Szavaira egy újabb morgás hagyja el az ajkaimat, hiszen nem vagyok dedós, akinek mindent meg kell tiltania. Tudom, hogy ez az ő háza, de ha mindig mindent megszab, akkor miként is várja el azt, hogy picit is úgy érezzem, hogy van itt keresni valóm, hogy ez lehet még az én házam is? Mert jelenleg annyit látok, hogy ő akar mindent megszabni, én pedig nyeljem le a dolgokat. Hát a nagy lótúrót! Ismer már, hogy nem vagyok olyan, aki mindent úgy csinál, ahogyan más akarja. Lehet, hogy mostanában nem sokat hallgattam a józanészre, de attól még vannak érzéseim és vannak olyan dolgok, amik nekem se tetszenek. - Nem értem rá. – rántom meg a vállaimat, mintha meg se hallanám a szarkazmust a hangjában és mintha nem túlzottan hatna meg az, amit mond. – Régebben képes voltál személyesen is megkeresni mást. Bár akkor a mobil nem volt divat, igaz. – teszem hozzá csöppet se kedvesen, majd picit megdörzsölöm a fejemet, hiszen a szeszhatása egyre inkább távozik és a drog hatása se annyira erős, de az még mindig jobban uralja a testemet, mint az alkohol, és mint lehet szabadna. - Temettelek? – vonom fel a szemöldökömet, mert szerintem ilyet nem mondtam, de felőlem. A vállaimat megrántom, hogy nekem aztán mindegy, majd egyszerűen a konyha felé veszem az irányt. A hajamat eltűröm az egyik oldalra, hogy után egy remek mutatványt mutassak be. Nem is a vágás fáj annyira, hanem sokkal inkább annak szóltak a szavaim, hogy miként lehettem ennyire szerencsétlen. S mire a pohár darabokra törik, addigra még ő is megjelenik. - Semmi bajom! Engedj már el! – mondom csöppet se kedvesen, hiszen a szavai nem éppen tetszenek. – Majd kifizetem neked, nehogy belehalj egy bögrébe! – teszem hozzá még mindig dühösen, majd mielőtt még szedhetném ki a szilánkokat megteszi ő, mire egy morgással felelek, mert nem vagyok már dedós. Voltam már szarabb helyzetben és éreztem már nagyobb fájdalmat is. Közben persze még le is ültetetett. Forrongók, majd amikor meglátom, hogy mit akar csinálni, akkor sietve lökök egyet rajta. - Nem vagyok dedós! Nem kell a rohadt varázslatod se! Nem vagyok már egyszerű ember, akinek hazudni kell a világról! – tombolok kissé és hamarosan a táskám landol idegességemben a földön, aminek a tartalma könnyedén borul ki a földre és kigurul belőle a gyűrű is. Figyelem azt, ahogyan gurul, a hangja szinte minden más hangot elnyom, majd sietve sütöm le a szemeimet és fordítom el a fejemet. Hamar be fog gyógyulni ez a seb, hiszen azért én se vagyok mai csirke, mármint a tenyerem. Kezembe temetem az arcomat, majd pár pillanattal később hajamba túrok és utána óvatosan pillantok Axelre…
You got a fast car I want a ticket to anywhere Maybe we make a deal Maybe together we can get somewhere Any place is better Starting from zero got nothing to lose Maybe we'll make something Me myself I got nothing to prove
- Régebben nem volt ilyen kiterjedt kapcsolati hálózatom, és akkor még szép, hogy a két szép szememmel akartam megnézni, jól vagy-e. Vonok nemes egyszerűséggel vádat. Ezt a régebben dolgot ne emlegesse fel ilyen szinten, mert nagyon sok minden változott a mindennapokban. A munkám sem ugyanaz, a módszereim is másak, az időbeosztásom is teljesen más. Azt hittem, ezt valamennyire megszokta már az elmúlt hónapokban, de látszólag rohadtul nem. Ezért tényleg megéri idejárni, hogy csak veszekedjen velem, és belém kössön. Én pedig csak ülök, és hallgatom, mi a napi panasza. - Kurvára nem érdekel az a rohadt bögre. Két káromkodás egy mondaton belül. Talán így tényleg megérti, hogy magasról tojok arra, hogy miben tesz kárt. Ez nem érdekel. Az már annál inkább, hogyha magában teszi meg ugyanezt. Akarva, vagy akaratlan, egyáltalán nem számít. Egyszer már elvesztettem, aztán visszakaptam. Még szép, hogy óvni akarom őt, amennyire az erőmből, és időmből telik. Nem kedv kérdése ez, távolról sem. Meg olyan szcenárió nem létezik, amiben tényleg ez lenne a döntő. Nem nagyon hat meg az, hogy ennyire nem akarja, hogy segítsek neki. Tudja, hogy úgysem fog tudni lebeszélni róla. Ahhoz sokkal jobban kell próbálkoznia. Figyelem, ahogy a táskája a földön landol, aztán pedig újra Chloéra tekintek vissza. Nem értem, mi ez a reakció most, amit bevág itt előttem. Fogalmam sincs. De egészségére. Mikor újra rám pillant, akkor viszont már megfogom a sebes kezét, és tényleg nem tűrve ellenvetést kezdem el használni rajta a Gyógyítás varázslatot. - Mi a baj? Kérdezem tőle, miközben még mindig ott guggolok előtte. Jó lenne, ha nem magában fortyogna, és tartogatná azt, akármit is akar mondani, hanem fogná, és elmondaná. Mindkettőnk dolgát jóval könnyebbé tenne.
Legszívesebben bemutatnék neki, igen, azzal a nemzetközi jelzéssel, de még se teszem meg. Ennyire még nem borult el az elmém, de legszívesebben robbannék és tombolnék. Rohadtul nem tetszik az, hogy ennyiszer egymásnak esünk. Már eddig is csoda volt, hogy eltűrte azokat, amiket mondtam. Egyszerűen tényleg nem értem, hogy mi a franc történik velünk. Talán jobb lenne hagyni ezt az egészet hülyeséget, mert szemmel láthatóan nem működik. Én nem könnyítem meg a dolgát, hiszen nem tudom, hogy mi lenne jó. Félek, rettegek legbelül. - Akkor mi a franc érdekel téged?! – kérdeztem csöppet se kedvesen, mert nem fogom hagyni neki azt, hogy csak úgy gyógyítgatni kezdjen. A farkas büszkeségem se engedné, meg én se. Csak menjen a francba, s ezt kifejezem azzal is, hogy messzire lököm el őt. Jó pár lépésre magamtól az is biztos, majd a táskám hullik a földre, hogy a tartalma könnyedén boruljon ki a földre. Nem akarom azt látni, nem akarom azt a tárgyat látni, mert úgy érzem, hogy legbelül milliónyi darabra zúzz szét. Azt várnám tőle, hogy eltűnjön a konyhából, de nem teszi meg. Helyette inkább újra közelebb jön. Nem rántom már el a kezem, de szinte már alig van nyoma az egésznek, de még ő azt is begyógyítja. - Minden, David minden! – bukik ki belőlem, majd a válla fölött újra a földre pillantok és érzem, ahogyan egy könnycsepp megszökik és az arcomon siklik végig. - Nézz ránk! – szólalok meg újra kétségbeesetten. Érzem, ahogyan a drog még éget belülről, ahogyan a fájdalom mardoss. - Talán tényleg elkéstünk, hiszen mind a ketten szenvedünk. Nem akarok neked fájdalmat okozni, sose akartam, de mégis azt teszem. Talán csak el kellene mennem és akkor mindenkinek jobb lenne… - mondom szinte hadarva, majd a fejemet elfordítom. Nem bírok se rá nézni, se arra a tárgyra, ami egykoron minket jobban összekötött.
- Te. Válaszolok a kérdésére, kurtán, röviden és tömören, szinte egyből. Nem kell ezen egy másodpercig sem gondolkoznom. Még szép, hogy érdekel a jóléte, hogy a rákba ne érdekelne? Meglehet, hogy nem egyszerűek a dolgok most közöttünk, de le kell nyelni a békát, és annyi. Nem hat meg, hogy mennyi időbe telik, mire rendezni tudunk mindent, mert nekem aztán van időm. Neki meg pláne. Csak idő kell hozzá, türelem, és minden rendbe fog jönni… Gondolom. Remélem. Hiszek benne. A sebe hamar beforr, de ettől függetlenül még nem engedem el. Csendben hallgatom az újabb kifakadását. Ez szinte hetente, kéthetente előjön belőle, csak más szavakkal. Már kezdem megszokni. Mondhatom én neki újra és újra a dolgokat, látszólag nem sikerül megértetnem vele a dolgok állását. Másik, szabad kezemmel letörlöm az arcáról a könnyet, miközben két kezem fogom az ő, előbb még sebes kezét. - Én nem szenvedek. Mi több, mióta itt vagy, ezt soha nem is éreztem. Aztán pedig odanyúlok a gyűrűért, ami kigurult a táskából, és hüvelyk, valamint mutatóujjam közé fogom, úgy mutatom fel Chloénak. - Te sem véletlenül tartottad ezt meg. Mert láttam, hogy próbált megszabadulni tőle, de nem tudott. Az a jelenet ott máris elég sok mindent elmondott, hogy mi is játszódik le benne úgy igazán. Bár nem fogom valószínűleg soha sem megérteni. Korábban is voltak dolgai, amiket nem értettem, de hát ezzel nincs semmi gond. Legalábbis szerintem. - Én hiszek ebben, magunkban… De ha te nem, most mondd, és akkor ne folytassuk tovább ezt a színjátékot. Rázom meg a fejemet, miközben fáradtan fújom ki a számon a levegőt. Aztán pedig felrakom a konyhapultra a gyűrűt, és ha még mindig nem néz rám Chloé, akkor egyik kezemmel odanyúlok az állához, és ujjaimmal magam felé fordítom, miközben a kezét a másikkal még mindig nem eresztem. - Nézz a szemembe, és mondd ki! Mondd ki, és akkor békén hagylak! A szívem is beleszakad, hogy ezt kell csinálnom most itt, de most már tényleg nem tudok mit kezdeni a kialakult helyzettel.
Habozás nélkül érkezik a válasz, de még ez se elég ahhoz, hogy a kedélyek lehűljenek. Nem még mindig tombolok, mint aki nem is hallotta meg azt az egy szót. Nem értettem, hogy miként lehet így. Régen se volt könnyű velem. Ő tudja, hogy miért rezzenek össze a váratlan érintésektől, hogy miért kaptam rá egykoron a drogra, ahogyan azt is tudja, hogy egyedül a Teremtőmnek volt köszönhető az, hogy hazakeveredtem, ahogyan később ő tett farkassá. Vajon, ha nem úgy alakulnak a dolgok, akkor is egymás mellett kötöttünk volna ki, vagy akkor egy idő után elhagyott volna minket, mert ő nem öregedett volna? Fogalmam sincs és ez olyan dolog volt, amire sose kapok már választ. Annyiszor végig pörgettem a múltat és a jelent, de válaszokat szinte alig kaptam, de annál inkább több szenvedést amiatt, ami egykoron a miénk volt, most meg írmagja se volt. Nem lököm el a kezét, amikor letörli a könnycseppet, mert ha ő nem tette volna meg, akkor megtettem volna én. Nem akartam sírni, de mostanában nehezebb volt visszatartani őket, mint szerettem volna. Mondhatni érzelmileg totálisan labilis lettem. - Nem értelek, s talán sose foglak. – motyogom az orrom alatt, amit vagy megért, vagy nem. Valahogy nem túlzottan értettem, hiszen nehezen tudom elhinni, hogy nem szenved valamennyire amiatt, ami történik vagy amiatt, ahogyan engem lát. Amikor pedig a gyűrt mutatja felém, akkor nagyot nyelek, de nem tudok felelni, mintha hirtelen megnémultam volna és még a pillantásomat is lesütöm. Inkább figyelem a földet és az ott heverő tárgyakat, mintsem azt lássam. Azt, ami talán sose fog visszakerülni az ujjamra. Kijelentése pedig még inkább szíven üt. Alsó ajkamba harapok és próbálom visszatartani a könnyeimet. Nem tudom, hogy merre tovább. Félek, túlzottan félek attól, hogy újra jobb lesz a dolog, de aztán újra elragad minket a sötétség. Nem tudok ránézni, de ő mégis maga felé fordít. Láthatja a szenvedést és a fájdalmat a pillantásomba. Figyelem őt, miközben a másodpercek rohannak, hogy percekké alakuljanak. A némaság szinte körbeölel minket. - Nem… - kezdek bele, ami így eléggé félreérthető lehet. – Nem akarok elmenni, nem akarlak elveszíteni. Amit akkor mondtam, azt komolyan gondoltam... – pillantok rá szomorú tekintettel. Szeretem őt és azt nem viccből mondtam azon a napon, amikor búcsúztunk a Vörös Hold előtt. Nem akarom ellökni, vagy legalábbis nem teljesen. Szükségem van rá. – Nem mehetnénk el csak pár napra valahova? – kérdeztem meg alig hallhatóan. Talán az jót tenne mindenkinek, de fogalmam sem volt arról, hogy erre mekkora a lehetőség. Kezem pedig remegve siklott arcára, ha még mindig előttem guggolt.
- Néha még én sem értem magamat. De, ahogy már olyan sokszor mondtam, le kell nyelni a békát, elfogadni a dolgok állását olyannak, amilyenek. Az a gond ezzel, hogy sokan nem képesek rá, akármennyit is mondja neki az ember, hogy így valamivel egyszerűbb. Egyéni probléma, csak azt tudom az ilyenekre mondani. Mindazt, amit most mondtam, és korábban is, teljesen komolyan gondoltam. Hogy szeretem, és hogy megtennék érte szinte minden. Valamint, amit most hallott tőlem, hogy ha azt mondja, nem hisz abban, hogy ez az egész még működhet, hogy van még remény számunkra, akkor tényleg békén fogom hagyni. Nem fogom többet zargatni, és nyugodtan elkönyvelhet az életében úgy, mint a múltja egy szép darabja. Nekem mindig is sokat fog jelenteni, de képes leszek belenyugodni, ha ő is ezt akarta. Anno is belenyugodtam, mikor elhagyott engem. Valószínűleg most is menne. - Ahogyan én is. Kezd elzsibbadni már a lábam. Jó helyzetben gondolok pont erre is, mi? Elég kínos szituáció ez már megint, és nem azért, amiket mondunk, vagy csinálunk, hanem hogy ezt állandóan eljátsszuk. Remélem, több ilyen nem lesz egyhamar. Mit érdekelne engem, ha rájönne három hónap múlva megint valami hasonló, még mindig jobb, mintha két hét múlva kellene ugyanazt átélnem. A kérdésére, és hogy keze arcomra siklik csak egy sóhaj hagyja el az ajkaimat. Megfogom a kezét, és inkább fel is állok. - Nem tudom, nem hiszem… Addig semmiképp sem, míg nem rendezed a falkával az ügyedet. Így is elég fura, hogy egy kóbor jár folyamatosan a házamba, de a falkával még mindig nem beszélt. Nem értem, miért kell ennyire húzni a dolgokat. Már jó régen megkértem rá, mégsem látom eredményét eddig. Vagy csak nem mondja. - Az országhatáron kívülre meg pláne nem hiszem, hogy engednének. Amúgy is mostanában érkeztem haza fél év után, plusz, nincs is hozzá túlzottan kedvem, hogy más országba utazgassak megint. A városhatáron kívül, közel a városhoz, hogy el tudjanak érni, mégis egyedül tudjunk lenni… Talán. De többet nem tudok ígérni.
Keserű nevetéssel felek arra, amit mond, hiszen tényleg könnyedén hátat fordíthatott volna már nekem, de még se tette. Inkább újra és újra végig zongoráztuk a csatákat. Persze mindig kicsit másképpen sikeredett, de ennek ellenére ugyanaz volt a lényeg. Most is menekülni akartam, pedig valójában nem. Elhitetni azt, hogy neki lenne jobb nélkülem, de persze ez is mind felesleges volt, mert csöppet se volt igaz. Fura dolog volt, hogy milyen állapotban toppantam be, s most meg mennyire kezdett elszállni a köd. Bár ezen meg se kellene lepődnöm. A válasza nem lep, de a pillantásomat se fordítom el már. Tudtam jól, hogy ő se akarja azt, hogy vége legyen. Képes lenne beletörődni, de mind a ketten szenvednénk. Talán még jobban is, mint eddig, ha egyszer ennek az őrültek házának vége lenne és többé nem látnánk egymást. Ha 30 év alatt nem tudtuk kiölni az érzéseinket a másik iránt, akkor szerintem sose sikerülne. Kezem automatikusan siklott arcára, ahogyan a szavak is automatikusan hagyják el ajkaimat. Nem gondolkozom, de mégis úgy érzem, hogy jót tenne egy kis távollét kettesben ettől a helytől, de azt is sejtem, hogy erre nem sok esély lesz. Lesütöm a szemeimet, majd körbe pillantok a helységben, hiszen a sóhaja se biztató. Sőt, inkább már jelzi előre a nemet. - Próbáltam rendezni. Találkoztam egy-két falkataggal, de ezt gondolom, te már tudod. – pillantottam rá komolyan, majd a szabad kezemmel a hajamba túrtam. Minden léptemet figyeltette, így nem hiszem, hogy újdonságként érte a dolog. – Valaki majd meg fog keresni, addig meg várnom kell. – tettem hozzá egy kisebb habozás után. Láthatta, hogy nem hazudok, de jobb, ha ő is tudja, hogy nem csak a babérjaimon ültem és azzal voltam elfoglalva, hogy miként kábítsam magam. Valaki hármuk közül, vagy talán mind a hárman jelenteni fognak rólam és utána el fog dőlni, hogy mi legyen. Addig meg úgyse szökök meg, meg segítettem nekik a falkatagok összeszedésében is Vörös Hold kábulatában. - Mindegy, felejtsd el. Hülye ötlet volt. – rázom meg a fejemet, majd én is felállok. Elhúzom a kezemet, majd felveszem a pultról a gyűrűt. Megfogom David kezét, majd a tenyerébe ejtem a tárgyat. – Legyen nálad, s ha úgy érzed, hogy újra nekem adnád, akkor majd újra nekem adod. – pillantok fel rá komolyan és már annyira nem is kábult tekintettel, miközben a tenyerébe zárom a tárgyat. Szenvedek belül, nem is kicsit, de még se érdekel most az az égető érzés. Túl sokáig őriztem már meg, s valószínűleg meg se érdemlem már régóta. - Ha nem bánod, akkor a zuhanyzódat igénybe venném. – tettem még hozzá, hiszen ha el tudtam haladni mellette, akkor egyenesen odaindultam, hogy a kocsmák és a többi hasonló helynek a bűzét lemossam magamról és picit megpróbáljak még inkább észheztérni.
- Nem, képzeld, nincsenek az embereim minden pillanatban a közeledben. Eleinte így volt, mert nem akartam, hogy elhagyd a várost. Most már felesleges lenne túlzottan figyeltetnem téged. Nem tudom, mennyire lenne képes kiszagolni a hazugságokat most, de ha igen, akkor érezheti, hogy nem hazudok. Lehet, hogy az elején túlzottan is nyomultam ilyen szempontból rá, de az az idő már elmúlt. Jó, persze, mikor napokig nem látom, szólok valakinek, hogy keresse meg, mondja el, mi van, meg ilyenek, de ezen kívül… semmi. Csodálkozom azon mondjuk, hogy még tényleg nem keresték fel Chloét. Mondjuk igaz, itt volt a Vörös Hold is, azelőtti készülődések rá, a kitelepítés, azt követően pedig minden egyéb. A halottak temetésének előkészítése, majd tényleges temetése. A sérültek ellátása. Meg figyelni az ájultakra, akik teljesen váratlanul dőltek ki, mind egy hétre. Jó lenne tudni, mi idézte ezt elő, mert nem csak olyanok estek kómába, akik vagy meg voltak szállva, vagy találkoztak Alignakkal. - Nem volt hülye ötlet, csak egyszerűen most még nem olyan egyszerű kivitelezni. Aztán ki tudja, lehet, ha rákérdeznék Willnél, rábólintana. Noha nem látok rá sok esélyt, és nem is baj. Meg ki tudja egyébként is, lesz-e bármi következménye a Vörös Holdnak, utóhatása. Olyasmi, vagy teljesen eltérő, mint az emberek kidőlése. Felhúzom az egyik szemöldökömet, mikor kezembe rakja a gyűrűjét. Meghallgatom a szavait, aztán pedig bólintok egy aprót, hogy oké, értem én. - Menj csak. Aztán pedig figyelem, ahogy elsétál mellettem, és még távolód alakján is rajta tartom tekintetemet, aztán pedig nekidőlök a konyhapultnak, és újra iszok a vizemből. Megpörgetem magam mellett a gyűrűt, és figyelem, ahogy forog a márványon. Sóhajtok egyet, aztán végül meg is iszom a vizemet, és Chloé után indulok. A hangokból nem nehéz kikövetkeztetni, melyik fürdőben van. Rám is rám fér egyébként a fürdés. A ruháimtól megszabadulok, és aztán benyitva az ajtón dobom le őket valahova, és sétálok oda Chloé mögé. Karjaim hasát ölelik át, miközben nyomok a nyakára egy csókot. Aztán pedig megfogom az egyik kezét, és ráhúzom a gyűrűs ujjára a gyűrűt.
- Elárulom neked, hogy Jennyvel és Balthazar még a kezdetek kezdetén találkoztam, amikor még követtek. Jennyvel pontosan úgy találkoztam, hogy az egyiket le kellett ráznom. – mondom neki rezzenéstelen arccal. Nem akarok senkinek se rosszat, de ha nem látták egyiket se, pedig Balthazarral eléggé a városban szaladgáltunk, akkor tuti vakok azok a személyek. Mert oké, hogy nem vagyok fiatal farkas, de azért egy ilyen városban elég nehéz lenne bárkit több órára lerázni. Így vagy fél jelentést adtak neki, vagy pedig csak szarul végezték egykoron a munkájukat. De már egyik se az én dolgom. Igazából nem is akarok már ezzel foglalkozni. Biztos vagyok abban, hogy sok a dolguk, hiszen Jennifer is említette már azt, hogy ez csöppet se ugyanaz a falka, meg itt volta Vörös Hold és az utána lévő beájulások. S ahogyan elcsíptem a dolgokat sajnos életeket is követelt, így nem is akartam senkit se sürgetni. Majd beszélni fogok valakivel, ha itt az ideje. - Pont ezért volt az. – teszem hozzá, de megrántom a vállaimat, mintha semmit se számítana ez az egész. A gyűrű pedig hamarosan a kezében landol. Nem érdekel túlzottan a reakciója, ha nem vette volna el, akkor az asztalon hagyom. Túl sokáig cipeltem már a tárgyat és a terhét. Amikor pedig engedélyt ad, akkor sietve tűnök el, hiszen a fejemen is szétmegy, a farkasom is egyre inkább szenved, hiszen múlik a szer, de tudom, hogy még jó darabig nem fog teljesen, hiszen erős és nem is keveset vettem be. Szerintem sokan még azon is meglepődtek, hogy egyáltalán állok a lábamon. Sietve hullnak a földre a ruhadarabok, hogy utána a zuhany alá beálljak és hagyjam, hogy a víz megnyugtasson. Hallom a motoszkálását, ahogyan egy tárgy zaját is, de még se érdekel. A szemem is lehunyom, s próbálok szép lassan minden zajt kizárni és egész nagy sikerrel járok, hiszen nem ez az első eset, hogy nem akarok hallani semmit se. Csak állok a víz alatt, miközben a nedves hajamba túrok. A lépteit se hallom, ahogyan az ajtó nyitódását. Talán tényleg tökélyre fejlesztettem ezt a dolgot. Amikor karjával átölel, akkor a váratlan érintésnek köszönhetően összerezdülök. Ő ismeri a múltamat, azt hogy mi történt velem fiatalkoromban, így remélhetőleg nem fogja magára venni a dolgot. Egy apró mosoly kúszik az arcomra, amikor érzem ajkának az érintését. Ami viszont utána történik eléggé meglep. Egy pillanatig még levegőt is elfelejtek venne, majd megérintem a gyűrűt, s azt figyelem az ujjaimon. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar visszakapom ezt a tárgyat, ahogyan arra se, hogy pont a házasságot szimbolizáló kezemre kerül. Egy darabig még azt figyeltem, majd szavak helyet inkább csókkal ajándékoztam meg őt.
- Velük még tisztában vagyok. De, hogy azóta kivel találkoztál, aki falkatag, nem tudom. Ahogy mondtam, egy ideig figyelemmel tartottalak, de aztán, miután világossá vált, hogy maradsz… Úgy gondoltam, felesleges folytatnom. Az elején sem kutakodni akartam utána, hanem csak arra nem vágytam, hogy valami komolyabb bajba kerüljön. Vagy hogy a várost elhagyja, egyetlen szó nélkül. Szerencsére egyik sem történt meg. Vagy tényleg szar munkát végeztek az embereim. De már nem szorul a figyelmemre ilyen szinten. Meg tényleg nem akarom, hogy ne higgye azt, hogy nem bízok meg benne. Megbízok, ez evidens. Az más kérdés, hogy még vannak kételyeim, de hát hogyne lenne, mikor drogozik. Ráadásul függő is, szóval nem tudhatom, mikor jön rá az, hogy kell az újabb löket. Az pedig eléggé rá tudja nyomni a bélyegét az emberre, a mennyiségtől függően néhány órától akár napokig is. Farkasoknál is ugyanígy van ez, gondolom. Csak a napokig, mint legvégső eset náluk olyan egy napot jelenthet. De mit is tudhatnék én erről? Gondolkoztam egy keveset a dolgokon, hogy most mit csináljak ezzel a gyűrűvel. Nem teljesen értettem meg, hogy miért adta ide. Lehet, csak nem akarta kínozni magát többet azzal, hogy állandóan csak hordozgatja. Hát, ha ez így van, akkor valószínűleg bele fog őrülni, ha mindennap a kezén kell legyen. Már ha nem dönt úgy, hogy ebből ő most nem kér. Igazából olyan nagyon azon sem lepődnék meg. Eléggé kiszámíthatatlan jelenleg, hogy miként fog az egész dologról vélekedni. Ehelyett csak csendet kapok, miközben felhúzom az egyik ujjára a gyűrűt. Figyelem, mit csinál vele, hol az arcára nézek, hol a kezét. Próbálom levenni, mit gondol. Ahelyett, hogy bármit is mondana viszont csak megfordul, és megcsókol. Készséggel viszonzom, miközben, ha teljesen nem is fordult meg, akkor magam felé fordítom, és derekát átkarolva húzom közelebb magamhoz. - Szeretlek, és nem számít, hogy min kell keresztülmennünk, én melletted fogok állni. Aztán pedig, mielőtt válaszolna, újabb csókot hintek ajkaira, amit követően pedig a nyaka és válla vonalán haladok végig.
- Horatioval találkoztam még. - jegyzem meg mellékesen, nem azért, mert nem hiszek abban, hogy ne bízna bennem, de ha ennyire szeretné tudni a dolgokat, akkor elárulom én neki, hogy kivel is futottam össze valamelyik nap a bárban. Nem olyan eget rengető titok ez az egész. Régen ő tanított engem, amikor a teremtőm, Dresdo-nak mennie kellet. Számomra olyan, mint egy báty vagy talán, mint egy pótapa. Mindig is fontos marad számomra. Azt pedig még mindig alig akartam elhinni, hogy Darren fejét be fogják kötni, de az is lehet, hogy már rég megtörtént. Egyszer talán majd vele is találkozom. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb tényleg le kell állnom majd a szerről, de még nem tudtam, hogy mikor leszek elég erős ahhoz, hogy meg is lépjem. De azt is tudom, hogy nem fog menni egyedül. Ha egyszerű emberként akkora szenvedés volt, akkor farkasként mennyire lehet az? Biztosan nem lesz piskóta és eme gondolatok miatt még inkább nehezebb azt mondanom, hogy le akarom tenni, meg persze ott van az elmúlt 30 év tettei is, amikkel nem tudom, hogy miként birkóznék meg tisztán. Vajon fel tudnám valaha dolgozni azt, hogy valakit széttéptem és csak azért járt így, mert az ágyamba tévedt? Tette eléggé meglep, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar újra nálam fog kikötni, de most már nem lehet a táska legmélyén. Most már az ujjamon fog virítani, ahogyan egykoron is, mintha ez is ki akarná fejezni, hogy ideje megállnom és szembenézni a dolgokkal. Nem tudok semmit se mondani, túl sok minden kavarok bennem, így inkább csak ajkait keresem meg. Hagyom, hogy teljesen magával szembe fordítson, majd kíváncsian pillantok fel rá, amikor megszólal, de mielőtt még bármit is mondhatnék ajkaink újra egymásra találnak. Nyelvünk pedig őrült táncra kél, majd amikor ajkaival a nyakamat és a vállamat találja meg, akkor egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között, majd óvatosan picit eltolom tőle. - Én is szeretlek, de egy dolgot meg kell ígérned! – kezdek bele óvatosan. – Ha egyszer úgy döntök, hogy leteszem a drogot, s túl nagy lesz a veszély és én azt mondom, hogy elmész, akkor nem fogsz ellenkezni! Nem akarlak bántani, de nem tudom, hogy mit tesz majd velem az az idő. Emberként se volt könnyű, így egy farkassal meg még inkább veszélyesebb lehet. – s láthatja az aggodalmat a szemem, miközben kezem a mellkasán pihen. Nem azt kérem, hogy örökre menjen el, csak azt, ha túl forró a talaj, akkor nem próbál meg leállítani és szembe szállni se velem.
Remember when our hearts would beat as one We used to have a love that felt so strong Remember lying in the summer sun Just take me back where we belong
I'm longing for your touch that felt so right I know that we can go for real this time Just tell me that you are the only one And take me back where we belong
- Oké. Mondom neki tipikusan olyan hangsúllyal, hogy tudja, rohadtul nem érdekel. Felőlem akár beszélhet a falka összes tagjával, akkor leszek csak igazán nyugodt, miután az ügye el lesz intézve. De arra pedig még várnom kell, úgy tűnik. Nem gond, nem fogok szerintem belehalni. Türelem, rózsát terem, ahogy mondják. És most pedig pláne biztos vagyok abban, hogy ki fog fizetődni a türelem, elvégre nem ellenkezik a gyűrű ellen sem. Ő mondta… amikor akarom, akkor fogom neki visszaadni ezt a tárgyat. Én most akartam. Vissza is adtam. Bár szerintem nem feltétlen így gondolta, hogy egyből rá fogom húzni az ujjára, de ez van. Szeretek meglepetéseket okozni. És látszólag ez nagyon is kellemes meglepetés volt. Legalábbis nagyon remélem, hogy reggel már nem fog megint rákezdeni, hogy „ezt nem kéne”, és hasonlók. De nem tűnik úgy, mint aki még nagyon be lenne rúgva, vagy túlzottan a drog hatása alatt lenne. Látszik, hogy azért még van valami benne, de nagyrészt már teljesen önmaga. Most talán jobban, mint máskor. Ezt… így szeretem, mikor úgy tűnik, mintha mi sem változott volna. Kár utána rájönni, hogy amúgy változtak a dolgok rendesen. De hiszem, hogy képes leszünk még úgy élni egymás mellett, mint anno. Egyedül csak… időt kell adnunk neki. Kérdőn nézek rá, mikor eltolja a fejemet, és hallgatom is, amit mond. Mindeközben nem engedem el őt sem, de egy pillanatra még átgondolom a válaszomat. - Pont ezért akarok veled maradni. Hogy vigyázhassak rád. Hogy ne érezd magad egyedül, miközben… szenvedsz. És azt már megígértem, hogy nem foglak elhagyni, történjék akármi. Lehet, nem ezt a választ akarta hallani, de ez a véleményem. - Értem, mit akarsz mondani, de… hidd el, nem fogsz bántani. Higgy magadban, és higgy bennem.
Ha őszinte akarok lenni, akkor nem teljesen örültem annak, hogy egyből visszakerült az ujjamra a gyűrű, vagyis inkább csak féltem. Nem rég szedtük szét egymást, talán békésebb időkben jobb volna, vagy David azt hiszi, hogy ezzel talán megadhatja a béke kezdetét? Talán igaza van, hiszen jó ideig sikerült belém fojtania a szót. Így is meg lehet oldani azt, ha valaki túl sokat beszélne, vagy éppen vitatkozna, viszont másrészt meg nagyon is jól esett, hogy már most meglépte ezt. Még inkább azt bizonyította, hogy tényleg komolyan gondolja azt, amit korábban mondott. Káosz nagy volt, de az érzések egyre inkább kezdek felszínre bukkanni és már egyre nehezebb lett volna a nyilvánvalót tagadni. Amennyire eleinte ki akartam tekerni a nyakát, most pont annyira nem, vagy talán nagyritkán igen. Rövid ideig pedig minden kicsit olyan, mint régen. Mint amikor ki akartuk zárni a külvilágot és itt találtunk egymásra, mi után a gyerekeinket sikerült ágyba rakni. Nem voltak egyszerű évek, de minden egyes küzdelmet megér, ahogyan ez is, legalábbis a csókjának és az érintésének köszönhetően. Hosszú idő után egyre inkább kezdtem úgy érezni magam, mint aki végre hazatalált. Talán itt volt már az ideje, s Jennifer is azt mondta, hogy jöjjek végre haza. Azt hiszem már meg is érkeztem, még akkor is, ha nem lesz egyszerű menet, ami előttünk áll. Megfogatom a szemeimet és egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, mert sejtettem, hogy hasonlót fog mondani. - Engem bezárt, s megleszek, de te? Nem akarok neked rontani, nem akarok őrült módjára a véredet akarni. – nyelek egy nagyot, mert ettől a gondolattól még a hideg is kiráz. – Tudom, hogy erős vagy és ügyes is, ahogyan képes vagy levenni a lábamról is újra, illetve újra, de ez most másabb, mint egykoron volt. – teszem hozzá habozás nélkül, kár lenne álltatni ezt a dolgot. - David, nem csak én vagyok drogfüggő, hanem a farkasom is az. És valószínűleg nem csak kicsit, ha én úgy szenvedtem, akkor szerinted ő mennyire fog? Ha nem ütnek ki, akkor az is lehet, hogy el fog bújni és nem lesz kedveskedő. – mondtam neki csöppet se vidáman, majd mielőtt bármit is mondhatna egy pillanatra oldalra billentem a fejemet. - Tudom milyen az, amikor úgy tépsz szét valakit, hogy fogalmad sincs róla, csak akkor, amikor egy hulla mellett ébredsz. – pillantok rá szomorú és fájdalmas tekintettel. Talán nem a legjobb alkalom arra, hogy ezt így benyögjem, de talán megérti, hogy miért féltem. – S képtelen lennék a tiéd mellett is felébredni, elfogadni azt, hogy nem vagy többé…
- Nem annyira, mint hinnéd. Fejtem ki az én álláspontomat is, mármint… belekezdek. - Meglehet, hogy most farkas vagy, de akkor is tudtalak kezelni. Most is tudnálak. Főként, mivel az elmúlt évtizedek nem azzal teltek, hogy ültem a seggemen, hanem továbbképeztem magamat. Minden téren, mágia és harckészség terén is. Valamint tényleg elég koros vagyok már ilyen szempontból. 80 éve vagyok már őrző, Chloé pedig még száz éves farkas sincsen… Szerintem bőven képes lennék megbirkózni vele, még ha hirtelen is próbálna meg rám rontani. - Hé, erről ne is beszélj! Nem fog megtörténni ilyen! Kezeim derekáról az arcára siklanak, és azok közé zárom orcáját. - Erős vagy, Chloé, az a baj csak, hogy nem hiszel eléggé magadban. Tényleg ez az egyetlen gondja csak. Legalábbis jelen helyzetben. Oké, nem tudna legyőzni egy Castor életkorú farkast, de most nem is feltétlen ilyen erőre gondoltam. Remélhetőleg ő is megérti. Sok minden múlik az akaraton, meg hogy hiszünk-e magunkban. Én hittem abban, hogy sikerülni fog felépíteni egy céget a semmiből, kicsi tőkebefektetéssel, és sok-sok türelemmel. Tessék, sikerült. Túlteljesítettem a legvadabb álmaimon is, és nem azzal, hogy a kereskedésem nagyon is jól fut, hanem azért, mert rengeteg egyéb üzletben is jártas vagyok. Az más kérdés, hogy erről sokan nem tudnak, de ez így is van jól. Ha senki nem gyanakszik, nem fog rám kenődni a gyanú. És én aztán nagyon óvatos vagyok ilyen szempontból. - Azt megígérhetem, hogy… nem leszek a közvetlen közeledben, ha azt kéred tőlem. Tartani fogom a távolságot, de nem foglak egyedül hagyni, hogy eltűnj előlem. Ebből kifolyólag nem fogom hagyni, hogy felesleges vérontást rendezz a városban. Ahogyan azt sem, hogy vagy benned, vagy bennem ejts kárt. Ha ez neked megfelel, akkor igen… Megígérem. Remélem, jól tudja, hogy ennél sokkal többet nem fog tudni kicsikarni belőlem. Makacs vagyok, ahogyan ő is. Pont ez a gond, hogy tudom, erről nem fogom tudni én sem lebeszélni őt. Hát kössünk kompromisszumot. Az amúgy is jól megy nekem.
Egy újabb sóhaj törik fel, bár ez inkább bosszús, mint kéjjel fűszerezett. Lehet tényleg nem most kellett volna felhozni ezt a témát, de talán, ha ezt a főproblémát megbeszéljük, akkor én is nyugodtabb leszek. - Elhiszem, hogy sokat fejlődtél, de találkoztál már valaha egy drogfüggő farkassal? - vontam fel picit még a szemöldökömet és kíváncsian fürkésztem őt. Csöppet se kérdőjelezem meg azt, hogy ennyire ügyes és érti a dolgát, mert tudom jól, hogy remek harcos, de ennek ellenére érthető, hogy féltem őt. Biztos megtudna fékezni, de egy drogos farkas és egy dühös farkas nem éppen ugyanolyan. Még ha fiatal is vagyok, akkor is szerintem eléggé kiszámíthatatlan lennék és sose lehetne tudni, hogy mire miként reagálnék. Csak egy alig hallható ühüm hagyja el ajkaimat, amikor pedig arcomra siklik a keze, akkor egy pillanatra még a szemeimet is lecsukom, majd óvatosan pillantok fel rá. - Elég nehéz hinni abban, ha csak az elmúlt 30 évemre gondolok, s előtte se voltam túl harcias, azt hiszem… - vallom be a dolgot és még picit megrántom a vállaimat, olyan hagyjuk módjára. Mindig is ő volt az erősebb és a reménykedőbb fél is. Nem is értem, hogy mit látott egykoron bennem és miért szeretett belém. Szerintem ezt a dolgot sose fogom megérteni, de vannak olyan dolgok, amiket nem is kell, vagyis azt hiszem. Amúgy se vagyok olyan kedvemben, hogy sokat akarjak most ezeken agyalni. Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd egy pillanat erejéig habozok, míg végül lassan először bólintok. – Rendben van, mivel tudom, hogy ennél többre nem juthatunk, akkor legyen így, de ha veszélyben az életed, akkor messzire eltűnsz. Ebből nem fogok engedni, mert nem akarom, hogy miattam halj meg! - s láthatja azt, hogy nem viccellek, majd ujjaimmal picit a mellkasán játszadozom, míg meg nem rázom kicsit a fejemet, hiszen ezt is megbeszéltünk. Kíváncsian fürkészem őt, miközben lassan kiázik a bőrünk is a zuhanyzónak köszönhetően. – Nem értem, hogy mivel érdemeltelek ki az élettől, de hálás vagyok azért, amiért egykoron te találtál rám. – vallom be a dolgot, s láthatja rajtam azt, hogy nem hazudok neki.
- Nem, de hidd el, sok beszámíthatatlan farkassal már igen. Nem hiszem, hogy annyira más lenne a kettő… Egy elvonási tünetekkel küzdő farkas, valamint egy teljesen elvetemült. Egyre megy, nem lehet kezelni egyiküket sem, ha valaki hozzá nem értő nincs a közelben. Én mondjuk magamat nem mondanám hozzáértőnek, de valószínűleg egyszerűen meg tudnám oldani a gondokat. Mondjuk megbénítanám néhány végtagra az adott illetőt, míg lenyugszik. Bár ez pont olaj lenne a tűzre. Mindegy, vagyok olyan leleményes, hogy megoldanám. - Tényleg felesleges állandóan a múltadon rágódnod. Azzal sose leszel előrébb, ha a múltban élsz. Sokszor említette már, hogy miket tett az elmúlt évtizedekben, én viszont sosem kérdeztem rá úgy igazán, hogy mégis mire gondolt. Látom rajta, hogy nem is szívesen mesélne róla. Ha egyáltalán megtenné. Azon sem lennék meglepődve, ha inkább elterelné a témát. Szeretném tudni valamilyen szintig, de nem fogom kihúzni belőle. Ahogy említettem, szeretném, ha nem élne a múltban. Meglehet, hogy nehéz dolgokat élt át, de akkor vagy mondja el nekem, hogy könnyítsen a lelkén, vagy tényleg… csak hagyja annyiban. - Jól van. Bólintok rá a dologra. Örülök, hogy ezt is letudtuk. Ez már haladás. Egész hamar sikerült dűlőre jutnunk. Néhány hónapja valószínűleg folyt volna erről a vita jó hosszú ideig, mert egyikünk sem engedett volna. - Én pedig azért, hogy beengedtél az életedbe. Az meg már egy teljesen más kérdés, hogy voltak azért dögivel viták, meg összetűzéseink, de végső soron… szerintem semmi panasz nem lehetett korábban sem a házasságunkra. Remélhetőleg, most, hogy kezdenek a dolgok egyre inkább javulni, megint ez lesz a helyzet. Végül már a kezeim sincsenek az arcán, újra a derekáig siklottak le. - Na de… azt mondtad, hogyha életben maradok, talán sikerül elcsábítsalak. Eddig hogy haladok? Várj! Aztán pedig újra közelebb hajolok hozzá, és ajkaira egy szenvedélyes, mégis gyengéd csókot hintek. - Most válaszolj. Mondom neki mosolyogva, fejemet kicsit oldalra billentve. Egek, azok a szemek… nem bírom levenni róla a szemeimet. Még mindig teljesen megbabonáznak. Pláne, hogy már nem csak fájdalmat látok benne, mint mikor ideette a sors néhány hónapja, hanem egyfajta boldogságot is. Sosem tagadtam, hogy a szem a lélek tükre.
- De egyik se volt a feleséged, vagyis exfeleséged. – javítottam ki magam, hiszen elváltunk még mielőtt leléptem volna. Még ha a gyűrűket meg is tartottuk, akkor se voltunk már hivatalosan férj és feleség. De majd talán idővel változni fog és hosszú idő után most először játékos mosoly bukkant fel az arcomon, pedig legbelül azért rohadtul szenvedtem és csöppet se volt kellemes az, ahogyan a droghiánya mart belülről, de még se akarta ezzel foglalkozni. - Ha mesélnék, akkor meghallgatnál, vagy inkább kiábrándulnál belőlem, szerinted? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, hiszen már korábban is ejtettem el egy-két húscafatot a különtöltött időről, az emberi életemről meg már mindent tudott, így annyira régre nem kellett volna visszamenni. Csak az elmúlt harminc évet kellett volna átlapozni, de egy részem félt attól is, ha tudná, hogy miket tettem, akkor már nem is tudna úgy tekinteni rám. S ez a gondolat mindennél rosszabb volt, még a némaságnál is. Fura volt, hogy ennyire könnyedén belementünk mind a ketten és nem lett újabb veszekedés belőle. Talán tényleg varázsereje van a gyűrűnek. Jó, én se vagyok már ötéves, hogy higgyek ilyenekben, de attól még most jól esett kicsit hagyni, hogy az egykori gyűrűnkből áradó emlékek képesek kicsit békíteni a helyzetet. Szavaira elmosolyodom, majd játékosan megpöckölöm az orrát. – Szeretlek David. – s most először mondom ki ennyire nyíltan és viszonylag eléggé józanul. Meglepő, de könnyedén jön. Tényleg szeretem őt, bármennyire is akartam nem érezni eme érzéseket, de úgy érzem, hogy kicsit a fény is talán visszakúszik vele együtt az életembe, még ha tuti sok vitánk is lesz és nem lesz egy fáklyás menet. Kíváncsian fürkészem őt, amikor érzem, hogy az ujjai a testemen vándorolnak végig, hogy végül a derekamon állapodjanak meg. Fura módon még ilyen állapotban is megjelenik egy kislányos mosoly az arcomon, majd amikor szenvedélyesen, de gyengéden csókol meg, akkor habozás nélkül viszonozom, majd a karomat a nyaka köré fonom. - Hmm, nem is tudom… - színlelek gondolkodást, majd egy pillanatra még hümmögök is. – Esetleg lehetne újra, hogy jobban meg tudjam mondani? – kérdezem tőle ártatlan pillantás, de ravasz mosoly keretében, hiszen ezzel már szerintem megsúgtam neki, hogy sikerrel járt, de szívesen megízlelném újra a csókját és talán a droghatása mellett még egy kisebb boldogság is csillan a szemeimben, amik már oly régóta nem kaptak helyet.
- Az teljesen lényegtelen. Meglennének a módszereim, anélkül, hogy bajod esne. Ahogy azt biztosan tudja, az őrzők tárháza varázslatokból nem merül ki csak annyiban, hogy meg tudunk gyógyítani egy-két sebesülést. És ugyan nem vagyok mágus, vagy… úgy bármelyik másik kasztba tartozó, akik főként a mágiára támaszkodnak. Tehát lehet, nem vagyok az, de tudok azért én is jó néhány varázslatot, amik segíthetnének nekem. És volt, hogy tényleg segítettek is. - Meg is hallgatnálak, és biztos vagyok benne, hogy nem ábrándulnék ki belőled. A szerelem erről szól, hogy elfogadjuk egymást a másik minden sötét foltja ellenére is. És azért van valamennyi belátásom rá, hogy mik is történhettek vele 30 év alatt, már pusztán abból kiindulva, hogy drogfüggő, na meg a legutóbbi találkozásunkból, ami olyan tíz éve volt… Nem akartam, hogy mindez megtörténjen vele, de most már késő bánat. A múlton változtatni nem tudok, de a jelent, meg a jövőt befolyásolhatom. És meg is akarom tenni. Jobbá akarom tenni az életét, hogy ne kelljen úgy tükörbe néznie, hogy egy roncsot lásson. Legalábbis remélem, már nem teljesen tekint magára úgy, hisz tudja, van, aki így is elfogadja. - Ahogyan én is, téged, Chloé. Azért bőven van különbség a mostani alkalom és aközött, ami április elején történt, mikor ezeket kimondtuk. Most nem csak úgy elvétve odalöktük a másiknak, hanem tényleg átgondoltuk, mielőtt megtettük volna. Meg akkor még egyikünk sem volt teljesen tisztában vele, most pedig már szerintem mind a ketten tudjuk, hogy mit akarunk. - Akármikor. Többet is mutathatok. Mondom neki újra, egy lágy mosoly kíséretében, mielőtt újra ráakadnék ajkaira. Ezzel együtt pedig már fordítom is oldalra, hogy odanyomhassam őt a falhoz, kezeit feje mellett tartva fogom meg, miközben továbbra is falom ajkait. Nem valami nagy ez a zuhanyzó, de bőven elférünk benne. Pláne így.
Szavaira csak bólintok, hiszen túl magabiztos és remélem nem ez fogja majd a vesztét okozni. Főleg azt remélem, hogy nem, mert azt tuti már én se élném túl. Eltűnnék és többé nem érdekelne az se, ha esetleg csapdába sétálnék. Fura dolog az élet, hogy 30 évig fojtottam el az iránta érzett dolgokat, de most ha arra gondolok, hogy esetleg meghalna, akkor meg már nem is érdekelne még a romlott élet se, ahogyan az életem se. - Igaz, arról szól és remélhetőleg most erősebb is, mint egykoron volt. – pillantottam rá kicsit reménykedően, majd egy aprót ajkamba haraptam. – Egyszer talán akkor elmesélem, ha érdekel és úgy hozza a sors. – mondom neki komolyan. Fontos az, hogy ne legyenek titkaim, főleg ne olyanok, ami miatt még inkább szörnyetegnek és gyengének érzem magam. Látott részben, hogy milyen vagyok, de sok mindent nem látott még és nem is hallott, de nem most akarom elmesélni, nem most van itt az ideje. Most ez másról szól. Ez inkább arról szól, hogy miként hagyjuk magunkat az új kezdet felé sodródni. Amikor pedig meghallom a régi nevem, akkor csak egy halovány mosoly jelenik meg az arcomon és most először nem eszem meg érte, amiért úgy szólít. Eddig mindig megtettem, de most nem zavar. Sőt, jól esik. Ez sokkal inkább másabb volt, mint ami április elején történt. Akkor kiböktük, de most sok érzelem bújt meg mögötte, ahogyan a remény is. Meg akkor még sok volt a köd, a félelem és a sötét folt, viszont most szép lassan kezd körvonalazódni az, hogy mit is szeretnénk. - Valóban? – pillantottam rá kihívóan, de hamarosan ajkaink újra egymásra találtak, majd hamarosan a zuhanyzófalának / csempéhez simult a hátam. Másnak talán most bánta volna a becsesebbik része, amiért a kezeimet lefogta, de David-tól nem féltem, így meg se próbáltam kiszabadítani, inkább csak élveztem ajkának az érintését és testének a közelségét. S ha lehetőségem nyílt rá, akkor ajkaimmal jutalmaztam az álla-nyaka-válla vonalát. Amikor betettem ma este ide a lábamat, akkor nem gondoltam volna azt, hogy ez lesz a vége, de eddigi találkozóink is tele volt meglepetéssel, így a váratlan fordulatok most se maradhattak el.
+18 - Érdekel, de nem fogom kierőltetni belőled. Ha úgy érzed, készen állsz rá, elmondod. Nyugtatom meg őt, hogy egyáltalán nem kell elsietnie. Ahogy múlik az idő, úgyis megbékél majd mind magával, mind azokkal, amiket tett. Akármik is voltak azok. Legalábbis remélem, hogy nem fogja örökké rágni magát rajta, mert annak semmi értelme nincs. Nem éri meg folyamatosan hátra tekinteni, és bánni bűneinket, meg vezekelni. Nem vagyunk mi hívők. Vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy nem hiszünk a nagybetűs Istenben, hogy másokban igen… az teljesen magánügy. Embere válogatja amúgy is. Talán ez is jelzi, hogy most tényleg semmi kedve nincs a veszekedéshez, hogy kicsit már megbékélt a dologgal, hogy amint kimondom a nevét, semmi rosszalló pillantást nem kapok. Csak egy mosolyt, ami többet árul el minden szónál. Ezt a fajta Chloét szeretem, aki mindig mosolyog, akin látszik az, hogy boldog. Nem azt, aki minden nap ostorozza magát, hogy mennyire elcseszett egy élete van. Felüdítő látni, hogy milyen őszinte a mosolya, és remélem, hogy ez az este sem egyszeri alkalom lesz, és el fog múlni mindez a boldogság a következő napra. Meghiszem, hogy még hosszú út áll előttünk, ezt nem bánom, de jó látni, hogy egyre inkább kezd megtörni a jég. Mármint… ismét. Most viszont jobban kellett próbálkoznom, mint akkoriban. De eddig teljesen megérte. Az meg, hogy már arról beszél, hogy a drogot is letenné… pláne nagy előrelépés. Felhívását a keringőre elfogadom, és nem is vagyok rest odanyomni őt a zuhanykabin egyik falának. Masszív darab ez, és mit ne mondjak, ha már zuhanyzás, akkor jobb szeretem, ha nem vizezzük szét az egész helyiséget. Összekulcsolom a kezeimet az övéivel, miközben egy pillanatra sem hagyom abba a csókolását. Hiányzott már túlságosan is mindez. Ő maga. Ez a túlfűtött helyzet. Ezért is eshet meg, hogy egyik kezét eleresztem, az én felszabadult kezemet pedig lassan végighúzom a testén, egészen le, a legérzékenyebb pontjáig, aminek ingerlésébe hamar bele is kezdek. Ha nagyon úgy akarja, nem vagyok rest a végsőkig sem elhajtani őt.
Szavak pedig szép lassan eltűnnek, hiszen mindennek megvan a maga ideje, s talán a jelenleg legfontosabb dolgokat meg is beszéltük, még ha nem is úgy, ahogyan akartuk, de végül megtudtunk egyezni és a drog ellenére is őszinte mosoly tud néha kúszni arcomra. Még akkor is, ha nem teljesen olyan, mint régen vagy éppen még csak halovány, de a lényegen nem változtat, hogy ennyi hónap után legalább képesek voltunk erre a szintre is eljutni. Sok buktató áll még előttünk, de őszintén reménykedtem abban, hogy nem fogunk elvérezni se közben és a legnagyobb próba az lesz, amikor azt mondom, hogy lerakom a drogot. Pénzem van bőven és állnév alatt, így nem kell félnem attól se, hogy ne tudnék megélni, ahogyan már időközben a rendőrség se keres, mert elintéztem egy régi ismerősnek köszönhetően. Mindent meg lehet oldani, de most jelenleg ezek se érdekeltek, csak ő. Egymást hívtuk keringőre, vagy talán én jobban, de nem bántam. Minden egyes érintése mámorító volt és olyan hatással volt rám, mint az elmúlt három évtizedben senki se. Tőle nem féltem, sokkal inkább vágytam arra, hogy a közelemben tudjam, még ha egy részem még mindig szívesen ellökte volna őt. A csókunk heves volt, mintha az évek alatt elfojtott érzések, most akarnának felszínre törni és megkapni azt, ami jár nekik. Amikor egyik kezemet elengedi, akkor hajába túrok, a tarkója vonalán simítok végig, majd pedig hátára vándorol a kezem, miközben az ő keze pedig a testemet barangolja be. Amikor pedig eléri a legérzékenyebb pontomat és elkezdi kényeztetni, akkor egy apró sóhaj szökik ki. A fejem picit hátrébb bicsaklik, miközben egyre nehezebb megállni a saját lábaimon, ahogyan egyre közelebb jutat ahhoz a ponthoz. Ha pedig nem csak ingerelni akart, hanem addig csinálja, amíg darabokra nem hullok, akkor a testem rövid időre megfeszül és egy kisebb kéjes sóhaj közepette megadom idővel magam a gyönyörnek.
+18 Amint végeztünk a fürdőben, és meg is mosakodtunk, szerintem én is visszamegyek a szobámba, hogy újra felvegyem a gyűrűmet. Csak hogy tudja, tényleg komolyan gondoltam, és ez nem csak arra ment ki, hogy mi most… Egek, dehogy. Meglehet, hogy szeretek megtéveszteni embereket, de Chloéval ezt soha nem tenném meg. Önző érdekekből legalábbis. Ha valami olyasmi lenne, aminél elkerülhetetlen, és cserébe megóvhatom a biztonságát, akkor megtenném. De szerencsére erről egyelőre szó sincs. Az pedig, hogy mit fognak gondolni az emberek is, mikor meglátják, hogy már gyűrűt is viselek… Pont nem érdekel. Az én életem, hadd döntsem hát el, mit akarok tenni. Bár mit ne mondjak, könnyebben mennének a dolgok, ha megkeresték volna Chloét is már falkaügyben. De megoldjuk valahogy szerintem. Nincs olyan dolog, amit ne lehetne elintézni így, vagy úgy. Nem kell sok ösztönzés, hogy újra teljesen sikerüljön egymásnak esnünk, és látszólag, Chloé sem bánja a dolgot, hogy végül így alakulnak. Remek. Sosem akarnám ráerőltetni az akaratomat. Ahogy a feje hátrabicsaklik, úgy térek át ajkaimmal én is a nyakára inkább, miközben lent az ingerlését egy pillanatra sem hagyom abba. Szeretném, ha teljesen ellazítana, és ahogy őrá pillantok, ezt sikerült is elérnem. Mosolyogva figyelem, ahogy egyre hevesebben emelkedik fel és le a mellkasa, és ahogy folyamatosan sóhajok törnek elő belőle, ahogy közeledik a végéhez. Ujjaimmal beléhatolva ingerlem tovább, ahogy már érzem, mindjárt eléri azt a pontot, miközben továbbra is a nyakát csókolom. Aztán nem sokkal később eléri őt az orgazmus, és én pedig csak figyelem őt, egy lágy mosollyal az arcomon, ahogy teljesen széthullott. Miután kicsit összeszedte magát, újra ajkaira tapadok, majd megfogva egyik csuklóját vezetem oda a kezét a férfiasságomra, vagyis annak irányába. - Érints meg. Sóhajtom ajkába, majd pedig a kezét is elengedem. Szeretném, ha érezné, mekkora hatással van rám, még harminc év után is.
Kíváncsi lettem volna arra, hogy ő is vissza fogja-e venni a gyűrűt, vagy esetleg nem. Vagy egyáltalán, hogy megteheti-e, mert biztosan furán fognak ránézni, meg ha viseljük is ezt a tárgyat, akkor is csak szerintünk vagyunk összetartozok, hiszen a törvényszemében mi már 3 évtizede legalább nem tartozunk össze, legfeljebb a gyerekeink miatt. Jó lett volna tudni, hogy velük mi van, de valahogy még se bírtam rávenni magam, arra meg gondolni se akartam, hogy esetleg vannak unokáink. Azt még biztosan nem emésztettem volna meg. Nem, ahhoz még túl korán van. Meglepő, hogy idáig jutottunk a mai vihar után, de valahogy nem akartam megvonni magamtól azon érzéseket, amikkel ő tud megajándékozni vagy éppen kiváltani belőlem. Az olyan lett volna, mintha a drogostól a drogot akarnád elvenni. Részben ő is egy fajta drognak is nevezhető lenne, csak míg a rendes inkább a sötétségben tart, addig ő inkább a fényt hozza el a sötét kis lelkembe. Fogalmam sincs, hogy valaha leszek-e képes teljesen meggyógyulni, hiszen korábban se sikerült teljesen. Sajnos felejtés nem jár a farkas élettel együtt, így a mai napig emlékszem arra, hogy mik történtek velem emberként vagy éppen utána. Ujjai játékának köszönhetően pedig nem sokkal később milliónyi darabra hullottam, meg persze az is sokban hozzájárult, ahogyan ajkaival ingerelte a testemet. Mintha mindent be akart volna vetni, hogy elcsábítson és rövid időre inkább a mámorral kecsegtető életbe vigyen, mintsem a fájdalmas és csöppet se könnyű valóságban ragadjak. Amikor pedig elért az orgazmus, akkor még több sóhaj tört elő ajkaim közül, majd még inkább zihálva kapkodtam a levegőt. Szavai kissé meglepnek, de ujjaim könnyedén fonódnak a férfiassága köré. Jó érzés, hogy még mindig ilyen hatással vagyok rá, majd egy ravasz mosoly kúszik arcomra, miközben ujjaimmal kezdem el kényeztetni, miközben egyre inkább arra vágyok, hogy a testünk újra egybeforrjon.
+18 Azt is meg tudom ígérni Chloénak, hogy ezt nem fogjuk csak úgy ennyiben hagyni, hogy a gyűrűt ráhúztam az ujjára, és én is viselni fogom, aztán máris újra házasok vagyunk. Ennek most csak inkább olyan szimbolikus jelentése van. Hogy minek… azt sorolhatnám aztán bőven, és nem kizárt, hogy bele is bonyolódnék. De röviden az, hogy még mindig szeretnénk, hogy összetartozzunk. De biztos vagyok benne, hogy majd valamikor meg fogom lepni egy másik gyűrűvel is. Most már van pénzem erre is, több, mint akkoriban volt. Ezért is mennyit megdolgoztam, egek, de örülök, hogy végül sikerült ilyen jó minőségűt csináltatni. Kiállta az idők próbáját, ki tudja, Chloénál is mennyi helyet megjárt már. Látszik rajta, ahogy egy pillanatra meglepődik szavaim, és tetteim következtében, de nem sokáig marad ebben az állapotban, hanem hamar meg is érti a célzást, és nem túl sokat ellenkezve érinti meg férfiasságomat. Mosolyát látva pedig pláne elkezdek egyre inkább megolvadni, de továbbra is főként a szemeit figyelem. Azok a gyönyörű szép kék szemek, amikkel már akkoriban is teljesen el tudta rabolni a szívemet. Most, hogy újra rendeződnek a dolgok, remek érzés látni benne, hogy nem csak szomorúság, és keserűség elegye tükröződik vissza rám. Aztán nem is totojázik túl sokat, hamar elkezd finom kényeztetni engem, és mivel én sem vagyok kőből, egyből bele is sóhajtok az ajkába. Valószínűleg ő sem azt akarja, hogy elérjem ilyen hamar azt a pontot, szóval csak addig hagyom én is, hogy ingereljen, míg úgy nem érzem már, hogy olyan… félúton vagyok. A szívem már rendesen a torkomban dübörög, de megfogom a kezét, akármennyire sem volt olyan egyszerű dolog leállítani mindezt. De úgy érzem, lesz még lehetőségünk rá máskor is, hogy pótoljuk a dolgokat. Aztán még közelebb húzódok hozzá, egyik lábát felemelve tartom, miközben beléhatolok. Nem totojázok túl sokat, egyből el is kezdek mozogni, miközben hol ajkait, hol a nyaka vonalát veszem birtokba csókokkal. Egyre fokozom a tempót is, ahogy a vége felé közeledek, és ha nem állít meg valamiért, valahogyan, akkor pedig én is elérem végre azt a pontot, testemmel megfeszülve eresztem belé magamat, hogy aztán megpróbálhassam újra összeszedni magamat.
Ohh, nem kell félteni, hiszen tudom, hogy miként okozhatok neki örömet. Nem egy évet vagy egy éjszakát töltöttünk együtt. Még ha meg is lep az, amit mond, nem sokáig fagyok le. Lehet, hogy másnak körülbelül abban a pillanatban kevertem volna le egyet, aztán otthagyom, hogy csináljon magával azt, amit akar, de ő nem ezek a férfiak közé tartozott. Szerettem egykoron, ahogyan most is és szerettem volna neki örömet okozni. Könnyedén kényeztettem őt, miközben viszonozom a csókját, vagy éppen a mosollyal kápráztatom el őt. Szemeimben újra fellehetőek a boldogság apró szikrái, amik a fájdalom és a belső harc mellé társul, de legalább van remény újra a pillantásomban és végre annyira nem is áll tőlem messze az, hogy újra esetleg otthonomnak hívjam ezt a várost. Persze addig még sok víz le fog folyni a folyókon, de nem is kell sehova se rohanni. Mindennek eljön a maga ideje. Amikor pedig megállít a dologban, akkor se ellenkezek. Amikor pedig hamarosan megérzem magamban, akkor ajkai fölött egy apró sóhaj szökik ki. Majd pedig vele együtt hagyom, hogy magával rántsanak az események, s betemessen az érzelmek tengere, míg végül mind a ketten el nem jutunk a csúcsra. A testem újra megremeg, a mellkasom még mindig őrült módjára emelkedik. Ha esetleg a fejét rövid ideig a vállaimhoz temette, akkor gyengéden simítok végig, majd amikor egymás bűvköréből sikerül kimásznunk, akkor igyekszem még inkább a normállégzésemet visszanyerni. Végül megfürdők, s ha egy törülköző van, akkor azt habozás nélkül nyúlom le. Majd ártatlan mosoly keretében pillantok vissza rá. Lassan sétálok be a szobájába, de ruha keresés helyett inkább másik szekrényhez sétálok oda, és ha még mindig ott van a gyűrű, akkor könnyedén veszem ki. Ha pedig belép a szobába, akkor ártatlan pillantással nézek rá és a hátam mögé rejtem a kezemet. Vagy ő jön közelebb vagy én megyek, majd felmutatom a gyűrűt. - Jóban és rosszban? – kérdezem tőle szerelemmel fűszerve, majd pedig felhúzom a megfelelő kezére, a megfelelő gyűrűsujjára a gyűrűt.
Kezdőlap
