A múlt árnyai… Ha azokra vágyik, hát abból talál itt bőven elegendőt. Pedig néhány vérfarkas az első százötven éve után azt mondja, alig emlékszik már a gyermekkorára. Én – mi – vagyunk az élő példa arra, hogy ez talán nem is annyira egyszerű. Ha lehunyom a szemem ismét hallom a gyermekek vidám sikongatását, ahogy a vízbe ugrálnak. Hallom a fröcskölő folyóvíz hangját, és szinte látom magam előtt a jelenetet, mint akkor. Ugyanúgy a parton álltam, mert én bezzeg nem mehettem a vízbe. Futni is csak ritkán tudtam, és ha elmerülök, valószínűleg sosem bukkanok fel újra. Majdhogynem fölnevetek a következő szavaira, de tudom, nem viccnek szánja őket. Ráemelem a tekintetem, szememből valamiféle vidámságot olvashat ki… Magam sem tudnám definiálni, még akkor sem, ha kellene. Furcsa keveréke az, amit érzek a nosztalgiának, a gúnynak, és annak a felsőbbrendűségi érzésnek, amit akkor érez az ember, amikor többet tud a másiknál. – Innen ered – mondom. – Legalábbis ezt mondják a legendák. Ezért is igaz, amit maga mondott. Tupilek, Alignak, az Elsők mind itt tették meg az első lépéseiket farkasokként. Sokan talán még emberként is. Ezért is különleges ez a hely. És ki tudja, mit rejteget még? Na, nem mintha annyira érdekelnének a hely titkai. A jók majd fölfedik magukat, és be kell látnom, vannak itt… dolgok, miknek sosem szabadna felszínre kerülnie. Mint például mindaz, amit Alignakkal tettünk. Meg kellett tennünk, az Atanerknek vesznie kellett, de utána hosszú ideig nem tudtam a saját tükörképemet látni a sima vízben. Az árulás akkor is megsebzi a lények lelkét, ha jogos bosszúból vagy a saját fajtájuk jövője iránti törődésből követik el. Éppen rávágnám arra, amit mond, hogy „farkasok vagyunk”, amikor elmondja a nevét. Elvigyorodok, mintha csak egy régi barátba futottam volna bele. A kezem nyújtom felé, és már kibukna belőlem ezernyi kérdés, de fegyelmeznem kell magam. Én most a tanítvány szerepét kell, hogy eljátsszam, nem pedig a teremtőét. Szerencse, hogy már a Sengoku Jidai óta nem adtam ki magam annak, aki valójában vagyok. – És mondja, hogy szolgál az apja egészsége? – kérdezem. Biztos vagyok benne, hogy Arryck kölyke lesz, nem pedig a család egy másik tagjáé. Még ha valami csoda folyták Arryck húga is vérfarkassá lett volna, a kölyök szagát sosem felejtettem el. Barátságos mosolyom őszinte érdeklődést tükröz.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A válasza, ahogy felhozza az elődeinket elismerő mosolyra fakaszt. Sok farkas nincs manapság tisztában ősei "forrásával", a történelmünkről, arról, honnan eredünk. Nekem Beharapóm, szigorú, de jó tanár volt, és nem csak arra tanított, hogy viselkedjek, éljek farkasként, vagy farkasokkal, de a múltunkat is kívülről kellett fújnom. Talán akkor kölyökként nem értettem, pontosan miért is fontos ez, de most, hogy itt vagyok Fairbanksben, azt hiszem, nem hiába oktatott az öreg. Kellő tiszteletet kell mutatni a múltunk iránt. Akárcsak a háborús emlékművek. Nem kell ismerned őket ahhoz, hogy leródd a tiszteletedet. Én mindig is igyekeztem ilyen téren mindent megadni a Szellemvilágnak, az persze más kérdés, ha sikerült is velük kapcsolatba lépnem, a jellemvonásaim és a múltban tett cselekedeteim nem éppen jó fényben tüntettek fel. Sajnos ezzel jár az, hogy nem adom el magam azért, hogy jó kritika szülessen. Vagyok, aki vagyok. A titkok felfedezése meg talán... Ki tudja, lehet ránk vár. Vagy talán majd a még későbbi kölykeinkre. A kézfogás megtörténik, ám a kérdés kissé meglep. Jó, nem sok Vreth nevű farkas él a földön, de azért... Meg ha ismerte apámat, akkor igencsak idős farkasnak kell lennie. Vagy netalán egy velem egykorú Eska és szórakozik velem? Mindkét lehetőséget kétségbe vonom. Igazából nem is tudom rögtön, hogy mit feleljek, de végül inkább úgy gondolom, nem teszek fel kereszt kérdéseket, hogy kerüljem a választ. Ártani már úgysem tud ártani az öregemnek. - 14 éve, hogy már nincs köztünk. - mondtam, hangom nem árult el érzelmet. Az apámat mindig is tiszteltem, becsültem, szerettem, és ez az emléke iránt is így volt. De valahogy ha másokkal kellett erről beszélni, igyekeztem tárgyilagos maradni. Ez nem azt jelenti, hogy elrejtem mások elől az érzelmeimet. Inkább az, hogy az elvesztése mégiscsak engem érint igazán, mégiscsak én voltam/vagyok a kölyke, de ehhez másoknak semmi köze. - Egy Falkaháborúban halt meg, Japánban. - folytatom, szemeim a másik farkas arcát fürkészik. - Meghalt, mert megparancsolták neki. Pedig a békét szorgalmazta. Milyen "nemesi" halált halt az apám. Mindig is a békésebb utakat próbálta, de a kötelességeinek is eleget tett. Ő sosem élvezte a vérontást, úgy, mint én. - Elárulná a nevét, és azt, mégis honnan ismerte az apámat? - kérdezem, s bár lehet, kissé faragatlannak tűnik a kérdés, de nem hat meg ez különösebben. Érdekel, ki ez a farkas, hogy az apámról kérdez.
Megtehetném, hogy a kézfogása alapján próbálom besorolni, de már évszázadokkal ezelőtt megtanultam, hogy az emberek többek egy-egy apró, külső világ felé mutatott megnyilvánulásnál, legyen az akár a férfiasság egyik első számú gesztusa. Kenshin erős volt, de a jelleme végül megtört. Az emberek, a farkasok, az őrzők, de még mi magunk is megváltozunk, ahogy haladnak előre az évek. Meg kellene békélnem ezzel. A válasza viszont… Mintha ezernyi tüske robbanna föl bennem. Szívem szerint térdre hullanék, és ugyanúgy tennék, mint amikor Surát megégették előttem. Nem érdekel, ki hallaná, nem érdekel, milyen következményei lennének. De már más vagyok, és a térdem nem adja meg magát. Csak nézek rá, a könnyek nem gördülnek elő a szememből, pedig most talán az lenne a legjobb. Csupán… ürességet érzek magamban. A Legkedvesebb Gyermekem halott. Pedig ha valakit, hát őt viszont kívántam látni még ebben az életben. – Sebastian Morson vagyok – mondom. – Az apja… segített nekem, amikor elveszett voltam. Amikor nem találtam a helyem a világban. Megtanított néhány nagyon hasznos dologra. Így, hogy tudom, mi történt vele, azt kívánom bár jobban értékeltem volna ezt a tudást. Arryck halott. Még mindig alig bírom fölfogni és feldolgozni a tudást. Tudni akarok az életéről mindent, amit csak tudni lehet, de mindemellett biztos vagyok abban is, hogy óvatosan kell közelítenem. Olyan tudásra vágyom, ami túlságosan is személyes ahhoz, hogy vadidegenekkel megosszák. – Azt mondja, a békét szorgalmazta? Olyannak tűnik, mint régen – mosolyodom el halovány nosztalgiával. Pedig megmondtam neki, hogy a szabályok követése egy napon meg fogja ölni. Hogy ha a parancs veszélyes, hagyja ott őket, keressen engem, és ha szükséges, hát segítek neki eltűnni. Mégis, tizenkét éve… Mi van, ha megtette? nem valószínű, túlságosan bátor – és kissé botor –, volt ő ahhoz, hogy éljen ezzel a lehetőséggel, de mégis… Mi van, ha keresett, de nem volt senki, akit megtalálhatott volna? Túl szörnyű belegondolni abba, hogy cserbenhagyhattam őt is. – Köszönöm, hogy elmondta – mondom. Tényleg hálás vagyok, annak ellenére, hogy szívem szerint lángra lobbantanám a világot, ami elvette tőlem a legkedvesebb gyermekem. Tudnom kellett volna amikor magam mellé emeltem, hogy ez lesz a vége, de mégis… A halál egy probléma, amire még én sem tudok megoldást találni. És ezt elfogadni nem egyszerű feladat.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Szavait némán hallgatom, és valahol örülök, hogy a gyászát nem a nyakamba borulva nyomja a képembe. Már ha van gyásza, de a viselkedése és a magatartása, ahogy beszél... valahogy úgy érzem, igazat mondd, bár még mindig nem ülteti el bennem a teljes bizalmat. Nem mintha sok lélek lenne, akiben feltétel nélkül megbízom. Tényleg, akad egyáltalán ilyen? Tisztelettudóan fogadja a tényt, bár a tekintetében látom, hogy valami megváltozik. Alig észrevehető, s ha én magam nem éreztem volna ugyanígy apám halálakor, észre se venném azt az apró kis villanást a szemében. - Mindig is béke és családpárti volt az öregem. De a rá háruló felelősséget, kötelességet mindig elvégezte. Sosem keresett kibúvókat. - mosolyodok el. Halottról jót vagy semmit. Asszem képes is lenne rá, hogy a túlvilágról megcsapdosson, ha rosszat mondok róla... Talán el kellene mondanom, hogy az Apám elakart hívni engem is a halála előtt Japánba. Hogy ismét maga mellett tudhasson. Talán el kellene mondanom, hogy igenis fájt a halála, de megtanultam, mert megtanított arra Beharapóm, hogy egy Vérfarkas számára ez az egyik legnehezebb feladat az évszázadai során. Túlélni és elengedni azokat, akiket szeretünk. - Igazán nincs mit. - mondom egyszerűen - De mondja csak. Mégis hogy ismerte meg? Úgy értem, az apám nem volt túl bőbeszédű fajta, de szeretett mesélni és sokat tudok az életéről. Sok név megmaradt a storyjaiból, de Morson? Nem cseng ismerősen. Tény, hogy az apám mindig is szeretett tanítani, és jó tanár is volt világ életében. A kölykökhöz való türelmet talán épp ezért örököltem tőle, s nem hiába voltam Mentor Californiában. De az előttem álló farkas nem úgy fest, mint aki élet bölcseleti oktatásra szorulna. Kissé gyanakvóan méregetem, mert nem tudom, mégis ki lehet a fickó, és ha most szarba keveri magát, akkor kétszeresen fogom megtorolni azt, hogy csúfot próbál űzni Atyám emlékéből.
Még mindig nem tudom feldolgozni. Az elmém tompa, a gondolataim vissza-visszatérnek 1600 köré, az évekre, amiket Arryck és családja körében töltöttem. Visszanézve talán azon voltak a legjobb évek az életemben, de ezt most nem merem bevallani még magamnak sem. Akkor már egészen biztosan összetörnék, szertefoszlana a méltóságom maradványa is, márpedig azt nem engedhetem meg magamnak. Első vagyok, ősi vérfarkas, és ha én nem tanúsítok valamiféle tartást, akkor ki fog? – Legalább igaz és hű maradt ahhoz az emberhez, akinek megismertem – mosolyodtam el nosztalgikusan. – Ez több, mint amit a legtöbben elmondhatnak négynél is több évszázad után. Én legalábbis biztosan nem állíthatom ezt az említett szám dupláját követően. Ha Arryck és én találkoztunk volna ma, ő lenne az, aki nem ismerne meg engem, és nem az új testem miatt. Azért nem ismerne meg, mert olyan ember lettem, akinek egészen biztosan nem akart volna segíteni sohasem. Olyan lettem, akit még én magam is megvetettem volna abban az időben, pedig ez a lény már akkor is a szívemben lakozott, mocskos korrupcióként ette a húsomat. A háború megváltoztatja az embert, más mentségem nincs. – Nem így ismert – mondom. Gondolkodnom kell, hogy miként vágjam ki magam ebből. Nem mondom, hogy a fickó sarokba szorított volna, azonban mégis gondolkodásra késztet. – De gondolom ez magának nem meglepő. Furcsa lenne, ha soha nem használt volna álnevet az élete során. Szerencsére Arryck és én megbeszéltünk egy történetet még korábban, amit akkor kellett előadnia, ha a segítségemre van szüksége, és a közösség nem helyesli. Nem vagyok benne biztos, hogy el is mesélte ennek a farkasnak, de hátha… A történet úgy szól, hogy amikor ötven éves volt, talált egy fiatal kölyköt az út szélén, akit hazavitt és lábra állított. Nem volt nagy legenda, messze állt a valóságtól, de úgy gondoltuk, működhet, ha esetleg szükségben találja magát. – Ő Frederico Santonelli néven ismert meg – mondom. Tudom, hogy az új testem nem néz ki éppen spanyolnak vagy portugálnak, de ez már a legkisebb gond. Elvégre, meglehetősen sok volt a fattyú abban a korban. Bár az, hogy törvénytelen gyermekként aposztrofáljam magam egyenesen sérti atyám és anyám emlékét, de szükséges volt. Mindent megteszünk a túlélésért, azt hiszem. – És mi a maga története? Hogy került kapcsolatba Arryckkal? Vérszerinti gyermeke volt? Nos, ha már gondoznunk kell az örökségünket akár el is kezdhetem itt és most.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Csendben hallgatom a pasast, ám a név hallatán, amit kibök, kissé meglepődök. Nem idegen a név apám történeteiből, de valahogy magát a Farkast mindig is titokzatosság övezte apám történeteiben. Kölyökként, mint valami Hősre, úgy tekintettem a figurára. Persze, álnév, ám most, hogy itt áll előttem... hát, ennyit gyermekkorom mesehőséről? Arról, akit apám oly nagy szavakkal tisztelt, becsült, s mindig áhítattal mesélt róla? Ez a farkas volna? A kérdés ránt vissza a valóságba. - A nevelt fia vagyok. A 7 éves háború után anyám újra férjhez ment, így Arryck lett a nevelőapám, engem választott két gyermek közül, s a Beharapóm lett. Hosszú lenne mindent elmesélni. Bár... nem tudom, apám régi barátja mit szólna egy kis itókához? Mesélni úgy is lehet, ha közben tisztelgünk az elhunyt előtt. De mondja csak, pontosan mire kíváncsi, és akkor talán mesélek. Nem tudom miért, a kíváncsiság hajt. Valamiért egyre inkább érdekel ez a Farkas. Vajon miért? Az övemről leveszek egy flaskát, amit kinyitva az öregnek nyújtom. - Húzza csak meg. Ne aggódjon, nincs benne méreg. - vigyorgok. Jó erős magyar pálinka, még az utolsó készleteimből.
Látom a felismerést a szemében, ahogy azt is, hogy nem azt kapta, amit várt. Nem azt, amit hitt, amit remélt… Heh, üdv a klubban, ifjú, remélem jól fogod érezni magad a sok öreg és csalódott fickó között. Már nem az a farkas voltam, aki fölvette a portugál matróz testét, és nem is az, aki beharapta Arryckot. Mind változunk, de a rohadt életbe is, nem egyszerű visszanézni azt, akik egykor voltunk. Hallgatom amit mond, és amikor az italt említi fölnézek rá. Már a nyelvem hegyén van a tiltakozás, a mondat, hogy én nem iszok – és talán az is, hogy neki sem kellene –, de meggondolom magam. Az ember nem gyakran találkozik az „unokájával” kétszáz évvel annak teremtése után, csak hogy megtudja, hogy a saját gyermeke meg halott. Talán még maga a nagyságos Tupilek sem fog megharagudni, ha legurítok egy keveset a torkomon, így elfogadom a flaskát. – A Vreth családra! – emelem föl a kezemben tartott flaskát, aztán hátrahajtott fejjel húzok belőle egy nagyot. Nem felejtettem el, milyen volt sakét inni annyi évvel ezelőtt, de ez mégis más, erős és ízes egyszerre. Majdhogynem visszaköhögöm. Nem vagyok nagy ivó, ezt meg kell vallanom. A köszöntőm egyszerre szólt annak, aki előttem áll, az elhunytnak és annak, akiről semmit sem tudok. Valószínűleg Arryck húga is meghalt, már évszázadokkal korábban. Azt meg nem említem, hogy ha méreg lenne benne, akkor megfojtanám a Chenában, mielőtt még rájönne, mekkorát hibázott. Ahogy visszanyújtom az laposüveget, ismét a habokra terelődik a figyelmem. Mit kérdezzek tőle? Jó kérdés… Nem kezdhetem Arryck legkorábbi éveivel, nem tudhatom meg egyhamar, hogy miként élte túl az első ötven évét és miképp jutott el végül oda, ahol beharapta a fiút. Ezek olyan dolgok, amikor vagy tudnom kellene már, vagy pedig értelmetlen lenne jelenlegi helyzetemben érdeklődni irántuk a külvilág szemével. Utálom, hogy senki sem tudja, kik is vagyunk, és nem tehetjük meg, hogy nyílt lapokkal játszunk. – Hol találkozott vele? – kérdezem. Azt elraktároztam magamban, hogy már fiatal korában maga mellé vette a gyermekem – akárcsak én őt. Legalább követte a hagyományokat, és ez jó. Megnyugvást hoz. Csak lassabban teszi, mint az ital.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Csak figyelem, ahogy meghúzza a flaskát, s mosoly terül szét arcomon, ahogy látom, kissé új ízvilágba kóstolt bele. Hehehe, a magyarok tudnak piát készíteni, az tuti. - A Vreth Családra, és Mr. Morsonra, atyám barátjára! - mosolygok, mikor visszakapom a pálinkát, s rajtam a sor, hogy igyak belőle. Leülök a kavicsos partra törökülésbe, nem igazán zavartatom magam. Csendben hallgatok, a habok mozgását figyelem. Olyan furcsa ez a farkas. Nem érzem, hogy bizalmatlannak kéne lennem, nyugodtnak érzem magamat vele. Talán a tudat, hogy apám barátja volt. Hogy apám megbízott benne. Nem tudom. Hátra túrom a szemembe szökő tincseimet. A kérdése sem lep meg, felnézek rá, s valamiért, ahogy a szemeim az arcát fürkészik, olyan érzés tör rám, mintha kölyök lennék mellette. Képességet alkalmaz, hogy ilyen érzések törnek rám? Nem, azt biztos látnám, vagy legalábbis érezném. Visszafordulok a folyóhoz, s előveszek egy doboz cigarettát a zsebemből, fel nyújtom neki, ha akar, vegyen, ha nem, leteszem magam mellé a kőre. Szívok egy slukkot, majd kör füstöket gyártva pöfékelek egy sort. - Kankaanpää városában, Finnországban. Ott ismerkedett meg anyámmal. Ő volt az ottani kovács ember, s a mikor oda költöztünk, néhány munka erejéig szükségünk volt rá. Nos, anyámnak még tovább volt rá szüksége. - mosolygok. Kicsi voltam még, de tisztán emlékszem arra, mikor beszaladok a kovács műhelybe, s anyám piruló arccal néz a rá mosolygó "Óriásra". A háború alatt és után, apám elvesztése miatt anyám nem sokat nevetett, vagy mosolygott. Arryck viszont visszahozta az élet örömét, és újra boldog volt, amit bár sose vallottam be az öregnek, de mindig hálás voltam neki érte. Sokat köszönhetek Beharapómnak. - Kicsi voltam még. Nagyon fiatal, kb. 7 éves. A szekerünk, amivel költözködtünk, a kerekén a vas kikorhadt, s azt akarta megcsináltatni anyám, meg apám kardját akarta megéleztetni, ami ránk maradt. Arryck sokat segített nekünk, nem volt bőbeszédű ember, de igazából ő általa ismertük meg a várost. Később udvarolni kezdett anyámnak, húst vadászott, gondoskodni kezdett rólunk. - felnevetek régi emlékeimen - Egyszer még meg is szöktette anyámat egy különös éjszakán, az öcsémmel csak lestünk ki az ablakon, hová mennek. Bizonyára akkor vésték a fába a monogramjukat, a T-t, melyet Farkas karmok kereszteznek, s úgy hiszem, Beharapóm akkor osztotta meg titkát anyámmal. - 10 éves voltam, mikor beharapott, s megajándékozott a Farkasommal. - gondolkodva szívok egy slukkot, s újra felé nyújtom a flaskát. - De meséljen maga is, ne csak én beszéljek. - Hogy ismerte meg apámat, meg úgy mégis? Érdekel, úgy más szemével látni Teremtőmet. - vigyorgok, ahogy újra rá nézek.
Elmosolyodok, amikor kiegészíti a tósztot. Ó, ha tudná… Akkor talán nem is emelné meg azt a flaskát, vagy ha mégis, akkor teljesen más szavakat mondana. És ha megpróbálná, kiverném a kezéből. Ne tiszteljen engem senki, nem vagyok érdemes rá. Talán ez is megakadályoz abban, hogy fölfedjem magam valaki előtt. Tudom, a farkasok többségéből – vagy a csodálat, vagy a félelem folytán kiváltódó – tisztelet egyszerűen az őrületbe kergetne. Tupilek, rossz embert választottál annyi évvel ezelőtt. A felajánlott cigarettára megrázom a fejem. Valahogy mindig feszélyezett egy égő dolog ilyen közel az arcomhoz… Egészen Trier óta. Még a tüzet sem szoktam valami gyakran megbámulni a saját kandallómban, legfeljebb akkor, ha éppen igazolni akarom magamnak az önként vállalt magányom. Vagy valami, leginkább perverz érzés arra késztet, hogy újraéljem a halálom pillanatát a fejemben, a tűz mardosó lángnyelveit, ahogy testembe kapnak, és végül ugyanarra a sorsra jutok, mint Sura… – Finnország? – nevetek föl. – Messzire utazott az az ember onnan, ahol én utoljára láttam. Trier nem volt éppen közel Finnországhoz. Vajon mi hajtotta őt oda? Talán sosem fogom már megtudni. Elfog a nosztalgia vágya, az érzés, amely azt kívánja, hogy menjek vissza a régi házakhoz, de van egy sejtésem, hogy azok már nem állnak többé. De ha még állnának is, két okból nem engedelmeskedhetek a késztetésnek. Az egyik az, hogy nem kívánom feltépni a sebeket jobban, mint ahogy föl vannak már most. A másik… Nos, az sokkal gyakorlatiasabb. Dolgom van. Valami miatt visszahívtak bennünket, és biztosan nem azért, hogy én a saját házamban bujdokoljak. Én nem követem őt a földre. Jobban szeretek állni, és így kevésbé feltűnő, ha el-elkalandozik a figyelmem a története alatt. – Tíz éves – biccentek. Egészen biztos vagyok benne, hogy hosszú megfontolás után döntött, hiszen én magam tanácsoltam neki, hogy ne szórja csak úgy szét a farkasának ivadékait a világba. Talán a kölyök nem is tudja, mekkora ajándékot kapott. A felszólítására fölkapom a fejem, és apró mosoly kúszik az ajkamra. Ha mesét szeretne, Kilaunhoz kellett volna mennie. – Még akkor találkoztam vele, amikor Trierben volt farkas – mondom csöndes nyugalommal. – Éppen csak kinőtt a kölyökkorból. Engem akkor haraptak be, de a Teremtőm nem találta kielégítőnek a végeredményt, így aztán… Nos, mit szépítsem,m magamra hagyott a városba vezető út mentén. Az apád akkoriban sokat ingázott Trier és a közeli földjei között, és szerencsémre rám talált. Befogadott, fölnevelt, segített megérteni és elfogadni a körülöttem megváltozott világot. Rövid hallgatás következik. Leszegem a fejem, tekintetem a kavicsokat vizsgálja az orrom előtt. – Hiányozni fog – teszem hozzá. Ez egy Teremtő érzése és nem egy baráté, tudom jól. De hát a gyászolni még az Elsők is gyászolhatnak, nem igaz?
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Egy darabig a válasza miatt méricskélem a férfit, közben a flaskát meg-meg löttyintem, hogy a torkomba is jusson. Nem érzek hazugságról árulkodó bűzt, de Bestiám se hülye, hogy teljesen elfogadja ezt a történetet. Vagy csupán bennem van a hiba, és az évek alatt belém rögzült kétely és bizalmatlanság vakít el. Nem ez lenne az első, s utolsó szitu, hogy e miatt a jellemvonásom miatt nem látom az igazságot. S maradjunk meg annál a hozzáállásnál, előbb hiszek a magam megérzéseinek. Már pedig a farkasösztönöm, sőt, az emberi is azt súgja hogy itt valami nem kóser. Igaz, nem torkuk szakadtából üvöltik, mint ahogy mondjuk Californiában történt az Alfa előtt, vagy csak vegyük a legutóbbit, mikor Castor és Dante, újdonsült Vezetőim Omegává gyaláztak. De érzem, hogy valami van a levegőben. Utolsó szavaira elfordítom a tekintetem, majd csak lassan bólintok. Igen... Néha hiányzik, hogy jó alaposan seggbe rúgjon, elátkozza a nevem, vagy egyszerűen csak mondjon egy rövid idézetet, gondolatot. De elmúlt, ő nincs többé, és ez az Élet vele járója. Nincs mit ragozni ezen. - Átharapta magát? - kérdezem, ahogy ismét felnézek rá. Arryck sohase említette, hogy lenne testvérem. Már pedig Japánban volt rá esély, bár nem találtam kölyköket. Ha van apámnak még gyermeke, arról nekem is tudnom kell.
Látom, ahogy végigmér, de nem zavartatom magam miatta. Komolyabb problémáim is vannak, nem oszt és nem szoroz, hogy pontosan mennyit hisz el a történetből. Szívem szerint lehunynám a szemem, megpróbálnék kapcsolatba lépni a szellemekkel, és lehordanám Arryckot, amiért hajlandó volt meghallani. De azok még a semleges közeledésemre sem reagálnak, és még az a minden lében kanál Agatha sem válaszol nekem soha. Olyan érzés ez, mintha a szellemek magamra hagytak volna – és ennyi év után, nem kellemes ebbe belegondolni. Látom, hogy ő is ugyanazt érzi. Persze, különböző módon, neki az atyja halt meg, egy mentorfigura, és évei voltak feldolgozni ezt. Nekem azonban… Nekem szinte semmim sem volt erre, csak az elmúlt pár perc. És ez nem elég… Talán napok kellenek majd, mire normálisan tudok a világra nézni újra, talán hetek. – Nem – rázom meg a fejem a kérdésére. Ezt már régen eldöntöttem magamban. Egyszerűbb lenne a közelében maradni, testvérként, de hosszú hazudozást eredményezne, és ha tehetem, inkább féligazságokat mondok, minthogy hazudjak. Az csak problémákhoz vezet, és olyan messzire űzi el a megoldást, amennyire csak teheti. – A teremtőm idősebb volt nála, annyi bizonyos… De a vérvonalunk hasonló. Mindketten a Megoldó leszármazottai voltunk. Nos, jellemkorcsosulásom egy igen érdekes megfogalmazása ez. De tény, kár lenne tagadni, Biisa, aki voltam meghalt. Már sosem térhetett vissza a szülőföldjére, halálos sebet kapott Trierben, és mire Prágába ért, ahol segítséget talált, a seb elfertőződött és a végzetét okozta. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehetek hasonló hozzá, amennyire lehetséges… Hogy nem tisztelhetem az emlékét ezek között a fák között, amelyeket gyerekként annyira szeretett volna megmászni, és sosem tehette. Furcsa ötlet ötlik az elmémbe. De végül is miért ne? Mit veszíthetek a múlt relikviáival? De persze nem tudom, van-e valaki, aki el is tudná készíteni ezeket a relikviákat, de a megérzéseim, amik oly régen beszéltek utoljára, azt súgják, próbálkozzak. – Mi a foglalkozása? – kérdezem.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Mr. Morson tekintete és az a pillanatnyi csend, melyet maga körül hordoz, megnyugtat. Valamiért úgy érzem, a gyász pillanatában látom, s kissé talán mélyebbről is eredhet ez a fajta gyász, mint egy egyszerű baráttól. Elnyomom a cigaretta szálat a kövek között. A válaszára kissé meglepetten nézek fel rá. A Megoldó leszármazottja. Kevesen használták így ezt a megfogalmazást... sőt, igazából apámon kívül nem is nagyon hallottam mástól ezt a szót. Nem sok vérvonaltestvéremmel találkoztam a világban, de általában ha egyel-egyel összefutottam is, inkább az "Okostojás" "Pszichó", vagy csak simán "Agybetegnek" hívtuk egymást. Az évek szlengjei, sajnálom. De akárhogy is nézzük, végül is a testvéremnek számít az ürge. A Beharapóm tanította, vigyázott rá, ráadásul egyazon Vérvonalba tartozik. Felállok, és ha engedi, barátságosan megpaskolom a vállát. Tőlem ez igencsak közvetlen, szokatlan és bensőséges gesztus, szóval ha ismerne, tudhatná, hogy ez megtiszteltetés. - Nos, akárhogy is, Atyánk biztosan örülne, hogy találkoztunk. Mindig is akartam egy bátyust. - gyermeki vigyor kerül az arcomra. Persze nem adom ilyen könnyen a dolgot, még mindig nem bízok meg benne, hisz semmivel sem bizonyította, hogy igazat szólna. Mindazonáltal nem hagyhatom figyelmen kívül azt sem, mennyire emlékeztet az apámra, és hogy ismeri (legalábbis abból a kevés mondatból) apám múltját. Mikor kicsit ellépek tőle, a kérdésre vállat vonva felelek. - Tetoválok, bár már egy ideje nem mentem be a munkahelyemre magánügyekből kifolyólag. Másod sorban meg fegyvereket kovácsolok és készítek, de ha csak egy vas kerítést akar csináltatni, azt is elkészíthetem. Bár tény, nem függ össze a két foglalkozás, mindegyik művészi szinten űzhető. Márpedig, nem hazudok, nekem azon a szinten megy. - Talán készíttetne valamit?
Talán nem kellene ennyire kitárulkoznom a másik előtt, ennyi mindent megmutatnom magamból. Világ életemben egy visszahúzódó figura voltam, mindig is zavart, ha mások tudták, miként érzek, mit gondolok. De most nem segíthetek rajta, a hírek letaglózó ereje csak lassan oszlik el. És ha választanom kellene, ki lásson ilyen állapotban, akkor inkább legyen az egyik Gyermekem, semmint valamelyik testvérem. Főleg Sangilakot nem szeretném, ha ebben a percben itt lenne. Úgy tűnik, nem éppen megszokott a névhasználatom. Inkább nem kérdezek rá arra, ők miként referálnak rám és a vérvonalamra… Valami azt súgja, nem akarom tudni. Még a hírek között is meg kell húzni valahol a határvonalat, és ha választhatok, hát legyen ez egy másik nap szörnyülködésének alanya. Arra viszont, hogy mindig is akart egy bátyust, az én szemöldököm szalad a magasba egy pillanatra, inkább meglepetten, semmint rosszállóan. Ó, ha tudná, ki vagyok… – Én magam is örülök a találkozásnak – felelem, és próbálom elrejteni a vigyorom. – Mindig jó érzés felfedezni egy régi ismerőst egy új arcban. Hiába mondom, még mindig nem vagyok benne teljesen bizonyos, hogy Arryck megfelelő örökösre talált. De ez csak az én bizalmatlanságom és bizonytalanságom szülötte, és most, ha már úgyis visszaszólítottak a Szellemek, megpróbálom figyelni ezt a fiatal farkast. Remélem, méltónak bizonyul az Örökségre, már csak Arryck miatt is. Ahogy a foglalkozását ecseteli, elgondolkodom azon, mennyire bölcs dolog az, amit teszek. Nem kívánom ilyen gyorsan fölfedni magam, és nem hiszem, hogy ezekből az információkból bármire is rájöhetne. Talán Arryck kikövetkeztethette volna, ő ismerte a Japánban történteket, de nem tudom, mennyit mondott el a Gyermekének. Mégis, ha meg akarok szabadulni a múltam kínzó mivoltától, közel kell tartanom magamhoz azt. És mi jobb módszer, mint visszamenni ahhoz, ahol elkezdődött? – Két katanát szeretnék csináltatni – felelem. Ez egyben talán egy teszt is. Igen, egy teszt… Elmémben lassan megfogalmazódik a mivoltja. – Pár évszázaddal ezelőtt magam is Japánban jártam, de a saját kardjaimat elhagytam, amikor eljöttem. Szeretnék újakat csináltatni.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Régi ismerőst, egy új arcban... Nem jó kifejezés, ha azt mondom, furcsa, sokkal inkább zavarba ejtő ezt hallani. Nem mintha nem lett volna már, aki azt mondta volna, apámat viszont látja bennem, mégis szokatlan, pláne egy "életemben először találkoztunk" egyéntől hallani ezt. Elfordítom róla tekintetem, mintha csak sejtéseimnek adnék igazat abban, hogy ez az öreg Bestia többet rejt, mint amit mutat nekem. Nem tudom, higgyek-e neki? De nem kockáztathatok. A kérését hallgatva figyelem a folyó áramlását. - Katana? Hmm... régen készítettem már, de nem lehetetlen a kérése. Valami egyedi plusz, vagy extra rá? Mittudomén, gyémánt berakás, esetleg ezüst markolat, vagy múltbéli faragványok a pengén? Csak mert ezektől is függ az elkészítési idő. Elleszek ezekkel, már előre látom! S megengedek magamnak egy elégedett mosolyt. Mert hát azt azért ne felejtsük el, amíg a "bátyókám" a közelemben van, jobban megismerhetem, másrészről pedig bebizonyíthatja, valóban apám egyik neveltje.
Nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb kifejezést használtam, de most már nem helyesbítek. Egyrészt azért, mert mindig olyan iszonyatosan biztosnak akarok tűnni mindenben, amit teszek, hogy végül még magammal is elhitetem, hogy ez a jó dolog, hogy ennek így kell lennie… Másrészt meg hadd kapjon egy kis önbizalmat tőlem is. A Nagyapja vagyok, ha úgy vesszük. Csak a nagy, családi találkozóknak mindig az útjába állt, hogy bármikor elvehetem valakitől az ajándékot, amely tőlem származott. A kérdésére viszont egy dühös grimasz fut át az arcomon. nem, nem is dühös. A dühnek megvan az a rossz szokása, hogy céltalan, önkénytelenül pusztító. A haragnak mindig van célja, és nem feltétlenül tarol le mást, csak amire szüksége van ahhoz, hogy elpusztítsa a célját. Mégis, ez a cél nem a közelemben álló farkas. Nem, a célja maga a Világ. A világ, amely az esztétika érdekében sárba tipor tradíciókat, a világ, amely nincs tekintettel arra, ami szent vagy igaz. A Világ, amit nekem kellene formálnom, de képtelen vagyok rá. – A katana díszítése a szamuráj társadalmi rangját jelezte – szólok, amikor eléggé lehiggadok, hogy ne remegjen a hangom haragomban. – Én nem vagyok sem gazdag, sem befolyásos, így a díszítés mikéntjét magára bízom. Sokkal fontosabb, hogy a kard úgy készüljön el, ahogyan azt az eredeti mesterek is gondolták, persze a rendelkezésünkre álló, szomorúan kevés nyersanyag dacára. – Gondolok itt most arra, hogy egy tucat mesterember helyett csupán egyetlen áll most velem szemben. De hát meg kell tanulnom kompromisszumokat kötni a világgal. – A kardnak lelke van, amit a forgatója és a mester, aki kovácsolta, együttesen biztosítanak neki. Ezt tartsa szem előtt. Ahogy befejezem, megfordulok, és elnézek abba az irányba, amerre a házam vélem. Nem mondom, hogy az otthonom, annak nevezni még nagyon erős lenne – csupán egy hely, ahol élek, idegen egy ismerős földön. – Most mennem kell. Ha elkészültek a kardok, hívjon ezen a számon, és találkozunk, ahol maga akarja – mondom, majd miután a zsebemből előkerült papírlapra felírtam a címem, búcsút intek, és elindulok. Hosszú, hosszú időn át kell majd gondolkodnom… és egy kicsit gyászolnom is Arryck halálát, úgy érzem.
Nincs sok időnk szórakozni, úgyhogy a lehető legrövidebbre redukáltam a napomat, aztán szóltam Cassienek, hogy jöjjön át a stúdióba, onnan indulunk is az erdőbe. Egyelőre még halvány lilám sem volt róla, mit fogok kezdeni vele, de az tuti, hogy nem csinálok segget a számból, és megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet, ha ne álljon fenn annak a veszélye, hogy esetleg miattam kerüljön be, egy falka védőszárnyai alatt már nekem is lenne lehetőségem átgondolni, hogy miként is kezeljem ezt az egész helyzetet. Szeretném kihagyni belőle a Castorhoz fűződő kapcsolatomat, régen rossz lenne, ha csak amiatt csatlakozhatna. Nem, nem ilyennek ismerem Castort, és én sem könyörögnék, ha egyébként semmit sem lehetne kezdeni vele. Kész helyzet elé szintén nem fogom állítani, hisz a kölykömként jönnie kellene, de hiszem, hogy ez nem így működik, hogyha ezt akarja, igenis mutassa meg, hogy képes érte tenni. Egy hét nem sok, de a tenni akarást annyi idő alatt is lehet látni. Nem sokkoltam a kocsimat erdei utakkal, egy falkatulajdon előtt álltam meg, az erdőhöz legközelebbinél, és ott parkoltam le. Onnan gyalogoltunk, de szóltam előre, hogy nem bálba megyünk, bár elég ostobának kellene ahhoz lenni, hogy ezt higgye, márpedig én szerettem úgy emlékezni rá, mint egy intelligens fiatal teremtésre, aki érdemes a figyelemre, csak egy faszkalap a teremtője, aki képtelen értékelni azt, amije van. Közben persze beszéltem neki mindenféle dologról, nem feltétlenül farkasokkal kapcsolatosról, és még azt is megkérdeztem, hogy amúgy mi a helyzet Detroitban? Hogy van a kedves Alfa, és talált-e már más gyötörhető egyedet a helyemre, illetve még az is érdekelt, hogy neki mik a tervei, ha esetleg itt marad, már civil értelemben. Annyira már nem volt kölyök, hogy ne lehessen emberek közé engedni, de azért még nem ártott vigyázni. Érdekelt, milyen hétköznapi vágyai voltak. Végül a folyópartot vettük célba, célszerűnek láttam először minden téren lenyugodni, mielőtt fizikailag kezdem el gyötörni. - A vérvonaladat tudod egyébként valamennyire használni? Akármennyire is mostoha kérdés, muszáj feltennem, más is fel fogja, és hiába akar tőle megválni, attól még most abból kell kihoznia a legtöbbet. - Azt továbbra is tartom, hogy mentálisan jobbnak kell lenned, legalább szedd össze magad, hogy a magadhoz képest a legjobbat hozhasd ki a helyzetből, ne valami silány tűrhetőt. Ezért jöttünk most ide, hogy megnyugodj, hogy lásd, mi lehet az otthonod, ha ezt most jól csinálod. Nevezheted mézesmadzagnak… Tulajdonképpen az is volt, nem tudom, miként motiválhatnám, kell, hogy valami más is hajtsa azonkívül, hogy a kölyköm akar lenni, mi tagadás, erről jobb szeretném lebeszélni, de egyelőre ezt a pontot még napolom, mert fogalmam sincs, mit kellene tennem, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. - Szóval, megnézzük szépen a naplementét, aztán… meglátjuk, mi lesz. Kacsintok rá, mert bizony, a Hold már majdnem teljes fényében pompázik, még én is érezni fogom csalogató hívását, nemhogy ő… Csodás esténk lesz, én legalábbis bizonyosan élvezni fogom.
Örültem neki, hogy végül a szökés mellett döntöttem, bár tisztában voltam azzal is, hogy semmit nem jelentett, hogy Emma beköltöztetett a hotelbe. Egyszerűen csak biztosan felelősséget érzett irántam, és a lehetséges tetteim miatt. Ez akár lehetett volna hízelgő is, de másik oldalról megközelítve már korántsem. Ilyen apróságokkal azonban nem akartam törődni, mert azt szerettem volna, ha jól alakulnak a dolgok. Azt mondják, hogyha pozitívan állunk hozzá, akkor végül bevonzzuk azt, amit szeretnénk. És én most pontosan azt próbáltam bebeszélni magamnak, hogy minden rendben lesz, és meg fogok felelni. Egy hét nem sok idő, nem is nagyon értettem, hogy mit akart ennyi idő alatt elérni velem, de nem kérdezősködtem inkább. Attól tartottam, hogy felbosszantanám vele, aztán fogná magát és elküldene a fenébe. Kinéztem belőle, és csak reménykedni tudtam, hogy velem talán mégsem tenné meg, ha már adott egy kis időt afféle bizonyításra. Emiatt egyébként nagyon aggódtam, nem vagyok az a típus, aki farkasnak való, legalábbis szerintem. Ettől függetlenül, amikor este feküdtem a sokkalta kényelmesebb ágyban, mint amilyenben előző este kellett aludnom, eldöntöttem magamban, hogy minden tőlem telhetőt igyekezni fogok megtenni azért, hogy méltónak bizonyuljak egy átharapásra. Vagy egyáltalán egy találkozóra, mert előbb azon kellett túlesni. Pontosan érkeztem meg a stúdióba, eszem ágában sem volt máris hibát ejteni azzal, hogy elkésem. Most már jóval vastagabb holmikat vettem magamra, és így nem akadtak olyan gondjaim, hogy lefagyna esetleg a lábam, vagy valamelyik más testrészem. Nem mintha nem nőtt volna vissza idővel, de elég kellemetlennek találtam a tegnapi délutánt. Most kényelmes, lapos talpú csizmát viseltem, vastag nadrágot harisnyával, meg bélelt kabátot. Mindent Emmától kaptam, és máris többel tartoztam neki, mint amit valószínűleg meg tudtam volna fizetni neki valaha is. Az út egyébként kellemesen telt az erdő irányába, jól elbeszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy szeretnék cukrászként dolgozni, és idővel ezzel kezdeni valamit, de bármilyen munka jó lett volna, mivel ragaszkodtam ahhoz, hogy megtérítsem a kölcsönt, amit tőle kaptam a ruhák tekintetében. Meg úgy mindennel együtt… - Sajnos nem igazán. Ez nem olyan, mint a tiéd… - húztam el a számat kicsit csalódottan, kicsit szégyenlősen. – Colin azt mondta, hogy ez úgy fog kialakulni, ahogy egyre idősebb leszek. Már egy nagyon picit gyakorolgattam, de nem nagyon tudok még farkast szólítani. Ha igaza van – márpedig ezt elhittem neki kivételesen -, akkor nagyjából olyan negyven év múlva fog sikerülni teljesen egy farkassal – sóhajtottam fel, mert ez nekem még nagyon sok időnek tűnt egyelőre. Sajnáltam egyébként, hogy nincs valami látványosabb képességem, aminek a fejlesztését úgy tudtam volna gyakorolni, hogy érzem is magamon, hogy tettem érte valamit. - Tegnap megfogadtam magamban, hogy megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni! – jelentettem ki némiképp határozottabban, mint amilyen a legutóbbi találkozásunk alkalmával voltam. – Tényleg az, mert nagyon tetszik a hely. Azt hittem, hogy csak mendemonda, hogy ilyen közel a városhoz ilyen csodás helyek vannak, meg hogy képeken szebb… de nem! – mosolyodtam el halványan, ahogy körülnéztem. – Egyébként mentálisan többet tanítottak, a fizikai erőnlétem nem az igazi – vallottam be őszintén, bár ezzel szerintem ő is tisztában volt. - Rendben! – egyeztem bele végül abba, hogy nézzük meg a naplementét. Egyelőre még nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz utána, mert én is nagyon jól tudtam, hogy mi a helyzet a hol állapotával. Tartottam is tőle picit, mert ugyan már másfél évtizede vagyok farkas, de még mindig nem tudtam mindig befolyásolni az átváltozásokat ilyenkor, az emberi részem megtartásával egyetemben. Volt, amikor sikerült, de arra is akadt már példa, hogy elveszítettem a józanabbik felem, és csupán a vadállat maradt, ami legalább olyan agresszív volt, mint Colin farkasa. Nagyon ég és föld hozzám képest, és nem is reménykedtem abban, hogy idővel valamelyest idomulunk egymáshoz, túlságosan különböztünk. – Mesélsz nekem egy kicsit az Alfáról, meg az itteni falkáról? – kérdeztem kíváncsian. Tudni akartam néhány dolgot, ha esetleg úgy alakulna, hogy megfelelek majd.
- Gyönyörű… nem is értem, hogy nőttek fel farkasok ezzel a vérvonallal. Biztos nem úgy, ahogy Colin „gondoskodott” rólad. Ha még sokat beszélünk arról az alakról, esküszöm dühkezelési tanfolyamra kell majd járnom. Rendkívül szánalmasnak tartom a helyzetet, na de mindegy, ez van. Annyit tehetek, hogy megpróbálom visszaállítani valahogy a világba vetett hitét, nála még talán nem késő visszafordítani a folyamatot. Még lehet belőle normális, egészséges lelkületű farkas, nem úgy, mint belőlem. A feketeségem érdeklődve kóstolgatja egyébként, a bizalmába szándékszik férkőzni, hogy könnyebb dolga legyen majd, ha az a döntés születik, hogy teljesítjük, amit Cassie szeretne. - Másként nem is megy, de Cassie, ne csak próbáld, csináld, ha csak próbálod, az ide nem lesz elég. Csóválom meg a fejem, egy hét szörnyen kevés idő, hogy valaki bebizonyítsa, érdemes a második esélyre. Sokan nem kapnak. Én sem kaptam, bár mostanra már el sem tudom képzelni magam a bundásom nélkül, olyannyira egymáshoz nőttünk, hogy szerintem tényleg komoly lelki károkat szenvednék, ha ki akarná tépni belőlem valaki, noha én sosem voltam gyenge, a teremtőm erős volt már akkor is, mikor beharapott. - Sok szempontból egész kellemes, ha egy kisvárosban él valaki. Olykor unalmas, de a lelkünk másik fele sokkal inkább otthonnak képes érezni egy ilyen helyet, mint a fényűző nagyvárosokat. Tudod, milyen vagyok, még nekem is jobb itt, ez azért elég beszédes. Vallom be töredelmesen, nem tagadom, hogy alapvetően jól érzem magam itt, sőt, jobban, mint amire számítottam, arról nem is beszélve, hogy mire döbbentem rá nem is olyan régen. Ez azonban maradjon meg elmém fogságában, mert bármennyire is kedvelem, bízni nem bízhatok benne egyelőre. - Jól van, akkor mostantól mentálisan beszélj hozzám. Nem igazán kérés volt, a pajzsomat leeresztettem annyira, hogy tudjon velem kommunikálni. Nem kételkedtem benne, hogy megy neki, de a mi életünkben minden gyakorlás kérdése. Nagyon-nagyon sok gyakorlásé. Én meg azért beszéltem hozzá ugyanúgy, hogy összezavarjam vele, és nehezebb legyen koncentrálnia. Azt nem állítottam sosem, hogy velem könnyű lenne az élet, de bizonyára bőven vannak, akik sokkal rosszabbak nálam. - Nem Cassie, nem mesélhetek neked az Alfáról és a falkáról, majd mesélek, ha megnyílik előtted ez az ajtó, addig nem tehetem. Megcsóváltam a fejem, és egy részem persze szerette volna kisegíteni ilyen téren, legalább annyira, hogy ne szarjon be Castortól, de nem szóltam ezen ügy érdekében. Jobb lesz, ha minden befolyásolástól mentesen reagál a dolgokra. Arról nem is beszélve, hogy bár ismerem, mióta csak farkas lett, de nem tudhatom, hogy ez nem Simon egy lelket tépő terve-e. Jobbnak látom óvatosan kezelni a helyzetet, nem mintha nem lennék képes megállapítani, hogy hazudik-e nekem vagy sem, egyszerűen nem fogom megkérdezni ezt tőle kerek-perec, talán mert nem is akarom hallani a választ. Túl nagyot csalódnék. - Helyette inkább te mesélj arról, hogy mit tudsz a vérvonalamról. Szeretnék biztosra menni abban a tekintetben, hogy tudod, mit vállalsz vele. Bizonyára emlékszik arra is, miként viselkedett velem egykori alfám, hogy kiaknázza a képességemet a falka érdekében. Nem egy ízben néztem ki úgy, hogy csak a szentlélek tartott össze…
- Fogalmam sincs. Még senki mással nem találkoztam, aki ebbe tartozna, és idősebb lenne. Colinból kiindulva talán mások is éppen ilyen nehezen boldogulnak vele, bár nem tudom. Lehet csak ő nem alkalmas erre… - vonogattam a vállaimat a fejtegetést követően. Tényleg elég haszontalan képességnek tartottam, de az is lehet, hogy csak azért, mert én nem tudtam hasznát venni még egyszer sem. Sőt, ami azt illeti, Colintól is ritkán láttam, bár neki bizonyára már több tapasztalata volt. Kíváncsi lettem volna rá, hogy ő kitől tanulta meg és hogyan, de erről soha nem beszélt. Így pedig nehéz lett volna bármit is kideríteni vele kapcsolatban. Egy időben még próbálkoztam is, de azóta már régen feladtam a nyomozgatásaimmal. Főleg, miután egyszer a fülébe jutott, és iszonyatosan kiakadt miatta. - Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, Emma! Higgy nekem! – bizonygattam ezúttal jóval határozottabban, már-már magamat is elkezdtem győzködni, hogy tényleg így lesz. – Nem fogok rád szégyent hozni… - tettem még hozzá egészen halkan, alig hallhatóan. Nagyon szégyelltem volna magamat, ha miattam bajba kerül, mert nem tudott összekaparni egy épkézláb kölyköt. Márpedig én az akartam lenni, sőt, még annál is több. Azt szerettem volna, hogy néhány évtized múlva ne legyenek gondjaim azzal, hogy megvédjem magamat. Domináns sohasem leszek, de olyan, aki odacsap alkalomadtán, még lehettem. Néha efféle álmokat dédelgettem magamban, amikor nagyon unatkoztam az ágyamon fekve. - Igen – mosolyogtam halványan. Tényleg tudtam, hogy milyen, vagy legalábbis részben. Annyira, amennyit mutatott magából abban az időszakban, amikor foglalkozott velem egy kicsit. – Még sohasem éltem kisvárosban, de mindig szerettem volna kipróbálni, hogy milyen. Olyan sok film játszódik ilyen helyeken, és akkor mindig rám tör a vágy, hogy ilyen közösséghez tartozzak – magyaráztam újra kissé álmodozóan, de szerintem ez nem baj. Akárhány éves lehet az ember, álmoknak mindig kell lenniük, hogy lebegjen valamiféle cél a szemünk előtt. Nekem jelenleg az volt a legnagyobb és legáhítottabb vágyam, hogy Emma átharapjon és a kölykévé fogadjon. Az, hogy rendes teremtőhöz tartozhassak, újra egy igazi család tagja lehessek. - Rendben! – még nem koncentráltam eléggé rá, így véletlenül hangosan egyeztem bele, pedig már azt is szerettem volna mentálisan. Be is haraptam zavaromban a szám szélét, de gyorsan igyekeztem átállni arra, hogy csak úgy beszéljünk, hogy Emma a fejében hallja a válaszaimat. Nekem még sokkal jobban rá kellett koncentrálnom, és ki is merített egy kicsit olykor-olykor, de ezt legalább gyakoroltuk, ha már fizikailag soha nem fejlesztettünk engem. Jó, ezer évben egyszer talán, de azt nem neveztem volna éppen tanulásnak. Ezzel szerintem mindent el is árultam ezzel kapcsolatban. ~ Rendben, csak… ~ elhallgattam, de legalább hangom az már nem volt, legalábbis rendesen, érzékszervekkel hallható. Bizonyára sejtette, hogy miért kértem meg erre, de megint ostoba voltam. Tudhattam volna, hogy nem teheti meg, hiszen én a falka szempontjából veszélyforrás vagyok. Vagy lehetek, bár ha rám néz valaki, biztosan nem ez az első dolog, ami eszébe jut. Nekem sem ez szokott, ha már itt tartunk, pedig néha nagyon szeretném. ~ Túl sokat nem tudok, csak amiket hallottam róla ~ lassan beszéltem, mintha nagyon artikulálni akarnék, vagy megfontolni a szavaimat, de a helyzet az volt, hogy nekem egyelőre még csak így ment. Nem vontatottan, de azért nem is hadartam. Talán majd egyszer… ~ Azt tudom, hogy jóval gyorsabban regenerálódtok, mint mondjuk én ~ próbáltam megfogalmazni mindazt, amit tudtam. Mindazt a keveset, de legalább akkor is próbálkoztam. Tényleg nagyon akartam ezt az egészet! ~ Azt is tudom, hogy sokkal keményebbek számotokra az edzések, de legalább látható az eredmény ~ a sóhaj, ami kiszaladt a számon, már hangos volt, de nem érdekelt. Ez a része tényleg nem vonzott, hogy önkéntesen vállaljam a fájdalmat a fejlődés miatt, de valahogy mégis tetszett, hogy ezzel legalább többre mennék. Ez nem olyan volt, ami csak korral jön, és még akkor is nehezen. – Tudom, hogy mennyi fájdalommal jár… láttam! – egy pillanatra kizökkentem, és elfelejtkeztem magamról, de máris kapcsoltam. ~ Bocsánat! ~ szabadkoztam szokásomhoz híven, mert Colin mellett ehhez szoktam hozzá.
- Van a falkában olyan, akinek ez a vérvonala, de nem ismerem annyira, hogy szívességet kérjek tőle. Meg aztán, lehetséges, hogy szükség sem lesz rá, hiszen ha úgy döntök, hogy teljesítem a kérését, akkor nekem kell majd megtanítom erre-arra. Te jó ég, egészen elképzelhetetlen számomra ez a dolog. - Azt jól teszed, mert máskülönben nem segíthetek, nincsen szavam a falkában, épp ezért neked kell bizonyítanod, máskülönben nem tudok tenni érted. Csóváltam meg a fejem, veheti úgy is, hogyha nem kerül be a falkába, a kölyköm sem lehet, egyszerűen nem tehetem meg azt Castorral, hogy kényszerhelyzet elé állítom, én nem ilyen vagyok. Annyit tehetek érte, hogy majd bekísérem hozzá, és ha kinn kell várnom, hát megvárom majd irodán kívül, ha benn maradhatok, hát ott fogom végighallgatni a dolgot, de nem fogom megkérni az Alfámat, hogy a kedvemért fogadjon valakit a falkába, akit egyébként esze ágában sem lenne. Farkastörvények… Az meg pláne esélytelen volt, hogy előtte átharapjam, és csápoljak, hogy hahó Castor, van egy kölyköm. Az oké, hogy tőlem sokkal erősebb és magasabb rangú egyedek tettek már hasonlót, de én nem fogok. - Reméljük, kipróbálhatod majd hosszútávon is. Bólintottam felé, bíztatásnak szántam, noha ígérni semmit sem mertem, nem akartam, hogy azt higgye, biztos lehet a dolgában, még nem lehetett, még én sem voltam az semmiben sem, és addig nem is dönthetek, amíg nem tudom, Castor miként vélekedik róla. Az biztos, hogy át akarja majd haraptatni, ha ad neki egy esélyt, a kérdés már csak az volt, hogy valaki mással, vagy hajlani fog a kölyök kérésére. - Gondolom kíváncsi vagy, de nézd el nekem, hogy egyelőre nem mondhatok semmit. Nekem ők a családom, sosem árulnám el őket, ha közénk fogsz tartozni, más lesz, akkor mesélek majd, de addig meg kell elégedned velem. Rámosolyogtam, nyilván ez menni fog, elvégre az eddigiek alapján miattam van itt, márpedig ebben az esetben nem lehet hiba az elégedettségben. Annyiban persze egyelőre hibádzik a dolog, hogy nem szándékozom ebben a szent pillanatban átharapni. Hallgattam, mi mindent képes összeszedni a vérvonalamról, majd úgy döntöttem, meg is mutatom neki, miközben beszélt, fogtam egy éles követ, tiszta deja vu lenne, ha nem emlékeznék rá, hogy akkor műveltem ezt, mikor először találkoztam Surával. Úgy vágom végig az alkaromat vele, hogy jól láthassa. Nekem a szemem sem rebben rá, nem érdekel, ismerős, jóleső érzés, ami tán beteges, de ezt már biztosan tudja róla, ha nem, akkor rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Remélem figyel, mert mire a vágás végére érek, az eleje már sehol sincs, ép bőr van a helyén, mint előtte. - Láttad, de nem tudod, amíg nem érezted. Ha a kölyköm leszel, nagyon sokszor leszel használhatatlan, mert nem foglak kímélni, mivel fizikailag gyenge vagy, nem fog ártani, ha mentálisan és képesség terén kiemelkedő vagy. Épp ezért arra fel kell készülnöd, hogy könnyen ébredhetsz majd úgy, hogy egy kést vágok a combodba, csak, hogy szokd a gyűrődést. Készen állsz erre? Közel sem, legalábbis én így hiszem, de még az sem biztos, hogy ebből bármi is meg fog valósulni, de én még mindig meg szeretném neki adni az esélyt arra, hogy visszakozzon. - Cassie, én nem Colin vagyok, nem kell csókolgatnod a lábam nyomát, de majd megtanulod. Az én farkasom egészen más, közel sem ennyire szolgálatkész, sokkal szeszélyesebb, és persze domináns, vad és ösztönös, ugyanakkor nem kevés játékosság fűszerezi a lelkét, s tudja, mi a tisztelet, egyszerűen bár olykor vakmerő, de tudja, hol húzódnak a határai.
- Kár… - dünnyögtem magam elé leszegett fejjel, bár nem is értem, hogy miért kéne gyakorolnom ezt a képességet. Ha esetleg úgy alakulna, hogy csatlakozhatok valamilyen csoda folytán, akkor biztosan lehetséges lenne, hogy Emma átharapjon. És ha átharapna, akkor már inkább az ő képességét akarnám megtanulni, minthogy előtte még gyakoroljak egy idegennel egy olyat, amit később soha nem fogok használni, és már birtokolni sem. – Fogalmam sincs, hogy kölyökként miben lehetek én hasznára a falkának… mitől láthatja majd úgy az Alfa, hogy érdemes befogadnia – szontyolodtam el néhány pillanatra. Nem adtam fel, még mindig tényleg akartam ezt az egészet, de attól még megfordult a fejemben ez az apróság. Szerintem mindenkinek megfordult volna, aki az én helyzetemben van, sőt, lehet még az idősebb farkasoknak is. A szavait tényleg biztatásnak vettem, de nem vagyok ostoba, tudtam, hogy ez milyen sok dologtól függött. Az viszont már határozottan felvillantotta előttem a reményt, hogy Emma foglalkozott velem. Hiába nem ígérte meg, hogy át fog harapni és minden rendben lesz, attól még valahol volt előttem egy cél, ami nem is tűnt olyan távolinak, mint eddig. Messze volt ugyan, de mintha egyre jobban láttam volna az alagút végét, a kiutat a gödörből. Pontosan ez volt az, ami idehozott, de nem is álmodtam róla, hogy viszonylag könnyen belevághatok a fejlődésbe, abba, hogy kihúzzam magam ebből a borzalmas helyzetből. Sőt, nem is igazán nekem kellett, hanem sokkal inkább Emma kezében volt minden. A múltkori mondataimat tényleg nem érzelmi zsarolásnak szántam, hanem igazak voltak. Rajta kívül nem volt más, aki segíthetett nekem. - Olyan furcsa ezt hallani… - suttogtam, előrefelé bámulva. – Régen minket neveztél a családodnak. Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is változni fog, és most olyan rossz, hogy mégis… - a sóhajom egészen mélyről jött, én tényleg nagyon sajnáltam, hogy elhagyott minket, de a másik felem igazán nem hibáztathatta érte. Azok után, amiken ő is keresztül ment az évek során, egyáltalán nem volt meglepő, hogy végül lelépett. Én is pontosan ezt tettem, csak két éves fáziskéséssel, de a lényeg, hogy ráléptem ugyanerre az útra. Ha neki sikerült, nekem miért ne sikerülhetne? Főleg az útmutatásaival. Próbáltam megfogalmazni mindazt, amit az ő vérvonaláról tudtam, de az sajnos vajmi kevés volt. Leginkább csak a gyakorlásaikat láthattam, de az is bőven elég volt. Alapvetően elvette volna a kedvem ez a sok fájdalom, és talán jobban örültem volna valami mentális képességnek, de bennem volt a tenni akarás, és senki mást nem tudtam volna elképzelni teremtőmként, csak és kizárólag Emmát. Röhejes, hogy ennyire ragaszkodtam szerencsétlenhez, őszintén csodáltam, hogy még nem küldött el a fenébe. A gondolatmenetem akkor szakadt meg, amikor láttam, hogy mire készül. Alig egy másodperc volt, és a vér máris kiserkent, én pedig az arcomhoz kaptam a kezemet, pontosan úgy, mint pár nappal ezelőtt. Nem azért, mert taszított a vér látványa – bár volt egy ilyen vonulata is a dolognak -, hanem azért, mert nem akartam, hogy a farkas érzékenyen reagáljon a szagra. Így is egyből éledezni kezdett bennem, mire picit fészkelődtem a nőstény mellett. Szinte áhítattal figyeltem, hogy milyen gyorsan gyógyult be, én erről csak álmodhattam. Egyáltalán képes leszek erre valaha is? Szerintem nem… ~ De idővel még lehetek erős, igaz? ~ kérdeztem reménykedve, közben pedig végre túltettem magam az előbbi jeleneten. ~ Ha sokat gyakorolok veled, akkor megerősödhetek! Szeretném, ha így lenne! ~ határoztam el magam újra, mint már olyan sokszor az utóbbi pár napban. ~ Nem tudom… ~ mondtam őszintén, mert biztosra vettem, hogy úgyis érzékelné, ha hazudok. ~ Szerintem erre nem lehet felkészülni, de igyekszem megtenni mindent, amit csak tudok. Fejlődni akarok, Emma! Utálom, hogy ilyen gyenge vagyok ~ előtte felesleges lett volna másnak mutatnom magam, mivel mind a ketten tisztában voltunk az igazsággal. - Egyszerűen megszokás… - mivel elkalandoztam, megint hangosan mondtam ki a szavakat. Nem tehetek róla, nekem sokkal nehezebb még koncentrálni azért, mint egy idősebb farkasnak, de szerintem így is egész jó vagyok. - Igyekszem majd levetkőzni ezt is - meg még sok mást is. Túl sok a gond velem már most, és ezt beismerni magamnak rosszabb volt, mint képzeltem.
- Kezdetnek nem ártana az, hogy életképesnek hidd magad, mert ha te sem hiszel benne, akkor más mi alapon tegye? Senki sem szereti azokat, akik feladnák... Tudom én, hogy nehéz neki, hogy mennyire szörnyűek voltak az eddigi farkasévei, de őszintén meglepne, ha a farkasa ugyanúgy gondolkodna, miképpen ő is teszi. Ettől még nem lesz kevesebb a szememben, akkor lenne az, ha meg is próbálta volna, akkor viszont abban a pillanatban küldtem volna el a francba, amint kiderül a dolog. - Mikor hallottad te, hogy azt a falkát a családomnak neveztem? Cassie, én csak azért voltam ott, mert Simon nem akart elengedni. Egyedül Markra tekintettem úgy, mint a családomra, de ez még most is így van. Talán megbántom azzal, hogy őt nem sorolom ide, de érzelmileg igyekeztem elhatárolódni a legtöbbektől, kedveltem, igen, de ahhoz sokkal mélyebb és bizalmasabb kapcsolatban kell lenni, hogy valakiről úgy vélekedjek, mint Markról. A falka az más, az egészére képes vagyok úgy tekinteni, mint egy családra, persze vannak, akiket jóval kevésbé bírok, mint másokat, ám sokkal inkább érzem magam otthon köztük, mint Detroitban. Ehhez mondjuk meglehetősen sok köze van Castornak is, de erről értelemszerűen egyelőre nem fogok mesélni Cassienek. Talán később sem, még nem tudom. Meg aztán, most őszintén, kinek kell az, hogy valaki más játékszere legyen egész életében? Érdekes, hogy Simon mindig is akart tőlem valamit, de mivel nem feküdtem meg neki, másként kínzott. Sosem volt az esetem. Megtehette volna, hogy elveszi, amit akar, de tudta, hogy az az utolsó cérnaszál, ami még ott tart, amiért nem szegem meg az adott szavam. Nagy játékos ő is, világ életében az volt, ezért lehet már lassan két évszázada kiskirály ott. Nem fog már sokáig tartani, lassan leáldozik a csillaga, talán Mark veszi át a helyét, nem tudom. Nem is számít. Bár, ha ő tenné, lenne hová mennem, ha itt rosszul alakulnak a dolgaim, de ne így legyen. - Lehetsz, de annyira sosem, mint mondjuk egy korodbeli hím, vagy egy testesebb nőstény. Én sem vagyok olyan nagyon erős, inkább gyors és ügyes, ez is sokat számít, egy lomhább, de erősebb ellenféllel fel tudom venni a versenyt. De ne legyél olyan, mint én, én képes vagyok egy háromszáz évessel is összerúgni a port poénból… Vonom meg a vállam mosolyogva, igen, ott volt Sarah, aztán Rocky, mindketten sokkal erősebbek nálam, és elég ramatyul voltam, mikor végeztünk, de ilyenkor nekem mindig az a cél, hogy ők is kapjanak, kaptak… - A képességed terén viszont lehetsz erős, mentálisan is, nem tudom, pontosan melyikre gondoltál. Nem mondom, hogy lehetetlen mindenben ugyanolyan jónak lenni, de nekem nem sikerült, inkább vagyok valamiben kiemelkedő, mint mindenben középszerű. Azt mondjuk ne említsük ide, hogy mennyire simulékony jellemmel áldott meg a sors, és szeretem ezt a posztomnak megfelelően kihasználni. Játszani, megtéveszteni, az ujjam köré csavarni… Jó, az utóbbi újabban nem opció, mióta olyan csúnyán megütöttem a bokám. - Cassie, el tudod mesélni nekem, hogy szerinted te a szíved mélyén milyen vagy? És milyen a farkasod? Én ismertem, jobban, mint hinné, de most az ő véleménye érdekelt, hogy miként, milyennek látja magát, hogy mennyire szépíti, ferdíti a dolgokat, vagy hagyja, hogy minden őszintén kicsússzon belőle. Nem akarom mindenben megváltoztatni, de sajnos vannak dolgok, amiket kénytelen lesz elhagyni, ha életben akar maradni. - Aztán, ha ezzel megvagy, az érdekelne, milyen szeretnél lenni, és milyen farkasra vágynál. Utóbbi aligha lehet kívánságműsor, de kíváncsi vagyok, milyen bundásról tartja úgy, hogy tudna vele együttműködni.
~ Igazad van! ~ ismertem el, mert tényleg hinnem kellett benne, hogy nekem ott van helyem. Ha én nem hiszem el magamról, akkor ki fogja? ~ De nem adtam fel… és nem is fogom! ~ olyan határozottan mondtam, hogy azzal még magamat is megleptem. Ennek ékes bizonyítéka volt az, hogy itt vagyok most, hiszen megtehettem volna, hogy feladom az életet és a könnyebbik utat választom, de nem tettem. Helyette megszöktem, ideutaztam, és Emma elé álltam a kérésemmel, számolva a visszautasításával is. Sőt, nagyon is benne volt a pakliban, de valahogy mégis bíztam abban, hogy nem így fog történni. Végül nem történt egyik sem, most a kettő között egyensúlyoztunk valahol, de minden tőlem telhetőt meg akartam tenni azért, hogy magam felé billentsem azt a bizonyos mérleget. ~ Értem… ~ jól sejtette, egy kicsit tényleg megbántott azzal, hogy csupán Markot tekintette a családjának, de senkire nem erőszakolhatjuk rá magunkat, igaz? Én sem akartam, bár jobban belegondolva mégis megtettem azzal, hogy választás elé kényszerítettem. Mondhatni. Már azzal a ténnyel is, hogy hívatlanul megjelentem itt, az enyhe érzelmi zsarolásom pedig csak hab volt a tortán. Igaz, hogy azt nem tudatosan csináltam, de ettől függetlenül még nem lett meg nem történt. ~ Nem is az a célom, hogy mindenkin túltegyek, Emma… ~ mondtam őszintén, mert tényleg nem akartam én sem egy hím fölébe kerekedni, sem pedig egy robosztusabb nőstény ellen menni. Nem vágytam ilyenekre, egészen egyszerűen csak azt szerettem volna, ha meg tudom védeni magam és nem szorulok rá mások jóindulatára. Úgyis mindig lesz valaki, aki jobb nálam, de ha lehet, akkor ne legyek olyan gyenge és eltaposható, mint amilyennek most éreztem magam. Nem volt sok tapasztalatom abban, hogy hogyan kell farkasként élni és viselkedni, így aztán szerintem teljesen érthető volt az is, hogy vágytam erre, mégsem volt meg. Remélhetőleg csak egyelőre. ~ Pedig lehet, hogy pont rólad kéne inkább példát vennem! ~ ajkaimon azért megjelent egy mosoly. Az nekem is feltűnt már korábban, hogy Emma időnként olyanoknak is beszólt, akiknek talán nem kellett volna. Én határozottan nem ez a típus voltam, úgyhogy ez a veszély nem fenyegetett, de mégis néha irigyeltem őt, amiért ilyen merész és bátor, még ha néha ostobaságnak és kész öngyilkosságnak is tűnik a viselkedése. Ez a gondolatsor megmosolyogtatott azért egy egészen kicsit, de nem akartam, hogy azt higgye, hogy nevetségesnek találom ezt az egészet. Határozottan nem gondoltam ezt! ~ Szeretném, ha én is az lehetnék, de senki nem tanította meg, hogyan vigyem véghez… ~ ezzel valószínűleg ő is tökéletesen tisztában volt, hiszen ismerte Colint szerintem elég régóta már akkor is, amikor én odakerültem. Valószínűleg látta őt kölyöknek, de még most sem volt sokkal jobb egy suhancnál. - Hm, ez nehéz kérdés… - dünnyögtem magam elé elgondolkozva, immár hangosan is kimondva a szavakat. – Jelenleg inkább látom magam eltaposható, figyelemre sem méltó tényezőnek, mint erős és határozott személyiségnek, pedig valamikor az voltam. Szerettem élni, szerettem, ha a dolgok úgy történtek, ahogyan én akartam, és mindig megkaptam azt, amire vágytam. Colin ezt kiélte belőlem. Azt a határozottságot, amivel olyan jól átláttam a dolgokat, és megállapítottam, hogy milyenek az emberek. Azóta, hogy vele találkoztam, inkább hajlok a naivitás felé, és ez bosszant – ütöttem bele az öklömmel a tenyerembe. – A farkasom pedig… - nyeltem egy nagyot és lemondóan megráztam a fejemet. – Pont olyan, mint Coliné. Agresszív, kegyelmet nem ismerő. A tökéletes ellentétem jelenleg, és ez nagyon nehéz – nem éreztem úgy, hogy titkolóznom kellene előtte, vagy ferdíteni az igazságot. Nagyjából láttam én, hogy milyen vagyok, de mégis homályos volt helyenként a kép. Talán így könnyebb volt nekem. - Miért, ki az, aki megválaszthatja a farkasát? – kérdeztem fanyarul nevetve, amiből mindennemű őszinte öröm hiányzott. – Szeretnék kicsit olyan lenni, mint te. Azt hiszem… - próbáltam én megfogalmazni, de nem volt egyszerű. – De közben mégis olyannak maradni, amilyen én vagyok. Hasonlítani jobban arra a lányra, aki még az előtt voltam, mielőtt kiszakítottak a kényelmes kis életemből. Az pedig már több volna, mint jó, ha a farkasom egy kicsit jobban idomulna hozzám és nem a szöges ellentétem lenne. Nem kell kezes báránynak lennie, de ne legyen olyan kiszámíthatatlan és mindenre agresszióval felelő, érted? – néztem rá hatalmas szemekkel, szinte kérlelve, hogy értse meg, amit mondani akarok itt a nagy összevisszaságban. – De ez úgysem azon fog múlni… - tettem hozzá kissé lemondóan.
- Helyes! Nem is szándékoztam hagyni, hogy feladja, épp ezért osztottam az észt. Ezt nagyon utáltam, ha felém irányult, de egyrészt ő egész más lelkületű volt, másrészt ő keresett meg engem, hát viselje ennek minden következményét. Bizonyos szempontból vele rossz lóra tett, mert egy percig sem fogom kímélni, és esetemben az sem mondható el, hogy bort iszom, vizet prédikálok, hiszen nagyon is jól tudom, mi az a kín. Ő is tudni fogja, ha hozzám fog tartozni, de mindez a túlélését segíti elő, és nem azt jelenti, hogy gyűlölöm. Ha gyűlölném, már halott lenne, mert nem látnám értelmét foglalkozni vele. - De, pontosan ez legyen a célod, annak tudatában is, hogy mindig lesznek nálad erősebbek, ettől még neked törekedned kell arra, hogy jobb és több legyél, újra és újra túl kell szárnyalnod önmagad. Ez hajtson előre. Semmi más, ilyen téren legyél önző, mert akárhol is vagy éppen, mindig jöhet olyan idő, amikor csak magadra számíthatsz majd. Az különösebben nem érdekelt, hogy megbántottam, fogják még sokan, hagy szokja. Nem mondom, hogy nem állt közel hozzám, de a család fogalma nálam egész más. Nem tartozik bele mindenki, akit kedvelek, és olyanok is beletartoznak, akiket gyűlölök. Ez azonban nem érdemes boncolgatásra, hiszen bizonyos szempontból a falka is család, s ha hozzánk fog tartozni, ő is a családom lesz. Ha a kölyköm lesz, vélhetőleg pillanatok alatt az egyik legfontosabb személlyé avanzsálódik az életemben. Én mondjuk ennek senki helyében nem örülnék, amilyen őrült nőszemély tudok lenni, de hát, magára vessen, ha esetleg teljesül majd a kívánsága. - Nem, ne vegyél rólam példát, mert rövid úton a föld alatt kötsz ki. Én meg tudom védeni magam, te nem. Val különbség. Tudom, hogy poénnak szánta, legalábbis nagyon remélem, mert az sem volt normális, ahogyan én viselkedtem, de nem tehettem róla, hogy a bundás szerelmem szemét nagyon sok dolog szúrta, és előbb ugrott gyakran, minthogy kérdezzen. Igazi tüzes kis domináns nőstény volt, és egyetlen farkas előtt hajolt meg gondolkodás nélkül, mióta ismeri, az pedig Castor feketéje, de érte rajongásig odavan. Néha elgondolkodom azon, hogy tán nem is én, hanem a farkasom választása esett rá, és zavart össze mindent a fejemben. - Majd megtanulod, ne aggódj, azért jöttél hozzám, hogy segítsek, és én segíteni is fogok, ha megkapod a zöld lámpát. Sajnos ez azt is jelentette, hogyha nem kerül be a falkába, akkor nem fogok vele foglalkozni, mert nem maradhat majd itt a városban, utána menni pedig nyilván nem áll majd módomban. Figyelmesen hallgatom, közben elkezdek mellette vetkőzni, lassan lemegy a nap, ideje lesz kicsit komolyabbra fordítani a dolgokat, nem mintha eddig sétagalopp lett volna, de más beszélni, mint cselekedni. Engedtem, hogy a fekete gyönyörűségem a felszínre ólálkodjon, macskaként törleszkedve hozzám belülről, várva, hogy kiengedjem. Mi imádtuk egymást, sok szempontból hasonlóakká váltunk az évek folyamán. - Nekünk arra a Cassiere van szükségünk, és ha minden áldott nem el kell mondanom, hogy Cassie erős és határozott személyis vagy, aki szeret élni, és szereti, ha úgy történnek a dolgok ahogy akarja, valamint megkapja, amire vágyik, akkor el fogom mondani. Röpke sóhajjal, már-már türelmetlenül legyintettem. - Colin egy seggfej. Felejtsd el, ha bekerülsz a falkába, teljesen biztos, hogy valakivel át fognak haraptatni. Igen, igen, lehetséges, hogy nem én leszek az, ez már egészen máson múlott, és az is biztos, hogyha Castor körberöhög, nem fogom megtenni. Túlságosan sokat számított a véleménye. - A farkasod nagyjából ötven évig az atya úristen a tested felett, minél inkább ágálsz ellene, annál rosszabb. Bármilyen is jut, fogadd el, keresd a közös pontokat, erősítsd azokat, hidd el, úgy sokkal könnyebb lesz. Nem tudom, mit fog kezdeni például azzal, hogy az én farkasom, s általa már én is, imádjuk a fájdalmat. Vajon az tovább száll majd rá? Nem tudhatom, reméltem csak, hogy nem, de ez nem volt kívánságműsor. - Nem, nem ezen fog múlni, de némi támpontot nyújt abban a tekintetben, hogy honnan hová szeretnél eljutni. Mindig legyenek céljaid, ha eléred a mostaniakat, keress újakat, olyanokat, amikből tovább tudsz építkezni akármilyen tekintetben. Azzal ledobtam az utolsó ruhadarabot is magamról, és hagytam, hogy a farkasom átvegye az uralmat a testem felett. Sokkal, de sokkal könnyebb volt már, mint egykor, ám még így is éreztem néhol fájdalmat, de mi azt már rég örömmel üdvözöltük. ~És most szeretném, ha átváltoznál…~ Egyelőre kértem, de amennyiben nem fog rá hajlani, bizonyosan durvább eszközökhöz folyamodok majd.
Kezdőlap
//
