Elég szépen megvárat a kisasszony, de minden bizonnyal kicsit rendet rak, toalettet igazít, és a többi egyéb női nélkülözhetetlenséggel van elfoglalva. Vagy nem? Amikor ajtót nyit inkább az utóbbira tippelek. Itt kint sincs túl világos, lévén sarkkor, a tél közepén, de ez semmi ahhoz képest, ami odabenn van. A bevezetőt nem szántam frappánsnak, csak éppen tényleg így gondolom. - Nincs szándékomban Castor második kivetülésévé válni. - felelem egy fintorral, és bemasírozok. A levegő áporodott, és a házon erősen látszik a tespedés. A farkaska elhagyta magát. Ejnye! Beballagok a nappaliba, egy pillantást vetek a képernyőre, aztán ledobom magam a fotelbe, és nekiállok kibontani a piát meg a bonbont. Ha azt hiszi, hogy ajándékba hoztam, akkor téved. Ezt most fogjuk fogyasztani. - Hozol poharat? Mire visszaér, remélhetőleg pohárral, és leül, minden bontva. Ha nincs pohár az se nagy baj, de azért Baileys-t üvegből ... Szóval vagy töltök, vagy átadom az üveget, miután meghúztam, és csak kicsivel később szólalok meg. - Hogy Liu több bizalmat érdemelne azt erős túlzásnak éreztem, de szerintem megegyezhetnénk az egálban esetleg ... - kezdek bele. - És ezzel nem azt akarom mondani, hogy annyi bizalmat érdemlek, mint egy áruló. De hatásos szöveg volt. Tara, most minden hatáskeltés nélkül, őszintén, mégis mit gondolsz, mért én vagyok a béta?
- Ennek örülök. - mondom ugyanazzal a fa pofával ami jellemzi az utóbbi pár napomat is. Ahogy még a "semmihez nincs kedvem" és a "dögöljön meg a szomszéd lova is" életérzések is elég gyakran váltják egymást. Gondolom a horrorfilmek hatására. Elmegyek azokért a poharakért ha már kéri. -Remélem a vizes pohár is megteszi. Nem számítottam vendégre. - A macskás bögréket már meg sem említem. Terveztem én normális pohárkészletet is beszerezni, csak nem tettem. Mostmár meg minek. Visszamegyek a nappaliba, Patrisha tölt, kortyol, aztán a lényegre tért. Értem én, hogy mondhattam az ő számára is sértő dolgokat, csak az nem világos, hogy jelen pillanatban nekem ehhez mi közöm van. Úgy értem: nem vagyok tagja a vidám társaságnak, akkor miért nem tesz magasról arra, hogy mit makog egy részeg liba? De legalább nem Őt hozza elő, amiért képzeletben máris kap egy piros pontot... mondjuk hőre elpárolgó tintával, mert sok téma felmerülhet még amíg itt lesz. A hangom nyugodt, amolyan beletörődő mikor felelek. - Semmi közöm nincs a falkához. Azt meg végképp nem hiszem, hogy bárkit érdekelne a véleményem. - nem iszok a Baileysből még. Abszolút nem kívánom az italt. Inkább elszédelgek a villanykapcsolóig, hogy ne sötétben ücsörögjön, majd kikapcsolom a tv-t, és csak eztán ülök le én is.- Nem ismerlek. - felelem nagy soká. - És ezek szerint őt sem. Szóval nem, nem tudhatom, hogy miért te vagy a béta, és őszintén megmondom, hogy nem is érdekel... ahogy semmi más sem a falkával kapcsolatban. Nem provokálni akarom a nőt, csak tudomására hozni, hogy nekem tényleg semmi közöm ehhez.
Veszek egy bonbont aztán odatolom eléje a dobozt. - Ez nem igaz. Ha nem érdekelne a falka, akkor utaztál volna el ide, nem jössz be a hotelbe, és főleg, nem depizel itt még napokig, hanem továbbállsz. Mondtam, hogy nem kérek semmi hatásvadászatot. Rólam amúgy is lepereg. - Amikor megérkeztem Chicago-ba, te még béta voltál ... elméletileg ... de gyakorlatilag ... azt kell mondjam, hogy nem. Ez nem feltétlenül csak a te hibád, de akkor is így volt. Nem részletezem ezt, ha pampog miatta, majd legfeljebb kifejtem, mért gondolom így. De nem létfontosságú, lehet már ő is rég belátta. - Azért jöttem, mert abból, amit eddig láttam, halottam, tapasztaltam belőled, abból ne tudom eldönteni, hogy szükségünk van-e rád, vagy nem. A korod alapján egy főnyeremény lennél a csapatban. De a teljesítményed alapján ... Ash, aki csupán egy kölyök még eddig többet letett az asztalra, mint te, sőt, ha jól belegondolok, igen, Liu is. Egy megbízható, teherbíró, higgadt farkasra nagy szükség lenne nálunk, főleg, ha nő az illető, és képes értőn odafordulni a fiatalok problémáihoz. Nem véletlenül siklik félre Liu például. Neked mi a véleményed erről? Ha most azzal jön, hogy tökmindegy, mert Castor így vagy úgy, akkor rosszul fog járni, azt garantálom. Castor jelenleg nincs itt, hogy mit akar, az nem érdekes, mellesleg meg megőrül a lányáért.
Nem akarok belemenni az ok-okozat témakörbe, vagyis, hogy mi- miért van, mert akkor itt ülünk még egy jó ideig. Kimondottan nincs bajom a nővel, maga a társaság gondolata irritál, tehát szeretném ezt minél rövidebbre zárni. - Soha nem is vágytam arra a posztra. Az lett volna a meglepő, ha jól csinálom. Bár nem értem, hogy jön ez most ide. - kiveszek egy bonbont a dobozból, azzal bíbelődök amíg Patrisha folytatja. A hallottakra már mély barázdák jelennek meg a homlokomon, de kimondottan nem rengeti meg az idegrendszeremet, szóval nyugodt maradok. - Akkor megkönnyítem a dolgodat, mert nem megyek vissza. És nem azért mert nem hívtok, hanem mert én nem akarok többé a része lenni annak. Bekapom a bonbont, elcsócsálom mielőtt folytatom. - A kölyköknek valóban szükségük lenne arra, hogy valaki támogassa őket, hogy törődjön velük. Hamarabb és szívesebben állnak kötélnek, ha tudják hogy felsegíti őket valaki, ha netán elesnek. Szegény Liu biztos csuklik már, de megint csak őt tudom felhozni példának, még ha gondolatban is. Kiküldeni egyedül, törött karral holdtöltekor? Visszamentünk a középkorba, helló?! Nem, én ebből tényleg nem kérek, és ezt kivételesen nem a vérig sértett farkaskölyök "mondatja" velem. - A balhé sok farkast idevonz. Talán közöttük akad majd aki megfelelő tapasztalattal rendelkezik a feladathoz.
"én nem akarok többé a része lenni annak" Amikor ezt mondja, az érzelmek, a hangulat, a kifejezésmód igen ismerős. Azt hiszem Liu érezhet valahogy így. Ő is már csak úgy "annak" titulálhatja a jelenlegi helyzetet. Nem érzi magam körül a falkát, mert Castor arroganciája - mert ismerjük be az van neki - egyszerűen elnyomja a közösség jelenleg igen gyenge összetartó erejét. - De hát rajtam vesztetek össze! Ha az én pozíciómmal alapvetően nincs bajod, akkor mi a frász az, ami még böki a csőröd? - morranok fel - Egymás fejéhez vágtatok egy csomó eszeveszett marhaságot. Mindnek egyetlen célja és alapja az volt, hogy minél inkább megsértsétek a másikat. És mielőtt én feljöttem volna a lifttel, még idilli volt a hangulat, tudom, éreztem. Akkor ebben hol van a logika? Persze, van sok kóbor. De Nikolajra például nem bíznám a kölköket. Arra a nagyszájú senkiházira se, akivel a skanzenben találkoztam. Tara viszont védelmébe vette Liut. Gabe is találkozott vele, tudom. Neki menne ez. Csak ne lenne ilyen átkozottul csökönyös! - És igen, a kölyköket fel kéne segíteni, mert jelenleg bukdácsolnak. Egymásban próbálják tartani a lelket, és egymást tanítják. Liu edzést tart a nála nagyobbaknak, és Ash, aki komplett hülye próbálja benne tartani a lelket. És közben beszerelnek hárman egy komplett biztonsági rendszert, míg a nagyok egymást marják, világfájdalmuk van, és kóbor senkit játszanak. Magunkat tesszük ezzel nevetségessé, mert lassan a kölykök és a fiatalok érettebbnek tűnnek nálunk. Tényleg nevetséges ez így. - Hogy várhatnám el Liutól, hogy tartson ki, amikor egy nála 200 évvel idősebb felnőtt farkas a töredékétől hisztisen elrohan, he?
Mielőtt feljött volna idilli volt a hangulat? Igen, és akkor még enyhén fogalmaztunk. A csillagokat lehozta volna nekem az égről, míg én felmászok az Olümposzra ambróziáért neki. Aztán megjött Patrisha... Én meg félre lettem lökve, hisz már beharapott, már megtehette. Nem a nővel volt a baj, hanem azzal, ahogy velem bánt miután megérkezett. - Mégis hogyan kellett volna reagálnom? Kétszáz év után előáll valakivel az oldalán, kész tényként tálalja az egészet, és máris csak egy levetett rongy vagyok, mert nem értem meg azonnal, hogy ez neki milyen jó... Szóval ha ez bánt, megnyugtatlak hogy neked ehhez nincs sok közöd. Mondhatni semmi. Ha valaki mást mutatott volna be hasonló körülmények között, akkor is ez lett volna a vége, mert Ő simán átgyalogol másokon ha úgy tartja kedve, én meg nem vagyok senki kiskutyája. Még az övé se. - És az nem merült fel benned, hogy azért tűnnek nálatok érettebbnek a fiatalok, mert valóban érettebbek? Előbb utóbb lépni fognak, és nem biztos hogy nektek kedvező irányba. Ash- ért bármelyik falka, vagy ember is a nyakát törné a számítástechnikai profizmusa miatt. Liu kiváló harcművész. Még egy velem egykorú hímet is megizzasztana, csak ezt még ő se tudja. Gabriel meg biológus. Ki ne akarna a maga oldalán tudni egy biológust? Amber meg... Hát ő csak szimplán gyönyörű, és nagyon jó szívű nő. A kölykök nem ostobák. Nem érdemlik meg, hogy úgy bánjanak velük, és erre maguk is rá fognak jönni hamarosan. Ha eddig még nem is értettem mire akar kilyukadni ezzel, akkor az ezt követőkben felhomályosulok. - Nem tartozok a falkához Patrisha. Így azt sem hiszem, hogy ez az én felelősségem lenne, vagy bármi más az én lelkemen száradna a belügyetekkel kapcsolatban. Persze, hogy ő kívülállóként azt látta, hogy elhisztiztem azt a jelenetet a szállodában. Megnézném az ő mosolya mennyire lenne természetes, ha rajta gyalogolna át az alfa, és amikor már amúgy is a padlón van, még belé rúg vagy kétszer. Mert velem pont ezt tette. Először és utoljára.
Sóhajtok egyet, és igazából nem tudok Tara okfejtésén rést találni. - Igen, én is valami ilyesmit mondtam Castornak, miután elmentél. Szóval szerinted nem alkalmas alfának, és a falka szét fog esni? Akármennyire szeretem Castort, én is tartok tőle, hogy gondok lesznek. Egyenlőre belülről emésztjük magunkat, széthullunk, és az őslakosok még hozzánk se nyúltak. Gabriel csupán azért van itt, mert nem akart beleugrani az ismeretlenbe, és másik falkát keresni. Ash Gabriel miatt van most itt, és mert itt éppen most nem bántják. Liu nem tudom, miért van itt, mert menne szíve szerint. Amber Duncan miatt van itt, de Duncan sincsen túl sűrűn mostanában. Castor miatt csak én vagyok a falkában. Esetleg Kathrine, aki nem rég érkezett ... - Jól van, én nem erőltetem ezt, nincs értelme. Ha nem akarsz, akkor nem jössz. Kiiszom az italomat, és a poharat leteszem az asztalra, jelezve, hogy én akár most rögtön távozom is, hacsak neki nincs még valami mondanivalója. Nem lettem túl lelkes vagy boldog ettől a beszélgetéstől.
Szóval beszéltek rólam. Nem szeretem a rivalda fényt... Vagy úgy általában magát a fényt, tehát egyáltalán nem vagyok felvillanyozva ettől. - Ne forgasd ki a szavaimat. Attól, hogy megbántott, és egyes nézeteink nem egyeznek, még nem lesz rossz alfa. Csak emlékeztetni kell arra, hogy milyen egynek lenni a többiek közül, és nem csak uralni őket. Azok alapján amit megtudtam innen-onnan, ő ezt felejtette el. Ha erre rájön, nem hiszem, hogy bármi okotok lenne aggodalomra. De ez persze csak magánvélemény, és anonimitást kérek. Nah tessék. Ahhoz képest, hogy "nem érdekel a falka" elég alaposan belemerültem a témakörbe. Be is fogom a szám mielőtt nyakig merülök a szmötyiben. Nekem ehhez már semmi közöm. Úgy tűnik, Patrisha is kezdi belátni. Megissza az italát, a poharat leteszi az asztalra, mintegy jelzésként, hogy kész a távozásra. - Kikísérlek. Nem akarok faragatlan lenni, de a témához sem tudok mit hozzáfűzni már. Addig legalábbis biztos nem, amíg annyira haragszom rá, hogy képtelen vagyok kimondani még gondolatban is a nevét. - Pár napig még a városban leszek. Nem vagyok nagy társaság, de ha szükséged lesz valamire látogass meg. Jah, és... - a kanapé egyik párnája mögé rejtettem a fényképezőgépet amit Gabriel adott a múltkor. Előveszem, és Patrisha felé tartom. - ... ezt add át légyszíves Gabrielnek. Csináltam néhány képet az őslakosokról az arcfelismerő rendszerhez. Nem megy sokra velük, de a semminél ez is több. Postán küldtem volna el, ha nem érkezik váratlan vendégem. Bízok Patrisha felebaráti jóindulatában, már ami a kézbesítést illeti.
Nem akartam kiforgatni a szavait. De a falka széthúzó ereje jelenleg Castor, sajnos. Összetartó meg nincs vele szemben elég. Ez így egy vesztes pozíció. Hogy Castor mit felejtett el, vagy mit nem, az egy jó kérdés. Néha az az érzésem, hogy pár dolgot jó lenne, ha elfelejtene. S főleg a múltjából. De nem tudom, az segítene-e évszázadok berögződésein. A fényképezőgépre és a hozzá járó kommentre már nem is mondok semmit. Gabe munkára tudja bírni, mi meg nem. A kicsik tényleg jobbak nálunk. É nem tudom, hogyan működhetnénk jobban. - Köszönöm, átadom neki. Vigyázz magadra, Tara! Kiballagok az autómhoz, és hazahajtok. Lesz miről gondolkodnom a következő napokban.
Átveszi a fényképezőgépet, majd lassan az ajtó felé ballagunk. Vagyis lehet, hogy csak nekem tűnik olyan lassúnak minden, és valójában csak másodpercek teltek el. Mindenesetre elérünk az ajtóhoz, a nő pedig kilép azon. - A legjobbakat, Patrisha. - suttogom az elköszönés félét. Megvárom míg beindítja az autó motorját, majd visszahúzódok a vackomba. A szemem ugyan már megszokta a fényt, de még mindig közelebb érzem magam a sötétséghez, szóval lekapcsolom a villanyt és vissza vánszorgok a kanapéhoz. Hosszában elnyúlok, kezemben a két távirányító, és még a bonbont is magamhoz veszem. Még hátra van pár óra az utolsó önsajnálattal töltött napból, hát kihasználom minden percét a rohadéknak. Szóval visszakapcsolom a tv-t, elindítom a filmet amit abbahagytam, és végignézem ahogy a gyilkos lenyeleti telefonját a nővel. Enyhe túlzásnak tartom már, hogy a telefon még csörög is, és a kijelző fénye átvilágít az áldozat torkán. Node ennyi hiba még belefér. Csak tudnám miért szurkolok mindig a gonosznak...
Tegnap, azaz ma hajnalban a Liunál tett látogatásom inspirált. Valamiért úgy éreztem, hogy ez a folyamat elindult, egy pozitív irányba, és ha valóban akarom még látni az életben az Egyetlenemet, akkor nekem kell lépnem. Mert én vagyok a nagyobb, én vagyok a szülő, és a felelősség is az enyém. Kiszálltam a kocsiból a háza előtt, de még fogalmam sem volt róla, hogy mit és hogyan fogok előadni neki. Hoztam magammal egy zacskót, amit szépen összegyűrtem a markomban. A tartalmának nem árthatott... A falat nem húztam fel, hogy legyen ideje felkészülni, esetleg menekülőre fogni a dolgot, ahogy megérezte a jelenlétemet. Nem kopogtam, csak lehajtott fejjel álltam a lábtörlőn, és a kilincset bámultam. Közben a zacskó tartalmán töprengtem, de csak futólag. Két dolog is volt benne, mindkettőt Tarának hoztam. Addig fogok itt ácsorogni, amíg be nem ereszt, vagy el nem küld. Nagyon hideg van, de ezért megérte itt fagyoskodni. Hiszen, nem akarom elveszíteni, és azt hiszem, hogy elég sok dologról kell beszélnünk.
Hivatalosan letudva a második munkanapom is. Tekintve, hogy az egy disco, amit úgy önmagában nem igazán szeretek, örülök, hogy az én munkaidőm pont akkor jár le, amikor az éjszakai élet fellendül. Könyvelő lettem végül. A diploma még 2008as, így semmi akadálya nem volt annak, hogy megpályázhassak egy ilyen állást is. Az viszont már őszintén meglepett, hogy fel is vettek. Nem kedvelik az idegen arcokat erre, és amúgyis munkanélküliség van. Nem mellesleg a diplomám brit, őket mintha még ennyire se szeretnék. Na mindegy is, az a lényeg, hogy hetek helyett napokon belül itt hagyhatom a várost. Még a pakolással sem kell sokat vesződni, az a pár holmi elfér majd az egyszem bőröndömben is. Ezen agyalok miközben befordulok az utcába. Habár sötét van, kiszúrom a házam előtt parkoló autót. Farkasd jelenlétét még nem érzem, elég messze vagyok, a pajzsom különben is éjjel-nappal fel van húzva Patrisha látogatása óta. Kimenő-bejövő jeleket egyaránt tiltok, nem vagyok kíváncsi senki másra magam körül. Szóval csak a látásomra hagyatkozok, míg közeledek a házhoz, és próbálom lebeszélni magamat arról, hogy nem egy Audi A8-at látok a felhajtón... De aztán a szél felém sodorja vendégem illatát, és minden remény szertefoszlik arról, hogy nem ő az. Már ha van ennek valami értelme, mert a nevét még mindig nem vagyok hajlandó kiejteni még gondolatban sem. - Helló! A felhajtón állok meg, a kocsija mellett. Nem vagyok még biztos abban, hogy közelebb akarok menni hozzá még annyira se míg kikerülöm. - Remélem, rég óta vársz...
A hozzászólást Tara O'Ryan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 28, 2012 6:02 pm-kor.
Megkerült a kis cseles! De nem baj. Előbb hallom meg a lépteit a hóban, mint hogy meglátnám, hogy kijött a házból. Így egy kissé elé ballagok, majd megállok a kocsim mellett, szabad kezemmel pedig végigsimítok a motorháztetőn, és egy kósza mosollyal válaszolok. - Vártam volna többet is... Ha később jössz ki, talán megcs*szem a havat. A mosolyom még mindig ott van, ám most már kissé pimasz, és hivalkodó. De nem baj, talán most utoljára villanthatom rá ezt a fajta tekintetet. Akkor miért is ne használnám ki? Közelebb mentem hozzá, és megálltam tőle úgy egy méternyire. Egyik kezemben a szatyrot fogtam, a másikkal pedig a kocsi tetejére támaszkodtam. - Nos... Én arra gondoltam, ha már elmész, hogy legalább váljunk el úgy, mint Teremtő és Gyermek. Hoztam neked valamit... Emelem fel úgy a köldököm vonaláig a fehér nejlonzacskót. Nem látszik át, annál keményebb műanyagból készült. - Ha bemehetnék, akkor odaadnám, és fűznék hozzá egy kis magyarázatot.
Pimasz vigyor, ajándék, "úgyis elmész" szöveg... Szóval Patrisha beszélt a lelkére, magától nem jött volna el... Mindegy is, mostmár itt van. És ha már eldöntötte, hogy be fog jönni, azt akkor is megteszi, ha be kell szakítania hozzá az ajtót. - Fáradj be. - intek az ajtó felé, majd a kocsi másik oldaláról kikerülöm őt. Az ajtó nem volt bezárva, legalább kulcsokkal nem kell bíbelődni.. Nem engedem magam elé, csak nyitva hagyom magam mögött az ajtót, hogy ő is bejöjjön. Villanyt kapcsolok, és a nappali felé veszem az irányt. Be kell gyújtani a kandallóba. Legalább lefoglalom valamivel a kezeimet amíg ő eldarálja, hogy mit akar. - Ülj csak le. Azt hiszem ezzel le is futottam az udvariasság tőlem telhető legszélesebb körét. Az ember azt hiszi, hogy idővel minden könnyebb lesz. Igaz, hogy "csak" pár nap telt el még az óta, de nekem még mindig olyan, mintha az előbb öklözött volna a falba... Hát bocsássa meg nekem a világ, hogy nem akarom a magam közelében tudni.
Hideg és érzéketlen. Rendben, nekem így is "jó". Követem őt befelé, majd szépen becsukom az ajtót, és leütögetem a havat a cipőmről. Nem nézek körül, csak megyek utána, úgy tűnik, hogy a nappaliba. Elindul, hogy begyújtsa a kandallót. Gyanítom, hogy nem azért, mert éppen most kezdett el fázni... Nem veszem le a kabátomat, csak leülök az első ülőalkalmatosságra, amit meglátok. Ahogy kérte. - Akkor, majd ha végeztél a kandallóval, megmutatom, mit hoztam. Ajánlom fel kissé lelkesen. Bár... Ami ebben a szatyorban van, azt mindig is meg akartam tartani magamnak. Legalább is az egyiket. Személyes dolog, és nekem nagyon sokat jelent. Ahogy az emlékek a felszínre kúsznak, kissé elszomorodok, de nem hagyom, hogy legyűrjön. - Azt hiszem, hogy kibékültünk Liuval. Gondoltam az ő sorsa talán még érdekelni fog. Azt hiszem, megint el fogjuk kezdeni a mártírkodást. Legalább is addig, amíg nem oldódik fel kissé a légkör. Én már csak arra várok, hogy legalább szembe forduljon velem, vagy leüljön, vagy csak megálljon velem szemben. Idegesen forgattam a zacskót a kezemben...
Igazából az a nyavalyás kandalló már elő volt készítve. Még reggel kisalakoztam, és bepakoltam a gyújtóst. Tehát már csak meg kell gyújtani a kis papírlapot a máglya legalján és máris ég a nyomorult... Fenébe. De ha már tűz kell, akkor egy úttal a cigimet is leemelem a kandalló párkányáról, és a papír után rágyújtok egy PallMallra is. Már csak azért is, hogy húzzam az időt. Pár napja még talán a nyakába ugrok egy ajándékért, de most hallani sem akarok róla. Ám amikor bedobja az ászt Liu nevével, felkapom a fejem. Nagyot szívok a cigiből, majd szembe fordulok vele. - Valóban? - nem tudom, hogy mit takar a "kibékültünk", igazából azt sem, hogy mi volt a baj köztük, de ha nem megy megint törött karral egyedül teliholdazni a kölyök, akkor felőlem ez jelenthet egy paktumot is az ördöggel. Még egy nagyot szívok a cigiből, a hamut bepöckölöm a kandallóba, majd leülök a kanapéra vele szemben. - Hallgatlak.
Figyelem, ahogy rágyújt, és én is megkívánnék egy szálat. De még nem lehet, a csomag közelébe sem engednék egy égő cigarettát. Fogalmam sincs, hogy mire mondja a hallgatlak szót, de most nem azért jöttem, hogy Liuról bájcsevegjünk. Ha valamit tudni akar, akkor majd felkeresi, és megkérdezi. Az ő szájából egyébként is hitelesebb lenne a vallomás. - Rendben. Figyelj... Kezdem, ahogy leült velem szemben, és szép lassan kinyitom a zacskót. Először egy cigarettás doboznyi fekete dobozt húzok elő. Olyat, mint amiben a nagyon drága tollakat árusítják, vagy az ékszereket. Ezt leteszem magam mellé a kanapéra, mert annak kevesebb jelentősége van számomra. Az lesz majd a második "ajándék". Az első... Nos, az elsőt kihúzom a zacskóból, és megpihentetem az ujjaim között. - Ez a kendő a tiéd volt, talán már nem is emlékszel rá... Valaha fehér volt, ma már inkább koszos világosbarna. De évszázadok pora és illata illan elő belőle. Ismerős szagok... - A ruhád belsejébe volt téve, a... Nos, a keblednél. Gondolom zsebkendőnek használhattad. Amikor még nem tettelek azzá, ami vagy, egy kósza délutánon, mikor hozzád vezettek, ezzel törölgettem az arcod. De lenyúltam, mert bár a tiéd volt, nekem fontos emlék. Talán az első találkozás, már nem tudom. Mindig magamnál tartottam, de sosem beszéltem róla senkinek. Olykor, amikor távol voltál, elővettem, amikor emlékezni akartam rád, vagy hiányoztál. Megköszörültem a torkomat, ránéztem Tarára, ha lehetett, bele a szemébe. Közben pedig ujjaim közt morzsoltam azt a szerencsétlen textilt. - Szóval, ha valóban elmész, és nem térsz vissza, akkor azt akarom, hogy ezt vidd magaddal. Vagy égesd el, ahogy jónak látod. Nehezen, nagyon nehezen, de eleresztettem a kendőt, és közel tettem a nőstényhez. Aztán a másik ajándék, a fekete dobozka felé nyúltam. - Ezt inkább te bontsd ki. Ezt is kidobhatod, ha úgy látod jónak, de én szeretném, ha megőriznéd. Felé nyújtottam a fekete dobozt, és próbáltam rohadtul tartani magam. Búcsúzni jöttem, de mégsem akartam. Tudom, hogy nagyon csúnyán elb@sztam, de ez nem azt jelenti, hogy én nem tudok elhamarkodott lenni. Ha Tara áteszi és kibontja a dobozt, egy apró farkas fejet ábrázoló medált talál benne, ami fémláncon lógott. A farkas gyönyörűen meg volt munkálva, ám a szemei vörösek voltak. Ha megforgatta a medált, láthatta, hogy a szemek mögött miniatűr üvegcsék színezik vörösre a farkas szemét. És hogy mi van az üvegcsékben? Én.
A cigarettám mögé bújva figyelem tevékenységét. Magam elé húzok egy hamutálat is, és gyakran lehamuzom a csikket, nehogy a szőnyegre hulljon a pernye. Ronda látvány, és elég nehezen jönne ki a krém színű szőnyegből. Akár a vörösbor, csak félek a hamun nem segítene, ha nyakon öntöm tejjel... A farkas cilinderéből egy szövet kerül elő. Felmérem ott az ujjai között, de nem tűnik túl nagy volumenű dolognak, hacsak nem aranyszálakból szőtték. Márpedig nem, hisz a színe sem olyan. Ám aztán elmagyarázza, hogy mi az... Kétszázegy éve nekem még nagyobb gondom is volt annál, hogy feltűnjön egy ilyen apróság hiánya. Nem is emlékeztem rá, így pedig túl szürreális az amit mesél róla. Nem csak az, hogy az a szövet egykor az enyém volt, hanem az, hogy ő megőrizte... és magánál tartja. Leteszi a kendőt hozzám elég közel, de nem rögtön a kezembe akarja adni amiért kicsit hálás is vagyok. Nemsoká egy fekete doboz is kerül a kendő mellé, ám én előbb a szövetet emelem el. Ha tényleg az aminek mondja, akkor lennie kell benne egy monogramnak. Nem hímzettnek, azok csak valamivel később jöttek úgymond divatba. Az 1800as évek elején az asszonyok maguk szőtték az ilyeneket, szóval annak megfelelően készítették, hogy kinek szánták azt. Én saját magamnak csináltam, az anyagba pedig beleszőttem egy monogramot. A T.R. ről mindenki az én nevemre asszociálna. Igazából a két fiam nevét jelentette. Thomas és Richard. Ennyi idő elteltével nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy valaha voltak gyermekeim, és hogy jobban szerettem őket bármi másnál a világon. Ezért hagytam ott őket. De ez most nem számít. Elnyomtam a cigit, vettem egy nagy levegőt, majd a mennyezeti lámpa felé tartottam az anyagot. A monogram ott van a szöveten. Régi anyag, kopott, de amit több mint 200 éve szőttem bele az minden kétséget kizáróan, visszavonhatatlanul benne van. Ezzel pedig egy másik felismerés is belém hasít... Az ölembe ejtem kezeimet a kendővel együtt. Nagyon szeretnék hangosan káromkodni... - Ugye tudod, hogy soha de soha nem mentem volna el, ha egyszer is kimondod, hogy szükséged van rám? - igen, rohadt könnyű a másik fejéhez vágni, hogy nem volt ott mellette... de ha jobban belegondol, rájön, hogy amint kiejtette a varázsszót felrúgtam mindent Európában és visszamentem hozzá. A fekete dobozkát egyelőre hagyom a helyén, most azt nem keverem bele. Nem tudom, hogy mi lehet benne, de felteszem az is elég megrázó lesz, szóval előbb még a zsebkendős témán tenném túl magam. Felállok, elmegyek még egy cigiért, amit meg is gyújtok, majd járkálni kezdek a nappaliban fel-alá. Nem tudok leülni... Miért pont most kell neki előállni ezzel, amikor én már beletörődtem, hogy többé nem része az életemnek?! - Miután Patrisha elment a minap, gondolkoztam. Azon, hogy miért mart be annyira a tény, hogy neked van valakid. Meg se próbálom tagadni, hogy először erre pöccentem be, csak az okot nem tudtam... de azt hiszem, már értem. - megint beleszívok a cigibe. Össze kell szednem magam, és ettől várok segítséget. a nikotin jó. Vagy csak azt képzelem, hogy jó, de valójában sz*rt sem ér. Az most mindegy, elég az illúzió is, hogy segít. -... Valójában az cs*szte fel az agyam, hogy továbbléptél. Csak hetek teltek el Chicago után, de te máris túl tetted magad az egészen. Rajtam. Én majd bele pusztultam abba, hogy otthagytál velük a kaszinóban, de te olyan... te olyan jól érezted magad. Féltékeny, és irigy voltam rád amiért az én életem megállt nélküled, de te úgy folytattad, mintha soha nem is léteztem volna. Rendben, beláttam a hibáimat. De ez még közel sem jelenti azt, hogy megbocsátok neki bármit is amit a szállodában a fejemhez vágott.
Felsóhajtok, és leveszem róla a tekintetem. Nem követem tovább a mozgását, ahogy fújtat, mint egy ketrecbe zárt tigris. Persze, hogy csak akkor hívtam fel, amikor már nem volt más választásom. Én mindig azt akartam szem előtt tartani, hogy neki mire van szüksége. Ő nem akart Todd közelében lenni, tanult helyette és világot látott. Ki vagyok én, hogy megfosszam az igényeitől? Ha most megint az a vágya, hogy tovább álljon, akkor sem fogom visszatartani. - Igen is szükségem volt rád! Sokszor. De te el akartál tűnni, nem bírtál Todd mellett megmaradni, nem hitted el, hogy soha nem hagynám, hogy bántson. Ha tudtam volna... Azt, amit mutattál, már sokkal előbb kihívtam volna, és nem érdekelt volna, hogy még nem állok rá készen... Kissé elszégyelltem magam, ahogy megint eszembe jutottak az általa küldött emlékek. Toddnak ezért kellett volna meghalnia és nem azért, mert a falka megelégelte a viselkedését. Taráért kellett volna megölnöm, és baromira fáj, hogy amikor megláttam a szemében az élet utolsó, elhaló fényét, nem azzal a mondattal küldtem a másvilágra, hogy ezt a lányomért kapta. Az utolsó mondatom az volt hozzá, hogy "Köszönök mindent, de a te időd lejárt...". Bah, micsoda szentimentális, hálálkodó g*ci voltam, amikor még le is kellett volna köpnöm őt. - Hogy mi? Hogy került ide Patrisha? Esett le az állam hirtelen és felébredtem az önsanyargatásból. Aha, szóval ennyit arról, hogy mindenbe avassuk be egymást, igaz? Na nem baj. Nagyot nyelek, újra sóhajtok, és igyekszem a további mondandóira figyelni. - Chicagóban szinte nem is beszéltünk, Tara. Tovább léptem, mert tovább kellett lépnem, már nem először. Nem akarok rosszindulatú lenni, de legalább kissé átérezted azt, amit én annak idején... Mert te is ott hagytál. Tovább léptél, Európába. És ha azt hiszed, hogy azért nem kerestelek, akkor vagy most, mert túlléptem rajtad, akkor nagyon tévedsz. Én is büszke és makacs vagyok. Ha nem muszáj, nem vakargatom a saját sebeimet, inkább igyekszem nem tudomást venni róla. Egy kis szüntet tartok, majd próbálom az egészet átvetíteni a mostani helyzetre. Felkelek és kicsit közelebb sétálok a nőstényhez,már ha nem hátrál el előlem. - Most is azért vagyok itt, mert nem tudlak még egyszer gyűlölködve elengedni. Nem akarom, hogy elmenj, de ha mégis így döntesz... Nos, most tudomást veszek a sebeimről, és már az összeset feldörzsöltem. Tessék, megtettem, feladtam a büszkeségemet, pedig tisztában voltam azzal, hogy nem fogod értékelni a jelenlétemet, és megint veszekedni fogunk. De én látni akartalak, érted? Ki tudja, újabb száz év múlva, mire megint találkozhatnánk, én lehet, hogy már nem leszek. És téged sem akarlak úgy itt hagyni, hogy amikor majd egyszer meglátogatod a síromat, bűntudatod legyen, hogy valamit nem mondtál el. És én se akarok így távozni. A szemem kissé könnybe lábadt, ahogy magam elé képzeltem a halálomat. Talán ettől rettegtem leginkább. Remélem, Patrisha ott lesz majd velem, legalább őrá emlékezhetek majd. De ha Tara elmegy, soha többé nem fogom látni, és az utolsó percekben majd ezt a napot, ezt a szobát, a cigarettafüstöt és a kandallót idézhetem fel. - Szeretlek, Tara. És bár mindig is utáltam a kölyköket, és megfogadtam, hogy nem harapok be senkit, egy percre sem bánom azt, hogy így döntöttem. Megtanítottál, hogyan kell figyelni valakire, milyen is az a felelősségvállalás. Remélem, hogy egyszer neked is részed lesz valami hasonlóban, és tovább viszed a véremet. Megtisztelő lenne. Elhallgatok, nézem még egy darabig, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve fogom magam, és megindulok a kijárat felé. Nem, most, hogy ezeket kimondtam, nem vagyok képes még egy adag szidalmazást végighallgatni, mert akkor oda az egész. Így legalább él az illúzió. Ha csak meg nem állít, akkor kinyitom az ajtót, és megállok a ház előtt, és a havat bámulom...
//Bocsi, hogy csak most! Nem jelezte ez a tetű, hogy írtál //
- Tudtam, hogy nem hagytad volna, ezért nem mondtam el. Hogy ne miattam rohanj a vesztedbe... - végül elcsuklik a hangom. Több mint egy évszázada már ennek a történetnek, de még mindig bemar. Éget. Igazából nem azért mutattam meg neki azt az emlékképet egykori alfánkról, mert ennyi idő elteltével végre ki akartam nyitni a szám, hogy megosszam valakivel mártír kálváriámat... De nem ám... Dühös voltam, és fájdalmat akartam okozni neki. Letörni egy kicsit azt a fene nagy önelégültségét, amit úgy az orrom alá dörgölt a lakosztályában. Úgy látom, sikerült. Bár ettől most valahogy nem érzem magam jobban.
Ami Patrishát illeti... Hát nem boncolom a témát. Ha mondta volna, hogy a farkas nem fogja megtudni azt hogy meglátogatott, akkor nem is árultam volna be. Így viszont maradok csendben és bambulok a tüzet míg fel-alá cirkálok. Nem akarok most rá nézni a vendégemre. Túl sok nekem ez az egész. Nem kellett volna idejönnie. Csak összezavar mindent. Egy órája még alig vártam, hogy elkotródjak végre az átkozott kontinensről, most meg már abban sem vagyok biztos, hogy akartam-e valaha máshol lenni. Ezt miért kellett?! Valaki mutasson fel logikát a dologban, mert én már semmit nem értek.
Ettől a "nem veszek tudomást a sebekről" dologtól sem lettem jobban. Attól még, hogy a homokba dugja a fejét... Nah jó, ezt inkább el sem kezdem kielemezni. A farkas gyakorlatilag a középkorban született, és bár én sem vagyok mai darab, mégsem foghatom fel az akkori eszményeket. Valaki nem változik soha. De a felismeréstől még nem lesz könnyebb levegőt venni, ahogy a hallottaktól sem. Hát persze, hogy megmagyarázza miért lépett tovább. Más pasas talán letagadná, hogy ez megtörtént, de ő nem... Ő sokkal rosszabb... őszinte. Közelebb jön hozzám, mire én valahol a kandalló körül torpanok meg. Ha atyai ölelésre emeli a kezét, esküszöm sikítok! Ám erre nem lesz szükség, az alfa meg sem próbál hozzám érni. Ennek igazán örülök.
Hallgatom amit ezt követően mond, és rá kell jönnöm, hogy erre érdemben nem tudok felelni. Nem korai még egy kicsit a halál gondolatával foglalkozni? És ha az, hogy idejött úgymond esélyt adni nekem kimondani olyan dolgokat amiket eddig nem tettem... nos, ez nem vonatkozna ugyanúgy rá is? Kezdetnek mondjuk megtenné valami olyasmi is, hogy "ne haragudj, kicsit talán DE CSAK TALÁN túllőttem a célon." vagy "idiótán viselkedtem, gyere vissza". De nem teszi, így viszont az egész látogatásnak mesterkélt, műanyag szaga van. Még annak ellenére is, hogy végül könnyek szöknek a szemébe. Egyszerűen nem értem, hogy miért van itt... Átadni azt a kendőt? Dehát ez is csak azt magyarázza, hogy eddig volt neki valamije ami az enyém, viszont arra már nincs is szüksége, ám mégis visszaadja csak azért,hogy az orrom alá dörgölhesse mennyit jelentettem neki egykor... Erre nekem mégis mit kellene mondanom?! Megköszönni, hogy mi hamarabb túl akarja tenni magát rajtam? Mert azt nem fogom. Miért is tenném? Ő alázott porig engem a minap, nem pedig fordítva... Abszolút nem értem ezt a pasast. Kísérletképpen leengedem a "bejövő" jeleket blokkoló pajzsot magam körül, csak hogy elképzelésem legyen arról, mennyire érzi magát sz*rul. Csaknem hátrahőkölök mikor megérzem az energiáit. Azok ugyanis úgy vágnak képen, mint néhány napja sértő szavai. Szóval kínlódik, aminek örülök. Érezze csak ramatyul magát, én sem vagyok jobban. Ami azt illeti, még rosszabbul, mint a látogatás előtt. Eddig legalább nem voltak kérdéseim, most pedig csakis kérdőjelek villognak a szemeim előtt, akármerre nézek. Mire viszont bármelyiket is feltehettem volna... a farkas nemes egyszerűséggel megindul az ajtó felé. Mi van?! - Na nem! Ezt játszod el velem! - rivallok rá dühösen, majd előtte termek, hogy megállítsam. Hacsak ki nem kerül, vagy fel nem lök hogy tovább mehessen, szemtől szemben kezdek ordítozni vele. Szemeimből patakzani kezdenek a düh sós könnyei, de kísérletet sem teszek arra, hogy visszatartsam azokat. - Lehet, hogy menekülök a démonjaim elől, valahányszor deja vu feeling kap el, de amit te csinálsz az már undorító! Nem jöhetsz ide felkavarni mindent, mert neked ahhoz van kedved, de ha már megtetted, akkor nem léphetsz csak úgy le! Mégis mit akarsz?! Mondd el, mert nekem nem esik le! Én kérjek bocsánatot azért mert a földbe döngöltél, és hogy megaláztál? Csak mondd ki, hogy megtegyem ha az úgy neked jobb!
//nem baj No lereagáltam a nagyját szavak nélkül. Írhatunk rövidebbeket is, ha gondolod //
Megállít, és ekkor kicsit jobban érzem magam. Persze ettől még mindig benne van a pakliban az, hogy csomagol, és elmegy, de legalább előtte lesz hozzám pár keresetlen szava. Lett is. - Azért lépek le, mert eddig mindent mutattál, csak azt nem, hogy érdekel, amit mondok. Tudom, hogy nem akartad, hogy idejöjjek. De itt vagyok. Nekem van mondandóm a számodra, ezért kerestelek fel. Neked minden bizonnyal nincs, mert akkor legalább egy sms-t dobtál volna. És én nem is várom el azok, után, ahogy viselkedtem veled. Sajnálom. Nem értem, hogy mit és miért vár. Tudhatná, hogy nem fogok térdre borulni előtte soha. Senki előtt nem borulok le. Viszont ha nyílt színű bocsánatkérést akar, akkor legalább adjon egy jelet, hogy érdekli. Mert eddig nem úgy tűnt, hogy bármi is érdekli, amióta megjöttem. - És hogy mit akarok? Ezen el kell gondolkodnom egy pillanatra, és belenézek a szemeibe. Továbbra sem érintem meg, de szinte érzem, hogy fizikai kontaktus nélkül is egymáshoz értünk. Az energiák, a kapocs... - Ha már úgyis olyan önző s*ggfej vagyok, azt akarom, hogy maradj itt. Ezt akarom. De hogy megtörjem a rólam alkotott képedet, miszerint undorító vagyok, azt akarom, hogy boldog legyél. És ha ez azt jelenti, hogy itt hagyod Alaszkát, akkor nem foglak visszatartani, pedig legszívesebben ideláncolnálak ehhez a kva házhoz! Mondtam kissé indulatosan. Nem a harag motivált, hanem az elvesztésének egyre valószínűbb ténye.
- Egek! - majdnem olyan dühös vagyok, mint a nappalijában, de így józanon könnyebb megfékezni a farkasomat, így nem kezdek átalakulni. Szimplán csak tajtékzom az indulattól. Nem is tudom, hogy melyik a jobb. - Én nem adok jelet?! Írjam ki a homlokomra hogy fontos vagy nekem, csak hogy egyértelmű legyen, vagy mi?! És még most is én adok esélyt, hogy elmagyarázd, a helyett, hogy elküldenélek a pokolba ahogy megérdemelnéd! - ez igaz, csak nem biztos, hogy ezzel segítek a helyzeten. A kiabálástól pedig csak jobban felmérgelem magam, pedig ettől meg kellene könnyebbülnöm. Halvány remény támad bennem... nem is tudom miért, vagy mire amikor elmondja, hogy nem akarja, hogy elmenjek. De aztán folytatja tovább a helyett, hogy bölcsen hallgatna, ezzel pedig eltöröl mindent jót, vagy csupán értékelhetőt amit azt megelőzően mondott. Elfordulok tőle, letörlöm az arcomat, de mintha valami csapot nyitottam volna meg a mozdulattal, még inkább folytak a könnyeim. Hiába próbálom megállítani, nem múlik. - Azt akarod, hogy boldog legyek? - szipogok, amitől már tényleg kezdem úgy érezni magam mint egy hisztis emberkölyök. Nahde erőt veszek magamon, legalább csak annyit, hogy az ajtóig elmenjek, aztán kitárjam. - Menj el Castor. Senki nem várja el tőled, hogy térdre borulj, vagy csak belásd hogy hibáztál. Alfa vagy.
Csak állok, karjaim szépen leeresztem a testem mellé. Fejem kissé oldalra döntöm, és valami elképesztő szomorúság sugárzik belőlem, és ül ki az arcomra, ahogy hallgatom. Sír. Azt hiszem, hogy én is zokogok legbelül. Követem a tekintetemmel, ahogy kitárja előttem az ajtót. Hallgatom és bámulok ki a hóba, nézem a saját lábnyomomat, amit akkor hagytam, mikor az ajtóhoz sétáltam. Nem akarok menni. A lábaim földbe gyökereztek, és megint érzem a zsibbadást szétáradni az egész testemben. - Ha egy kicsit is figyeltél volna, tudnád, hogy már rég beláttam. Sok beszédnek sok az alja, és ez az utolsó mondat is erőtlenre sikeredett. Igen, Alfa vagyok. Na és? Attól én még nem érezhetek? Lassan indulok meg az ajtó felé. Megállok a küszöbnél, és mosolyogva nézek végig a gyermekemen. Büszke vagyok rá, amiért elküld. Tudom, hogy neki is fáj, de erős, és mégis megteszi. Itt már nem maradtak szavak. Tetőtől talpig végigmustráltam a saját, nálamnál jobban sikerült kivetülésemet. És akármennyire harcolt, vagy ellenkezett, magamhoz húztam,és a nyakába fúrtam az arcom. Most ő kapott egy rakás emléket. A boldogságot, amit akkor éreztem, amikor először átalakult. Nevetést akkorról, amikor megbotlott vadászat közben, de felállt, és ment tovább. Szobát, ahogy Chicagoban ülök, a kendővel a kezemben, és keletre nézek. Keletre, Európába, ahol valahol ő ott volt. Eleresztettem, kifordultam a lakásból, és a kocsimhoz indultam.
Nem hiszem el, hogy még ezek után se képes kimondani... Áh, de én vagyok idióta, mert egyáltalán gondoltam erre, vagy vágytam rá. Jobb is, ha elmegy. Komolyan. Nem kellett kétszer mondanom, Castor elindult kifelé. Ám az ajtónál megállt még, mintha hezitált volna, hogy menjen vagy maradjon. Én már az első intenzívebb keserűség hullám után elcsaptam a tekintetemet róla. Így is nagyon nehéz, nem kell látnom is hozzá. Bizonytalanság ide vagy oda, Castor végül mégiscsak a nyúlcipő mellett döntött. De előbb még magához rántott, és tömör emlékképekkel kezdett bombázni, mint ahogy én őt a múltkor. Ellenben az égy-két kifakult képemmel, azok amiket Castor mutatott, élénkek voltam, mintha éppen pont most élné át. Megmutatta az egyik átváltozásomat. Elég sokáig tartott, talán az első alkalmak egyike lehetett, és ha nem láttam volna az emlék elején magam emberi alakban, el sem hinném, hogy az a hatalmas fekete bestia én vagyok. Aztán a férfi váltott. A könnyek között is halvány mosoly jelenik meg a számon mikor látom Castor kameraállásából, hogyan esek el. Nos, igen. Elég sete farkas voltam... de mentségemre szóljon, hogy azonnal fel is pattantam azon a képen. Ez nem volt mindig így, csak amikor a nemzőm is jelen volt. Legvégül saját magát mutatta meg... Egy íróasztal mögött ült. Számomra kiismerhetetlen arccal meredt... valamerre... A képek lassan homályba vesznek, ő pedig kimegy a házamból. Nagyot káromkodtam, majd még mielőtt meggondoltam volna magam, kimentem utána. - Kérek egy szobát a hotelben. Nem lakosztályt, csak egy szobát. A hétvégéket pedig itt töltöm. És meg kell tanítanod autót vezetni.
Kezdőlap
//
No lereagáltam a nagyját szavak nélkül. Írhatunk rövidebbeket is, ha gondolod 
//
