~ Igen, tudom, hogy lehet lesz idő, amikor csak magamra számíthatok majd. Nem is akarok nagyon függeni senkitől, bár Colintól nyilván most még mindig függök, hiába van olyan távol. Túl sokáig nyomorította meg az életemet… ~ talán némi dühöt még ő is kiérzett a hangomból, attól függetlenül, hogy mentálisan kommunikáltam vele. Néha még mindig nehéz volt koncentrálni rá, hogy rendesen tudjam fenntartani ezt a helyzetet, de ahogy teltek a percek, szerintem egyre inkább belejöttem. Mostanában nem kellett használnom ezt a módot, úgyhogy örültem a rögtönzött gyakorlásnak. Pontosan a fejlődés volta célom azzal, hogy idejöttem. Adtam magamnak egy utolsó esélyt arra, hogy megszeressem és elfogadjam ténylegesen is ezt az egészet, ha pedig nem fog menni, akkor annak valószínűleg katasztrofális és tragikus vége lesz. Ez benne volt a pakliban. ~ Egyszer majd én is meg fogom tudni magam védeni! ~ határoztam el magam újfent, ajkaimon még egy halovány kis mosoly is megjelent. Nem tudtam, hogy ez az idő mikor fog eljönni, talán számomra csak álom marad örökre, de ha Emma kezei alá kerülnék és ő foglalkozna velem hosszabb távon, akkor szeretném hinni, hogy tényleg képes lennék rá. Persze ez még sokára lesz, ha úgy is alakulnak a dolgaim, de volt egyfajta reménysugár most már előttem, és ez határozottan pozitív volt számomra. Ezt kerestem ebben a városban, és úgy tűnt, hogy egy kicsi szeletét máris megkaptam. Lehet, hogy mégsem volt olyan butaság idejönni? ~ Akkor nagyon remélem, hogy meg fogom kapni, mert szeretnék tőled tanulni annyit, amennyit csak lehet. Annak idején Colintól is szerettem volna, de ő inkább érzett nyűgnek, meg púpnak a hátán, mint lehetőségnek ~ ez még mindig érzékenyen érintett, kicsit el is szontyolodtam miatta. ~ Pedig akkor nagyon szerettem volna megfelelni és minél többet tanulni, ám az érdektelensége elvette tőle a kedvemet egy idő után. Simon csak büntetésből sózott a nyakára, amiért hibázott a beharapással. Soha nem bocsátotta meg nekem, pedig ő tehetett róla… ~ azt nem tudtam, hogy Emma erről mennyit tudott, de én is csak azért voltam ezzel tisztában, mert egyszer Colin dühében hozzám vágta, hogy nem is élnék, ha Simon nem akarta volna őt megleckéztetni, hogy soha többé ne csináljon ilyet. Elég kiábrándító, én mondom! - És ha én kérlek meg rá, hogy mondd el néha? – kérdeztem félénken, ám annál több reménnyel telve. Hátha ez segítene abban, hogy kitartsak és megmaradjon a mostani elhatározás, ne pedig leépüljön rövid úton. Azt nagyon nem szerettem volna, de egyébként úgy éreztem, hogy annyira akarom ezt az egész tanulást és átharapást, hogy mindenképpen el fogom érni valamilyen úton-módon. Akartam, kellett, legalább ennyi máris visszajött a régi Cassieből. – Pont az a célom, hogy elfelejtsem őt, de amíg része az életemnek, addig nem lesz egyszerű – sóhajtottam gondterhelten. Attól még, hogy nem volt itt, valahogy mindig befurakodott a gondolataim közé, hiába nem akartam ezt. - Messze van még ötven év… - állapítottam meg roppant elmésen. – Tudom, ezt már más is mondta, de ezzel a mostanival egyszerűen nincsenek közös pontjaink. Ennyire szerintem akkor sem különbözhetne tőlem, ha szándékosan akartak volna kiszúrni velem! – ráztam meg a fejemet sokatmondóan. – Célokat mindig megpróbálok keresni, most is vannak. Fontossági sorrendben, de mielőtt idejöttem volna, már kezdtek halványodni. Sokszor rászólok magamra, hogy ne álmodozzak, de ha érzek magamban erőt arra, hogy megvalósítsam őket, akkor már nem is annyira álmok, sokkal inkább célok, igaz? – kérdeztem Emmától ártatlanul, miközben figyeltem a vetkőzős mutatványát. Sejtettem, hogy mi a célja vele, és cseppet sem voltam elragadtatva a gondolattól, hogy adjam át a testemet a bestiának, a tudatommal együtt. – De azt szokták mondani, hogy minden fejben dől el – tettem még hozzá, ezzel is húzva kicsit az időt. - Igen, gondoltam, hogy ezt szeretnéd – sóhajtottam reményvesztetten, amikor már a farkassal voltam kénytelen szembenézni, és jött a kérés is a kicsi fejemben. – Félek tőle, hogy az emberi tudatom a háttérbe fog húzódni. Mit fogsz akkor tenni a farkasommal? – kérdeztem kíváncsian, várva a megnyugtató választ. Még csak nem is az ijesztett meg, hogy mennyire fájdalmas lesz az átváltozásom, pedig az biztos, hogy nagyon fog fájni. Most már képes voltam rá, hogy önállóan váltsak alakot, de sosem ment könnyen, még akkor sem, ha a telihold könnyített a helyzeten.
- Megértem, nincs jogom felróni neked, hogy mindezt hagytad, hiszen én is hasonlóképpen hagytam az én Teremtőmnek, hogy tönkretegye a kezdeti éveimet, pedig ő ott sem volt. Nem szeretném, hogy úgy érezze, egyedül van ezzel, s talán a kemény szavaim után ráfért némi bíztatás is. Sajnáltam, és kicsit magamat láttam benne, aminek nem feltétlenül örültem. Nem jó az, ha van valaki, aki arra emlékeztet, akit magunk mögött akartunk hagyni. Ám csak ezért nem fogom elzavarni. - Na ezt már jobban szeretem! Bólintottam vidáman, igen, erre volt szükségem, egy frissen éledő, magabiztos elhatározásra, a tudatra, hogy menni fog neki, hogy akarja eléggé ahhoz, hogy túl tudjon lépni az önsajnálat visszarántani vágyó mocsarán. - Colin még mindig egy nagy kölyök, csodálkozom azon, hogy egyáltalán még életben van. Próbáld meg elfelejteni, hogy mi volt vele, nem kell többé visszamenned hozzá, jó? Esküszöm, megoldom valahogy, hogy jó helyed legyen. Ha nem itt, hát máshol, arra megkérhetem Castort, hogy kérdezzen körbe, hol van szükség utánpótlásra, ahol rendesen fejlesztenék, és figyelnének rá… Nem a legjobb megoldás, de a semminél több. Nekem sajnos nincsen más kapcsolatom, Amerikán kívül nem jártam túl sok helyen, akkor is inkább csak nyaraltam, semmi belemélyedés az ottani helyzetbe. - Akkor el fogom mondani, ha segít, megteszem. Jelentettem ki határozottan, ez igazán semmiség volt, és még komolyan is gondoltam, hiszen szerettem volna ilyennek látni megint. Akkor persze még jobban hasonlítana rám, aminek olyannyira nem örülnék, de most nem én voltam a lényeg, csakis ő, és szerettem volna, ha a sok szar után most jut neki egy kis jó is. Azzal tisztában volt, hogy nehéz valakit feledni, amíg közünk van hozzá, én a mai napig képtelen voltam eltemetni magamban Toddot, pedig a mi románcunk aztán tiszavirág életű volt… Nem kínzott több mint egy évtizedig. - Mert gyűlölöd azt, aki vagy, és ezt érti és érzi a farkasod is. Nem voltam boldog, hogy ezt így az arcába kellett mondanom, de számomra ez jött le az elmúlt két napból, és nem hiszem, hogy olyan nagyot tévedtem volna. Remélhetőleg később ez nagyon hamar változni fog, de talán átharapás nélkül esélytelen, annyi rossz kötődik már ehhez a farkashoz a szemében, hogy túlságosan nehéz lenne. Én szeretném, hogy adjon neki esélyt, én imádom a farkasomat, pedig a mi kezdetünk sem volt épp fenékig tejfel, de mi azt hiszem, már akkor is egy követ fújtunk. - Nem feltétlenül baj, hogy álmodozol, az álmokat is meglehet valósítani, de igen, ha hiszed, hogy képes leszel rá, az már inkább cél. Végül már változtam is át, remélem, jól megnézte magának a kicsit hosszabb szőrű, smaragdszemű fekete bundásomat, mert ha a vágya teljesül, az övé is ilyen lesz. Egyébként, meglepően hasonló volt a szemem színe az eredetihez, sőt, bár azért már ott rezegtek benne a farkas energiái, hagytam, hogy ő kerüljön előtérbe, de már nem nyomtuk el egymást, nagyon rég nem. ~Akkor emlékeztetem rá, hogy én vagyok az erősebb, és kénytelen lesz rám hallgatni. Sosem sikerült még anélkül átváltoznod, hogy elveszítsd a kontrollt? Magadtól? Nem úgy, hogy kikényszerítik belőled a bundást? Próbáld meg, talán addig, míg nem kel fel teljesen a Hold, sikerülhet…~ Azt persze nem tudom, mennyire volt számára megnyugtató a válaszom, de ez nem igazán érdekelt, akármilyen módon is viselkedik velem a nősténykéje, már ismer, tudja, mire számíthat tőlem…
- Jól kijutott nekünk belőlük, igaz? – kérdeztem szomorkás mosollyal, ezúttal már hangosan kimondva a szavakat. Tudom én, hogy muszáj gyakorolnom a mentális beszédet is, de úgy éreztem, hogy az egész jól ment nekem. Legalább valami, ha már másban nem is igazán tudtam jeleskedni. Sem a képességem tekintetében, sem fizikailag nem volt mit felmutatnom, úgyhogy ez, meg a pajzsom valamilyen szintű használata legalább megmaradt nekem. És Emma is pontosan azt szerette volna, azt várta el tőlem, hogy ezen a téren jobb legyek, mint a többi esetében. Hogy másokkal is képes legyek felvenni a versenyt. Én is ezt akartam, őszintén mondom! Amint dicsérő szavakra hajazó reakciót hallottam tőle, máris mosoly kúszott az arcomra. Igen, én is szerettem, ha határozottan tudtam viselkedni, de szerintem elég lett volna most felbukkannia itt Colinnak ahhoz, hogy teljesen szétcsússzak és újra ugyanolyan kis esetlen és semmirekellő legyek, mint amilyen voltam. Furcsa, hogy mennyire képes hatással lenni ránk az, aki évekig elnyom minket. Minden apró pici beidegződést ki tudott volna hozni belőlem, ha most itt van, pedig pontosan attól akartam megszabadulni. Tőle, ettől az egésztől, amit ő képviselt! - Ezen én is sokszor elgondolkoztam már… - ismertem el, mert ezzel a mentalitással tényleg halványlilám sem volt arról, hogy hogyan lehet még életben a teremtőm. Lehet úgy, hogy tud seggnyalóvá is válni, aki behízelgi magát mindenhová. Tipikusan az a tenyérbe mászó alkat, sunyi képpel, és ha senki nem látja, aki erősebb nála, akkor basáskodó is. Cseppet sem vonzó tulajdonságok, de ha akart, akkor tudott olyan lenni, biztosan ezért úszta még meg. Akivel kellett, azzal szemben visszafogta magát, én azonban sohasem testesítettem meg ilyen személyt az életében. Semmi mást nem jelentettem, csupán egy koloncot a nyakában. - Annak nagyon örülnék! – nem tudtam teljesen, hogy mit értett ez alatt, de nagyon reméltem, hogy inkább úgy fogja megoldani, hogy itt lehessek mellette. Persze ez nagyban rajtam múlt, ezzel még én is tisztában voltam, mert ha az Alfa nem fog beengedni a falkába, akkor semmi közöm nem lehet majd Emmához anélkül, hogy ne hoznék rá is bajt. Azt pedig semmiképpen sem szerettem volna, ha már ilyen segítőkésznek bizonyult majdnem az első pillanattól kezdve. Azért láttam rajta, amikor bementem a stúdióba, hogy nem volt őszinte az öröme, de ez már a múlt része, azóta nyitottunk egy új fejezetet. Én legalábbis mindenképpen. - Szerintem nem csak ezért megy ilyen nehezen, mert érzi, hogy gyűlölöm… azért is van ez, mert annyira mások vagyunk – sóhajtottam gondterhelten, de legalább már nem reményvesztetten. Próbáltam úgy állni a témához, hogy bizakodjak, mert lesz majd jobb is. Ha nem ezzel a farkassal, hát majd egy másikkal. Egy újnak több esélyt adtam volna arra, hogy megszeressem és megszokjam, mint ennek itt, ami jelenleg osztozott velem a testemen. Ez annyira, de annyira idegen volt számomra sokszor, pedig már nem két éve éltünk együtt, hanem sokkal több. Úgy látszik, hogy mi valahogy nem voltunk kompatibilisek egymással, ha egyáltalán létezik ilyen ebben az értelemben is. Biztosan létezik, ugye? Nem vagyok csak én egyedül ilyen selejtes… - Úgy lesz! – bólintottam, bár gondolataim már az átváltozás körül forogtak. Határozottan nem vágytam rá, hogy alakot váltsak, de ha valamit el szeretnék érni az életben, akkor követnem kell Emma utasításait, ezt már megbeszéltük. Márpedig ő most ezt kérte tőlem, nekem pedig maradéktalanul eleget kellett tennem neki, nincs mese! – Rendben! – szusszantam egy nagyot, de akkor is nagyon tartottam ettől az egésztől, ennek ellenére kezdő lépésként már ki is bújtam a kabátomból. – Magamtól már sikerült átváltozni, nem csak a hold miatt, de úgy, hogy utána elég hamar átvette a farkas az irányítást, és én már csak arra emlékeztem, amikor magamhoz tértem. Nagyon utálom, hogy fogalmam sincs arról, mit csinálok közbe. Én olyankor nem tudok úgy kommunikálni senkivel, mint te. Álomszerűen néha beugrik most már egy-egy pillanat vagy emlékfoszlány, de ez minden. Száz százalékosan sohasem tudom a háttérbe szorítani, az még tényleg nem sikerült – magyaráztam a tapasztalataimat. Kényszerítés nélkül is ment nekem, de ha teret engedtem az átváltozáshoz a bestiának, akkor onnantól kezdve vége volt Cassienek, helyette itt volt a hatalmas fehér bundás rém. Én már csak így hívtam, Emmáét viszont kedvem lett volna megsimogatni, a hosszú szőrébe temetni legalább pár pillanatig az ujjaimat. Helyette azonban lerúgtam a cipőimet is, de egyértelműen igyekeztem halogatni a pillanatot.
- Sajnos elég jól igen, de ez van, az ember nem választhatja meg, mikor, kiáltal, és milyen körülmények közt kerül bele a mi világunkba. Az átharapás persze már más kérdés, noha bevallom, nekem sosem jutott eszembe ilyesmi, de én szinte az elejétől fogva nagyszerűen kijövök a bundásommal. Voltak nehéz időszakok, amikor maga alá temetett a depresszió, nos, akkor csak a farkasomnak köszönhetően maradtam egybe, ő volt az, aki összetartotta a nagy egészt, és biztosított arról, hogy bármi is van, segíteni fog. Különös, hogy most épp ő rángatott bele ebbe különös viszonyba Castorral, jobban mondva, a testiség rajtam múlt, de a dolog lelki része kétségkívül rajta. Colint nem vagyok hajlandó tovább firtatni, egyszerűen nem érdemel egy büdös szót sem az a gyökér, és ha rajtam múlik, a jövőben sem fogom említeni Cassienek, beszélünk majd róla, ha ő akarja, de egyébként nem. Tudom, hogy sok fájdalmat okozhat még neki a jövőben, kicsi a világ, ahogy mondani szokták, semmi nem garantálja, hogy sosem látja többet. Én csak azt mondhatom, hogy ha úgy alakul, meg fogom védeni tőle, mert én képes vagyok rá. Szívesen megtettem volna eddig is, elvágni a nyakát, kitépni a szívét, de talán mind túl finom és gyors lett volna szenes lelkének. Nem tudom még, miként fognak alakulni a dolgok, de megpróbálok majd arról gondoskodni, hogy ne legyen rossz sora, ha nem is mellettem, de valaki olyan mellett, akiben Castor bízik, akit ismer. Ám a lelkem egy része szerette volna, ha sikerül neki, én magam persze nem voltam abban biztos, hogy ezt a kölyök dolgot erőltetnem kellene, de majd meglátjuk, ha oda kerülünk, hogy képes leszek-e megtenni, felvállalni egy ekkora felelősséget, s bár így is segítek neki, de a kettő határozottan nem ugyanaz. - Nem Cassie, a más nem baj. Két különböző lélek is tudhat összhangban működni, ha képesek a kompromisszumra, de a szavaid alapján te eldöntötted, hogy utálod, így ő sem erőlteti meg magát, hogy különbül viselkedjen nálad. Ez baj, de nem feltétlenül kell ezen már agyalnod, mert ha az Alfám úgy dönt, hogy csatlakozhatsz, akkor úgysem maradhatsz így. Ezt akarta, szóval nyilvánvalóan nem fogja miatta éjjelente telezokogni a párnáját, sőt, lehet hogy épp most tesz hasonlót, nem tudhatom. - Valamit nagyon elfelejtettél. Figyelmeztettem halkan, célozva arra, hogy nem épp a fejemben hallom a szavait, most még finom vagyok, mert semmi jogalapom nincsen rendre utasítani, senkije sem vagyok csak egy régi ismerős, akit kedvel, és akitől olyat kért, amit nem biztos, hogy meg tud adni. Ettől még én is kértem valamit, amire nem figyel eléggé, márpedig a falkában az ilyen hibáknak mind meglesz a böjtje.~Ne félj tőle ennyire, a félelem miatt győz le mindig, az lebilincseli a tudatodat, fölösleges érzés, tudod, ha abban hiszel, hogy a jó dolgokat be lehet vonzani, akkor abban is lehet valami, hogy a félelmeink révén utat találnak hozzánk a rémálmaink… Ne hagyd neki, hogy rettegésben tartson. Csak próbáld meg egy kicsit várni. Cassie, vérfarkasnak lenni csodálatos érzés, tudod mit hagysz ki? Azokat a pillanatokat, amikor az avarral fedett földbe simulnak a tappancsaid, amikor érzed már az eső érkezte előtt, hogy hamarosan cseppek záporoznak majd a földre, a szabadság fantasztikus érzését, olyan örömet, csíntalanságot, amit egy ember képtelen érezni, mert túlságosan befásultak vagyunk hozzá. Akarj többet tudni róla, és engedni fogja. Legyen ez a te búcsúd felé, egy szép lezárás, ne érezze azt, hogy eldobod, mint egy rongyot, csak mert nem jöttél ki vele…~ Nem voltam benne biztos, hogy érti, amit közölni akartam, de én el tudtam képzelni, mit élhet át egy farkas, akit kiszakítanak a megszokott helyéről, akit megölnek, hisz soha többé nem lesz. Én semmi pénzért nem adtam volna az enyémet, és végtelenül gyűlölném azt, aki el meri venni tőlem. ~Remélem, csak azért húzod az időt, mert próbálsz zöld ágra vergődni vele… ne akard, hogy az én fenyegetésemre másszon elő, mert abban tényleg nem lesz semmi szép. A türelem nem erősségem.~ Morogtam a fejébe, de közben még rezzenéstelenül álltam előtte, és vártam. Egy kis időt még kap, de nem sokat, nem szeretnék itt szobrozni egész éjszaka.
- Igen, tudom… - sóhajtottam gondterhelten, beletörődőn. – Mert neked teljesen más a viszonyod vele, mint nekem. Te ragaszkodtál hozzá, én szabadulnék tőle. Még az sem ijeszt meg, hogy lesz helyette egy másik, mert abban bízom, hogy vele hátha jobban kijövök majd. Ez sokat jelentene nekem, meg talán az esélyeimet is megnövelné valamelyest a túlélésre – magyaráztam azt, amit valószínűleg magától is tudott. Ettől függetlenül én még el akartam mondani, és ezzel is érzékeltetni vele, hogy nem feltétlenül élek én álomvilágban, nagyon is tisztában vagyok a dolgokkal. Csak néha – na, jó, sokszor – egyszerűbb nem törődni ezekkel, csak kergetni az álmokat. Nekem jelen esetben most a kettő találkozott. Szerettem volna nagyon, és még az esélyem is megvolt rá. Csekély, de akkor is létezett, és ez már valami. Jó kiindulásnak, ha úgy nézzük. - Azt gondoltam – és valahol tetszett is, hogy mindenképpen szabadulni fogok a farkastól. Már csak az nyugtalanított, hogy nehogy rosszabbat kapjak nála. Jelenleg el sem tudtam képzelni, hogy ez lehetséges, de ahogyan a mondás is tartja, semmi sem lehetetlen. Biztosan voltak még Colinnál is borzalmasabb emberek, de szerettem volna hinni, hogy itt nem fogok beleakadni egyikbe sem, azt meg főleg nem kell majd megélnem, hogy egy ilyen mellé kerüljek. Nem ismertem az Alfát, de talán kegyes lesz hozzám és nem büntet engem ilyesmivel az előzmények ismeretében, valamint egy farkasát sem fogja azzal móresre tanítani, hogy koloncot kap a nyakába. Azt egyszer már megéltem, nem hiányzott még egy ilyen, köszönöm szépen! ~ Bocsánat! ~ sütöttem le szégyenkezve a tekintetem, mert tényleg elfelejtettem, meg persze szóban beszélni egyszerűbb is volt számomra. A gondolati kommunikáció számomra még sokkal megterhelőbb volt, mint Emma számára, így aztán nagyobb koncentrációt is igényelt. Ráadásul most azt kérte tőlem, hogy alakot is váltsak. Egyszerre mindenre nem tudtam hirtelen figyelni, pedig én nagyon igyekeztem megfelelni neki, és erőmön felül teljesíteni. Azt reméltem, hogy legalább az igyekezetemet látja és értékeli. Nem nagy dologgal, csak egy egészen kicsit. ~ Nem kell senki fenyegetése… ~ vágtam vissza kissé sértetten, hiszen az előbb már elmondtam neki, hogy magamtól is át tudok változni, nem kell senkinek a kényszerítése. Azt amúgy is világéletemben utáltam, ha valamit rám erőszakoltak, ennek ellenére ezt az egész farkas-dolgot is csak lenyomták a torkomon, és onnantól kezdve együtt kellett élnem vele. Akár tetszett, akár nem. Nekem speciel nem tetszett, de megszabadulni nem lehetett tőle, csak a halál árán. Én meg annál jobban szerettem az életet, bár az évek múlásával kezdtem arra a következtetésre jutni, hogy ilyen áron talán mégsem ragaszkodom ehhez annyira. ~ Szerintem nincsenek érzései ~ közöltem nemes egyszerűséggel, miközben engedelmeskedtem a cseppet erős nyomásnak, és megszabadultam a többi ruhámtól is. Elég kellemetlenül éreztem magam mindig a meztelenség miatt, még néha a nők előbb is. Takargatni azért nem kezdtem magam, annak az időnek már vége, de azért egy egészen kicsit feszengtem. ~ Eleve bennem sem szabadna lennie… ~ sóhajtottam végül szomorúan. Mindenesetre ott volt, én meg kénytelen voltam tényleg elfogadni ezt. ~ De megpróbálom, ha szerinted ettől jobb lesz ~ egyeztem végül bele, csak éppen azzal kapcsolatban nem voltak ötleteim, hogy ezt mégis miként kivitelezzem. Hogyan akarjak többet megtudni egy vadállatról? Nekem ez kész rejtély volt, idő közben azonban engedtem neki egy kis teret, meg is lett az eredménye. Már napok óta kívánkozott ki belőlem, és most eléggé meglazítottam a láncokat ahhoz, hogy elsőként kék íriszeim színe öltsön más árnyalatot, majd fájdalmas kiáltás kíséretében megroppanjanak az első csontjaim, amik az átalakulás természetes velejárói voltak még számomra. Én még nem voltam olyan régóta farkas, hogy ne okozzon fájdalmat, csak egyszerű rutinnak fogjam fel. Már nem volt olyan sok idő, és annyira borzalmas, amilyen az első időkben volt, de azért annyira sokkal jobb sem lett. A fájdalom közben sikeresen levert a lábaimról, térdem a nyirkos homokba süppedt, míg ujjaim belemartak a földbe, megpróbálva legyűrni a borzalmas szétszakító érzés. Percekbe telt, mire jött a fehér bunda is, de a végére mégiscsak ott állt a kistermetű nőstény, Colin farkasának szakasztott mása. Talán ezért sem szerettem annyira soha, mert mindig csak rá emlékeztetett egyből. Tudatom egyelőre ködös volt, de még jelen voltam. Talán azért, mert ezúttal nyitottabban álltam a dologhoz, fogalmam sincs. Arra azonban jelenleg nem volt erőm, hogy még kommunikálni is megpróbáljak. Igazából ilyen alakban még nem is nagyon próbáltam eddig.
- És mondd csak, garantálhatja neked bárki, hogy egy másik farkassal jobb lesz? Mitől lenne jobb? Az én farkasom sem kezes bárány, ha az ő kölykét kapnád meg, akkor is lennének gondjaid. Olyat meg értelemszerűen senki nem fog játszani, hogy újra és újra átharapjanak, míg meg nem leled az igazit. Kénytelen leszek abból dolgozni, ami jutott. Csodák nincsenek, ideális ember-farkas kapcsolatok sem, vannak ugyan szerencsés esetek, de többnyire elég különböző a két lélek, csak épp egy idő után egymáshoz csiszolódnak, először a farkas uralkodik, én csak neki köszönhetem az ép eszemet, ha ő nincs, bizonyosan beleőrültem volna a sok fájdalomba. Talán Cassienek is kellett volna valami olyasmi, aminek hatására rájön, hogy a farkasa nem ellenség. Mondjuk, az én bundásom a domináns, vakmerő természete ellenére rendkívül szeles és játékos tudott lenni, szóval vele talán tényleg könnyebben boldogulna, már a könnyebbik részével. A folyamatos versengeni vágyást, mások határainak cibálását aligha viselné jobban, pláne akkor, ha olykor el is látják a baját. Csak bólintottam, most még nem okozott gondolt túllépni ezen a kis hibán, de volt egy olyan érzésem, hogy közel sem szeretne annyira, ha már én lennék a Teremtője, és nem bánnék vele kesztyűs kézzel. Noha ismer, tudja, hogy nem vagyok szent, és nem szoktam finomkodni, remélem most is tudatában van ennek, különben maximum csöbörből vödörbe eshet. ~Cassie, ez sosem lesz tündérmese, velem sem. Vannak elvárásaim, többek közt az, hogy ne mondj nekem ellent. Akkor sem, ha úgy gondolod, igazságtalan vagyok, durva, esetleg egyenesen idióta. Kereshetsz olyat, aki szerinted kesztyűs kézzel bánna veled, de ez a személy nem én vagyok, még meggondolhatod magad.~ Közöltem csendesen, nem fenyegetően az elméjébe, inkább lágy simogatással. Én nem akartam bántani, de biztos voltam benne, hogy fogom, ha a kölyköm lesz, bár ezt már említettem. Számunkra sokkal több jut ilyen téren, így fejlődünk. ~Érzései mindenkinek vannak, még annak is, aki mindenáron igyekszik palástolni őket.~ Vegyünk például engem, én menekülök előlük, erre csinos kis gödörbe sikerült beleesnem, és ráadásul még itt van Cassie is, és valami olyasmire kér, aminek a gondolatával ugyan olykor már eljátszottam, de mindig arra jutottam, hogy egyelőre én kevés vagyok ehhez. Most sem vagyok még biztos semmiben, de még nem döntöttem el semmit, nagyon sok múlik azon, hogy mit mond Castor, az ő véleménye nélkül kár lenne bármit is előre leszögezni. Megtettem neki azt a szívességet, hogy nem néztem, amíg meztelen volt, elvégre nem volt szükséges, előbb-utóbb majd megszokja, hogy ez köztünk természetes, és semmiféle rossz érzésnek nem kell benne lennie miatta, de az még nem most lesz, ez olyasmi, amit nem kellett sürgetni, nem is lehetett. ~Elhiszem Cassie, tudom, hogy te nem ezt akartad, a legtöbben nem ezt akartuk, de ha már megkaptuk, igyekszünk kihozni belőle a legjobbat. Neked is menni fog!~ Próbáltam bíztatni, nagyon nem szerettem ezt a szomorúságot, lemondást, ez az, ami miatt nagyon is kételkedtem abban, hogy Castor nem fogja páros lábban kirúgni. Istenem, reméltem, hogy nem teszi, féltettem a fiatal nőstényt, valamilyen szinten már régen is fontos volt a számomra, és mivel miattam jött ide, úgy éreztem, felelősséggel tartozom miatta. Csendesen asszisztáltam végig az átváltozását, majd mikor megjelent előttem a kis fehér nőstény, kíváncsian körbejártam, láttam már, de meg akartam nézni, mennyit változott. Megszaglásztam, megjegyeztem az illatát, noha ha minden jól megy, hamarosan már másféle lesz neki, de addig is tudni akartam, milyen nyomon kell elindulnom, ha valami félresikerülne. ~Nagyszerű! Menjünk…~ Azzal elindultam, be a fák közé, vadászunk egyet, vérre és energiára lesz szüksége, nem elsősorban miattam, ki tudja, miként teszteli Castor a kölyköket. Azt a szegény Connor gyereket is jól megtúráztatták, aztán az egyik őslakos úgy szétkapta, mint foxi a lábtörlőt. Azt hiszem, ha bekerül közénk Cassie, írok majd neki egy listát azokról, akikkel semmiképpen se kezdjen ki. ~Nem tudom, megy-e így a kommunikáció, de azért próbálgasd.~ Ha nem követ, akkor mögé sertepertélek, és oda-odakapok a hátsójához, hogy haladjon már, míg nem elérünk egy szarvascsorda pihenőjéhez. Vannak páran, szép nagy példányok, és kisebbek, gyengébbek is, mondhatni, van miből válogatni. ~Hajrá… kíséreld meg elkapni valamelyiket. Nem kell aggódni, itt vagyok, ha segítség kell, megyek.~ Kíváncsi voltam, hogy tényleg olyan vad-e a benne élő, ha igen, gond nélkül megy majd a kaja ígérete után, ha pedig Cassie elég jól kézben tartja jelenleg a helyzetet, akkor valószínűleg undorodni fog a dologtól, és megpróbál majd tenni ellene. Akárhogy is, kíváncsi voltam, mi fog kisülni a dologból.
- Viszont azt sem garantálhatja senki sem, hogy nem lesz jobb nekem a tiéd kölykével, legyen bármilyen nehéz eset. Ennél csak jobb lehet… - ajkaimon halvány mosoly jelent meg csupán, most nagyon igyekeztem pozitív maradni. Akartam, hogy így legyen, és hittem abban, hogy ha nagyon szeretném ezt a dolgot, akkor bizony meg fog valósulni valamilyen úton-módon. Sejtettem én, hogy nagyon ritka, ha valaki egyből jól kijön a farkasával, de hittem abban, hogy ennél lentebb számomra nincsen. Csakis felfelé vezethetett az út, és ezt nem a túlzott kétségbeesés mondatta velem, egyszerűen hozzáállás kérdése lett. Próbáltam agyban eldönteni ezeket, még akkor is, ha mindez ostobaság és naivitásra vall a részemről. ~ Nekem már az is elég, ha csak jobb. Hidd el, már akkor rájöttem, hogy nincsenek tündérmesék, amikor a csúnya gonosz farkas belőlem is azt csinált ~ egészen ésszerűen tudtam gondolkozni olykor, amivel még magamat is képes voltam meglepni. Azért nem ejtettek engem a fejemre, egyszerűen csak sok rossz dolog történt velem, amik ilyenné tettek. Talán idővel mindez meg fog változni és hasonlatosabb leszek egy kicsit Emmához. Én nem bántam volna, mert a kedvességemet ugyan nem akartam feladni, de némi határozottság jól jött volna nekem is. Főleg a nehezebb napjaimon, amikor minden olyan borzasztónak és kilátástalannak tűnt. Azt nem állítottam egyetlen percre sem, hogy nem rémít meg a vele való közös jövő és mindaz, ami egyértelműen rám várt, de nem adtam fel. Ezt kitaláltam, kitűztem célul még Detroitban, és mindent magam mögött hagytam a megvalósítás érdekében. Az, hogy ebből hosszútávon talán jól jöhetek ki, reményt adott és némi bátorságot. Nem sokat, csak éppen annyit, hogy ragaszkodjak a tervemhez, a vágyamhoz. ~ Remélem, hogy igazad lesz! ~ üzentem még utoljára, mielőtt az utolsó láncokat is hagytam volna elszakadni, kioldódni. Miután a farkasom kikémlelt a világba, hagytam, hogy végbemenjen az átváltozás. Szerintem nem is lettem volna elég erős egyedül ahhoz, hogy ezt megakadályozzam, csoda, hogy egyáltalán napokig képes voltam visszafogni. Ezért nagyon büszke voltam magamra, mert még soha nem volt szükségem rá, hogy ezt megtegyem. Itt azonban nem is lehetett volna jobb alkalom annál, minthogy Emma felügyelete alatt tegyem meg először a számára már ismerős, számomra viszont ismeretlen helyen. Olyan volt az egész, mintha valami homályos üvegen keresztül láttam volna a világot körülöttem. Ugyan a szagok, a részletek még inkább kirajzolódtak most előttem, mint emberi alakomban, viszont valahogy a tudatomat mintha blokkolták volna. Már ez is haladás, eddig ennyire sem sikerült emlékeznem az átváltozásokból, foltokban azonban megjelentek előttem a dolgok. Néhány pillanatnyi kimaradások most is akadtak, de határozottan követtem az idősebb nőstényt a fák közé. Könnyedek voltak a lépteim, időnként megráztam kicsit a bundámat, de a percek múlásával egyre több teret hódított el tőlem a farkas. Valószínűleg örült, hogy végre kiszabadult emberi börtönéből, talán többet kellene szabadjára engednem. Ha nem ilyenek lettek volna az érkezésem körülményei, és nem tartanék ennyire a négy lábon töltött időtől, akkor talán megtenném. A farkasom ösztönösen követte a csorda szagát, amikor már elég közel értünk. Emberi tudatom még homályosabb lett, de attól még felfogtam, hogy mi történik, és Emma hangja is távolról eljutott hozzám. Válaszolni ugyan nem tudtam neki, de valami halk morranással azért igyekeztem jelezni, hogy felfogtam, még ha nem is vagyok képes kommunikálni vele. Ezt még nem nagyon gyakoroltam, de majd vele talán bepótolhatom ezt a hiányosságot. Colin ugyanis nem fordított erre túl sok figyelmet eddig. Halk, ám annál agresszívebb vicsorgás volt a válaszom arra, hogy utasított, a farkasom ugyanis Colinéhoz volt hozzászokva, a teremtőjéhez. Emmáé ugyan nem volt teljesen idegen, viszont jelenleg senkinek tekintette, csupán egy idősebb nősténynek. Ennek ellenére mielőtt én még felfogtam volna, hogy mi történik, lábaim máris vittek az egyik kisebb szarvas után. Ajkaim vicsorogva húzódtak fel éles fogaimról, lábaim határozottan taposták a földet, ahogy megrebbent a csorda és igyekeztek védeni a sebezhetőbb egyedeket. Vitt a szag, a vérszomj maga után, én meg teljesen kétségbeestem ezektől az érzésektől. Talán nem is olyan nagy baj, hogy eddig nem voltak emlékeim a vadászatokról, mert már maga a vérontás gondolata is megrémített. Az, hogy én kiolthatok egy életet. Hogy ez emberi vagy állati, már teljesen mindegy volt. Igyekeztem hát visszanyerni a tudatomat, küzdött a bennem lévő két fél. Az állati ösztönök és az emberi tudat egymásnak feszült, hol egyik, hol másik kerekedett felül. Amikor én irányítottam, akkor lépteim lassabbak lettek, mintha egy póráz visszarántotta volna a farkast, amikor ő került fölénybe, akkor pedig egyre inkább csökkent a távolság a leendő zsákmány között. Éreztem a vérszomjat, azt, hogy kész vért ontani, sőt, alig várja, hogy megtehesse. Amennyire ijesztőnek találtam, valahol annyira lenyűgözött, hogy ilyen összeszedett tudok lenni ilyen alakban is, levadászva az általam kinézett áldozatot. A távolság pedig ezzel egy időben egyre inkább lecsökkent, már azt sem tudtam megállapítani, hogy Emma merre jár.
Csak sóhajtani tudtam már a szavaira, mielőtt átváltoztam volna. Reméltem, hogy igaza lesz, még akkor is, ha nem az én kölykömmé avanzsálódik majd, mert őszintén, meglepett volna, ha Castor azt mondaná, igen Emmácska, harapd csak be, olyan érett és felelősségteljes vagy, tökéletes Teremtő alap. Hát hogyne. ~Cassie, képesnek érzed magad egyáltalán arra, hogy valaha, nem most, de egyszer, elfogadd a megváltoztathatatlant? Hogy ne úgy tekints erre, mint egy átokra, ami tönkretette az életedet?~ Fontos kérdés, és nem hiszem, hogy meg tud rá úgy felelni, hogy az tetsszen is, de nem ez a lényeg, az őszinteséget jobban értékeltem. Egyszerűen arról volt szó, hogy így nem fog menni, régen is éreztem, és most még jobban, hogy ez az egész neki túl sok, hogy nem akarja. Értem, erőszakkal harapták be, mint oly sokakat közülünk, azonban a legtöbben beletörődtek, majd idővel elfogadták, aztán megszerették ezt a létet, ki gyorsabban, ki lassabban. Cassienél úgy veszem észre, csak rosszabb lett. ~Általában igazam van.~ Susogtam derűsen a gondolatai közé, mintha egy utolsó, pozitív kapaszkodót vágytam volna elé bökni, mielőtt átváltozik, hogy legyen miből táplálkoznia. Mennie kellett, hiszen ha nem fog menni, akkor fölöslegesen jött ide, és állít olyan választás elé, amire még nem érzem magam felkészültnek. ~Szóval nem megy, nem gáz, majd kialakul. Az már egy egész jó lépés az ehhez vezető úton, hogy még nem nyomott el teljesen, ügyes vagy. Egyébként, gyakrabban kell kiengedned, szóval a következő egy hetet itt fogjuk tölteni az erdőben, többé-kevésbé persze…~ Nem érdekelt, hogy van-e dolga, vagy nincs, nekem volt, milliónyi nagyjából, mégis mindet hajlandó vagyok a háttérbe seperni a kedvéért, hogy olyan állapotba rángassam, amivel van értelme foglalkozni. Tudom, hogy egy hét alatt nem történnek csodák, de sok olyan dolog van, amiket elég csak egy kicsit megbolygatni, és menni fog. Szerintem a mentális kommunikáció is ilyen, egyszerűen azért nem tudja, mert az emberi tudata mindig eltűnik valahol, és nem is próbálhatta így kis sosem. A vicsorgására ugyanazt kapta válaszul, és bizonyosan nem volt köszönete abban sem, hogy ráeresztettem az energiáimat, hogy figyelmeztessem, Colinnál sokkal erősebb farkas vagyok, rohadtul nem éri meg, hogy kekeckedjen velem. Megteheti, de nem lesz benne köszönet, és nem fenyegettem, sosem ejtettem ki olyat a számon, amit nem tennék meg. Noha most nem beszéltem, de a testbeszédből értenie kellett. Éreztem mindent, ami végbemegy benne, a kettőssége egészen felvillanyozott, értettem, persze, az ember és a farkas örökös harca. A vérontás nem mindenkinek megy könnyen, eleinte én is viszolyogtam tőle… ma már… inkább ne is beszéljünk róla. ~Cassie, tudom, hogy jó eséllyel a frász kitör ettől, de ezek vagyunk mi, ahhoz, hogy ne golyózzon be a bundásunk, és a város közepén ne akarjon felfalni valakit, olykor muszáj áldoznunk a kedvéért. Kitartás…~ Akármennyire is utálta a fiatal nőstény a farkasát, nekem tetszett, amit eddig láttam belőle, és teljesen biztos voltam benne, hogy idővel megtanulta volna Cassie kezelni, de nem akarásnak nyögés a vége. A jövő majd eldönti, hogy melyik az az út, amit járnia kell, hamarosan kiderül. ~Cassie, meg kell ölnöd azt a farkast, nem neki, neked… érted? Egyszerűen muszáj rájönnöd, hogy ami neki jó, az neked is jó, hisz ha jól lakik, nyugodtabb, nehezebb felhúzni. Csak próbáld meg, itt vagyok, nem lesz baj. Felőlem emberként kiokádhatod majd az egészen, nem érdekel, de neki kell a véred.~ Én másfelé indultam, némileg nagyobb vadra fájt a fogam, lévén Telihold volt, én is éreztem a hívást, bár semmilyen más napon nem lett volna kevésbé kedvemre némi szarvashúst csócsálni. Én már rég el tudom különíteni, hogy ez nyers hús. A farkasom imádja, a szarvast különösen, szóval lelkesedése már-már az egeket verdesi.
~ Fogalmam sincs, Emma! Ezt így nem tudom előre megmondani, sok múlik azon, hogy mi lesz most velem az elkövetkező egy hónapban… ~ őszinte volt a válaszom, ezt érezhette rajtam. Egyrészt nem lett volna értelme hazudni neki, másrészt magamnak sem akartam. Tényleg fogalmam sem volt arról, hogy mi vár rám. Azt élből nem akartam rávágni, hogy számomra elképzelhetetlen ennek az egésznek az elfogadása, mert szerintem abban a pillanatban hagyna a fenébe, hogy boldoguljak, ahogyan akarok. Ám azt sem találtam lehetetlennek, hogy egy új farkas segítségével tényleg megbarátkozzak mindazzal, ami az életem részévé lett másfél évtizeddel ezelőtt. Ha tetszik nekem, ha nem, ezen úgysem leszek képes változtatni most már soha. Onnantól kezdve azonban, hogy alakot váltottam, már nem voltam képes válaszolni arra, amit mondott. Úgy tűnt, hogy szerencsére gyorsan vette a lapot, és onnantól kezdve nem is nagyon erőltette rám a dolgot. Az most túl sok lett volna nekem egyszerre, azt hiszem. Már annak is örültem, hogy egyáltalán megértettem és felfogtam azt, amit mondott. Eddig még erre sem volt példa, de talán ezzel az első alkalommal elkezdődött valami és később már nekem is annyira fog menni a mentális kommunikáció, mint neki. A dicséret azért mindenképpen jól esett és némi önbizalommal töltött el, akárcsak egy gyereket. Az, hogy utána az emberi és az állati énem erősen egymásnak feszült, már korántsem volt olyan kellemes. Amennyire igyekeztem visszafogni, ő pontosan annyira próbált a saját feje után menni. Én nem éltem vele harmóniában, nem ugyanaz volt, amit akartunk, és ez elég nagy nehézségeket szült, az már egyszer biztos. Így cseppet sem lesz jó vége, ez még számomra is egyértelmű volt, pedig nem tapasztaltam még eddig hasonlót. Akármennyire volt is pozitív, hogy egyáltalán harcoltam vele, éppen annyira ki is merítette az elmémet a folyamatos küzdelem azért, hogy megtartsam az emberi tudatomat. Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz? Egyenesen ijesztőnek találtam a gondolatot, hogy kioltsak egy életet, az teljesen mindegy volt, hogy ez állaté vagy emberé. Csak az számított, hogy meg kell tennem, és ez tőlem roppantul távol állt. Eddig lehet, hogy nem is volt olyan rossz, hogy nem emlékeztem a vadászatokra, most azonban úgy kellett ezzel szembenéznem, hogy tisztában leszek az összes mozdulatommal, emlékezni fogok rá, hogy milyen belevájni a fogaimat egy még élő-lélegző állatba. Szinte rosszul voltam a rám váró feladat gondolatától is, de Emma közölte, hogy muszáj megtennem. Nem mertem ellent mondani, ha már idekint volt velem és rám szánta az idejét, de tényleg a frász kitört ettől az egésztől. Végül ez a pillanatnyi megingás elég volt ahhoz, hogy a farkas újult erővel törjön előre, egyenesen a kiszemelt áldozata felé. A lábam egyre gyorsabban vitt, és bármennyire nem akartam, tudtam, hogy meg kell tennem. Meg kell tennem, mert ha nem fogom, akkor is megöli a szarvast, csak megint ő fog fölém kerekedni és nem fordítva. Éppen elég volt nekem, hogy elengedtem a pórázról, de még mindig tartani akartam azt, hogy én vagyok az úr, az van, amit én akarok, és maximum csak kedvezhetek neki. Én ezt így fogtam fel, és senki nem ingathatott meg ebben. Reméltem, hogy Emmának igaza lesz és lenyugszik a fenevad, ha ehet, mert néhány pillanaton belül a fogai ténylegesen belemartak az állatba. Nem teljesen én voltam az, aki elkapta, de jelen voltam közben, annyi bizonyos. Éreztem a vér fémes ízét, éreztem, hogy a farkast mennyi elégedettséggel tölti el, hogy végre ehet kedvére. A nyers hústól szinte kedvem lett volna egyből öklendezni, de a nőstény nem kérte az engedélyemet ahhoz, hogy elfogyassza. Nemes egyszerűséggel letelepedett a földre, és úgy kezdett el falatozni, mintha svédasztalos étterembe érkeztem volna. Az sokkal jobban tetszett volna nekem személy szerint, helyette viszont maradt ez. Cseppet sem leltem kedvem benne, de a távolból legalább még mindig figyelemmel kísérhettem mindent. Ez jó volt, az viszont borzalmas lett számomra, hogy az én kezemen szárad majd ez a vér. Az ember is eszik meg állatokat, ez nyilvánvaló, de én még sohasem öltem meg egyet sem. Kivéve néhány rovart, de az más lapra tartozik. Az pedig, hogy Emma hová tűnt, mostanra teljesen másodlagosnak tűnt számomra. Büszke is voltam magamra, meg sírni is kedvem lett volna egyszerre.
Nem mondhatnám, hogy tetszik, amit hallok, és ha tudnék módot arra, hogyan szabadítsam meg ettől a léttől a halála nélkül, akkor bizonyosan inkább azt próbálnám valahogy kieszközölni, minthogy egy újabb traumát kelljen átélnie, mert az átharapás elképzeléseim szerint rosszabb lehet, mint a beharapás. Nyilván ő a farkasát nem siratná meg, de attól még fizikailag szörnyű volna a dolog, bár talán erre felkészült lelkiekben, nem tudhatom, azt viszont igen, hogy rosszabb lesz, mint amilyennek elképzelné. Biztos voltam benne, hogy ez az egész meglehetősen kellemetlen érzeteket vált ki belőle, mint emberből. Az a gáz, hogy szerintem eddig jobban is járt, hogy sosem volt képben, de nem lehet így örökké. Csúnya lenne, ha újra és újra csak kimenekülne ebből az állapotból, mintha attól minden rendben lenne, mintha attól nem lenne vérfarkas. Elhiszem, hogy rossz, hogy nem akarta, de tényleg ebből a helyzetből kell kihoznia a legtöbbet és legjobbat, és meg kell tanulnia vele együtt élni, elfogadni, és szeretni. Amíg beszéltem neki, hogy ezzel is a felszínen maradását segítsem elő, becserkésztem egy nagyobbacska őzsutát, nem akartam most egy szarvas agancsaival birkózni, viszont sosem hagytam éhen a fekete gyönyörűségemet, ő volt a legfontosabb a számomra, nélküle nem voltam egész, s ő sem nélkülem. Mikor sikerült a nyakán összezárnom az állkapcsomat, elhallgattam Cassie fejében, és elkezdtem lakmározni, valamivel előbb, mint ahogy ő tette. Nem kellett csalatkoznom, mert ő is sikerrel járt, jobban mondva a farkasa, szerintem szegény lány undorát Kínáig érezni. Ettől még megy, és érzem, hogy még itt van, aminek igazán örülök, apró szalmaszál ugyan, de talán ha összegyűjtöm őket, lesz egy csokorra való, és abból már lehet dolgozni. A legmélyebb probléma persze még ugyanott van, egyszerűen még azelőtt kellene találni valamit, amit szeret ebben az egészben, mielőtt bárki is átharapja… Ezért csinálom ezt, talán ha a farkasa jól lakott, visszahúzódik, és neki marad a szabadság egy olyan bőrben, amit sosem élvezhetett még ki emberi tudatában. Nem mindegy ám, miként is vagyunk ebben a testben. Nagyon sajnálom, hogy senki sem volt mellette, és tanította meg rá, azt is, hogy én sem tettem, igazság szerint nem tudtam, hogy ekkora a probléma, akkor sokkal kevésbé voltam nyitott mások lelki zűrjeire, fizikailag bárkivel szívesen foglalkoztam, de jobban értékeltem, ha a többivel békén hagytak. Jelenleg már egészen más a helyzet, de még így sem tudom, mit fogok kezdeni a dologgal. Kényelmes tempóban falatoztam, csendben várva egyúttal azt is, hogy miként fog a későbbiekben a farkasa viszonyulni a helyzethez, valóban érdekelt, hogy akkora vérmes dög-e, vagy elsősorban az volt a probléma, hogy nem igazán volt megengedve neki semmi, most viszont, hogy Cassie önként engedte át a kormányt, mielőtt nem lett volna más választása, talán más fénybe helyezi az egészet. Kivárom. Előbb lakjon jól, esetleg lássam, mihez kezd utána, addig én is elvagyok a torkomon lekúszó vér és húscafatokkal. Jó ideje már, hogy megszoktam, és nem tartom undorítónak az egészet, embert persze nem szoktam ölni, hacsak nem kényszerből, mint tavaly a Vörös Hold alkalmából, s az is előfordult már, hogy a szükség hozta úgy, büszke nem vagyok rá, de valahol egy igazi ösztönlény, vadállat vagyok, mint mi mindannyian, nem szégyellem, azzal a farkasom tagadnám meg, amit sosem tennék. Amikor végeztem, felálltam, megráztam magam, és vértől csatakos pofával indultam meg a kölyök felé, akinek már rég nem kellene kölyöknek lennie, lehetne már sokkal több, sokkal erősebb, sokkal inkább magát valamire tartó, öntudatos, magabiztos kis nőstény… Nem tudom még, mi lesz, de egyelőre éljük túl ezt a hetet anélkül, hogy komolyan bántanom kelljen a farkasa miatt, aztán majd meglátjuk.
A percek, amíg a táplálkozás zajlott, szinte ólomlábakon vánszorogtak. Borzasztó volt egyszerre érezni az örömöt és az elégedettséget, valamint az undort és a hitetlenkedést, a teljes elutasítást részemről. Mintha a belsőm két részre akart volna szakadni, amelyek folyamatosan versengtek egymással azért, hogy melyikük kerüljön ki győztesen ebből az összecsapásból. Valószínűleg ezt a kettősséget nekem már réges-régen meg kellett volna szoknom, hiszen relatíve sok időm volt rá. Ennek ellenére én mégis annyira gyengének bizonyultam az állati részemmel szemben, hogy vagy csak ő dominált, vagy csak én. A kettő együtt, a kompromisszumra törekvés viszont nagyon nem ment. Ma este azonban új szintre lépett a kapcsolatunk, és pontosan valami ilyet sikerült elérnünk. Azt reméltem, hogy ha Emma majd idővel a saját kölykévé fog harapni, akkor ez a dolog könnyebben fog menni nekem is. Egy új farkas talán mindent megoldana, még akkor is, ha nem túlzottan kedves vagy egyszerű jellem. Mire teljesen sikerült összeszednem magam és felébredni abból az álomszerű élményből, hogy én nyers hússal tömtem meg a hasamat, és egy részem még élvezte is, a tetem már nem volt sehol. Mind egy szálig eltűnt, és csupán néhány aprócska cafat, meg csontszilánk maradt, semmi több. Nem is tudtam hirtelen, hogyan álljak hozzá ehhez az egészhez. Egyáltalán nem éreztem magam olyan jól, mint a bennem élő fenevad. Sokkal inkább kezdtem magam úgy érezni, mint akinek valamilyen súlyos mentális betegsége van, és hol akadnak emlékei, hol nem. Hol vannak érzései, amelyek nem a sajátjai, hol egyszerűen teljesen önmaga. Elég kétségbeejtő és furcsa ez számomra, de valószínűleg az lehetett az oka, hogy ennyire nem azonosultunk a farkas és én egymással. Megpróbálni ezen változtatni, már kár lett volna. Túl késő nekem… Közben lenyaltam a számról az ott maradt vért, meg azt a néhány darabka húst. Eredetileg csak szerettem volna minél előbb megszabadulni ettől, megtisztulni az átéltek szégyenétől. Mire a nagy részét eltüntettem, akkorra azonban már inkább volt olyan érzésem, hogy nem akartam elpocsékolni egyetlen drága falatot sem. Egy idő után tekintetem Emma farkasát kereste, és nem is tartott olyan sok ideig, amíg megleltem. Nem volt nehéz dolgom felfedezni a fekete bundájú nőstényt, amikor egyre kopárabb lett minden a beköszöntő ősz, és a közeledő tél miatt. Míg én szerettem volna a közelében lenni és elmesélni neki, hogy milyen borzasztó volt ezt az elmúlt félórát átélni, addig a farkasom idegenkedett attól, hogy odamenjünk hozzá. Nem volt nehéz rájönnöm, tisztán éreztem ugyanis az ellenkezést, az ellenszenvet. Nem nagyon tudtam hová tenni, így végül az unszolásom miatt mégiscsak én kerekedtem felül, és indultam meg Emmához. A baj csak az volt, hogy még mindig nem tudtam, hogyan kommunikáljak vele. Talán már menne. Talán most, hogy tele lett a bestia hasa, már nem lenne olyan nehéz dolgom, egyelőre azonban csak egy kétségbeesett pillantásra futotta tőlem, mielőtt a bennem trónoló nőstény kikandikált volna, nem túl barátságos morgás kíséretében. Az, hogy miért volt ennyire ellenséges, továbbra is rejtély volt számomra, de legalább mostanra egy kicsit háttérbe húzódott, ahogyan azt Emma előre megjósolta. Nem is volt már olyan nehéz dolgom most így, inkább csak távolságtartóan szemlélte a másik farkast, semmi több. Abban reménykedtem, hogy Emma valahogy meg tud majd tanítani arra, hogyan kommunikáljak ilyen alakban is, mert akkor a következő farkas esetében már nem kellene majd külön elsajátítanom ezt a tudást. Azt, amit egyébként már régen tudnom kellene ideális esetben. Csak éppen az én helyzetemet sajnos távolról sem lehetett annak nevezni.
Ő is végzett, nagyon helyes, premier plánból néztem végig, miként tépi cafatjaira a prédáját, majd falja fel úgy, mintha soha életében nem evett volna. Ebből számomra nagyon is egyértelmű, hogy nem mostanában volt lehetősége erre, egy valamire biztos jó lesz, a következő Teliholdig minden rendben lesz vele, erősebb lesz sokkal, épp ezért akartam, hogy megtegye, lássák a falkában, hogy nem hanyagolja el a farkasát, bármennyire is ellenségek inkább. Én tudom, hogy ez nem igaz, de ez másodlagos volt, ha közénk tartozhat, mindenképpen szükség lesz majd átharapásra, szóval lényegtelen, milyen viszonyban vannak, ha imádná, akkor is elvennék tőle. Ilyen szempontból még szerencsésnek is mondható, hiszen nem fog sírni utána. Éreztem minden benne tomboló érzést, a kettősséget, az undort és az elégedettséget. Kész tanulmányt lehetne írni a kezdeti időkben erről, mindenkivel megesik, még akkor is, ha a farkassal jól kijönnek, attól még a tudat, hogy a farkas nyers húst evett, nem olyan könnyen feldolgozható. Eleinte nekem sem fért a fejembe, és undorítónak találtam, egy idő után megszokja az ember, és megtanulja, miként húzódjon olyankor a háttérbe, a farkasnak pedig ez a természetes, sőt, a túléléshez szükséges. Az a kettősség viszont, ami velem kapcsolatban jellemezte, már határozottan nem tetszett, szerettem volna tudni, vajon miért rühelli a pofámat a farkasa, de hosszútávon mindegy volt, akár itt marad, akár megy, a farkasával nekem már nem lesz dolgom. Összességében úgy tűnt, hogy ő nyert, hiszen elindult felém. Nyugodtan megálltam, és bevártam, aztán ha már így alakult, és jóllaktak a farkasok, akkor itt az ideje annak is, hogy dolgozzunk a fontosabb pontokon. Körbe fogják röhögni azért, mert képtelen ilyen alakban mentálisan kommunikálni, elvégre, lett volna ideje megtanulni. ~Jól van, Cassie, összességében ugyanolyan, mint emberként, csak gondolj arra, amit mondani akarsz, képzelj el engem, illetve a farkasomat, mivel hozzánk akarsz beszélni, és hidd el menni fog. De ha nem, akkor sincs gáz, addig innen nem megyünk sehová, amíg nem sikerül. Nem állhatsz úgy az Alfám elé, hogy képtelen vagy rá.~ Elég sok minden fontos egy kölyök esetében, ebből a vadászatot már kipipálhatjuk, meglepően jól ment, valószínűleg az inkább a farkasnak köszönhető, mintsem Cassienek, de ezzel nincs is semmi baj, természetes, hogy a farkas a vadász, néhány elborult esettől eltekintve. Úgy tűnik, hogy most az önkontroll tekintetében is léptünk egy szépet előre, de nagyon sokat számít az, ha egy farkas épp jóllakott, vagy hetekig éheztetve volt, még fel kellene mérnem a támadási és védekező képességeit, de egy kis időt hagyok neki pihenni, illetve arra, hogy leülepedjen a befalt étel.
Valószínűleg, ha tudtam volna befolyásolni azt, hogy miként érezzen a farkas Emmával kapcsolatosan, akkor megtettem volna, ebbe azonban már tényleg nem volt beleszólásom. Nem vagyok domináns, vagy túlzottan határozott alkat, ennek ellenére sohasem szerettem, ha a fejem fölött döntöttek, helyettem. Most viszont pontosan valami ilyesmi játszódott le, amikor a bestia sokkal erősebb volt, mint én, és fölém kerekedett. Egyre inkább úgy éreztem, mintha fáradnék el, egyre nagyobb koncentrációra volt szükségem ahhoz is, hogy egyáltalán az emberi elmét tartani tudjam a maga nyergében. Pedig az ember azt hinné, hogy az evés után könnyebb, de azt hiszem, hogy teljesen lemerültem attól, hogy eddig is jelen voltam, korábban pedig sohasem. Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor akár ezt is felfoghatjuk egyfajta haladásnak, ha úgy vesszük. Eddig még erre sem voltam képes, talán idővel sikerülne még többet elérni akár ezzel a farkassal is, de ahogyan Emma, úgy én is tisztában voltam vele, hogy akkor is új Teremtőt – és egyúttal farkast – kapnék, ha a mostanival nagyon jól kijönnék, és élni sem tudnék nélküle. Nekem jelenleg minden reményem ebben volt, meg persze a fekete nőstényben, de ezt már annyiszor dörgöltem szerencsétlen orra alá, hogy gonoszság lett volna tőlem még többször emlékeztetni. El tudtam képzelni, hogy így is milyen nehezére eshet ez, és milyen nehéz lehet felelősséggel tartozni egy másik lény iránt. Irántam! Nekem egészen biztos, hogy a helyében nem ment volna. Hiába szólt rám, és próbáltam magamra nem koloncként gondolni, akkor is az voltam számára, ez biztos. Jó! – akartam volna mondani, de nem ment. Kínomban leültem hát a hideg földre, és vonások híján csupán néhány prüszköléssel és halk morgással tudtam a másik tudtára adni, hogy mennyire bosszant a tudatlanságom. Nincs is annál rosszabb, mint amikor nagyon szeretnél valamit, és mégsem kaphatod meg. Azt hiszem, hogy szépen lassan most már kezdtem átérezni, hogy a néma embereknek milyen rossz sora van. Egyáltalán nem irigyeltem őket eddig sem, de most meg már aztán pláne nem! Újra, és újra próbálkoztam, de csupán hiábavaló erőlködésnek bizonyult még jó néhány percig. Nem akartam én feladni, de túl sok volt hirtelen az új dolog, és kimerültnek éreztem magam. Igazán szánalmas, hogy olyan szinten voltam, mintha ez csupán az első átváltozásaim egyike lett volna, holott nagyon másként festett a helyzet. Mostanra már fényévekkel jobbnak kellene lennem, ezt én is tudtam, mert láttam olyan kölyköket, akikkel foglalkoztak eleget, és gyorsan fejlődtek. Velem egy idős farkasok, akik sokkal jobbak voltak nálam. Szerintem simán kenterbe vert volna még egy két éves kölyök is, nemhogy egy háromszáz éves kifejlett egyed! Ezt a gondolatot viszonylag gyorsan tova is űztem, mert emlékeztettem magam mindarra, amire Emma kért, sőt, egyenesen utasított. Ezek között szerepelt az is, hogy ne becsméreljem magam, és hibáztassam a farkasomat olyan dologért, amiről nem mi tehetünk, hanem Colin. Rá már sokkal egyszerűbb volt zúdítani a haragomat, még ha ő maga nem is volt itt, hogy ténylegesen is megtehessem. Segített valamilyen különös oknál fogva a koncentrálásban még most talán utoljára, és azt is szem előtt igyekeztem tartani, amit Emma tanácsolt még percekkel ezelőtt. ~É… ~ nem voltam benne biztos, hogy a mondatból akár egyetlen hang is hallatszódott a nőstény fejében, de megráztam a bundámat, hátha felélénkülök egy kicsit tőle. Elszántabb lettem, meg akartam csinálni, hogy egyáltalán az Alfa elé állhassak, és ne kelljen szégyenkezni miattam. Akkor süllyedtem volna húsz méterrel a föld alá, az is biztos! ~ Én meg… ~ még mindig nem volt az igazi, de talán alakultam. Újra neki akartam futni, ezen az estén talán már századszorra. ~ Meg fogom csinálni! ~ nyögtem ki végül úgy, mintha legalább lefutottam volna egy maratont, és megnyertem volna közben egy háborút. Igazán büszke voltam magamra, hiába merültem le agyilag totálisan. Sőt, elsőre még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán sikerült, csak bízni mertem benne, de azt nagyon! Furcsa dolog ez, hogy ha figyelmet szentelnek valakinek és foglalkoznak vele, mennyivel több új ismeretet tud elsajátítani rövidebb idő alatt...
~Nagyon jól csinálod, Cassie, tarts még ki.~ Érzem én, hogy az emberi oldala küzd a maradásért, de ez így van jól, küzdjön csak, tanulja meg, másként nem megy, egyszerűen lehetetlenség, hogy csak úgy egy csettintésre megtanuljon mindent, a mi világunkban minden egyes percért meg kell küzdenünk, hol magunkkal, hol másokkal. Később könnyebb lesz, de kölyökként borzalmasan nehéz megtalálni az egyensúlyt, de bízom benne, hogy neki sikerülni fog, ha nem is most, de hamarosan. Igyekeztem úgymond egyenlő partnerként kezelni, nem néztem le, és nem dörgöltem már az orra alá, hogy gyenge, most nem erre volt szükség, attól csak menekülne a tudata, hisz a farkasát hidegen hagyja minden szavam, ezt is tudtam. Ám fölöslegesnek találtam volna megcibálni, és behódoltatni, nem volt értelme, ha a kölyköm lesz, akkor a farkasának sem lehet majd szava ellenem, mert kíméletlenül bele fogom döngölni a földbe. Érdekes, hogy ilyeneken gondolkodom, holott még én magam sem döntöttem úgy, hogy akarom ezt az egészet. Talán, ha alszom rá párat, rájövök, hogy mennyire menne ez nekem, egyelőre fogalmam sincs. Derültségem körbetáncolta a fiatal nőstényt, ahogy prüszkölt és morgott, mintha csak farkasalakban vágyna beszélni, na de az végképp lehetetlen volt. Ettől függetlenül kivártam, mert ez nem tartozott szerintem a nehéz dolgok közé, az egyik első, amit nem árthat megtanulnunk, a pajzsát rendesen fenn tartani még úgysem fog menni neki sokáig, de a mentális kommunikáció nagyon is jól jön. Nyugodtan ácsorogtam a közelében, nem voltam fenyegető egyáltalán, a farkam ide-oda járt, de legbelül alig vártam egyetlen kurta hangocskát is, mert addig tényleg nem megyünk sehová. Ha sikerül, terveim szerint megmutatom neki a környék legszebb helyeit, nem kínzásból, egyszerűen mert úgy hiszem, hogyha békés, nyugodt, s még csodálatos a táj is, akkor könnyebb uralni a farkasunkat, márpedig neki most minden percért küzdenie kellett, ebben biztos voltam. ~Ez az, csak így tovább!~ Sutyorogtam lassan a tudatába, finoman, mintha ott sem lennék, nehogy megzavarjam a próbálkozását. Ez már mindenképpen bizakodásra ad okot, egyre inkább úgy éreztem, hogy Cassie nem az a reménytelen eset, aminek hiszi magát, de nem számított, hogy én mit gondolok, amíg ő ezt nem látja be, addig aztán bárki bármit magyarázhat neki. Ez sajnos a legtöbb személlyel így van. Tetszett, hogy ennyire akarta, ez mindenképpen plusz pont volt a szememben, de ezt nem fogom az orrára kötni, egyelőre nem kell az sem, hogy tudatában legyen a helyzetével, már legalábbis az én személyem esetében. Később jó eséllyel úgyis rendkívüli módon át fog alakulni a kapcsolatunk. ~Nem csak meg fogod, meg is csináltad. Nagyon jó, Cassie! A könnyebbség érdekében azért szólok, hogy igyekezz minél egyszerűbb mondatokban beszélni, elvégre így is megterhelő még kezdetben, hát még ha versbe akarnád foglalni a mondandódat. Most remekül összetömörítetted a dolgot, szóval csak a jövőre nézve mondom.~ Azzal megráztam a bundámat, kirántva magam a mozdulatlanságból, és elindultam, be a fák közé. ~Gyere velem, mutatok pár helyet, amiket érdemes megnézni. Addig maradsz így, amíg csak bírsz, segíteni fogok, hogy sikerüljön. Közben gyakorolj, bármit mondhatsz, az sem zavar, ha csak az abc-t motyogod.~ Hátranéztem, hogy jön-e, neki nem kellett feltétlenül tudnia, hogy a mentális kommunikáció mellett azt is gyakorolja, hogy miként maradjon az ember is a felszínen, ha nem figyel rá, szerintem sokkal könnyebb, csak kell némi figyelemelterelés. A beharangozott egy hét leteltével engedtem csak vissza magunkat a civilizációba, noha úgy hiszem, addigra Cassie már totálisan lemerült, mentálisan bizonyosan, fizikailag is sikeresen lefárasztottuk a farkasát, de nagyon örültem, mert arra tökéletesen jó volt ez az egész, hogy úgy érezzem, érdemes vele foglalkozni, mert meghálálja a gondoskodást.
//Köszönöm szépen a játékot! Majd kajabálok, ha Castorral eljutottunk oda, hogy megjelenhess, addig játszogass nyugodtan, csak semmi olyat, amiben veszélybe kerülnél. ^^ //
Egyáltalán nem találtam könnyű feladatnak azt, hogy mentálisan kommunikáljak így, farkas alakban. Ugyan volt már rá példa korábban is, hiszen minimálisan tanítgatott rá Colin, de amikor megunta és úgy döntött, hogy nem fecsérel rám több időt, akkor ennek a gyakorlása abba is maradt. Én pedig elkerülhetetlen módon visszafejlődtem ezen a téren, ami elég szomorú, hiszen rendes nevelés mellett képes lehettem volna most mindarra, amire a velem egy idős kölykök. Valószínűleg többek között ez a lemaradás is hozzájárult ahhoz, hogy ennyire nem szerettem ezt az egészet. Akartam én egy időben, de a kedvem és a tudásszomj egyszerűen elapadt a nem megfelelő bánásmód miatt. Emma azonban most rendes és türelmes volt velem, nem kezdett el egyből kiabálni és sértegetni, amikor nem sikerült első próbálkozásra az, amit kellett volna tudnom már réges-régen. Szerintem ezért is igyekeztem annyira, valamint azért, hogy bebizonyítsam neki, tényleg érdemes foglalkozni velem és rám fordítania azt a kis időt, amennyi marad neki a munka és egyéb teendői mellett. Az pedig, hogy Castor miként fog reagálni rám, már a jövő zenéje volt, de őszintén szólva, elég volt csak rágondolnom és máris képes lettem volna fülem-farkam behúzva eloldalazni. Sohasem volt szükségem eddig arra, hogy bizonyítsak valakinek, mivel annak idején be lettem harapva, így egyértelmű volt. Jelenleg viszont tisztában voltam azzal, hogy milyen rosszul áll a szénám, és én az Alfa helyében talán nem adtam volna esélyt. Úgy véltem, hogy nálam egészen biztos, hogy nincs jobban lemaradva senki. Meg sem fordult a fejemben, hogy tévedhetek, viszont próbáltam meggyőzni magam arról, hogy egy esély még a hozzám hasonló kis ostobáknak is járhat. Amikor végül sikerült kimondanom azt a pár szót, szinte madarat lehetett volna velem fogatni. Büszke voltam magamra, és reméltem, hogy a másik nőstény is elégedett a teljesítményemmel. Még ha büszke nem is lett egy ilyen alapvető készség elsajátítása miatt, azért panaszra nem lehetett oka, mert teljesítettem a kérését. Azért ez határozottan nem rossz, és tényleg a több odafigyeléssel és tanítással most már egészen jól állnék. Nem is tudom, hogyan lehettem annyira szerencsétlen, hogy nem csupán farkassá váltam, de emellett még a Teremtőm is borzasztó volt, és cseppet sem könnyítette meg az átállást erre az új életformára. ~ Rendben ~ és újra sikerült, bár csak reménykedtem benne, hogy nem csupán a fejemben mondtam ki ezt a szót, de az övében is hallatszott. Annyira új és szokatlan volt még nekem ez az egész, hogy képtelen voltam eldönteni, vajon tényleg sikerült adott esetben, vagy csak nagyon akartam, de igazából néma maradtam?! Szerencsére Emma reakciója azért azt támasztotta alá, hogy talán most sem volt olyan rossz, de még szoknom kellett, és ráadásként még annyira rá is kellett koncentrálnom, hogy agyilag kezdtem teljesen kifáradni, még ha fizikailag tökéletesen is voltam. ~ Fáradok, én nem tudom… ~ igyekeztem tényleg tömöríteni, és nem bő lére ereszteni a mondandómat. Nem volt könnyű, mert alapvetően nagyon szeretek beszélni, és hozzá voltam szokva, hogy hosszasan fejtegetem azokat a dolgokat, amik eszembe jutottak. Közben azért megindultam Emma után, mert eszem ágában sem volt lemaradni, még a végén alig találnám meg. Azt azért még én sem gondoltam, hogy nem bukkannék rá, de biztos, hogy nem lenne könnyű dolgom ezen az ismeretlen terepen. Talán hamarosan már jobban fogom ismerni, mint a tenyeremet. Reméltem, bizakodtam végre, még ha nem is történt egyelőre semmi előrelépés a csatlakozásom ügyében, de belátható időn belül legalább ki fog derülni a sorsom további alakulása. Az, hogy volt-e értelme eljönnöm ide egyáltalán. Megfogadva a tanácsot, leginkább csak tényleg az abc-t mormoltam magamban, mert ez tűnt egyszerűnek, de kivitelezhetőnek. Ha a másik nőstény mondott valamit, akkor arra igyekeztem reagálni, de nagy általánosságban inkább csak a tájat fixíroztam nagy érdeklődéssel, merengve a rám váró néhány napon.
Ma reggel úgy döntöttem, hogy kipróbálom a lékhorgászat egyik módját. A folyók is befagytak már, de én akkor is ott akarok lékhorgászni. Nem értek hozzá, bár már voltam téli horgászáson, nem hinném, hogy értője lennék, így aztán találomra pakolok fel mindent, amit szükségesnek találok. Találok egy nem annyira sodrásveszélynek kitett helyet és nekiállok jeget vágni. - Ez rohadt vastag! – eljátszadozom vele, amilyennek láttam. Végül megvan, elégedett dörmögéssel dobom le a pokrócot magam alá és ülök a lyuk közelébe, de nem mellé. Nem vágyom jeges fürdőre. - És rohadt hideg van. – még mindig nem szoktam meg, ha ember lennék… már nem tudom, milyen lenne, eddig még nem láttam erre vakmerőket, hogy horgásznának, talán tavaly. Elég türelmesen elgubbasztok egy nagy adag forró teával, termoszban hoztam azt is, platós kocsi sok mindent elbír. Egy idő múlva elunom magam és először csak dúdolni, majd halkan énekelni kezdek. Aztán megtörténik. Izgatottan lesem, merre is fogunk haladni, egyszer csak hirtelen megrántja erősen valami a botot. - Héj, kishaver, te már az e…. picsábaaaa, adod vissza a botom… felét, te szemét! – kapok a bot után, ami kettétörik, de hiába. – Fulladj meg, akadjon a torkodon kispajtás. Muszáj leszek másik botot hozni.
Mivel még mindig nincsen semmilyen elfoglaltságom itt, igyekszem felfedezni a környéket. Az sosem árthat. Öreg tragacsommal már viszonylag sokfelé jártam, így ma úgy döntök, hogy egy eddig számomra ismeretlen környék felé megyek: ki a városból, a Tatana völgybe, a folyóhoz. Leparkolok, és sétálni indulok. Mint mindig, talpig feketével vagyok, és most, mivel nem mozgáshoz készültem sikerült rendesen fel is öltöznöm. Nem szeretem a nagyon meleget, de ez a hideg, ami itt van… Komolyan, visszasírom Buenos Airest. Már messziről látom a lékhorgászt, és vegyes érzelmekkel tele sétálok tovább. Egyrészről kipróbálnám én is szívesen a dolgot, másrészről pedig… Soha. Ha beszakad a jég, akkor a horgász azonnal a jeges vízben találhatja magát, és az élete is elég könnyen odaveszhet, és eltűnhet a mélyben… Nem így akarok meghalni. Egyszer Leonardóval elmentünk jégkorcsolyázni, és sohasem fogom elfelejteni azt a kétségbeesett pánikot, ami akkor jött rám. Férjem alatt beszakadt a tó jege, és a vízbe zuhant. Csak saját erejének és ügyességének köszönhette, hogy túlélte. Hiába próbáltam, nem tudtam rajta segíteni, mert az addig tükörsima jég elkezdett repedezni, Leonardo pedig kiabálni, hogy fussak. Kisiklottam a partra, és onnan néztem, hogy a mély bányató szélétől jó húsz méterre próbál kikászálódni a jéghideg vízből. Ahogy a felhúzta magát, a jég azonnal összetört, így húsz méternyi jeget kellett betörnie, míg végül kihúzhattam félájultan. Amennyire kintről tudtam, kövekkel igyekeztem megkönnyíteni az útját, de nem sokat értem. Végül azonnal a gyógyítókhoz vezettem, akik szerencsésen megmentették az életét. Ekkor azt hittem, hogy meg fog halni… Később, amikor tényleg meghalt, egyszerűen nem is tudtam elhinni a dolgot. Elvégre megúszta ezt is… Visszatérek a jelenbe, és észreveszek egy platós autót két bokor mögött parkolni. A lékhorgász káromkodva dob félre egy félbe tört botot, és elindul kifelé, az autója irányába. Hátrébb lépek párat, nehogy azt higgye, hogy lopni akartam a felszerelését, vagy valami. - Jó napot! – kiabálom neki a szokottnál hangosabban, hogy a süvítő szél ellenére is hallhassa a hangomat. Mivel látom, hogy némi gondja támadt, és udvariatlanság lenne itt hagyni – illetve mivel nincsen semmi dolgom, és unatkozom -, kérdést szegezek neki – Segíthetek?
Mázli vagy sem, kesztyűben voltam, így szerencsésen nem sértette meg a kezem. Illatokat sodor közben a levegő felém, míg a kocsihoz megyek. ~Hogy veled sosem lehet kettesben lenni…~ erre csak hangosan szusszantok egyet. Vagyunk és voltunk eleget ketten, de ma nagyon hisztis napja van Akinak. És persze, ilyenkor nem hajlandó tágítani, őszeszélyessége. - Szép napot. – bólintok felé és megállok, zsebre dugott kézzel, mérlegelve, mennyire csapda, vagy mennyire van bajban a másik. - Segíteni? – csodálkozom el. – Azt hittem, hogy ön szorul segítségre, néhol itt elég makacsul magas tud lenni a hó. A szokásos mérlegelést teszem meg, nem érzem farkasnak, de van benne valami, ami ismerősen megfog. - Ha elakadt a kocsival, ki tudom húzni ezzel a batárral. – bökök az állammal a kocsim felé. Van benne lóerő és masszívság is, hogy megbirkózzon ezzel. És csak feltételezem, hogy kocsival jár erre. - Vagy szánnal, esetleg kutyaszánnal jött? – nem sértésként kérdezem, de vér illatát nem érzem a levegőben, hogy ha esetleg az lenne a gond. Talán a szán?
Ugyan nem vonom fel a szemöldökömet, de nem tetszik a fickó úgy, ahogy van. Nem tűnik egyenesnek, és valahogyan nem szívesen keverednék vele összetűzésbe annak ellenére sem, hogy fogalmam sincsen, mi is valójában. - Köszönöm, de nem akadtam el – felelem, és egy biztató, barátságos mosolyt küldök felé. Elég nehezemre esik, mert egyszerűen nem érzem… Nem is tudom, hogy hogyan mondjam. Nem mondhatom, hogy nem érzem jónak pont én, aki embereket öl, de mégis… talán ez a legjobb szó. A kutyaszánon tényleg őszintén nevetek. Úgy nézek ki, mint aki kutyaszánnal jött? – gondolom magamban. Ugyan nem csak egy farmer van rajtam, de a hajtók mindig be vannak bugyolálva tetőtől talpig, én pedig nem. - Nem – nevetek rá. – Errefelé a „kutyák” nem mindig olyanok, mint amilyenre elsőnek tűnnek – mondom sejtelmesen, a kutya szót kihangsúlyozva. Nem akarok várni ezzel a férfival kapcsolatban, nem bízom benne. Óvatosan lesem a reakcióját a mondatomra, ugyanis ebből minden ki fog derülni számomra, ami fontossággal bír. Érzem a vastag kabát alatt lapuló tőrt, és a többi nálam lévő, apróbb fegyvert. Ugyan nem sokat érnek, de ha arról van szó, hogy futni kell, akkor segíthetnek elmenekülni. Csak remélem, hogy nem lesz rájuk szükségem.
Ismerős rezdülések fonják körbe a nőt. A régi énemre emlékeztet. Régen volt, de igaz volt. Nem vágyom vissza rá, már nem. A belső nyugalom már évszázadok óta a sajátom, de egyben a nyitott kíváncsiság is és az utóbbi is megnyilvánul, jelen pillanatban kérdésekben. - Bocsánat… - nevetek fel. – Nem állt szándékomban megbántani. Jóval tartózkodóbb mint kéne, magamban gyanakvóan sandítok Akira, de csend van. - Minden kutya csak akkor harap, ha hergelik. – vonok vállat, mosollyal, mikor a hátam mögül a lék felől újabb zörejt hallani. Megfordulok, és látom, hogy a bot többi része is úszni készül. - Ezt sem kell már hazavinnem. – intek felé, majd a kocsi felé megyek, hogy kivegyem a tartalék botot. - Ha van kedve, csatlakozhat hozzám, van forró tea is, termoszban és pokróc is. Amúgy nem javaslom, hogy innen tovább menjen, a szelet itt jobban felfogja a lankás erdő, a gerincen túl viszont nagyon erős tud lenni. Nézek rá, várom a válaszát. Nem fogom mondani, hogy nem bántom. Úgyis hasztalan lenne, majd rájön, hogy ha nem ad rá okot, akkor nem megyek neki. De ez emberek között is így működik. Kiveszem a termoszt és a pokrócot is, ha még mindig velem van, akkor felé nyújtom, a botot mindenképpen magammal kell vigyem, azt bevágtam a hónom alá.
Jól van, értjük egymást… Tudja, hogy mi vagyok, és én is, hogy ő mi. De békejobbot ajánl. Illetlenség az ilyet visszautasítani, így a veszélyre vágyó énem nyert: én márpedig a jégre fogok menni. A műkorcsolyapályát nem tekintve azóta a bizonyos nap óta nem voltam jégen. Ez azért nem tölt el túl nagy önbizalommal. - Nem bántott meg – mondom, és nem is igazán értem, hogy ezt miért mondta. Udvarias. De… Valamiért még mindig nem tetszik. Túlságosan… Nem tudom magamban sem megfogalmazni, hogy mit érzek vele kapcsolatban. Talán a behízelgő a legjobb szó, de ez sem pontos arra, amit a férfire használnék. Kedves, de már talán túlzottan is. Vagy csak én nem ehhez vagyok szokva. - Köszönöm, szívesen - felelem. Megfogom a pokrócot és a termoszt. Szerencsémre fel vagyok öltözve rendesen, így nem fázom. A jég széléhez érve, egy pillanatra újra elém tárul a szörnyű kép, de lenyelem a torkomban lévő gombócot. Bátorítva magamat egy csomó régi emlékkel és mondattal óvatosan, finoman a jégre lépek. Amilyen hideg itt van, biztosan nem fog beszakadni. Pár lépés után már kicsit bátrabban megyek, és hogy tényleg ne erre figyeljek, a férfihez szólok. - Még nem tudom a nevét – jegyzem meg. A név hatalom, így én biztosan nem fogok először bemutatkozni. Odaérve a lék mellé megkérdem: - Hogy hogy éppen ez? Nem unalmas? Legalább nyáron nincsen hideg horgászatkor – teszem hozzá. Sosem voltam az a parton órákat ülő típus. Számomra felér egy kínzással, ha ennyi ideig nem tudok csinálni semmi értelmeset. Nem véletlen, hogy még Ottawában voltam utoljára horgászni.
- Ezt örömmel hallom. – nem áll szándékomban. Nem vagyok drogot szívó, szivárványszínű hippigyerek… farkas. Nem kéne elbíznom magam a korom miatt és a tudásom miatt. Ám az is egészségtelen és időpazarlás, ha állandóan éberen lesek mindenre, mint veszélyre. Hogy is mondják? Ha meg kell halni, akkor meg kell halni. Felszabadul a kezem, így a többit kényelmesen elrendezem újból a kezemben. Nyugodt léptekkel haladok a lék felé, majd lepakolom a kezemből mindet. Nem figyelem, tud-e jönni. Azt úgysi hallom és időben elkapom, ha nem tudja korrigálni magának. Meglepetten pillantok fel rá. - Számít? – de máris elmosolyodom. – Claude. – veszem fel a botot és átnyújtom neki. - Csak bele kell lógatni. remélem, hogy nagyobb sikerrel jár. Véginézek rajta. Tény, hogy emberként ez hideg lehet, én nem fázom. - Nyáron nem lehet termosszal, forró teával és lék mellett horgászni. – nevetek fel. – Mindenkinek más unalmas. – voltam egyetemi előadáson. Nagyjából két percig lélekben, miután kellesemen beültem és nyitott szemmel, máris nem voltam ott lélekben. Untam. Voltam egy évet és nem érdekelt. Ami untat, nem tud lekötni. - És ha unná, nem tartom fel. Nincs ideláncolva. – mindenkit engedek a maga útján járni, ahogy neki jó. ~Nem tetszik az aurája…~ Aki megint a „fülembe” dünnyög. ~Mer’azenyém szebb volt?~ csend érkezik válasznak. Tudom, hogy a válasza igen, éppen ezért csak egy finom mosoly suhan át a szám sarkában. - Ha ez unalmas, akkor mi érdekli? - leguggolok a lék mellé, úgy tekintek rá.
Nosztalgikus hangulatok kerülgettek engem, mióta Fairbanks-ben voltam. Az idők persze változtak. Az erdők jó részét megritkították, a szent föld, mely otthonunk volt egykoron, elvesztette az eredeti képét. Mégis, az olyan farkasok, mint amilyen én voltam, nem csupán a felszínt kapirgálják. Az összképbe belerondíthat sok minden. Az egykori látképet felboríthatják, megmásíthatják... az egykor beszívott illatokat megronthatják a civilizáció bűzével... az egykor idilli, állathangokkal tarkított neszeket megzavarhatják az ormótlan zajok... a természet gyümölcseinek édes ízért keserűvé varázsolhatja a sok szenny... de mégis, aki igazán a dolgok mögé néz, az még ilyenkor is megtalálhatja a régi dolgokat. Érezheti az őt körülvevő energiákban, hogy igen, otthon van, ez az a hely, ahol egykoron élt, átesett az emberi lét nagy szakaszain... ahol farkassá tették, felruházva a szellemek erejével... majd arra a hálátlan feladatra kényszerült, hogy saját teremtőjének ontsa vérét. Igen, mióta csak Fairbanks-be visszajöttem, határozottan éreztem az otthont, még ha meg is változott. Nem nehéz úgy, hogy testvérei, sorstársai mindannyian itt vannak körülötte. Hátrahagyják a lenyomatukat a városban, még ha rejtik is a kilétüket a leszármazottak előtt. Igen... de egymás elől nem tudjuk elrejteni, hogy itt vagyunk, jelen vagyunk... főleg előlem nem. Néha hagytam, hogy elérjen engem a nosztalgia, nem tagadom. Az állandó szolgálat mellett néha nem árt megállni és rácsodálkozni az ilyen apró gyönyörökön az életben. Mint amikor a Chena partján sétálsz az éjszakai sötétségben, melyet már oly sokszor megtettél a múltban, de még mindig kedved leled benne... vagy amikor veled szembe jön egy ismeretlen ismerős, egy vértestvér, akiben felismered igazi kilétét, pedig azóta rengeteget változott. - Tudod Anguta, én azt értem, hogy te vagy az egyik legfiatalabb közülünk de nem gondolod, hogy ez túlzás? Talán kissé érdes indítás? Hát nem tudom, ahogy végignéztem Angután nekem egyszerűen más gondolat nem jutott eszembe. A külseje alapján inkább néztem volna valami vidéki suhancnak, mint alapítónak, amennyiben avatatlanok lennének a szemeim. De az én szemeim nagyon is látják az igazságot... így hát kezemet nyújtottam, hogy köszöntsem a testvéremet.
Kezdőlap
//
