Csal bólintottam egy aprót, hogy persze, majd az idő el fogja dönteni, kár is lenne ezen agyalni, vagy bármi. Sok esetben ábrándozunk, reménykedünk, aztán egy huszárvágással húzza keresztbe az élet a számításainkat. S nem csak a levegőbe beszélek, hiszen egykoron nekem is voltak álmaim, de azon az estén könnyedén fosztottak meg tőle, ahogyan talán a mai napig nem sikerült teljesen visszaszereznem őket. Újakat mindig építünk, de pontosan érzem azt, hogy még mindig halovány mása vagyok csak annak, aki egykoron voltam. Még akkor is, ha Axel mellett voltak boldog éveim, a gyerekeim mellett. Ők nem ismerték azt, hogy milyen voltam egykoron. Sose mutattam meg, sose beszéltem róla, vagy legalábbis nem túlzottan. Inkább elrejtettem, mintha csak attól tartanék, ha tudnák azt, akkor a jelenlegit nem szeretnék. - Persze, jó esetben, de azt is tudni kell, hogy néha jobb elengedni valakit, mint esetleg veszélyt hozni az életünkbe. – nem azt mondom, hogy az a nőstény veszélyes, mert nem ismerem, de azt is tudom, hogy nem mindig jó a múltbéli személyekkel kapcsolatot fenntartani, hiszen sokszor pont akkor, amikor nem számítanánk rá és arra csapnak le, aki a legfontosabb számukra. - Reméljük, hogy ő is ezt gondolja. – pillantottam rá mosolyogva, hiszen tényleg ezt kívántam. Jó volt látni, hogy BB-vel szinte maradat lehetne fogni. Ilyenkor talán én is kicsit jobban képes vagyok hinni a szerelem erejében, már ha ezt is annak a számlájára lehet írni, hogy ennyire kivirult ez a hím. A kijelentése meglep és kicsit meg is rázom a fejemet. Változtam valóban, de jobb irányba? Ugyan már, felét se ismeri annak, hogy miket tettem a távollétem alatt, vagy mikor is lőttem be utoljára magam. Bár annyira nem nehéz kitalálni, hogy nem olyan régen, hiszen különben eléggé pocsékul lennék. - Talán a radarjaid befuccsoltak. Nem változtam jobb irányba, inkább pont ellenkezőleg. – próbáltam felhívni a figyelmét erre az aprócska tényezőre, mert nem lényeges. Bár azért kicsit jól esik, hogy szerinte jó irányba változtam, de azért hiúábrándokat se kergessünk. Az ujjamon lévő gyűrűt meg a kisebb gondolkozásom és hallgatásom közepette babráltam, hiszen még mindig szokatlan volt, ahogyan azt se tudom, hogy ennek mi lesez a vége. Nem volt ismét lánykérés, se esküvő, inkább csak azt szimbolizálta az egykori gyűrűnk, hogy megpróbáljuk aztán lesz, ami lesz… - Köszönöm, de nem kérek semmilyen cuccut, ha lerakom, akkor azt önerőből akarom, ahogyan azt se érdekel, ha miatta a pokolban fogom érezni magam. Talán, ha jobban fáj, akkor jobban távol tud majd tartani későbbiekben a szertől. – felelek komolyan és láthatja a pillantásomból azt, hogy nem tud meggyőzni az ellenkezőről. Nem akarok semmilyen csodaszert, se semmit. Talán inkább kicsit magamat is kínozni akarom a fájdalommal, hiszen megérdemlem és az elkövetett gyilkosságokért is valamennyire talán vezekelhetek… - Ha tovább folytatod ezt, akkor meg kell kérdeznem, hogy mit is szívtál, mert szerintem nem rólam beszélsz, hanem a párodról. – szólaltam meg egy kisebb kuncogás közepette, mert igazán kedves és aranyos volt, de jelenleg nem tartottam annak magam, aminek ő mondott el. Talán majd idővel sikerül, de az is lehet, hogy sose fog helyre állni bennem a rend úgy, mint az elrablásom és a többi dolog előtt. - Nem hiszem, hogy számítana az okom, ahogyan talán senkire se tartozik. – majd pedig a puzzle felé fordítottam a figyelmemet és helyére illesztettem még egy darabot. – S te miért vagy ennyire kíváncsi, vagy miért akarsz segíteni? Szemmel láthatóan neked is megvan már a saját életed, ami csöppet se unalmas. – s közben pedig a többi darabot nézegettem, hogy mit lehetne még a helyére illeszteni, mivel ezzel se ártana haladni. Nem csak a szánknak, hanem a kezünknek is kellene járnia.
- Aranyos vagy, hogy aggódsz értem - mosolygok a nőstényre. Skyler nem jelent rám veszélyt. Az életemre sem. Ha egyszer találkoznak Mae-vel, ott akarok lenni. Skye-nak nincs oka, hogy nehezteljen. Elengedtük egymást úgy, ahogy kell. Taw életében kellemetlenebb személyek szerepelhettek. - Nem remélek. Tudom, látom. Lehet, hogy a példám még jó példa is lehet és Taw magába tud nézni. Én egyedül voltam, mikor együtt buliztunk, akkor is, mikor gyógyítottam. Később képes voltam megállapodni. Nem tudom, melyikünknek nehezebb. Mindketten rémséges háttérből érkeztünk, közel kerültünk a halálhoz is, a megaláztatás pedig az életünk része volt. Beszélnem kellene erről is. Majd. - Tudom, hogy elindul a lejtőn egy másik irányba is. De most merre tartasz? Ezt gondold végig! Vállalta, hogy elfogadja a segítséget és le akar akadni a cuccról. Nekem nem az számít, hogy tett egy nagy vargabetűt. Ahová most tart, az érdekel. Nem könnyű, nem egyszerű, de nem is reménytelen. Meglátom, hogy a gyűrűt macerálja. Ez a kapcsolat nekem rejtély és lehet, hogy nekik is. - Ohó, az igazi erőt képviseled! Ez tetszik! Végülis igaz. A mi szervezetünknek se a cucc, se az ellencucc nem kottyanhatna meg. Itt van a lényeg. És itt. A halántékomat kocogtatom meg, utána a mellkasomat döngetem szívtájékon. Ha elég komoly az elhatározás és elég komoly segítség van a nőstény mellett, menni fog. A visszaesés kísértő szelleme talán sosem tűnik el. Lehetnek még hullámvölgyek. De egyszer már megcsinálta. Most is meg fogja. Hiszek benne. A fájdalom jó ötlet. Tüzes úton kell végigmenni és mikor már a talpából alig marad valami, nem akar majd visszafordulni. Tetszik az elképzelés! Mármint a végeredmény, nem Taw szenvedése. - Mivel van bajod? Gyengének érzed magad vagy unintelligensnek? Nekem elmondhatod. És nem fogok rögtön rácáfolni. Csak meghallgatom, mert érdekel, ami a szíve mélyéről jön. Ki kell nyitni azt a kaput. Ha megteszi, talán az akarat is kiugrik és a segítségére siet. Nem fogadom el, hogy tévedek. Aranyos, de ő téved, nem én. - Nagyon is számít, Taw! Ha nekem nem akarod elmondani, oké. Mondd el magadnak, este, mikor lefekvéshez készülsz. Csak öt percet szánj magadra! A kirakós jobban megy, mint a beszélgetés. Messze van a cél, de haladunk. - Gyógyító vagyok, orvos és többet számítasz nekem, mint a legtöbb betegem. Emlékszem rád. Tisztellek és szeretlek. Ezek nem nagy szavak. Érezheti, hogy nem a levegőbe beszélek. Szeretném, ha képes lenne hinni nekem. Ha képes lenne hinni abban, hogy valaki tiszteli. Szegényt nem ehhez szoktatták. Érdekel a sorsa és én az a fajta doki vagyok, akinek a gyógyítás nem munka, hanem hivatás. Alakulgat a dolog. A puzzle mindenképp.
Csak egy aprót bólintottam, hiszen ő mégis csak nagyobb, így biztosan tud magára vigyázni. Az emberi természetünk pedig nem veszik csak úgy el amiatt, mert farkasokká válunk. Attól még továbbra is ugyanúgy fogunk aggódni azokért, akik fontosak számunkra. És ő a barátom volt, illetve a múltamban is sokat köszönhettem neki. - Ezt örömmel hallom. – hagytam ennyiben a dolgot. Az számít, hogy ő biztos ebben, a többi pedig nem lényeg. Nem ismerem a párját, talán egyszer… De amíg boldog, addig igazából nekem mindegy is, hogy ki az, mert tényleg az a lényeg, hogy jó érzés ránézni, hiszen a szemei csak úgy csillognak. Ismerem ezt a nézést, a pillantást, a fényt, hiszen nem egyszer láttam már korábban Axel szemeiben is, de azóta sok minden történt és még vélhetően fog is. Csak megrántottam a vállaimat, mert még magam sem tudtam, hogy a lejtőn felfelé, vagy lefelé indultam el, mert úgy éreztem, hogy a jelenlegi állapotomnál van rosszabb is, hogy még nem süllyedtem el teljesen, de majd az idő megmutatja, hogy melyik irányba is terel. A gyűrűt pedig nem először és nem is utoljára fogom macerálni, ebben biztos vagyok. Visszakerült, mert azt mondtuk, hogy megpróbáljuk, de vajon egyszer ténylegesen férj és feleség leszünk? Egyszer sikerül teljesen túljutnunk a múlton és mindent helyre tenni? Magam sem tudom és ez még inkább megrémiszt. Az újabb kijelentésén elnevetem magam, még akkor is, ha nem illene és megrázom a fejemet is. - Jól mondod, nem kellene, de én elértem azt a szintet, ahol már a farkas se tud a szer nélkül élni. Túl mélyre süllyedtem, talán olyan mélyre, amiből már nem lesz visszaút. – mondtam komolyan és közben a hímet figyeltem. Nem kellett a sajnálata, se a hegyi beszéd, ha esetleg bármelyikbe is kezdett volna, akkor csak leintettem, vagy éppen megráztam csak a fejemet, hogy nem kell. Én nyúltam a szerhez, nem pedig ők adták nekem, így vállalom a felelősséget is. Majd egyszer talán sikerül kiszabadulnom ebből a mocsárból, utána meg ki tudja, hogy mi lesz. Egyszerre most csak egy dologra leszek képes koncentrálni, így nem is nagyon akarom még a jövő rejtelmeit kutatni. Ahogyan pedig egyre inkább faggatni kezdett, úgy kezdtem én is egyre inkább megint elveszíteni a türelmemet, mintha nem lenne elég az, amibe csöppentem. Nem lenne elég az, hogy szembe kell olyan dologgal néznem, amivel talán nem tudok és fogok bukni. - Elég! – csattantam fel ismét, majd mély levegőt vettem és lassan fújtam ki. – Mégis milyen válaszokat akarsz kapni Balthazar? – kérdeztem tőle kíváncsian, de nem adtam neki időt arra, hogy válaszolhasson a kérdésemre, mert folytattam is tovább. – Még csak ma beszéltem a Bétával, ma dőlt el, hogy le kell tennem! Szerinted mennyi gondolat kavarog a fejemben? Mit érezhetek, de te neked mégis máris a világmegváltó terveimről kell faggatnod?! Választ akarsz kapni?! Jó, mert én is! Fogalmam sincs még semmiről. Nem rég estem még csak haza! – torkoltam le kicsit, akár akartam, akár nem, de ez sikerült. Feszült voltam és az se segített sokat, hogy már most is kezdett egyre kevesebb szer lenni a testemben, mert jó pár óra eltelt már azóta, hogy bevettem egyet. Így jobb lenne, ha nem faggatna olyanokról, hogy miért akarom letenni és a többi. Magam sem tudom a válaszokat, egyáltalán abban se vagyok biztos, hogy tényleg meg tudom cáfolni Lucast. - Inkább csak beszéljünk másról... kérlek... - tettem még hozzá pár perces csend után, miközben ismét inkább a puzzlevel foglalkoztam. Legalább addig se török el semmit se.
Azért is szeretném tudni, hogy Taw megállt-e a lejtőn vagy konkrétan elindult felfelé, mert én is ott vagyok a domboldalban. Figyelni akarok rá. Néha az az érzésem, hogy túl sokat akarok, túl sok emberrel akarok foglalkozni. Mind megérdemlik, afelől nincs kétségem. A 24 órás nap viszont kevésnek bizonyul, az élet is kevés, 200 év is kevés volt. De Taw-t vagy tolom felfelé vagy elindítom. Gurulni semmiképp se hagyom. - Értelek. Most én is érzem, hogy nincs szükség azonnali cáfolatra. Se megerősítésre. Ezt érzi, ezt látja. Én meg azt látom, hogy tud róla, nem jó a helyzete. Az az első lépés a kivezető úthoz. Aztán mégiscsak jönnek a kérdések. Nem bírom ki. Türelmes tudok lenni, mármint nem húzom fel magam, de az ilyesmihez sosem értettem. Ami a szívemen, az a számon. Már jön is ki. Sose tudtam várni az ilyesmivel, adagolni az infókat és a kíváncsiságot. Mint egy nagy gyerek. Kapom is a pofont, idézőjelbe csomagolva. Megállok és meglepett arccal emelem fel a kezeimet. A drogosoktól bármi kitelik, tudom én. Nem szeretnék bajt. Semmilyen bajt. Megvárom, amíg Taw kiborulása véget ér. Ez nem a logikáról szól. - Jaaa? Nekem senki nem mondta, hogy ennyire friss a dolog. Már az is megfordul a fejemben, hogy a ma és a tegnap értelmezésével vannak gondok. Láttunk már ilyet. Teljesen kiakasztottam a csajt. Mint múltkor. Nála nem működik a bele a közepébe őszintén és kőkeményen. Vagy tőlem nem működik. Hirtelen azt érzem, hogy most kéne lelépnem. Rossz szájízzel? Úgy, hogy mindketten csak pihegünk utána? Fenét! Legyintek egyet és mosollyal nyúlok a következő puzzle-hoz. Inkább nem szólok semmit. Témát kell váltani. - Képzeld, múltkor bejött egy pasas azzal, hogy Parkinson-kórja van. Rángatózott a keze. A felesége kísérte. Beszélgetni kezdtünk, kérdeztem őket a kórtörténetről. Aztán észrevettem, hogy a pasasnak csak akkor jön elő a remegése, mikor rá irányul a figyelem. Amikor az asszony beszélt, tök nyugodt volt a férj. Azért elvégeztük a vizsgálatokat és persze semmit nem találtunk. Lenyomtak egymásnak egy hatalmas csókot, a pasas két kézzel fogta meg a nőt. Ez az idegosztály, az én munkahelyem. Mindig történik valami érdekes! Semim párhuzamot, áthallást nem kell keresni. Teljesítettem a kérést, másról hadoválok. És közben egy parkrészletet négy darab kirakóssal már oda tudok tolni Taw elé. Jó kis keresgélés ez. - Jártál mostanában a botanikus kertben? Szerintem remek hely, tök kikapcsol, mintha egy másik városban, sőt másik világon járnál. Ez is csak olyan random ötletelés. Elmehetnének a morgó medvéjével. Nem velem, nem arra megy ki a játék. Lehet, hogy nem is kellek ide. Komolyabb szakemberekre lenne szükség, főleg mivel ez inkább lelki függőség.
Nem csak a drog beszélt belőlem, ahogyan még nem is az elvonási tűntetek miatt voltam ingerült, hanem tényleg kezdett a nem létező tököm is tele lenni az emberek világmegváltó szarságos beszédeivel, ahogyan azzal is, hogy minden rendben lesz. Semmi se lesz már rendben teljesen. Senki se ismerte azt a Chloét, aki valójában tizenéven át voltam, senki se tudja, hogy az elrablásom előtt milyen voltam és mennyire megváltoztatott a fogva tartásom időszaka. Balthazar a múltkori találkozásig nem is tudta, hogy mi történt velem, de nem is akarok róla többet beszélni. Egyedül David tudja azt, hogy egykoron mi történt velem, az első találkozásunk előtt, viszont még neki se könnyedén mondtam el. - Mert miért is kellett volna ezerévesnek lennie? Talán igaz a mondás, hogy a férfiak pletykásabbak, mint a nők. – feleltem csöppet se kedvesen. Ma jártam még csak Lucasnál, de ő meg máris itt volt emiatt. Ha csak egy egyszerű látogatás lett volna, akkor biztosan nem faggatott volna ennyit erről. Nem értem, hogy mit várt. Azt, hogy majd nyakába borulva fogok köszönetet mondani, amiért már ő is a terveimről kérdez? Nem, legszívesebben kiraktam volna őt, ha csak ezért jött, akkor kívül tágasabb lenne. Még akkor is, ha a barátom. Fontos számomra, de nem voltam olyan hangulatban, hogy a drogozásomról vagy ilyenekről beszéljek bárkivel is. Szerencsére hamarosan témát vált, de az is kész csoda, hogy David nem toppant még vissza a konyhából, pedig biztos vagyok abban is, hogy a felcsattanásaimat hallotta. Vagy éppen jól mulat, vagy csak várja a megfelelő alkalmat. Eléggé egyértelmű volt, hogy nem örült a váratlan látogatónak, nem véletlen, hogy inkább a konyhát választotta. - Örülök neki, hogy jól végződött végül a vizsgálat és örömet tudtál csalni mások arcára. – feleltem őszintén, de nem pillantottam rá. Továbbra is inkább a puzzlevel foglalkoztam. Jó érzés volt kicsit kikapcsolódni, de az is biztos, hogy mire kirakjuk az is több óra lesz és akkor még szerencsések leszünk. Nem baj, majd jól jön ez is, hiszen ha a földi pokol újabb felvonása elkezdődik, akkor szerintem negyed ennyire se leszek szórakoztató, meg erőm se nagyon lesz. A farkasom és én is tudjuk, hogy még csak most kezdődik a parázson járás majd, ami fel fog emészteni minket… - Nem jártam mostanság ilyen helyen és nem is hiszem, hogy mostanság fogok… - feleltem kicsit közönyösen, pedig örültem a tippnek, de ha elkezdem letenni a szert, annál inkább szarabbul leszek rövidebb-hosszabb ideig. - Miért élsz még mindig ezen a vidéken? – csúszik ki az ajkaim között a kérdés. Talán nem illik, magam sem tudom, de annyira nem hiányzott az a vidék, ahol az ember feneke néha majdnem befagy. Inkább a személyek hiányoztak, mintsem a zordidőjárás télen.
- Hát köszi... Egyre inkább úgy érzem, hogy félrecsúsztak a dolgok. Teljesen. Hol tartunk egyáltalán? Taw labilis, mindig is az volt. A múltkori beszélgetésünk óta értem, miért. Ezért is nyúlt a drogokhoz. Úgy nem önmagát látja, nem a sok borzalom lebeg a szemei előtt. Elfelejti, amit átélt és felszáll a hegyekbe, mint egy szabad madár, kitárt szárnyakkal. Most pedig eldöntötte, hogy nem repül többet. Totyog a földön, mint egy pingvin. De majd struccként fog futni, vidáman, élettel a szemeiben. Nem lehetetlen. Hosszú idő alatt, kitartással és segítséggel meg lehet csinálni. De amit most kapok tőle, az nem nagyon motivál. Várnom kellett volna. - Hát én is örültem! Ezért csinálom. Megint azt érzem, hogy magára fogja vonatkoztatni és kihozza belőle, hogy őt is betegként kezelem, stb. Másrészt meg nem nagyon érdekli. A puzzle talán, de azt is csak úgy rakosgatja. Nem érzem itt jól magam. - Ahogy gondolod. És hogy állsz például a természetfilmekkel? Néha találok nagyon jókat. Múltkor a krokodilokról volt egy. A legnagyobb túlélők, csak találgathatjuk, hánymillió éve jelentek meg és még mindig itt vannak. Fejlődve, mutálódva, de itt vannak, mint csúcsragadozók. Dobálózom itt mindenfélével, hátha lesz közös téma. Aki nem jár ki, az tévézhet, olvashat. Csak lesz valami, amiből nem jövök ki rosszul! - Rengeteg minden ideköt. Érzem, hogy neki kínszenvedés itt lenni. Sokan nem bírják a hideg Alaszkát. Valami mégis visszahozta. Axel vagy pár régi emlék, régi arcok.
- Sajnálom…- csak ennyit mondtam alig hallhatóan. Nem akartam megenni őt, de valahogy csak úgy kicsúsztak mindig a szavak az ajkaim között. Talán pontosan részben annak a számlájára volt írható, hogy kezdett a drog is egyre kevésbé hatni, amit még reggel adtam be magamnak. Balthazar fontos számomra és mindig is az marad. Talán részben olyan, mint egy védelmező őrangyal, aki csak segíteni akar, de most nem kap mást tőlem, mint innen-onnan egy-egy marást éppen, ha véletlen olyat mond, amire sikerül olyat reagálnom. Az se kizárt, hogy amiatt is van ez, mert pontosan olyan döntést hoztam meg a mai napon, aminek a terhe szinte agyon nyom és még magam sem tudom, hogy miként szabadulhatnék, miként sikerülhet véghez vinnem úgy, hogy ne lapítson ki. - Azt mondják, ha valamit szeretünk csinálni, akkor nem is tűnik olyan vészesnek a munka. – villantottam rá egy barátságos mosolyt, hiszen voltak más gondolataim is, de még ha nehezen is ment, de inkább megtartottam magamnak. Nem akartam azt, hogy esetleg bennem is a potenciális pácienst lássa, pedig hamarosan én is annak való leszek, ez nem kérdés, mert ez csak egyre rosszabb és rosszabb lesz, de most nem akartam erre gondolni. Egyszer talán még lesz jobb is. - Ezt nem is tudtam. – vallom be, de közben a puzzlet rakom egymás után. – Nem sokszor nézek ilyeneket, inkább olvasok, vagy jelenleg elütőm az időmet az idióta szappanoperák társaságában, ha nagyon nem tudok mihez kezdeni. – feleltem végül könnyedén, majd amikor ismét megszólalt, akkor felkaptam a fejemet és egy aprót bólintottam. Tudtam jól, hogy milyen érzés az, amikor valahova köti az embert az élete, vagy éppen más személyek miatt marad. Azt hiszem emiatt maradtam én is. David és a régi ismerős arcok miatt. - Sajnálom, hogy nem vagyok a legjobb társaság, de most túl sok minden kavarog a fejemben. Nem akartalak megbántani, de ha menni szeretnél, akkor nyugodtan menj. Nem fogok megsértődni, de remélem, hogy még látni fogjuk egymást. – mosolyodtam el barátságosan, miközben bocsánat kérően pillantottam rá. Ha úgy döntött, hogy most megy, akkor felálltam, hogy szorosan megöleljem őt, mert tényleg nem akartam semmi rosszat se, ha még maradt, akkor próbáltam beszélgetni vele, majd ha eljött a távozás ideje, akkor ugyanúgy nagyölelést és baráti puszit kapott tőlem. – Köszönök mindent! – csak ennyit mondtam még búcsúkor, hogy utána kitaláljam miként is legyen tovább. A java még csak most fog jönni. A drogot le kell tenni… és csöppet se voltam abban biztos, hogy menni fog…
|| Akkor a megbeszéltek alapján ez záró lenne, és amint lesz szabad szálad, akkor szívesen összefutnék veled ismételten. Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! ^^
Kezdőlap
^^ 
