Jó pár napja már, hogy összefutottam a halottnak hitt Nicholas-sal, hogy elmondtam mindent a Kölykömnek és úgy láthatott, mint még soha. Összetörten. Egy nap én is megengedhetem magamnak, hogy ledobjam az erős, határozott külsőt és engedjek az érzelmeknek, hagyjam, hogy a kavalkád beszippantson, magával ragadjon. Az elmúlt napokban sikerült ismét összeszednem magam, habár nem volt egyszerű, de észhez tértem. Végiggondoltam mindent, a múltat, a jelent és az esetlegges jövőt, meghoztam a döntésemet, helyre raktam magamban a dolgokat. Mert mindennek így kell lennie.. Nem kerestem a férfit, eszem ágába se jutott volna, hiába sikerült mindent tisztáznom magammal, de ha lehet, inkább kerülném a társaságát, mert az emléke még bennem él. Feldolgozni azt, hogy él és nem halt meg, nem volt túl egyszerű. Bár ha belegondolok, neki sem lehetett olyan könnyű feldolgozni ezt a tényt, elvégre neki hihetőbb biztosítása volt, az már más kérdés, hogy minden gondolkodás nélkül elhitte egy haldokló farkas szavait. Kell egy kis kikapcsolódás, egy kis nyugalom, hogy kiszellőztessem a fejemet, mert az elmúlt napokban csak ő járt a fejemben és ez így nem jó. Nem szeretném, hogy betöltse a mindennapjaimat az emléke, tudok boldogulni nélküle is. A legrosszabb az egészben, hogy kijelentette, nem fog magamra hagyni, pedig nekem... nincsen szükségem rá. Nem akarok senkit ismét közel engedni magamhoz, mert félek, hogy ezúttal is ugyanúgy végződne az egész; egyedül maradnék. Talpam alatt ropog a hó, a szél a pofámba csap és az sem érdekel, hogy a kisebb ágak a bundámba kapnak. Imádok rohanni, ahogyan elsuhannak mellettem a fák, összeolvad a táj és én csak szaladok és szaladok. A prédámat nem volt nehéz leteríteni, annyi küzdelem pont kellett, hogy vérszomjam csillapítsam, így jóllakottan indultam meg a folyó felé, hogy szomjamat is eloltsam. Az pedig, hogy ismerős energiákat érzek.. Basszus, ez már.. nem tudok rá mit mondani. A sors kísért minket, habár nem hiszek ilyesmiben, de ez így.. Mondjuk számíthattam volna rá, anno is elég sokszor jellemzett minket az ilyen szintű véletlenek sora, de hogy most is.. És ahogy sejtem, tuti valami elmés mondattal fog indítani. Egy mázli van, hogy most nyugodtabb vagyok, mint a viszontlátásunkkor és sikerült normálisan végiggondolnom a dolgokat, szóval most akár a beszélgetésig is eljuthatunk. A folyótól kicsit messzebb állok meg, még az erdősáv szélénél és várok. Egyrészt, hogy észrevegyen, másrészt meg, hogy nyisson. Nem vagyok az a fajta, aki egyből a nyakába ugrik, vagy hasonló és tudom, hogy úgysem hagyná annyiban a dolgot, hanem igenis oda fog jönni. A "menekülés" most nálam sem játszik, nem akarok elfutni, talán az is sokat fog segíteni, ha sikerül beszélnünk kicsit. Meg persze tudatni a másikkal a szándékainkat, habár az övé az első találkozás alkalmával is elég egyértelműnek tűnt. Leülök hát a fenekemre és várok, nem is kell sokáig, mert elindul felé. Végignyalom a pofámat, még érződik rajta az elejtett vad finom íze és ezúttal sem kell csalódnom, megkapom a tökéletes kezdőmondatot. ~ Hagyjuk a felesleges maszlagot, Nicholas. ~ Billentem egy picikét félre a fejemet, ahogyan rá nézek, mézsárga íriszeim egyenesen az arcát fürkészik. Pajzsom fel van húzva, csupán annyi rést engedek rajta, hogy kommunikálni tudjunk egymással. ~ Ha abban hiszel, hogy a dolgok olyanok lehetnek, mint régen voltak, akkor már most szólok, hogy ne is reménykedj. ~ Ezt nem árt, ha már most tisztázzuk, mielőtt még jobban belemennénk a dolgokba. Hangomban egy cseppnyi gúnyt érezhet, minden más érzelmet mellőzök; se fájdalom, se remény, se csalódás, se öröm.. Más vagyok, mint pár napja, sikerült összeszednem magam és ez bizonyára a másik előtt is teljesen egyértelmű. Nyugodt vagyok és remélem ez a továbbiakban is így marad.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Puff, csatt, bamm... hát így kell lecsapni egy kedélyesnek szánt kezdést, remek. ~Hát ezt megkaptam.~ Mégis somolyogtam magamban, amikor meghallottam a fejében az üzenetet és láttam, ahogyan a távolban helyet foglal. Talán még a hangomon is lehetett ezt hallani, hiába mentális üzenet csak. Amikor elküldtem az üzenetet, már felkészültem rá, hogy egyik pillanatról a másikra kell majd felgyorsítanom, hogy aztán a tőlem telhető leggyorsabban loholjak utána. Bíztam Adélaide-ben, hogy nem vált gyávává az elmúlt években, de a legutóbbi találkozásunk után annyit átjött, hogy, remélhetőleg néha, szereti felvenni a nyúl cipőjét. Minden joga megvan hozzá, félreértés ne essék, de nem úgy emlékszek rá, mint aki mindig menekül... sőőt... ő az, aki általában menekülésre késztet másokat. A legutóbbi eset elültette a bogarat a fülemben... de most hiába ciripelt, nem következett be. Adélaide itt maradt, nem ment el... pedig most futottam is volna utána. Megfogadtam, hogy még egyszer nem hagyom elmenekülni, ahogyan azt is, hogy nem hagyom magára... de még nem kellett a szavaimnak érvényességet szerezni, szóval a magam nyugdíjas tempójában odamentem hozzá. Emlékszem, ha régen így találkoztunk, mindig összedugtuk a fejünket pár másodpercre... de most inkább nem elevenítettem fel a dolgot, nem akartam semmi hirtelen mozdulatot tenni. Oké, elhatároztam, de ez nem jelentette a vadbarom üzemmód aktiválását. Ennyi év után amúgy se vette volna ki magát szerencsésen. Szóval jelzésként, hogy nem fogom letámadni, megtartottam az egy lépés távolságot, mikor megálltam vele szemben. Végigmértem és első ránézésre úgy tűnt, hogy nincs rajta változás. Mondjuk, hacsak nem harapták át vagy nem tetoválták... vagy sebesítette meg valami vadbarom, akit valószínűleg ki is nyírnék, ha ő még nem tette meg, akkor nem volt miért keresnem. Mondjuk velem meg a középső is megtörtént, szóval ott volt a villám az egyik mellső lábamon, a holló és farkas a hátamon, illetve szétszórva a többi nonfiguratív... ezek pedig mintegy mintaként meglátszódtak a bundámon is, még ha nézni is kellett hozzá egy darabig a sötétben. ~Bolond lennék azt hinni, hogy mindent ugyanúgy vissza lehet hozni. Az én pajzsom csak a szokásos mértékben volt fent, annyira, hogy ne válhassak nyitott könyvvé akárkinek. Ám ennek ellenére jópár dolog kiszivárgott, amit megérezhetett a velem szemben ülő. A viszontlátás öröme... mert igen, örültem neki, hogy újra látom és így már tudom, hogy nem csak képzelődtem... az a nem is burkolt szeretet (nem a szerelem, az a pajzs mögött ragadt), amit még így, évek után is éreztem irányába... s a szomorúság is. Szomorú is voltam valahol, de nem azért, mert nem érhetek hozzá... sokkal erősebb volt az a tudat bennem, hogy azt a régi dolgot tényleg nem lehet visszahozni. Szép volt, jó volt, de megváltoztunk, mindketten... s jól tudtam, ha akarok valamit, akkor azt a jelenlegi állapotunkból kell felépítenem. ~De annyira bolond már vagyok, hogy ne adjak fel mindent, ami egykoron volt... amik egykoron voltunk.~ Kevés kérése lett volna a nőnek, amit ne teljesítettem volna... de ez ilyen volt. Ha pisztolyt nyom a fejemhez se... akkor már inkább megkérem, hogy húzza meg a ravaszt. Nehéz dolgom lesz, jól tudtam... de ahogy csillant valami a szememben, már tudhatta... vannak dolgok, amiért megéri harcolni a sors ellen... s Adélaide számomra ilyen volt.
Eldöntöttem, hogy mit szeretnék, de arról már fogalmam sincsen, meddig tudok kitartani az állásponton mellett. Yvonne-nak mindent elmondtam és igazándiból az ő válaszai voltak azok, amik eme döntés meghozatalára késztettek. Nem azt mondom, hogy akkor itt és most adok neki egy újabb esélyt és elfelejtem az elmúlt nem is tudom, hány évtizedet, de azt hiszem annyit megérdemel, hogy ne zárkózzak el teljesen. Mert tényleg szerettem. Az, hogy a végleges elválás után elengedtem és lezártam a múltam.. rettentő nehéz volt, de mindeddig stabilan működött a dolog, a fene gondolta volna, hogy egyszer visszatér és felbolydítja az egész világomat. ~ Akkor mit hiszel, Nicholas? ~ Ami akkor volt.. az elmúlt és akárhogyan is törné magát rajta, nem tudná visszahozni. Megváltoztunk. Azt nem tudom, hogy ő mennyire, de azt igen, hogy én eléggé. Ha akarnám, sem tudnék olyan lenni, mint akkor voltam. Az már más kérdés, hogy akarom-e.. Ezt az egészet pedig.. Lehet, hogy vágyom rá, hogy valaki ismét szeressen, hogy valaki úgy szeressen, mint akkor Nich. De a az újbóli csalódástól való félelem olykor erősebb tud lenni mindennél. Túl sok mindent és mindenkit veszítettem már el, mindenki, akit közel engedtem, előbb-utóbb eltűnt, meghalt, elhagyott. Még egyszer ezt nem szeretném átélni. Yvonne kapott még egy esélyt, de nem tudom, hogy Nicholas-nak meg tudnám-e ezt adni. Elég csak a szemeibe néznem, tudom, hogy nem fogja feladni. Épp ez a legszomorúbb az egészben. Ő küzd és küzd, én pedig minduntalan ellenállok és nem engedek neki. Miért is tenném? Legszívesebben ismét elmennék, mert ha jobban belegabalyodok ebbe, akkor félő, hogy végleg magával ránt és nem fogok tudni szabadulni belőle. Hogy elbizonytalanodom és ismét nem fogom tudni, mit is akarok valójában. ~ Miért akarsz ennyire küzdeni értem? Nem hiszem el, hogy nem volt senki, aki iránt úgy érezhettél, mint irántam, aki segített volna elfelejteni engem… ~ Szánalmas próbálkozás, mert ha belegondolok, nekem sem volt senki, de talán neki.. talán neki sikerült. Nem tudom. Azt sem értem, miért akar ennyire küzdeni. Miért nem törődik bele abba, hogy ami elmúlt, az elmúlt, visszahozni már nem lehet. Egyáltalán nem vagyok már ugyanaz, aki akkor voltam, elé csak belenéznie a szemeimbe.. Nem bírom tovább ezt így, lassan állok fel, kerülöm meg és kocogok le a vízhez, hogy a sekélyebb résznél gázoljak a jeges vízbe. Nem érdekel, hogy mintha tűk marnának a húsomba, legalább a hideg segít észnél tartani. Még iszok is belőle pár kortyot, persze közben a szemem sarkából figyelem a másikat is, nem akarok extra akciókat, viszont a válaszaira kíváncsi vagyok. Sőt, még lehet azt is megkérdezem, miért nem jött vissza.. A legrosszabb a bizonytalanság volt, mert hiába fogadtattam el magammal azt a tényt, hogy meghalt, bizonyítékot soha nem kaptam rá. Talán ez volt az egészben a legőrjítőbb.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hogy miben hiszek? Hát drágám, ez tényleg egy nagyon jó kérdés. 349 évvel a hátam mögött mondhatjuk, hogy nem pont a vallásokban, tehát most nem mondom el a Hiszekegyet... tudom egyáltalán? Najó, mondjuk a nő kérdése egyáltalán nem erre vonatkozott. Messze nem. Miben is hiszel a jövőddel kapcsolatban, Nicholas Strauss? Mert akárhogy nézem, az Adélaide-el való kapcsolatom egyelőre eléggé a jövőbe vész, a végeredménytől függetlenül. ~Például abban, hogy a dolgok nyomtalanul nem múlnak el.~ Túl sokat éltem ahhoz, miközben rengeteget tapasztaltam, hogy ezt véljem igaznak. Nem múlt el az egykori falkám gyűlölete sem irántam, ami belekényszerített engem abba a húsz éves kényszershowba... nem múlt el Kate-el a szeretlek is meg nem is állapotunk... s nem múlt el az sem, ahogyan Adélaide iránt éreztem. Bár kissé ez morbid volt. Egy halottnak hitt személy felé érezni így... még ha mostanság csak lappangott is és a nő feltűnése erősítette vissza. Hiába, még az én vérmocskos lelkem is képes volt olyan megmagyarázhatatlan dolgokra, mint a szeretet. Álltam a tekintetét, nem volt miért zavarba jönnöm. Ó, hányszor volt már erre példa korábban. Mindenesetre ő is látta a szándékaimat a szememben... ahogyan én is az övében. Egy ellenálló nézett vissza rám, aki igyekszik zárkózni, de nem megy neki teljesen, bár a mértékét nem tudtam megmondani... de azt nekem nem kellett bizonygatnia, hogy ő megváltozott. Ezt már akkor tudtam, amikor legutóbb találkoztunk. S mégis... ragaszkodtam az elképzelésemhez. Mert nincs az az isten, hogy annyira megváltozzon, amiért ne tudjam őt szeretni. ~Pedig nem volt~ - közlöm vele az igazságot. - ~Hiába telt el rengeteg idő, egyetlen egy nő se tudott rám olyan hatással lenni, mint te. Emellett... nem is akartalak elfelejteni. Mindig rád gondoltam, ha nehéz időszakot éltem meg. S hogy miért akarok küzdeni érted?~ - teszem fel a viszont kérdést. - ~Mert tudom, hogy miért éri meg harcba szállni, Adélaide.~ S a szemembe nézve láthatta, az igazat mondom. Mindennel kapcsolatban. Tényleg nem volt más nő, akibe ennyire szerelmes lettem volna. Akárhányan fordultak meg az ágyamban, csak a testi vágyak csökkentésére kellettek... s emlegethették volna Helenát... de igazából őt se szerettem... az nem szerelem, ami egy lombiküvegből érkezik. Tudtam jól, hogy valószínűleg sosem fogom visszakapni a régi Adélaide-ot... azt az önfeledten mosolygós, pimasz leányzót. Ám tudtam, hogy ő is része annak a nőnek, aki most itt ült velem szemben. Bár az is tény, meg kell ismernem még őt... közben talpra állt s megindult a víz felé. Én pedig vele tartottam, mellette sétáltam mindvégig. Nem kellett tartania a magánakcióimtól... talán ha emberi alakban van, akkor megpróbálok gonoszkodni, lefröcskölni vagy valami... de most csak ott álltam mellette, még akkor is, mikor begázolt a vízbe. Egy kis hűs víz ne tántorítson már el engem.
~ Talán nem múlnak el, de megváltoznak és átértékelődnek… ~ Persze, hogy nem múlnak el, erre nincs is ékesebb példa, mint az, hogy amikor először találkoztunk pár napja, mennyire összezavarodtam és szétestem. Persze az azóta eltelt pár nap alatt sikerült helyrerázódnom, de akkor is elég mély nyomot hagyott bennem a dolog, felkavarodott bennem minden, megszállt a múlt, magával ragadott és szinte teljesen szétcincált. Arról nem is beszélve, hogy mi is teljesen megváltoztunk. Én legalábbis már egyáltalán nem vagyok az a kislány, aki akkor voltam. Történt velem elég olyan dolog, amik ilyen irányba tereltek, amik ennyire megváltoztattak. Csak hallgatom a szavait és furcsa érzés támad bennem. Egy halottnak hitt személy segítette át a nehéz időszakokon? Nem tudott, vagy nem akart túllépni az egészen? Azt elfogadta, hogy meghaltam, hiszen még csak bizonyítékot sem keresett az ellenkezőjére, ám mégsem tudott elengedni. Ahogyan egy ideig én sem tudtam őt. Amikor viszont ismét kiejti a nevem, hirtelen kapok a feje felé, nem fogom bántani, csupán a pofája előtt kicsivel csattannak össze a fogaim, vicsorítok és morgok egy kicsit. ~ Már nem vagyok Adélaide, értsd már meg! ~ Pár pillanatig fenntartom ezt a pozíciót, érezheti az oromból előtörő levegő melegségét, szaporábban veszem a levegőt, mint normál esetben és csak a szemeibe bámulok. Neki is elég, hogyha az enyémbe belenéz, láthatja, hogy tényleg nem vagyok már ugyanaz. Gyűlölöm az akkori énem, amiért képes voltam szerelembe esni, amiért megnehezítettem a jövőmet. A jó dolgok soha nem tartanak sokáig, az elvesztés pedig iszonyatosan fáj. Nem kérek többet ebből. Persze a ráförmedésemmel nem csak arra célzok, hogy a születési nevemen szólít és már nem így hívnak. Én magam sem az vagyok, aki egykoron voltam. ~ Ne hívj így többet. Ma már csak Sarah-ként emlegetnek. ~ Kissé lenyugodva húzom vissza a fejem és tájékoztatom a most használatos nevemről, miközben megindulok a víz felé. Végig mellettem sétál, ami szintén idegesít. Fogalmam sincsen, hogy miért, de mintha túl bensőséges lenne a viszony, mintha nem tudnám lerázni. Nem lesz ennek jó vége, de engedni úgysem fogok. Szerencsére, vagy inkább az ő szerencséjére nem kezd magánakciókba, már csak az kellene, hogy nekiálljon itt viccelődni és lefröcskölni. Persze, még mit nem.. Akkor kenném fel az egyik fára, ebben biztos lehet. Pár kottyal oltom szomjamat, majd továbbra is a vízben állva fordulok felé és teszem fel a kérdést, ami az elmúlt napokban talán a leginkább izgatott, amire Yvonne hívta fel a figyelmemet.. ~ Miért nem jöttél vissza? ~
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
~Pontosan. Sajnos ez a dolgok rendje.~ Megváltoznak, átértékelődnek... mint minden ebben a világban. Ezt mi, vérfarkasok tudhatjuk a legjobban, de főleg az ilyen idősebb, középkorúak, mint amilyenek mi voltunk Adélaide-el. Annyi dolgot láttunk, tapasztaltunk, hogy nem úszhattuk meg. Szép vágyálom, hogy olyanok maradunk, mint most, jelenlegi állapotunkban... de 100 év után már megint más lesz minden. Basszus, fogok én még élni akkor egyáltalán? Kötve hiszem, egyszer a végzet úgy is szívendöf, s lassan már közeledek a kiöregedés kategóriához... na de most ne rohanjunk előre. Most itt vagyok, végre újra a nővel, meg kell élnem a pillanatot. Miközben beszéltem hozzá, valami csillant a szemében. A pajzsa túlságosan fent volt ahhoz, hogy bármit kicsikarhassak, így ennek se jöttem rá a miértjére. De nem a dühe volt, arra mérget mertem volna nyelni... az csak az utolsó szó után jött. A szemem se rebbent, amikor az arcom felé kapott. Annyiszor éltem már meg ezt a gesztust, hogy nem tudok megijedni annyira, hogy elhátráljak tőle szűkölve. Megértettem, mit akart elérni, de közvetlen közelről álltam a tekintetét, szememben a megértés fénye csillant. Hát na, meg azért én se tudtam, hogy nevet változtatott vagy hasonló. Legutóbb is rájöttem, hogy temetné a múltját, de azt nem, hogy ennyire. Volt még mit megtanulnom erről az új nőről, aki felváltotta az egykori, s remélhetőleg jövőbeli kedvesemet. Végül megtudom a nevét. Egy darabig csak álltam a tekintetét tovább... de aztán megszólaltam. ~Ahogy szeretnéd... Sarah.~ Papucs válasznak tűnhet, de őszintén, gondoljuk át. Ki a fasz voltam én? Egy szellem, egy kísértet Adélaide múltjából, egyelőre semmi több - s ilyen szempontból atyám számomra adott neve is találó. Bármennyire is fáj, nem voltam több... hiába osztotta meg velem az ágyát, adott olyan érzéseket nekem éveken keresztül, mint senkinek... az már a múlt. Szerettem elmerülni az emlékekben, hogy nehezebb napjaimon átsegíthessenek... de nem veszthettem el a jelenem. S nem, nem erőltethetem rá a múltját a nőre. Igen, szeretném, ha újra velem lenne és egy párt alkossunk... de azt akartam, hogy ő is így akarja, s nem csak mint valami múltbéli privilégium jelentkezzen. Különben az egész nem fog érni semmit. Nem... én ezt a nőt akartam. A múltját ha akarnám se tudnám előrántani a cilinderből... s éppen ezért mentem bele az új nevébe ilyen könnyen... jelzés volt, hogy nem ragadtam meg túlságosan... de aztán... ott a vízben állva teszi fel a kérdést. S... számítottam rá... tudtam, hogy el kell mondanom... de mégis, amikor ott álltam a ténynél... elönt a düh, mely szinte sugárzik belőlem. Még a lábam is megremeg, apró hullámokat keltve a vízfelszínen. A szemem méregtől világít szinte, mint ha ölni tudnék vele... de nem, a dühöm nem a nőnek szólt... hanem a múltamnak. Életem legszörnyűbb éveinek... s jópár másodpercre szükségem volt, hogy meg tudjak szólalni. ~Ostoba voltam és óvatlan, Sarah.~ Még a mentális hangom is remegett az elfojtott dühtől és indulattól, de aztán sikerült tűrhető szintre lenyomnom. Igen, a dühöm nem csak a múltamnak szólt... hanem önmagamnak is. ~Emlékszel, mit mondtam a múltamról? Hogy a falkám árulónak bélyegzett és menekülnöm kellett?~ - mély lélegzetet veszek. - ~Azt akartam, hogy gyorsan elteljen az az öt év, de nem találtam a helyem. Eljöttem Amerikába végül és nem csalódtam, hamar elmentek az évek... ám amikor vissza akartam menni Franciaországba, a volt falkám megtalált és elfogtak, hivatkozva a "tettemre". 20 évre zártak be s köteleztek engem arra, hogy mint valami gladiátor bérmeccseken vegyek részt, szórakoztatva egy csomó seggfejet. Aztán... nagyon nehezen ki tudtam szabadulni. Azonnal visszamentem a városotokhoz... de már csak egy-két nappal a támadás után érkeztem és találtam rá Jean-Baptiste-ra az erődben. Ezekről az évekről eddig csak Kate-nek beszéltem. Legszívesebben kitéptem volna a tudatomból, de nem tehettem... egyik legmocskosabb időszakom. Igyekeztem rövidre szabni... Sarah-nak annak idején szívesen meséltem s Tupilek a megmondhatója, milyen szívesen meséltem volna másról... de nem... tartoztam neki annyival, hogy tudja az igazságot.
Szuper, végre megértette, hogy nem vagyok több Adélaide, legalábbis ami a nevemet illeti. Szerintem még egy nehéz kör áll előttünk, hogy bebizonyítsam, nem csak a nevem nem lett más. Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy nem erőlteti tovább a dolgot, ez is azt sugallja a számomra, hogy egy picike darabot elengedett és nyitott arra, hogy elfogadja az új énem. A kérdés már csak az, hogy én ezt szeretném-e? Nem fogom megint azt mondani, hogy nem tudom. De azt hiszem inkább csak annyit válaszolnék, hogy hagyni fogom, had történjenek úgy a dolgok, ahogyan azoknak kell. Azon pedig meg sem lepődök, hogy a hirtelen közelítésemre és vicsorgásomra még a szeme sem rebben. Megszokta már, tőlem legalábbis biztosan és az ilyen dolgok tuti nem vesznek el egykönnyen. Majd felteszem a kérdést, ott a vízben állva és kíváncsian várom a választ. Valóban kíváncsi lennék? Na most tényleg nincsen fogalmam.. Elengedtem, ezáltal az sem érdekel, hogy mi van vele, de mégis.. így, hogy előttem áll és pillanatok kérdése, hogy kiderüljön, miért is nem láttam többé.. Azt érzem, hogy rettentő dühös, csak úgy szikrázik az energiája és a hangjából is érezhető. ~ Tényleg ostoba és óvatlan voltál. ~ Szűkülnek össze egy pillanatra a szemeim, nem kérdéses, hogy így is gondolom és nem holmi poénnak szánom a szavaim. Egyrészt ostoba és kész idióta, hogy mindenáron meg akarta őrizni a magányos életformát, amiért nem volt hajlandó csatlakozni a falkámhoz, még miattam sem.. Helyette inkább a vándorlást választotta, az öt évnyi különválást, ami az óvatlanságból végzetessé vált. Az pedig, hogy elhitte egy haldokló szavait.. szintén csak ostobaságra vall és hiába nyugtatnám magam azzal, hogy a gyász elöntötte.. az ilyesmi engem már nem érdekel. Egyszerűen nem gondolkodott logikusan, ezzel mást nem tudok kezdeni. ~ Tudod te, milyen bizonytalanságban élni? Hogy minden bizonyíték nélkül kell elhitetned magaddal, hogy aki mindennél fontosabb volt, már halott? ~ Vádlón csendülnek szavaim, ezúttal igyekszem kiűzni belőlük mindennemű fájdalmat. Már nem fáj. Pár napja fájt, amikor erre gondoltam, de sikerült összeszednem magam és már nem tekintek másként az akkor történtekre, mint egy bakira, egy félrelépésre, egy szükséges rosszra, aminek meg kellett történnie, hogy tovább élhessek, hogy túlélhessek, hogy megtanuljam, mi az élet. ~ És kérlek ne gyere a sajnálatoddal, az most semmire sem jó. ~ Még arra sem, hogy a feneked kitöröld vele, szóval teljesen felesleges. Legalábbis próbálok mindennemű bocsánatkérés elébe menni a kijelentésemmel, már csak az kellene, hogy szabadkozni kezdjen és ecsetelni, hogy mennyire sajnálja. Nem is undorodnék mástól jobban, mint ettől. Szóval bízom benne, hogy nem változott meg túlságosan és nem lesz ilyen élményben részem.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hogy nehéz-e elengedni? Nehéz elfogadni azt, hogy egy olyan identitás, melybe kapaszkodsz, életet ad számodra, kisegít mindennemű bajban, már nincs? Amikor ketrecbe zárnak s kínoznak ezüsttel... amikor legszívesebben marnád magad, annyira megőrjít a gyász... ha bombák járják a lövészárkod, golyók süvítenek a fejed felett, melyek letéphetik a fejed, atomjaira robbanthatnak, te pedig egy kis helyen kuporogsz, mint egy magzat... mikor megmászod a világ legnagyobb magaslatát s azt kívánod, bár láthatná azt ő is, amit akkor te... igen, határozottan nehéz elengedni és nem tudom, mennyire fog sikerülni. Megteszem azt a szívességet neki, hogy nem hívom úgy, ahogy nem akarja... de nem fogom elfelejteni őt... s ne, ne kérje tőlem, hogy harc nélkül adjam fel ezt az egészet. Hívhatják akárhogy, Sarah, Adélaide vagy bármi... ő az a nő marad, akit egykoron megszerettem, s akiért még most is megdobban sötét szívem, ha meglátom. Viselkedhet akárhogy, mondhat nekem akármit, telhet akárhány napba, hónapba, évbe, mire újra megismerem... de még nem számolták ránk végleg a 10-et. ~Örülök, hogy egyetértünk.~ Hány embernek téptem már le a fejét emiatt... hány farkasnak ugrottam a torkának, mert ezekkel a szavakkal illetett engem. Nem tűrtem, egyszerűen nem tudtam elviselni... fiatal voltam és ostoba, túl sok egóval... nem sokat változott, de már tudtam, mi az a kritika... s amikor Sarah visszamondta a véleményét, egyszerűen nem zavart, nem éreztem dühöt, mely már párolgott belőlem. Felelős vagyok azért, mert nem tudtam visszajönni... még ha részben is... s ha valaki, ő okkal fejezheti ki a nemtetszését a tetteimmel kapcsolatban. S hogy nem reagál a történetemre... meglep valahol, nem is kicsit. ~Tudom. Tudom milyen az, amikor az életed pengeélen táncol s tudod, a következő nap lehet az utolsó... hogy akármikor megölhetnek, széttéphetnek... s közben csak annak az emléke tart téged életben, akit a legjobban szeretsz. S mikor túléled az egészet és úgy érezed, újra láthatod, ott vagy a célban... megragadják és elvegyék tőled ezt, a képedbe röhögve.~ S ez volt az, ami leblokkolt... ami miatt a bosszút akartam azonnal s nem gondolkoztam, jártam utána a dolgoknak. Az ígéret, hogy újra a karjaim között tarthatom kedvenc szőkémet, a nőt, akit szeretek... s nem, még annyi átokverte szenvedés után se lehet. Hányszor nyeltem le, amikor az a rohadt falka dicsekedett sötét diadalával... hányszor kiabáltak ódákat a legyilkolt család s mindenki emlékét mocskolva... hányszor tudtam volna ordítani dühömben, hogy még nem vehetek elégtételt! Uralkodnom kellett magamon, mert újra éreztem, hogy megremeg a dühtől a lábam. ~Mint ha azzal meg tudnék oldani akármit is.~ Azért egyszer már bocsánatot kértem tőle, amiért egy barom voltam és szembementem a falkájával inkább, mint az okos utat követhetném. Akkor csak befogta a szám s közölte, most már ezzel kell együtt élnünk, fejezzem hát be... félek most a fejem nyomná a víz alá. Éreztem a vádlást a hangjában, a megvetést, mely jogos volt. Kevés emberrel, farkassal szemben ismerem ezt el... de nem, nem sajnálkozhatok... olyan dologért nem, ami önhibámon kívül történt és tartott bezárva 20 éven keresztül.
Fogalmam sincsen igazándiból, hogy mit mondhatnék. Azt, hogy reagáljak a történtekre? Mit vár? Koppanjon az állam a hallottak után és egyből boruljak a nyakába? Fejezzem ki sajnálatomat és babusgassam meg, hogy jajj, szegény, mennyi rossz történt veled. Hát nem. Nem fogom sajnálni és szerintem nem is várja, reagálni pedig.. Nem teadélután miatt vagyunk itt, hogy elmeséljük, mi történt velünk, pusztán arra voltam kíváncsi, hogy mennyire volt szándékos a dolog, az, hogy nem jött vissza. Igazság szerint jobban örültem volna, ha azt mondja, hogy nem akart visszajönni. Azt könnyebben el tudtam volna fogadni, hogy elfelejtett, hogy elengedett, hogy em voltam már többé fontos a számára. De így.. ismét csak jobban összekavarodnak a szálak, a gondolatok a fejemben és megint csak ott tartok, hogy nem tudom, mit tegyek… Hallgatom a szavait és badarság lenne azt mondanom, hogy elszégyellem magam, de azért nagyon is megértem a dolgokat. Kicsit megtorpanok, ezt a másik is érezheti, de pillanatnyi, múló dolog az egész, joggal kérdezheti magától, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszadozott vele. Ő is kemény dolgokon ment át.. Nem csak én vagyok az, aki szenvedett, holott eddig csak ez lebegett előttem, pedig neki is megvan a maga keresztje, neki is a poklok poklát kellett átélnie.. Inkább csak elfordítom a fejem róla és távolodok tőle pár lépét, kifele a vízből. Na ilyet is ritkán szoktam érezni, hogy nem tudok mit mondani, hogy nem tudom, mit reagálhatnék.. Eszméletlen, hogy ez az utóbbi egy hétben mennyiszer megtörtént velem.. Nicholas, tudod, hogy mennyi mindent kavartál fel azzal, hogy visszajöttél? ~ Most rajtam akkor a sor, hogy kifejezzem, mennyire örülök, hogy egyet értünk. ~ Nem csalódom benne, nem kezd nekem itt sajnálkozni, már csak az kellett volna, hogy csússzon-másszon előttem. Soha nem tett olyat, nem is tudnám róla elképzelni, hogy ilyen dolgokhoz folyamodjon, szóval csak örülök, hogy azonos véleményen vagyunk. Továbbra sem fordulok felé, inkább pár gyors szökkenéssel távozok a vízből, hogy a partján megrázva magam távolítsam el a víz nagy részét a bundámból. ~ Nem tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet, Nicholas… ~ Háttal állok meg neki, fejemet kissé felemelve, ahogyan az eget pásztázom. Hangomban őszinteség cseng és sehol a gúny, vagy megvetés.. Ha valaki előtt lehetek őszinte, akkor az ez a férfi. Én pedig most az vagyok, elmondom, mit érzek és hogy nem tudom, mit tehetnék. ~ Remélem megérted, hogy nem kezelem túl jól, ha a múltam fontos alakjai egyik napról a másikra bukkannak fel… ~ Yvonne-ról nem tud, ha csak valamilyen véletlen folytán nem futottak össze és rá nem jött, hogy hozzám tartozik, bár ennek nem sok esélyét látom, tehát a mondatomból kifejezetten sokra nem jöhet rá. Az viszont neki is egyértelmű lehet, hogy nem ő az egyetlen, aki rettentő fontos volt nekem és elveszítettem, most pedig visszatér, fenekestül kavarva fel a világomat.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Megvolt-e a magam keresztje? Megvoltak-e azok a tényezők az életemben, ami miatt úgy éreztem, megszakadok, megőrülök?! Melyek emlékeztetnek rá, hogy egy vérfarkasban is megmarad az emberi élet tökéletlensége és sebezhetősége, miközben a teste és a szervezete olyan erős, amivel már majdhogynem hegyeket lehet mozgatni? Igen, azt kell mondanom rá, hogy szenvedtem én is... rengeteget. Ismertem a veszteség ürességet eredményező érzetét, hisz elkísért engem életem során. Amerok meggyilkolása... azon bajtársak eleste, akiket szánalmas emberi kilétük ellenére sem tekintettem ágyútölteléknek... a pillanat, amikor a saját két kezemmel vetettem véget Thomas, a saját fiam életének és realizáltam ezt az egészet... az, amikor akárhányszor belenézek Kate szemébe és látom a rám sugárzó megvetést, melyet a tettem szült... s a legfájóbb, az a könyörtelen pillanat, amikor Sarah-t örökre elveszítettem... igaz, most talán csak másfél évszázadra... de emlékszem, mik zajlottak le bennem akkor... beleégett a koponyámba az a pillanat, amikor megtudtam... az összeomlásom, hogy soha többé nem érinthetem, csókolhatom őt... majd a tehetetlen düh érzete. S lehet, nem volt talán a leghelyesebb a saját dolgaimmal előjönni, amikor ő is előállt a saját tragédiájával. De így éreztem tisztának. Mindketten pokoljáráson voltunk, egyikünk viselt dolgait sem lehetett a másiké felé helyezni. S a szavaim elérték a jelek szerint. Azt tényleg nem tudtam eldönteni, hogy valóban megállt-e vagy csak képzelődök - azért ez egy illuzionistánál elég ciki -, de úgy éreztem, sikerült megérintenem őt. Ha csak a szavaimmal is, de elértem. Az első megjegyzésére nem volt mit mondanom. Egyetértettünk s legalább ez megmaradt a régi időkből. Nem megyek egyből utána, amikor kiugrik a vízből. Egyelőre bent maradok az amúgy hideg vízben, ami csodával határos módon nincs befagyva. Viszont a következő gondolata... na arról felkapom a fejem, mert éppen inni készültem. Megint inkább befogtam a számat, mert hirtelen csak üres bátorító szavak jutottak az eszembe, azok pedig jelenleg nem állták volna meg a helyüket. Egyszerűen megértettem a pillanatot. Hogy eltűnt Sarah hangjából a megvetés, s teljesen normálisan szólt hozzám már. A szívem jókorát dobbant ettől... s attól is, amikor elmondta, mi bántja, mit érez. Hogy még így is fontosnak tart engem a múltjában. Nem, ez nem a teljes megnyílás... de jele, hogy nem zárkózik el tőlem... és legyünk őszinték, jelenleg ez a legtöbb, amit elvárhatok tőle. Csak lassan jövök ki én is a vízből s messze nem olyan kecsesen, mint ő... de egy bizonyos távolságban megállok. ~Megértelek, Sarah. Nézd, én nem várom el tőled, hogy úgy viselkedj, mint ha csak pár nap és nem évek teltek volna el. Főleg azok után nem, ahogyan a dolgaink alakultak és reagáltál a megjelenésemre. Megmondtam, hogy nem foglak magadra hagyni innentől... de azt nem fogom kérni tőled, hogy egyik pillanatról a másikra barátkozz meg a helyzettel, minden átmenet nélkül.~ Egyáltalán nem kerülte el a figyelmemet az, hogy többes számban beszélt, de nem kezdtem el firtatni a dolgot. Számomra egyértelmű, hogy ilyen hosszú élet során biztos nem én voltam az egyetlen, akihez kötődött. Nem is álltam neki kérdezősködni. Pár nappal korábban szó szerint ajtóstul rontottam be Sarah háza tájára, még ha nem is ez volt a célom. A második ajtón már kopognom kell.
~ Nézd, Nicholas, ami elmúlt, az elmúlt és nem vagyok már kislány, hogy éjszaka álomba sírjam magam amiatt, hogy egyedül vagyok és nincsen kivel megosztanom az ágyam. ~ Khm, van kivel megosztanom az ágyam, csak mindig mással, állandó vendég nem nagyon akad, de sebaj. A többi az igaz, már egyáltalán nem zavar az, hogy egyedül vagyok, feldolgoztam a dolgokat és megtanultam így élni. Attól, hogy Nicho visszatér és kijelenti, hogy nem hagy magamra… ~ Egyébként meg honnan tudjam, mennyire hihetek a szavadnak? ~ Ki tudja, mikor gondol egyet, hogy ő akkor és most elmegy és ismét világot lát.. Vagy ki tudja..? Akármi közbejöhet, nem véletlen hát a vádaskodás a hangomban, nem túl kedvesen csendülnek a szavaim, még egy halk morgást is hallatok, de nem viszem túlzásba, csupán közlöm vele a tényeket. Nem fordulok felé, továbbra sem, holott érzem, hogy ő is kijött már a vízből, de egyszerűen képtelen vagyok most ránézni. Pár pillanatig még várok, hogy a fejemben teljesen elüljön a hangja, hogy megbarátkozzam a szavakkal, főként az utolsókkal. Nem lesz túl kedves, amit most mondani fogok, de nem baj, tudnia kell. ~ Abba belegondoltál, hogy nekem nincsen szükségem rád? Hogy nem akarok megbarátkozni a helyzettel, mert nem is akarom, hogy mellettem legyél? ~ Csendesek a szavaim, de teljesen határozott vagyok és komolyan is gondolom őket. Csak ekkor pillantok rá, oldalra fordítva a fejem, a tekintetemben is ugyanaz a határozottság ül, mint a szavaimban, egy cseppet sem érdekel, hogy fájóak lehetnek a szavaim. Én már megbarátkoztam a gondolattal. Pár szekundum csak, míg a szemkontaktust fenntartom, aztán csak fújtatok egyet és megindulok az erdősáv felé. Igen, távozni készülök, bár tudom, hogy úgyis követni fog…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Ezúttal az ő szavai érintenek meg, s szomorúságot vált ki belőlem, még ha a pajzsom úgy ahogy fel is fogja. Oké, valljuk be, eléggé egoista voltam és gondoltam rá, hogy amilyen dolgokat váltottam ki Sarah-ból anno, biztos megviseli a hiányom. Anno a cellámban sokat gondoltam rá, próbáltam elképzelni, hogyan viseli a távollétem... s igen, eszembe jutott ez is... hogy sír, miközben hiába vár... igaz, akkor ez még jobban ösztönzött rá: életben kell maradnom, őérte. Amit meg az ágyával kapcsolatban mond... najó, nem erre akart talán utalni, de lehet rá gondolni, ne legyünk naivak. Lássuk be, egykori - s reményeim szerint jövendőbeli - kedvesem nagyon jó nő emberként, biztos megakadt rajta a szeme... s kétlem, hogy 150 évet utánam lehúzott szűzies életben. Lehetetlen egyszerűen. S bár dühít a dolog, hogy más is élvezhette a nő testét, ezt most le kellett nyelnem. Én se voltam ám ártatlan eddig. ~Sosem tekintette úgy rád, mint egy kislányra.~ Ciki is lenne, főleg úgy, hogy Sarah volt az idősebb kettőnk közül. De amúgy tényleg... mindig is érett nőként tekintettem rá. Fiatalon se volt egy olyan ostoba liba, mint amik ma már gombamód elszaporodtak és lépni se lehet tőlük. Most meg a jelen állapotában... nem, határozottan, most még felnőttesebb volt, mint akkor... igaz, a mosolya még most is hiányzott. ~Onnan Sarah, hogy nem vagyok hajlandó kétszer elkövetni ugyanazt a hibát.~ Tényre tény a válasz. Jogos volt a megállapítása, hiszen az ostoba felfogásom miatt kerültünk olyan állapotba, amilyenbe, még ha akkor nem is marasztalt el engem. S igenis, én már hibaként fogtam fel, hogy anno nemet mondtam Baptiste-nek. De már ezzel nem tudok mit kezdeni, hiszen ahogy Sarah is mondta: ami elmúlt az elmúlt. Változtatni már nem tudok rajta. Amikor megint megszólít, szinte láthatja rajtam, hogy kissé elkomorodok... ha nem is annyira, mint várhatja. Igen, számoltam ezzel is. Mióta találkoztunk, tudtam, hogy ez nem lesz könnyű menet... de szerintem most fog kijönni az, ami jelezni fogja, mit is akarok Sarah-val. ~Igen, belegondoltam ebbe is... de... tudod, ha úgy állnék a dolgokhoz, hogy biztosan nem fogok sikerrel járni, már rég nem élnék.~ Ha ez az egész csak arról szólna, hogy újra el akarom kapni őt, egyetlen éjszakára, akkor ezen a pontom hagyom a francba az egészet. Egy éjszaka nem ér ennyi utánajárást. Elvégre, rengeteg hal van a tengerben ilyen téren... de... az én szándékaim teljesen mások voltak. Bár ezt már ecseteltem, nem megyek bele megint. Amikor elindul, nem csalódik bennem. Hallhatja, ahogyan megrázom a bundámat, majd utána indulok az erdő felé. Nem sietek, lassan zárkózok fel mellé, még mindig távolságot tartva... igaz, talán számára az erdő másik fele felelne meg távolságként, de ez van.
Megviselt a hiánya.. eszméletlenül.. Őrjöngve téptem a hajamat és nem egyszer tényleg álomba sírtam magam. Annyira egyedül éreztem magamat. De azok az idők már elmúltak, túlléptem. A tudat, hogy meghalt és soha többé nem látom.. Nagyon megviselt, de beletörődtem, elfogadtam. Az pedig, hogy most megjelent.. Összezavart, eszméletlenül, de attól még nem lesz semmi sem más, nem fogom elfelejteni a múltat és azt, hogy tovább léptem. Akkor mérhetetlenül szükségem volt rá, de azóta változtak a dolgok. Nem is kicsit. ~ Akkor most se tedd ezt, nincsen szükségem pesztrára, aki minden lépésem felügyeli. ~ Igen, számomra egy komolyabb kapcsolat most csak ilyesmit jelentene. Megkötni nem fogom a kezeimet, önként meg pláne nem, egy ilyen dolog pedig.. az én szememben most csak így néz ki. ~ Hümm, legalább tanultál belőle, gratulálok. Remélem azért tapsot nem vársz érte. ~ Ellenséges vagyok, teljesen tisztában vagyok vele, de nem érdekel. Egyáltalán nem. Nem fogom körbeugrálni és a nyakába borulni, elfelejtve mindent, ami a múltban történt. Igazándiból.. Ha nagyon őszinte akarnék lenni, nem az a legnagyobb probléma, hogy haragszom rá, a fájdalommal megbirkóztam. Sokkal inkább az a fontosabb, hogy már tényleg nincsen szükségem rá. Egyedül is boldogulok, ráadásul itt van Yvonne, akit akármilyen ellenszenvvel is fogadtam, megbékéltem a gondolattal. Mégiscsak a Kölyköm, aki önként tért vissza hozzám azután, hogy magamra hagyott. Nicholas.. Nem volt szándékos az – legalábbis nem teljesen-, hogy nem tért vissza hozzám, az viszont, hogy most összefutottunk, teljes mértékben a véletlen műve. ~ Mit szeretnél, Nicholas? Mondd ki! ~ Torpanok meg hirtelen, hogy felé forduljak, a fejében megszólaló hangom ezúttal hangosabb, mint eddig. Kerülgetjük a forró kását, mert bár tudom, mik a szándékai,d e szeretném, ha meg is fogalmazná őket és ki is mondaná. Miért ragaszkodom ehhez? Fogalmam sincs, egyszerűen csak szeretném hallani a szavakat. Pár pillanat csupán, amíg megmerevedek ebben a pozíciómban, majd folytatom az utam, ezúttal már kicsit gyorsabban haladva vissza, arrafelé, amerre a ruháimat letettem.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Felvontam az egyik szemöldökömet, miközben hallottam a reakcióját. Nana, azért ennyire ne túlozzunk. Volt már részem pesztronka szolgáltatásban és azt valahogy nem szívesen elevenítettem volna fel újra. Talán ha Sarah beteg lenne – ami persze lehetetlen – vagy lábadozna, akkor megkísérelnék ilyen szintű… törődést? Lehet annak nevezni a láb alatt levést? Aligha. Szóval ha esetleg ilyesmi állna fent, talán akkor… de amúgy meg… szerintem ami innentől el fog indulni, sokkal inkább fog hasonlítani arra, amit anno Sarah játszott el velem… csak fordított szereposztásban. ~Ha most én tényleg pesztrálnálak szerintem már rég elláttad volna a bajom.~ Oké, ezt most kicsit sarkítottam. Nem becsültem le Sarah képességeit, elvégre már harcoltunk a múltban is, de elég jó esélyeim lennének arra, hogy megvédjem magam… de erre most gondolni sem akarok. Semmi kedvem ahhoz s talán szívem se lenne… jé, nekem van olyan… szóval nem akarok többé összeakaszkodni vele… elég volt az az egy alkalom meg az utána levő verbális csata, köszönöm szépen! ~Nem szükséges, bár szó mi szó, tapsoló farkast se láttam még.~ Pff, oké Nicholas, te tényleg egy barom vagy. Durva azért, hogy még ilyen helyzetben is eszembe jutott valami eszement baromság és még ki is mondom. Hiába, sosem voltam normális, ezt már elég rég megállapítottam magamról. Bár szokás mondani, hogy amíg a humorérzékét nem veszíti el az ember fia vagy lánya, addig probléma aligha lehet a fejével. Talán most nem állja meg a helyét, de legalább lesz miért még jobban morognia rám… ööö… miérti s csinálom magamnak a problémákat? Lassan tényleg nem ártana elmennem valami pszichológushoz. Na de aztán már egyáltalán nem lesz olyan könnyed a téma… amikor Sarah szembefordul velem és nekem szegezte a kérdését, én is megálltam. Fogalmam sincs, mit vár most tőlem… de annál többet nem adhatok, amit eddig is kapott… őszinteséget. S azonnal kapta is a választ, még csak nem is gondolkodtam rajta, vagy vacilláltam. ~Téged. Akármennyire is változtál meg… akármennyire is lettél más, mint korábban. Én TÉGED akarlak, Sarah.~ Arra kért, játszunk nyílt lapokkal, s kiterítettem neki őket. De még félre se értheti… az a szempár, amivel most szembetalálja magát, még a lehetőségét is elveszi. Ugyanaz a tekintet néz vissza rá erre a pár pillanatra, mint akkor… azon a délutánon… ott a kisváros utcáján, mikor hónapok után végül egy párként folytattuk az életünket. Nem a hódítani akaró, ágyrajáró férfiak tekintete volt ez, mint ahogyan a korábbi partnernőimet fixírozgattam… hanem sokkal inkább azé, aki élete párját keresi s talál rá reményei szerint.
Pontosan ez az, amitől félek… Anno láttam rajta, mennyire idegesíti, amit játszottam vele, hogy szinte mindenhova követtem, amikor lehetett, beszúrtam egy-egy nem túl kellemes megjegyzést, szívtam a vérét, amikor csak tudtam. Bosszantottam, idegesítettem, igyekeztem az agyára menni és elüldözni, megutáltatni magam, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy fogja magát és elmenjen. Na ha én most egy ilyet kapok a nyakamba.. Persze nyilván nem ilyen drasztikus módon, hiszen nem elüldözni szeretne, de akkor is, ha nekem ezt fogja játszani, elég hamar ki fogok jönni a béketűrésemből. ~ Nem a mostról van szó, hanem a közeli jövőről. Ha ugyanazt eljátszod velem… ~ Nem kell befejeznem, bizonyára tudja, mire célzok, elképzelhetetlen, hogy ne jutott volna neki is eszébe a dolog, a múlt, a tetteim, amik végül oda vezettek, ahova. Hangomban némi fenyegetés csendül, minden gondolkodás nélkül képes leszek neki esni, ha előcsalogatja belőlem, ha túlfeszíti a húrt. Ez bizonyára neki is elég egyértelmű. Az pedig egyértelmű, hogy sarkított, mert hiába vagyok pár évvel idősebb, hiába Unulaq vére vagyok, hiába edzettem annyit, akkor is nőstény vagyok, ő pedig hím és egyáltalán nem becsülöm alá. A poénkodását hallva csak morranok egyet. Ez szar volt, bizonyára ő is tisztában van vele, ámbár azt el kell ismerjem, hogy mesterien jó érzéke van kiválasztani a legeslegrosszabb pillanatot az ilyen jellegű viccek ellövéséhez. Gratulálok, Nicholas, ez aztán igazán helytálló volt. Nem is foglalkozom vele többet, ha szerinte az ilyen megjegyzések megállják a helyüket egy ilyen párbeszédben, akkor csak rajta, már itt sem vagyok. Amúgy is menni készültem. Persze a kérdésemet még felteszem, a választ hallva.. Igen, ezt eddig is tudtam, de így, hogy kimondta.. Mintha pofon vágtak volna, egek, de szar érzés.. Mindenesetre pár pillanatig fenntartom még a szemkontaktust, mielőtt elfordítanám a fejem és kocognék tovább. ~ Nem tudod, mit kívánsz, Nicholas… ~ Halkan csendülnek a szavaim a fejében, mielőtt a kocogást felgyorsítanám, egészen gyors futásig. Nem akarom lehagyni, csupán minél előbb szeretnék visszajutni a ruháimig, amúgy is jönni fog utánam, ebben egészen biztos vagyok. Csak mikor elérem azt a bizonyos bokrot, aminek tövében a táskám lapul, akkor lassítok, fújtatok párat és még a fejem is megrázom. ~ Nekem nincsen rád szükségem, értsd ezt meg. ~ Még az utolsó közlendőm, mielőtt elkezdeném visszaalakulni. Szándékos, hogy pont előtte? Igen, valami van benne, ezt meg kell hagynom, de egyáltalán nem a visszahódítási szándék, sokkal inkább húzom az agyát, hergelem, kíváncsi vagyok, meddig lenne képes elmenni, ha itt és most felfedem előtte magamat. Pillanatok kérdése és máris emberi formámban kotrom elő a táskám a bokor alól, hogy előhuzigálva belőle a ruháimat kapkodjam magamra őket, ezúttal nem sietek túlzottan, habár nem látszik rajtam, hogy direkt lassítanék picit az átlagos, gyors tempómon. A művelet végeztével a hajamba túrok, fél vállamra kapom a táskámat és indulok. Ezúttal sem hiszem, hogy nem kezdene el követni, szóval olyan mindegy, hogy itt állva folytatjuk a traccspartit, vagy haladunk is közben.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Közeljövő? Terveim aligha vannak erre... főleg Sarah kapcsán nem. Egyáltalán nem terveztem, hogy újra fogunk találkozni... mármint az életben... és nem mondanám, hogy kész tervekkel álltam volna elő a továbbiakról. A helyzet az, hogy itt nem lehet. Ha valamit megtanultam Sarah-val kapcsolatban egykor, az az volt: nem úgy fognak menni a dolgok, ahogy terveztem. Hiába ötlök ki egy jónak ígérkező dolgot, úgy is keresztül fogja húzni a nő. Nem... tervem nem volt, csak célom: újra együtt lenni Sarahval... de nem volt rá tervem... sokkal jobb lesz, ha az ösztöneim vezényelnek, mint egykor. ~Hát egykoron végül jól sült el a dolog... de nem, már más szelek fújnak, te is megmondtad.~ Azt mondtam, hogy közel hasonlót s nem ugyanazt. Ő annak idején azért akaszkodott a nyakamba, mert összebalhéztunk és ki akart idegelni... az én célom viszont más és ez a taktika nem működne. Tény, jó lenne minden egyes nap ott loholni mögötte, de ahogy elnézem őt, csak még jobban elhidegíteném magamtól. Keresni fogom a társaságát, ezt ő is tudja, mert mondtam neki... de olykor a kevesebb is több. Hát igen, valószínűleg idén se fogom én elvinni a legviccesebb farkas címét, fogtam volna be... de nem tettem és kíméletlenül a szemébe mondtam azt, amit gondoltam... amit akartam... akit akartam. Nem tudom, mit várt, láttam rajta, hogy pár másodpercre szinte megdermedt... jól tudja ő is, hogy vele mindig őszinte voltam és maradok is... vannak dolgok, amik nem változnak meg... s őszintén, az milyen lenne, ha itt a színe előtt letagadok mindent? Mint ha magam köpném szembe. ~Inkább kit. Bár kíváncsi lennék a te álláspontodra is...~ Tényleg érdekelt, hogy miért mondta ezt. Oké, látom rajta, hogy megváltozott... hogy más lett, egyáltalán nem az a nő, aki egykor volt, vagy csak kis részben... s éppen ezért nem is vártam el tőle, hogy azonnal a nyakamba vesse magát, mint ha mi se történt volna... de basszus... mi a francért ennyire elutasító? Miért hiszi azt, hogy ez már sehogy se lehet... jó lenne választ kapni erre a kérdésre. Ha nyersen, mondja, akkor úgy teszi, de nem érdekel. Közben rendeztünk egy röpke gyorsulást, még ha nem is teljes sebességen mentünk. Kis levezető a mai túrám után. Aztán megtorpantunk. ~Most talán nincs... de te meg azt értsd meg, hogy nem adlak fel téged olyan könnyen~ - akárhogy alakul az életünk ezután a nap után, az a jövőben fog eldőlni. Na viszont ami ezután történik... az kész tortúra nekem. Idővel észrevettem, hogy Sarah miért is állt meg... de csak lassan realizálódott bennem, mi is fog történni... pont amikor elkezdődött... ahogy Sarah egy pillanat alatt valami abnormálisnak nevezhető masszává változott, mely lassan felvette egy ember alakját... s alig pár méterre tőlem ott volt, néhány másodperc múlva ott legyen hús vér emberként... nekem pedig majdhogynem agyamba tódult a vérem. Ott volt... ott volt előttem alig pár méterre az a nő, akit mindennél jobban szerettem volna újra a karjaimban tartani... s volt elég időm rá, hogy újra megcsodálhassam a hibátlan testet... hiába hunytam le a szemem, akkor is ott volt, egyszerűen belém égett a látvány. A bájos, még így is komisz arc... az az őrjítő tekintet... a kecses nyak... kellően telt keblei... lapos pocakja... karcsú alakja, melyen meglátszik az izomzat, de mégis nőies, talán túlságosan is... hívogató vénusz-dombja... formás combjai... kerek popsija... ah, az a test... az idomait mint ha körzővel rajzolták volna meg... már-már szemtelenül gyönyörű... őrjítő... vágykeltő... annyi minden éled fel bennem egyszerre... Sarah... ~Még mindig gyönyörű vagy.~ Nem volt ez felesleges bókolás, vagy reakció... egyszerűen kicsúszott belőlem, nem tudtam parancsolni a tudatomnak ilyen téren. A pajzsom mögül ki-ki csapott korábban is minden, mely bennem munkálkodott... vágy... izgalom... feszültség... vonzalom... s ilyenkor gyakorlatilag az erdő ezekben az érzelmekben úszott, menthetetlenül, akárcsak a hangom, mely a fejében hangzott fel. Ellenállást nem tűrő hullámként száguldott tovább a fák között, megérintve mindent és mindenkit, aki az útjába kerül. Csak akkor szabadultam fel úgy ahogy, amikor már úgy ahogy ruha takarta a testét... s amikor a felsőjét vette fel, halhatta a jellegzetes húzódó hangot... hamarosan én is emberi formámban álltam ott mellette, egyáltalán nem zavarva, hogy semmi se takar... tetovált, kínzott testem... s látszott rajtam, még mindig nem szabadultam fel teljesen a varázsából... s nem csak a szememen, hogy úgy fogalmazzak, még ha nem is mutatott éjfélt a mutató...
~ Köszönöm, hogy ezt belátod. ~ Tény, hogy anno jól sült el a dolog, de azóta rengeteg minden más lett, ezt ő is nagyon jól tudja, szóval én csak örülök, amikor kijelenti, hogy más szelek fújnak. Éljen, végre sikerült felfognia. Hangomban némi gúny csendül, noha egyáltalán nem az a domináns ebben a pillanatban. Tisztában vagyok vele, hogy ennyivel akkor sincsen vége. ~ Legyél csak. Amúgy szerintem már elég egyértelműen elmondtam. De ha az egyértelműt nem érted, akkor ha kicsit bonyolítom, talán sikerül. Szóval olyan ez, mint a gusztustalanul nyomasztó, nagy anyajegy az ember combján, melynek bosszantó már a létezése is, de igazán kellemetlen csak akkor lesz, amikor a szeretőnk meglátja szex közben. ~ Nincsen szükségem rá és nem akarok tőle semmit, csak azt, hogy hagyjon békén és ne akarjon mindenáron ismét az életem részesévé válni, mert egyszerűen én ezt nem akarom. Vagy nem volta túl egyértelmű? Betűzzem? Szótagoljam? Írjam le esetleg, vagy kérvényt nyújtsak be?! A fene már ebbe az egészbe. Elutasító vagyok, igen, mert.. egész egyszerűen.. nem, ezt nem fogom neki úgysem elmondani, mert csak reményt élesztenék benne, még inkább csak azt érném el, hogy küzdjön értem. Nem akarom közel engedni magamhoz, mert félek az újbóli elvesztéstől. Ezért nem tettem ezt meg senkivel azóta, hogy Yvonne magamra hagyott. Az volt az utolsó csepp a pohárban, több ilyenre nincsen szükségem. Idegesen morrantok egyet, amikor ismét kijelenti, hogy nem fogja feladni ezt az egészet. Mérges vagyok és ideges, egyre jobban, amiért még mindig ezen lovagolunk. A fenébe is már, elég volt! ~ Szüljél sünt... kettőt! Aztán nyeld le őket! ~ Kulturált maradok, nem fogok káromkodni, de érezheti a hangomon, hogy szétvet a düh és legszívesebben neki esnék. De aztán pár mély levegő és megnyugszom. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem fogja ismét felhúzni az agyamat, bár, hogy őszinte legyek, látok rá esélyt. Inkább alakot váltok, amúgy is ideje már haza menni, az sem zavar, hogy ismét megmutatom neki magamat, látott már elégszer, egy-két hegen kívül nem történt számottevő változás. Érzem magamon a tekintetét, hiába állok neki háttal, totál úgy képzelem el, hogy szájtátva bámul. - A régi korban játszódó könyvekben mindenhol olyasmi idézeteket lehetett olvasni, hogy „A lány felhúzta az alsóruháját, majd mindkét tenyerét kigömbölyödött hasára helyezte.” Akkor ez számított gyönyörűnek, persze ma már ez is odáig korcsosult, hogy lám, te is akkor vagy képes ezt kimondani, amikor meztelenül állok előtted. A fene tudja, honnan jött éppen ez a hasonlat, hogy így fűzzem össze a dolgokat, de tény, hogy most egyáltalán nem arra volt szükségem, hogy bókokkal dobálózzon. Az érzelmei.. mintha nyitott könyv lenne, úgy zubog minden, de had őrlődjön csak, ennyit igazán megérdemel. Az viszont, hogy ő is mindenféle ruha nélkül áll meg mellettem és egyértelművé is válik, hogy nem hagyta hidegen a látványom.. Pimasz, féloldalas kis mosolyra húzódnak ajkaim, simán végigmérem tetőtől talpig. - Inkább öltözz fel. Engem sem hagy hidegen a látványa, egek, hogy tenné.. Szeretem a férfiakat, ez teljesen egyértelmű, de azért rám még sincsen olyan nagy hatással ez az egész. Mielőtt elmondtam volna ezt a három szót, mellette álltam meg, közelebb hajolva kicsit a füléhez, noha nem suttogni készültem. Ezúttal minden személyes és mélyen szántó gondolat elmarad, csak ennyit mondok neki, majd lépek is tovább, kifelé az erdőből, ideje hazamenni.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Azért jó tudni, hogy valahol még megvan köztünk az egyetértés. Igaz, a nő szavaiba újra visszaköltözött a gúny, de apró jel volt, hogy annyira azért mégse rossz a helyzet, mint annak idején, egy hónapja gondoltam. Elvégre, Sarah szóba áll velem, még ha érzem, hogy a háta közepére se kíván hirtelen. Igen, határozattan lehetne sokkal rosszabb is a helyzet… ami azt illeti, sokkal jobb is, de ne legyünk telhetetlenek. Viszont ez a hosszú monológ… hát érezhette, hogy ha most ember lennék, valószínűleg felszaladna a homlokomra a szemöldököm. Mi a fene. Eddig valahogy elmaradtak az ilyen barokk körmondatok, most meg minden előzetes jel nélkül mozdul elő a dolog. Először azt hittem, ez valami nagyon rossz szöveg… de aztán figyelmeztettem magam: Sarah sosem beszél a levegőbe. Akármit mond, annak mindig van valami jelentősége, még ha kissé körmönfont is. Kerestem benne az értelmet, de igazából csak a passzus utolsó felé tudtam hova tenni… amikor a szeretőnk meglátja. Talán rejteget előlem valamit… jólvan Nicho, hülye kérdés. Minden vérfarkasnak megvan a maga titka, még a nekem is. Ráadásul be van zárkózva, akár egy teknős a páncéljába. Hűvös szépség… vagy talán a tiltott gyümölcs? Jó kérdés. Megtehetném, hogy most én szólok rá, hogy mondja ki, mire gondol, akárcsak ő kért színvallásra… ja, viszont ezzel meg az a probléma, hogy kettőnk közül ő a zabosabb és kérdéses, miként reagálna egy követelőzésre… aham, kiderül, amikor elég érdekes aktusra szólít fel. Látom rajta, hogy egyre nehezebben kontrollálja magát. Nem, ha most még tovább kötöm az ebet a karóhoz, akkor baj lesz… s talán már elég is volt. Elmondtam Sarah-nak, hogy mik a céljaim… hogy én hajlandó vagyok újrakezdeni az egészet… elég okos nőnek éreztem meg, hogy ennyiből megértse, bár lehet, kevesebb is elég lett volna… ha most még folytatom tovább, azzal csak megásom a sírját az egésznek. A végén már csak dacból is nemet fog mindig mondani, bár lehet most is így van. Sarah nehezen feltörhető dió lesz, s fölöslegesen nem akarom rontani az esélyeimet. Szóval… megtettem azt a szívességet mindkettőnk érdekében, hogy befogtam a számat a sunáz… izé, sünözés után. Lesz még alkalmunk erről beszélni később. Na persze a fordított sztriptíz előadása során nem voltam ennyire szerencsés, mert eljárt a szám. Tényleg nem akartam feleslegesen bókolni, jól tudja, hogy mi volt róla a véleményem egykoron… ám mindenkit elkap az, amikor előbb jár a szája, mint az agya. Meg is kaptam érte a magamét s most hiába mondom azt, hogy nem csak a teste számomra gyönyörű, utólag ezt már nem lehet foltozni. Talán ez a lehűtés volt az, ami később segített, amikor már átváltozva álltam előtte… mert megláttam azt a bizonyos vigyort. Na ez a gyengém. Eltelt 150 év, megváltoztunk, de ez nem változott meg… Sarah pimasz vigyora. Elég hamar tűzbe tudott hozni vele egykoron és most is éreztem a ,,jótékony” hatást. „Ölni tudtam volna ahhoz, hogy ezt újra láthassam életemben.” – gondoltam. Amikor közelebb lépett hozzám, a kezem magától mozdult. Nem sok választott el attól, hogy elkapjam az övét… de a szavai megállítottak, visszahanyatlik. A nyílt elutasítás volt az végül, mely visszarángatott. Mikor elindul, először csak utána pillantok. Nem, ez most nem kéretés volt, számomra egyértelmű. Persze, megtehetném, hogy elkapom és megkapja a magáét… de… mit bizonyítanék vele? Hogy erősebb vagyok? Talán. Hogy van bennem elég férfiasság? Talán. Hogy meg tudom dugni? Ezzel valószínűleg tisztában van. Kedvem lenne a dologhoz, újra érezni a nő testének bájait… de aztán csak vettem egy mély lélegzetet. Nem, ez nem csak erről szól… az utóbbi évtizedekben ettől elszoktam, eléggé hedonista lettem… Sarah megjegyzése igazából ezért is volt figyelmeztető nekem, ha nem is annak szánta… ne csak a testét vágyjam… mert akkor nem különbözök a többi férfitól, akivel mostanáig dolga volt. Vettem még egy lélegzetet, majd felzárkóztam mellé néhány elnyújtott lépést követően... az öltözés még pár percet várat magára.
Látom, hogy amint közelebb lépek hozzá, máris emelkedik a keze, közeledik az enyémhez, szinte érzem a sajátomon az övének a melegét. Azt viszont nagyon is jól teszi, hogy idejében észhez tér és módosít a tervein, mert nem lett volna túl jó vége, ha itt nekiáll „tapizni”, vagy megfogja a kezemet. Csak két szót kap tőlem, miszerint nem ártana, ha ruhába bújna. Tovább azonban nem várok rá, indulok, azt pedig úgyis tudom, hogy fogja magát és utánam fog jönni. Az viszont, hogy tovább mutogatja magát… Csak sóhajtok, amikor mellém ér és még mindig azt látom, hogy ádámkosztümben rója a lépteket, nem is foglalkozom vele inkább tovább, van, amivel nem lehet, én pedig nem fogom magam feleslegesen strapálni. Sőt, nem is szólok hozzá, csak megyek előre, hogy a végén kiérve egy kisebb ösvényre, azon haladjak tovább. Nem is kell sok, hogy a fák ritkulni kezdjenek és lassan kiérjünk a város szélére. Továbbra sem foglalkozom azzal, hogy esetlegesen még mindig meztelen, ő tudja, neki mi a jó. Én viszont rátérek a kocsi útra és annak mentén indulok vissza a városba. Szerencsére a házam eléggé a peremrészen van, szóval egy jó fél óra gyorsabb tempóban megtett séta és máris otthon leszek. Azt persze muszáj elviselnem, hogy Nicholas valószínűleg végig a sarkamban fog lihegni, de igazándiból… már nem érdekel. Amíg nem szól hozzám és amíg nem idegesít fel, addig nincsen probléma. Ha persze még közben pofázni kezd… akkor vagy ignorálom, vagy.. majd eldől, mit is szeretne mondani, már ha szeretne. Viszont közben nekem furcsa gondolatom támad. Ha most hazáig megyek és csak ott küldöm el, akkor tudni fogja, hol lakom és előbb-utóbb, biztos vagyok benne, hogy meg fog ott is jelenni. Most elküldeni azonban tuti nem fogom tudni, meg ha jobban belegondolok, valószínűleg nem lenne olyan nehéz kideríteni, hogy hol is lakom. Szóval ezen nem strapálom magam tovább, ha egészen hazáig kísér, akkor tegye csak, de hogy behívjam egy pohár teára.. pff, nevethetnékem támad. - Most pedig tényleg menj haza. Az ajtóhoz vezető kis lépcsősoron felhaladva mondom neki a szavakat, még csak hátra sem nézek, rá sem nézek. Egész egyszerűen… nem akarok. Meghoztam a döntésem, de félek, hogy bármelyik pillanatban megdőlhet, tesz, avagy mond valami olyat, ami miatt változik.. Azt pedig nem szeretném. A kulcsom fordul a zárban, nyílik az ajtó és mindenféle köszönés nélkül lépek be rajta, hogy be is csukjam magam mögött, vissza se nézve a férfira.
// Részemről ennyi volna, nagyon szépen köszönöm! //
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Oly közel s mégis távol... valahogy ezek a gondolatok foglalkoztattak engem, miközben sétáltunk az erdőben. A kezemet se kellene kinyújtanom, hogy megérintsem, magamhoz húzzam... a körülmények nem hagyták, hogy ezt tegyem... az oly gyakran előjövő, hódító énem valahogy... megcsömörlött. Kissé előre döntöttem a fejemet... majd el is mosolyodtam. Ugyanaz a nóta... semmi sem változik. Sosem tudtam úgy viselkedni Sarah-val, mint egy átlagos nőcskével... oké, nem sokon múlt, hogy nekiessek, jó értelemben - nézőpont kérdése mondjuk -, de... számomra ő más volt. Nem egy egyszer felpróbálható trófea... hanem... a nagybetűs nő... és ezen akkor se fog tudni változtatni, ha fejre áll. Sok dolog megváltozik... de ez nem. - Mindjárt jövök - mondom, miután szagot fog az orrom. Valószínűleg örülne, ha lekopnék, de ezt a szívességet már nem teszem meg. Csak pár percre szakadtam el, de amikor beértem, már teljesen felöltözve sétáltam mellette, táskámmal a hátamon, kezeimet zsebre dugva. Pont amellett a terület mellett mentünk el, ahol hagytam a dolgaim. Lehet megdöntöttem a rekordomat... tadaaaaaam! Nem, senki? Hááát... ez van. Az erdő szépen lassan megritkult, ahogy néma duónk közeledett a városhoz. Hogy zavart-e a csend? Igen, eléggé... de nem törtem meg. Szerettem volna beszélni Sarah-val, újra hallani a hangját... de ugyanazt ismételni nem fogom, amit ma este már elmondtam neki, s elég ránéznem: nem kér a bájcsevejből. Ha tehetné valószínűleg már rakna is fel egy Kínába tartó gépre és szabadulna... szóval maradt a hallgatás. Átvágtunk a kihalt utcákon, tereken, mígnem megérkeztünk... Sarah házához? Gondolom, hiszen hallom a kulcsai csörrenését. Akkor... ennyi volt, a mai napot ezzel le is zárhatjuk... persze kapok még egy cseppet sem kellemes útraeresztő szöveget. - Vigyázz magadra. Még találkozunk. Azzal én is sarkon fordultam és elindultam a járda felé... de aztán megtorpantam, ahogyan eszembe jutott valami. - Sarah... Az ajtó pont akkor kattant, elzárva tőlem a nőt. Se köszönés, se intés, se semmi. Előre döntöttem a fejem... ah, remek Nich, megint mész a saját fejed után, igaz? Még szép. Bár elég kevés biztató visszajelzést kaptam ma, mégis elmosolyodtam. Vetettem még egy pillantást a házra, majd megérintettem a nő tudatát, kit 1000 közül is észrevennék... majd üzentem neki és utána eltűntem az éjszakában. ~Jó volt újra látni téged.~
Csak figyelem, ahogy a Chena továbbszalad, és semleges kifejezés ül az arcomon. Az elmúlt másfél hónapban a lakásomba zárkóztam, és próbáltam… Mit? Túlzás lenne azt állítani, hogy válaszokat kerestem volna. Az igazság az, hogy az egyetlen, amit megtalálni reméltem, az a magány volt. Mondhatnám, hogy kapcsolatba akartam lépni a szellemekkel, mondhatnám, hogy útmutatást kerestem, sőt, akár azt is, hogy az italszekrény kulcsát – de semmit sem találtam. Minden csöndes. Talán össze kellene ülnöm a testvéreimmel, vér szerintiekkel és Elsőkkel egyaránt. Félek. Ez a jó szó, amit gyűlölök bevallani. Mindig is utáltam a keserű szagot, amit ez az érzelem kiváltott az emberekben, legyenek azok a világ bármely pontjáról. Most azonban, hogy itthon voltam már megváltozott a helyzet. Féltem, igen, mert nem tudtam, mit tehetnék. Nem tudtam, merre kellene mennem, csak annyit, hogy az utat, amin elindultam oly régen, már nem folytathatom tovább. Mert az út, amin akkor jártam a halálomhoz vezetett, ahhoz, hogy az életem a lángok martalékává váljon. Azt pedig nem kívánom ismét átélni. Nem tudom, miként változzak meg. Fenébe is, már közel négyszáz éve járok az önpusztítás útján, és az ember ennyi idő után nem változik meg. De talán itt van az esélyem arra, hogy visszatekintsek abba a gyermeki világba, aki voltam. Szóval föl kell emelnem a fejem, és nem rejtőzhetek tovább a legrejtettebb zugokban. Fölfoghatom ezt a helyzetet büntetésként, akként, hogy a Szellemek csak tovább kívánnak szórakozni velem, vagy fölfoghatom egy esélyként. Ha az idők végezetéig kell járnom ezt a világot, akkor ideje elfogadnom a segítő kezet, még akkor is, ha nem látom. De azért érdekelne, hogy vajon Agatha keze van-e ebben a felém nyújtott jobban. Csak ökölbe ne szorítsd a bütykös kezed, te vénasszony… Figyelem a hullámokat, és egyfajta elszántság vesz rajtam erőt. Ez más, mint amit eddig éreztem. Nem az a fajta, ami a pusztítás és a rombolás iránti vágyamban tüzelt, hanem az a fajta, amit akkor éreztem, amikor gyermekként futni kívántam. Tudtam, hogy a testem cserben fog hagyni, de mégis meg akartam csinálni. Ha a pajzsom nem zárna úgy, mint a rómaiak híres teknősbékája, most z egész környék érezhetné ezt az érzést.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A márciusi tavaszi szél, még engem is kicsalogatott a Hotel pihe-puha mélyéről. Mintha most fejeződött volna be igazán rabságom, mintha valami barna medve téli álmából ébredtem volna. Ami végül is, félig meddig igaz. A maga nevében. Kiszabadultam, az erdő határában hagyva a patrolt, végre járhattam az erdőt. Morrighan, ahogy kiszálltam a kocsiból, a levegőbe szökkent, és én csak mosolyogva néztem utána. Az ég kéklőn ragyogott át a fák sűrűjén, én meg mély levegőket vettem, ahogy korhadt fákon átugorva, a száraz avart felzavarva versenyeztem a levegőben fekete varjammal. Vigyorogtam, naná, hogy vigyorogtam. Az erdő tél utáni fellélegzése mindig örömet csal a pofázmányomra, most meg a Hotelben történtek után annál inkább. Morrighan elégedetten károgott egyet, ahogy kiért a fák közül, s kissé lemaradtam tőle. Hallottam a folyó hangját, Bestiám elégedetten megrázta magát bennem, élvezte az erdő nyújtotta nyugodalmat. Pajzsomat lenn hagytam, s csak élvezni akartam azokat a láthatatlan energiákat, amiket ez az erdő nyújtott. Emlékeztetett gyermekkorom erdejére, ahol kölyökként annyi játék és felfedezés várt rám. És bár akaratlanul is, de ilyenkor eszembe jutott a családom. Az egyetlen, és igaz családom. Anyám, a testvérem... a Beharapóm. Észre se vettem, hogy lelassítok, s az utolsó néhány métert, már csak sétálva tettem meg, s így léptem ki a folyó kavicsos partjára a fák közül. A gondolataim messzi tájakon jártak. Ám a tekintetem azonnal megtalálta a távolban igencsak egyenes tartással álló férfit. Kisebb szellő fújt a parton, s a parfümje finoman kúszott bele orrlyukaimba. Bestiám érdeklődve emelte fel fejét. Kivel sodornak már megint össze az égiek? Legalább nem nő... Azokkal úgyis csak a baj van. Nyugodtan lépkedve a kavicsokon mentem a férfi felé, ám látóterembe ekkor hirtelen az égből egy fekete tollcsomó furakodott be, és a kavicsokon, közvetlenül a férfi előtt landolt. Felnézve rá károgott néhányat. Mi a...? Ez a madár teljesen meg van kergülve. Beletúrtam a megint csak növésben lévő hajamba, majd odalépve a férfi mellé egy mérges pillantást vetettem kotnyeles madaramra, aki mit sem törődve szúrós pillantásommal röppent fel a vállamra, károgott egyet, majd újra a levegőbe emelkedett. Farkasom érdeklődve lengte körül a másikat, de a pajzs mindent elrejtett, így csak a szag maradt, de az sem árult el sokat. Annyit, hogy idegen. De valahogy ez az illat mégis. Ismerős volt. De fogalmam se volt, hogy honnét. Nem érdekelt, hogy esetleg a másik tolakodásnak veszi a "körbeszaglászásomat". Már jó ideje nem voltam kinn, effajta formaságok nem különösebben hatottak meg jelen pillanatban, másrészt pedig ez a terület most már a Falkámé, és ha rosszban sántikálna ez az idegen, akkor arról bizony Alfámnak tudnia kell. De nem tűnt veszélyesnek, bár azért az évszázadaim alatt én is megtanultam, hogy a szem a leghazugabb szervünk. - Bocsánat a zavarásért. Nemsokára jön a költés, és kissé bátrabb ilyenkor. - célzok itt varjamra, de nem mintha különösebb sajnálatot éreznék. Igazából semmit se csinált, de az idősebb farkasok már azt is sértésnek veszik, ha egy bolha a bundájukba kapaszkodik, szóval... ki tudja, egy varjú "köszöntésétől" milyen dührohamot kapnak. Végignéztem a folyó sodrásán, s a túlparton állapodott meg tekintetem. Az erdő csendje nyugtatott, farkasom továbbra is figyelt, de az erdő nyugalma őt is magával ragadta. Egy fekete rövid ujjú pólót viseltem, egy kényelmesebb farmerrel, s bakanccsal. Nem volt még túl meleg, sokan jártak kabátban, de ez engem különösebben nem zavart. Sütött a nap, s mellkasomon összefonva a kezeimet csak hallgattam a madarak csicsergését, melybe néha Morrighan károgása bújt valahonnét a távolból. - Gyönyörű vidék. - szólaltam meg végül, megtörve a csendet, igazából fogalmam se volt arról, miért.
Ahogy a habokat figyelem, egy varjú röppen elém. Csak szemem villan egy pillanatra az állatra, és addig nem is foglalkozom vele, amíg meg nem érzem az ismerős, de mégis ismeretlen szagot a közelben. Nem fordulok meg, mert nem vagyok biztos a dolgomban, legalábbis még nem. Kezemet öltönyöm zsebébe süllyesztem, és nem szólalok meg egészen addig, amíg a férfi oda nem lép mellém. – Semmi gond – felelem. – Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy az állatok közelebb állnak hozzánk, mint az emberek. Ez rám aztán végképp igaz. Inkább fogadnék magam mellé egy ehhez hasonló lényt, minthogy emberekkel éljek együtt. A dögevő madarak legalább addig nem próbálják kivájni a szemed, ameddig élsz. Utána meg már amúgy sem számít a barátság és a testvériesség. Tény, hogy az elhatározásom megszületett, de attól még nem látom más fényben a világot. Nem éppen a legkellemesebb dolog, tudom, de ahogy megérzem a másik hím szagát valahogy nem tudok arra gondolni, mennyire jó is az élet. Arryck emléke, holott jó időket kavar fel elmémben, mégis összefügg azzal, ami arra az útra terelt, amit járok. – Igen – bólintottam. – Milyen furcsa belegondolni, nem igaz? Hogy még azok is ezt láthatták maguk előtt, akik évszázadokkal korábban itt éltek. Az ember öregnek érzi magát tőle. Mondja ezt egy nyolcszáz éves vérfarkas. Még akkor is, ha ebből száz évet körülbelül egy nőstényhez láncolva töltöttem – rosszabb időtöltési mód is van, lássuk be –, de az évek súlya úgy nyomja lefelé a lelkemet, akár egy darab kavicsot nyomnak lefelé az erők a víz alatt. Elűzöm magamtól ezt a gondolatot, és inkább a férfira tekintek. Nem ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, milyen képességei vannak, de ismertem Arryckot eléggé még a régi időkben. Azóta sem találtam olyan gyermeket, aki közelebb állt volna a szívemhez, mint az ifjú. Szeretném tudni, hogy megy a sora, de nem kérdezhetek rá nyíltan. A fejemben összeáll egy történet arról, egyáltalán miért érdeklődök az apja iránt, de ezt tartogatnám addig, ameddig lehetséges. Nyolcszáz év megtanított, hogy ajtóstul rontani a házba a lehető legrosszabb ötlet minden tekintetben. – Mi a neve, ha szabad megkérdeznem? – szólalok meg végül.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Feleletét meghallva elmosolyodok. Végre valaki, aki beismeri az igazságot. Sok olyan kölyökkel, sőt, már idősebb farkassal találkoztam, akik képtelenek voltak elfogadni azt, hogy igenis a Vadállat több bennünk, mint az ember, s ez az idő elteltével csak még inkább így lesz. Az állatok megérzik ezt, ezért van, hogy vagy mellénk csapódnak, vagy egyszerűen úgy viseltetnek irántunk, mint "egyszerű" rokonainkhoz. Elmenekülnek. Igaz, Morrighant még mindig nem tudtam hova tenni ilyen téren. Félni max akkor félt tőlem, ha fenyítettem és nemes egyszerűséggel kitéptem néhány szárny, vagy faroktollát. De nem ostoba és később megbosszulta, vagy szimplán hetekig az agyamra ment. Nem mintha normális esetben nem tenné... - Legalább ez. Sok dolog nem ugyanolyan már, mint évszázadokkal ezelőtt. Én szeretem, ha valami hordozza magában a múlt árnyait. - az utolsó szó kissé gúnyosra sikerül, de nem a pasas felé intézem. Valóban szeretem a múlt nyomait, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez sem marad így örökké. Ki tudja, ha élek addig, és visszajövök, kétszáz év múlva már egy franc tudja, milyen luxus hiper-szuper bevásárló komplexum fog itt állni. Meg fogom szokni, de valahol sajnálni fogom. - Mondjuk érdekes, hogy azért a magunk fajták érzik azt a leginkább itt, hogy a múlt árnyai kísértenek ezen a vidéken. Őszintén megvallom, most először járok Fairbanksben, mégis valahol úgy érzem, innen ered minden. Furcsa, hogy a melankólia épp most, épp ennek az idős farkasnak a jelenlétében jött rám. Nem vagyok ez a típus, az ilyen gondolatokat a varjammal tárgyalom ki, ha épp valami olyan könyv kerül a kezembe. Kissé meg is rázom a fejem, s ekkor jön a következő mondat. - Az attól függ... - mondom vigyorogva. - Azt szeretné, ahogy az emberek ismernek, vagy ahogy a Farkasok? Hagyok kis szünetet, de mielőtt válaszolna, inkább folytatom. - Tudja mit, ne erőltesse meg magát, az öregek már csak öregek, (szélesedő mosoly), a Farkasok Natan Vrethként ismernek. Önben kit tisztelhetek? - s barátságos mosoly kíséretében nyújtom felé jobbomat.
Kezdőlap
//
