- Egyszerű: Nem kell a múlton rágódni. És próbálj meg máshogy cselekedni ebben az esetben. Mondom neki egy röpke mosoly kíséretében. Tettünk mind olyan dolgokat, amiken rágódhatnánk egész életünkben, de ahhoz az élet túl rövid, és nem akarok én sem ezzel foglalkozni. Legalábbis nem többet, mint amennyit megérdemel. Az élet túl rövid… Ja, embereknek. De a farkasokhoz viszonyítva még az őrzőknek is. Kíváncsi vagyok, vajon melyik a legidősebb még ma is élő farkas. Ha jól leszűkítve száz év alatt tízet öregszenek, és léteznek olyan emberek is, akik ilyen 120 éveket megélnek. Ergo… Egy farkas elméletben élhet akár egy ÉVEZREDET is? Bár kétlem, mert ki az, aki ebbe ne bolondulna bele? Hogy is jutottam ide, már megint? Örülök, hogy nem húzódik el. Ahogy telnek-múlnak a percek kezdem én is úgy érezni, mintha az elmúlt időszak meg sem történt volna, és ez a reggel is csak egy lenne a sok olyan közül, amiben házasságunk alatt volt részünk. Még mindig kellemetlen belegondolni, hogy mennyire sok minden változott azóta. - Mitől félsz annyira? Tudnék egy-két példát mondani én is, de szeretném, ha ő mondaná el, mi nyomja a lelkét. Biztos vagyok benne, hogy valamivel el tudnám tüntetni ezeket a félelmeket is, ha csak rövid időre is. - Nem kérsz valami reggelit? Ott is folytathatjuk ezt. Hogy eddig miért maradtunk az ágyban akkor? Ez egy nagyon jó kérdés. Gondolom, mert először jobb volt átbeszélni egy-két dolgot, amik számítanak. A részletekbe pedig reggeli közben is belemehetünk. Nem szeretnék én sem éhen maradni, így ha úgy dönt, hogy menjünk, akkor indulhatunk is. Ha pedig maradni szeretne, az se gond. Az esetben pedig csak újra a hátamra dőlök, és őt is húzom magammal. Egy egész napnyi semmittevés, vele, még az is megérné.
- Ohh, mintha ez annyira egyszerű lenne, nagyokos… - szólaltam meg végül pufogva, hiszen lehet, hogy ő semmi olyat nem tett, de én elvettem mások életét is. Ágyba bújtam sok férfival, s még sorolhatnám a listát. Szerintem, ha tudná azt, amiket műveltem az elmúlt három évtized alatt, akkor lehet meg se próbálná helyre hozni a dolgokat. Pedig semmit se söpörhetünk a szőnyeg alá, hiszen ha most elrontjuk, akkor azzal mind magunknak, mind a másiknak ártani fogunk, ha tényleg megpróbáljuk ezt a dolgot. Bármennyire is hülyén vagy éppen nem túl biztatóak jelenleg a kilátásaink. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő után ez fog történni, de bármennyire is tombolt a vihar legbelül képtelen lettem volna megfosztani magamat ettől. Attól, hogy végre valakinek az érintése szinte nem éget, nem kell visszafognom se magamat, se a farkasomat, hogy ne tépje meg az illetőt. - Sok mindentől. Mi lesz akkor, ha nem megy, ha újra elbukunk. Ezt nem lehet csak úgy két perc alatt helyre hozni… - „Mi van akkor, ha meggondolod magad?” tettem magamban hozzá, hiszen lehet, hogy ismert és régen se indult könnyedén a kapcsolatunk, de azóta elég sok minden változott és szerintem jelenleg pocsékabb a helyzetünk, mint akkoriban volt. Amikor a reggelire kérdezett rá, akkor csak bólintottam, majd felvettem a földről az ingjét, s abba bújtam bele, hiszen semmi kedvem nem volt keresgélni a ruhákat, meg amúgy is utána zuhanyozni fogok, hátha az segít kicsit kitisztítani a fejemet. Lassan indultam el utána, majd pedig töltöttem magamnak egy pohár tejet, vagy gyümölcslevet, amelyik volt itthon, majd leültem az egyik székre. - Még mindig a hasad az első, igaz? – vontam fel a szemöldökömet és próbáltam kiszakadni az elmúlt napok eseményei alól. –Talán hosszú ideig kell várnod, amíg újra ilyenben lesz részed, előbb ki kell találnunk, hogy miként hozzuk helyre, ha komolyan gondoljuk ezt az egészet egyáltalán… Mert ezt nem lehet két nap alatt, talán hónapok kellenek hozzá… S sok függ attól is, hogy mit mond a falkatag is, akivel beszélnem kell majd. – mondtam egy kisebb sóhaj keretében, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, mert lassan úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem, s legbelül reszkettem, mert nem tudtam, hogy mit fog hozni a jövő és ez ijesztő volt… túlzottan is.
- Sokkal egyszerűbb, mint azt te hiszed. Jó, néha én is elgondolkozom, magányos pillanataimban, hogy mennyire is hiányoznak a gyerekeim. Meg hogy Chloé mennyire hiányzott. Ebből az utóbbi kezd megoldódni legalább… Vagyis… azt hiszem. De ez olyan dolog, amiben nem dönthetek egyedül. Nem fogom az érzéseimet ráerőltetni, noha teljesen tisztában vagyok vele, ő mit érez. Vagyis… nem teljesen, de van egy sejtésem. Viszont nem fogok ennek a kifejtésébe belemenni, mert az eltartana egy ideig, és lehet, sőt biztos, hogy nem lenne túl sok értelme. - A pesszimizmus semmire sem jó, ezt már megtanultam. És tisztában vagyok ezzel, és ha ehhez évek is kellenek, nem érdekel. Melletted voltam egyedül csak boldog, ezen nincs mit szépíteni. És hiszem, hogy ha újra visszatalálnánk egymáshoz, mármint úgy véglegesen, akkor újra tudnám azt érezni, amit egykoron. Mikor csak bólintott a reggeli ötletére, akkor már rendesen fel is ültem, lábam az ágyról lógott le, és készen álltam, hogy fel is keljek. Nyújtózkodtam még egy sort, aztán hátra fordulva figyeltem Chloét is. Még mindig ugyanolyan gyönyörűnek tartom, mint egykoron, és még mindig nehéz elhinnem, hogy tényleg ide jutottunk. Kellemes este volt a tegnapi, ott aztán előtörtek a rég elfojtott érzelmek. Figyelem, amint felveszi az ingemet, aztán végül én is felállok, aztán odasétálok a fehérneműs fiókomhoz, onnan kiveszek egy gatyát, aztán pedig a szekrényemhez, és onnan valami mackónadrágot veszek ki, majd fel. Itthon sem kell mindig öltönyben mászkálnom, pláne ilyen helyzetben. A ruháimat felkapom a földről, valamint Chloé eldobott ruhadarabjait is, aztán beviszem a fürdőbe, majd bedobom a szennyestartóba. Majd később kimosom őket. Végül követem őt a konyhába, és a hűtőhöz vezet az első utam, onnan pedig kiveszek egy-két dolgot. Múltkor omlett volt, most egy palacsinta mit árthatna. Régebben pedig úgy tudom, kedvelte. Vagy lehet csak azért mondta azt, mert főztem rá, és nem akarta, hogy ez annyiban maradjon. Már kezdeném is el, mikor hallom a hangját mögülem. Miután befejezte, megfordulok, és nekitámaszkodok a pultnak, ami előtt ül. Aztán az egyik kezéért nyúlok, és adok is a kézfejére egy csókot. - Ahogy mondtam, nem érdekel, mennyi időbe telik. Én türelmes leszek, erről biztosíthatlak. És támogatni is foglak, amiben csak tudlak. Ezt is jó, ha tudod. Aztán pedig el is engedem a kezét, és tovább hajolva nyomok egy csókot a homlokára, aztán újfent megszólalok. - Remélem, a palacsinta megfelel! Azzal meg is fordulok, és neki is állok folytatni a készítését.
Nem reagálta semmit se arra, mit mondott, vagyis szóval nem csak morogtam egyet, de nem éreztem azt, hogy ennél többet kellene erre fecsérelni. Nem fogunk ebben valószínűleg egyetérteni. Biztos vagyok abban, hogy nem ébredt hulla mellett. Nem volt kellemes élmény, amikor vérben fürdesz, de nem is a saját véred és nem csak meghalt az illető, hanem jól tudod, hogy egy farkas tépte szét. Azt az élményt nem kívánom senkinek se. - Sose hittem azt, hogy pont mellettem voltál egyedül igazán boldog. Mindig is úgy gondoltam, hogy nálam jobbat és szebbet is találnál. Na, meg persze kevésbé problémásat. Amúgy meg szokj hozzá, hogy jelenleg Miss Pesszimizmus lakik a házadban. – villantottam a végén rá egy halovány mosolyt, majd zavaromban még a hajamat is elkezdtem piszkálni. Meg azt is tudtam, hogy nem vagyok főnyeremény. Régen se voltam, de most meg még inkább nem. Tényleg nem értem, hogy mit lát bennem, de szerintem ha megpróbálná elmondani, akkor se hinném el, így nem is erőltetem a dolgot. Magamra veszem az ingét, majd figyelem őt, s egy aprót még alsó ajkamba harapok, de mielőtt még észrevehetné inkább tovább babrálok az inggel. A felső három gombot be se gombolom már, hiszen minek, majd pedig egyszerűen elindulok a konyha felé. Kár lenne tagadni, hogy már nem akarnám megfojtani őt, de mondhatjuk azt is, hogy most még nagyobb a káosz, hiszen a többi, az elnyomott érzéseimnek is nagyobb teret adtam, mint esetleg szabad lett volna. Majd alig, hogy a konyhába érek és szerzek innivalót, na meg helyet foglalok csak úgy ömlenek belőlem a szavak. Kár lenne tagadni eme dolgokat, így inkább kimondom. Előbb vagy utóbb túl kell ezen is esnünk. Amikor a kézfejemért nyúl, akkor egy pillanatra összerezzenek, ami eléggé árulkodó lehet neki. Nem tőle félek, hanem amúgy a férfiaktól, még ha ennek mostanában sose mutattam jelét. Még akkor se, amikor évekkel ezelőtt találkoztunk. Az érintése, a gesztusa szinte meglep, de nem rántom el. Miért tenném, ha ő volt eddig az egyetlen férfi, aki mellett ezek a reakciók abbamaradtak anno? - Még mindig nem értelek, de talán sose foglak teljesen megérteni ilyenkor, hogy miért teszed, de köszönöm. – az utolsó szót alig hallhatóan ejtem ki, hiszen nem túl gyakran használtam mostanában, viszont egy támaszra tényleg szükségem volt, még akkor is, ha túlzottan rezegett a léc a lábaink alatt. - Tökéletes lesz. – majd pedig ezek után egyszerűen türelmesen vártam, miközben talán újra és újra végig rágtuk magunkat azon, hogy mi is vár ránk. Ez már nehezebb lesz, mint anno. Akkoriban nem ismertük a másikat, de most már volt egy igazán elcseszett múltunk a szép emlékeink mellett. - Van már mára valami terved? - kérdeztem tőle kíváncsian.
Sok minden volt, amit még meg kellett volna tennem, de eddig nem volt lehetőségem. Fogalmam nem volt arról, hogy mikor talál meg valaki a falkából, de valami azt súgta, hogy most ez a legkevesebb a falka részéről. Éreztem, hogy valami nincs rendben, s az se kerülte el a figyelmemet, hogy sokan elhagyták a várost és még talán még többen fogják. Nagyon reméltem, hogy Axel meg se próbál innét kirakni, mert nem fogok elmenni. Lehet, hogy drogos vagyok és sok olyat tettem már, amire nem lehetek büszke és senki se lenne, de attól még sose voltam gyáva. Ilyen értelemben nem. Jelenleg nem voltam a család része, s talán nem is leszek. Sok függ majd attól a találkától, de nem fogom őket cserben hagyni. Főleg nem úgy, hogy tudom ismerősök is vannak közöttük. Az egész eléggé abszurd dolog, s nem is akartam a távozásra gondolni. Sietve indultam el Axel háza felé, majd egyszerűen a kapott kulcsokkal bementem. Kibújtam a cipőmből, majd a kabátomat felakasztottam a helyére a táskám kíséretében. Nem fogom sose tagadni, hogy még mindig függő voltam, de jelenleg még ő se várhatta el, hogy ennyi idő után megvonjam azt, ami az elmúlt 30 évben számomra olyan volt, mint másoknak a víz. Talán majd egyszer le fogom tenni, de jelenleg még nem és nem is nagyon akartam. Lassan haladtam befelé, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy merre találom őt és még mindig nem volt igazán viharmentesek a találkozásaink. Sokszor inkább én csattantam fel, de érthető volt. Eléggé fájt a múlt sebei, másrészt meg a drog is eléggé ki tud valakit forgatni magából. Végül a nappali felé vettem az irányt, ahol meg is leltem őt. Az ajtófélfának dőltem neki és onnét figyeltem, miközben összefontam magam előtt a karomat. - Remélem, nem akarsz maradni, vagy ha igen, akkor nem várod el azt, hogy én ne maradjak. – köszönhettem volna, de felesleges lett volna. Nem azért voltam itt, mert jó pofizni szerettem volna, vagy az illemeket betartani. Egyetlen egy gondolat vezért, hozott ide és ezt minél előbb ki akartam mondani.
Az április beköszöntött. Ezzel együtt pedig a gondok is. Chloéval új esélyt adtunk magunknak, és noha jelenleg tényleg olyan vagyunk, mint egy rossz házaspár, örülök ennek. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy egyelőre még nem szabad túlzottan beleélnem magam. Nem fog minden csak úgy villámcsapásra rendbe jönni. Nem is kell. Úgy sokkal izgalmasabb. Viszont, ahogy a naptáramban megláttam, hogy április, csak akkor jöttem rá, hogy erről a dologról még nem is beszéltünk… Mert az biztos, hogy én nem fogom elhagyni a várost, még akkor sem tenném, ha ragaszkodna hozzá bárki is. Lehet jobb lenne, könnyebb, de nem fogom cserben hagyni az itteni őrzőket, és készen fogok állni arra, hogy ugorjak, ahova kell. Viszont nem fogom hagyni, hogy az exnejem is itt maradjon. Nem akarom, hogy bármi baja is legyen. Ha egyszer csak arra kéne hazatérnem, hogy már nincs többé… arra úgy, ahogy van, belepusztulnék. Meglehet, hogy nem fiatal már, és sokat is átélt, de attól még féltem őt. Viszont ő is tudja, hogy erről beszélnünk kell. És úgy gondolom, majd jönni fog, amikor úgy érzi, ideje. Néhány napot kap azért még, különben én magam kezdeményezem a beszélgetést. A kanapén kapcsolgatom a tévét, mikor hallom, hogy megérkezik. Mikor megáll pedig, kinyomom a tévét, és ráfordítom a tekintetemet. Akkor most fogjuk megbeszélni, remek! - Pedig fején ütötted a szöget. Majd fel is állok, és közelebb lépek hozzá. Semmi köszöntés, semmi? Vérig vagyok sértve, nem tudom, miként fogom átvészelni ezt az egészet… Chloé előtt állok meg végül. - Nem akarom, hogy bármi bajod legyen, ezért örülnék, ha legalább erre a hónapra elköltöznél a városból. Én is megtenném, ha nem ilyen lenne a helyzet. Szavamban nincs semmi incselkedés, arcom ábrázata is teljesen komoly. - Felesleges belekezdened is. Tudod jól, hogy nem fogok alább adni. Épphogy visszakaptalak, nem akarlak ismét elveszteni. Pláne nem emiatt.
Nem is értem, hogy mire számítottam. Arra, hogy majd egyszerűen fog menni? Semmi se volt sose egyszerű, most meg még inkább nem, hiszen nem lehetett csak úgy semmisé tenni a múlt árnyait, a hibáinkat, s azt se, hogy az elmúlt 30 évet különtöltöttük. Ki-ki a maga ura volt és egyikünk se volt éppen egyszerű eset, de az élet mégis úgy gondolta, hogy itt az ideje újra egymásra találnunk. Már csak az a kérdés, hogy ez sikerülni fog-e vagy nem. Magam sem tudtam, csak annyit, hogy fontos még mindig számomra, de ez nem volt elég, hiszen ennél azért többre van szükségünk, hogy működjön. Kell a bizalom is és még sok minden más, de most nem akartam ezekre gondolni. Kicsit meg akartam feledkezni az elcseszett életünkről, kapcsolatunkról és inkább arra akartam koncentrálni, ami most főként idehozott és ami miatt a gyomrom újra és újra görcsbe rándult. Köszönhettem volna, de nem akartam kerülgetni a forró kását. Jobb előbb túlesni ezen, ami várhatóan tényleg nem lett egyszerű menet, legalábbis jelenleg csöppet se volt az. - Ezt te se gondolhatod komolyan! – szólaltam meg dühösen, miközben figyeltem a közeledő alakját. Talán jobb is lenne, ha nem jönne teljesen közel, mert a végén még a kezem megtalálja az arcát. – Tudod, cseszek rá arra, hogy mit akarsz vagy éppen milyen a helyzet! Mégis mit vársz, hogy boldogan fogadjam el azt, hogy maradsz és esetleg meghalhatsz?! – pillantottam fel rá dühösen izzó tekintettel. Talán, ha másabb lenne a helyzet, ha a múltban lennénk, akkor megértem, de most nem tudom. Minek kellett visszacsöppennie az életembe, ha most könnyedén táncolni akar a halál tornácán? Talán életben marad, talán nem… - Tudod, ez azért eléggé vicces, hogy pont ezzel az indokkal jössz, mert ez fordítva is igaz, de te mégis elvárod, hogy egyezzek bele abba, hogy maradsz. – pufogtam tovább csöppet se kedvesen, majd összefontam a karomat magam előtt, mielőtt ostobaságot tennék. - Tudok magamra vigyázni, ha maradsz, akkor maradok én is, vagy talán erőszakkal kiraksz innét? Az egyik hiénádat megkéred rá? – s egyre inkább éreztem, hogy elveszítem az önuralmamat, sietve léptem el előle és elindultam befelé a nappaliba, hogy végül a kanapéra huppanjak le, majd pedig idegesen a hajamba túrtam, majd kezemmel megtámaszkodtam, miközben előre dőltem. – Ezt te se kérheted tőlem, hogy távol legyek, míg te itt vagy… Ezt nem teheted meg…
- Nem szükséges miattam aggódnod. Nem lesz nekem semmi bajom. Jobb optimistának lenni, mint a pesszimizmus hívének, ezt már régen megtanultam. Nem tudom, hogy mi fog történni most, áprilisban, de reménykedek benne, hogy nem az, ami tavaly. De ha mégis, akkor szeretném, ha Chloé minél távolabb lenne ettől az egésztől, biztonságban. Akkor én is nyugodtabban oda tudnék figyelni a dolgaimra, jobban tudnék koncentrálni, tudván, neki nem lesz semmi baja. A felcsattanása jogos, nem is szólok arra semmit. Mégiscsak én kérem azt, hogy hagyja el egy hónapra, engem pedig hagyjon itt. Azért becsapnám magam, ha azt mondanám, nem esik jól a törődése, ahogy félt engem. Zsebre dugott kézzel hallgatom a beszédét, hadd dühöngje ki magát most. Megszoktam már igazából ezt a hangnemet, hogy ilyen fennhangon beszél velem. Remélhetőleg idővel javulni fog ez a helyzet, mert ha nem… akkor aztán tényleg felesleges volt új esélyt is adnunk magunknak. Félreállok az útjából, mikor a nappali felé veszi az irányt, hagyom, hogy helyet foglaljon a kanapémon. Csak akkor húzom ki a kezeimet a zsebemből, mikor az utolsó szavak is elhagyják a száját, akkor pedig közelebb sétálok hozzá, és leülök mellé, aztán pedig átkarolom őt, magamhoz húzva, és a karját simogatom. - Hidd el, nekem sem könnyű. De a te biztonságodnál jelenleg nincs fontosabb számomra. Sokkal nyugodtabb lennék, ha te a városon kívül tartózkodnál, míg ez az egész lecsillapodik. Mondom neki halkan, végig őrá nézve. Aztán folytatom, mielőtt bármit is mondana. - Ha itt vagy, nem tudok megfelelően koncentrálni, és ki tudja, milyen helyzet lesz, ahova 100%-osan kelleni fogok. Simogatásom nem hagy alább, lágyan, nyugtatásképpen simítok végig a karján folyamatosan. - Figyelj… Ha az nyugtat, akkor hívni foglak minden este, csak hogy tudd, nincs semmi bajom. Ehhez mit szólsz? Csak remélem, hogy nem fogunk egy hülye veszekedésbe most belekezdeni emiatt.
- Mindig mindenki ezt mondja, aztán kiderül, hogy mekkorát tévednek. – lehet, hogy kedvesebb lehetnék, de nem túlzottan ment. Máskor is veszekedtünk már, de ez másabb volt. Ez nem a múltunkról szól, nem arról, hogy mit csesztünk el, hanem sokkal inkább féltésről és ragaszkodásról, amit eddig nem túlzottan mutattunk vagy, legalábbis én biztosan nem. Néha magam sem tudtam, hogy mit szeretnék, hogy tényleg jó ötlet e a békülés dolog, de pontosan tudtam azt, hogy mindig is fontos marad számomra David. Másrészt meg ő se gondolhatta azt, hogy majd a nyakába ugrom amiatt, mert azt akarja, hogy hagyjam el a várost. Nem mondom, hogy ésszerűtlen kérés volt, de akkor se volt fair dolog. Lehet, hogy idősebb és többet megélt, meg még mindig drogos vagyok, de attól még kibaszottul nem tetszett ez a felállás és kérés. Örültem annak, hogy nem szakít félbe, mert akkor tuti megpróbálok bemosni neki egyet. Hiába vagyok farkas, hiszen ő meg harcos, így annyira nem lett volna könnyű, de szerintem simán megérdemelte volna. Én pedig csak dühöngtem tovább úgy, mint akit éppen most húztak fel és sose fogy ki a levegőből. Pedig szerintem ez még a finomabbik dühöngés volt. Végül pedig egyszerűen a kanapén kötöttem ki… tisztes távolságban tőle, mert a végén tényleg neki megyek, ha ennyi „hülyeséget” hord még össze. Nem is én lennék, ha nem próbálnám megakadályozni azt, hogy magához húzzon, de őszintén annyira nem is ellenkeztem, majd a szavaira morogtam egyet és végül a vállába bokszoltam még, mielőtt úgy igazán bebújtam volna az ölelésébe, mint még az elmúlt időszakban sose. – Ez akkor se fair! És mi a francot ér az én biztonságom, ha te meg hallott leszel?! – csattantam fel megint, majd dühösen pillantottam fel, de inkább a többit elharaptam és ezt láthatta ő is, hogy magamba fojtom az újabb kitörést. - Mert így fogsz tudni? Láttam, hogy sokan elhagyták a várost, szerinted ezt az őseink le fogják nyelni? Nem fognak városhatáron kívülre menni? – pillantottam rá kíváncsian, majd inkább elfordultam, hogy másik irányba bámuljak. – Talán már sehol se biztonságos. - Ez a legkevesebb, amit tehetsz! – váltottam duzzogós hangnemre, majd még inkább odabújtam. - Ha fel mered dobni a talpadat, esküszöm, hogy valahogyan megtalállak, akár a szellemek között, akár egy következő életben és megfizetsz érte! – mondtam hozzá úgy, mint egy 4 éves duzzogó kislány, de érezhette, hogy nem viccelek. Tényleg megtalálom egyszer és én magam csinálom ki őt!
Hümmögök két sort arra, amit mond, aztán annyiban is hagyom. Azt ugyan nem ígérhetem meg, hogy nem lesz semmi bajom, de az biztos, hogy nem most tervezem feldobni a pacskert. Lehet, hogy sokat megéltem már, de ez még nem jelenti azt, hogy a halálba kívánkozok. Pláne most nem, hogy Chloé, az egyetlen nő, akit valaha is igazán szerettem, visszatért az életembe. Volt egy hiba, amit elrontottam a múltban, és most lehetőségem adódott rá, hogy kijavítsam. És az biztos, hogy meg fogok tenni minden tőlem telhetőt ennek érdekében. - Kérlek, ne aggódj ennyit! Bízz bennem! Örülök, hogy láthatóan visszafogja inkább magát, és nem kezd újabb jelenetbe. Nagyon nincs kedvem most hozzá, és láthatóan ő is próbálja most inkább elkerülni az újabb vitát. Hirtelen felcsattanásai legyenek felőlem, de ne gyakran. Bár még mindig jobb ez az állapot, mint ami egy másfél hónapja volt. - Ugyan, kérlek. Fairbanksen kívül eddig nem volt hatása sosem. És most is kétlem, hogy lenne. Ha mégis, akkor pedig rendesen megszívtuk volna, erre szebb szó nincs. Ha áprilisban senki nem lehetne biztonságban sehol… bele sem merek gondolni, mekkora mészárlások kerekedhetnének ki belőle, ami után, mire helyreállna a rend, újra eljő az április. - Azt nem tudom megígérni, hogy nem lesznek sérüléseim, mert könnyen megeshet. De nem tervezek meghalni. Ez biztos. Ahogy jobban odabújik hozzám, csak nyomok a fejére egy puszit, és csak simogatom a karját tovább. Végül kisebb kis csend, és nyugalom után újra megszólalok. - Nézd, én sem leszek már fiatalabb. Míg el nem mész, addig nem akarok vitát. És szeretném, ha addig kiélveznénk a pillanatokat, mert egy hónap az hosszú idő. És azt sem tudjuk, mikor üt be a krach. Szóval? Azzal pedig mutatóujjammal álla alá nyúlok, és lágy csókot lehelek ajkaira, megkoronázva a röpke monológomat.
Még szerencse, hogy nem olyan természet, aki imádja a halált kísérteni, mert akkor biztosan nem tudna elküldeni innét. Nem érdekelne még az se, ha túl nagy bajba keverednék emiatt. Tény, hogy már ő is eléggé vén, de akkor is mindig vannak újdonságok és sose lehet senki se elég idős egy ilyenhez. - Persze, egyszer az a baj, hogy nem aggódom semennyire se, míg máskor az a baj, hogy aggódom. – forgattam meg a szemeimet és még morogtam is a nem létező bajszom alatt. Lehet, hogy nem mondtam ki az elmúlt időszakban, hogy mennyire fontos, vagy hogy szeretem, de nem is ment volna. Ahhoz még túlzottan elcseszett volt ez az egész, de most szerintem eléggé elárultam magam és érje be ennyivel jelenleg. - Eddig… - emelem ki a legfontosabb szót, mert nem véletlen, hogy a falka is ennyire tart. Én nem emlékszem olyanra, hogy bármikor is kivonultak volna és David vonásait elnézve szerintem ő is tart valamitől. Nem is kicsit dologtól. Nem értem, vagyis értem, hogy mit akar maradni, de akkor is legszívesebben felpofoznám, hogy hátha attól észhez tér. A futás nem mindig gyávaság, néha inkább okos döntés, mint talán most is. - Nem az számít, hogy mit tervezel és mit nem, hanem, hogy mi fog történni. S ismersz már, hogy nem a levegőbe beszéltem. Tényleg legközelebb én magam teszlek el akkor láb alól. – persze, ilyenkor jöhetne az, hogy békesség és szeretet, s minden egyéb. Talán lett is volna ez az érzelgős rész, ha nem lenne ennyire félrecsúszott a köztünk lévő viszony. Meg a szeretetet eléggé sok féleképpen ki lehet fejezni, így nem kell ezt se túl komplikálni. Viszonozom a csókját, a kezem gyengéden arcára siklik, majd végül az ujjam az ajkára siklik és megrázom a fejemet. Láthatja, mind az aggodalmat, mind a dühöt az íriszeimben. – Ennyivel nem úszod meg. – pillantok rá komolyan, majd feljebb tornázom magam és a hajamba túrok. – Ha életben maradsz, akkor talán sikerül elcsábítanod, de jelen helyzetben kötve hiszem, hogy lenne esélyed. – vontam fel a szemöldökömet, hiszen túlzottan is pipa voltam rá azért, mert engem elküld, de ő marad.
- Sosem mondtam, hogy egyik, vagy másik is baj. Az más kérdés, hogy jelen helyzetben csak nyugtatni próbálom. Jelenleg az egyedül célom az, hogy őt biztonságban tudjam, lehetőleg minél messzebb ettől az egész mizériától. Amit mondott meg, hogy lehet, már az egész világra kihatással lenne ez az egész… Egyszerűen abszurdnak tartom. Egyetlen szellemnek sincs ekkora hatalma. Legalábbis… én nem hiszem, hogy lenne. Ha tévednék, akkor pedig mi akadályozta volna meg abban eddig, hogy cselekedjen? Miért pont most kellene? - Nagyon is jól tudom. Vigyázni fogok magamra. És te is tedd ugyanezt! Becsapnám magam is, ha azt mondanám, azért nincs bennem egyfajta félsz a most következő dolgoktól. De ennek a félelemnek a kíváncsiság az alapja. Hogy vajon kikre lesz ez évben hatással, és mégis hogyan. Már a tavaly történtek is félelmetesek voltak. Nagyon örülök, hogy akkor még Chloé nem volt itt. És most is, szeretném, ha minél távolabb lenne. A végén még valahogy egymás ellen lennénk fordítva. Na azt nem tudnám elviselni. De, amint mondtam, a pesszimizmus semmire sem jó gyógyír. - Pedig nem is tudod, milyen dolgok vannak még a tarsolyomban. De rendben van. Bólintok rá a dologra. Nem fogom erőltetni. Legalább azt nem emelte ki, hogy nem ígérheti meg, nem lesznek veszekedések. Igazából nekem ez a helyzet is jó most. Ülünk itt egymás mellett, és nem csinálunk az ég világon semmit. Aggódunk egymásért, maximum. - Hova akarsz menni? Én jobban örülnék, ha valami távolabbi helyet választanál. Félre ne érts, nem elzavarni akarlak, de jobb lenne, ha ezt inkább valamiféle… kényszervakációnak fognád fel. Az igencsak megkönnyítené a dolgomat. Nem akarom, hogy az itteni dolgokra gondoljon. Kapcsoljon ki, relaxáljon, a többit majd a falka és a Protektorátus elvégzi.
Csak megforgattam a szemeimet és próbáltam inkább lehiggadni, mielőtt esetleg tényleg valamit szét tépek. Az biztos, hogy hamarosan ki fogom engedni a farkasomat. Ő se érzi túl jól magát, vagyis inkább ő is érzékeli a viharfelhőket, így nem csoda, hogy ennyire nyugtalan vagyok, de azért is igyekszem „normálisan” viselkedni, hogy nehogy kiengedjem a szellemet a palackból. - Még meglátom, hogy mit tehetek ez ügyben. – szólaltam meg egy kisebb sóhaj keretében. Nem áll szándékomban meghalni, de cserébe ennyi öröm még nekem is járhat, hogy megpróbálok legalább kicsit az idegein táncolni, ha már taccsra vágta vágott ezzel az egész dumával. Én menjek és nyeljem le, hogy ő meg marad. Remek lesz, de tényleg. Lehet, hogy nem vagyok 100+, de attól annyira már törpe se vagyok, hogy ennyire féltenie és óvnia kelljen. Az elmúlt évtizedeket is túléltem, még a Teremtőm nem tetszésének a következményét is túléltem. Persze, az nem olyan, mint ami erre a városra vár, de szegény tudatlan népség… - Vagy talán túl jól ismerem már a fortélyaidat. – villantottam neki egy grimaszt, majd kicsit felhúztam a lábaimat és úgy dőltem neki a kanapénak, miközben keresztben ültem rajta, hogy lássam Axelt. Mégis mi a francot keresek itt? Mi a francért engedtem, hogy újra elkezdjen visszakúszni a bőröm alá? Most ez jobb lesz, hogy itt fogok ülni, vagyis nem itt, hanem valahol máshol, míg ő Tarzant játszik, vagy inkább Rambot? Tök mindegy, mert egyik se tetszik, de meg kell nyugodnom. Az újabb szavaira viszont már előtör egy morgás és csöppet se kedvesen, majd pedig ártatlan fejet vágok, amolyan bocsiként. - Tudod vakációzni az ember nem egyedül megy, hanem általában valakivel, így esetleg még valakit velem együtt el akarsz küldeni?! – pillantottam rá kíváncsian, majd egy pillanatra elgondolkoztam. – Mit szólnál a városhatárhoz? A háztól messze van, de a városon kívül esik, így egy szavad se lehetne. – s hozzá egy angyali mosolyt villantottam, de persze egyáltalán nem gondoltam komolyan. - Őszintén sehova se akarok menni, itt akarok lenni melletted. - vallottam be a dolgot alig hallhatóan és talán most először vallottam be a dolgot, hogy fontos lett számomra valamennyire, de persze a sajátos kis sete-suta módszeremmel. – Miért nem egyből Hong-Kongba küldesz? Az elég messze lenne, nem? Vagy félsz, hogy olyan messziről már vissza se jönnék? – s újra pufogni kezdtem, a lábamat végül átöleltem, mintha úgy könnyebb lett volna elviselni ezt az egész helyzetet.
- Azt te csak hiszed. Mondom neki egy röpke lágy mosollyal, aztán pedig végül el is engedem őt. Látszólag már lenyugodott. Meglehet, hogy még mindig nem tartja a legjobbnak az ötletemet, de be kell látnia, hogy nem fogok engedni. Régebben talán engedtem volna, de az elmúlt évek azért rám is hatással voltak. De legbelül még mindig ugyanaz vagyok, a legfőbb változás talán a világról alkotott nézetem, és az, hogyan viszonyulok másokhoz. De Chloé, ő egy teljesen más téma. Mikor vele vagyok, közel sem érzem meg az éveim súlyát magamon, újra olyannak érzem magam, mint egykoron. Egyébként sem vagyok egy rottyos öregember, mert igen is formában tartom, ergo nem hagyom el magamat. Harcos vagyok, és akárhonnan is nézem, ha elkezdenék lazítani, az csak rossz hatással lenne a Protektorátusra. - Nem akarok senkit veled küldeni. Ahogy mondtad, tudsz vigyázni magadra. De vihetsz, akit akarsz, csak szólj azért előtte. Mert akkor én is úgy intézem el az ügyét, hogy nem csak egy, hanem két főre. Vagy három, vagy amennyivel akar. Bár kétlem, hogy annyira vágyna a társaságra, lesz elég gondja az aggódással így is. A következő megszólalására csak megrázom a fejemet. - Nem viccelek, Chloé. Ez most tényleg komoly, és szeretném, ha megbeszélnénk, úgy, ahogy felnőtt emberekhez illik. Csak bólogatok aprókat, mikor mondja, hogy inkább maradna itt, velem. Én is jobban örülnék ennek, de nem fogom hagyni, hogy az önző érdekeim miatt maradjon, ezáltal pedig veszélybe sodorja magát. Ezt biztos nem fogom hagyni. - Nézd… Bízok benned, és szeretlek. Tudom, hogy vissza jönnél. Mondom neki teljesen komolyan, és csak aztán jövök rá, mit is mondtam. Kicsúszott… De a legrosszabb, amit most tehetnék, az az lenne, hogy visszaszívom. Szeretem őt, ez evidens volt eddig is, de ki még nem mondtam hangosan. Legalábbis, mióta itt van. - Ne… ne mondj erre semmit… Fogom is az egyik kezemmel a fejemet, másikat pedig feltartom, hogy tényleg ne kezdjen bele. De igazából azt sem tudom, mibe kezdhetne bele. Szép beszélgetés, az már biztos. De jobb, ha most hallja, ha netalántán történne velem valami, legalább tudja.
Nem tagadom, lehet, hogy tudna mutatni számomra újdonságot, de most nem vagyok rá vevő. Nem éppen rózsás a helyzet jelenleg se, ahogyan az elmúlt hónapokban se volt az, de ez azért jóval másabb volt. Tudtam jól, hogy nem fogja megváltoztatni a véleményét, de nem is én lettem volna, ha nem próbálom meg mégis meggyőzni az ellenkezőjéről. Azt se értettem, hogy miért fél attól annyira, hogy esetleg bajom esik, vagyis sejtettem az okát, de akkor is 30 évig nem hallottunk egymásról és ez a pár hónap ennyire nem változtathatta meg a dolgokat. - Szóval szerinted is tudok vigyázni magamra, de annyira nem, hogy itt maradjak. Értem én, vagyis nem, de mindegy. – ráztam meg a fejemet, mert ebben nem fogunk sose egyetérteni és kár tovább ragozni. Szerintem nem halnék bele, ha maradnék. Még az is lehet, hogy hasznukra lennék, hiszen még se vagyok teljesen idegen, hanem vannak itt ismerőseim. – Nincs kit vinnem! – szögezem le csöppet se kedvesen. Komolyan mégis ki a tökömet akarnék magammal vinné?! Mindenkinek meg van a helye és szerepe. - Ja, látom. Olyan vagy, mint aki most harapott a savanyú szőlőbe. – pillantottam rá csöppet se kedvesen. Komolyan jelenleg produkáltam legtöbb fajta hangnemet, lassan már úgy éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy tenger. Egyik pillanatban még viszonylag normális, a következőben pedig legszívesebben ketté harapnám. Aztán mielőtt még mondhatnék valamit hirtelen megszólal a korábban feltett kérdésemre és akkor tényleg lefagyok. Na, erre aztán nem számítottam, hogy ezt ki fogja mondani. Más kimutatni, mint kimondani és láthatta is az arcomon, hogy tényleg lefagytam. Ajkaim elváltak egymástól, de hang nem jött ki, majd pedig újra becsuktam és csak pislogtam. Figyeltem a tetteit és mire sikerült észbe kapnom addigra már újra felmorrantam. – Csak nem megbántad, hogy kimondtad? Csak nem attól tartsz, hogy tényleg itt a vég? – s a végére még a hangom is elhalt, majd intettem, hogy inkább ő se mondjon semmit se. Végül felpattantam a kanapéról és le-föl járkáltam, miközben szőke tincseimbe túrtam. - Tudod, ezt nem dobhatod csak úgy rá az emberre harminc év után, meg ennyi hónap után. Főleg nem egy ilyen helyzetben, mármint mégis mit gondoltál, hogy ezek után tényleg el akarok majd menni? – álltam meg egy pillanatra és komolyan rápillantottam. Majd pedig újra járkálni kezdtem. – Ez nem ilyen egyszerű, ez az egész… - fújtattam egyet. – A kicseszett életbe David, miért kellett?! Én is… - majd megráztam a fejemet. – Szeretlek! – böktem ki végül, de leintettem, ha bármit is próbált mondani. – De ez akkor se ilyen egyszerű! Túl sok minden történt az elmúlt évtizedek alatt, egy szó, egy érzés nem hozhat csak úgy helyre semmit se! Ez annál ezerszer bonyolultabb! – pillantottam rá kétségbeesettem, mert ezek után még inkább nem akarok elmenni. Mikor siklott ennyire minden félre? Mikor jutottunk ide, hogy még egy szó, egy érzés is képes legyen ennyire megijeszteni?!
- Ne forgasd ki a szavaimat! Tudod jól, hogy ez az egész most teljesen más. Rázom meg a fejemet. Nem akarom, hogy baja essék, ezt igazán megérthetné. Tudom, hogy képes lenne megvédeni magát a vele egykorú farkasokkal, és azonos szinten lévő őrzőkkel szemben, de ez olyan dolog, amire még mindig nem találtunk gyógyírt, hogy lehetne elkerülni. Talán, ha maradok, valahogy segíthettem volna, de ebben sem vagyok biztos. Meglehet, hogy van üzleti érzékem, de egyébként pedig harcos vagyok. Nem az én asztalom a mágia, ez már biztos. - Meglehet. De ezt tényleg nem akarom elviccelni. Szeretném, ha biztonságban lennél. Legalább te. Én nem azt a feladatkört választottam, aminél csak nyugodtan tudok üldögélni, semmi veszélyforrás nélkül. Nekem minden napomat áldanom kellene, hogy túléltem, hisz bármikor elérhet a vég, csak egyszer ütne be a krach. A halált ugyan nem félem, de attól még nem nagyon áll szándékomban a másvilágra jutni. Pláne nem most, hogy ez is, ami most megy Chloé és köztem, egyre kezd jobbra fordulni… Már amennyire ez lehet. Szeretném, ha olyan lehetne, mint régen. Boldog, és… józan. Viszont akármikor vele vagyok, mindig kicsit visszacsöppenek a múltba. Pláne, mikor nincsen vita, csak viszonylagos nyugalom. Ezért is mondtam ki végül azt, amit. Nem akartam ennyire elsietni, hisz csak most kezdtek el a dolgok rendeződni, de… már nincs visszaút. A kérdésére inkább nem mondok semmit. Meg látszólag ő is csak költői kérdésként rakta fel ezt. Nekidőlök a kanapé karfájának a hátammal, és úgy figyelem Chloét. Mindennek, amit kértem, mindennek az ellentettje történik. Kis békességet, nyugalmat kértem, legalább addig, míg el nem megy. Hogy ne legyen veszekedés, fölös felcsattanások. Erre tessék, megástam a saját síromat. Mikor azt mondja, hogy ő is szeret, akkor viszont egyik szemöldököm feljebb szökik. Na, mindent vártam, csak azt nem, hogy ezt fogja mondani. Kellemes újdonság, mit ne mondjak. Így igaz, még nehezebb elengednem, de képes lennék ennek kitenni magam, csak hogy ő neki ne legyen semmi baja. Végül, miután látszólag már tényleg nem tud mit kezdeni a helyzettel, a szavakból is kifogyott, felállok, és odasétálok hozzá. - Na, gyere ide! Tárom szét először a karjaimat, hogy aztán magamhoz ölelhessem őt. Nyugtatásként a hátát simogatom. - Tudom, hogy nem könnyű ez az egész. Hidd el, akármennyire is úgy látszhat, nekem sem az. Tudom, hogy ennyi nem lenne elég a helyrehozáshoz, de ahogy korábban is mondtam, én meg fogok tenni mindent, hogy ez, mi, újra működhessünk. Viszont sajnálom… Veszek néhány szívdobbanásnyi pihenőt, majd folytatom. - De tényleg az lenne a legjobb, ha erre a hónapra elmennél. Mondtam már, tudom, de ha itt vagy, és tudom, bármikor bármi történhet veled… Nem tudok olyan koncentrált lenni, mint általában vagyok. Nem tudok úgy ügyelni magamra, mint eddig tudtam. Ezért kérlek, még egyszer, őszintén, hogy ne maradj! Nem hittem volna, hogy ilyenre fog kerülni a sor, az ő elküldésére általam, de… a helyzet most teljesen más.
- Persze, csak azért másabb, mert te mondod! – pillantottam rá dühösen és talán kissé jobban felfújtam a dolgokat, mint kellett volna, de akkor se tetszett az, amire kért. Meg amúgy se voltam most se teljesen józan. Idejét se tudtam már annak, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy józan lettem volna és nem csordogált volna az ereimben drog. Nem vagyok rá büszke, ahogyan azt is tudom, hogy talán gyáva voltam ilyen téren, vagy talán annyira még se. Mindegy, egy bonyolult és nem most akarom megfejteni. - Pont nem érdekel a biztonságom. – mondtam neki még mindig durcásan. Vajon lesz olyan, amikor nem fogunk már tényleg egymás torkának esni? Amikor nem fogunk végül veszekedést szítani, vagy a beszélgetésünk nem fog abba torkollani? Legszívesebben eltűnnék, de nem a veszély miatt, hanem sokkal inkább az érzéseim miatt. Talán néha túlzottan is egymásnak esünk, túlzottan robbanok, de aztán valahogyan mégis egymásra találunk. Nem értem az élet fura játékát, mintha csak még inkább meg akarna gyötörni minket, mint már tette. Vagy talán csak be akarja bizonyítani, hogy elfuthatok, de örökké úgyse menne? Lehet, nem tudom, s ez megrémiszt. Ugyanakkor az az egyetlen szó még inkább megrémisztett. Nem álltam erre még készen. Nagyon nem, mintha már a temetésre készülnénk, így gyorsan mondjuk ki a dolgokat. Dobjunk a másik fejére bombát. Legszívesebben törtem volna és zúztam volna dühömben és tehetetlenségemben. Úgy éreztem, hogy nem tehetek semmit se, mert elveszem és nem tudom, hogy merre tovább. Nem tudom, hogy mit kellene tennem. A szavak egymás után hagyják el ajkaimat. Végig gondolni sincs időm, csak ömlenek belőlem a szavak. Mintha csak az özönvíz ideje elérkezett volna. Figyelem a közeledő alakját, miközben szipogok és úgy állok ott, mint valami elcseszett személy, aki nem tud mit kezdeni és így is volt. Egy eléggé elcseszett személy lettem az elmúlt évtizedek alatt. Sietve ütök bele a vállába, nem egyszer, hanem párszor, ha csak meg nem állít benne. – Nem teheted ezt, nem… Gyűlöllek! - csuklik el a hangom, majd hagyom, hogy egyszerűen a karjai vonjon. Nem futok el, nem tépem ki magam. Egy pillanatra azt akarom hinni, hogy idővel tényleg minden rendben lehet, de csöppet se vagyok már ebben biztos. - Tudom, de nem kérheted azt tőlem, hogy csak úgy elsétáljak. Egyszer már megtettem és néz ránk, néz meg, hogy mi lett belőle. Nem akarok arra ébredni egyik reggel, hogy nem vagy többé, hogy nincs meg az utolsó remény. – mondom neki zakatoló szívvel. Tudom, hogy nem a drog beszél belőlem, hanem sokkal inkább a démonaim szép lassan kiszabadultak a ketrecükből. Mindig is fontos volt számomra, de énem azt a részét szép lassan eltemettem és elkezdtem megölni. - Bár csak ne lennél ennyire önfejű. – pillantottam fel rá. – Rendben, akkor elmegyek, de nem tudom, hogy utána mi lesz. – s ez nem fenyegetés volt, hanem csak ismertem magam és tudtam jól, hogy képes vagyok eltűnni és elillanni, mondhatni gyáva módon eltűnni. Ahogyan azt is tudtam, hogy vannak olyanok, akik a halálomat kívánják, és ha nem is az ősök egyike talál meg, akkor megtalálhatnak ők… - Kérlek, vigyázz magadra. – s kezem remegve siklott arcára. - Hova akarsz küldeni?
Csak legyintek arra, amit mond. Ha ennyire akar ahhoz ragaszkodni, hogy minden egyes elcseszett dologban ellent mondjon nekem, akkor tessék. Igazából már kezdek hozzá szokni, hogyha A-t mondok, arra ő B-t. Igen, már kezdem unni, és az sem kizárt, hogy nagyrészében igazából egyetért velem, és csak puszta dacból akar kiborítani engem. Na nem mintha olyan egyszerű lenne ezt elérni nálam. Tanultam önfegyelmezést az elmúlt évtizedek alatt. Csak gondoljunk bele… egy kezelhetetlen, dühkirohanásokkal küzködő harcos. Valaki felidgesíti, aztán úgy helyben hagyja, hogy aztán mehet is az őrsre, meg hasonlók. Csak néhány elfojtott „ahát” mondok arra, mikor elkezd ütlegelni, és azt mondja, utál. Akkor még talán el is hinném, ha az elmúlt hetek meg sem történtek volna. Amúgy kezdek kíváncsi lenni, hol tartja a gyűrűt vajon… Mert azóta sem láttam. Lehet, hogy nála volt többször is, és csak elkerülte a figyelmemet, mert tényleg, a legkisebb gondom is nagyobb volt ennél. Annak is csak örülni tudok, hogy nem tépi ki magát az ölelésemből, sokkal inkább belenyugszik a helyzetbe. A hátát simogatom, miközben mondom a kis szövegelésemet. Hallgatom, amit mond, és csak megforgatom a szemeimet. Szerencsére ezt ő nem láthatja. - Elhiszem, hogy így érzel. Én is így vagyok vele. Ezért lennék sokkal nyugodtabb, ha nem tartózkodnál a városban erre az időre. És szeretném azt is, ha kivernéd a fejedből ezt a badarságot. Miattam nem kell aggódnod. Nagyon kérlek, nehogy ebbe most megint belemenjünk, Chloé, mert semmi kedvem hozzá. Egyszer már belenyugodtál, és nem fogom megint megismételni magamat. Elégszer megtettem ezt már… - Hogy mi lesz mindezek után, arra ráérünk később is gondolni. Remélhetőleg sok minden nem fog változni. Bár az biztos, ha sok halált fogok látni, akkor nekem is kelleni fog idő, hogy feldolgozzam. Láttam már holtakat, nem egyet úgy, hogy én végeztem vele, de tömegnyi hullának a látványa még engem is el tud borzasztani. - Ahogy mondtam, teljes mértékben rád hagyom, hova akarsz menni. Ahol biztonságban érzed magad. Ahol ki tudsz kapcsolódni valamennyire. Van ilyen hely? Mondd, hogy van, különben nekem kell valami úti célt kijelölnöm!
Dühös voltam rá, amiért elvárta azt, hogy csak úgy beleegyezzek ebbe az egészbe. Azt kívántam, hogy bár csak ne történtek volna így a dolgok, akkor sokkal könnyebben tudtam volna hátat fordítani mindenkinek és mindennek. Ha nem kezdi el megtörni a jeget, akkor simán elsétáltam volna, de még se tehettem meg. Már nem és ez csöppet se tetszett. Nem akartam, hogy ez megtörténjen, hiszen az elmúlt évtizedek alatt tökéletesen elrejtettem az igazi érzéseimet. Először kap pár ütést, már csak azért is, mert megérdemli szerintem, de végül az öleléséből nem szakítom ki magam. Az érkezésemkor megtettem volna, de azóta elég sok minden történt és a rejtett dolgok elkezdtek a felszínre törni. S ez ellen nem tehettem semmit se. - Rendben, de ha szar állapotban leszel, akkor jobb, ha nem is kerülsz a szemem elé, mert a sérülésed lesz a legkisebb gondod! Ha pedig meghalsz, akkor pedig jobb, ha következő életben se találkozunk, mert akkor én csinállak ki! – láthatta és hallhatta is, hogy egyáltalán nem viccelek. Képes lennél rá, hogy megöljem, amiért felszínre kezdte hozni az érzéseimet és a köztünk lévő köteléket, majd egyszerűen feldobja a pacskert. Nem, eléggé őrült tudok lenni, így nem hiszem, hogy kételkedni kezdene a szavaimban. A kijelentésére csak egy morgással felelek, hiszen az se biztos, hogy túl éljük ezt az egészet. Nem értem, hogy miért kell mindig ennyire eljátszani a macsót. Miért nem tud néha csak úgy egyszerűen elsétálni,d e tudja jól, hogy mivel számolhat, ha baja esik vagy meghal. Én előre szóltam! Nem sok szép dolog fog itt történni. Valószínűleg hamarosan hó helyett majd vér fogja borítani az utcákat és a házak falait. Senki se futhat el előle. Már csak az a kérdés, hogy a tudatlanok mégis miként élik meg ezt az időt? Hmm, ez érdekes és fura. - Elmegyek Anchorage-be. Nem vagyok falkatag és nem olyan régen ott is éltem, így nem hiszem, hogy baj lenne belőle. Kóboroké az a város és talán még ismerősökbe is futhatok. Fogadd el, mert amíg a tudatomnál vagyok messzebbre nem fogsz tudni küldeni. Így teljesülne mind a kettőnk akarata. – kíváncsian pillantok fel rá, de ez lenne mind a kettőnknek a jó. Teljesül, amit akar, ahogyan én akaratom is. Ennél több szerintem nem kell jelenhelyzetben.
Még mindig igazán nem tudtam mit kezdeni azzal, ami felszínre bukott a kipaterolás előtt. Kár lenne tagadni, hogy ez nem az volt, mert az volt. Én nem akartam menni, de nem volt más választásom és kedvem se volt akkor tovább vitatkozni. Már annak is örültem, hogy nem kellett még messzebb mennem és Anchorage megtette. Viszont persze nem tőle értesültem arról se, hogy vége van és lehet visszajönni. Emiatt pedig eléggé dühös voltam, de persze nem észlelhette ezt, mert nem botlottunk egymásba azóta se. Vagy az élet volt kegyes hozzám, vagy pedig én lavíroztam úgy, hogy ne kelljen vele találkoznom. A közeli motel is megtette szállásnak, még ha nem is volt túlzottan ínyemre a hely. Sok választásom nem volt, ahogyan azt se tudtam megsürgetni, hogy beszéljek a falkával. Most meg pláne nem fogom zavargatni őket. Biztosan van elég bajuk nekik is, de legalább sejthetik, hogy semmi ártószándékom nincs, hiszen mégis csak két tagjukat összekapartam innen és onnan, mielőtt még olyan talált volna rájuk, akinek nem kellett volna. Jenniferért nagyon is aggódtam, de a másik nőstény annyira nem érdekelt. Nem ismertem és semmi közöm nem volt hozzá, így nem csoda szerintem ez a része. Összeszedtem őt is, mert nem vagyok szívtelen dög se, mármint általában nem ezt mutatom, de aki ismer, az tudja. Kicsit sikerült kicsit túl pörögnöm is, de ez inkább valószínűleg a droghatása volt, mintsem az alkoholé, vagy talán kettő együtt tette meg a hatását, de biztosan nem voltam józan. Talán még rosszabb állapotban is voltam, mint ideérkezésem utáni hetekben, de most valami sikerült elsüllyednem eléggé a mocsárban. A házak falai kicsit homályosak voltak, talán még táncoltak is, majd a kulcs sietve fordult el a zárban, az üveg alkohol nyaka köré fonódtak az ujjaim és úgy mentem be szórakozottan, s még egy-két dalszöveg is elhagyta ajkaimat. Majd másodpercek alatt fagytam le, amikor rájöttem, hogy rohadtul nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Ez nem a motel volt, hanem Axel háza. Álltam, mint valami szerencsétlen a nappalija közepén és reménykedtem abban, hogy nincs itthon és sikerül eltűnnöm, mielőtt még felébred, mert tuti nem lesz ennek jó vége, ha ilyen állapotban lát.
Azóta is várom, hogy Chloé jelentkezzen. Meg kellene beszélnünk a dolgokat mindenképp. Már amennyire ezt meg lehet. Igazából fogalmam sincs, hogy ezen annyira mit lehet kielemezni. Nem sok minden változott, de mégis túl sok minden. Ugyanúgy vannak érzéseink a másik iránt, amit nem nagyon tudunk titkolni, a dolgok mégis bonyolultak. Legalábbis Chloé szempontjából. Szerintem annyira nem azok, hisz a múltban is hasonló volt… Csak akkor még nem volt múltunk. Ugyanúgy drogfüggő volt, és ugyanúgy elhagyta bizonyos idő múlva a magát szurkálást, meg szívást. Akkoriban is sikerült, most miért ne sikerülne? Mert eltelt három évtized, és több ideje használja már? Kit érdekel. Vérfarkas. Valószínűleg a szervezete egyébként is valamivel gyorsabban alkalmazkodna a megváltozott helyzethez. Gondolom én, egyfajta logikát alkalmazva. De nem volt még szerencsém drogos farkasokat kigyógyítani függőségükből. Már a távolból meglátom Chloét, ahogy néha-néha dülöngél egy kicsit, aztán pedig folytatja magabiztosan az útját. Most vagy be van baszva, mint atom, vagy pedig ugyanez, csak drogokkal. Vagy a kettő az egyben. Bájos elegy. Az egyik legalábbis biztos, a kezében lévő üvegre tekintve. Nem gyorsítok viszont tempómon. Valószínűleg pont hozzám megy. Én pedig az esti futásomat végzem csak most. Szeretem az esti, még inkább lehűlt levegőt. Egyik kedvencem az edzésre. Meg ilyenkor nem zavar senki sem. Legalábbis általában. Látom, ahogy ügyködik egy keveset a zárral, majd beljebb lép, közben meg látom, hogy a szája is mozog. Nem hallom, hogy beszél magában, vagy valakivel, vagy pedig csak énekel, mert a füleimbe be vannak dugva a fülhallgatók, és megy a zene is. Odaérve a házamhoz leállítom a zenét, rátekerem a fülest a zenelejátszóra, és zsebre is vágom. Belépve a házba teljesen látszik Chloén, hogy nem ide akart jönni. De az alkoholról azt mondják, felszínre hozza, amit igazán akarunk. Akár kimondani, akár tenni. Legalábbis egy bizonyos szint ezt teszi. A további széppé teszi a csúnyát, hús-vér emberré varázsolja a szobrokat, és egyéb aranyosságok. Nem éppen zavartatva magamat sétálok el mellette, kiszedve a kezéből az üveget, és beljebb sétálok, hogy lerakjam azt az asztalra. Még mindig lihegek, ami nem is meglepő. Épp most fejeztem be egy elég nagy kört. - Remek látványt nyújtasz így. Sóhajtok egyet, aztán pedig közelebb is sétálok hozzá, kezeim a karjain állapodnak meg két oldalt. - Ne vedd sértésként, mert örülök, hogy látlak. Kár, hogy pont így tértél be a házamba. De mondtam, előtted mindig nyitva áll az ajtóm. Kérsz vizet? Kávét? Vagy mennél aludni? Nekem kelleni fog a víz, az biztos. De megvárom a válaszát, aztán döntök, merre tovább.
Vannak olyan dolgok, amiket az ember nem akar kimondani, de mégis megteszi egy kicsit kényesebb helyzetben. Nem fogom azt mondani, hogy akkor nem voltam belőve, hiszen már nem telik el úgy nap, hogy ne lenne bennem szer, de eléggé józan voltam, amikor azokat mondtam és ezt biztosan David is levágta. Így még szép, hogy a történtek után kerülni akartam őt. Nem túlzottan volt kedvem ahhoz, hogy bajba keverjem azzal, hogy itt vagyok nála, ahogyan nem is tudtam volna megmaradni a közelében, mert a felszínre tört érzéseimmel még én se tudtam mit kezdeni. Három évtizeden át sikerült tökéletesen eltemetnem magamban, még jó pár évvel ezelőtti találkozónkkor is tökéletesen kimutatta azt, hogy mennyire nem érdekel, de most elbuktam ezt az egészet. Remek, nem is értem, hogy miként történhet ez meg. Okolhatnám a szereket, de felesleges lett volna, hiszen ez sokkal inkább amiatt volt, mert a hetek, a hónapok múltával a palack egyre inkább kiszabadult és többé nem menekülhettem el az érzéseim elől. Nem ide akartam jönni, de mégis idekeveredtem. Mi a francot keresek itt? Sietve álltam meg, mintha csak a lábam odaragadt volna. Figyeltem a sötét szobát, s próbáltam kitalálni, hogy merre is tovább. A dúdolás abbamaradt és nyomasztó csend borult hirtelen a házra. Egyik kezemben az üveg volt, míg a másikban a kulcsok. Nem is értem, hogy minek vannak nálam. Sietve raktam el a kistáskába, ami nálam volt. Mire hátra arcot csinálhattam volna meghallottam a hevesebb levegővételt, illetve a közeledő lépteket. Nem fordultam meg, majd a következő pillanatban a kezemből az üveg eltűnt, mire kicsit felmorrantam. - Az az enyém volt, ha nem tűnt volna fel. Kérem vissza! – pillantottam rá komolyan, mintha meg se hallottam volna a szavait. - Tényleg? Tudomáson szerint nem is kerestél, szóval eléggé nehéz elhinni ezt. – mondtam neki csöppet se kedvesen, majd elfordítottam a fejemet, mintha csak a közelsége zavarna. Az alkohol eléggé hamar kezdett eltűnni a szervezetemből. Ezért rohadt pocsék farkasnak lenni, mert ezek túl hamar elillannak. – Aludni? Nem vagyok olyan vénség, mint te, hogy már ilyenkor lőjenek pizsit. Még fiatal az este, s ne félj megtalálom egyedül is a konyhát. – húztam el a karomat, ha engedte és elindultam a konyhába, hogy csináljak magamnak egy kávét, de alig, hogy a pohárért nyúltam, úgy éreztem, hogy kicsúszik a kezemből, mire erősebben fogtam rá, sikeresen szétroppantva és szétvágva a kezemet. – Rohadt életbe! – csattantam fel, majd hamarosan a pohár darabkái még inkább széttörtek, ahogyan elengedtem és a földre hulltak.
- Nem. Adok neki tömör, mindent összefoglaló választ. Eleget ivott már, eleget… lőtte magát, vagy akárhogy is adagolta be magába a napi szert. Tudhatná, hogy szívesen látom itt, és szeretem is, de az én házam még mindig, és én döntök, itt mit lehet, és mit nem. Nem ő. Nem más. Ezt úgy hittem, már megszokta az elmúlt hónapok alatt, miközben itt lakott. De hogy miért nem jött eddig vissza, pedig már a Vörös Holdnak is rég vége, még a kábultak is felébredtek, azt nem értem. És tényleg szomorú, hogy mikor végre hazajön, akkor is így teszi meg mindezt. Ennyit jelentenék neki tényleg? Hogy véletlen betoppan az ajtómon, full betépve és lerészegedve? Remek. Egyszerűen fenomenális. - Aha, nem tudom, a keresés nálad mit jelent, de minden nap hívtalak, azóta, hogy a Vörös Holdnak vége. Nem vetted fel, nem írtál, nem hívtál vissza. De tudtam, hogy itt vagy a városban. Gondoltam, majd jössz. Jöttél. Bámulatosan. Szarkazmus. Remek gyógyszer mindenre. - Azért még ne temess. Nem nagyon hat meg egyébként, hogy vénségnek nevez engemet. Meglehet, nem vagyok már olyan fiatal, mint akkor voltam, mikor boldog családként éltünk, de azért azt nem mondanám, hogy teljesen kiöregedtem volna. Még mindig rendesen harcképes vagyok. Oké, megjelentek az ősz hajszálak már itt-ott, de hát mi azzal a gond? Legalább szép tarka a szakállam is. Azon jobban látszik, amennyire a tükörbe tudok nézni. Pláne, ha akkora, mint most. Követem őt a konyhába, és kiveszek egy palackos vizet, amit el is kezdek kortyolgatni, amint lecsavartam a kupakját. Aztán látom Chloé remek mutatványát is, mire lerakom az üveget, és ellenkezést nem tűrve lépek oda közelebb hozzá. - Bassza meg, Chloé. Nem a csészét sajnálom, de valószínűleg úgy is bele fog kötni. Ez van. Kössön. Aztán odakísérem egy székhez. - Ülj le! Kérlek szépen! Nincs kedvem veszekedni. Marhára nincs. Fáradt vagyok már így is. Elkezdem vizsgálni a kezét, és ha van bármi szilánk is a bőrébe fúródva, azt kiszedem onnan. Nem hiszem, hogy egyébként is annyira érezné jelenleg, meg biztos bírt már ki rosszabbakat is. Vagyis, tudom, hogy bírt. Aztán pedig már el is kezdem használni rajta a gyógyítás varázslatot. Ha nagyon heves ellenkezésbe kezdene, csak akkor állok meg. // Nem vonok még pontot, megvárom a reakciót. //
Kezdőlap
//
