nem mondok ki ilyesmit. Igazából jobb nem mondani erre semmit sem, mert hazudni nem akarok, az igazságtól meg még többet süllyedek a szemében. Azt meg, hogy szeretem, hiába mondom neki, mert úgy tűnik, hogy ez a tényezőt valahogy nem kívánja figyelembe venni. Lehet, hogy azért mert neki mást jelent a szó mint nekem? Mert ha én mondom ezt, az valami olyasmit ordít a háttérben, hogy az övé vagyok, és csakis az övé. - Szégyelltem magam, oké?! Ezért titkolóztam, és ezért kerültelek meg téged, mielőtt belevontam ebbe egy zöldfülű őrzőt... Azt hittem baj van velem, érted? Én én én... én nem akartam elmenni innen, elhagyni téged, meg a falkát. Muszáj volt hozzájuk fordulnom, de esküszöm hogy nem őt kerestem volna meg, ha tudom, hogy ennyire gyűlölöd... Szóval egyedül hoztam meg a döntést, hogy kerítek egy őrzőt, mert attól tartottam, hogy ki fogsz rúgni ha megtudod milyen selejt vagyok. Így is annyira valószínűtlen volt hogy szeretsz, hát még ha megtudod hogy kétszáz ennyihány évesen is voltak időszakok amikor nem tudtam megzabolázni a farkasomat... - kicsit kerülöm a választ, mert szerintem nem Jake itt a lényeg. Ha más őrzőt ismertem volna, akkor más szagát érezné maximum a kanapémon, meg ahol esetleg kifolyt a vére, mikor megtéptem. - Tudom, hogy sok. Nekem is az volt, Cas... - lesütöm a szemeimet. - Sajnálom, nem így kellett volna megtudnod. Bár nem hiszem, hogy lehet ezt jól tálalni... Nem sokat segít az, hogy hárít, de nem felel. Akkor most mi van? Ő tette, vagy nem? Jólvan, mostmár az ő kezében van a kulcs. Annyiban nem hagyom a témát. Ha velem nem is akarja tovább boncolgatni, akkor majd Duncant fogom beavatni ebbe, vagy Emily-t, habár ez utóbbiban annyira nem bízok, mert nem ismerem, de Castor igen. Valakinek beszélnie kell a fejével, legfőképpen ha szó sincs szellemekről, mert akkor Cas minden bizonnyal elindult egy olyan úton, amiért ő is megölte az előző alfáját... Akkor kapom fel a fejem, mikor megcsörren a kulcs a konyhapulton, de már csak Castor hátát látom. Szóval marad még egy kicsit? Addig biztos amíg mosakodik... El sem mozdulok onnan ahol vagyok. Még levegőt is csak annyit veszek, amennyit feltétlen muszáj. Ha visszajön, meg kellene erednie a nyelvemnek, előrukkolni valamivel, ami majd visszacsinálja ezt az egészet... de ha létezik is ilyesmi, én nem tudtam rájönni még pontosan mi az.
Amit mond, jól elraktározom magamban, betömöm a gyomromba, mintha csak valami tömni való állat lennék, és így vonulok el a fürdőszobába. Az ajtó hangos csattanással jelzi, hogy befoglaltam a területet. Levetkőzöm, és jó fiú módjára nekitámaszkodom a falnak fél kézzel, a másikkal pedig célra tartok a wc kagyló felett. Miután végzek, még a deszkát is lehajtom, bár rohadtul nehezemre esik hajolgatni. A víz, amit megengedek magamnak, szinte jéghideg. Ahogy a bőrömet éri, libabőrös leszek, a sebeim pedig húzódni kezdenek. Óvatosan simítok végig a lyukacsos oldalamon, fel-felszisszenve, ahogy az ujjbegyeim besüppednek a sebbe. Érdekes... Én erőszakoltam meg, neki ennek ellenére egy haja szála se görbült. Mindig vigyázok rá. Én nem vagyok olyan, mint Marcus Klein. Inkább hagyom, hogy Tara essen nekem, vagy szaggasson darabokra, minthogy komoly sérülést okozzak neki. Ezek után eléggé elgondolkodtató az, hogy én megerőszakoltam volna... Fázom, de nem vagyok hajlandó melegebb vízben zuhanyozni tovább. A tusfürdőtől eltekintek, bőven elég a natúr zuhany. A víz a tálcában vörös tócsává gyűlik a talpam alatt. Közben belepillantok a tükörbe, és végignézek magamon. Nem tudom, hogy sajnálom-e magam ezért az egészért, vagy egyszerűen azért, mert olyan szerencsétlen faszfej vagyok, hogy fél éven belül a második nőt veszítem el. Lehet, nem kellene ilyen érett és "felnőttes" dolgokba belemásznom, mint egy párkapcsolat. Az, hogy Tarának gondjai vannak a szörnyetegével, és hogy ettől ő csökkenne a szememben... vacak szöveg. Őt nem dobhatom csak úgy el: én teremtettem, az én felelősségem, ha valami nem működik. Lehet, hogy az én hibám, én nem tanítottam meg jól valamire. De úgy látszik, hogy ennyi év után sem érti a mi kapcsolatunk alapjait. Én sosem rúgtam ki, mindig ő hagyott engem faképnél és járta a világot Todd emléke elől menekülve. Apropó Todd - az mondjuk nem hülyeség, hogy eddig kétszer volt szerencsém azt hallucinálni, hogy megjelenik a tükörben. Először akkor, amikor Tarával egymáséi lettünk, és a kocsim visszapillantójában azt képzeltem, hogy az ő szeme van az enyém helyén. Aztán a múltkor, miatta törtem össze Tara tükrét. De persze ez mind felfokozott érzelmi állapotban történt, és okom volt azt feltételezni, hogy az a barom kísért. - Kétszer "láttam" őt, amióta együtt vagyunk. Közlöm egyszerűen, amikor csurom vizesen, visszavéve a koszos ruhákat kilépve a fürdőből. - De mindkétszer megvolt az okom arra, hogy csak odaképzeljem. Ha még van lefőve kávé, akkor odabicegek, és töltök magamnak, mert koffein nélkül már nem bírom ki sokáig. De lehet, hogy egy kis morfium se ártana.
A csattan a fürdő ajtaja, mire összerezzenek, mert nem számítottam rá. Egyedül maradtam, és ha eltekintek a vízcsobogás neszétől, ordítani tudna a csend a házban. Igaz, pont ezért választottam ezt a lakást, az pedig, hogy egész olcsón bérlem, csak mellékes. Szeretem a csendet, de most hogy ilyen súlyosan beállt, inkább kapcsolnék valami zenét... mégsem mozdulok. Szavakat keresek. Valamit, ami hűen leírja a történteket, a nélkül, hogy meg kelljen nyitni a pajzsomat, és emlékeket mutatni arról a mit művelt, csak nagyon nem akaródzik megmutatni, hogy milyen szarul vagyok, és hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy könyörögni kezdjek, és bőgni, mint egy tinilány. Ez felteszem, úgyse érdekelné. De mire nyílik a fürdő ajtaja, és ő lejön az emeletről, még tanácstalanabb vagyok, mint voltam. Castor nem hisz nekem. Lezokog róla, hogy még elutasítóbb a témát és engem illetően, amit ki is fejez a szűkszavú válaszában. Nem maradt más választásom, felállok a székről, hátad fordítok neki, és így veszem le a pólómat. Láthatja a sebeket a két oldalamon, amiket a karmai okoztak olyan mélyen, hogy kis híján a beleimet felszakította.. Gyógyulásnak indultak már, persze, de még így is szétnyílva tátonganak. Aztán ott van a lapockám, ahol porcokig belém harapott, hogy egy helyben tartson. Bár ezek közel sem olyan látványos sebek. Hogy fokozzam a drámai hatást, megnyitom a pajzsom, és visszaküldöm neki azokat a szavakat, amiket még én is hallottam. Persze emlék formában, nem a gondolatátvitellel, mert így sokkal hitelesebb. Átjön a pontos hangszín, meg a stílus, ami ne Castoré. "~Tara, Tara... csak nem felejtetted el, hogy a mi fajtánk elől számodra nincs menekvés? Sokkal jobban nézel ki, amióta nem vagy olyan kis szerencsétlen kölyök... Ugye tudod, hogy most mi következik, he? Javaslom, hogy változz vissza, de ha kell, így teszem meg...~" Ha befejeztem, visszahúzom a pajzsomat és a pólómat is. -Segítségre van szükséged... Akkor is ha önmagad voltál. - a hangom rekedt, és már elcsuklik, de még igyekszem tartani magam. Nem segít az senkin, ha most kiborulok. Az én nyomoromat majd legyűröm ha egyedül leszek, most az számít, hogy Castor értse meg mekkora gáz van. Szeretem őt, még akkor is, ha tényleg ennyi volt köztünk minden, és nem lesz már folytatása. Nem hagyhatom, hogy Toddá váljon. Így vagy úgy.
Fogalmam sincs, hogy mire készül, amikor leszáll a székről. Egy pillanatig azt hiszem, hogy hozzám akar jönni, de azt nem engedném neki. Őszintén tartok attól, hogyha hozzám érne, akkor mindennek vége, és képes lennék átmenni abba a térden csúszó kutyába, akit most nagyon nem akarok előhozni magamból. Vetkőzik. Szeretnék rászólni, hogy ezt azonnal fejezze be, mert ezzel nem hat meg (dehogyis nem), és ha búcsúszexet akar, akkor arra hiába vár, de... Elég hamar felfogom, hogy bemutató célzattal vetkőzik. Őszintén megütközök a sérülései láttán, de arra nagyon odafigyelek, hogy az arcomra még véletlenül se üljön ki a döbbenet. Nagyot nyelek, a szívem pedig pumpálni kezd. A pajzsom csak résnyire van nyitva, de amint az első, felém küldött szófoszlányokat meghallom, kissé kinyitom a kaput, hogy tisztán halljak és lássak mindent. És hogy őszinte legyek, ez baromira nem tetszik. Ez nem én vagyok. Ez nem az én szóhasználatom, ezek nem az én mondataim, ez nem az én hanghordozásom. Fogalmam sincs, hogy van-e folytatása az emléknek, mert (bár nem tudok róla), pont akkor építem vissza a pajzsom méteres falait, amikor az emléknek vége szakad. Úgy vágom be a kapukat, és lököm el magamtól mentálisan Tarát, mintha ezer wattos áram szaladt volna belém. Sokáig csak ki-be lélegzek, de már majd' beleszédülök. Nem bújok el a kávé mögött, egyszerűen magamba döntöm az egészet, és kész. Azt hiszem, hogy megnémultam. A Bestia felnyüszít, amiért ezt tettük Tarával, de a Bestia csak kussoljon. Nem lesz könnyes egymásra találás. - Ebben nincs semmi logika. - tárom szét a kezeimet tehetetlen, kínmosollyal - Tudom, hogy nem vagy kölyök, láttalak már azóta párszor, és ami azt illeti, mást is csináltam már veled azóta... Nem hiszem el, hogy tényleg azt hiszi, hogy ez én vagyok, csak egy másodpercre is. Én sem hiszem el, de túl magas nekem ez a kerítés ahhoz, hogy könnyen átlendüljek rajta. És bár mondhatni, hogy terhelő bizonyíték volt az iménti emlék arra, hogy itt valami naaaagyon csúnya susmus van, én csak értetlenül rázom meg a fejemet. Könnyebb lenne azt mondani, hogy igen, ez nem én voltam, hanem Todd szelleme "szállt meg", de ezt továbbra is nehéz lenyelnem. Egyébként pedig utálom, ha bárki azt mondja, vagy gondolja, hogy segítségre szorulok. Én vagyok az Alfa, nekem ne akarjon segíteni senki. - Most mégis mit vársz tőlem? - kérdem tőle fennhangon - Lövésem sincs, hogy mi volt ez, oké? De ha meg nem akarsz a közelemben lenni, kétlem, hogy bármilyen félnivalód lenne attól, hogy ez még egyszer megtörténik majd. Ennél keserűbb hangot azt hiszem, hogy már képtelenség lenne megütni. Minél tovább vagyok itt, annál jobban érzem, hogy a hideg nyugalom cérnája foszladozik.
Kezdőlap
//
