Hallom a lépteit. Puhák és óvatosak. Az ellenséges szándékot úgy látszik, meghagyta másnak ma éjjelre. Az illatában nem csak saját aromáját érzem, hanem valamit, ami annál sokkal több, talán egy falka lehet, hiszen annyira vegyes, ám mégis karakteresnek mondható, összetéveszthetetlen, akaratlan jelzés. Cseppet sem érzem magam kelepcében, amiért esetleg egy máséhoz tartozó territórium határain belül tűnődöm várakozva, ám úgy tűnik, hogy ez a nőstényt sem érdekli különösebben. Érzem, hogy figyel, hogy érdeklődik szép csendbe burkolózva, s nem is próbálkozik azzal, hogy megszólítson vagy hogy akár kérdés nélkül megkísérelje átharapni a torkom, amit talán még szívesen fel is kínálnék neki. Felkelek és megfordulok, hogy a lilába borult íriszeimmel is láthassam azt, ami eddig pusztán szagok és megérzések alapján kezdett körvonalazódni bennem. S bár felveszem a szemkontaktust, sokkal drámaibb oka van annál, mint a támadó szándék. A különleges felemás szempár elkápráztat, őszinte csodálattal tölt el. Nem elég, hogy mi magunk mesebeli lények vagyunk, újabb különlegességgel gyarapodott a figurák tábora. A másik oka annak, amiért olyan őszinte az érdeklődésem, hogy felismerem benne az egyik, nem is olyan távoli leszármazottamat. Egy Illuzionista nőstény. Itt, Fairbanks-ben. A farkasom felcsillanó, gyermeteg kíváncsisággal járná körbe a másikat, ám ehhez nekem is eresztenem kell a pajzsomon, hogy megtudjam, kitől, hogyan és milyen mélységben kapcsolódik hozzám. Mintha a farkas-képem finom mosolyra húzódna. ~ Huss, huss, ég a tűz, ragyog a láng, félned nem kell, áldást hozni jött – Huss, huss – felfal a Hold, megáld: végzeted megpecsételődött. ~ A versem szavai halkan és mély férfihangon tolódnak az elméjébe, apró Illúzióval téve a nőstény tudatában élénkebbé a Holdat, ami talán eddig fent sem volt a látható égbolton. S miközben elszavalom neki, félek és izgatott vagyok, meghat az emlékezés, és megdöbbent a tény, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy ezt utoljára valakivel megosztottam. Talán nem is cseng már olyan jól, talán megkoptatta már az idő... Teszek néhány óvatos lépést felé, felemelt, büszke fejjel, s a vers végére a rögtönzött Illúzióm is megszűnik. ~ Üdvözöllek, Rokon. ~ Köszöntöm, s ezzel pusztán annyit árultam el, hogy egy vérvonalba tartozunk - ami valljuk be, nem egy gyakori jelenség. Az Álmodók nem olyan mohók, mint az erős Sangilak vagy az ügyes Unalaq fékezhetetlen farkasai. Kérdések százai pörögnek megfoghatatlanul az elmémben. Vajon ő is viszi tovább a hagyatékomat? Talán nem is tud róla. S ha igen, mennyi Álmot ad a világnak? Magam sem tudom még, mit várok tőle, hogy milyen lesz, de azt tudom, hogy valószínűleg számolnom kell valamiféle csorbával, hiszen ez is én vagyok, ezt is átadtam a véremmel együtt, bármennyire is szégyenletes. De azt hiszem, hogy a nőstényből áradó keserédes megjelenés egyenes úton vezet oda, amitől a lelkem mélyén félek. ~ Nem állt szándékomban megsérteni a területeteket. Csak Aurorát várom. ~ - lustán felpillantok az üres égboltra - ~ De benned ritkább jelenségre bukkantam. ~ Hogy ezt miként értelmezi, azt nem tudnám megmondani. Hiszen biztosan tudatában van a saját külső jegyeinek, s talán pont ezért sértésként véli majd elkönyvelni a megjegyzésemet. De az is lehet, hogy a vérvonalunkra vonatkoztatva érti. Vagy egyáltalán sehogy sem, hiszen ki vagyok én ahhoz, hogy a találkozásunk után rögvest ilyen mondatokkal illessem?
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Sok mindent tanultam a katonaságban eltöltött évek alatt. Láttam agressziót, el is sajátítottam, de megtanultam azt is, hogy nem lőjük le azonnal mindazokat, akik a vonalainkat átlépik. Ésszel él a nép – csak nem mindenki ugyanolyannal – hát én is igyekeztem messzemenőkig kiölni magamból az azonnali támadó szándékot. Most is éppen emiatt nem tört fel belőlem torokhangú morgás a területsértés miatt. Egyébiránt pedig, legyen ez a farkas számomra akármily idegen is, a maga nemében mégis olyan közelinek érzem magamhoz, hogy akkor sem tudtam volna nekiugrani, hogyha ártó szándékát érzem. Nem véletlenül vagyok felderítő, s nem más. Én jelentem a betolakodókat, s az alfám majd kezd velük, amit akar. Nem, nem volt mindig ilyen hárító a jellemem. A farkasom is más volt, s engem is mássá tettek az eltelt évek. Nem mondanám, hogy megkeseredtem, de megkoptam, hamissá váltam a magam vidámságában is. Abban a vidámságban, ami farkasomból egyáltalán nem érezhető. A bundást elkendőzhetetlen, éteri szomorúság lengi körül, s ezen nem sokat javít az sem, amikor a másik felől érkező érzelemhullámok végigszáguldanak zsigerein. Elképesztenek az idegen ametiszt szemei. Nem is vagyok biztos benne, hogy jól látom őket, mindannak ellenére sem, hogy szemem nem sokszor csalt még meg életem során. Mozdulok, hogy közelebb óvakodjak, hogy láthassam a különleges csodát, de végül mégsem jutok el a lépésig. Visszateszem mancsomat a hóba, oda, ahonnan elemeltem az imént, s érdeklődéssel telt gesztussal enyhén oldalra fordítom fejem. Szavak kúsznak pajzsom mögé, s fúródnak egyenest elmeszálaim közé, meg-megcibálva azokat. Hátamon glédába állnak a szőrszálak, meglep ez a közeledés. Felemás, benső tekintetemet a Hold felé fordítom, megbabonázva szemlélem mindazt, mi történik vele. Furcsa érzés kerít hatalmába, mozdulnom kell, hát arrébb lépek, újabb mancsnyomokat róva ezzel a hóba. Nem távolodom az idegentől, de nem is közeledek hozzá. Képzeletbeli határvonalunkat nem lépem át. Bizodalmam nem rendül irányába, ám kicsit megcsordul, amikor újabb szavak kúsznak fejembe. ~Rokon?~ kérdezek vissza reflexből, ha ugyan képes vagyok mentális kapcsolatot tevékenyen folytatni vele. Amennyiben ő nem hall engem, csak én hallom őt, hát az sem változtat a tényeken. Elmémben zakatolni kezdenek a gondolatok, s lassan formálódnak szavakká, emlékekké, helyekké és személyekké. Nem ismerem a rokonaimat. A Teremtőmön kívül egyet sem sodort még felém a szél, pláne nem azóta, hogy itt vagyok. Akaratlanul is Rolfe jut eszembe, őt keresem, az ő bundásának nyomait kutatom az idegenen, s várok valamiféle undort, mely orrlikaimba kúszik majd. Ám semmi ilyesmi nem történik, nem undorodom mindannak ellenére sem, hogy a rokon szó még mindig cincálja idegeim. Bizalmam némiképp háttérbe szorul, de ettől függetlenül nem küldök felé semmiféle fértő felhangot. Bundásom tartása is olyan nyugodt, mint amilyen ezelőtt volt. ~Elnézést kérek, ha udvariatlan voltam. Épp csak meglepnek errefelé az olyan szavak, mint a rokon. ~ üzenem. Női hangom kellemesen, finom dallammal csendül át az éteren. Ha ember lennék, most fel is nevetnék. De bundásom torkából nem szakad fel semmiféle ilyesszerű hang. ~A ritkaság nem lehet idegen fogalom számodra sem.~ célzok ezzel óvatosan a különleges lélektükrökre, melyekbe vélt-valós tekinteni mertem. Mivel nem akarok toporogni ebben a helyzetben, hát ott, ahol vagyok leülök a hóban, jelezve ezzel, hogy nem tartok tőle. Nem áll szándékomban elfutni akkor sem, hogyha közelít majd felém. Vakmerőség? Nem. Vak bizalom? Az sem. Egyszerűen csak hit. Azt gondolom, hogy ez elég.
Figyelem a határozatlan tipródását és azt a reakciót, amit a vers és az Illúzió együttese vált ki belőle. Valahol azért elszomorít, hogy nem látok intenzívebb reakciót a hallottakra. Kedvem lenne megkérdezni, hogy "Hát neked nem szavalták el...?", hiszen valahol reméltem, hogy ez a sorsfordító négy sor a kiválasztottjaim elméjébe ragad, s ott időzik végtelen időkig. Csalódnom kell, de bár ez lenne a legkevesebb, legcsekélyebb csalódása rongyosra tépett életemnek. Én is érzem, ő is érzi a köteléket, tudom, hiszen látom az apró mozdulatain, és a felé áramló energiáimmal igyekszem biztosítani arról, hogy bármennyire is furcsának tekinti a helyzetet, mégis otthonos és megértő fogadtatása számíthat. Így természetes, hogy engedek neki annyit a pajzsomból, hogy a szavai ne süket fülekre, hanem érdeklődésre találjanak. Amikor visszakérdez, bennem is az övéhez hasonló, értetlen feszültség üti fel a fejét, mert nem tudom, nem értem, hogy mégis miért riasztja ennyire a kifejezés. Kissé oldalra döntöm a komisz tekintetű pofámat, s vesztett lendülettel lassan és elhaló szomorkás éllel felelek a nősténynek. ~ Azt hittem, egy vérből valók vagyunk. Vagy talán tévedek? Nem Kilaun Álmaiból lett a farkasod? ~ Nem csak hittem, pontosan tudom. Azt nem érzem, hogy kitől ered egészen pontosan,talán nem töltöttem együtt a Teremtőjével elegendő időt ahhoz, hogy felismerhessem az energiáit, de a sajátomat meglátom benne, tagadni sem tudná. Az pedig, hogy Kilaun Álmában megszalad a festékes vödör, és valamivel több színt festett a farkasra, tipikusan rá jellemző vonás. Rám... jellemző. Finoman rázom meg a fejem a bocsánatkérésére. De legalább már ketten vagyunk, akiket meglep a rokonság fogalma. Mondja ezt az, akinek több testvére van, mint cipője... ~ Osztozom a rácsodálkozásban, de ebben a városban nem szabad akkor sem meglepődni, ha leszakad az égbolt. ~ Magam is hasonlóan visszaállt derűvel felelek, mint ahogy az ő hangjából hallom ki a nevetés árnyékát. Amikor a farkasom szemére utal, zavartan fordítom el a fejem, én sem tudom, hogy pontosan miért, de erre a fajta különlegességre sosem voltam különösebben büszke, hiszen ez is csak azt támasztotta alá, hogy egy olyan világban élek, aminek nem szabadna léteznie. A természetben nem szabadna különleges szemszínű farkasoknak léteznie, csak a mesékben, a meséimben és az Álmaimban. Újabb óvatos lépést teszek, a pajzsom mögül egyre intenzívebben előeresztve a családias légkört, az összetartozás valamiféle különösre formálódott kapcsát, amit még én sem vagyok képes teljességgel kibogozni. Nem állok meg, lassú és barátságos,ismerkedő útra indulok a nőstény körül, és ha engedi, úgy körbejárom, megszemlélem a testét, a bundáját, és csak akkor szándékozom újra megtorpanni, amikor körbeértem. A belőle sütő bánat nem hagy nyugodni, a tükörképemre lelek benne, és újra elfog az érzés, hogy egy Gyermekem bajban van, és én ezt nem hagyhatom. De hogy mit tehetnék...? Arról már nem szólnak a Szellemek intelmei. ~ A nevem Killian. ~ - ha továbbra sem mozdul el, úgy a nagyobb testű tükörképét megformálva pusztán néhány arasznyira leülök vele szemben - ~ Kérlek, mutass nekem valamit. ~ Magam is sikerül meglepnem, hogy milyen őszinte vággyal kérem, hogy használja a képességét. Rendkívül érdekel, hogy mi az első dolog, amit akár önmagából, akár az Illúziójából egy ilyen kérésre megformál előttem. Nem állok ellen neki, áteresztem a pajzsomon a vérünk erejét, a bennem eltemetett gyermek pedig mesét követel. Valaki másét, valami újat a sajátom helyett. ~ Cserébe te is kérhetsz tőlem valamit. ~
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Sok dolog van, amiben csalódást okoznék neki, hogyha rákérdezne. Az én Teremtőm nem volt bővében az érzelmeknek, nem szavalt, nem próbálta könnyebbé tenni a létemet. Ha tette volna, akkor sem emlékeznék rá, a gyűlöletem olyan erős lett iránta, hogy minden szép emléket eltörölt. A fejemben tekergő szavainak hallatán mélységesen elszégyellem magam. Lehajtom fejem, leeresztem füleimet, s kétszín tekintetemmel az ametiszt ékkövek helyett a havat nézem magam előtt. ~ Én.. ~ kezdek bele, de nem tudom, hogy mit üzenhetnék. Közöljem vele, hogy gyűlölöm azt, aki teremtett, s hogy úgy hiszem, ő is gyűlöl engem? Nem, nem mondhatok ilyet. Nem adhatom át neki ezt a keserűséget. Még a farkasom sem képes ilyesfajta kontrollvesztésre. A szomorúság ide vagy oda, a szégyen ide vagy oda, a másik kedvét semmiért nem rontom el. Elvégre nem ismerjük egymást, még akkor sem, hogyha minden porcikám vinne hozzá egyre közelebb, mert életemben talán először érzem egy farkas mellett azt, hogy otthon vagyok. ~ ..de, igen. ~ jegyzem végül nagyon röviden küldve felé belső hangomat. Ismerem a vérvonalakat, de nem azért, mert kölyökként bárki megtanította volna nekem. Ha csak így lenne, már ezt is kiöltem volna magamból, ahogyan kiöltem Rolfeot is. Pedig szerettem valaha, jó volt hozzám, tanítgatott hosszú éveken át. Csak aztán megtudtam, hogy ki is ő, s onnantól már nem volt visszaút. ~ Szépet álmodott, s amíg élek, hálás leszek neki ezért! ~ találom meg hangomat. Olyan lendületesen, olyan őszintén tör fel belőlem, hogy még a szégyenem is elmúlik, s farkasom is feltekint. Felemás szemeiben lelkesedés játszik, csodálat, s a színes íriszek a lila lélektükröket keresik. Megint. Benső mosolyom enyhén oldalrabiccentett fejben manifesztálódik farkasomban, s ültemben felkavarodnak mögöttem a hópelyhek is. Lám, mint valami eszetlen kölyök, örömömben még a farkamat is csóválom egy kicsit. A felszabadultság viszont nem tart soká, ugyanis elfordul, elveszi ezzel rólam tekintetét. Annyira megütközöm ezen, annyira zavar, hogy feltör torkomból egy halk, fájdalompettyezte nyüsszentés. Nem vagyok már kölyök, hogy odakússzak elé, s addig tegyem-vegyem magam, amíg újra rám nem néz, éppen ezért megmaradok a helyemen ülve, s próbálom magamban leküzdeni az ametiszt lélektükrök látványának hiányát. ~ Nem akartalak megbántani! ~ tolom ki pajzsom szélesre tárt résén, s ejtem elé a gondolatszavakat. Attól félek, hogy kellemetlenül érintette mindaz, amit mondtam róla, s én igazán nagyon nem akartam, hogy ez így legyen. Úgy érzem magam tőle, mint az engedetlen gyermek, aki beleharapott a kézbe, amely az ételt tette elé. A farkasom szomorúsága visszatér. Amikor elindul felém, farkasom mellkasában dübörögni kezd a visszatérő lelkesedés, melyet az a biztos tudat szül, hogy nem taszította el magától a hímet. Legszívesebben hozzáérintené orrát a másikhoz, fejével bújva az övéhez nagyon hasonlító küllemmel rendelkező hímhez, hogy törleszkedésével kifejezze örömét. De korai lenne, meggondolatlan, hát nem tesz ilyet. Én pedig örülök neki, hogy nem kell megfegyelmezzem őt. Nem mozdulok, sem én nem akarok, sem a farkasom. Leül velem szemben, s én újra elveszni készülök tekintetében. ~ Hattie. Nagyon örülök neked, Killian. ~ Őszinteségem cserepei a lábai előtt hevernek, s nem sokkal később melléjük zuhannak önnönmagamban való kétkedésemnek faldarabkái is. A felhívása váratlanul ér ugyan, de mégsem megdöbbenést, hanem várakozást csal elő belőlem. Kíváncsi vagyok rá, hogy sikerül-e átadnom bármit abból, amire a képességem képessé tehet. Nem vagyok elég idős ahhoz, hogy minden érzékre képes legyek hatni, de egy próbát szívesen teszek. Az utóbbi időben elég gyakran fordul elő velem úgyis, hogy ösztönösen tör fel belőlem a próbálkozás. Általában sikertelenül, de ez talán más lesz. Van hitem abban, hogy sikerül megmutatnom mindazt, amit szeretnék. Teljesen elveszítem a külvilágot. Nem foglalkoztat semmi, csak az illúzió. Azt akarom, hogy a hím hallja pattogni a tüzet, hallja, ahogyan nyaldossák a lángok a gerendákat. A fülére hagyatkozom, s a szaglására, a füst maró, ám mégis valószerűtlenül fahéjasnak képzelt illatát terítem rá, mint egy szürke-barna köpenyt. Nem hosszú ideig tart mindez, de ha sikerrel jártam, akkor talán hozzá tudja képzelni mindazt, amit nem mutathattam meg, mert még nem vagyok rá képes. Nem tudom, hogy erre várt-e, hogy ez elég-e neki. Egyelőre nem kérek tehát, csak visszazuhanva a kettőnk jelen világába lényegülök át újra saját szellememmé. Várok. Várok, mint kölyök a képennyalásra, hogy stílusos legyek.
Távol álljon tőlem a gondolat, hogy így elbizonytalanítsam, esetleg megbántsam a szavaimmal. Pedig igyekeztem finom lenni, kedvesen tolakodó. Hiszen nem lehet eléggé mindennapi, hogy valaki egy idegennel való találkozás első perceiben a vérvonaláról, és a köztük való, hihetetlenül lehetetlennek tűnő kapcsolatról kezd el puhatolózni. Ahhoz azonban már talán túlságosan öreg vagyok, túlságosan eltorzult és rideg, hogy bármilyen formában a megnyugtatására törekedjek, hogy nem történt semmi baj és teljesen felesleges kényelmetlenül éreznie magát. A következő szavai úgy marnak a szívembe, mint a tűzben hevített penge, és belátom, nem tudok velük mit kezdeni. Az emberi arcomat most talán a döbbenet, és a tehetetlen elképedés uralná, hiszen ha kaptam is valaha ilyen megbecsülést és hálát árasztó szavakat, akkor azt a Rémálmodó már rég elfeledtette velem. Szívesen rávágnám, hogy köszönöm, vagy azt, hogy igen, akkor, mikor ő megszületett, talán még tényleg én voltam az, aki a világon a legszebb álmokat és meséket szőtte, de ez már mind tovatűnt. Talán a Szellemek akarnak most elkényeztetni egy ilyen találkozással? Megmutatni azt, hogy van értelme és haszna az életemnek? Fogalmam sincs. De valamit mindenképpen felelni kellene, hiszen még ostobának tűnök a szemében, vagy egyszerűen csak képtelen arra, hogy udvarias legyek. ~ Akkor hát élj sokáig, és talán egyszer majd neki is elmondhatod. ~ Búgom válaszul, és ősöregnek érzem magam, amiért nem tudtam legalább egy kósza humorszellővel elterelni a témát - maradtak helyette a sekélyes klisék és az önirónia. ~ Szó sincs erről... ~ Igyekszem hamar megnyugtatni a bocsánatkérését követően, mert nem akarom, hogy az apránként olvadozni tetsző jég egyetlen gesztus miatt dermedjen meg újra. Hogy is mondhatnám el neki... ~ A szem a lélek tükre, legalább is azt beszélik. És legyen bármennyire különleges... Annak oka van. De ez az ok nem mindig olyan csoda, amit mögé remélünk. ~ Bízom benne, hogy sikerül levennem a bűntudat terhét a vállairól, s egyúttal rokonlelkűséget tanúsítani vele, hiszen továbbra is érzem az ő "átkát", akkor is, ha ez kimondatlan vagy örökre felfedezetlen terület marad. Ott még nem tartunk, hogy ilyen otrombán a magánéletéről faggassam. Ha beszélni kíván, úgyis beszélni fog, ám erre most igen kevés oka lenne. Miután megnézem magamnak őt, és helyet foglalok vele szemben, a bemutatkozást szívélyesen viszonozza. A kedves, nyílt őszintesége egészen megkapó, megható és tiszteletre méltó, azt leszámítva, hogy több dolog is megfordul a fejemben. Az egyik, hogy nagyon remélem, hogy ezt csak a különös aurák váltják ki belőle. Mert különben - s ez egyben a másik aggodalmam - hozzám, az egykori Kilaunhoz hasonlatosan gyermeki és naiv, és mint utódomat, féltem attól a sorstól, ami az ilyen farkasokra vár. Hiszen könnyen lehet, hogy egy napon ez lesz a veszte, és ő nem részesülhet abban, hogy egy évszázaddal később új testben ébred fel a régi lelkével. Bár nekem se lenne, szívesen szétosztanám ezt az "ajándékot" a gyermekeim közt. Apró, dallamos farkashangon morranok vissza, jelezve, hogy magam is örülök a találkozásnak. És a tény, hogy valaki örül nekem... Abigail könnyei, Yee fájdalma és Keelut várszomja után úgy tölt el szomorú áhítattal, hogy szeretnék megveszni belőle még néhány cseppért.
Minden érzékemmel rá figyelek. Fiatal még, nem képes olyan teljes illúziókra, mint én magam, így hát résen kell lennem, hagynom kell beáramlani a próbálkozását, különben elbukna. Azt pedig nem szeretném. A tűz jellegzetes recsegő, mindent felemésztő ropogása olyan közvetlenül üti meg a fülemet, hogy körbetekintek, vajon ég-e az erdő? Lángokba borult-e az otthonom? Hamarosan a szagok is megérkeznek, marják a torkomat, és nekem ehhez elég csak hozzáképzelnem egy képzeletbeli házat, valahol egy magányos domb tetején az éjszakában, ahogy percekig, órákig narancsra festi a környéket, majd megadóan omlik össze és hajnalra nem marad utána semmi, csak szén és hamu. Hát megtörtént, amitől féltem. Az illúziója cseppet sem barátságos, nem vár rám tárt karokkal, és bánt, hogy Hattie sem úszta meg tragédia nélkül. De ez ellen én már... utólag semmit sem tehetek. Ahogy Giselle-t és a gyermekeimet sem támasztja fel nekem senki, hogy legalább egy búcsúcsókkal elköszönhessek tőlük. Ahogy véget ér az álomkép, újra rávillantom a tekintetemet néhány egészen komoly, jelentőségteljes pillanatig, aztán egész egyszerűen a pofájához simítom a sajátomat. Gyors, cseppet sem átgondolt mozdulat, ám mégis benne van az érintés minden intenzív sajátossága, és tízszeresére dagad a kötelék annál, amint amit pusztán az energiákkal képesek lehetnénk érezni. De ahelyett, hogy köszönetet mondanék neki, egy teljes, mindent átfogó Illúzióval ajándékozom meg, mielőtt bármit is kérhetne cserébe azért, mert ő megosztott velem egy szeletet önmagából. Hirtelen már nem is a Chena mellett ülünk, hanem az erdő közepén. Egy fenyő tövében, ami sokkal terebélyesebb és magasabb, mint a többi. A Bölcs Hallgató. Tavasz van. A bundájában érezheti a szél lágy játékát, a langyos időt, hallhatja a madarak csicsergését, a háta mögül egy őzsuta szapora lépteit, amivel a messzeségbe rohan. Az erdőnek régi, ám mégis friss illata van. Ha rám emeli a tekintetét, nem a ködös tekintetű farkast láthatja magával szemben ülni, hanem engem, Killian testében, a mostani valómban. Félnék megmutatni neki azt, hogy miként néztem ki egykor, talán túl egyértelmű volna, ám így is gondolkodásra adhat okot, hogy ennyire élethű és intenzív, minden érzékre kiható mesébe varázsoltam. - Ez az otthonom. A kedvenc helyem. Ha szeretnéd, egyszer elvihetlek magammal, néhány óra járásnyira esik innen. Hogy tetszik? Kérdezem tőle félszeg mosollyal, mintha attól tartanék, hogy a számomra legmeghatározóbb helyet esetleg csúfnak véli. Az Illúzió nem szűnik meg, legalább addig, amíg választ nem kapok tőle, s ha kapok, akkor az a valóságban gondolati lesz, akár csak eddig, de az Álomban a farkas megszólal.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Sosem voltam hazug, sem embernek, sem farkasnak. Égbekiáltó őszintétlenségem csak emberi alakom mosolyai szoktak lenni rosszabb napokon, de farkasként még ilyesmi mögé sem rejzetem. Ha vidám vagyok, ha szomorú, a farkasom ábrázata mindig olyan, mintha a világ terheit cipelné magán, s bár mondható, hogy ilyen a bundája, így alakította a természet, valójában ahogyan újonnan rám talált rokonom mondotta: Kilaun álmodott meg ilyennek. Nem tudom, hogy miért, de egy pillanatra sem jut eszembe, hogy haragudjak rá emiatt. Elfogadtam az ajándékot, amit kaptam, s nem farkaslétem miatt gyűlöltem meg a Teremtőm. Mélységesen kedvesnek tartom azt, ahogyan közös vérvonalunk alapítójáról szól, ahogyan azt kívánja, hogy soká éljek, s elmondhassam neki. Nem gondolom ugyan, hogy valaha is találkozhatok Kilaunnal – számomra a lénye mindig misztikus volt, s az is marad, mindegy mi történjen velem, lássam-e vagy sem – ám ettől még kedvem telik szavaiban. Farkasom körül is mintha megreccsenne a szomorúság aurája, s egy pillanatra átragyogna a réseken az öröm. Igen, naiv vagyok, sebezhető. Hiszek a jóban mindenek felett, még akkor is, hogyha nem jutott belőle az életben rengeteg. Tudok örülni a kevésnek is, tudok örülni annak, hogy nem vagyok egyedül, s bármennyire is emésszen a bánat vagy a gyász, akkor sem vesztem el a hitem abban, hogy egyszer jobb lehet. Nem azért van, mert kölykökhöz hasonlatos ideákat kergetnék, egyszerűen csak ez az én váram, a mentőövem. Bennem még szépen és örömteliek Kilaun adományai, s az élet csúf mocsara sem sározhatja be őket. Egyelőre legalábbis így gondolom. Persze.. nekem nem volt még saját, igazi rémálmodóm. ~ Szabad megkérdeznem, hogy mit gondolsz a saját csodádról? ~ kérdezek vissza óvatosan, kissé félve, nehogy túlzottan mélyre ereszkedjek a személyes világába. Ám kérdeznem muszáj, nem tehetek róla, a szavai felcsigáznak a szemet illetőn. Úgy gondolom, hogy van teóriája saját ametiszt lélektükreit illetőn, s mit tagadjam: érdekel. Az már más kérdés, hogy nem érzem egyértelmű igazságnak azt, hogy el is árulja majd nekem. A magánélet nem könnyen követhető, örvénylő folyam, s cseppet sem magától értetődő az, hogy nem veszünk oda benne, ha belemerészkedünk. Rábízom hát, hogy ad-e nekem hidat a felé vezető túlpartra, vagy csak vízoszlopot gördít elém. Mindegy mi lesz, farkasom nyugton ül majd azon az oldalon, ahová kívántatik. Ez nem az a helyzet, ahol dominánsnak kellene éreznie magát. Csalódott lennék, s bukottnak érezném magam, ha tudnám, hogy szomorúságnak, kellemetlen élménynek fogta fel azt, amit közvetítettem felé. Az Illúzióm valójában annak a napnak kívánt emléket állítani, amikor új létem megmentett a régi halálától, s a füst fahéjillata azt az ajándékot közvetítette volna, amit kaptam. Félreértés ne essék, nem akartam volna meghalni a tűzben. Sosem voltam hálátlan azért, mert megmentődtem, s akkor váltam azzá, aki ma is vagyok. Egyedül csak anyám halála fájt, az volt az, amit nem tudtam megbocsátani, s az taszított oda, hogy meggyőlöljem apám, a Teremtőm, a megmentőm. Ennyi év gyűlölködés falait pedig nem tudja lerombolni egy egyszerű szellő, viharok pedig nem tombolnak szivárvánnyal végződve Phillips és közöttem. Marad hát a villámlás és a mindent elmosó haragáradat. Ahogy bundája az enyémhez ér, pofája az enyémet simítja, egész ellágyul a lelkem. Belemoccanok a mozdulatba, hálásan fogadom a gesztust, de nem mozdulok utána, amikor elhajol. Legbelül úgy érzem, hogy láthatatlan szálakra függesztett csengők csilingelnek örömódát közöttünk, s valami megmagyarázhatatlan okból fogva megint elfog az érzés, hogy otthon vagyok. Ahogy az otthon gondolata eltölti mindenem, az ő Illúziója is elér. Élő elevenséggel borul rám minden kép, hang, illat. Simít a szél, cirógat a tavasz, ütemesen dobol fülemben a suta patájának fürge mozgása a porhanyós talajon. A fenyőfa ágai között cikázó szellő táncra hívja a tűleveleket, s én élvezettel tekintek rájuk, elámulva azon, hogy mennyire igazi az egész. Már nem érzem a havat a mancsaim alatt, nem kúszik orrlikaimba a csípős, hideg levegő, s lelkemből mintha egy időre tovatűnne minden kérdés, kétkedés és fájdalom. Felemelem fejem, érdeklődve pillantok rá, ki kísérőmül szegődött ezen csodás tájon, illetőleg aki megtisztelt azzal, hogy elkísérhettem ide. Az illúzió olyan valósnak hat, hogy egy pillanatra elfelejtem azt is, hogy nem ez a valóság. Azt is elfeledem, hogy furcsállnom kellene, hogy korához képest mennyire erős abban, amit generál. Most csak a szavaira figyelek, magamévá teszem azokat, s magától értetődően, minden fényezés vagy művi magasztosság nélkül elmondom azt, amit gondolok. - Csodálatos! - kúsznak elő belőlem a szavak. - Hálás lennék érte, ha egyszer ellátogathatnék ide veled.
A kérdése elgondolkodtat. Valójában még sosem volt alkalmam erről senkivel sem úgy beszélni, hogy szavakba kellett volna öntsem mindazt, amit a saját csodámról gondolok. Illetve ennek a csodának a hátteréről. Amikor Tupilek megharapott, és én azt kérdeztem tőle, miért tette, úgy nézett rám, mintha egy oktalan gyerek lennék,pedig ránézésre sokkal fiatalabbnak tűnt, mint én. Azt felelte, hogy egy nap majd megértem, és hogy ez a világ álmok nélkül nem tudna működni, mert azt gondolta, hogy az álmok képesek megváltani a világot. Amikor valóra válna, nem csak az ember, hanem az egész föld egy jobb hely lehet, és azt a feladatot bízta rám, hogy járjak ennek a felfogásnak a vezérlete szerint. Sokáig nem értettem, hogy mire gondol, de aztán megláttam a világot, megláttam a hajókat, megláttam az első forgós széket, elektorom világítást, és akkor rádöbbentem, hogy ezek itt, körülöttünk mind-mind megvalósult álmok. Csak nem az enyémek. ~ Azt, hogy elbukott. ~ Felelem neki mégis könnyedén, sokkal könnyedebben, mint amekkora jelentősége van valójában, és ha emberi alakban lennénk, akkor valószínűleg még egy mosollyal is jelezném felé azt a beletörődött lemondást, amit ez a három szó közvetíthetett felé. Természetesen én sokkal negatívabban látom az ő emlékképét, mint amilyennek valójában szánta, de ennek talán az lehet az oka, hogy eleve gondjaim akadtak a világ színesben látásával az elmúlt évszázadokban. Arról persze nem is beszélve, hogy már a legapróbb baj és vész jelét óriási jelentőségűvé tudom felnagyítani, és vénségemre képes vagyok pánikba esni és hisztizni, akár egy oktalan gyermek. És a világért sem szeretném, hogy emiatt csalódottnak vagy bukottnak érezze magát. Ez az én keresztem, az, hogy már a legapróbb negatív gondolattól is kétségbe tudok esni. De ezt hogyan értessem meg vele? Nem tudom megtenni máshogy, legfeljebb azzal az apró gesztussal, hogy hozzá dörgölöm a pofám. Megnyugtatólag hat rám, hogy nem húzódik el, hogy még viszonozza is a mozdulatot azzal, hogy a partneremmé avanzsál ebben a röpke szeretetkifejezésben, hálám jeléül pedig már utaztatom is a saját világomba, arra a helyre, ahol a csodáim megszülettek és talán egy darabkájuk még ma is ott él eltemetve, a Bölcs Hallgató gyökerei mellett. Örülök, hogy kellemesnek találja ezt a helyet, meg is nyugtat valamelyest, hogy képes vele azonosulni, így a kissé feltámadt félszem és aggodalmam helyébe elégedettség költözik, mert a vérem minden bizonnyal jó helyen van. Végre. Végre találtam valamit, ami nem veszett kárba és nem korcsosult el, csak megtört. És ha megragasztani nem is tudom, akkor legalább összefoltozhatom, amennyire lehet. - Ahhoz előbb még kérned kell valamit... - pillantok rá mosolyogva Killian arcával - És újra találkoznod velem. Talán túlságosan tolakodónak is tűnhet, talán felételezheti, hogy valamiféle hátsó, férfias szándék lappang eme kérés mögött, bár a hanghordozásom teljességgel finom, némi táncba hívó színezettel aláfestve. - Akkor majd én is szeretném látni az arcodat. Tudod, ezen a helyen rengeteg történet és mese született az évszázadok alatt. Nem is lehetne jobb helye a megismerkedésnek. - ahogy befejeztem a mondandóm ezen fázisát, felkelek. Egy egyszerű, a törzsemnél a tavaszi időszakban viselt ágyékkötőt manifesztálok a testemre, és a nem létező fűből egy nem létező nefelejcs virágot ki. Mindamellett, hogy ez a növény vált Alaszka nemzeti jelképévé, egyértelmű utalást hordoz magában a kettőnk találkozásával kapcsolatban. Visszasétálok vele hozzá, a farkasához és az arca elé tartom a virágot. - Ezt hozd el nekem. Akkor majd tudni fogom, hogy te vagy az. Találkozz velem a Főtéren, egy hét múlva, ugyanebben az időben. Óvatosan a földre helyezem elé a virágot, és bár az Illúzión belül még mindig úgy teszek, mintha előtte lennék, a valóságban izgatottan eredek futásnak, időt hagyva neki arra, hogy jól megszemlélhesse a virágot, amit tőlem kapott. És ha már sikerült eltűnnöm a szeme elől, úgy a varázs is megszűnik, újra a jeges télben találja magát, immáron egyedül. A virág tűnik el utolsóként.
Hazafelé vágtámban pedig azon gondolkodom, hogy vajon miként fogja megvalósítani a kérésemet, ha egyáltalán hajlandó lesz ott lenni, és nem mond le rólam a látszólagos, szentimentális és mégis megfoghatatlan játékaim miatt. Én szeretném, ha ott lenne, én várni fogok rá. És abban is bízom, hogy nem egy bolti változattal a kezében vár majd rám, ha majd újra találkozunk.
// Kisunokám! Én ezt itten most ezzel a cliffhangerrel lezárnám, mert szerintem ez így szexi, ám amint kapacitás van rá, mehet is a kezdő, majd mondom hova, az elején meg fejlécezzük a Főteret //
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Nem akarom firtatni, hogy miért mondta azt, amit mondott. A bennem feléledő, kellemetlen érzést is megtartom magamnak, elvégre ki vagyok én, hogy belemásszak az életébe? Ha úgy gondolja, hogy elbukott, hát az is az ő dolga, éppen úgy, ahogyan az enyém pedig az, hogy megrökönyödjek ezen. Mondhatnám, hogy értem, kérdezhetném, hogy miért, tehetnék sok mindent. De ebben az esetben a hallgatásom – azt hiszem – többet elárul, mint bármi más. Nem ismerem őt, nem tudom, hogy milyen ember, hogy milyen farkas. De az biztos, hogy van benne valami, ami vonz hozzá, s nem úgy, mint nőstényt a hímhez. Annak ellenére, hogy szavai könnyeden keltek útra a gondolatok szárnyain, érezni vélem bennük a kimondatlant, s úgy hiszem, szomorú is lehetne amiatt, amit közölt. Ám nem soká fürkészem pár szavának jelentését, s a mögöttük húzódó ismeretlent, mert az illúzió úgy szippant magába, mint örvény, mely ellen nem is akarok tiltakozni. Hagyom magam elmerülni, s minden pillanatát élvezem. A szavak, mint megannyi kis csillag, úgy ragyognak fel elmémben, s bontják ki értelmüket. A kérésemről teljesen megfeledkeztem, nem is gondoltam vele, hiszen adott nekem valamit helyette, így eszemben nem volt, hogy még jár nekem bármi, amit kérhetek. Kicsit zavarba ejt, hogy attól félek, azonnal kell kérnem, s nincs időm átgondolni minden szavamat. Ám félelmem és zavarom egészen megváltozik akkor, amikor további szavait hallgatom. Nézem őt, figyelem, s próbálom minden pillanatát magamba inni ezen illúziónak, mert soha, de soha nem akarom elfelejteni. Hirtelen feltámad bennem a vágy, hogy én is tudjam azt, amit ő. Ha csak töredékét is, de tudjam. Mert ha gyakoroltam volna, ha többet időzöm az ajándékommal, akkor talán már jobb lennék. Nem annyira, mint ő – annyira szerintem senki élő farkasfia sem képes rá.. túl erős az illúziója. Már-már gyanúsan erős – de legalább annyira, amennyire koromból adódóan nekem képesnek kellene lennem. Vagy egy picit annál is jobban. Egy biztos, az elhatározásom erős: tanulni fogok, mert fejlődni akarok. Ha eddig oly makacsul az embert erősítettem magamban, de elvették tőlem a boldogságát, hát itt az ideje, hogy visszaforduljak hűséges farkasom felé. Az arcomat.. hirtelen emberi arcom olyan semmitmondó lett számomra, olyan másodlagos, hogy szinte furcsának hat akarata. Elsőre legalábbis mindenképpen, de nem jegyzek ellen semmit neki. Csak bólintok, jelezve ezzel, hogy boldogan megmutatom neki magam, s párhuzamosan a bólintással újabb fogadalom születik meg bennem. Nem, nem veszem fel a kontaktlencséimet. Hadd mutassam meg, hogy a szemszínem miképpen láncol össze farkasommal. Mert ez a legigazibb közös vonásunk, s hiszek benne, hogy ez tesz minket azzá, akik vagyunk. Szólnék, de időm sincs, hisz újabb hullámok sepernek végig rajtam, az illúzió újabb hullámai. Figyelem, ahogy megmozdul, ahogyan játszik a ruhadarabok előcsalásával, a fűvel, s valamie leszakajt. Nefelejcs. Sokat jelent nekem ez a virág, pedig nem vagyok törzsgyökeres alaszkai. A neve miatt talán, vagy azért, mert a színét szeretem.. sosem gondolkodtam el ezen. De most, ahogyan leteszi elém a vrágot, s szavait fülembe csalja a szellő, egyértelműen csak a neve az, melyre gondolni fogok. Mintha ez egy jel lenne arra vonatkozólag, hogy sikerült, amit szerettem volna, s olyan mélyen szívtam magamba a történteket, hogy soha nem kell elfelejtenem. Mert nem is akarom. - Úgy lesz, Killian! - mosolygok rá a hangommal, s bár fogalmam sincs róla, hogy pontosan mennyi az idő, mégis biztos vagyok benne, hogy akkor tudni fogom. A virágot nézem, s míg ezt teszem, elmémben megszületik a gondolat. Igen, elviszem majd Killiannek. Ha Kilaun is úgy akarja, s a próbálkozásom sikert arat. Szinte fáj a hideg, ahogyan csontomba mar a tavaszi erdő varázsa után. De mégsem fáj annyira, mint a magány, mely hirtelen telepszik rám, miután észlelem, hogy teljesen egyedül vagyok. Balgán a virágot keresi kétszín pillantásom, de csak egy szívdobbanásnyi idő kell ahhoz, hogy rájöjjek: ne keressem, nincs miért. Elmémben van minden, amire szükségem van ahhoz, hogy egy hét múlva igenis át tudjam adni a helyesszirmú, kék gyönyörűséget úgy, ahogy illik. Látszólag valósan, stílusosan. Nem sokat ülök a hideg hóban tovább, inkább felkerekedem, s elindulok a magam útján, haza. Hosszú hét áll előttem, de azt hiszem, hogy minden percét élvezni fogom. Szeretem, ha van miért élnem, s most isten bizony nem is akármilyen célom akadt.
//Nagyon köszönöm a játékot! Részemről kapacitás az van, szóval ha részedről is, akkor majd írd meg hol folytassuk, s már repülök is. //
Rég volt már. Hosszú idő telt el azóta, hogy legutoljára farkasként mentem ki az erdőbe, csak úgy kedvtelésből… s nem azért, mert kellett. Kikapcsolódásként… puszta időtöltésként… szórakozásként? Igen, fogalmazhatunk így is. Főleg, miután kirohangáltam magam vagy egy órán át. Basszus, tisztára, mint valami gyerek, aki megkapta a kedvenc játékát. Hosszú idő után először éreztem bundámon a szabadság szelét, miközben rohantam, egyre csak rohantam… körbe-körbe Fairbanks körül. Régen teljesítettem már ilyen távot, csak magányos koromban, amikor röhögve tettem meg ennyi utat, vagy akár többet is, egyetlen éjszaka alatt. A rengeteg mozgás, mely a felgyülemlett feszültséget maradéktalanul ölte ki a szervezetemből s onnantól maradhatott a felhőtlen szemlélődés. Régi szép idők. Aztán végül befejeztem a futkározást és megálltam. Ott álltam a Chena partján, melynek most vizébe nyomtam a pofámat. Jeges víz került a számba és nyeltem le. Utána visszaegyenesedtem, majd belenéztem a vízbe… s a víztükörben egy arc rajzolódott ki… bár biztos csak képzelődtem.
~ Pedig jobban járnál, ha elfelejtenél. ~ Ah, Teremtőm! Adélaide… őszintén, te ezt most komolyan gondoltad? Igen, kimondtad, oké, de… most őszintén? Az vagy, ki tán legjobban ismer, még ha el is telt azóta másfél évszázad. De vannak dolgok, amik nem változnak… s az ilyesmi ide tartozott. Sosem fogom őt elfelejteni… hogy is tehetném?! Azok után, hogy az emléke tartotta bennem a lelket minden egyes nehéz pillanatban, még ha nem is használtam illúziót magamon a valóságossága érdekében. Csak felidéztem az arcát és helyre is állt az univerzum rendje a következő órákra, napokra. Nem voltam az a személyiség, aki a múltjában él s közben nincs se jelenje, sem jövője, de voltak olyan dolgok, amikre megérte visszaemlékezni. Adélaide pedig, a nő, az egyetlen nő, akit valaha tudtam NŐKÉNT s nem csak valami feszültségoldóként szeretni, ilyen volt. Hogy kérhetett engem feledésre, ha jól tudja, hogy ez sosem fog bekövetkezni? Ha tetszik neki, ha nem, de nem voltam képes rá. Egyetlen módja volt csak, de akkor mindent elfelejtek…
Lehunytam a szemem, s az emlékeim elárasztottak. A boldog békeidők emlékei… az önfeledés kora. Nem indult szépen… egymásra acsarkodtunk, toroknak ugrottunk… de aztán… az idő mindent megoldott. Szépen lassan, mindenki szeme láttára váltunk a két morgós farkasból egy párrá. Éveken keresztül minden jól ment, semmi baj nem volt… de aztán a döntésem ára bemocskolta az egészet… még emlékszem a tehetetlen dühre, a tudatra, hogy elszakítottak minket… de nem… akkor sem ismertem a feladást. Vállaltam, hogy elfognak, széttépnek, megnyomorítanak, de nem érdekelt. Ott lebegett a szemem előtt minden, amiért hajlandó voltam a bundámat vásárra vinni. S nem volt az a morgós alvezér, vagy a dühös falkatag, aki eltántoríthatott… csakis addig, míg meghoztuk a döntést… a kegyetlen döntést… mely aztán oda sodort minket, ahol most tartunk… több más mellett, de az már más kérdés és nem akartam bemocskolni életem legszebb korát azzal a gyászidőszakkal… gondolni sem érdemes rá.
Sóhajtottam egyet s még jó, hogy nem volt szemlélő, mert egy sóhajtó farkas azért nem mindennapi látványosság. Lassan ideje lesz tényleg megkeresnem. Egy ideje már megvolt a találkozó, volt időm gondolkozni rajta, hogy akarom-e én ezt… a válasz pedig olyan erős igen volt, hogy azt aligha lehetett volna űberelni a részemről. Egyszer már magára hagytam a lányt… önhibámon kívül, de magára hagytam s voltam olyan hülye, hogy higgyek a híreknek. Most, hogy ,,visszakaptam”, nem vagyok hajlandó lesütni a szemem és mindig a város másik felében lenni, vele átellenben. Nem… annyiszor kívántam, bárcsak újra velem lehetne… most itt az alkalom. Úgy éreztem, meg kell ragadnom, különben végleg elveszíthetem. Holnap elmegyek megkeresni… s miközben kavargó gondolataim közepette nézem a vizet, valami beleszökik a fejembe. Érzékszerveim energiákat éreztek… újra azokat az ismerős energiát, amit soha, semmilyen körülmények között nem tudok eltéveszteni… s most, hogy tudom, nem lehetetlen a dolog, már csak mosolyogtam, miközben elfordultam a folyótól és elindultam az irányába. Vannak dolgok, amik nem változnak… s vannak olyanok, melyek szeretik megismételni maguknak… s most is ez történt, csak most én mentem elébe. ~Azt mondtam, megkereslek… de nem is te lennél, ha nem te lelnél végül rám.~
A hozzászólást Nicholas Strauss összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 06, 2014 2:44 pm-kor.
Jó pár napja már, hogy összefutottam a halottnak hitt Nicholas-sal, hogy elmondtam mindent a Kölykömnek és úgy láthatott, mint még soha. Összetörten. Egy nap én is megengedhetem magamnak, hogy ledobjam az erős, határozott külsőt és engedjek az érzelmeknek, hagyjam, hogy a kavalkád beszippantson, magával ragadjon. Az elmúlt napokban sikerült ismét összeszednem magam, habár nem volt egyszerű, de észhez tértem. Végiggondoltam mindent, a múltat, a jelent és az esetlegges jövőt, meghoztam a döntésemet, helyre raktam magamban a dolgokat. Mert mindennek így kell lennie.. Nem kerestem a férfit, eszem ágába se jutott volna, hiába sikerült mindent tisztáznom magammal, de ha lehet, inkább kerülném a társaságát, mert az emléke még bennem él. Feldolgozni azt, hogy él és nem halt meg, nem volt túl egyszerű. Bár ha belegondolok, neki sem lehetett olyan könnyű feldolgozni ezt a tényt, elvégre neki hihetőbb biztosítása volt, az már más kérdés, hogy minden gondolkodás nélkül elhitte egy haldokló farkas szavait. Kell egy kis kikapcsolódás, egy kis nyugalom, hogy kiszellőztessem a fejemet, mert az elmúlt napokban csak ő járt a fejemben és ez így nem jó. Nem szeretném, hogy betöltse a mindennapjaimat az emléke, tudok boldogulni nélküle is. A legrosszabb az egészben, hogy kijelentette, nem fog magamra hagyni, pedig nekem... nincsen szükségem rá. Nem akarok senkit ismét közel engedni magamhoz, mert félek, hogy ezúttal is ugyanúgy végződne az egész; egyedül maradnék. Talpam alatt ropog a hó, a szél a pofámba csap és az sem érdekel, hogy a kisebb ágak a bundámba kapnak. Imádok rohanni, ahogyan elsuhannak mellettem a fák, összeolvad a táj és én csak szaladok és szaladok. A prédámat nem volt nehéz leteríteni, annyi küzdelem pont kellett, hogy vérszomjam csillapítsam, így jóllakottan indultam meg a folyó felé, hogy szomjamat is eloltsam. Az pedig, hogy ismerős energiákat érzek.. Basszus, ez már.. nem tudok rá mit mondani. A sors kísért minket, habár nem hiszek ilyesmiben, de ez így.. Mondjuk számíthattam volna rá, anno is elég sokszor jellemzett minket az ilyen szintű véletlenek sora, de hogy most is.. És ahogy sejtem, tuti valami elmés mondattal fog indítani. Egy mázli van, hogy most nyugodtabb vagyok, mint a viszontlátásunkkor és sikerült normálisan végiggondolnom a dolgokat, szóval most akár a beszélgetésig is eljuthatunk. A folyótól kicsit messzebb állok meg, még az erdősáv szélénél és várok. Egyrészt, hogy észrevegyen, másrészt meg, hogy nyisson. Nem vagyok az a fajta, aki egyből a nyakába ugrik, vagy hasonló és tudom, hogy úgysem hagyná annyiban a dolgot, hanem igenis oda fog jönni. A "menekülés" most nálam sem játszik, nem akarok elfutni, talán az is sokat fog segíteni, ha sikerül beszélnünk kicsit. Meg persze tudatni a másikkal a szándékainkat, habár az övé az első találkozás alkalmával is elég egyértelműnek tűnt. Leülök hát a fenekemre és várok, nem is kell sokáig, mert elindul felé. Végignyalom a pofámat, még érződik rajta az elejtett vad finom íze és ezúttal sem kell csalódnom, megkapom a tökéletes kezdőmondatot. ~ Hagyjuk a felesleges maszlagot, Nicholas. ~ Billentem egy picikét félre a fejemet, ahogyan rá nézek, mézsárga íriszeim egyenesen az arcát fürkészik. Pajzsom fel van húzva, csupán annyi rést engedek rajta, hogy kommunikálni tudjunk egymással. ~ Ha abban hiszel, hogy a dolgok olyanok lehetnek, mint régen voltak, akkor már most szólok, hogy ne is reménykedj. ~ Ezt nem árt, ha már most tisztázzuk, mielőtt még jobban belemennénk a dolgokba. Hangomban egy cseppnyi gúnyt érezhet, minden más érzelmet mellőzök; se fájdalom, se remény, se csalódás, se öröm.. Más vagyok, mint pár napja, sikerült összeszednem magam és ez bizonyára a másik előtt is teljesen egyértelmű. Nyugodt vagyok és remélem ez a továbbiakban is így marad.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Puff, csatt, bamm... hát így kell lecsapni egy kedélyesnek szánt kezdést, remek. ~Hát ezt megkaptam.~ Mégis somolyogtam magamban, amikor meghallottam a fejében az üzenetet és láttam, ahogyan a távolban helyet foglal. Talán még a hangomon is lehetett ezt hallani, hiába mentális üzenet csak. Amikor elküldtem az üzenetet, már felkészültem rá, hogy egyik pillanatról a másikra kell majd felgyorsítanom, hogy aztán a tőlem telhető leggyorsabban loholjak utána. Bíztam Adélaide-ben, hogy nem vált gyávává az elmúlt években, de a legutóbbi találkozásunk után annyit átjött, hogy, remélhetőleg néha, szereti felvenni a nyúl cipőjét. Minden joga megvan hozzá, félreértés ne essék, de nem úgy emlékszek rá, mint aki mindig menekül... sőőt... ő az, aki általában menekülésre késztet másokat. A legutóbbi eset elültette a bogarat a fülemben... de most hiába ciripelt, nem következett be. Adélaide itt maradt, nem ment el... pedig most futottam is volna utána. Megfogadtam, hogy még egyszer nem hagyom elmenekülni, ahogyan azt is, hogy nem hagyom magára... de még nem kellett a szavaimnak érvényességet szerezni, szóval a magam nyugdíjas tempójában odamentem hozzá. Emlékszem, ha régen így találkoztunk, mindig összedugtuk a fejünket pár másodpercre... de most inkább nem elevenítettem fel a dolgot, nem akartam semmi hirtelen mozdulatot tenni. Oké, elhatároztam, de ez nem jelentette a vadbarom üzemmód aktiválását. Ennyi év után amúgy se vette volna ki magát szerencsésen. Szóval jelzésként, hogy nem fogom letámadni, megtartottam az egy lépés távolságot, mikor megálltam vele szemben. Végigmértem és első ránézésre úgy tűnt, hogy nincs rajta változás. Mondjuk, hacsak nem harapták át vagy nem tetoválták... vagy sebesítette meg valami vadbarom, akit valószínűleg ki is nyírnék, ha ő még nem tette meg, akkor nem volt miért keresnem. Mondjuk velem meg a középső is megtörtént, szóval ott volt a villám az egyik mellső lábamon, a holló és farkas a hátamon, illetve szétszórva a többi nonfiguratív... ezek pedig mintegy mintaként meglátszódtak a bundámon is, még ha nézni is kellett hozzá egy darabig a sötétben. ~Bolond lennék azt hinni, hogy mindent ugyanúgy vissza lehet hozni. Az én pajzsom csak a szokásos mértékben volt fent, annyira, hogy ne válhassak nyitott könyvvé akárkinek. Ám ennek ellenére jópár dolog kiszivárgott, amit megérezhetett a velem szemben ülő. A viszontlátás öröme... mert igen, örültem neki, hogy újra látom és így már tudom, hogy nem csak képzelődtem... az a nem is burkolt szeretet (nem a szerelem, az a pajzs mögött ragadt), amit még így, évek után is éreztem irányába... s a szomorúság is. Szomorú is voltam valahol, de nem azért, mert nem érhetek hozzá... sokkal erősebb volt az a tudat bennem, hogy azt a régi dolgot tényleg nem lehet visszahozni. Szép volt, jó volt, de megváltoztunk, mindketten... s jól tudtam, ha akarok valamit, akkor azt a jelenlegi állapotunkból kell felépítenem. ~De annyira bolond már vagyok, hogy ne adjak fel mindent, ami egykoron volt... amik egykoron voltunk.~ Kevés kérése lett volna a nőnek, amit ne teljesítettem volna... de ez ilyen volt. Ha pisztolyt nyom a fejemhez se... akkor már inkább megkérem, hogy húzza meg a ravaszt. Nehéz dolgom lesz, jól tudtam... de ahogy csillant valami a szememben, már tudhatta... vannak dolgok, amiért megéri harcolni a sors ellen... s Adélaide számomra ilyen volt.
Eldöntöttem, hogy mit szeretnék, de arról már fogalmam sincsen, meddig tudok kitartani az állásponton mellett. Yvonne-nak mindent elmondtam és igazándiból az ő válaszai voltak azok, amik eme döntés meghozatalára késztettek. Nem azt mondom, hogy akkor itt és most adok neki egy újabb esélyt és elfelejtem az elmúlt nem is tudom, hány évtizedet, de azt hiszem annyit megérdemel, hogy ne zárkózzak el teljesen. Mert tényleg szerettem. Az, hogy a végleges elválás után elengedtem és lezártam a múltam.. rettentő nehéz volt, de mindeddig stabilan működött a dolog, a fene gondolta volna, hogy egyszer visszatér és felbolydítja az egész világomat. ~ Akkor mit hiszel, Nicholas? ~ Ami akkor volt.. az elmúlt és akárhogyan is törné magát rajta, nem tudná visszahozni. Megváltoztunk. Azt nem tudom, hogy ő mennyire, de azt igen, hogy én eléggé. Ha akarnám, sem tudnék olyan lenni, mint akkor voltam. Az már más kérdés, hogy akarom-e.. Ezt az egészet pedig.. Lehet, hogy vágyom rá, hogy valaki ismét szeressen, hogy valaki úgy szeressen, mint akkor Nich. De a az újbóli csalódástól való félelem olykor erősebb tud lenni mindennél. Túl sok mindent és mindenkit veszítettem már el, mindenki, akit közel engedtem, előbb-utóbb eltűnt, meghalt, elhagyott. Még egyszer ezt nem szeretném átélni. Yvonne kapott még egy esélyt, de nem tudom, hogy Nicholas-nak meg tudnám-e ezt adni. Elég csak a szemeibe néznem, tudom, hogy nem fogja feladni. Épp ez a legszomorúbb az egészben. Ő küzd és küzd, én pedig minduntalan ellenállok és nem engedek neki. Miért is tenném? Legszívesebben ismét elmennék, mert ha jobban belegabalyodok ebbe, akkor félő, hogy végleg magával ránt és nem fogok tudni szabadulni belőle. Hogy elbizonytalanodom és ismét nem fogom tudni, mit is akarok valójában. ~ Miért akarsz ennyire küzdeni értem? Nem hiszem el, hogy nem volt senki, aki iránt úgy érezhettél, mint irántam, aki segített volna elfelejteni engem… ~ Szánalmas próbálkozás, mert ha belegondolok, nekem sem volt senki, de talán neki.. talán neki sikerült. Nem tudom. Azt sem értem, miért akar ennyire küzdeni. Miért nem törődik bele abba, hogy ami elmúlt, az elmúlt, visszahozni már nem lehet. Egyáltalán nem vagyok már ugyanaz, aki akkor voltam, elé csak belenéznie a szemeimbe.. Nem bírom tovább ezt így, lassan állok fel, kerülöm meg és kocogok le a vízhez, hogy a sekélyebb résznél gázoljak a jeges vízbe. Nem érdekel, hogy mintha tűk marnának a húsomba, legalább a hideg segít észnél tartani. Még iszok is belőle pár kortyot, persze közben a szemem sarkából figyelem a másikat is, nem akarok extra akciókat, viszont a válaszaira kíváncsi vagyok. Sőt, még lehet azt is megkérdezem, miért nem jött vissza.. A legrosszabb a bizonytalanság volt, mert hiába fogadtattam el magammal azt a tényt, hogy meghalt, bizonyítékot soha nem kaptam rá. Talán ez volt az egészben a legőrjítőbb.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hogy miben hiszek? Hát drágám, ez tényleg egy nagyon jó kérdés. 349 évvel a hátam mögött mondhatjuk, hogy nem pont a vallásokban, tehát most nem mondom el a Hiszekegyet... tudom egyáltalán? Najó, mondjuk a nő kérdése egyáltalán nem erre vonatkozott. Messze nem. Miben is hiszel a jövőddel kapcsolatban, Nicholas Strauss? Mert akárhogy nézem, az Adélaide-el való kapcsolatom egyelőre eléggé a jövőbe vész, a végeredménytől függetlenül. ~Például abban, hogy a dolgok nyomtalanul nem múlnak el.~ Túl sokat éltem ahhoz, miközben rengeteget tapasztaltam, hogy ezt véljem igaznak. Nem múlt el az egykori falkám gyűlölete sem irántam, ami belekényszerített engem abba a húsz éves kényszershowba... nem múlt el Kate-el a szeretlek is meg nem is állapotunk... s nem múlt el az sem, ahogyan Adélaide iránt éreztem. Bár kissé ez morbid volt. Egy halottnak hitt személy felé érezni így... még ha mostanság csak lappangott is és a nő feltűnése erősítette vissza. Hiába, még az én vérmocskos lelkem is képes volt olyan megmagyarázhatatlan dolgokra, mint a szeretet. Álltam a tekintetét, nem volt miért zavarba jönnöm. Ó, hányszor volt már erre példa korábban. Mindenesetre ő is látta a szándékaimat a szememben... ahogyan én is az övében. Egy ellenálló nézett vissza rám, aki igyekszik zárkózni, de nem megy neki teljesen, bár a mértékét nem tudtam megmondani... de azt nekem nem kellett bizonygatnia, hogy ő megváltozott. Ezt már akkor tudtam, amikor legutóbb találkoztunk. S mégis... ragaszkodtam az elképzelésemhez. Mert nincs az az isten, hogy annyira megváltozzon, amiért ne tudjam őt szeretni. ~Pedig nem volt~ - közlöm vele az igazságot. - ~Hiába telt el rengeteg idő, egyetlen egy nő se tudott rám olyan hatással lenni, mint te. Emellett... nem is akartalak elfelejteni. Mindig rád gondoltam, ha nehéz időszakot éltem meg. S hogy miért akarok küzdeni érted?~ - teszem fel a viszont kérdést. - ~Mert tudom, hogy miért éri meg harcba szállni, Adélaide.~ S a szemembe nézve láthatta, az igazat mondom. Mindennel kapcsolatban. Tényleg nem volt más nő, akibe ennyire szerelmes lettem volna. Akárhányan fordultak meg az ágyamban, csak a testi vágyak csökkentésére kellettek... s emlegethették volna Helenát... de igazából őt se szerettem... az nem szerelem, ami egy lombiküvegből érkezik. Tudtam jól, hogy valószínűleg sosem fogom visszakapni a régi Adélaide-ot... azt az önfeledten mosolygós, pimasz leányzót. Ám tudtam, hogy ő is része annak a nőnek, aki most itt ült velem szemben. Bár az is tény, meg kell ismernem még őt... közben talpra állt s megindult a víz felé. Én pedig vele tartottam, mellette sétáltam mindvégig. Nem kellett tartania a magánakcióimtól... talán ha emberi alakban van, akkor megpróbálok gonoszkodni, lefröcskölni vagy valami... de most csak ott álltam mellette, még akkor is, mikor begázolt a vízbe. Egy kis hűs víz ne tántorítson már el engem.
~ Talán nem múlnak el, de megváltoznak és átértékelődnek… ~ Persze, hogy nem múlnak el, erre nincs is ékesebb példa, mint az, hogy amikor először találkoztunk pár napja, mennyire összezavarodtam és szétestem. Persze az azóta eltelt pár nap alatt sikerült helyrerázódnom, de akkor is elég mély nyomot hagyott bennem a dolog, felkavarodott bennem minden, megszállt a múlt, magával ragadott és szinte teljesen szétcincált. Arról nem is beszélve, hogy mi is teljesen megváltoztunk. Én legalábbis már egyáltalán nem vagyok az a kislány, aki akkor voltam. Történt velem elég olyan dolog, amik ilyen irányba tereltek, amik ennyire megváltoztattak. Csak hallgatom a szavait és furcsa érzés támad bennem. Egy halottnak hitt személy segítette át a nehéz időszakokon? Nem tudott, vagy nem akart túllépni az egészen? Azt elfogadta, hogy meghaltam, hiszen még csak bizonyítékot sem keresett az ellenkezőjére, ám mégsem tudott elengedni. Ahogyan egy ideig én sem tudtam őt. Amikor viszont ismét kiejti a nevem, hirtelen kapok a feje felé, nem fogom bántani, csupán a pofája előtt kicsivel csattannak össze a fogaim, vicsorítok és morgok egy kicsit. ~ Már nem vagyok Adélaide, értsd már meg! ~ Pár pillanatig fenntartom ezt a pozíciót, érezheti az oromból előtörő levegő melegségét, szaporábban veszem a levegőt, mint normál esetben és csak a szemeibe bámulok. Neki is elég, hogyha az enyémbe belenéz, láthatja, hogy tényleg nem vagyok már ugyanaz. Gyűlölöm az akkori énem, amiért képes voltam szerelembe esni, amiért megnehezítettem a jövőmet. A jó dolgok soha nem tartanak sokáig, az elvesztés pedig iszonyatosan fáj. Nem kérek többet ebből. Persze a ráförmedésemmel nem csak arra célzok, hogy a születési nevemen szólít és már nem így hívnak. Én magam sem az vagyok, aki egykoron voltam. ~ Ne hívj így többet. Ma már csak Sarah-ként emlegetnek. ~ Kissé lenyugodva húzom vissza a fejem és tájékoztatom a most használatos nevemről, miközben megindulok a víz felé. Végig mellettem sétál, ami szintén idegesít. Fogalmam sincsen, hogy miért, de mintha túl bensőséges lenne a viszony, mintha nem tudnám lerázni. Nem lesz ennek jó vége, de engedni úgysem fogok. Szerencsére, vagy inkább az ő szerencséjére nem kezd magánakciókba, már csak az kellene, hogy nekiálljon itt viccelődni és lefröcskölni. Persze, még mit nem.. Akkor kenném fel az egyik fára, ebben biztos lehet. Pár kottyal oltom szomjamat, majd továbbra is a vízben állva fordulok felé és teszem fel a kérdést, ami az elmúlt napokban talán a leginkább izgatott, amire Yvonne hívta fel a figyelmemet.. ~ Miért nem jöttél vissza? ~
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
~Pontosan. Sajnos ez a dolgok rendje.~ Megváltoznak, átértékelődnek... mint minden ebben a világban. Ezt mi, vérfarkasok tudhatjuk a legjobban, de főleg az ilyen idősebb, középkorúak, mint amilyenek mi voltunk Adélaide-el. Annyi dolgot láttunk, tapasztaltunk, hogy nem úszhattuk meg. Szép vágyálom, hogy olyanok maradunk, mint most, jelenlegi állapotunkban... de 100 év után már megint más lesz minden. Basszus, fogok én még élni akkor egyáltalán? Kötve hiszem, egyszer a végzet úgy is szívendöf, s lassan már közeledek a kiöregedés kategóriához... na de most ne rohanjunk előre. Most itt vagyok, végre újra a nővel, meg kell élnem a pillanatot. Miközben beszéltem hozzá, valami csillant a szemében. A pajzsa túlságosan fent volt ahhoz, hogy bármit kicsikarhassak, így ennek se jöttem rá a miértjére. De nem a dühe volt, arra mérget mertem volna nyelni... az csak az utolsó szó után jött. A szemem se rebbent, amikor az arcom felé kapott. Annyiszor éltem már meg ezt a gesztust, hogy nem tudok megijedni annyira, hogy elhátráljak tőle szűkölve. Megértettem, mit akart elérni, de közvetlen közelről álltam a tekintetét, szememben a megértés fénye csillant. Hát na, meg azért én se tudtam, hogy nevet változtatott vagy hasonló. Legutóbb is rájöttem, hogy temetné a múltját, de azt nem, hogy ennyire. Volt még mit megtanulnom erről az új nőről, aki felváltotta az egykori, s remélhetőleg jövőbeli kedvesemet. Végül megtudom a nevét. Egy darabig csak álltam a tekintetét tovább... de aztán megszólaltam. ~Ahogy szeretnéd... Sarah.~ Papucs válasznak tűnhet, de őszintén, gondoljuk át. Ki a fasz voltam én? Egy szellem, egy kísértet Adélaide múltjából, egyelőre semmi több - s ilyen szempontból atyám számomra adott neve is találó. Bármennyire is fáj, nem voltam több... hiába osztotta meg velem az ágyát, adott olyan érzéseket nekem éveken keresztül, mint senkinek... az már a múlt. Szerettem elmerülni az emlékekben, hogy nehezebb napjaimon átsegíthessenek... de nem veszthettem el a jelenem. S nem, nem erőltethetem rá a múltját a nőre. Igen, szeretném, ha újra velem lenne és egy párt alkossunk... de azt akartam, hogy ő is így akarja, s nem csak mint valami múltbéli privilégium jelentkezzen. Különben az egész nem fog érni semmit. Nem... én ezt a nőt akartam. A múltját ha akarnám se tudnám előrántani a cilinderből... s éppen ezért mentem bele az új nevébe ilyen könnyen... jelzés volt, hogy nem ragadtam meg túlságosan... de aztán... ott a vízben állva teszi fel a kérdést. S... számítottam rá... tudtam, hogy el kell mondanom... de mégis, amikor ott álltam a ténynél... elönt a düh, mely szinte sugárzik belőlem. Még a lábam is megremeg, apró hullámokat keltve a vízfelszínen. A szemem méregtől világít szinte, mint ha ölni tudnék vele... de nem, a dühöm nem a nőnek szólt... hanem a múltamnak. Életem legszörnyűbb éveinek... s jópár másodpercre szükségem volt, hogy meg tudjak szólalni. ~Ostoba voltam és óvatlan, Sarah.~ Még a mentális hangom is remegett az elfojtott dühtől és indulattól, de aztán sikerült tűrhető szintre lenyomnom. Igen, a dühöm nem csak a múltamnak szólt... hanem önmagamnak is. ~Emlékszel, mit mondtam a múltamról? Hogy a falkám árulónak bélyegzett és menekülnöm kellett?~ - mély lélegzetet veszek. - ~Azt akartam, hogy gyorsan elteljen az az öt év, de nem találtam a helyem. Eljöttem Amerikába végül és nem csalódtam, hamar elmentek az évek... ám amikor vissza akartam menni Franciaországba, a volt falkám megtalált és elfogtak, hivatkozva a "tettemre". 20 évre zártak be s köteleztek engem arra, hogy mint valami gladiátor bérmeccseken vegyek részt, szórakoztatva egy csomó seggfejet. Aztán... nagyon nehezen ki tudtam szabadulni. Azonnal visszamentem a városotokhoz... de már csak egy-két nappal a támadás után érkeztem és találtam rá Jean-Baptiste-ra az erődben. Ezekről az évekről eddig csak Kate-nek beszéltem. Legszívesebben kitéptem volna a tudatomból, de nem tehettem... egyik legmocskosabb időszakom. Igyekeztem rövidre szabni... Sarah-nak annak idején szívesen meséltem s Tupilek a megmondhatója, milyen szívesen meséltem volna másról... de nem... tartoztam neki annyival, hogy tudja az igazságot.
Szuper, végre megértette, hogy nem vagyok több Adélaide, legalábbis ami a nevemet illeti. Szerintem még egy nehéz kör áll előttünk, hogy bebizonyítsam, nem csak a nevem nem lett más. Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy nem erőlteti tovább a dolgot, ez is azt sugallja a számomra, hogy egy picike darabot elengedett és nyitott arra, hogy elfogadja az új énem. A kérdés már csak az, hogy én ezt szeretném-e? Nem fogom megint azt mondani, hogy nem tudom. De azt hiszem inkább csak annyit válaszolnék, hogy hagyni fogom, had történjenek úgy a dolgok, ahogyan azoknak kell. Azon pedig meg sem lepődök, hogy a hirtelen közelítésemre és vicsorgásomra még a szeme sem rebben. Megszokta már, tőlem legalábbis biztosan és az ilyen dolgok tuti nem vesznek el egykönnyen. Majd felteszem a kérdést, ott a vízben állva és kíváncsian várom a választ. Valóban kíváncsi lennék? Na most tényleg nincsen fogalmam.. Elengedtem, ezáltal az sem érdekel, hogy mi van vele, de mégis.. így, hogy előttem áll és pillanatok kérdése, hogy kiderüljön, miért is nem láttam többé.. Azt érzem, hogy rettentő dühös, csak úgy szikrázik az energiája és a hangjából is érezhető. ~ Tényleg ostoba és óvatlan voltál. ~ Szűkülnek össze egy pillanatra a szemeim, nem kérdéses, hogy így is gondolom és nem holmi poénnak szánom a szavaim. Egyrészt ostoba és kész idióta, hogy mindenáron meg akarta őrizni a magányos életformát, amiért nem volt hajlandó csatlakozni a falkámhoz, még miattam sem.. Helyette inkább a vándorlást választotta, az öt évnyi különválást, ami az óvatlanságból végzetessé vált. Az pedig, hogy elhitte egy haldokló szavait.. szintén csak ostobaságra vall és hiába nyugtatnám magam azzal, hogy a gyász elöntötte.. az ilyesmi engem már nem érdekel. Egyszerűen nem gondolkodott logikusan, ezzel mást nem tudok kezdeni. ~ Tudod te, milyen bizonytalanságban élni? Hogy minden bizonyíték nélkül kell elhitetned magaddal, hogy aki mindennél fontosabb volt, már halott? ~ Vádlón csendülnek szavaim, ezúttal igyekszem kiűzni belőlük mindennemű fájdalmat. Már nem fáj. Pár napja fájt, amikor erre gondoltam, de sikerült összeszednem magam és már nem tekintek másként az akkor történtekre, mint egy bakira, egy félrelépésre, egy szükséges rosszra, aminek meg kellett történnie, hogy tovább élhessek, hogy túlélhessek, hogy megtanuljam, mi az élet. ~ És kérlek ne gyere a sajnálatoddal, az most semmire sem jó. ~ Még arra sem, hogy a feneked kitöröld vele, szóval teljesen felesleges. Legalábbis próbálok mindennemű bocsánatkérés elébe menni a kijelentésemmel, már csak az kellene, hogy szabadkozni kezdjen és ecsetelni, hogy mennyire sajnálja. Nem is undorodnék mástól jobban, mint ettől. Szóval bízom benne, hogy nem változott meg túlságosan és nem lesz ilyen élményben részem.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hogy nehéz-e elengedni? Nehéz elfogadni azt, hogy egy olyan identitás, melybe kapaszkodsz, életet ad számodra, kisegít mindennemű bajban, már nincs? Amikor ketrecbe zárnak s kínoznak ezüsttel... amikor legszívesebben marnád magad, annyira megőrjít a gyász... ha bombák járják a lövészárkod, golyók süvítenek a fejed felett, melyek letéphetik a fejed, atomjaira robbanthatnak, te pedig egy kis helyen kuporogsz, mint egy magzat... mikor megmászod a világ legnagyobb magaslatát s azt kívánod, bár láthatná azt ő is, amit akkor te... igen, határozottan nehéz elengedni és nem tudom, mennyire fog sikerülni. Megteszem azt a szívességet neki, hogy nem hívom úgy, ahogy nem akarja... de nem fogom elfelejteni őt... s ne, ne kérje tőlem, hogy harc nélkül adjam fel ezt az egészet. Hívhatják akárhogy, Sarah, Adélaide vagy bármi... ő az a nő marad, akit egykoron megszerettem, s akiért még most is megdobban sötét szívem, ha meglátom. Viselkedhet akárhogy, mondhat nekem akármit, telhet akárhány napba, hónapba, évbe, mire újra megismerem... de még nem számolták ránk végleg a 10-et. ~Örülök, hogy egyetértünk.~ Hány embernek téptem már le a fejét emiatt... hány farkasnak ugrottam a torkának, mert ezekkel a szavakkal illetett engem. Nem tűrtem, egyszerűen nem tudtam elviselni... fiatal voltam és ostoba, túl sok egóval... nem sokat változott, de már tudtam, mi az a kritika... s amikor Sarah visszamondta a véleményét, egyszerűen nem zavart, nem éreztem dühöt, mely már párolgott belőlem. Felelős vagyok azért, mert nem tudtam visszajönni... még ha részben is... s ha valaki, ő okkal fejezheti ki a nemtetszését a tetteimmel kapcsolatban. S hogy nem reagál a történetemre... meglep valahol, nem is kicsit. ~Tudom. Tudom milyen az, amikor az életed pengeélen táncol s tudod, a következő nap lehet az utolsó... hogy akármikor megölhetnek, széttéphetnek... s közben csak annak az emléke tart téged életben, akit a legjobban szeretsz. S mikor túléled az egészet és úgy érezed, újra láthatod, ott vagy a célban... megragadják és elvegyék tőled ezt, a képedbe röhögve.~ S ez volt az, ami leblokkolt... ami miatt a bosszút akartam azonnal s nem gondolkoztam, jártam utána a dolgoknak. Az ígéret, hogy újra a karjaim között tarthatom kedvenc szőkémet, a nőt, akit szeretek... s nem, még annyi átokverte szenvedés után se lehet. Hányszor nyeltem le, amikor az a rohadt falka dicsekedett sötét diadalával... hányszor kiabáltak ódákat a legyilkolt család s mindenki emlékét mocskolva... hányszor tudtam volna ordítani dühömben, hogy még nem vehetek elégtételt! Uralkodnom kellett magamon, mert újra éreztem, hogy megremeg a dühtől a lábam. ~Mint ha azzal meg tudnék oldani akármit is.~ Azért egyszer már bocsánatot kértem tőle, amiért egy barom voltam és szembementem a falkájával inkább, mint az okos utat követhetném. Akkor csak befogta a szám s közölte, most már ezzel kell együtt élnünk, fejezzem hát be... félek most a fejem nyomná a víz alá. Éreztem a vádlást a hangjában, a megvetést, mely jogos volt. Kevés emberrel, farkassal szemben ismerem ezt el... de nem, nem sajnálkozhatok... olyan dologért nem, ami önhibámon kívül történt és tartott bezárva 20 éven keresztül.
Fogalmam sincsen igazándiból, hogy mit mondhatnék. Azt, hogy reagáljak a történtekre? Mit vár? Koppanjon az állam a hallottak után és egyből boruljak a nyakába? Fejezzem ki sajnálatomat és babusgassam meg, hogy jajj, szegény, mennyi rossz történt veled. Hát nem. Nem fogom sajnálni és szerintem nem is várja, reagálni pedig.. Nem teadélután miatt vagyunk itt, hogy elmeséljük, mi történt velünk, pusztán arra voltam kíváncsi, hogy mennyire volt szándékos a dolog, az, hogy nem jött vissza. Igazság szerint jobban örültem volna, ha azt mondja, hogy nem akart visszajönni. Azt könnyebben el tudtam volna fogadni, hogy elfelejtett, hogy elengedett, hogy em voltam már többé fontos a számára. De így.. ismét csak jobban összekavarodnak a szálak, a gondolatok a fejemben és megint csak ott tartok, hogy nem tudom, mit tegyek… Hallgatom a szavait és badarság lenne azt mondanom, hogy elszégyellem magam, de azért nagyon is megértem a dolgokat. Kicsit megtorpanok, ezt a másik is érezheti, de pillanatnyi, múló dolog az egész, joggal kérdezheti magától, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszadozott vele. Ő is kemény dolgokon ment át.. Nem csak én vagyok az, aki szenvedett, holott eddig csak ez lebegett előttem, pedig neki is megvan a maga keresztje, neki is a poklok poklát kellett átélnie.. Inkább csak elfordítom a fejem róla és távolodok tőle pár lépét, kifele a vízből. Na ilyet is ritkán szoktam érezni, hogy nem tudok mit mondani, hogy nem tudom, mit reagálhatnék.. Eszméletlen, hogy ez az utóbbi egy hétben mennyiszer megtörtént velem.. Nicholas, tudod, hogy mennyi mindent kavartál fel azzal, hogy visszajöttél? ~ Most rajtam akkor a sor, hogy kifejezzem, mennyire örülök, hogy egyet értünk. ~ Nem csalódom benne, nem kezd nekem itt sajnálkozni, már csak az kellett volna, hogy csússzon-másszon előttem. Soha nem tett olyat, nem is tudnám róla elképzelni, hogy ilyen dolgokhoz folyamodjon, szóval csak örülök, hogy azonos véleményen vagyunk. Továbbra sem fordulok felé, inkább pár gyors szökkenéssel távozok a vízből, hogy a partján megrázva magam távolítsam el a víz nagy részét a bundámból. ~ Nem tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet, Nicholas… ~ Háttal állok meg neki, fejemet kissé felemelve, ahogyan az eget pásztázom. Hangomban őszinteség cseng és sehol a gúny, vagy megvetés.. Ha valaki előtt lehetek őszinte, akkor az ez a férfi. Én pedig most az vagyok, elmondom, mit érzek és hogy nem tudom, mit tehetnék. ~ Remélem megérted, hogy nem kezelem túl jól, ha a múltam fontos alakjai egyik napról a másikra bukkannak fel… ~ Yvonne-ról nem tud, ha csak valamilyen véletlen folytán nem futottak össze és rá nem jött, hogy hozzám tartozik, bár ennek nem sok esélyét látom, tehát a mondatomból kifejezetten sokra nem jöhet rá. Az viszont neki is egyértelmű lehet, hogy nem ő az egyetlen, aki rettentő fontos volt nekem és elveszítettem, most pedig visszatér, fenekestül kavarva fel a világomat.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Megvolt-e a magam keresztje? Megvoltak-e azok a tényezők az életemben, ami miatt úgy éreztem, megszakadok, megőrülök?! Melyek emlékeztetnek rá, hogy egy vérfarkasban is megmarad az emberi élet tökéletlensége és sebezhetősége, miközben a teste és a szervezete olyan erős, amivel már majdhogynem hegyeket lehet mozgatni? Igen, azt kell mondanom rá, hogy szenvedtem én is... rengeteget. Ismertem a veszteség ürességet eredményező érzetét, hisz elkísért engem életem során. Amerok meggyilkolása... azon bajtársak eleste, akiket szánalmas emberi kilétük ellenére sem tekintettem ágyútölteléknek... a pillanat, amikor a saját két kezemmel vetettem véget Thomas, a saját fiam életének és realizáltam ezt az egészet... az, amikor akárhányszor belenézek Kate szemébe és látom a rám sugárzó megvetést, melyet a tettem szült... s a legfájóbb, az a könyörtelen pillanat, amikor Sarah-t örökre elveszítettem... igaz, most talán csak másfél évszázadra... de emlékszem, mik zajlottak le bennem akkor... beleégett a koponyámba az a pillanat, amikor megtudtam... az összeomlásom, hogy soha többé nem érinthetem, csókolhatom őt... majd a tehetetlen düh érzete. S lehet, nem volt talán a leghelyesebb a saját dolgaimmal előjönni, amikor ő is előállt a saját tragédiájával. De így éreztem tisztának. Mindketten pokoljáráson voltunk, egyikünk viselt dolgait sem lehetett a másiké felé helyezni. S a szavaim elérték a jelek szerint. Azt tényleg nem tudtam eldönteni, hogy valóban megállt-e vagy csak képzelődök - azért ez egy illuzionistánál elég ciki -, de úgy éreztem, sikerült megérintenem őt. Ha csak a szavaimmal is, de elértem. Az első megjegyzésére nem volt mit mondanom. Egyetértettünk s legalább ez megmaradt a régi időkből. Nem megyek egyből utána, amikor kiugrik a vízből. Egyelőre bent maradok az amúgy hideg vízben, ami csodával határos módon nincs befagyva. Viszont a következő gondolata... na arról felkapom a fejem, mert éppen inni készültem. Megint inkább befogtam a számat, mert hirtelen csak üres bátorító szavak jutottak az eszembe, azok pedig jelenleg nem állták volna meg a helyüket. Egyszerűen megértettem a pillanatot. Hogy eltűnt Sarah hangjából a megvetés, s teljesen normálisan szólt hozzám már. A szívem jókorát dobbant ettől... s attól is, amikor elmondta, mi bántja, mit érez. Hogy még így is fontosnak tart engem a múltjában. Nem, ez nem a teljes megnyílás... de jele, hogy nem zárkózik el tőlem... és legyünk őszinték, jelenleg ez a legtöbb, amit elvárhatok tőle. Csak lassan jövök ki én is a vízből s messze nem olyan kecsesen, mint ő... de egy bizonyos távolságban megállok. ~Megértelek, Sarah. Nézd, én nem várom el tőled, hogy úgy viselkedj, mint ha csak pár nap és nem évek teltek volna el. Főleg azok után nem, ahogyan a dolgaink alakultak és reagáltál a megjelenésemre. Megmondtam, hogy nem foglak magadra hagyni innentől... de azt nem fogom kérni tőled, hogy egyik pillanatról a másikra barátkozz meg a helyzettel, minden átmenet nélkül.~ Egyáltalán nem kerülte el a figyelmemet az, hogy többes számban beszélt, de nem kezdtem el firtatni a dolgot. Számomra egyértelmű, hogy ilyen hosszú élet során biztos nem én voltam az egyetlen, akihez kötődött. Nem is álltam neki kérdezősködni. Pár nappal korábban szó szerint ajtóstul rontottam be Sarah háza tájára, még ha nem is ez volt a célom. A második ajtón már kopognom kell.
~ Nézd, Nicholas, ami elmúlt, az elmúlt és nem vagyok már kislány, hogy éjszaka álomba sírjam magam amiatt, hogy egyedül vagyok és nincsen kivel megosztanom az ágyam. ~ Khm, van kivel megosztanom az ágyam, csak mindig mással, állandó vendég nem nagyon akad, de sebaj. A többi az igaz, már egyáltalán nem zavar az, hogy egyedül vagyok, feldolgoztam a dolgokat és megtanultam így élni. Attól, hogy Nicho visszatér és kijelenti, hogy nem hagy magamra… ~ Egyébként meg honnan tudjam, mennyire hihetek a szavadnak? ~ Ki tudja, mikor gondol egyet, hogy ő akkor és most elmegy és ismét világot lát.. Vagy ki tudja..? Akármi közbejöhet, nem véletlen hát a vádaskodás a hangomban, nem túl kedvesen csendülnek a szavaim, még egy halk morgást is hallatok, de nem viszem túlzásba, csupán közlöm vele a tényeket. Nem fordulok felé, továbbra sem, holott érzem, hogy ő is kijött már a vízből, de egyszerűen képtelen vagyok most ránézni. Pár pillanatig még várok, hogy a fejemben teljesen elüljön a hangja, hogy megbarátkozzam a szavakkal, főként az utolsókkal. Nem lesz túl kedves, amit most mondani fogok, de nem baj, tudnia kell. ~ Abba belegondoltál, hogy nekem nincsen szükségem rád? Hogy nem akarok megbarátkozni a helyzettel, mert nem is akarom, hogy mellettem legyél? ~ Csendesek a szavaim, de teljesen határozott vagyok és komolyan is gondolom őket. Csak ekkor pillantok rá, oldalra fordítva a fejem, a tekintetemben is ugyanaz a határozottság ül, mint a szavaimban, egy cseppet sem érdekel, hogy fájóak lehetnek a szavaim. Én már megbarátkoztam a gondolattal. Pár szekundum csak, míg a szemkontaktust fenntartom, aztán csak fújtatok egyet és megindulok az erdősáv felé. Igen, távozni készülök, bár tudom, hogy úgyis követni fog…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Ezúttal az ő szavai érintenek meg, s szomorúságot vált ki belőlem, még ha a pajzsom úgy ahogy fel is fogja. Oké, valljuk be, eléggé egoista voltam és gondoltam rá, hogy amilyen dolgokat váltottam ki Sarah-ból anno, biztos megviseli a hiányom. Anno a cellámban sokat gondoltam rá, próbáltam elképzelni, hogyan viseli a távollétem... s igen, eszembe jutott ez is... hogy sír, miközben hiába vár... igaz, akkor ez még jobban ösztönzött rá: életben kell maradnom, őérte. Amit meg az ágyával kapcsolatban mond... najó, nem erre akart talán utalni, de lehet rá gondolni, ne legyünk naivak. Lássuk be, egykori - s reményeim szerint jövendőbeli - kedvesem nagyon jó nő emberként, biztos megakadt rajta a szeme... s kétlem, hogy 150 évet utánam lehúzott szűzies életben. Lehetetlen egyszerűen. S bár dühít a dolog, hogy más is élvezhette a nő testét, ezt most le kellett nyelnem. Én se voltam ám ártatlan eddig. ~Sosem tekintette úgy rád, mint egy kislányra.~ Ciki is lenne, főleg úgy, hogy Sarah volt az idősebb kettőnk közül. De amúgy tényleg... mindig is érett nőként tekintettem rá. Fiatalon se volt egy olyan ostoba liba, mint amik ma már gombamód elszaporodtak és lépni se lehet tőlük. Most meg a jelen állapotában... nem, határozottan, most még felnőttesebb volt, mint akkor... igaz, a mosolya még most is hiányzott. ~Onnan Sarah, hogy nem vagyok hajlandó kétszer elkövetni ugyanazt a hibát.~ Tényre tény a válasz. Jogos volt a megállapítása, hiszen az ostoba felfogásom miatt kerültünk olyan állapotba, amilyenbe, még ha akkor nem is marasztalt el engem. S igenis, én már hibaként fogtam fel, hogy anno nemet mondtam Baptiste-nek. De már ezzel nem tudok mit kezdeni, hiszen ahogy Sarah is mondta: ami elmúlt az elmúlt. Változtatni már nem tudok rajta. Amikor megint megszólít, szinte láthatja rajtam, hogy kissé elkomorodok... ha nem is annyira, mint várhatja. Igen, számoltam ezzel is. Mióta találkoztunk, tudtam, hogy ez nem lesz könnyű menet... de szerintem most fog kijönni az, ami jelezni fogja, mit is akarok Sarah-val. ~Igen, belegondoltam ebbe is... de... tudod, ha úgy állnék a dolgokhoz, hogy biztosan nem fogok sikerrel járni, már rég nem élnék.~ Ha ez az egész csak arról szólna, hogy újra el akarom kapni őt, egyetlen éjszakára, akkor ezen a pontom hagyom a francba az egészet. Egy éjszaka nem ér ennyi utánajárást. Elvégre, rengeteg hal van a tengerben ilyen téren... de... az én szándékaim teljesen mások voltak. Bár ezt már ecseteltem, nem megyek bele megint. Amikor elindul, nem csalódik bennem. Hallhatja, ahogyan megrázom a bundámat, majd utána indulok az erdő felé. Nem sietek, lassan zárkózok fel mellé, még mindig távolságot tartva... igaz, talán számára az erdő másik fele felelne meg távolságként, de ez van.
Megviselt a hiánya.. eszméletlenül.. Őrjöngve téptem a hajamat és nem egyszer tényleg álomba sírtam magam. Annyira egyedül éreztem magamat. De azok az idők már elmúltak, túlléptem. A tudat, hogy meghalt és soha többé nem látom.. Nagyon megviselt, de beletörődtem, elfogadtam. Az pedig, hogy most megjelent.. Összezavart, eszméletlenül, de attól még nem lesz semmi sem más, nem fogom elfelejteni a múltat és azt, hogy tovább léptem. Akkor mérhetetlenül szükségem volt rá, de azóta változtak a dolgok. Nem is kicsit. ~ Akkor most se tedd ezt, nincsen szükségem pesztrára, aki minden lépésem felügyeli. ~ Igen, számomra egy komolyabb kapcsolat most csak ilyesmit jelentene. Megkötni nem fogom a kezeimet, önként meg pláne nem, egy ilyen dolog pedig.. az én szememben most csak így néz ki. ~ Hümm, legalább tanultál belőle, gratulálok. Remélem azért tapsot nem vársz érte. ~ Ellenséges vagyok, teljesen tisztában vagyok vele, de nem érdekel. Egyáltalán nem. Nem fogom körbeugrálni és a nyakába borulni, elfelejtve mindent, ami a múltban történt. Igazándiból.. Ha nagyon őszinte akarnék lenni, nem az a legnagyobb probléma, hogy haragszom rá, a fájdalommal megbirkóztam. Sokkal inkább az a fontosabb, hogy már tényleg nincsen szükségem rá. Egyedül is boldogulok, ráadásul itt van Yvonne, akit akármilyen ellenszenvvel is fogadtam, megbékéltem a gondolattal. Mégiscsak a Kölyköm, aki önként tért vissza hozzám azután, hogy magamra hagyott. Nicholas.. Nem volt szándékos az – legalábbis nem teljesen-, hogy nem tért vissza hozzám, az viszont, hogy most összefutottunk, teljes mértékben a véletlen műve. ~ Mit szeretnél, Nicholas? Mondd ki! ~ Torpanok meg hirtelen, hogy felé forduljak, a fejében megszólaló hangom ezúttal hangosabb, mint eddig. Kerülgetjük a forró kását, mert bár tudom, mik a szándékai,d e szeretném, ha meg is fogalmazná őket és ki is mondaná. Miért ragaszkodom ehhez? Fogalmam sincs, egyszerűen csak szeretném hallani a szavakat. Pár pillanat csupán, amíg megmerevedek ebben a pozíciómban, majd folytatom az utam, ezúttal már kicsit gyorsabban haladva vissza, arrafelé, amerre a ruháimat letettem.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Felvontam az egyik szemöldökömet, miközben hallottam a reakcióját. Nana, azért ennyire ne túlozzunk. Volt már részem pesztronka szolgáltatásban és azt valahogy nem szívesen elevenítettem volna fel újra. Talán ha Sarah beteg lenne – ami persze lehetetlen – vagy lábadozna, akkor megkísérelnék ilyen szintű… törődést? Lehet annak nevezni a láb alatt levést? Aligha. Szóval ha esetleg ilyesmi állna fent, talán akkor… de amúgy meg… szerintem ami innentől el fog indulni, sokkal inkább fog hasonlítani arra, amit anno Sarah játszott el velem… csak fordított szereposztásban. ~Ha most én tényleg pesztrálnálak szerintem már rég elláttad volna a bajom.~ Oké, ezt most kicsit sarkítottam. Nem becsültem le Sarah képességeit, elvégre már harcoltunk a múltban is, de elég jó esélyeim lennének arra, hogy megvédjem magam… de erre most gondolni sem akarok. Semmi kedvem ahhoz s talán szívem se lenne… jé, nekem van olyan… szóval nem akarok többé összeakaszkodni vele… elég volt az az egy alkalom meg az utána levő verbális csata, köszönöm szépen! ~Nem szükséges, bár szó mi szó, tapsoló farkast se láttam még.~ Pff, oké Nicholas, te tényleg egy barom vagy. Durva azért, hogy még ilyen helyzetben is eszembe jutott valami eszement baromság és még ki is mondom. Hiába, sosem voltam normális, ezt már elég rég megállapítottam magamról. Bár szokás mondani, hogy amíg a humorérzékét nem veszíti el az ember fia vagy lánya, addig probléma aligha lehet a fejével. Talán most nem állja meg a helyét, de legalább lesz miért még jobban morognia rám… ööö… miérti s csinálom magamnak a problémákat? Lassan tényleg nem ártana elmennem valami pszichológushoz. Na de aztán már egyáltalán nem lesz olyan könnyed a téma… amikor Sarah szembefordul velem és nekem szegezte a kérdését, én is megálltam. Fogalmam sincs, mit vár most tőlem… de annál többet nem adhatok, amit eddig is kapott… őszinteséget. S azonnal kapta is a választ, még csak nem is gondolkodtam rajta, vagy vacilláltam. ~Téged. Akármennyire is változtál meg… akármennyire is lettél más, mint korábban. Én TÉGED akarlak, Sarah.~ Arra kért, játszunk nyílt lapokkal, s kiterítettem neki őket. De még félre se értheti… az a szempár, amivel most szembetalálja magát, még a lehetőségét is elveszi. Ugyanaz a tekintet néz vissza rá erre a pár pillanatra, mint akkor… azon a délutánon… ott a kisváros utcáján, mikor hónapok után végül egy párként folytattuk az életünket. Nem a hódítani akaró, ágyrajáró férfiak tekintete volt ez, mint ahogyan a korábbi partnernőimet fixírozgattam… hanem sokkal inkább azé, aki élete párját keresi s talál rá reményei szerint.
Pontosan ez az, amitől félek… Anno láttam rajta, mennyire idegesíti, amit játszottam vele, hogy szinte mindenhova követtem, amikor lehetett, beszúrtam egy-egy nem túl kellemes megjegyzést, szívtam a vérét, amikor csak tudtam. Bosszantottam, idegesítettem, igyekeztem az agyára menni és elüldözni, megutáltatni magam, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy fogja magát és elmenjen. Na ha én most egy ilyet kapok a nyakamba.. Persze nyilván nem ilyen drasztikus módon, hiszen nem elüldözni szeretne, de akkor is, ha nekem ezt fogja játszani, elég hamar ki fogok jönni a béketűrésemből. ~ Nem a mostról van szó, hanem a közeli jövőről. Ha ugyanazt eljátszod velem… ~ Nem kell befejeznem, bizonyára tudja, mire célzok, elképzelhetetlen, hogy ne jutott volna neki is eszébe a dolog, a múlt, a tetteim, amik végül oda vezettek, ahova. Hangomban némi fenyegetés csendül, minden gondolkodás nélkül képes leszek neki esni, ha előcsalogatja belőlem, ha túlfeszíti a húrt. Ez bizonyára neki is elég egyértelmű. Az pedig egyértelmű, hogy sarkított, mert hiába vagyok pár évvel idősebb, hiába Unulaq vére vagyok, hiába edzettem annyit, akkor is nőstény vagyok, ő pedig hím és egyáltalán nem becsülöm alá. A poénkodását hallva csak morranok egyet. Ez szar volt, bizonyára ő is tisztában van vele, ámbár azt el kell ismerjem, hogy mesterien jó érzéke van kiválasztani a legeslegrosszabb pillanatot az ilyen jellegű viccek ellövéséhez. Gratulálok, Nicholas, ez aztán igazán helytálló volt. Nem is foglalkozom vele többet, ha szerinte az ilyen megjegyzések megállják a helyüket egy ilyen párbeszédben, akkor csak rajta, már itt sem vagyok. Amúgy is menni készültem. Persze a kérdésemet még felteszem, a választ hallva.. Igen, ezt eddig is tudtam, de így, hogy kimondta.. Mintha pofon vágtak volna, egek, de szar érzés.. Mindenesetre pár pillanatig fenntartom még a szemkontaktust, mielőtt elfordítanám a fejem és kocognék tovább. ~ Nem tudod, mit kívánsz, Nicholas… ~ Halkan csendülnek a szavaim a fejében, mielőtt a kocogást felgyorsítanám, egészen gyors futásig. Nem akarom lehagyni, csupán minél előbb szeretnék visszajutni a ruháimig, amúgy is jönni fog utánam, ebben egészen biztos vagyok. Csak mikor elérem azt a bizonyos bokrot, aminek tövében a táskám lapul, akkor lassítok, fújtatok párat és még a fejem is megrázom. ~ Nekem nincsen rád szükségem, értsd ezt meg. ~ Még az utolsó közlendőm, mielőtt elkezdeném visszaalakulni. Szándékos, hogy pont előtte? Igen, valami van benne, ezt meg kell hagynom, de egyáltalán nem a visszahódítási szándék, sokkal inkább húzom az agyát, hergelem, kíváncsi vagyok, meddig lenne képes elmenni, ha itt és most felfedem előtte magamat. Pillanatok kérdése és máris emberi formámban kotrom elő a táskám a bokor alól, hogy előhuzigálva belőle a ruháimat kapkodjam magamra őket, ezúttal nem sietek túlzottan, habár nem látszik rajtam, hogy direkt lassítanék picit az átlagos, gyors tempómon. A művelet végeztével a hajamba túrok, fél vállamra kapom a táskámat és indulok. Ezúttal sem hiszem, hogy nem kezdene el követni, szóval olyan mindegy, hogy itt állva folytatjuk a traccspartit, vagy haladunk is közben.
Kezdőlap
//
Részemről kapacitás az van, szóval ha részedről is, akkor majd írd meg hol folytassuk, s már repülök is. 
//
