- Tudom, én is megbántam már, amit tettem. De az már a múlté. Nem tudok visszamenni abba az időbe, hogy kijavítsam a hibáimat. - Az igaz, hogy ha annyira akarnék, kérhettem volna korábban is Willtől egy kikérőt, hogy elmehessek Kanadába… vagy ki tudja, jelenleg hol él. Legutoljára, mikor róla hallottam, még ott tanyázott. Azóta meg változhatott bármi, elég hosszú ideig nem voltam elérhető senki számára. Néha be-bejelentkeztem, állapotfrissítésként, de semmi több. - Ez rajtad áll. Arról viszont biztosíthatlak, hogy ők nem fognak hátat fordítani neked. - Ezt befejezhettem volna azzal, hogy: „Nem úgy, mint én akkoriban.” Ha nem fordítottam volna hátat neki, a kapcsolatunkat nem hagytam volna így elromolni, biztos vagyok benne, hogy sikerült volna visszahozni azt a régi családi hangulatot. Ha nem is pontosan azt, de hasonlót. Akár elmehettünk volna x hónap, vagy csak hét múlva mi is Angliába, a gyermekeinkhez. De ehelyett elváltunk egymástól, mind a házasságot illetően, mind az életben. Ő is, én is másik irányba indultunk el, az meg csak a véletlen kérdése volt, hogy tíz évvel ezelőtt újra találkoztunk. Azt a találkát nem fogom elfelejteni, az biztos. Pláne most, hogy már Chloé is itt van. Akkor sem csináltam mást, csak hagytam elmenni.
Csak csendben várok, hogy eldöntse, mit is akar. Végül csak leül az asztalhoz. Nem mosolyodok el, vagy bármi, csak folytatom az étkezést. Biztos vagyok benne, hogy most elég felzaklatott. Jelenleg jobban, mint korábban volt, tegnap éjszaka, mikor idehoztam. És ehhez elég volt a közös életünket szimbolizáló tárgyat látnia. Semmi több. A kérdésére csak felnézek rá, aztán még lenyelem azt a falatot. - A másik fürdőmben van. Ami nem a szobámból nyílik. Megtalálod, biztos vagyok benne. - Ha más nem, megmutatom neki. Hogy miért van két fürdőm? Egyik a szobámból azért nyílik, hogy ha esetleg elmennék valakivel iszogatni, ami után hazaesek valahogyan az ágyamba, akkor másnaposan ne kelljen olyan sokat mászkálnom, ha ki kell adnom magamból valamit, hanem csak néhány lépés, és voilá. A másik pedig, ha van esetleg vendégem, ami nem túl gyakori, de megeshet, hogy valakit el kell szállásolnom. És általában ez olyan, akit nem akarok az ágyamban, magam mellett tudni… Gyenge indok, de hát van pénzem, és hova nekem még egy fürdő? - Nem tudom… Talán csak túl sok mindent, és mindenkit vesztettem el az életem során, hogy veled nem akarom ezt a hibát harmadjára is elkövetni. - És ha képes is vagyok neki segíteni, az pedig csak még jobb. Úgy tűnik, kezd már a véleménye megváltozni a dologgal kapcsolatban, hisz nem dühöng, de azért látszik még, hogy tartózkodik tőlem. De majd eldől ez az elkövetkezendő napokban, hogy mi-miként fog történni. Mindeközben a reggelit is befejezem, aztán pedig viszem is a tányéromat, evőeszközöket a mosogatógépbe berakni, ami után visszaülök a helyemre.
Nem mondok semmit se arra, mit mond, hiszen felesleges lenne. Örülnék annak, ha vissza lehetne menni, mert akkor tuti jó párszor fejbe vágtam volna, ha ilyet mer tenni. Meg ha tudnám, hogy ez lesz, akkor el se utaznék. De ha lehetséges lenne is visszamenni a múltba, az se jelenti azt, hogy a tetteink következményével tisztában lennénk, így az se kizárt, hogy ugyanazokat a hibákat követnénk el. Így kár is azon agyalni, hogy mi lenne akkor, ha visszamehetnék a múltba. - Fogalmam sincs arról, hogy miből gondolod ezt, de inkább ne fejtsd ki! – mondom neki úgy, mint aki tényleg nem kíváncsi rá, se a véleményére. Nem hiszem el, hogy azóta is itt élt volna, így fogalma sincs arról, hogy esetleg ők miként változtak, vagy miként reagálnának a dolgokra. Fogalmam sincs arról, hogy mit fog hozni a következő nap, vagy a következő hetek. Egyszerűen csak nem tudom, s nem is akarok ezen agyalni, hiszen megtanultam már, hogy az élet imádja megkeverni a dolgokat és az elképzeléseinket porrá zúzni, de talán így van jól. Vannak olyan momentumai az életemnek, amiket bánok, de ennek ellenére is legalább éltem, s lenne mit mesélnem, csak nem hiszem, hogy bárki is ilyen mesékre vágyna.
Kisebb habozás után viszont helyet foglalok, még ha nem is nagyon akarok, de az éhségemet nem bírom semmisnek tekinteni. Már annak köszönhetően is többet bírok enni, hogy farkas vagyok. Nem fogok senkit se kiforgatni a vagyonából ilyen téren, de akkor is szükségem volt arra, hogy kicsit egyek és energiát tömjek magamba. - Rendben …- szólalok meg kurtán, majd egyszerűen csak folytatom az evést. Minél előbb túl akarok ezen esni, hogy utána elmehessek. Fogalmam sincs, hogy hova, de el akarok menni. Egyszerűen csak legszívesebben világgá mennék, míg egy részem maradna és beköszönne a rég nem látott barátaimnak is, a családomnak. Vajon emlékeznek még rám? Vajon újra az ölelésükbe zárnának? Fogalmam sincs és az se kizárt, hogy sose fogom megtudni. Az utolsó falatokat eszem már, amikor meghalloma szavait és egy falat félrecsúszik, de szerencsére nem fulladok meg és még a segítsége sincs. - Talán túl elvakultam hiszel abban, hogy van még remény. – mondom neki ridegen, majd a széket kitolom, a tányért bepakolom én is, majd egyszerűen sietve minden szó nélkül hagyom el a helységet. Sietve kutatom fel a másik fürdőt, előtúrom a maradék tárgyaimat, majd pedig a szobába visszaérve sietve bújok bele a kapott ruhákba, majd a pulcsit is újra magamra veszem, hiszen hideg lehet kint és nincs kedvem egy szál felsőben rohangálni, majd minden köszönés nélkül távozom, ha csak nem kerül az utamba. Nem bírtam tovább ott maradni, a lábaim sebesen vittek egyre inkább az erdő felé, majd az egyik fatövébe roskadtam le, miközben a könnyeim egyre inkább megeredtek. Úgy éreztem, hogy megfulladok, hogy saját magamnak tépném ki legszívesebben a szívemet… Amikor pedig sikerült talpra állnom újra, akkor pedig neki álltam olyan helyre tévedni, ahol drog is van, s ha nem is könnyedén, de végül sikerült szereznem, majd pedig a játszótérhez vezettek a lábaim, ahol egy elég fura helyzetbe kavartam magamat…
Órák egyre inkább csak teltek, már csak az utcafények adtak valamennyi világosságot, vagy legalábbis majdnem, s én újra ott álltam az ajtó előtt, de ma már nem elsőre, még se bírtam sose bekopogni, majd végül mégis megtettem. Fogalmam nem volt arról, hogy hol kérhetnék szállást, hiszen tudtam jól, hogy a legtöbb helyen a falka van, s nem akartam még inkább felhívni magamra a figyelmet. Még nem.
Már épp megszólaltam volna, mikor mondta, hogy ne kezdjek bele a kifejtésébe. Jó, akkor nem fogok. Azért tudom csak ezt mondani neki, mert ugyan nem beszélek minden egyes nap a farkasokkal, de azért néha-néha úgy adódik, hogy egy helyre kerülünk, akkor pedig tudunk a régi szép békeidőkről beszélgetni. És nem érzem úgy, hogy annyira változtak volna Chloé régebbi ismerősei a falkából, de lehet, hogy csak én látom így. Nem vetem meg én sem a farkasok társaságát, mi több, néha még több mókával ígérkezik egyik-másikkal edzeni, mint Őrző társaimmal. Vagy úgy egyáltalán szórakozni. Attól, hogy egy üzletember vagyok, még én is szeretek alkalomadtán kirúgni a hámból. Bár ez is kábé évi egyszer-kétszer szokott megesni. Inkább itthon szoktam iszogatni valamit, de akkor sem megyek el a lerészegedésig. Jól elkanyarodtam…
Nem sokat beszélgetünk az étkezés közben, ami nem is baj. Azt máskorra kell hagyni. Nem sietem el a reggelit, hisz a legfontosabb étkezés a nap során. Na meg attól is függ, hogy mikor tudok újra enni, hogy Chloé marad-e még valamivel tovább, vagy pedig mond egy köszönömöt, aztán elmegy, és vissza sem néz. Mert utána nekem is dolgom lenne még a városban. Nem olyan, ami létfontosságú, és nem késhet egy napot, de szeretem a dolgaimat minél hamarabb elintézni. - Meglehet. - Ennyi a válaszom csak rá. Nem fogom folytatni, mert én is tudom, mikor kell csendben maradni, és megtartani magunknak, amit meg kell. Nem hiszek benne elvakultan, mert biztos vagyok benne, hogy még van belőle abból a Chloéból, akit régebben ismertem, és annyira szerettem. Elég csak arra visszagondolni, milyen reakciót váltott ki belőle a gyűrű látványa. Vajon ő megtartotta? Foglalkoztat a kérdés, de inkább afelé hajlok, hogy nem. Elég feldúlt volt még a váláskor is, és könnyen meglehet, hogy egyszerűen csak fogta, és bedobta a Chenába. Ott ülök az asztalnál, és figyelem, ahogy eltűnik a szobákban. Gondolkozom, hogy mi lesz még ebből... Remélem, hogy marad, de nem kényszeríthetem rá. Az viszont biztos, hogy nem fogom újra szem elől veszteni. De majd később beszélek az illetékessel, hogy tartsa rajta a szemét. Végül figyelem, ahogy rám sem bagózva egyszerűen csak kisétál az ajtón. Sóhajtok egyet, aztán már tárcsázok is. Majd lezuhanyozok, felveszek valami tiszta ruhát, és utamra indulok én is.
Már közel volt az éjfél is, mikor hazafelé indultam el. A kocsimból már látom a házamat, és egy alakot is az ajtóm előtt. Elmosolyodok, aztán végül megállok a házam elől, a kocsiból kiszállok, és lezárom azt. Majd pedig elindulok az ajtó felé. - Hát te? - Kérdezem tőle, de aztán már arrébb is tessékelem, hogy kinyithassam az ajtót. Aztán pedig előre is engedem. - Csak utánad. - Ha pedig beljebb fárad, akkor én is követem őt, az ajtót becsukva magam mögött. Biztos van valami magyarázat rá, hogy miért jött vissza.
Elköszönhettem volna, mondhattam volna valamit, hogy köszönöm vagy öld meg magad, vagy akár mit, de még se tettem. Egyszerűen csak magamhoz vettem a maradék értéktárgyamat, amit sikerült megmentem, majd pedig egyszerűen a kapott ruhákban elsétáltam, mintha mi sem lenne természetesebb. Biztos vagyok abban, ha valaki látta volna ezt a jelenetet, akkor azt mondta volna, hogy csak egy durcás tinédzser vagyok, aki haragszik a világra és talán akkor át nem is tévedett volna. Nem vagyok se tinédzser, s nem is a világra haragszom, hanem az életre, Rá és magamra is, amiért akkoriban egyszerűen hagytam kicsúszni a kezem közül a dolgokat. Egyszerűen csak nem bírtam ott maradni, tovább érezni az illatát, pedig az még távozásom után is körbelengett, ott volt az orromban hála a pulcsinak, amit lenyúltam, de még se mászkálhattam nyári pólóban a szabadban.
A hópelyhek lassan hullottak alá, mintha csak megállt volna egy pillanatra a világ, majd egyszerűen hagytam elveszni magam a megfelelő körökben. Nem érdekelt a következmény, egyszerűen semmi se. Az se kizárt, hogy már értesültek arról, hogy itt vagyok, hogy van egy újabb kóbor a városban. Vajon a régiek még mindig itt vannak? Esetleg tovább vitte őket az ékszaki, vagy valamelyik szellő? Vagy Axel az igazat mondta és még mindig itt van Horratio, Darren, Jeremy és Jennifer? Fogalmam sincs, s azt se tudom, hogy egyáltalán készen állok-e arra, hogy maradjak, hogy megkeressem őket. A nap eseményei végül beszippantottak. Hol jobb, hol rosszabb események történtek, de akkor se bírtam kiverni a fejemből a kisfiú pillantását. Olyan volt, mint James-é. S eme gondolatokba újra belesajdult a szívem. Az éj már beköszöntött, éjfél környékén járhatott, mire lett merszem megállni az ajtó előtt és várni. Nem akartam itt lenni, de nem volt sok választásom. Nem tudtam sehova se menni, s nem most akartam kéregetőbe átmenni. Talán Anchorage-ben az egykori munkaadóm belemenne a dologba, talán nem. Fogalmam sincs, de előbb ezt az estét kell túlélnem, hiszen az se biztos, hogy el fogom tudni őt viselni. Hátha nem akar beszélgetni, s akkor alszom, majd lelépek és a következő napokban keresek valami szállást magamnak. Igen, azt hiszem ez lesz a legjobb, aztán pedig talán a régi ismerősöket is felkutatom és eldől, hogy újra maradok-e vagy nem. - Ennyire ne örülj, hogy látsz. – szólalok meg kissé talán undokul, s még a mosolya se túlzottan érdekel. Unottan lépek arrébb, hogy kinyissa az ajtót, majd amikor beenged maga előtt, akkor csak megforgatom a szemeimet, de inkább leharapom a nyelvemet is, hogy ne mondjak semmit se. - Nem kell félned, holnaptól keresek valami zugot, ahol meghúzhatom magamat anélkül, hogy a falka nem tetszését kiváltanám. Amint találok valamit elmegyek, így nem kell többé aggódnod se utána miattam, vagy tartanod attól, hogy betoppanok csak úgy. – jegyzem meg hűvösen, majd ahogyan beljebb sétálok kibújok a pulcsiból és kicsit megnyújtóztatom a végtagjaimat is. Egy-két apró tű nyom még mindig látható a karomon, hiszen ezüst tűvel tudom leginkább beadni magamnak a szert, s annak hatása nem könnyedén múlik el. Egy kis alapozó ilyenkor csodákat tud tenni velem. - Szóval kitalálhatod, hogy nem jókedvem miatt vagyok itt, vagy amiatt, mert nem tudok nélküle hirtelen újra élni. Jelenleg lehető legmesszebb elkerülnélek, mert lassan szétrobban a fejem attól, ami a közeledben hatalmába kerít. – Túl sok érzés, túl sok emlék, amik szép lassan megőrjítenek. Ha pedig nem állított meg, akkor egyszerűen a korábbról ismert szobába mentem, az ajtó nem csukódott be, mintha valami felfogta volna azt, hogy becsukódjon, majd ledőltem hanyatt az ágyamra és kihalásztam a farmerom zsebéből a gyűrűmet, amit képtelen voltam pénzzé tenni. Lassan forgatom meg az ujjaim között és legszívesebben ebben a pillanatban jó messzire hajítanám, mert egyszerre ölném meg, s egyszerre próbálnék meg talán hinni abban, hogy nem veszett el minden… Magam sem tudom…
Hagytam elmenni, mert úgy gondoltam, nem fog innen sehova menni. Vagy ha igen, akkor is rajta tartja az egyik emberem a szemét. Bár lehet, hogy a legokosabb tőle is az lenne, ha meghúzná magát valahol egy ideig, míg lecsendesül ez az egész rendőri ügy. Fogalmam sincs, mit követett el, meg mi történt pontosan, de ha valamire következtethetek, az az, hogy baleset volt, ő pedig valahogy elkúszott az útig, ahol szerencséjére/szerencsétlenségére én találtam rá. Bár akárhogy is nézem, örülhet, hogy én találtam rá, nem valami egyszerű civil. Ha mondjuk a régi ismerősei találtak volna rá, még az is jó lett volna. Nem hiszem, hogy sok port kavarhatna, ha marad a városban, amennyiben nem olyan bűnt vétett, ami miatt sok helyen felismerhetik. Ha csak valami kisebb kihágás (bár akkor minek szállítanák), akkor semmi gond.
Arra viszont nem teljesen számítottam, hogy este újra az ajtómnál fogom őt megtalálni. Nem mintha bánnám. Mi több, örülök neki. Annak, hogy úgy döntött, marad. Nem beszéltem még az exnejemről a Protektorral, mert nem sokat tudtam róla. Bejelentkeztem nála, de csak akkor akartam mondani valamit, miután konkrét információkkal tudok szolgálni. Ez kezdésként már egész jó lehet. - Pedig örülök. Minek tagadnám? Egyedül csak azt rossz látni, hogy mennyire más lett, mint amilyennek én megismertem. Az a tíz évvel korábbi találkozás is eléggé kellemetlen volt, most legalább szóba áll velem. Úgy-ahogy. - Pedig nem lenne ellenemre, ha nem ez lenne az utolsó betoppanásod ide, hozzám. Ha hely kell, akkor pedig tudok szerezni neked, csak szólj. Ez egyébként is olyan dolog, akit szinte bárki el tudna intézni. De egy szavába kerül csak, és már tárcsázok is valami szállodát, vagy ismerőst, aki tudhat kiadó lakást. Ha kell, még azt is kifizetem neki. Ahogy mondtam neki még tegnap is, segíteni akarok neki. Pénzem pedig van. Nem ebbe fogok belerokkanni, annyi szent és biztos. Egyik kezemet felemelem, hogy menjen akkor a szobába. Tegnap is ott aludt. Nem fogom megállítani. Ez pedig, amit mondott… Ez vagy jót jelenthet, vagy rosszat. Vagy a kettőt egyben. Mármint arra értve, hogy szétrobban a feje a közelemben. Odasétálok a hűtőhöz, és kiveszek onnan valamiféle szeszt. Tequila, vagy vodka, fogalmam sincs. Aztán pedig megindulok a szobába hozzá, remélvén, hogy valamiféle beszélgetést azért tudunk létesíteni. Ez pedig hangulatoldóként tökéletes lehet. Mikor az ajtóba érek, és meglátom, mivel játszogat a kezében, akkor majdnem kiesik a kezemből az üveg is, de helyette csak hirtelen megtorpanok. Vizslatom néhány másodpercig az említett tárgyat, aztán pedig közelebb lépek, be, a szobámba. - Az ott az, amire gondolok? Útközben kihúzom a polcot is, amiben az enyém van, megnézve, hogy nem azzal szórakozik-e, amint pedig meglátom, hogy az a helyén van, becsukom azt. Odalépek az ágyhoz, és felé nyújtom az üveget. - Úgy gondoltam beszélgethetnénk. Ezt látván meg pláne.
Ha tudtam volna, akkor biztosan máshova megyek, de jelenleg csak annyi tűnt fel, hogy a legtöbb minden a falka kezében van. Talán egy idegennek nem tűnt volna fel, de én már éltem itt egyszer és régebben még a falka tagja is voltam jó ideig. S most semmi kedvem nem volt összerúgni velük a port, így inkább maradtam annál, ahova nem túlzottan akartam menni, vagyis az exférjem lakása. Fogalmam nincs, hogy mit vétettem, hogy az élet a múltat és a jelent ennyire összekeveri. Magamtól biztosan nem jöttem volna még a város közelébe se, de persze a poén kedvéért még a férjem karjai közé is kellett sodornia, ahogyan egykoron, amikor szinte ismeretlen volt ez a vidék. Akkor is szökevény voltam, csak akkor a családom és a múltam elől menekültem… - Legalább egyikünk örül ennek a találkozásnak és ennek a kényszerhelyzetnek. – szólaltam meg egy fintor keretében, illetve kicsit talán gúnyosan, de az biztos, hogy semmi kedvesség nem volt a hangomban. Talán inkább vissza kellene mennem Marla-hoz. Ott volt fedél a fejem felett és még pénzem is volt. Másrészt megtáncolhattam, még ha nem is Broadway volt az, de ennek ellenére szerettem. - Kit akarsz ezzel áltatni Axel? Te és én is megváltoztunk. Biztos vagyok abban, hogy más nővel is voltál azóta, hogy szétmentünk, talán még boldog is voltál vele. Nem értelek, hogy mit vársz. Azt, hogy lesz második esély? Hogy ez az egész helyre hozható?! – bukott ki belőlem a dolog és a végére még egy keserű nevetés is társult, ami szerintem eléggé kifejtette azt, hogy baromira nem hozható véleményem szerint ez helyre. Elrontotta, rontottuk és mind a ketten megváltoztunk. Meg volt a saját életünk, s nem hiszem, hogy eltűrné azt, hogy másik előtt táncolok egy szál semmiben. Harmad részt meg nem akarom tudni, hogy kivel feküdt össze, vagy éppen milyen őrzővel volt viszonya. Pasiból van, így nem hiszem, hogy az elmúlt harminc évben remete életet élt volna. Szóval mindegy is. Addig jobb, míg nem tudom, mert talán még a gyomrom is felfordulna a hallottaktól. – Kösz, de ahhoz lenne szerintem a falkának is egy-két szava, másrészt meg nem akarok tőled függeni! – jegyeztem meg egy szemforgatás keretében és egy kisebb sóhaj közepette, miközben kicsit rövidebb tincseimbe túrtam. Néha hosszú, néha rövid. Kell a változatosság. Persze, hogy a fránya ajtó se csukódott be mögöttem, de reménykedtem abban, hogy a szavaim eléggé kifejezték azt, hogy mennyire nem akarok a közelében lenni. De persze nem jön össze és nekem se sikerül idejében elrejtenem azt az apró tárgyat. - Ha gyűrűnek nézted akkor igen. Egyszer az egyik kuncsaft otthagyta és még nem tudtam pénzzé tenni. – jegyzem meg ridegen, mintha nem is a tőle kapott gyűrű lenne a kezemben, majd egyszerűen a farmerom zsebébe csúsztatom. Ostoba lennék bevallani, hogy igen azt néztem, amire gondol és egyszerűen tényleg lassan úgy érzem magam, mint aki megőrül a múlt és a jelen miatt. El kellene dobnom a folyóba. Az jó messzire vinné és akkor talán nekem is könnyebb lenne átsétálnom Axelen és a sok érzésen, ami a közelében kerít hatalmába. - Ez szerintem kevés lesz. Bárban dolgoztam és farkas vagyok. – utalok arra, hogy rám kevésbé hatásos az alkohol. Végül elveszem a kezéből, kibontom és meghúzom, majd kicsit feljebb ülök és a hátamat a támlának, vagy a falnak döntöm. Attól függ, hogy milyen az ágy. - Miről akarsz beszélni? – pillantok rá kíváncsian és úgy, hogy akkor kezdje el. Ő akar beszélni, akkor bökje már ki végre, hogy miről is lenne szó.
Nem szólok vissza inkább semmit sem. A végtelen szarkazmusomnak nem itt van most a helye. Semmi szándékom nincs afelől, hogy elüldözzem a házamból. Örülök, hogy itt van, de nem fogok kikelni magamból, és pompomlány módjára ujjongani. A szarkazmusomat megtartom a gondolataimban, amit szerencsére nem hall. Milyen kellemetlen is lenne, ha képes lennénk olvasni a másik fejében. Legalábbis nem a szó szoros értelmében vett jelentéseként. Akárhogy is, fura lenne. - Nem voltam remete az elmúlt harminc évben, ha erre vagy kíváncsi. De, gondolom, te sem. Végül csak odavágok neki egy ilyet. De ő mondta, minek áltatnánk magunkat? Nem vagyok hülye, hogy ne tudjam, miket is csinálhatott már akkoriban is. Azóta pedig… Nem is akarok belegondolni. De hát én nem fogom elítélni emiatt. Az más kérdés, hogy nem teljesen értem meg, vagy pedig nem értek egyet a döntéseivel. - Viszont, ha tudni akarod, nem, nem voltam szerelmes azóta. És azt sem tudom, hogy helyre hozható-e ez köztünk. De ez főként rajta áll, és hogy mennyire akar javítani a helyzeten. Én szeretném, ha nem úgy tekintene rám, mintha én lennék a mumus. És, ha marad a városban, és valamennyire is hajlok afelé, hogy segítsek neki, biztos vagyok benne, hogy megbánni nem fogja. Legalábbis én erre fogok törekedni, hogy ne történjen ez meg. De ez még a jövő kérdése. Látszólag még ő sem tudja pontosan, hova is akar menni. Mit akar tenni. Ez viszont érthető, mégiscsak egy szökevény. Nincs erre jobb szó, valamiért elkapták, rabruhában volt, valószínűleg baleset érte őket. Szerencsénk van, ha nem jönnek utána a rendőrök. Akármi is lesz ennek a végkimenetele, valamit biztos tudok tenni én is az ügy érdekében, hogy ne kasztlizzák be újra. Az pedig pont nem fog érdekelni, Chloé mit gondol erről a dologról, vagy hogy kívánja-e a segítségemet. - Értem. Fűzök ennyit hozzá a gyűrűre kialkotott kis sztorija kapcsán. Most komolyan ezzel akar átverni? Ennél azért még tőle is többet vártam volna. Én vettem meg ezt a fránya gyűrűt, és hosszú éveken keresztül bámultam… Mi több, bámulom még most is. Lehet, hogy idősebb vagyok már, mint akkoriban voltam, de ettől függetlenül még jó a látásom, és hülye sem vagyok. Adhatja nekem a rideget, de az, hogy ilyen sokáig megtartotta a gyűrűt, annak valamit kell jelentenie. De hogy mit, azt nem tudom. Ragaszkodása a régi élethez? Néha előveszi, hogy emlékeztesse magát a régi szép időkre, és a „mi lett volna, ha” kérdésen merengjen? Elvégre ez az egyetlen dolog, ami a régi életünkből hátramaradt a gyermekeinken kívül. Legalábbis, amiről tudok. Nem rezdül arcomon semmi sem, mikor felemlegeti, hogy rá nem ugyan úgy hat az alkohol, mint másokra. Csak nyújtom felé, míg végül elveszi. Aztán végül én is leülök az ágyra. Nem fogom kényelmetlenül érezni magam a saját házamban, a saját ágyamban, az már biztos. - Szóval, hogy döntöttél? Maradsz? Valamivel el kell kezdeni, és ez talán a legfontosabb kérdés.
Fura érzés volt, hogy semmit se reagált, pedig talán kicsit direkt táncoltam az idegein, hogy végre talán kirakjon innét. Akkor már nekem se kellene gyötrődnöm aközött, hogy menjek vagy maradjak. Örültem annak, hogy legalább egy fajta biztonságot érezhettem hosszú idő után, de attól még a múlt árnyai nem tűntek el és az iránta érzett gyűlölet se, amit annyi évtizeden át remekül tápláltam és életben tartottam. De sose vallottam volna be azt, hogy mélyen legbelül még mindig fontos számomra, vagy azt hogy álmaimban vagy éppen elvonás tünetei közepette az ő nevét suttogtam… Nem ennyire ostoba nem akartam lenni, szükségem volt a menekülő útra is, ha egyszer eljön az a pillanat, hogy nem bírom tovább és egyszerűen el akarok sétálni. - Őszintén szólva nem érdekel és erre szerintem pontosan te is tudod a válaszomat, vagy szeretnéd újra hallani? – kérdeztem tőle kíváncsian és kihívóan. Ha saját magát akarja gyötörni, akkor állok elébe. Kimondhatom a nyilvánvalót, pedig jól tudja, hogy milyen életet éltem. Legutóbbi találkozásunkkor láthatta, így nem hiszem, hogy újra szeretné élni. Volt valamink, s talán mélyen még mindig van, de vajon elég erős az a valami, az a kapocs, hogy legyőzze a sok gátat és fájdalmat? Van még esélye annak, hogy egyszer újra egymásra találjunk, vagy az lenne a legjobb, hogy elsétáljak? Bármennyire is akarok, nem tudok elsétálni csak úgy, pedig néha legszívesebben neki esnék és 30 év fájdalmát kitölteném rajta, de eddig még sikerült visszafognom magamat. Szavai mélyen hatolnak a szívemben, de már ekkor háttal állok neki, így nem láthatja azt, ahogyan ajkamba harapok, a szemeim egy másodpercre lecsukódnak és a szívem egyetlen egy másodpercre furán ver. Ő nem farkas, így nem hallhatja ezt és ez az én szerencsém. - Akkor nem értem, hogy miért teszed. Miért tartasz ki, ha nem tudod, hogy helyre hozható, ha te magad se hiszel benne… - szólalok meg alig hallhatóan mielőtt elindulnék a szobába, az elejére pedig direkt nem válaszolok. Nem tudok, nem tudom bevallani azt, hogy sose szerettem mást, hogy mindig is övé volt életem során a szívem, hogy az ő érintését voltam képes egyedül igazán elviselni, nem pedig csak úgy tenni. Megtanultam a múltam sebeit elrejteni, s élvezni az életet vagy éppen irányítani másokat. Nem túlzottan érdekelt, hogy elhitte e azt, amit a gyűrűvel kapcsolatban mondtam, de könnyebb volt hazudni, mint szembe nézni az igazsággal és végre kitalálni, hogy merre is menjek, vagy mit tegyek. Így is túl sok fájdalom lappangott mélyen legbelül és emiatt még nehezebb volt eme tárgynak a súlya a zsebemben. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy a földhöz láncol. Néha segített megmaradni valamennyire a helyes úton, néha könnyebb volt a tükörbe néznem, nem pedig betörni a tükröt, amikor este vagy éppen reggel a mosdó felett belepillantottam. Néha már magam sem tudtam, hogy ki pillant vissza rám és minden egyes nappal csak rosszabb lett. - Itt vagyok, nem? – pillantok rá úgy, mint aki érje be ezzel. Maradtam és szerintem kezdetnek elégedjünk meg ezzel, hiszen sose lehet tudni, hogy mit hoz a holnap. Újra meghúzom az üveget, majd felé nyújtom, ha elveszi, akkor nem kizárt, hogy egy pillanatra a kezünk egymáshoz ér. Feszülten figyelem őt, míg végül sietve rántom el és összefonom a karomat magam körül. - Mi foglalkoztad leginkább? Mire akarnál választ kapni, ha csak egy kérdést tehetnél fel? – lehet, hogy hülye kérdés, de miért kellene kerülgetni a dolgokat? Térjünk egyből a közepébe, talán akkor hamarabb szaladok el én is, vagy hamarabb fogyasztom el az üveg tartalmát, hogy könnyebb legyen ez az egész és végre ne sírva aludjak…
A beszélgetés ezen részének ismételt lezárása miatt nem szólok semmit megint. Nem akarom hallani, hogy milyen kis kalandjai voltak, kikkel-mit csinált. És szerintem ő sem nekem részletezné ezt a legszívesebben. Bár, ki tudja. Elég sok idő telt el, és már tíz évvel korábban is más volt, valamilyen szinten. Az elmúlt évtized pedig nem tudom, miként bánhatott vele. De tegnap így is láttam valami megnyugvást benne, amit valószínűleg még ő sem ismerne be. Nem is várom el tőle. Én láttam, és nem sokan lehetnek, akik olyan jól ismerik őt, mint én. Legalábbis a múltbeli énjét, nem ezt, amivé… akivé vált. - Egy szóval sem mondtam, hogy nem hiszek benne. Egyszerűen csak nem tudom, helyrehozható-e a dolog. Viszont reménykedem benne, hogy igen. Aztán pedig hagyom is, hogy menjen a szobámba, én pedig már haladok is a hűtő felé. Ahogy tegnap, most is megláttam benne egy kisebb megrendülést. Nem tudom biztosra mondani, de nekem úgy tűnt. - Most igen. De ez az állapot vajon állandó lesz? Én örülnék neki, ha igen, és annak pedig pláne, ha hagyná, hogy segítsek rajta. Elhiszem, hogy már régóta… nagyon régóta függő, és nem is lenne könnyű a leszoktatása, de egyáltalán nem megoldhatatlan a dolog. Csak ehhez az kell, hogy ne utasítsa vissza a segítségemet, no meg persze az akarat. Anélkül nem soká jutna ebben a dologban. De minek gondolkozok ennyire előre? Lehet, még csak leszokni sem akar róla, annyira hozzá nőttek már ezek a szerek. Na meg farkas… Nem lesz semmi maradandó károsodása belőle, viszont az elvonási tünetek ettől még ugyanúgy jelen lehetnek nála. Azt nem tudom, hogy vajon gyorsabban ütnek-e be nála a megvonási tünetek, merthogy a drog is hamarabb felszívódik a szervezetében… Bár nem tudom. Nem vagyok otthon annyira a vérfarkas-anatómiában. Mikor az üveget nyújtja, akkor csak megrázom a fejemet. Én jól vagyok így. Kérdésére viszont felhúzom a szemöldökömet. Miféle kérdés ez? Beletelhet jó néhány másodpercbe, talán egy-két percbe is, míg előrukkolok valami válasszal. - Túl sok minden van, de… Akarod, hogy segítsek? Lejönni a szerről. Újrakezdeni. És itt most nem arra gondolok, hogy a mi kapcsolatunkat kezdjük újra. Naiv lennék egyelőre bármi ilyet is beleképzelni a dolgokba. Először erre a kérdésre akarom a választ hallani. Akarom… Szeretném, inkább.
Néha azért szívesen arcon csapnám az életet vagy azt a személyt, aki elhatározza, hogy éppen hogy kavarja meg az emberek életét az élet nagykönyvében. Kár, hogy nem találkoztam még ezzel a személlyel, de szerintem nem csak én mostan volna be neki legszívesebben. Így se volt könnyű az elmúlt 30 év, de most még inkább nehezebb lett. Talán még annak is jobban örültem volna, ha elszállítanak arra a másik helyre, bár nem tudom miért akartak, ahogyan azt se, hogy a teliholdat miként oldottam volna meg bent, de most már nem kell ilyenek miatt aggódnom. - Miért? Miért akarsz hinni benne? Miért nem próbáltál meg egyszerűen csak rálelni a boldogságra? 30 éved volt rá, David… - minél többet mondtam, annál halkabb volt a hangom. Magam sem tudom, hogy örültem volna annak, ha boldog valaki mellett vagy inkább tomboltam volna, de azt hiszem az utóbbi, de csak akkor, ha senki se látja. A kérdésére kipillantottam az ablakon, majd a kezemet fürkésztem, mintha csak a megfelelő szavak után kutatnék. – Számít az, hogy mit gondolok, hiszen úgyis az dönt, aki az élet fura játékait írja. Sok mindenről hittük már azt, hogy állandó lesz, de mégis túl könnyedén illant el. – s közben őt fürkésztem, hiszen magunkra értettem részben, amit mondtam és még sok minden másra is, de azok most talán nem is számítanak. Magam sem tudom, hogy maradni fogok-e vagy nem. Talán hetek, vagy hónapok telnek el addig, mire kitalálom. Előbb vagy utóbb biztosan a falka is fel fog keresni, de az még nem ma lesz. Ők se lehetnek ennyire gyorsak, bár ki tudja, hiszen elég sok minden megváltozott ahhoz képest, amit láttam legutóbb, amikor ebben a városban jártam. Az üveg köré szorosan fonódtak az ujjaim, s nem tartottam attól, hogy hamarosan újra kínok fognak gyötörni, hiszen szereztem anyagot. Anélkül talán már nem is bírnék egyetlen egy napot se elviselni. 30 év hosszú idő, s sose hittem volna azt, hogy egy farkas is lehet függő, de valamennyire kialakult. Képes lennék elviselni az életet anélkül? Talán igen, talán nem, hiszen még így is tudom, hogy mennyire elcseszett életem lett. Sose hittem volna, hogy így fog alakulni az életem, mindig hinni akartam abban, hogy elég erős vagyok, de tévedtem. Elbuktam, s a legrosszabb az, hogy Dresdo szemében is, pedig ő egykoron méltónak talált a farkas életre. Most meg talán el is venné tőlem, ha tehetné… Sóhajtok egyet, amikor nem veszi el az üveget, én pedig meghúzom, mintha csak valami megkönnyebbülést várnék az alkoholtól, pedig tudom, hogy azt nem osztják olyan könnyedén számunkra. Tudom, hogy a kérdésemmel saját magamat is megszívhatom, de tudni akartam, hogy melyik lenne az a dolog, amit mindenképpen feltenne. Türelmesen várok, miközben az üveg tartalma egyre inkább fogy. Felhúzom még a lábamat is, s kicsit hátra dőlök, miközben kicsit lejjebb csúszom az ágyon. A kérdése meglep, s talán percekig csak némán bámulok rá, majd pedig újabb korty következik, mielőtt a szavak elhagynák az ajkaimat. – Fogalmam sincs, talán igen, talán nem. Nem tudom, hogy képes lennék-e bízni benned újra, esetleg úgy élni, hogy többé nem érzem azt, amit eme szerek nyújtanak. Talán hónapok telnének el, mire azt mondanám, hogy segíts… Egyszerűen csak nem tudom, mert túl nagy a káosz... Jelenleg talán a nem az erősebb, de hogy mit hoz a holnap, vagy pár hét… Ki tudja, hiszen sokszor képzeltem el, hogy milyen lenne veled újra találkozni. Minden alkalommal másabb volt, de még se ilyen… Túl váratlan, s fogalmam nincs semmiről… Menekülnék, de még se tudok teljesen… - szólaltam meg úgy, mint aki alig bír beszélni. Nem mondtam se igent, se nemet, de reményt kaphatott arra, hogy nincs minden veszve, én pedig utáltam magamat azért, amiért ennyire megnyíltam neki. - Mindig itt éltél? Vagyis többségben? A távozásom után is? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen érdekelt. Bár a lakásban nem nagyon láttam fényképeket, de az se kizárt, hogy csak az én figyelmemet kerülte el. – Mi a neved most?
Annyi mondandóm lenne neki, amivel talán jobb belátásra téríthetném, de inkább választom a csendet. Megint. Nem áll szándékomban, hogy elmenjen. Ahogy nekem harminc évem volt arra, hogy megleljem a boldogságot, ez idő alatt ő is rengeteg dolgot megtehetett volna. Példának okáért, letehette volna a drogokat. Vagy esetleg túltehette volna magát a történteken. Ő is kezdhetett volna új életet, amit lényegében meg is tett. De még a nyolcvanas években is, mikor elváltunk egymástól, akkor is volt benne még mindig potenciál, hogy ne kelljen idáig süllyednie. Mások előtt rázza a testét, és ki tudja még, miket tesz. Nem vagyok hülye, tudom, hogy ez nekem is köszönhető volt. De ne akarja rám varrni ezt az egészet. Mert bizony ő is felelős volt ezekért. Volt egy munkája, egy rendes családi életünk. Ebből csak az utóbbi ment csődbe, ő ugyanúgy folytathatta volna azt, amihez annyira értett. - Nos… talán nem kellett volna hagynunk elillanni. Mert mi ahelyett, hogy helyrehoztuk volna a kapcsolatunkat, inkább csak eltávolodtunk egymástól, később elváltunk. Ő szimplán csak nem akart beszélni velem, akárhányszor is próbáltam szóra bírni. Úgy néz ki, jobban kellett volna próbálkoznom, mert lássuk be… Együtt boldogok voltunk, a válás után pedig csak éltük az életünket, sodródtunk az árral, de boldogok mégsem voltunk mással. Én legalábbis sosem éreztem azt még, amit akkor, mikor házasok voltunk. Csendben hallgatom a szavait, néha-néha bólintok egy aprót, de különösebb érzelem nem ül ki az arcomra. Belül viszont teljesen meg vagyok lepve. Ahhoz képest, mennyire ridegen érkezett ide, most pedig hogy meg tudott nyílni nekem. - Tanultam én is a hibáimból, de ettől még nem kérhetem, hogy teljesen bízz meg bennem. Teljesen nem, de egy kis bizalomnak azért örülnék, tekintve a múltunkat. Sóhajtok egyet, aztán elfordítom róla a tekintetemet, és magam elé nézek néhány pillanatig, aztán visszafordulok felé. - Viszont azt akkor is tudnod kell, hogy az ajtóm számodra mindig nyitva fog állni. Mondtam már ezt neki, maximum más szavakkal, de csak megerősíteni akarom őt ebben. Nem érdekel, hogy milyen most, milyen nehézségeket kellene leküzdeni, hogy újra kirángathassam a mocsokból. Korábban is megtettem érte mindent, amit csak tudtam. Az emberek nem változnak. Az idők viszont igen. - Tíz éve lakom itt csak. Azelőtt meg tudod, hol éltem. És nem is akarom ezen túl emlegetni azt a találkozást. Így is eléggé beleégett az agyamba az a kép, amit nem hiszem, hogy ki fogok verni valaha is. - Axel, de… te ne hívj így, ha megkérhetlek. Itt szinte mindenki úgy ismer, mint Axel, de fura lenne Chloé szájából ezt a nevemet hallani. Én sem fogom használni a nevet, amit ő mondott még tegnap… Tawny, azt hiszem. Vagy Raven. Nem, esélytelen, hogy én ezek közül egyiknek is hívjam őt. - Ha esetleg le akarsz zuhanyozni, vagy valami, van itt a fürdőmben tiszta törülköző, ruhád pedig gondolom van. Ha szükséged lenne valamire, akkor pedig szólj. Fejemmel, mikor a szobámból nyíló fürdő felmerül, fejemmel arra is bökök. Aztán pedig, ha nem állít meg valahogyan, el is hagyom a szobát. Ő mondta, egyelőre még ő sem tudja, mit akar, én pedig hagyom gondolkodni. Már ha ez kell neki. Azt pedig szándékosan mondtam, ha akar valamit, szóljon. Ha esetleg a filozofálást nem tartja a legjobb megoldásnak.
Fura volt ez a sok hallgatás, de talán jobb volt így. Jobb volt a hallgatás, mint esetleg a szavak ereje és ezzel együtt esetleg lavinát elindítani. Én részemről szinte pengeélen táncoltam, hogy maradjak vagy tűnjek el örökre. Túl sok érzés, túl sok emlék kötött ehhez a helyhez, városhoz, ugyanakkor a boldog momentumok ellenére túl sok volt a fájdalmas emlék is. S nem csak a városhoz kötöttek eme emlékek, hanem hozzá és még sok másik farkashoz, akik talán itt lehettek. S talán, ha bármit jobban elkezd vesézni, akkor egyszerűen csak kirohanok innét, s még az se kizárt, hogy minden gondolkodás nélkül hagyom el a várost. Azt se tudom, hogy a rendőrség még keres-e vagy nem. Semmit se tudok, hogy a baleset óta milyen hírek kavarognak, de talán addig jobb. Legalább egyel kevesebb dologgal kell foglalkoznom. - Utólag már bölcsebb az ember, de talán okkal történt így. Talán csak annyi volt számunkra megírva a csillagokban. – szólaltam meg eléggé közömbösen és mellé még a vállaimat is megrántottam, mintha nem igazán érdekelne ez az egész, pedig nekem is elég sokszor megfordult a fejemben a dolog. Mi lett volna, ha esetleg tovább küzd, akkor esetleg megenyhültem volna? Képes lettem volna újra beszélni vele? Esetleg egy-két falkatag tudott volna segíteni, menedékre leltem volna ott hosszabb időre is? Fogalmam sincs, de már mindegy is, hiszen az idő kerekét nem lehet csak úgy visszaforgatni. - Sok minden történt a múltamban és nem tudok csak úgy bizalmat osztogatnia, talán egyszer sikerül. Nem tudom… - s a kezeimre pillantok a szavaim közben, hiszen David pontosan tudja, hogy mi történt velem azelőtt, hogy mi először találkoztunk volna. Nem tudom ama dolgokat csak úgy száműzi, hiszen ennyi év után is még eléggé rányomják a bélyeget a napjaimra, a tetteimre. Egyszerűen nem megy, hiszen aki segített egyszer elhinni azt, hogy létezik fény, az lökött vissza a sötétségbe is. Én pedig nem akarok újra ugyanabba a hibába esni. - Tudom, de akkor se értelek és talán nem is foglak sose. – pillantottam rá komolyan, hiszen én a helyében már rég kiraktam volna saját magamat a lakásból. Tudtam jól, hogy nem lehet neki se könnyű, de mégis annyira könnyedén vette, annyira barátságos volt. Talán tényleg vannak olyan szerelmek, amik sose múlnak el, csak az élet megtépázza, viszont azt már nem tudtam, hogy én valaha képes leszek-e kiengedni ama érzéseket, amiket mélyre eltemettem már. Szavaira csak egy bólintással felelek, hiszen pontosan tudom, mert találkoztunk és eléggé szépen a tudtára adtam, hogy mennyire nem érdekel és még attól se rettentem vissza, hogy kicsit megtépázzam a combját. - Miért pont ezt a nevet változtattad? S rendben, majd igyekszem… - egyeztem bele, hiszen eleve a David jött a számra, de én ennek ellenére nem örültem annak, amikor Chloénak hívott, hiszen az az énem már szinte halott volt. Mondhatni már csak hamu volt, ami a tűz után marad… - Rendben, megtalálom és … - de már nem bírtam kimondani azt, hogy köszönöm, mert részben gyűlöltem magamat azért, hogy saját magamat kínzom azzal, hogy maradok és elviselem a közelségét. Figyeltem a távolodó alakját, de mielőtt teljesen kisétálhatott volna megszólaltam őt. - Tényleg nem érdekel, hogy miért voltam rabruhában, vagy már kiderítetted? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy ennyire nem érdekli az, hogy egy bűnözőt rejteget? Ennyire megváltozott volna? Vagy csak félt volna megkérdezni, hogy nehogy robbanjak? Fogalmam nincs, végül felálltam az ágyról, majd előbb oda sétáltam hozzá. – Azt hiszem ez még később jól jöhet. – s azzal odaadtam az üveget is, majd a fürdő felé vettem az irányt, mert több lelkizés szerintem ma már nem túlzottan ment volna. Elég volt ennyi plusz gyötrelem, hiszen már így is olyan dolgokat árultam el és mutattam meg magamból, amiket nem akartam.
- Na jó, ebbe ne is kezdj bele. Tudod, hogy nem hiszek az ilyenekben. Mi alakítjuk a sorsunkat, és nincsen megírva sehol sem az életünk története. Herótot tudnék kapni néha az ilyenektől, mikor valakik ezeket firtatják. A másik ilyen még a túlzott vallásosság… Semmi gond nincs a vallásokkal, noha hülyeségnek is tartom ezeket bizonyos szinten. Mennyi háború volt már a történelem során is pusztán emiatt. Mindenki abban hisz, amiben akar, de ne akarja senki sem rám erőltetni a hülyeségeit, mert meglehet, hogy nyugodt, türelmes ember vagyok, de az ilyeneket legszívesebben megfojtanám. De akkor meg oda lenne a jó hírem, amit meg nem igazán engedhetek meg magamnak. - Nem is kell. Csak egyszerűen… fogadd el. Ha gondja van, jöhet hozzám, szinte biztos vagyok benne, hogy valami módon meg fogom oldani. Viszont az is biztos, hogy ha akarna, se tudna visszaélni ezzel az ajánlatommal, mert azért én sem cselekedem anélkül, hogy előtte ne gondolnám át a dolgokat. Bár ez pont ellenkezőleg volt most Chloéval, hisz ahogy megláttam a minap az úton, annyira elgyengülten, akkor nem kellett sok győzködés, hogy már vigyem is magammal. Nem gondoltam át, csak hoztam befele a kocsiba. Úgy látszik, csak megérte idehoznom. - Nincs rá semmi különösebb okom. Változtatni kellett, ideje volt már, hogy új életet tudjak kezdeni, és hát mit mondjak, ez a név tetszett meg. Nem kell itt ezt még fejtegetni. Én is kérdezhetném, hogy miért hívják Tawnynak, vagy Ravennek, de nem igazán érdekel. Mennék is kifele a szobából, mikor meghallom, hogy ismét megszólít. Megállok, és fejemet oldalra fordítom, de meg nem fordulok. Kérdésére elgondolkozok, aztán néhány másodperc után csak hümmögök egyet, aztán már folytatom is az utamat kifelé. Nem kell mindent tudnia neki sem. Mikor elém áll az üveggel, akkor, mielőtt belekezdenék valamiféle ellenkezésbe, inkább csak elveszem, aztán elsétálok mellette. Az ajtót pedig becsukom magam mögött. Míg ő az enyémbe fürdik, én egy-két telefonhívást még elintézek, aztán pedig én is betérek a másik fürdőbe, végül pedig a vendégszobát veszem célba, és oda fészkelem be magamat, alvásra készen.
A szemöldökömet felvonom, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Tényleg mi alakítjuk? Ha így van, akkor tuti, hogy annyira akartam, hogy egykoron elraboljanak, s azt tegyék velem, hiszen állításod szerint mi alakítjuk... Ez röhej, mert lehet néha mi alakítjuk, de nem mindig! – szólaltam meg csöppet se kedvesen és láthatta is rajtam, hogy most ezzel sikerült felhúznia. Ha állandóan mi alakítanánk az életünket, akkor biztosan nem történt volna az meg velem, ahogyan akkor nem is találkoztunk volna, vagy legalábbis nem úgy, hiszen ha két embernek találkoznia kell, akkor előbb vagy utóbb fognak is. Tudom, hogy részben kiforgattam azt, amit mond, de azért ő is beláthatná azt, hogy nem rendelkezünk olyan nagyhatalommal az életünk felett, mint hiszi. - Majd meglátom…- jegyzem meg alig hallhatóan, mert könnyű azt mondani, hogy fogadjam el, de egyszer már porul jártam, vagyis inkább azt mondanám, hogy eléggé megmart az, amikor megbíztam benne és a földbe döngölt. Nem akarom újra átélni azt a poklot, amin keresztül mentem, s amiben a mai napig gyalogok. Nem kell elém tükröt se tartani, mert a végén összetörne, hiszen pontosan tudom, hogy mennyire egy elbaszott életem van, de ez jutott nekem és a poén az, hogy még mindig úgy nézek ki, mint egy 20 évesen. Egyszer távolból meglestem a családomat is, a nővérem már nem volt ott, de a szüleim még igen. Láttam azt, ahogyan sétálnak és szeretetben élnek, miközben a hajúk már deres lett. Mindig is azt hittem, hogy Axel-lel mi is ilyenek leszünk, de azóta túl sok minden történt, s bármennyire is élnek mélyen legbelül azok az érzések, akkor se engedhetem azt, hogy felszínre kerüljenek és újra milliónyi darabra törjenek. Csak bólintottam a szavaira, majd miután elindult, én is hamarosan talpon voltam. Feltettem egy kérdést, de csak egy-két pillantás volt a válasz, én pedig nem erőltettem túl a dolgokat. Egyszerűen csak bevetettem magamat a fürdőbe, s amikor megpillantottam magamat benne, legszívesebben ezt is milliónyi darabra törtem volna, hiszen én is teljesen darabokra hullottam, végül pedig a forró víz jótékony hatását próbáltam meg élvezni, mielőtt újra megpróbáltam volna aludni. Bár jó ideig csak a csillagok bámulása maradt, mintha onnét remélnék valami választ, vagy éppen gyógyírt.
Ha üres lenne az ágyam, akkor egész egyszerűen csak annak tudnám be a dolgokat, hogy álmodtam. Egy szép álom volt, de semmi több. Ha üres lenne, de mégis megtörtént, akkor is valószínűleg megpróbálnám annak betudni. Viszont nem az. És nem hittem volna, hogy ő és én még valaha is így fogunk lenni. Szerencsémre tévedtem. Ha valamiről, erről viszont tényleg beszélnünk kell majd, amint felébred. Én viszont nem fogom, inkább csak kiélvezem ezt a teljes eseménytelenséget, és hol őt, hol a plafont nézem. Amint este visszaértünk a házamba, a dolgok csak maguktól megtörténtek, míg végül nem az ágyban kötöttünk ki. Egyikünk sem erőltette rá magát a másikra, legalábbis egyáltalán nem úgy tűnt. Nem beszéltünk semmit, se akkor, mielőtt megtörtént volna az egész, se utána. Elég hamar álomra tértünk, ami azt illeti. Nem tudom, mi vett rá arra pontosan, hogy hazaérve megcsókoljam őt. Talán az, amit láttam az este? Amit hallottam tőle? Könnyen meglehet. Rég vágytam már erre, most viszont fogalmam sincs, mit kellene tennem. És ha egy valami biztos, az az, hogy miután felébred Chloé, ő még nálam is sokkal inkább össze lesz zavarodva. Ahhoz képest, milyen rideg volt hozzám szinte mindig, ez érdekes újdonság, azért ezt be kell látnom. De ezt akkor is meg kell beszélnünk, hogy most akkor mi volt ez. És hogy hogyan tovább. Még mindig a plafont bámulom, miközben egyik kezem a karján pihen, és hüvelykujjammal simogatom őt. Azt nem mondanám, hogy tisztán emlékszem arra, mi történt tegnap este, mert olyan hirtelen, olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy csak na. De tessék, itt vagyunk. Remélem, hogy nem fog teljesen kiakadni, miután felébred, mert nincs kedvem, hogy ez a békés reggel, egy háborús övezetű délelőtté avanzsáljon.
Mindig azt mondják, hogy sodródni kell az árral, de akkor se gondoltam volna azt ennyi héttel korábban, hogy egyszer ez fog történni. Badarság lenne azt állítani, hogy minden egy csapásra megjavult és már nincs semmi gáz, mert ez nem igaz. Egyszerűen csak megtörtént az, amire talán mind a ketten túl régóta váltunk. Most először nem tartottam attól, hogy esetleg bántani akarom a partneremet, mert olyat tesz, hogy minden idegzetemmel azon kellett volna lennem, hogy ügyeljek, miközben részben színlelek. Éreztem, ahogyan megmozdul mellettem az illető, de nem nyitottam még mindig ki a szemeimet, egyszerűen csak feküdtem ott, félig rajta és közben már magam sem tudtam, hogy mit kívánok, hogy ez legyen valóság, vagy inkább csak legyen valami őrült álom és akkor minden jobb lesz. Mind a kettő gondolatnak volt táptalaja mind az elmémben, mind a szívemben, mert az biztos, hogy ezek után még nehezebb lesz minden. Végül lassan elkezdtem a fényhez szoktatni a szemeimet, s eleinte csak a szobát figyeltem, majd idővel rájöttem arra, hogy ez tuti nem csak álom. Túl jól ismertem ezt a szobát már az elmúlt heteknek köszönhetően, szinte már csukót szemmel megtaláltam volna a dolgokat. Egy aprót az ajkamba haraptam, miközben éreztem gyengéd simogatását, de ekkor se mozdultam meg. Most ha egy filmben lennék, akkor tuti a csaj sikítana és talán ha nem is adtam hangot, azért legbelül sikítottam egy jó nagyot, hogy miként történhetett meg. Most még inkább minden bonyolultabb lesz. Végül óvatosan megmozdultam, s visszagurultam a saját oldalamra, majd szőke tincseimbe túrtam, miközben ügyeltem arra, hogy a takarót is magamon tartsam… - Jó reggelt. – nyögtem ki végül ebben a kicsit, vagy talán nagyon kínos szituációban. Tegnap beszéltünk először mondhatni normálisan, erre itt kötöttünk ki. Nagyszerű, remek. S még a drogokra se foghatom, mert lehet, hogy volt bennem szer, de nem ennyi. Miért kellett kicsit is megnyitnom a lelkem legmélyét? 30 éven át annyira jól zárva tartottam. Majd arcomat egy pillanatra a kezembe temettem, de sietve kapcsoltam, így inkább csak megdörzsöltem, s szinte mindenhova néztem, csak David-re nem.
Míg ő látszólag jól elpihenget rajtam, addig én a lehetőségeket latolgatom. Hogy vajon ez után mihez kezdjünk. Mert hülyeség lenne arra fognunk, hogy ez csak puszta véletlen volt. Mindkettőnk teljesen józan volt, ha nem is teljesen, de tisztában voltunk azzal, hol vagyunk, kik vagyunk, mit csinálunk. Egyedül azzal nem, hogy miért. Mert fogalmam sincs, hogy pontosan miért kötöttünk ki végül az ágyban. Nem mintha bánnám a végeredményt, de remélem, hogy Chloé sem fogja úgy gondolni, hogy ezt aztán tényleg nem kellett volna. Vicces belegondolni, még 2003-ban abban a bárban milyen szavakkal illetett, erre… Na ez is olyasmi, amit biztos nem fogok felhozni. Fenébe már, hogy ennyire vissza kell fognom magamat! Próbálnék optimista lenni, de inkább maradok a realitás talaján, hogy most ez nem jelent még különösebben semmit. Csak azt, hogy tényleg nem vagyunk még ennyi idő után sem közömbösek egymással. Próbálhatja tagadni ezután Chloé is, próbálhat velem rideg lenni, de legalább most már tudni fogok egy-két dolgot én is. Mikor megmozdult, akkor a plafon bámulását abba is hagytam, és lepillantottam rá. Végül elengedtem őt, és figyeltem, ahogy az ágy másik felét veszi célba. Rajta tartom a szememet, miközben ülő pozícióba tornázom fel magamat. - Neked is. Aztán pedig már gondolkoztam is azon, hogy kezdjünk ebbe bele. Nem szeretem a kínos szituációkat, ez pedig valamilyen szinten az, ezt szerintem mind a ketten belátjuk. De nem értem teljesen, miért takargatja magát annyira. Mert nem mintha nem láttam volna már őt úgy, többször is. Talán csak zavarban van, és ő sem tudja, mit csináljon? Ja, ez lesz az. Azt sikerül észrevennem, hogy nem akar rám nézni. Végül pedig egyik kezemmel a karjára simítok, és meg is szólalok. - Na és most mi legyen? Kíváncsi vagyok, hogy ő ebből mit fog kihozni. Ha megpróbálná menekülőre fogni, vagy valami, akkor pedig egyáltalán nem erőszakosan fogom megkérni, hogy ne tegye, és inkább maradjon. Beszéljük át a dolgokat. Az ránk fér.
Miért kellett ennek megtörténnie? Miért kellett egyáltalán a falaimnak megrepednie és megmutatni neki azt ott a folyóparton? Miért pont akkor kellett neki is hírvivőnek lennie? Magam is tudtam, hogy beszélnem kell a falkával, de talán reménykedtem abban, hogy nem nekem kell megkeresni őket, hanem valamelyikük jelent és emiatt keresni fognak. Legalábbis általában így szokott lenni, de ez most eléggé mellékes. Sokkal inkább az a lényeges, hogy az élet miért űzi ezt a tréfát, hogy mit akar bebizonyítani? Azt talán, hogy nem letten teljesen egy érzéketlen ribanc és még van remény számomra? Mert ha igen, akkor talán ennél nagyobb pofont nem is adhatott volna, vagyis leckét az élet arról, hogy még mindig kötődöm hozzá. Jobban, mint szerettem volna és nem véletlen, hogy még képes voltam az életemhez ragaszkodni. Tudtam jól, hogy miatta vagyok képes rá, s a gyerekeim miatt, de ha őszinte akarok lenni a családunk további szerte ágazásai csöppet se érdekeltek. Ha vannak is unokáink, akkor már azok is nagyok, én pedig nem állok arra készen, hogy még róluk is tudjak. Szavaira nem mondok semmit se, csak a hajamat próbálom meg rendezni, hogy legalább ne álljon úgy, mint a szénaboglya, de nem nézek rá. Ez sokkal kínosabb jelenleg, mint előtte bármelyik férfival együtt hálni, bár az is tény, hogy nem túlzottan ébredtem az oldalukon, hiszen mindig leléptem. Nem kötődtem egyikükhöz se, de David másabb volt. A lábamat kicsit feljebb húztam, de a takarót még mindig magamon tartottam. Talán most kellene lelépnem, vagy inni valamit, mert ehhez még túl korán van, hogy megemésszem ezt az egész fura helyzetet. - Te vagy az idősebb, neked kellene tudnod, nem? – kérdezem tőle egy apró és alig hallható nevetés keretében. Tipikusan olyankor hallani ezt a fajta nevetést, amikor az ember zavarban van. - Talán jobb lenne, ha elmennék… - suttogom eme szavakat, s még mindig meredten magam elé bámulok, de nem állítom le a gyengéd érintését, amivel a karomnál jutalmaz. Ahhoz az túlzottan jól esik.
Azért jó látni, hogy ő is teljesen tanácstalan, mi lenne most a jó döntés mindkettőnk számára. Általában nekem mindig van valamire tervem, ötletem, de a tegnap esti olyan fordulat volt, amire aztán egyikünk sem számított. Legalábbis semmiképpen nem ilyen hamar. A szavai csak ismét azt erősítik bennem, mennyire zavarban van. Nem csodálom mondjuk. Bár tényleg nem értem, hogy minek volt velem ennyire rideg, ilyen gyakran, ilyen hosszú ideig, mikor ez játszódik le benne is, hogy szeretné azért ő is, ha olyanok lehetnének a dolgok, mint régen. Olyanok nem fognak lenni, de hasonló még lehet. Bár legalább most nem próbálja minden szavamat kiforgatni, nem bombáz semmilyen kemény megjegyzéssel. Ó, de még csak reggel van. Fajulhat ez még bőven. Azért remélem, hogy nem fog. - Nos... Én örülnék, ha ez a te szótáradban nem csak egy egyéjszakás hibaként lenne feltüntetve. Úgy belelátnék a fejébe, hogy vajon mi játszódhat le most benne. Mit gondolhat erről az egész helyzetről. Nem fogok fals következtetéseket levonni, ezért próbálom még mindig óvatosan megközelíteni őt. Óvatosan. Vicces. Főként, mert itt vagyunk az ágyamban, mind a ketten úgy, ahogy a világra jöttünk, és evidens, hogy nem csak együtt alvás volt az este. - Nem lenne jobb. Én legalábbis nem szeretném. Azt is jó jelnek tudom be, hogy nem húzódik el tőlem, mint akkor, mikor a városba került, és egyenesen a házamba. Azt viszont tudom, hogy ezek után pláne jó lenne, ha rendezné a sorait a falkánál, hogy ne nézzenek rám sem rossz szemmel. Nem hinném, hogy bármi különösebben megtiltaná azt, hogy egy kóbor velem lakjon. Pláne egy olyan, aki régen a falka tagja volt, és sokan is ismerték, akik még most is itt vannak. De más ez a mostani, és én is nyugodtabban térnék nyugovóra, ha az ő dolga is le lenne rendezve. - És te? Te el akarsz menni? Mert azért jó lenne, ha tudnám az ő álláspontját is.
Még egy pillanatra az is átsuhan a fejemen, hogy tuti ez még a drogelvonás tünetei, de rá kell ébrednem, hogy szó sincs erről. Ez az egyik legkínosabb reggel szerintem, amiben részem volt az elmúlt 30 évben. Miért nem tudtam távol maradni tőle? Legalább most az egyszer, de persze ugyanolyan gyenge voltam, mint egykoron. Egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom, s próbálok emlékezni. Alig, hogy hazaértünk, ő elkapott, magához húzott és úgy csókolt meg, mint egykoron. Én elhúzódtam, s akkor kellett volna elszaladnom, de persze nem… Nekem vissza kellett őt csókolnom idővel, mint aki nem bír magán uralkodni, majd inkább ki is nyitom a szemeimet miközben picit megrázom a fejemet, mert inkább nem akarok emlékezni, vagyis nem most. Sok mindent lenyeltem már, de ehhez még túl korán volt, hogy meg tudjam emészteni… - Hmm, ez érdekes. Szóval úgy gondolod, hogy odasorolnám? Talán inkább a legnagyobb hibák közé kellene. – pillantottam rá komolyan, de ajkaim széle fura módon mégis apró mosolyra húzódtak. S ha elég szemfüles volt, akkor ebből rájöhetett arra, hogy amit mondtam azt nem komolyan gondoltam. Talán most kellene tényleg eltrappolni, mert ettől a helyzettől szerintem mindenki eszem megállni, már csak kellene egy pofon, hogy kislány ébredj. Igen, talán már tényleg arra lenne szükségem, s akkor minden mehetne úgy, ahogyan eddig ment. - Mert mivel jobb ez a helyzet? – tárom szét a karomat, majd lejjebb csúszom az ágyon és a fejemre húzom az egyik párnát, mint valami óvodás, mert ez már tényleg őrjítő. Eddig legalább volt esélyem szökni, most még arra se volt. Remek. - Mivel lenne jobb, ha maradnék? Tovább fokozódna ez az őrült és abszurd helyzet? Te hírneveden csorba esne, s még nagyobb lenne a káosz, mert a szexszel semmi nincs megoldva. Nem lesz egy csapásra minden jó. Ahogyan attól még, hogy egy ágytorna jó, attól még egy kapcsolat nem biztos, hogy működik. – húztam le a fejemről a párnát és a plafont bámultam. Lehet kissé szókimondó lettem, de komolyan gondoltam. Nem hiszem, hogy sokat javított volna ez a felelőtlen tettünk bármin is. Sőt, inkább még inkább összekuszálta a dolgokat. Na, meg persze választ se adok a kérdésre, inkább csak visszakérdeztem...
Figyelem őt, mikor az egyik legnagyobb hibának könyveli el a dolgot. Ennyire azért csak nem lehettem rossz… Na jó, értem én, hogy csak szórakozik. Legalábbis abból a röpke mosolyból erre tudok következtetni. Egy része lehet úgy gondolja, hogy tényleg nem kellett volna ezt, de a másik része látszólag nem bánja. Csak egyszerűen nem tud mit kezdeni a helyzettel… Kit áltatok, én sem tudom, hogy mit lehetne ezzel. Eléggé elcseszett egy reggel, az már biztos. Majd kiderül még, hogy alakul. - Mert az mivel lenne jobb, ha elmennél? Legalább tudunk így beszélni. Ha elslisszolna, lehet, hogy jó ideig megint nem látnám. Na jó, azt nagyon is kétlem, hogy megint három évtizedig, de úgy érzem, néhány napig nem fordulna meg itt. Adná az ég, hogy a megérzéseim csaljanak. Figyelem, amit mond, aztán pedig végül már el is engedem őt, és sóhajtok egyet. Kikerülte a kérdést, de így, akármennyire is fura, csak még többet mondott el. - És? Akarod, hogy működjön? Kérdezem tőle kíváncsian, végig őt nézve. Nem kell talán ecsetelnem, hogy a legutolsó mondatára értettem a kérdésemet. Nem valami sok kijelentő mondatom volt ezen a reggelen sem, annál több kérdésem. De ez van legbelül is. Csupa tanácstalanság, ami ebből a helyzetből adódik. És ez nem abból jön, hogy én nem tudom, mit akarok. Hanem abból, hogy azt nem tudom, ő mit akar. - Miért nem akarsz egy új esélyt adni nekünk? Hiba volt hagynom akkoriban, hogy idáig fajuljon a kapcsolatunk, de azóta már eltelt sok-sok évtized. És mi mégis itt vagyunk. Ahogy említettem már neki, nem hiszek az ilyen dolgokban, hogy megvan írva a nagy könyvben mindenki élete. Mi alakítjuk a sorsunkat, az pedig puszta véletlen volt, hogy újra itt találkoztunk. Majdnem ugyanolyan szituációban. Eltelt sok-sok év, de látszólag sok minden köztünk nem változott. Ugyanaz a szikra van még meg köztünk, ami anno. Viszont ő próbál velem óvatos lenni, amit megértek. Ellenben tudhatná, ha van valaki, aki biztos nem ártana neki szándékosan, az én vagyok.
If You Really Love Someone, You’ll Never Stop Fighting To Make It Work
Sok férfival ágyba bújtam már, de mégis úgy éreztem, hogy ez volt életem egyik legnagyobb hibája, míg a másik felem nem is értett vele egyet. Legszívesebben talán saját magamat képeltem volna már fel, hogy végre összeszedjem magamat, de nem ment. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy saját magam alatt vágom a fát. Ha eddig nem lett volna elég bonyolult a helyzetünk, a kapcsolatink David-del, akkor most már tuti az. - Egyikünk élete se bonyolódna tovább? Eddig is megéltünk a másik nélkül, akkor miért ne menne ezek után? Miért jobb, ha mind a ketten szenvedünk? – kérdeztem tőle kissé elhadarva a dolgokat, mintha csak túl akartam volna esni rajta, s meg se adni annak a lehetőségét, hogy közbe vágjon. Valójában csak hosszú idő után fogalmam sem volt arról, hogy mit is mondhatnék. Egyszerűen csak nem tudtam, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom. S ez még inkább bosszantott. - Nem hiszem, hogy sokat számítana az, hogy én mit szeretnék és mit nem. – pillantok rá egy sokat mondó pillantás keretében, valójában csak nem akarok válaszolni, de részben tényleg így gondolom. Meg eleve mégis miként mondhatnék erre bármit is? Azt se tudom, hogy mit akarok, vagyis inkább mi lenne helyes. Miért nem történhetett ez meg hetekkel később? Miért körülbelül 2 hónap után kellett megtörténnie? - Mert mi van akkor, ha nem működne? Akkor mi lesz? Mind a ketten újra szenvedünk? Romokba döntjük a házat? Esetleg újra elfutunk innét? Van 30 évünk, amit külön töltöttünk, s vajon képesek vagyunk ama évek alatt történt dolgokkal együtt élni? Elfogadni a másikat még annak ellenére is? – kérdeztem tőle tanácstalanul, s őt fürkésztem a pillantásommal. Oldalra fordultam, a hajam a vállaimra hullott, s onnét a mellkasomra. – Itt vagyunk, de mégis milyen áron? Nézz ránk, mind a ketten szenvedünk, s tanácstalanok vagyunk. Elég bonyolult volt már az életünk így is. Talán el kellett volna sétálnom, még akkor is, ha nehéz lett volna… - döntöm hátra a fejemet és lehunyom a szemeimet. Egyszerűen csak úgy érzem magam, mintha 16 lennék és nem pedig 70+, mint aki tényleg nem tudja, hogy mit kellene lépnie. Kockáztasson, vagy inkább ne és anélkül szenvedjen.
Megértem a félelmeit. A házasságunk nem végződött valami jól, ő pedig fél kockáztatni. Legalábbis, ami ezt illeti. De tegnap is megmondtam neki, hogy kockázat nélkül nincs nyereség, és ez mennyire igaz. A vállalkozásaim története is ilyen. Húsz éve nem hittem volna még, hogy ilyen szintre fogok eljutni az üzleti világban, erre tessék. Új vállalkozásba öltem a maradék pénzemet, és azóta az életmódom is megváltozott. Ideérkezésemkor még tele volt a szekrényem pólókkal, farmerekkel, és egy öltönnyel, amit fel tudtam venni. Most meg? Van egy-két szabadidős ruhám, a többi viszont inkább a zakók, ingek, és sorolhatnám még. - Ó, dehogynem, ez nagyon is sokat számít. Én már kifejtettem az álláspontomat ezzel kapcsolatban tegnap, a völgyben. Őtőle viszont nem hallottam egy határozott kijelentést sem, mert mindig ott bujkált valami a szavai mögött. - Én el tudlak fogadni így is, úgy is. Ez így is van. Nem díjazom, hogy újra a drogokhoz nyúlt, de ne próbálja meg nekem beadni, hogy nem szeretné letenni. Gondolom, fél a fájdalomtól, ami a megvonási tünetekkel jár. Meglehet, hogy elfogad Chloé is sok mindent magával kapcsolatban, de nagyon kétlem, hogy ez is olyan dolog. Végül csak csodálkozva hallgatom, hogy megint próbálná a könnyebb utat választani. Akkoriban is ugyanez volt a probléma, hogy nem próbáltuk meg rendbe hozni a dolgokat. Nem lett volna könnyű, de biztos meg tudtuk volna oldani, ha próbálkozunk. Egyik kezem végül az arcára siklott, és úgy próbáltam arra terelni, hogy nézzen rám. - Tanácstalan vagyok, igen. De hogy szenvednék? Azt nem mondanám. Mi több, örülök, hogy ez megtörtént. Hiszed vagy sem, ilyen jó dolog nem történt már velem egy ideje. Aztán pedig odahajolok hozzá, hogy egy lágy csókot leheljek az ajkaira. Lehet, hogy csak túl optimista vagyok, de eddig meg is van rá az okom. Semmi olyat nem mondott, amivel a reményeimet el tudta volna törölni.
Persze, mindig azt mondják, hogy merjünk kockáztatni, s ő is ezt mondta tegnap a parton, de egyszer már kockáztattam. Elhittem neki, hogy még lehet normális életem, hogy képes leszek elviselni valakinek az érintéseit, hogy élvezni, ahogyan egy normális nő tenné azt, amikor együtt van valakivel és igaza is volt, de ahogyan a királyok elbuknak, úgy elbuktunk mi is. S nem maradt hirtelen semmim se, egyszerűen újra egyedül éreztem magamat, kitaszítva és megtörve. S a legjobb barátom pedig újra a drog lett, mintha az segített volna enyhíteni a mindennapos fájdalmat, mintha úgy könnyebb lett volna mosolyogni és felemelni a fejemet, s úgy járni, mintha semmi baj lenne. Mintha nem zavarna az, ha valaki esetleg hozzám ér. Szenvedtem, sikítani szerettem volna, mára már pedig belenyugodtam ebben, s ekkor ő betoppant az életem… újra… A világ pedig a fejetetejére állt. - Lehet, de nem tudom… - haraptam el a mondandó végét, majd inkább a plafont bámultam, s igyekeztem nem újra megtörni és elsírni magamat, mint egy gyenge nő. Sose voltam olyan, aki állandóan sírva fakadt, most pedig már nem az első alkalom lenne az elmúlt 24-48 órában. - S ha én nem vagyok képes szembenézni a tetteimmel józanul? – kérdeztem meg remegő hangon, hiszen már így is nem egy tükör tört el nekem köszönhetően. Fogalma sincs arról, hogy mit éreztem minden egyes alkalommal, amikor megpillantottam magamat a tükörben, vagy amikor néha felsétáltam a színpadra, esetleg egy idegen hotelszobába. Elhiszem, hogy neki könnyedebb élete volt, s nem süllyedt olyan mélyre, mint én, de neki mindig is könnyebben ment erősnek lenni. Én pedig azóta az eset óta szinte gyenge vagyok, amióta eladtak, amikor először megerőszakoltak és most, utoljára még a bestiámat is magammal rántottam a gyengeségbe… Amikor a keze arcomra téved, akkor egy pillanatra összerezzenek, hiszen váratlanul ér, majd arcom szinte tenyerébe simul és a szemeim egy pillanatra lecsukódnak, mintha csak a múlt újra életre kelne eme apró tettnek köszönhetően. Figyelem őt, hallgatom a szavait, de még mielőtt bármit is mondhatnék ajkai ajkaimat érintik. Meglepődök, de viszonzom a gyengéd közeledést, ha akarnám sem tudná magamat leállítani, a karom lassan a nyaka köré siklik, ujjaimmal a hajába túrok, majd amikor vége szakad a csóknak, akkor a homlokunk összeér. – Félek, túl sok mindentől félek, jobban, mint bármikor máskor… - suttogom az ajkai felett alig hallhatóan.
Kezdőlap
<3
