Csak figyelem, ahogy a Chena továbbszalad, és semleges kifejezés ül az arcomon. Az elmúlt másfél hónapban a lakásomba zárkóztam, és próbáltam… Mit? Túlzás lenne azt állítani, hogy válaszokat kerestem volna. Az igazság az, hogy az egyetlen, amit megtalálni reméltem, az a magány volt. Mondhatnám, hogy kapcsolatba akartam lépni a szellemekkel, mondhatnám, hogy útmutatást kerestem, sőt, akár azt is, hogy az italszekrény kulcsát – de semmit sem találtam. Minden csöndes. Talán össze kellene ülnöm a testvéreimmel, vér szerintiekkel és Elsőkkel egyaránt. Félek. Ez a jó szó, amit gyűlölök bevallani. Mindig is utáltam a keserű szagot, amit ez az érzelem kiváltott az emberekben, legyenek azok a világ bármely pontjáról. Most azonban, hogy itthon voltam már megváltozott a helyzet. Féltem, igen, mert nem tudtam, mit tehetnék. Nem tudtam, merre kellene mennem, csak annyit, hogy az utat, amin elindultam oly régen, már nem folytathatom tovább. Mert az út, amin akkor jártam a halálomhoz vezetett, ahhoz, hogy az életem a lángok martalékává váljon. Azt pedig nem kívánom ismét átélni. Nem tudom, miként változzak meg. Fenébe is, már közel négyszáz éve járok az önpusztítás útján, és az ember ennyi idő után nem változik meg. De talán itt van az esélyem arra, hogy visszatekintsek abba a gyermeki világba, aki voltam. Szóval föl kell emelnem a fejem, és nem rejtőzhetek tovább a legrejtettebb zugokban. Fölfoghatom ezt a helyzetet büntetésként, akként, hogy a Szellemek csak tovább kívánnak szórakozni velem, vagy fölfoghatom egy esélyként. Ha az idők végezetéig kell járnom ezt a világot, akkor ideje elfogadnom a segítő kezet, még akkor is, ha nem látom. De azért érdekelne, hogy vajon Agatha keze van-e ebben a felém nyújtott jobban. Csak ökölbe ne szorítsd a bütykös kezed, te vénasszony… Figyelem a hullámokat, és egyfajta elszántság vesz rajtam erőt. Ez más, mint amit eddig éreztem. Nem az a fajta, ami a pusztítás és a rombolás iránti vágyamban tüzelt, hanem az a fajta, amit akkor éreztem, amikor gyermekként futni kívántam. Tudtam, hogy a testem cserben fog hagyni, de mégis meg akartam csinálni. Ha a pajzsom nem zárna úgy, mint a rómaiak híres teknősbékája, most z egész környék érezhetné ezt az érzést.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A márciusi tavaszi szél, még engem is kicsalogatott a Hotel pihe-puha mélyéről. Mintha most fejeződött volna be igazán rabságom, mintha valami barna medve téli álmából ébredtem volna. Ami végül is, félig meddig igaz. A maga nevében. Kiszabadultam, az erdő határában hagyva a patrolt, végre járhattam az erdőt. Morrighan, ahogy kiszálltam a kocsiból, a levegőbe szökkent, és én csak mosolyogva néztem utána. Az ég kéklőn ragyogott át a fák sűrűjén, én meg mély levegőket vettem, ahogy korhadt fákon átugorva, a száraz avart felzavarva versenyeztem a levegőben fekete varjammal. Vigyorogtam, naná, hogy vigyorogtam. Az erdő tél utáni fellélegzése mindig örömet csal a pofázmányomra, most meg a Hotelben történtek után annál inkább. Morrighan elégedetten károgott egyet, ahogy kiért a fák közül, s kissé lemaradtam tőle. Hallottam a folyó hangját, Bestiám elégedetten megrázta magát bennem, élvezte az erdő nyújtotta nyugodalmat. Pajzsomat lenn hagytam, s csak élvezni akartam azokat a láthatatlan energiákat, amiket ez az erdő nyújtott. Emlékeztetett gyermekkorom erdejére, ahol kölyökként annyi játék és felfedezés várt rám. És bár akaratlanul is, de ilyenkor eszembe jutott a családom. Az egyetlen, és igaz családom. Anyám, a testvérem... a Beharapóm. Észre se vettem, hogy lelassítok, s az utolsó néhány métert, már csak sétálva tettem meg, s így léptem ki a folyó kavicsos partjára a fák közül. A gondolataim messzi tájakon jártak. Ám a tekintetem azonnal megtalálta a távolban igencsak egyenes tartással álló férfit. Kisebb szellő fújt a parton, s a parfümje finoman kúszott bele orrlyukaimba. Bestiám érdeklődve emelte fel fejét. Kivel sodornak már megint össze az égiek? Legalább nem nő... Azokkal úgyis csak a baj van. Nyugodtan lépkedve a kavicsokon mentem a férfi felé, ám látóterembe ekkor hirtelen az égből egy fekete tollcsomó furakodott be, és a kavicsokon, közvetlenül a férfi előtt landolt. Felnézve rá károgott néhányat. Mi a...? Ez a madár teljesen meg van kergülve. Beletúrtam a megint csak növésben lévő hajamba, majd odalépve a férfi mellé egy mérges pillantást vetettem kotnyeles madaramra, aki mit sem törődve szúrós pillantásommal röppent fel a vállamra, károgott egyet, majd újra a levegőbe emelkedett. Farkasom érdeklődve lengte körül a másikat, de a pajzs mindent elrejtett, így csak a szag maradt, de az sem árult el sokat. Annyit, hogy idegen. De valahogy ez az illat mégis. Ismerős volt. De fogalmam se volt, hogy honnét. Nem érdekelt, hogy esetleg a másik tolakodásnak veszi a "körbeszaglászásomat". Már jó ideje nem voltam kinn, effajta formaságok nem különösebben hatottak meg jelen pillanatban, másrészt pedig ez a terület most már a Falkámé, és ha rosszban sántikálna ez az idegen, akkor arról bizony Alfámnak tudnia kell. De nem tűnt veszélyesnek, bár azért az évszázadaim alatt én is megtanultam, hogy a szem a leghazugabb szervünk. - Bocsánat a zavarásért. Nemsokára jön a költés, és kissé bátrabb ilyenkor. - célzok itt varjamra, de nem mintha különösebb sajnálatot éreznék. Igazából semmit se csinált, de az idősebb farkasok már azt is sértésnek veszik, ha egy bolha a bundájukba kapaszkodik, szóval... ki tudja, egy varjú "köszöntésétől" milyen dührohamot kapnak. Végignéztem a folyó sodrásán, s a túlparton állapodott meg tekintetem. Az erdő csendje nyugtatott, farkasom továbbra is figyelt, de az erdő nyugalma őt is magával ragadta. Egy fekete rövid ujjú pólót viseltem, egy kényelmesebb farmerrel, s bakanccsal. Nem volt még túl meleg, sokan jártak kabátban, de ez engem különösebben nem zavart. Sütött a nap, s mellkasomon összefonva a kezeimet csak hallgattam a madarak csicsergését, melybe néha Morrighan károgása bújt valahonnét a távolból. - Gyönyörű vidék. - szólaltam meg végül, megtörve a csendet, igazából fogalmam se volt arról, miért.
Ahogy a habokat figyelem, egy varjú röppen elém. Csak szemem villan egy pillanatra az állatra, és addig nem is foglalkozom vele, amíg meg nem érzem az ismerős, de mégis ismeretlen szagot a közelben. Nem fordulok meg, mert nem vagyok biztos a dolgomban, legalábbis még nem. Kezemet öltönyöm zsebébe süllyesztem, és nem szólalok meg egészen addig, amíg a férfi oda nem lép mellém. – Semmi gond – felelem. – Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy az állatok közelebb állnak hozzánk, mint az emberek. Ez rám aztán végképp igaz. Inkább fogadnék magam mellé egy ehhez hasonló lényt, minthogy emberekkel éljek együtt. A dögevő madarak legalább addig nem próbálják kivájni a szemed, ameddig élsz. Utána meg már amúgy sem számít a barátság és a testvériesség. Tény, hogy az elhatározásom megszületett, de attól még nem látom más fényben a világot. Nem éppen a legkellemesebb dolog, tudom, de ahogy megérzem a másik hím szagát valahogy nem tudok arra gondolni, mennyire jó is az élet. Arryck emléke, holott jó időket kavar fel elmémben, mégis összefügg azzal, ami arra az útra terelt, amit járok. – Igen – bólintottam. – Milyen furcsa belegondolni, nem igaz? Hogy még azok is ezt láthatták maguk előtt, akik évszázadokkal korábban itt éltek. Az ember öregnek érzi magát tőle. Mondja ezt egy nyolcszáz éves vérfarkas. Még akkor is, ha ebből száz évet körülbelül egy nőstényhez láncolva töltöttem – rosszabb időtöltési mód is van, lássuk be –, de az évek súlya úgy nyomja lefelé a lelkemet, akár egy darab kavicsot nyomnak lefelé az erők a víz alatt. Elűzöm magamtól ezt a gondolatot, és inkább a férfira tekintek. Nem ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, milyen képességei vannak, de ismertem Arryckot eléggé még a régi időkben. Azóta sem találtam olyan gyermeket, aki közelebb állt volna a szívemhez, mint az ifjú. Szeretném tudni, hogy megy a sora, de nem kérdezhetek rá nyíltan. A fejemben összeáll egy történet arról, egyáltalán miért érdeklődök az apja iránt, de ezt tartogatnám addig, ameddig lehetséges. Nyolcszáz év megtanított, hogy ajtóstul rontani a házba a lehető legrosszabb ötlet minden tekintetben. – Mi a neve, ha szabad megkérdeznem? – szólalok meg végül.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Feleletét meghallva elmosolyodok. Végre valaki, aki beismeri az igazságot. Sok olyan kölyökkel, sőt, már idősebb farkassal találkoztam, akik képtelenek voltak elfogadni azt, hogy igenis a Vadállat több bennünk, mint az ember, s ez az idő elteltével csak még inkább így lesz. Az állatok megérzik ezt, ezért van, hogy vagy mellénk csapódnak, vagy egyszerűen úgy viseltetnek irántunk, mint "egyszerű" rokonainkhoz. Elmenekülnek. Igaz, Morrighant még mindig nem tudtam hova tenni ilyen téren. Félni max akkor félt tőlem, ha fenyítettem és nemes egyszerűséggel kitéptem néhány szárny, vagy faroktollát. De nem ostoba és később megbosszulta, vagy szimplán hetekig az agyamra ment. Nem mintha normális esetben nem tenné... - Legalább ez. Sok dolog nem ugyanolyan már, mint évszázadokkal ezelőtt. Én szeretem, ha valami hordozza magában a múlt árnyait. - az utolsó szó kissé gúnyosra sikerül, de nem a pasas felé intézem. Valóban szeretem a múlt nyomait, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez sem marad így örökké. Ki tudja, ha élek addig, és visszajövök, kétszáz év múlva már egy franc tudja, milyen luxus hiper-szuper bevásárló komplexum fog itt állni. Meg fogom szokni, de valahol sajnálni fogom. - Mondjuk érdekes, hogy azért a magunk fajták érzik azt a leginkább itt, hogy a múlt árnyai kísértenek ezen a vidéken. Őszintén megvallom, most először járok Fairbanksben, mégis valahol úgy érzem, innen ered minden. Furcsa, hogy a melankólia épp most, épp ennek az idős farkasnak a jelenlétében jött rám. Nem vagyok ez a típus, az ilyen gondolatokat a varjammal tárgyalom ki, ha épp valami olyan könyv kerül a kezembe. Kissé meg is rázom a fejem, s ekkor jön a következő mondat. - Az attól függ... - mondom vigyorogva. - Azt szeretné, ahogy az emberek ismernek, vagy ahogy a Farkasok? Hagyok kis szünetet, de mielőtt válaszolna, inkább folytatom. - Tudja mit, ne erőltesse meg magát, az öregek már csak öregek, (szélesedő mosoly), a Farkasok Natan Vrethként ismernek. Önben kit tisztelhetek? - s barátságos mosoly kíséretében nyújtom felé jobbomat.
A múlt árnyai… Ha azokra vágyik, hát abból talál itt bőven elegendőt. Pedig néhány vérfarkas az első százötven éve után azt mondja, alig emlékszik már a gyermekkorára. Én – mi – vagyunk az élő példa arra, hogy ez talán nem is annyira egyszerű. Ha lehunyom a szemem ismét hallom a gyermekek vidám sikongatását, ahogy a vízbe ugrálnak. Hallom a fröcskölő folyóvíz hangját, és szinte látom magam előtt a jelenetet, mint akkor. Ugyanúgy a parton álltam, mert én bezzeg nem mehettem a vízbe. Futni is csak ritkán tudtam, és ha elmerülök, valószínűleg sosem bukkanok fel újra. Majdhogynem fölnevetek a következő szavaira, de tudom, nem viccnek szánja őket. Ráemelem a tekintetem, szememből valamiféle vidámságot olvashat ki… Magam sem tudnám definiálni, még akkor sem, ha kellene. Furcsa keveréke az, amit érzek a nosztalgiának, a gúnynak, és annak a felsőbbrendűségi érzésnek, amit akkor érez az ember, amikor többet tud a másiknál. – Innen ered – mondom. – Legalábbis ezt mondják a legendák. Ezért is igaz, amit maga mondott. Tupilek, Alignak, az Elsők mind itt tették meg az első lépéseiket farkasokként. Sokan talán még emberként is. Ezért is különleges ez a hely. És ki tudja, mit rejteget még? Na, nem mintha annyira érdekelnének a hely titkai. A jók majd fölfedik magukat, és be kell látnom, vannak itt… dolgok, miknek sosem szabadna felszínre kerülnie. Mint például mindaz, amit Alignakkal tettünk. Meg kellett tennünk, az Atanerknek vesznie kellett, de utána hosszú ideig nem tudtam a saját tükörképemet látni a sima vízben. Az árulás akkor is megsebzi a lények lelkét, ha jogos bosszúból vagy a saját fajtájuk jövője iránti törődésből követik el. Éppen rávágnám arra, amit mond, hogy „farkasok vagyunk”, amikor elmondja a nevét. Elvigyorodok, mintha csak egy régi barátba futottam volna bele. A kezem nyújtom felé, és már kibukna belőlem ezernyi kérdés, de fegyelmeznem kell magam. Én most a tanítvány szerepét kell, hogy eljátsszam, nem pedig a teremtőét. Szerencse, hogy már a Sengoku Jidai óta nem adtam ki magam annak, aki valójában vagyok. – És mondja, hogy szolgál az apja egészsége? – kérdezem. Biztos vagyok benne, hogy Arryck kölyke lesz, nem pedig a család egy másik tagjáé. Még ha valami csoda folyták Arryck húga is vérfarkassá lett volna, a kölyök szagát sosem felejtettem el. Barátságos mosolyom őszinte érdeklődést tükröz.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A válasza, ahogy felhozza az elődeinket elismerő mosolyra fakaszt. Sok farkas nincs manapság tisztában ősei "forrásával", a történelmünkről, arról, honnan eredünk. Nekem Beharapóm, szigorú, de jó tanár volt, és nem csak arra tanított, hogy viselkedjek, éljek farkasként, vagy farkasokkal, de a múltunkat is kívülről kellett fújnom. Talán akkor kölyökként nem értettem, pontosan miért is fontos ez, de most, hogy itt vagyok Fairbanksben, azt hiszem, nem hiába oktatott az öreg. Kellő tiszteletet kell mutatni a múltunk iránt. Akárcsak a háborús emlékművek. Nem kell ismerned őket ahhoz, hogy leródd a tiszteletedet. Én mindig is igyekeztem ilyen téren mindent megadni a Szellemvilágnak, az persze más kérdés, ha sikerült is velük kapcsolatba lépnem, a jellemvonásaim és a múltban tett cselekedeteim nem éppen jó fényben tüntettek fel. Sajnos ezzel jár az, hogy nem adom el magam azért, hogy jó kritika szülessen. Vagyok, aki vagyok. A titkok felfedezése meg talán... Ki tudja, lehet ránk vár. Vagy talán majd a még későbbi kölykeinkre. A kézfogás megtörténik, ám a kérdés kissé meglep. Jó, nem sok Vreth nevű farkas él a földön, de azért... Meg ha ismerte apámat, akkor igencsak idős farkasnak kell lennie. Vagy netalán egy velem egykorú Eska és szórakozik velem? Mindkét lehetőséget kétségbe vonom. Igazából nem is tudom rögtön, hogy mit feleljek, de végül inkább úgy gondolom, nem teszek fel kereszt kérdéseket, hogy kerüljem a választ. Ártani már úgysem tud ártani az öregemnek. - 14 éve, hogy már nincs köztünk. - mondtam, hangom nem árult el érzelmet. Az apámat mindig is tiszteltem, becsültem, szerettem, és ez az emléke iránt is így volt. De valahogy ha másokkal kellett erről beszélni, igyekeztem tárgyilagos maradni. Ez nem azt jelenti, hogy elrejtem mások elől az érzelmeimet. Inkább az, hogy az elvesztése mégiscsak engem érint igazán, mégiscsak én voltam/vagyok a kölyke, de ehhez másoknak semmi köze. - Egy Falkaháborúban halt meg, Japánban. - folytatom, szemeim a másik farkas arcát fürkészik. - Meghalt, mert megparancsolták neki. Pedig a békét szorgalmazta. Milyen "nemesi" halált halt az apám. Mindig is a békésebb utakat próbálta, de a kötelességeinek is eleget tett. Ő sosem élvezte a vérontást, úgy, mint én. - Elárulná a nevét, és azt, mégis honnan ismerte az apámat? - kérdezem, s bár lehet, kissé faragatlannak tűnik a kérdés, de nem hat meg ez különösebben. Érdekel, ki ez a farkas, hogy az apámról kérdez.
Megtehetném, hogy a kézfogása alapján próbálom besorolni, de már évszázadokkal ezelőtt megtanultam, hogy az emberek többek egy-egy apró, külső világ felé mutatott megnyilvánulásnál, legyen az akár a férfiasság egyik első számú gesztusa. Kenshin erős volt, de a jelleme végül megtört. Az emberek, a farkasok, az őrzők, de még mi magunk is megváltozunk, ahogy haladnak előre az évek. Meg kellene békélnem ezzel. A válasza viszont… Mintha ezernyi tüske robbanna föl bennem. Szívem szerint térdre hullanék, és ugyanúgy tennék, mint amikor Surát megégették előttem. Nem érdekel, ki hallaná, nem érdekel, milyen következményei lennének. De már más vagyok, és a térdem nem adja meg magát. Csak nézek rá, a könnyek nem gördülnek elő a szememből, pedig most talán az lenne a legjobb. Csupán… ürességet érzek magamban. A Legkedvesebb Gyermekem halott. Pedig ha valakit, hát őt viszont kívántam látni még ebben az életben. – Sebastian Morson vagyok – mondom. – Az apja… segített nekem, amikor elveszett voltam. Amikor nem találtam a helyem a világban. Megtanított néhány nagyon hasznos dologra. Így, hogy tudom, mi történt vele, azt kívánom bár jobban értékeltem volna ezt a tudást. Arryck halott. Még mindig alig bírom fölfogni és feldolgozni a tudást. Tudni akarok az életéről mindent, amit csak tudni lehet, de mindemellett biztos vagyok abban is, hogy óvatosan kell közelítenem. Olyan tudásra vágyom, ami túlságosan is személyes ahhoz, hogy vadidegenekkel megosszák. – Azt mondja, a békét szorgalmazta? Olyannak tűnik, mint régen – mosolyodom el halovány nosztalgiával. Pedig megmondtam neki, hogy a szabályok követése egy napon meg fogja ölni. Hogy ha a parancs veszélyes, hagyja ott őket, keressen engem, és ha szükséges, hát segítek neki eltűnni. Mégis, tizenkét éve… Mi van, ha megtette? nem valószínű, túlságosan bátor – és kissé botor –, volt ő ahhoz, hogy éljen ezzel a lehetőséggel, de mégis… Mi van, ha keresett, de nem volt senki, akit megtalálhatott volna? Túl szörnyű belegondolni abba, hogy cserbenhagyhattam őt is. – Köszönöm, hogy elmondta – mondom. Tényleg hálás vagyok, annak ellenére, hogy szívem szerint lángra lobbantanám a világot, ami elvette tőlem a legkedvesebb gyermekem. Tudnom kellett volna amikor magam mellé emeltem, hogy ez lesz a vége, de mégis… A halál egy probléma, amire még én sem tudok megoldást találni. És ezt elfogadni nem egyszerű feladat.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Szavait némán hallgatom, és valahol örülök, hogy a gyászát nem a nyakamba borulva nyomja a képembe. Már ha van gyásza, de a viselkedése és a magatartása, ahogy beszél... valahogy úgy érzem, igazat mondd, bár még mindig nem ülteti el bennem a teljes bizalmat. Nem mintha sok lélek lenne, akiben feltétel nélkül megbízom. Tényleg, akad egyáltalán ilyen? Tisztelettudóan fogadja a tényt, bár a tekintetében látom, hogy valami megváltozik. Alig észrevehető, s ha én magam nem éreztem volna ugyanígy apám halálakor, észre se venném azt az apró kis villanást a szemében. - Mindig is béke és családpárti volt az öregem. De a rá háruló felelősséget, kötelességet mindig elvégezte. Sosem keresett kibúvókat. - mosolyodok el. Halottról jót vagy semmit. Asszem képes is lenne rá, hogy a túlvilágról megcsapdosson, ha rosszat mondok róla... Talán el kellene mondanom, hogy az Apám elakart hívni engem is a halála előtt Japánba. Hogy ismét maga mellett tudhasson. Talán el kellene mondanom, hogy igenis fájt a halála, de megtanultam, mert megtanított arra Beharapóm, hogy egy Vérfarkas számára ez az egyik legnehezebb feladat az évszázadai során. Túlélni és elengedni azokat, akiket szeretünk. - Igazán nincs mit. - mondom egyszerűen - De mondja csak. Mégis hogy ismerte meg? Úgy értem, az apám nem volt túl bőbeszédű fajta, de szeretett mesélni és sokat tudok az életéről. Sok név megmaradt a storyjaiból, de Morson? Nem cseng ismerősen. Tény, hogy az apám mindig is szeretett tanítani, és jó tanár is volt világ életében. A kölykökhöz való türelmet talán épp ezért örököltem tőle, s nem hiába voltam Mentor Californiában. De az előttem álló farkas nem úgy fest, mint aki élet bölcseleti oktatásra szorulna. Kissé gyanakvóan méregetem, mert nem tudom, mégis ki lehet a fickó, és ha most szarba keveri magát, akkor kétszeresen fogom megtorolni azt, hogy csúfot próbál űzni Atyám emlékéből.
Még mindig nem tudom feldolgozni. Az elmém tompa, a gondolataim vissza-visszatérnek 1600 köré, az évekre, amiket Arryck és családja körében töltöttem. Visszanézve talán azon voltak a legjobb évek az életemben, de ezt most nem merem bevallani még magamnak sem. Akkor már egészen biztosan összetörnék, szertefoszlana a méltóságom maradványa is, márpedig azt nem engedhetem meg magamnak. Első vagyok, ősi vérfarkas, és ha én nem tanúsítok valamiféle tartást, akkor ki fog? – Legalább igaz és hű maradt ahhoz az emberhez, akinek megismertem – mosolyodtam el nosztalgikusan. – Ez több, mint amit a legtöbben elmondhatnak négynél is több évszázad után. Én legalábbis biztosan nem állíthatom ezt az említett szám dupláját követően. Ha Arryck és én találkoztunk volna ma, ő lenne az, aki nem ismerne meg engem, és nem az új testem miatt. Azért nem ismerne meg, mert olyan ember lettem, akinek egészen biztosan nem akart volna segíteni sohasem. Olyan lettem, akit még én magam is megvetettem volna abban az időben, pedig ez a lény már akkor is a szívemben lakozott, mocskos korrupcióként ette a húsomat. A háború megváltoztatja az embert, más mentségem nincs. – Nem így ismert – mondom. Gondolkodnom kell, hogy miként vágjam ki magam ebből. Nem mondom, hogy a fickó sarokba szorított volna, azonban mégis gondolkodásra késztet. – De gondolom ez magának nem meglepő. Furcsa lenne, ha soha nem használt volna álnevet az élete során. Szerencsére Arryck és én megbeszéltünk egy történetet még korábban, amit akkor kellett előadnia, ha a segítségemre van szüksége, és a közösség nem helyesli. Nem vagyok benne biztos, hogy el is mesélte ennek a farkasnak, de hátha… A történet úgy szól, hogy amikor ötven éves volt, talált egy fiatal kölyköt az út szélén, akit hazavitt és lábra állított. Nem volt nagy legenda, messze állt a valóságtól, de úgy gondoltuk, működhet, ha esetleg szükségben találja magát. – Ő Frederico Santonelli néven ismert meg – mondom. Tudom, hogy az új testem nem néz ki éppen spanyolnak vagy portugálnak, de ez már a legkisebb gond. Elvégre, meglehetősen sok volt a fattyú abban a korban. Bár az, hogy törvénytelen gyermekként aposztrofáljam magam egyenesen sérti atyám és anyám emlékét, de szükséges volt. Mindent megteszünk a túlélésért, azt hiszem. – És mi a maga története? Hogy került kapcsolatba Arryckkal? Vérszerinti gyermeke volt? Nos, ha már gondoznunk kell az örökségünket akár el is kezdhetem itt és most.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Csendben hallgatom a pasast, ám a név hallatán, amit kibök, kissé meglepődök. Nem idegen a név apám történeteiből, de valahogy magát a Farkast mindig is titokzatosság övezte apám történeteiben. Kölyökként, mint valami Hősre, úgy tekintettem a figurára. Persze, álnév, ám most, hogy itt áll előttem... hát, ennyit gyermekkorom mesehőséről? Arról, akit apám oly nagy szavakkal tisztelt, becsült, s mindig áhítattal mesélt róla? Ez a farkas volna? A kérdés ránt vissza a valóságba. - A nevelt fia vagyok. A 7 éves háború után anyám újra férjhez ment, így Arryck lett a nevelőapám, engem választott két gyermek közül, s a Beharapóm lett. Hosszú lenne mindent elmesélni. Bár... nem tudom, apám régi barátja mit szólna egy kis itókához? Mesélni úgy is lehet, ha közben tisztelgünk az elhunyt előtt. De mondja csak, pontosan mire kíváncsi, és akkor talán mesélek. Nem tudom miért, a kíváncsiság hajt. Valamiért egyre inkább érdekel ez a Farkas. Vajon miért? Az övemről leveszek egy flaskát, amit kinyitva az öregnek nyújtom. - Húzza csak meg. Ne aggódjon, nincs benne méreg. - vigyorgok. Jó erős magyar pálinka, még az utolsó készleteimből.
Látom a felismerést a szemében, ahogy azt is, hogy nem azt kapta, amit várt. Nem azt, amit hitt, amit remélt… Heh, üdv a klubban, ifjú, remélem jól fogod érezni magad a sok öreg és csalódott fickó között. Már nem az a farkas voltam, aki fölvette a portugál matróz testét, és nem is az, aki beharapta Arryckot. Mind változunk, de a rohadt életbe is, nem egyszerű visszanézni azt, akik egykor voltunk. Hallgatom amit mond, és amikor az italt említi fölnézek rá. Már a nyelvem hegyén van a tiltakozás, a mondat, hogy én nem iszok – és talán az is, hogy neki sem kellene –, de meggondolom magam. Az ember nem gyakran találkozik az „unokájával” kétszáz évvel annak teremtése után, csak hogy megtudja, hogy a saját gyermeke meg halott. Talán még maga a nagyságos Tupilek sem fog megharagudni, ha legurítok egy keveset a torkomon, így elfogadom a flaskát. – A Vreth családra! – emelem föl a kezemben tartott flaskát, aztán hátrahajtott fejjel húzok belőle egy nagyot. Nem felejtettem el, milyen volt sakét inni annyi évvel ezelőtt, de ez mégis más, erős és ízes egyszerre. Majdhogynem visszaköhögöm. Nem vagyok nagy ivó, ezt meg kell vallanom. A köszöntőm egyszerre szólt annak, aki előttem áll, az elhunytnak és annak, akiről semmit sem tudok. Valószínűleg Arryck húga is meghalt, már évszázadokkal korábban. Azt meg nem említem, hogy ha méreg lenne benne, akkor megfojtanám a Chenában, mielőtt még rájönne, mekkorát hibázott. Ahogy visszanyújtom az laposüveget, ismét a habokra terelődik a figyelmem. Mit kérdezzek tőle? Jó kérdés… Nem kezdhetem Arryck legkorábbi éveivel, nem tudhatom meg egyhamar, hogy miként élte túl az első ötven évét és miképp jutott el végül oda, ahol beharapta a fiút. Ezek olyan dolgok, amikor vagy tudnom kellene már, vagy pedig értelmetlen lenne jelenlegi helyzetemben érdeklődni irántuk a külvilág szemével. Utálom, hogy senki sem tudja, kik is vagyunk, és nem tehetjük meg, hogy nyílt lapokkal játszunk. – Hol találkozott vele? – kérdezem. Azt elraktároztam magamban, hogy már fiatal korában maga mellé vette a gyermekem – akárcsak én őt. Legalább követte a hagyományokat, és ez jó. Megnyugvást hoz. Csak lassabban teszi, mint az ital.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Csak figyelem, ahogy meghúzza a flaskát, s mosoly terül szét arcomon, ahogy látom, kissé új ízvilágba kóstolt bele. Hehehe, a magyarok tudnak piát készíteni, az tuti. - A Vreth Családra, és Mr. Morsonra, atyám barátjára! - mosolygok, mikor visszakapom a pálinkát, s rajtam a sor, hogy igyak belőle. Leülök a kavicsos partra törökülésbe, nem igazán zavartatom magam. Csendben hallgatok, a habok mozgását figyelem. Olyan furcsa ez a farkas. Nem érzem, hogy bizalmatlannak kéne lennem, nyugodtnak érzem magamat vele. Talán a tudat, hogy apám barátja volt. Hogy apám megbízott benne. Nem tudom. Hátra túrom a szemembe szökő tincseimet. A kérdése sem lep meg, felnézek rá, s valamiért, ahogy a szemeim az arcát fürkészik, olyan érzés tör rám, mintha kölyök lennék mellette. Képességet alkalmaz, hogy ilyen érzések törnek rám? Nem, azt biztos látnám, vagy legalábbis érezném. Visszafordulok a folyóhoz, s előveszek egy doboz cigarettát a zsebemből, fel nyújtom neki, ha akar, vegyen, ha nem, leteszem magam mellé a kőre. Szívok egy slukkot, majd kör füstöket gyártva pöfékelek egy sort. - Kankaanpää városában, Finnországban. Ott ismerkedett meg anyámmal. Ő volt az ottani kovács ember, s a mikor oda költöztünk, néhány munka erejéig szükségünk volt rá. Nos, anyámnak még tovább volt rá szüksége. - mosolygok. Kicsi voltam még, de tisztán emlékszem arra, mikor beszaladok a kovács műhelybe, s anyám piruló arccal néz a rá mosolygó "Óriásra". A háború alatt és után, apám elvesztése miatt anyám nem sokat nevetett, vagy mosolygott. Arryck viszont visszahozta az élet örömét, és újra boldog volt, amit bár sose vallottam be az öregnek, de mindig hálás voltam neki érte. Sokat köszönhetek Beharapómnak. - Kicsi voltam még. Nagyon fiatal, kb. 7 éves. A szekerünk, amivel költözködtünk, a kerekén a vas kikorhadt, s azt akarta megcsináltatni anyám, meg apám kardját akarta megéleztetni, ami ránk maradt. Arryck sokat segített nekünk, nem volt bőbeszédű ember, de igazából ő általa ismertük meg a várost. Később udvarolni kezdett anyámnak, húst vadászott, gondoskodni kezdett rólunk. - felnevetek régi emlékeimen - Egyszer még meg is szöktette anyámat egy különös éjszakán, az öcsémmel csak lestünk ki az ablakon, hová mennek. Bizonyára akkor vésték a fába a monogramjukat, a T-t, melyet Farkas karmok kereszteznek, s úgy hiszem, Beharapóm akkor osztotta meg titkát anyámmal. - 10 éves voltam, mikor beharapott, s megajándékozott a Farkasommal. - gondolkodva szívok egy slukkot, s újra felé nyújtom a flaskát. - De meséljen maga is, ne csak én beszéljek. - Hogy ismerte meg apámat, meg úgy mégis? Érdekel, úgy más szemével látni Teremtőmet. - vigyorgok, ahogy újra rá nézek.
Elmosolyodok, amikor kiegészíti a tósztot. Ó, ha tudná… Akkor talán nem is emelné meg azt a flaskát, vagy ha mégis, akkor teljesen más szavakat mondana. És ha megpróbálná, kiverném a kezéből. Ne tiszteljen engem senki, nem vagyok érdemes rá. Talán ez is megakadályoz abban, hogy fölfedjem magam valaki előtt. Tudom, a farkasok többségéből – vagy a csodálat, vagy a félelem folytán kiváltódó – tisztelet egyszerűen az őrületbe kergetne. Tupilek, rossz embert választottál annyi évvel ezelőtt. A felajánlott cigarettára megrázom a fejem. Valahogy mindig feszélyezett egy égő dolog ilyen közel az arcomhoz… Egészen Trier óta. Még a tüzet sem szoktam valami gyakran megbámulni a saját kandallómban, legfeljebb akkor, ha éppen igazolni akarom magamnak az önként vállalt magányom. Vagy valami, leginkább perverz érzés arra késztet, hogy újraéljem a halálom pillanatát a fejemben, a tűz mardosó lángnyelveit, ahogy testembe kapnak, és végül ugyanarra a sorsra jutok, mint Sura… – Finnország? – nevetek föl. – Messzire utazott az az ember onnan, ahol én utoljára láttam. Trier nem volt éppen közel Finnországhoz. Vajon mi hajtotta őt oda? Talán sosem fogom már megtudni. Elfog a nosztalgia vágya, az érzés, amely azt kívánja, hogy menjek vissza a régi házakhoz, de van egy sejtésem, hogy azok már nem állnak többé. De ha még állnának is, két okból nem engedelmeskedhetek a késztetésnek. Az egyik az, hogy nem kívánom feltépni a sebeket jobban, mint ahogy föl vannak már most. A másik… Nos, az sokkal gyakorlatiasabb. Dolgom van. Valami miatt visszahívtak bennünket, és biztosan nem azért, hogy én a saját házamban bujdokoljak. Én nem követem őt a földre. Jobban szeretek állni, és így kevésbé feltűnő, ha el-elkalandozik a figyelmem a története alatt. – Tíz éves – biccentek. Egészen biztos vagyok benne, hogy hosszú megfontolás után döntött, hiszen én magam tanácsoltam neki, hogy ne szórja csak úgy szét a farkasának ivadékait a világba. Talán a kölyök nem is tudja, mekkora ajándékot kapott. A felszólítására fölkapom a fejem, és apró mosoly kúszik az ajkamra. Ha mesét szeretne, Kilaunhoz kellett volna mennie. – Még akkor találkoztam vele, amikor Trierben volt farkas – mondom csöndes nyugalommal. – Éppen csak kinőtt a kölyökkorból. Engem akkor haraptak be, de a Teremtőm nem találta kielégítőnek a végeredményt, így aztán… Nos, mit szépítsem,m magamra hagyott a városba vezető út mentén. Az apád akkoriban sokat ingázott Trier és a közeli földjei között, és szerencsémre rám talált. Befogadott, fölnevelt, segített megérteni és elfogadni a körülöttem megváltozott világot. Rövid hallgatás következik. Leszegem a fejem, tekintetem a kavicsokat vizsgálja az orrom előtt. – Hiányozni fog – teszem hozzá. Ez egy Teremtő érzése és nem egy baráté, tudom jól. De hát a gyászolni még az Elsők is gyászolhatnak, nem igaz?
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Egy darabig a válasza miatt méricskélem a férfit, közben a flaskát meg-meg löttyintem, hogy a torkomba is jusson. Nem érzek hazugságról árulkodó bűzt, de Bestiám se hülye, hogy teljesen elfogadja ezt a történetet. Vagy csupán bennem van a hiba, és az évek alatt belém rögzült kétely és bizalmatlanság vakít el. Nem ez lenne az első, s utolsó szitu, hogy e miatt a jellemvonásom miatt nem látom az igazságot. S maradjunk meg annál a hozzáállásnál, előbb hiszek a magam megérzéseinek. Már pedig a farkasösztönöm, sőt, az emberi is azt súgja hogy itt valami nem kóser. Igaz, nem torkuk szakadtából üvöltik, mint ahogy mondjuk Californiában történt az Alfa előtt, vagy csak vegyük a legutóbbit, mikor Castor és Dante, újdonsült Vezetőim Omegává gyaláztak. De érzem, hogy valami van a levegőben. Utolsó szavaira elfordítom a tekintetem, majd csak lassan bólintok. Igen... Néha hiányzik, hogy jó alaposan seggbe rúgjon, elátkozza a nevem, vagy egyszerűen csak mondjon egy rövid idézetet, gondolatot. De elmúlt, ő nincs többé, és ez az Élet vele járója. Nincs mit ragozni ezen. - Átharapta magát? - kérdezem, ahogy ismét felnézek rá. Arryck sohase említette, hogy lenne testvérem. Már pedig Japánban volt rá esély, bár nem találtam kölyköket. Ha van apámnak még gyermeke, arról nekem is tudnom kell.
Látom, ahogy végigmér, de nem zavartatom magam miatta. Komolyabb problémáim is vannak, nem oszt és nem szoroz, hogy pontosan mennyit hisz el a történetből. Szívem szerint lehunynám a szemem, megpróbálnék kapcsolatba lépni a szellemekkel, és lehordanám Arryckot, amiért hajlandó volt meghallani. De azok még a semleges közeledésemre sem reagálnak, és még az a minden lében kanál Agatha sem válaszol nekem soha. Olyan érzés ez, mintha a szellemek magamra hagytak volna – és ennyi év után, nem kellemes ebbe belegondolni. Látom, hogy ő is ugyanazt érzi. Persze, különböző módon, neki az atyja halt meg, egy mentorfigura, és évei voltak feldolgozni ezt. Nekem azonban… Nekem szinte semmim sem volt erre, csak az elmúlt pár perc. És ez nem elég… Talán napok kellenek majd, mire normálisan tudok a világra nézni újra, talán hetek. – Nem – rázom meg a fejem a kérdésére. Ezt már régen eldöntöttem magamban. Egyszerűbb lenne a közelében maradni, testvérként, de hosszú hazudozást eredményezne, és ha tehetem, inkább féligazságokat mondok, minthogy hazudjak. Az csak problémákhoz vezet, és olyan messzire űzi el a megoldást, amennyire csak teheti. – A teremtőm idősebb volt nála, annyi bizonyos… De a vérvonalunk hasonló. Mindketten a Megoldó leszármazottai voltunk. Nos, jellemkorcsosulásom egy igen érdekes megfogalmazása ez. De tény, kár lenne tagadni, Biisa, aki voltam meghalt. Már sosem térhetett vissza a szülőföldjére, halálos sebet kapott Trierben, és mire Prágába ért, ahol segítséget talált, a seb elfertőződött és a végzetét okozta. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehetek hasonló hozzá, amennyire lehetséges… Hogy nem tisztelhetem az emlékét ezek között a fák között, amelyeket gyerekként annyira szeretett volna megmászni, és sosem tehette. Furcsa ötlet ötlik az elmémbe. De végül is miért ne? Mit veszíthetek a múlt relikviáival? De persze nem tudom, van-e valaki, aki el is tudná készíteni ezeket a relikviákat, de a megérzéseim, amik oly régen beszéltek utoljára, azt súgják, próbálkozzak. – Mi a foglalkozása? – kérdezem.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Mr. Morson tekintete és az a pillanatnyi csend, melyet maga körül hordoz, megnyugtat. Valamiért úgy érzem, a gyász pillanatában látom, s kissé talán mélyebbről is eredhet ez a fajta gyász, mint egy egyszerű baráttól. Elnyomom a cigaretta szálat a kövek között. A válaszára kissé meglepetten nézek fel rá. A Megoldó leszármazottja. Kevesen használták így ezt a megfogalmazást... sőt, igazából apámon kívül nem is nagyon hallottam mástól ezt a szót. Nem sok vérvonaltestvéremmel találkoztam a világban, de általában ha egyel-egyel összefutottam is, inkább az "Okostojás" "Pszichó", vagy csak simán "Agybetegnek" hívtuk egymást. Az évek szlengjei, sajnálom. De akárhogy is nézzük, végül is a testvéremnek számít az ürge. A Beharapóm tanította, vigyázott rá, ráadásul egyazon Vérvonalba tartozik. Felállok, és ha engedi, barátságosan megpaskolom a vállát. Tőlem ez igencsak közvetlen, szokatlan és bensőséges gesztus, szóval ha ismerne, tudhatná, hogy ez megtiszteltetés. - Nos, akárhogy is, Atyánk biztosan örülne, hogy találkoztunk. Mindig is akartam egy bátyust. - gyermeki vigyor kerül az arcomra. Persze nem adom ilyen könnyen a dolgot, még mindig nem bízok meg benne, hisz semmivel sem bizonyította, hogy igazat szólna. Mindazonáltal nem hagyhatom figyelmen kívül azt sem, mennyire emlékeztet az apámra, és hogy ismeri (legalábbis abból a kevés mondatból) apám múltját. Mikor kicsit ellépek tőle, a kérdésre vállat vonva felelek. - Tetoválok, bár már egy ideje nem mentem be a munkahelyemre magánügyekből kifolyólag. Másod sorban meg fegyvereket kovácsolok és készítek, de ha csak egy vas kerítést akar csináltatni, azt is elkészíthetem. Bár tény, nem függ össze a két foglalkozás, mindegyik művészi szinten űzhető. Márpedig, nem hazudok, nekem azon a szinten megy. - Talán készíttetne valamit?
Talán nem kellene ennyire kitárulkoznom a másik előtt, ennyi mindent megmutatnom magamból. Világ életemben egy visszahúzódó figura voltam, mindig is zavart, ha mások tudták, miként érzek, mit gondolok. De most nem segíthetek rajta, a hírek letaglózó ereje csak lassan oszlik el. És ha választanom kellene, ki lásson ilyen állapotban, akkor inkább legyen az egyik Gyermekem, semmint valamelyik testvérem. Főleg Sangilakot nem szeretném, ha ebben a percben itt lenne. Úgy tűnik, nem éppen megszokott a névhasználatom. Inkább nem kérdezek rá arra, ők miként referálnak rám és a vérvonalamra… Valami azt súgja, nem akarom tudni. Még a hírek között is meg kell húzni valahol a határvonalat, és ha választhatok, hát legyen ez egy másik nap szörnyülködésének alanya. Arra viszont, hogy mindig is akart egy bátyust, az én szemöldököm szalad a magasba egy pillanatra, inkább meglepetten, semmint rosszállóan. Ó, ha tudná, ki vagyok… – Én magam is örülök a találkozásnak – felelem, és próbálom elrejteni a vigyorom. – Mindig jó érzés felfedezni egy régi ismerőst egy új arcban. Hiába mondom, még mindig nem vagyok benne teljesen bizonyos, hogy Arryck megfelelő örökösre talált. De ez csak az én bizalmatlanságom és bizonytalanságom szülötte, és most, ha már úgyis visszaszólítottak a Szellemek, megpróbálom figyelni ezt a fiatal farkast. Remélem, méltónak bizonyul az Örökségre, már csak Arryck miatt is. Ahogy a foglalkozását ecseteli, elgondolkodom azon, mennyire bölcs dolog az, amit teszek. Nem kívánom ilyen gyorsan fölfedni magam, és nem hiszem, hogy ezekből az információkból bármire is rájöhetne. Talán Arryck kikövetkeztethette volna, ő ismerte a Japánban történteket, de nem tudom, mennyit mondott el a Gyermekének. Mégis, ha meg akarok szabadulni a múltam kínzó mivoltától, közel kell tartanom magamhoz azt. És mi jobb módszer, mint visszamenni ahhoz, ahol elkezdődött? – Két katanát szeretnék csináltatni – felelem. Ez egyben talán egy teszt is. Igen, egy teszt… Elmémben lassan megfogalmazódik a mivoltja. – Pár évszázaddal ezelőtt magam is Japánban jártam, de a saját kardjaimat elhagytam, amikor eljöttem. Szeretnék újakat csináltatni.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Régi ismerőst, egy új arcban... Nem jó kifejezés, ha azt mondom, furcsa, sokkal inkább zavarba ejtő ezt hallani. Nem mintha nem lett volna már, aki azt mondta volna, apámat viszont látja bennem, mégis szokatlan, pláne egy "életemben először találkoztunk" egyéntől hallani ezt. Elfordítom róla tekintetem, mintha csak sejtéseimnek adnék igazat abban, hogy ez az öreg Bestia többet rejt, mint amit mutat nekem. Nem tudom, higgyek-e neki? De nem kockáztathatok. A kérését hallgatva figyelem a folyó áramlását. - Katana? Hmm... régen készítettem már, de nem lehetetlen a kérése. Valami egyedi plusz, vagy extra rá? Mittudomén, gyémánt berakás, esetleg ezüst markolat, vagy múltbéli faragványok a pengén? Csak mert ezektől is függ az elkészítési idő. Elleszek ezekkel, már előre látom! S megengedek magamnak egy elégedett mosolyt. Mert hát azt azért ne felejtsük el, amíg a "bátyókám" a közelemben van, jobban megismerhetem, másrészről pedig bebizonyíthatja, valóban apám egyik neveltje.
Nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb kifejezést használtam, de most már nem helyesbítek. Egyrészt azért, mert mindig olyan iszonyatosan biztosnak akarok tűnni mindenben, amit teszek, hogy végül még magammal is elhitetem, hogy ez a jó dolog, hogy ennek így kell lennie… Másrészt meg hadd kapjon egy kis önbizalmat tőlem is. A Nagyapja vagyok, ha úgy vesszük. Csak a nagy, családi találkozóknak mindig az útjába állt, hogy bármikor elvehetem valakitől az ajándékot, amely tőlem származott. A kérdésére viszont egy dühös grimasz fut át az arcomon. nem, nem is dühös. A dühnek megvan az a rossz szokása, hogy céltalan, önkénytelenül pusztító. A haragnak mindig van célja, és nem feltétlenül tarol le mást, csak amire szüksége van ahhoz, hogy elpusztítsa a célját. Mégis, ez a cél nem a közelemben álló farkas. Nem, a célja maga a Világ. A világ, amely az esztétika érdekében sárba tipor tradíciókat, a világ, amely nincs tekintettel arra, ami szent vagy igaz. A Világ, amit nekem kellene formálnom, de képtelen vagyok rá. – A katana díszítése a szamuráj társadalmi rangját jelezte – szólok, amikor eléggé lehiggadok, hogy ne remegjen a hangom haragomban. – Én nem vagyok sem gazdag, sem befolyásos, így a díszítés mikéntjét magára bízom. Sokkal fontosabb, hogy a kard úgy készüljön el, ahogyan azt az eredeti mesterek is gondolták, persze a rendelkezésünkre álló, szomorúan kevés nyersanyag dacára. – Gondolok itt most arra, hogy egy tucat mesterember helyett csupán egyetlen áll most velem szemben. De hát meg kell tanulnom kompromisszumokat kötni a világgal. – A kardnak lelke van, amit a forgatója és a mester, aki kovácsolta, együttesen biztosítanak neki. Ezt tartsa szem előtt. Ahogy befejezem, megfordulok, és elnézek abba az irányba, amerre a házam vélem. Nem mondom, hogy az otthonom, annak nevezni még nagyon erős lenne – csupán egy hely, ahol élek, idegen egy ismerős földön. – Most mennem kell. Ha elkészültek a kardok, hívjon ezen a számon, és találkozunk, ahol maga akarja – mondom, majd miután a zsebemből előkerült papírlapra felírtam a címem, búcsút intek, és elindulok. Hosszú, hosszú időn át kell majd gondolkodnom… és egy kicsit gyászolnom is Arryck halálát, úgy érzem.
Nincs sok időnk szórakozni, úgyhogy a lehető legrövidebbre redukáltam a napomat, aztán szóltam Cassienek, hogy jöjjön át a stúdióba, onnan indulunk is az erdőbe. Egyelőre még halvány lilám sem volt róla, mit fogok kezdeni vele, de az tuti, hogy nem csinálok segget a számból, és megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet, ha ne álljon fenn annak a veszélye, hogy esetleg miattam kerüljön be, egy falka védőszárnyai alatt már nekem is lenne lehetőségem átgondolni, hogy miként is kezeljem ezt az egész helyzetet. Szeretném kihagyni belőle a Castorhoz fűződő kapcsolatomat, régen rossz lenne, ha csak amiatt csatlakozhatna. Nem, nem ilyennek ismerem Castort, és én sem könyörögnék, ha egyébként semmit sem lehetne kezdeni vele. Kész helyzet elé szintén nem fogom állítani, hisz a kölykömként jönnie kellene, de hiszem, hogy ez nem így működik, hogyha ezt akarja, igenis mutassa meg, hogy képes érte tenni. Egy hét nem sok, de a tenni akarást annyi idő alatt is lehet látni. Nem sokkoltam a kocsimat erdei utakkal, egy falkatulajdon előtt álltam meg, az erdőhöz legközelebbinél, és ott parkoltam le. Onnan gyalogoltunk, de szóltam előre, hogy nem bálba megyünk, bár elég ostobának kellene ahhoz lenni, hogy ezt higgye, márpedig én szerettem úgy emlékezni rá, mint egy intelligens fiatal teremtésre, aki érdemes a figyelemre, csak egy faszkalap a teremtője, aki képtelen értékelni azt, amije van. Közben persze beszéltem neki mindenféle dologról, nem feltétlenül farkasokkal kapcsolatosról, és még azt is megkérdeztem, hogy amúgy mi a helyzet Detroitban? Hogy van a kedves Alfa, és talált-e már más gyötörhető egyedet a helyemre, illetve még az is érdekelt, hogy neki mik a tervei, ha esetleg itt marad, már civil értelemben. Annyira már nem volt kölyök, hogy ne lehessen emberek közé engedni, de azért még nem ártott vigyázni. Érdekelt, milyen hétköznapi vágyai voltak. Végül a folyópartot vettük célba, célszerűnek láttam először minden téren lenyugodni, mielőtt fizikailag kezdem el gyötörni. - A vérvonaladat tudod egyébként valamennyire használni? Akármennyire is mostoha kérdés, muszáj feltennem, más is fel fogja, és hiába akar tőle megválni, attól még most abból kell kihoznia a legtöbbet. - Azt továbbra is tartom, hogy mentálisan jobbnak kell lenned, legalább szedd össze magad, hogy a magadhoz képest a legjobbat hozhasd ki a helyzetből, ne valami silány tűrhetőt. Ezért jöttünk most ide, hogy megnyugodj, hogy lásd, mi lehet az otthonod, ha ezt most jól csinálod. Nevezheted mézesmadzagnak… Tulajdonképpen az is volt, nem tudom, miként motiválhatnám, kell, hogy valami más is hajtsa azonkívül, hogy a kölyköm akar lenni, mi tagadás, erről jobb szeretném lebeszélni, de egyelőre ezt a pontot még napolom, mert fogalmam sincs, mit kellene tennem, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. - Szóval, megnézzük szépen a naplementét, aztán… meglátjuk, mi lesz. Kacsintok rá, mert bizony, a Hold már majdnem teljes fényében pompázik, még én is érezni fogom csalogató hívását, nemhogy ő… Csodás esténk lesz, én legalábbis bizonyosan élvezni fogom.
Örültem neki, hogy végül a szökés mellett döntöttem, bár tisztában voltam azzal is, hogy semmit nem jelentett, hogy Emma beköltöztetett a hotelbe. Egyszerűen csak biztosan felelősséget érzett irántam, és a lehetséges tetteim miatt. Ez akár lehetett volna hízelgő is, de másik oldalról megközelítve már korántsem. Ilyen apróságokkal azonban nem akartam törődni, mert azt szerettem volna, ha jól alakulnak a dolgok. Azt mondják, hogyha pozitívan állunk hozzá, akkor végül bevonzzuk azt, amit szeretnénk. És én most pontosan azt próbáltam bebeszélni magamnak, hogy minden rendben lesz, és meg fogok felelni. Egy hét nem sok idő, nem is nagyon értettem, hogy mit akart ennyi idő alatt elérni velem, de nem kérdezősködtem inkább. Attól tartottam, hogy felbosszantanám vele, aztán fogná magát és elküldene a fenébe. Kinéztem belőle, és csak reménykedni tudtam, hogy velem talán mégsem tenné meg, ha már adott egy kis időt afféle bizonyításra. Emiatt egyébként nagyon aggódtam, nem vagyok az a típus, aki farkasnak való, legalábbis szerintem. Ettől függetlenül, amikor este feküdtem a sokkalta kényelmesebb ágyban, mint amilyenben előző este kellett aludnom, eldöntöttem magamban, hogy minden tőlem telhetőt igyekezni fogok megtenni azért, hogy méltónak bizonyuljak egy átharapásra. Vagy egyáltalán egy találkozóra, mert előbb azon kellett túlesni. Pontosan érkeztem meg a stúdióba, eszem ágában sem volt máris hibát ejteni azzal, hogy elkésem. Most már jóval vastagabb holmikat vettem magamra, és így nem akadtak olyan gondjaim, hogy lefagyna esetleg a lábam, vagy valamelyik más testrészem. Nem mintha nem nőtt volna vissza idővel, de elég kellemetlennek találtam a tegnapi délutánt. Most kényelmes, lapos talpú csizmát viseltem, vastag nadrágot harisnyával, meg bélelt kabátot. Mindent Emmától kaptam, és máris többel tartoztam neki, mint amit valószínűleg meg tudtam volna fizetni neki valaha is. Az út egyébként kellemesen telt az erdő irányába, jól elbeszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy szeretnék cukrászként dolgozni, és idővel ezzel kezdeni valamit, de bármilyen munka jó lett volna, mivel ragaszkodtam ahhoz, hogy megtérítsem a kölcsönt, amit tőle kaptam a ruhák tekintetében. Meg úgy mindennel együtt… - Sajnos nem igazán. Ez nem olyan, mint a tiéd… - húztam el a számat kicsit csalódottan, kicsit szégyenlősen. – Colin azt mondta, hogy ez úgy fog kialakulni, ahogy egyre idősebb leszek. Már egy nagyon picit gyakorolgattam, de nem nagyon tudok még farkast szólítani. Ha igaza van – márpedig ezt elhittem neki kivételesen -, akkor nagyjából olyan negyven év múlva fog sikerülni teljesen egy farkassal – sóhajtottam fel, mert ez nekem még nagyon sok időnek tűnt egyelőre. Sajnáltam egyébként, hogy nincs valami látványosabb képességem, aminek a fejlesztését úgy tudtam volna gyakorolni, hogy érzem is magamon, hogy tettem érte valamit. - Tegnap megfogadtam magamban, hogy megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni! – jelentettem ki némiképp határozottabban, mint amilyen a legutóbbi találkozásunk alkalmával voltam. – Tényleg az, mert nagyon tetszik a hely. Azt hittem, hogy csak mendemonda, hogy ilyen közel a városhoz ilyen csodás helyek vannak, meg hogy képeken szebb… de nem! – mosolyodtam el halványan, ahogy körülnéztem. – Egyébként mentálisan többet tanítottak, a fizikai erőnlétem nem az igazi – vallottam be őszintén, bár ezzel szerintem ő is tisztában volt. - Rendben! – egyeztem bele végül abba, hogy nézzük meg a naplementét. Egyelőre még nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz utána, mert én is nagyon jól tudtam, hogy mi a helyzet a hol állapotával. Tartottam is tőle picit, mert ugyan már másfél évtizede vagyok farkas, de még mindig nem tudtam mindig befolyásolni az átváltozásokat ilyenkor, az emberi részem megtartásával egyetemben. Volt, amikor sikerült, de arra is akadt már példa, hogy elveszítettem a józanabbik felem, és csupán a vadállat maradt, ami legalább olyan agresszív volt, mint Colin farkasa. Nagyon ég és föld hozzám képest, és nem is reménykedtem abban, hogy idővel valamelyest idomulunk egymáshoz, túlságosan különböztünk. – Mesélsz nekem egy kicsit az Alfáról, meg az itteni falkáról? – kérdeztem kíváncsian. Tudni akartam néhány dolgot, ha esetleg úgy alakulna, hogy megfelelek majd.
- Gyönyörű… nem is értem, hogy nőttek fel farkasok ezzel a vérvonallal. Biztos nem úgy, ahogy Colin „gondoskodott” rólad. Ha még sokat beszélünk arról az alakról, esküszöm dühkezelési tanfolyamra kell majd járnom. Rendkívül szánalmasnak tartom a helyzetet, na de mindegy, ez van. Annyit tehetek, hogy megpróbálom visszaállítani valahogy a világba vetett hitét, nála még talán nem késő visszafordítani a folyamatot. Még lehet belőle normális, egészséges lelkületű farkas, nem úgy, mint belőlem. A feketeségem érdeklődve kóstolgatja egyébként, a bizalmába szándékszik férkőzni, hogy könnyebb dolga legyen majd, ha az a döntés születik, hogy teljesítjük, amit Cassie szeretne. - Másként nem is megy, de Cassie, ne csak próbáld, csináld, ha csak próbálod, az ide nem lesz elég. Csóválom meg a fejem, egy hét szörnyen kevés idő, hogy valaki bebizonyítsa, érdemes a második esélyre. Sokan nem kapnak. Én sem kaptam, bár mostanra már el sem tudom képzelni magam a bundásom nélkül, olyannyira egymáshoz nőttünk, hogy szerintem tényleg komoly lelki károkat szenvednék, ha ki akarná tépni belőlem valaki, noha én sosem voltam gyenge, a teremtőm erős volt már akkor is, mikor beharapott. - Sok szempontból egész kellemes, ha egy kisvárosban él valaki. Olykor unalmas, de a lelkünk másik fele sokkal inkább otthonnak képes érezni egy ilyen helyet, mint a fényűző nagyvárosokat. Tudod, milyen vagyok, még nekem is jobb itt, ez azért elég beszédes. Vallom be töredelmesen, nem tagadom, hogy alapvetően jól érzem magam itt, sőt, jobban, mint amire számítottam, arról nem is beszélve, hogy mire döbbentem rá nem is olyan régen. Ez azonban maradjon meg elmém fogságában, mert bármennyire is kedvelem, bízni nem bízhatok benne egyelőre. - Jól van, akkor mostantól mentálisan beszélj hozzám. Nem igazán kérés volt, a pajzsomat leeresztettem annyira, hogy tudjon velem kommunikálni. Nem kételkedtem benne, hogy megy neki, de a mi életünkben minden gyakorlás kérdése. Nagyon-nagyon sok gyakorlásé. Én meg azért beszéltem hozzá ugyanúgy, hogy összezavarjam vele, és nehezebb legyen koncentrálnia. Azt nem állítottam sosem, hogy velem könnyű lenne az élet, de bizonyára bőven vannak, akik sokkal rosszabbak nálam. - Nem Cassie, nem mesélhetek neked az Alfáról és a falkáról, majd mesélek, ha megnyílik előtted ez az ajtó, addig nem tehetem. Megcsóváltam a fejem, és egy részem persze szerette volna kisegíteni ilyen téren, legalább annyira, hogy ne szarjon be Castortól, de nem szóltam ezen ügy érdekében. Jobb lesz, ha minden befolyásolástól mentesen reagál a dolgokra. Arról nem is beszélve, hogy bár ismerem, mióta csak farkas lett, de nem tudhatom, hogy ez nem Simon egy lelket tépő terve-e. Jobbnak látom óvatosan kezelni a helyzetet, nem mintha nem lennék képes megállapítani, hogy hazudik-e nekem vagy sem, egyszerűen nem fogom megkérdezni ezt tőle kerek-perec, talán mert nem is akarom hallani a választ. Túl nagyot csalódnék. - Helyette inkább te mesélj arról, hogy mit tudsz a vérvonalamról. Szeretnék biztosra menni abban a tekintetben, hogy tudod, mit vállalsz vele. Bizonyára emlékszik arra is, miként viselkedett velem egykori alfám, hogy kiaknázza a képességemet a falka érdekében. Nem egy ízben néztem ki úgy, hogy csak a szentlélek tartott össze…
- Fogalmam sincs. Még senki mással nem találkoztam, aki ebbe tartozna, és idősebb lenne. Colinból kiindulva talán mások is éppen ilyen nehezen boldogulnak vele, bár nem tudom. Lehet csak ő nem alkalmas erre… - vonogattam a vállaimat a fejtegetést követően. Tényleg elég haszontalan képességnek tartottam, de az is lehet, hogy csak azért, mert én nem tudtam hasznát venni még egyszer sem. Sőt, ami azt illeti, Colintól is ritkán láttam, bár neki bizonyára már több tapasztalata volt. Kíváncsi lettem volna rá, hogy ő kitől tanulta meg és hogyan, de erről soha nem beszélt. Így pedig nehéz lett volna bármit is kideríteni vele kapcsolatban. Egy időben még próbálkoztam is, de azóta már régen feladtam a nyomozgatásaimmal. Főleg, miután egyszer a fülébe jutott, és iszonyatosan kiakadt miatta. - Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, Emma! Higgy nekem! – bizonygattam ezúttal jóval határozottabban, már-már magamat is elkezdtem győzködni, hogy tényleg így lesz. – Nem fogok rád szégyent hozni… - tettem még hozzá egészen halkan, alig hallhatóan. Nagyon szégyelltem volna magamat, ha miattam bajba kerül, mert nem tudott összekaparni egy épkézláb kölyköt. Márpedig én az akartam lenni, sőt, még annál is több. Azt szerettem volna, hogy néhány évtized múlva ne legyenek gondjaim azzal, hogy megvédjem magamat. Domináns sohasem leszek, de olyan, aki odacsap alkalomadtán, még lehettem. Néha efféle álmokat dédelgettem magamban, amikor nagyon unatkoztam az ágyamon fekve. - Igen – mosolyogtam halványan. Tényleg tudtam, hogy milyen, vagy legalábbis részben. Annyira, amennyit mutatott magából abban az időszakban, amikor foglalkozott velem egy kicsit. – Még sohasem éltem kisvárosban, de mindig szerettem volna kipróbálni, hogy milyen. Olyan sok film játszódik ilyen helyeken, és akkor mindig rám tör a vágy, hogy ilyen közösséghez tartozzak – magyaráztam újra kissé álmodozóan, de szerintem ez nem baj. Akárhány éves lehet az ember, álmoknak mindig kell lenniük, hogy lebegjen valamiféle cél a szemünk előtt. Nekem jelenleg az volt a legnagyobb és legáhítottabb vágyam, hogy Emma átharapjon és a kölykévé fogadjon. Az, hogy rendes teremtőhöz tartozhassak, újra egy igazi család tagja lehessek. - Rendben! – még nem koncentráltam eléggé rá, így véletlenül hangosan egyeztem bele, pedig már azt is szerettem volna mentálisan. Be is haraptam zavaromban a szám szélét, de gyorsan igyekeztem átállni arra, hogy csak úgy beszéljünk, hogy Emma a fejében hallja a válaszaimat. Nekem még sokkal jobban rá kellett koncentrálnom, és ki is merített egy kicsit olykor-olykor, de ezt legalább gyakoroltuk, ha már fizikailag soha nem fejlesztettünk engem. Jó, ezer évben egyszer talán, de azt nem neveztem volna éppen tanulásnak. Ezzel szerintem mindent el is árultam ezzel kapcsolatban. ~ Rendben, csak… ~ elhallgattam, de legalább hangom az már nem volt, legalábbis rendesen, érzékszervekkel hallható. Bizonyára sejtette, hogy miért kértem meg erre, de megint ostoba voltam. Tudhattam volna, hogy nem teheti meg, hiszen én a falka szempontjából veszélyforrás vagyok. Vagy lehetek, bár ha rám néz valaki, biztosan nem ez az első dolog, ami eszébe jut. Nekem sem ez szokott, ha már itt tartunk, pedig néha nagyon szeretném. ~ Túl sokat nem tudok, csak amiket hallottam róla ~ lassan beszéltem, mintha nagyon artikulálni akarnék, vagy megfontolni a szavaimat, de a helyzet az volt, hogy nekem egyelőre még csak így ment. Nem vontatottan, de azért nem is hadartam. Talán majd egyszer… ~ Azt tudom, hogy jóval gyorsabban regenerálódtok, mint mondjuk én ~ próbáltam megfogalmazni mindazt, amit tudtam. Mindazt a keveset, de legalább akkor is próbálkoztam. Tényleg nagyon akartam ezt az egészet! ~ Azt is tudom, hogy sokkal keményebbek számotokra az edzések, de legalább látható az eredmény ~ a sóhaj, ami kiszaladt a számon, már hangos volt, de nem érdekelt. Ez a része tényleg nem vonzott, hogy önkéntesen vállaljam a fájdalmat a fejlődés miatt, de valahogy mégis tetszett, hogy ezzel legalább többre mennék. Ez nem olyan volt, ami csak korral jön, és még akkor is nehezen. – Tudom, hogy mennyi fájdalommal jár… láttam! – egy pillanatra kizökkentem, és elfelejtkeztem magamról, de máris kapcsoltam. ~ Bocsánat! ~ szabadkoztam szokásomhoz híven, mert Colin mellett ehhez szoktam hozzá.
Kezdőlap
//
