Furcsa még az egész helyzet, hiszen alig két napja költöztem be az új lakásba Jenny segítségével. Maradt volna kipakolni is, de én ágáltam ellene, mert nem akartam hogy lássa: sokkal jobban megvisel ez az egész, mint azt mutatom. Dobozok között ébredtem tegnap és nem változott ez mára sem. A nappali már úgy-ahogy otthonosnak tetszik, akkor is, ha én még nem igazán érzem otthonomnak a helyet. A konyhában is elkezdődött már a helyzet rendezése, ruhákat viszont dobozból, táskából kell vadásznom magamnak. Vendéget várok - Igen, már most, így két nap után. - így célirányosan azokat a dolgokat pakolom elő a délelőtt folyamán, amikre esetleg szükség lehet. Bögre, kávéfőző... (Azt legalább kezelni is tudom.) Kicsit úgy érzem magamat, mint a vidékről városba felköltöző lány, aki először hívja meg magához a barátnőit csevegni, holott erről szó sem volt. Ez a Holly, akit várok nem a barátnőm, csupán egy kontakt ember, egy segítő szándékú lehetőség, amivel hülye lennék nem élni. Na meg, a legkevésbé sem voltam vidéki lány, világéletemben nagyvárosban éltem - olyanban, hogy annak láttán még Anchorage is szégyenlősen húzná összébb magát. Mivel falióra még nincs, a telefonon csekkolom az időt, mikor meghallom a csengőt. Percre pontosan érkezik a másik nőstény. Nem tudom eldönteni, hogy ez számomra jó vagy rossz, de nem is időzök el sokat rajta; ajtót nyitok. - Heló! Holly? - Biztos, ami biztos, azért rákérdezek apró mosollyal, s kezemet nyújtom felé. - Darlene. Gyere... gyere csak be nyugodtan! - Van valami gyerekes bizonytalanság hangomban, mozdulatomban, ahogy sután beljebb tessékelem.
Amikor eljöttem a falkától még a másik falka megérkezését követően, akkor az volt a feltétele a békés elválásnak és a megrovásom mellőzésének, hogy amikor valakinek szüksége lesz a segítségemre, akkor én mindenképpen megteszek majd minden tőlem telhetőt azért, hogy rendben legyenek itt a dolgok. Ha védelemre lesz szükség, akkor fel tudtam ajánlani a nappalimat, vagy szűkös esetben akár az ágyam felét is, bár azt nyilvánvalóan annyira mégsem értékeltem volna. Pár nappal ezelőtt hívott fel Darren, akivel egyébként ugyanúgy élt ez a bizonyos megállapodás, mint Vincenttel annak idején. Elég jóban voltunk korábban is, így amikor vázolta, hogy mi a helyzet és miért lenne rám szükség, illetve legyek felkészülve arra, hogy szükség lehet rám, csak rábólintottam. Természetesen megengedtem, hogy az ideköltöző nőstény megkeressen, ha valamire szüksége lenne, noha nem ismertem, hiszen a távozásom után érkezett. Csupán a nevével voltam tisztában, meg az vált számomra egyértelművé a legutóbbi hívást követően, hogy a nő nagyon is fontos a legutóbbi Atanerkünknek, úgyhogy megígértem, hogy rajta tartom majd a szemeimet. Egyébként is jól elvoltam én a városban, de barátnőim vagy afféle bizalmas nekem nem akadt. Sem itt, sem Fairbanksben, ha már itt tartunk. Egyszóval nagyon kíváncsi voltam arra, hogy ki lehet ez a Yetta, és egyáltalán nem zárkóztam el semmitől. Végül tegnap befutott a hívás, amit igazából már vártam. Hang alapján egészen szimpatikusnak találtam a nőt, úgyhogy belementem a találkozóba. A naptáram nézegetése után sikerült is egy megfelelőt egyeztetni, úgyhogy miután megadta a címét, elégedetten tettem le a telefont. Magam sem tudtam akkor még, hogy miként álljak hozzá ehhez az egészhez, ám emlékeztettem magamat, hogy arra jutottam, majd nyitott leszek. Pontosan akkor indultam el az üzletből, amikor előre kigondoltam. Belekalkuláltam a forgalmat, a távolságot, és az esetleg közbejöhető tényezőket is. Szokásomhoz híven sikerült akkor érkeznem, amikorra megbeszéltük a találkozót. Sem később, sem hamarabb, éppen, amikorra várt. Már csak azért is vettem fel ezt a szokást azon túl, hogy kénytelen voltam egyfajta napirendet alakítani, mert én sem szerettem, ha várnom kellett másokra. Míg ezen gondolkoztam, megnyomtam az ajtó mellett található csengőt. Ugyan névtábla még nem volt kint, ám ennek ellenére én tisztában voltam azzal, hogy jó helyen vagyok. Gondolatban szépen vállon is veregettem magam, amiért elsőre sikerült idetalálnom. Nem mintha nem én éltem volna már évek óta a városban… - Szia! – varázsoltam máris egy mosolyt az arcomra, amikor kinyílt az ajtó. Velem szemben ugyancsak egy szőke hajó nő állt, bár azt nem mondanám, hogy akár tükörbe is nézhettem volna. Utáltam, amikor azt mondták, hogy minden szőke nő egyforma. Egy fenét! – Igen, Holly vagyok! – mutatkoztam be, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezét és finoman megszorítottam. – Oké, nem felejtem el! – biccentettem az új, számomra egyelőre még ismeretlen név hallatán. Nem tudtam, hogy tud-e Darren hívásáról még az övé előtt, úgyhogy ezt inkább nem említettem egyelőre. – Köszönöm a meghívást! – mondtam udvariasan, miközben besétáltam a lakásba és elkezdtem kigombolni a kabátomat. – Hú, úgy látom, hogy még nem nagyon sikerült kipakolnod… - állapítottam meg nagyon elmésen. – Ha kell esetleg segítség, csak szólj – ajánlottam fel még az előtt, hogy gondolkoztam volna. Néha előfordul velem, hogy reflexszerűen mondok valamit, pusztán udvariasságból. Pedig nem vagyok ám mindig udvarias hangulatban.
Arról tudtam, hogy Darren beszélt a nővel, de hogy miről... nos, nem faggattam ki, mit árult el és mit nem. Ennyi bizalom azt hiszem, járt a párom irányába. Lehet naiv vagyok, de bíztam benne, hogy nem ad ki sem többet sem pedig kevesebbet annál, mint amennyi szükséges. Az információszerzői múltammal járó óvatossági szenzorok persze a kósza, furán csendülő mondat hallatán azonnal bejeleznek és kissé felvont szemöldökkel, kérdőn tekintek a nőre, hogy mégis mire véljem ezt a "Nem felejtem el"-t. De szóvá nem tettem, ha kifejtette, akkor kifejtette, ha pedig nem... majd később talán visszatérünk rá. Nem fogom mindenesetre elfelejteni a dolgot magamban. - Igazán nincs mit. Én vagyok hálás érte, hogy elfogadtad. - Mosolyodom el, közvetlenségem mögött pedig nincs helye számításnak vagy kényszernek. Tényleg örülök neki és tényleg ilyen nyitott teremtés vagyok, amilyennek mutatom magamat felé, energiáim is erről árulkodnak. - Hm? Ja... jaj, igen, még eléggé szerte-szét van minden, de ne zavartasd magad ez miatt. Valószínűleg még így is lesz egy ideig. Mikor Fairbanksbe költöztem, két hétig dobozokból éltem, mert fogalmam sem volt róla, hogy meddig maradok. Nem ez az első eset, hogy költözök, megszokásból pakolódnak ki lassan a dolgok a dobozokból. - Nevetve túrok szőke, szertelen tincseim közé, miközben ha levette a nő a kabátját és a cipőiből is kibújt, akkor a már rendbe szedett helyiség felé irányoltam. - Megkínálhatlak valamivel esetleg? Tea, kávé? - Érdeklődtem rendes házigazdaként, kissé talán túlságosan is lelkesen egy vadidegenhez képest. Számomra mondjuk fel se tűnt - ha a torkomnak akart volna esni a nő, akkor már megtehette volna, azt pedig nem hittem, hogy Castornak dolgozna. Hiszen Darren ajánlotta Holly-t, szóval csak nem! Kérésének megfelelően kezdtem el vizet és/vagy kávét eltenni főni, én ugyanis az utóbbit iszom. Ehhez megfelelő bögréket vettem elő, majd visszatérve Hollyhoz lehuppantam vele szemközt a fotelba. - Mesélj Anchorage-ról! Milyen itt farkasként az élet? Körbeszimatoltam kicsit, mielőtt jöttem volna, de az mégsem az igazi.
Észrevettem a kérdő tekintetet a reakciómat követően, de nem fejtettem ki. Igazából nem volt szokásom csak úgy feleslegesen beszélni, ha nem kérdezett rá valaki kerekperec valamire. Még akkor sem, ha baráti látogatás volt, bár ilyenkor jóval oldottabban viselkedtem, mint általában szoktam. Az üzletben a legtöbb alkalommal van mi miatt idegeskedni, a profizmus meg amúgy is jellemző volt rám, így csak akkor beszélgettem látszólag fesztelenül, ha az ügyfelek azt igényelték. Legtöbbször azonban ezt a feladatot ráhagytam a beosztottjaimra. Így elsőre egyébként szimpatikusnak találtam az új ismerősömet, talán nem is lesz rossz, ha lesz olyan ebben a városban, akivel baráti viszonyban vagyok. Kicsit magányos voltam időnként, hiába élt viszonylag sok magányos itt. Elmozogtam a köreikben, ha arra volt szükségem, de sok ismerős még mindig Fairbanks területén tengette a mindennapjait, és nem ideát. - Ó, igen, ismerős! – bólogattam mosolyogva, miután kibújtam a kabátomból és levettem a csizmámat is. Csak utána sétáltam beljebb, ott már jobban láttam a teli dobozok számát. – Bár én sokáig nem bírom elviselni, ha szanaszét van minden holmim – ismertem el. Ezzel nem bírálni akartam, így hát meg is vontam nemes egyszerűséggel a vállaimat. Egyszerűen csak én ilyen voltam, hogy nem bírtam sokáig elviselni a rendetlenséget, vagy ha valamit nem találtam meg egyből, amikor nekem szükségem volt rá. Nem vagyok rendmániás egyáltalán – legalábbis én nem vallom magam annak -, de attól még szerettem tudni, hogy mi hol van. Az üzleteim pontosan ezért néztek ki mindig olyan makulátlanul. - Egy kávé jól esne, köszönöm! Reggel óta nem ittam… - közben arra mentem, amerre terelgetett, és végül leültem a nappaliban. Míg vártam, hogy Yetta visszajöjjön, addig érdeklődően néztem körül. Minden kis apró részletet megnéztem, szokásomhoz híven. Nem akartam most kritikus lenni, de nálam ez alapból jött. Gondolataimból csak akkor zökkentem ki újra, amikor a vendéglátóm visszatért és leült velem szemben. Vissza is dőltem a kanapéra, lábaimat kereszteztem, és úgy pislogtam rá. Próbáltam magamba inni a látványát, bár nem valószínű, hogy ne is merném fel máskor. Elég jó arcmemóriával rendelkeztem szerencsére. - Hát, ezt szerintem úgyis akkor fogod megtudni, ha már itt töltesz egy kis időt. Egyébként elég nyugis, a farkasok nem feltétlenül háborgatják egymást, ha nincs miért. Egy kicsit könnyebb, hogy nincs falka, másfelől meg nekem személy szerint hiányzik, hogy csak magadra számíthatsz – fejtettem ki a véleményemet, némi vállvonogatás kíséretében. Azt már nem tettem hozzá, hogy én ehhez hozzászoktam életem során és a legtöbbször amúgy is magamban bíztam a legjobban. Nem szívesen bíztam ugyanis másra az életemet. - Mivel szeretnél majd itt foglalkozni? – kíváncsiskodtam, tekintetemben őszinte érdeklődés csillogott. Kicsit még előre is hajoltam, megtámaszkodva a térdemen.
Szerintem meg a zseni átlátja a káoszt egészen egyszerűen, bár félreértés ne essék, nem rendetlenség van a lakásban egyáltalán - csak kiköltözés közepén levő állapot: mindenütt dobozok. Némi élet, jele annak, hogy élnek ebben a lakásban, nem pedig valami steril "hullamosó". Nem is ő lenne, ha 100%osan rendet tartana maga körül. Feltettem a kávét a kis konyhában, majd visszatértem a nappaliba, hiszen innét is hallom, ha lefől. Az egyik olyan dolog ez, amihez értek és nem rontom el, sőt. Baristaként is dolgoztam már, így még a kávé flancolásához is értek valamicskét. - Akkor miért nem vagy a falkával? - firtatom, hiszen ami a szívemen, az sok esetben a számon, a nő élettörténetét pedig nem ismerem, szóval azt hiszem, a kérdés még jogos is. Nyilván, ha annyira falkához akarna tartozni, már talált volna magának egyet. Legalábbis én ezt tenném a helyében. - Valami vendéglátós helyben gondolkozom. Tegnap voltam az egyik szórakozóhelyen interjún, holnap után pedig a Pit-be megyek. - Vannak fenntartásaim a hellyel kapcsolatosan, de ugyanakkor a maga előnye is megvan a jellegének. - Te mivel foglalkozol? Mintha valami szervezést említettek volna... - De lehet, csalnak az emlékeim.
A kérdése hallatán az volt az első reakcióm, hogy felvontam a szemöldökömet. Nem szerettem túlzottan magamról beszélni, így aztán azt sem kedveltem annyira, ha mások érdeklődtek bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Először nem is akartam válaszolni, csak közölni vele, hogy semmi köze hozzá, de végül eltűnt az arcomról az „ezt te sem gondoltad most komolyan!” kifejezés, és helyette csupán sóhajtottam egyet. El kellett döntenem, hogy mit akarok, csak éppen nem volt egyszerű. Itt volt most egy új ismeretség kezdete, ráadásul ebben a városba, aminek sosem tudhatom, hogy mikor vehetem majd hasznát. Kellett egy kis minimális bizalmat szavaznom ennek a nőnek ahhoz, hogy végül megkedveljen. Meg ahhoz is, hogy magamnak is adjak esélyt arra, hogy megkedveljem őt. - Maradjunk annyiban, hogy elég rossz tapasztalataim vannak a falkaháborúk terén. Sem ahhoz nem volt kedvem, hogy végignézzem mások megölését, akik közel állnak hozzám, sem ahhoz, hogy én újra kockáztassak – ugyan konkrétumokat nem mondtam neki, mert annyira azért mégsem ismertem, ennek ellenére valamiféle választ mégiscsak kapott. És én most úgy is ítéltem meg, hogy egyelőre be kell érnie ennyivel, mert jobbal nem szolgálhattam. – Sokat éltem már falka nélkül is, szóval elboldogulok – zártam le végül egy egyszerű vállrándítással és egy halovány mosollyal. - Ismerem azt a helyet – bólintottam egyet, miután megválaszolta az én kérdésemet. Nem akartam se rosszat, se jót mondani róla, mert tényleg elég semleges volt a véleményem vele kapcsolatban. Néhányszor azért már megfordultam ott, ha kellett valami, de ettől függetlenül nem nagyon jártam oda. Sőt, igazából időm sem lett volna kikapcsolódni, ami nagy szívfájdalmam volt. Már idejét sem tudtam, hogy mikor mentem el egy rendes szórakozóhelyre csak azért, mert én úgy akartam. Annak idején Kanguyakként azért időnként mégiscsak eljártam, de akkor inkább az információgyűjtés végett és nem azért, hogy jót bulizzak. - Nem, én nem szervezek semmit – ráztam meg mosolyogva a fejemet. – Az más feladata. Én ruhákat tervezek, itt a városban is van már egy szalonom, mióta ideköltöztem – világosítottam fel, közben pedig rájöttem, hogy miért csengett ismerősen a neve már akkor is, amikor Darren hívott. Azért, mert volt olyan menyasszony, aki őt kérte szervezőnek, és elkotyogta a nevét, amíg ruhapróbán volt nálam. Már mondtam, hogy figyelek a részletekre, csak éppen arról nem tudtam, hogy az illető hölgyemény bizony szintén farkas. – Elég nagy váltás ez nálad – állapítottam meg. Az sem zavart, ha esetleg tolakodó leszek. – Nem gondoltál rá, hogy itt is folytasd? – érdeklődtem tovább, ha már így ismerkedésre adtuk a fejünket. Azt nem tudtam, hogy meddig mehetek el nála, de nem is nagyon érdekelt. Elég nyitottnak tűnt ahhoz, hogy ne akadjon fenn a kérdéseimen. Az meg, hogy nálam hol van a határ, soha nem tudható előre.
Látom arcán a változásokat, nehéz lenne nem észrevenni azt a pillantást és így jobban belegondolva igazat kell adnom neki: talán tényleg nem ildomos szinte vadidegenként ilyesmiket firtatnom. Közvetlenségem határtalanságának hála persze erre csak így, utólag jövök rá - jó szokásom szerint. Talán majd eljön az ideje annak, hogy egyszer mélyebben is beavasson a dolgaiba, ahogy én is őt az enyéimbe. Sosem lehet tudni, meddig időzök itt. Kivételesen hosszabb távra tervezek, hacsak a körülmények nem szólnak bele ebbe. - Értem... én világéletemben a beharapóm falkájával éltem, egészen addig, amíg ide nem keveredtem. De azt hiszem, az "apámon" kívül más alfát nem hiszem, hogy képes lennék elfogadni, vagy legalábbis nem pár hónap leforgása alatt. - Abba ne is gondoljunk bele, hogy ezt a hozzáállást milyen áron mérik. Nem mintha különösképpen meghatna, hiába érzem, hogy idővel lehet, megiszom még a levét, de kamatostól az egész viselkedésemnek. - Esetleg valami tipp az állásinterjú kapcsán vagy szimpla jó tanács a hellyel kapcsolatban? Holnap utánra hívtak vissza. - Szélesedik ki mosolyom, mintha a lottóötöst nyertem volna meg, noha tudom, hogy nem egy főnyeremény a meló. De nekem pont ilyen kell most: egyszerű, elbújós, átlagba olvadós és mégis valahol egy központi, információkkal telített munka. Hiszen ki másnak, ha nem a pultosnak sírja el mindenki a bánatát, azt gondolván, úgysem látja többet...? A tévedésre szabadkozok kicsit, elnézést kérve, hogy valamiért szervezőként is rémlett a neve, nem pusztán tervezőként. A bocsánatkérés annak is szól, hogy felpattanok, hiszen a kávé elkészült, nem ártana szervírozni azt. Cukor is kerül a tálcára meg tejszín, hogy úgy ízesíthesse Holly, ahogy ő szereti. Nem pepecselek magam a dologgal, egyszerűen beegyensúlyozom az egészet, aztán nyugodtan szolgálja ki magát, csak mintha otthon lenne. Ezen a helyiségen kívül az egész lakás úgyis úgy néz ki, mint egy raktár. Legalább itt legyen némi otthonos hangulat! - Váltás? Húha, nem tudtam, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora hírem lett errefelé! Egyébként annyira nem nagy váltás, dolgoztam már csaposként régebben is ettől lebujabbnak tűnő kocsmában is és... akármennyire is szívesen csináltam, nem volt opció a folytatás. - Szusszanok és a saját kávésbögrémet az ölembe engedem le egy korty után, mellyel együtt ábrázatomról tovatűnik a mosoly. Aprót szusszanok. - Nézd, Holly, nem fogok kertelni és szépíteni, okkal jöttem Anchorage-ba és ez az ok nem az volt, hogy terjeszkedjek vagy mert nem tetszett Fairbanksben. De ezt talán te is jól tudod. - Fene se tudja, Darren mennyit mondott el, de kezd egyre jobban érdekelni és zavarni, hogy láthatóan sokat. Felelőtlenül sokat... - Azért jöttem ide, mert el akarok tűnni. Kicsit lekerülni Fairbanks farkas-radarjáról, ha csak ideig-óráig is. Nem kérem, hogy megértsd, csak azt, hogy ne feszegesd és felejtsd el, bármit is tudsz velem kapcsolatban Darrentől. Remélem, nem nagy kérés. - Szusszanok újfent, ezúttal kissé hangosabban. Talán belelovaltam picit magamat a mondandómba. Előfordul.
- Én is nehezen fogadok el bárkit is alfának… - vallottam be őszintén, mert egyszerűen nekem is ilyen a természetem. Domináns vagyok, ez nem véletlenül alakult így az évek során. Mindig is utáltam, ha megmondták nekem, hogy mit csináljak. Már eleve azzal elkezdődött, hogy egyszerűen csak úgy átváltoztattak, bosszúból. Valószínűleg ez az oka annak, hogy utálom, ha nincs választási lehetőségem. Szerettem, ha én irányítom a dolgokat, ugyanakkor mégis igényeltem, hogy néha terelgessenek egy kicsit. Azt hiszem, hogy ez igencsak nagy ördögi kör. - Szerintem nem lesz gond – még egy halovány mosolyt is megengedtem magamnak, afféle biztatásképp. – Annyira sűrűn nem fordulok meg ott, de szerintem az efféle bároknál nincsenek túlzottan nagy elvárások. Legyél csinos, meg legyen gyors a kezed – vontam meg a vállaimat. Mondjuk ezen a téren én nem voltam túlzottan járatos, ez bizonyára látszott a tanácstalanságomból is, ami egyébként nem volt rám túlzottan jellemző sohasem. Nem lehetek jártas minden területen, ugye? Pedig jó lenne, de sokáig nem voltam rászorulva arra, hogy dolgozzak, mert eltartottak, mostanra meg élvezem, hogy én vagyok a saját főnököm. Nem nagyon zavartattam magam, amiért néhány pillanat erejéig magamra maradtam. Csak továbbra is ültem szépen a kanapén, és nézegettem azokat a holmikat, amik esetleg már kikerültek. Az ilyesmi azért elég árulkodó volt azzal kapcsolatban, hogy milyen a tulajdonosuk. Szerettem az ilyen apróságokat megfigyelni, ha ismeretlenhez volt szerencsém. Közben a kávém is megérkezett, és egy udvarias „köszönöm” után már előre is hajoltam, hogy ízesítsem, ahogyan szoktam máskor is. - Hát, figyelj, aki menyasszonyokkal dolgozik, az hall ezt-azt. Imádnak csacsogni, még ha az agyamra is mennek vele – halkan elnevettem magam, bár igazából nem találtam mulatságosnak, de egyszerűen csak adta magát. – Annyira nem nagy a hely, hogy sok szervező legyen, ráadásul tényleg mindenről beszélnek, ami az esküvőjükkel kapcsolatos – tettem még hozzá, hogy nehogy azt higgye már, hogy esetleg nyomoztam utána. Erről szó sem volt, egyszerűen csak hajlamos voltam megjegyezni az információkat. Nem véletlenül voltam annak idején Kanguyak pozícióban a falka hierarchiájában. - Nekem nem kell magyarázkodnod! – állítottam le gyorsan, mielőtt még jobban belelovallta volna magát, ám úgy tűnik, hogy nem sokra mentem vele. Mondta tovább, mire én egyszerűen csak felvontam a szemöldökömet. Nem tetszett, hogy egyből így nekem esett, mikor én pusztán csak érdeklődésből kérdeztem rá erre az egészre. Sőt, azt is lehetne mondani, hogy inkább udvariasságból. – Mindenki okkal jön Anchorageba – vagy legalábbis én így gondoltam, úgyhogy nem is láttam értelmét annak, hogy elhallgassam a véleményemet. Amúgy sem tartozott a szokásaim közé, legalábbis nagy általánosságban. - Gondolod, hogy nem ér el eddig a kezük, ha kíváncsiak valamire? – horkantottam egyet, afféle elfojtott nevetésnek is beillett. – Hohó, mire ez a nagy vehemencia? – hangomba vegyült némi fenyegető él, ami a felháborodásom lappangásának volt betudható. – Nem kell nekem semmit megértenem, mert nem ezért vagyok itt. Engem abszolút hidegen hagy, hogy miért jöttél ide, ez egy szabad város. Ha úgy vesszük… - tettem hozzá kiegészítésképpen, kicsit grimaszoltam is hozzá. – Egyébként sem hinném, hogy bármit feszegettem volna – tekintetemből sütött a sértettség és a nemtetszés, amiért ilyesmivel vádolt. Ha meg akartam volna tudni róla valamit, azt már úgyis tudnám. Ennyire azonban nem érdekelt, én pusztán ismerkedni jöttem el hozzá. Úgy látszik, hogy túl sokat akartam. – Ismerkedni jöttem ide, mindenféle hátsó szándék nélkül. Ha túl paranoiás vagy és ezt nem tudod elhinni, az már nem az én problémám. Gondoltam jól jöhet mind a kettőnknek valaki, aki nem teljesen idegen, de nyilván tévedtem… - vontam meg végül a vállaimat, és ha semmi olyat nem mond, akkor el is kezdek felállni.
Nem sok látnivaló van a lakásomban - kevés a személyesnek mondható tárgy, de azért a kényelem és a csajos stílusjegyek felfedezhetőek egy-egy ottfelejtett puha plédben, virágos huzatú párnában vagy épp magukban a szobanyulakban, akik békésen uralják az egész teret, padlótól húsz centi magasságig. Akárhányszor tekint körbe a vizsgálódó, nem változik semmi, nem kerülnek elő régi fényképek, véres tőr és hasonló klisés hülyeségek a párnáim és kávésbögrék rejtekéből. Mellesleg a kávé kifogástalan - talán az egyetlen, amit mesterien el tudok készíteni, legyen szó espressoról, melange-ról vagy lattéról... A felszolgálói múltnak hasznos oldala is van. Az mondjuk erős túlzás, hogy "neki esek", lévén nem őt támadom szavaimmal, pusztán azok mélye, mögöttes tartalma az, ami némi hevességet vált elő belőlem. Hogy éppen ő van itt... hát uram bocsá'! Nem inge, nem veszi magára. Márpedig úgy fest, Holly büszkesége nagyon is magára veszi azt az inget. Kivárom, míg végigmondja azért a hozzáfűzni valóját, s lenyelem azon megjegyzésemet is, hogy elég szomorú, ha én lennék az első ismerőse itt, elvégre tudtommal nem mai csirke a városban. A szavak ellenére szinte már hűvös, pazar mosollyal nyugtázom a hallottakat. - Csak mert van egy-két közös ismerősünk, még nem kell barátnőt játszanunk. Eszem ágában sincs elzárkózni egy ismeretség elől, a legkevésbé van szükségem ellenségekre, ugyanakkor ez nem egyik napról a másikra működő dolog. - Farkasok vagyunk, időnk, mint a tenger és ahogy a szavaiból kivehető, inkább ő az, akinek szüksége lenne erre az ismeretségre. Én pusztán egy helyi információforrásként tekintettem rá, hiszen Darren sem mondott többet vele kapcsolatban, csak hogy ha szükségem van valamire, ezt a nőt kereshetem. Valamiért felmerül bennem a kérdés, hogy vajon megvolt-e neki a csaj? Deh... tuti. Kell egy pipa az "arrogáns picsa" mellé is a listán, nem igaz? Nem állítom meg a nőt, sőt. Udvariasan köszönök el tőle és amint becsukódik az ajtó utána, elhatározom, hogy felhívom azt, akivel a kapcsolatom sokkal inkább hajaz arra, amit Holly remélhetett - gondolom én a szavai mögül kihámozva - tőlem. A barátnőmet tárcsázom, Jennyt.
- Nem, valóban nem kell! – ajkaimon olyan rideg mosoly jelent meg, ami talán figyelmeztette, ha volt annyi esze, hogy jobb vigyázni velem. Attól még, hogy egészen nyugodtnak és barátságosnak mutatkoztam elsőre, még nem feltétlenül voltam az minden esetben. Nem tudtam, hogy pontosan mennyi idős, de azt valószínűnek tartottam, hogy nálam nem tapasztaltabb, ami magával vonta azt is, hogy ha felbosszant, akkor egyszerűen kitörhetem a nyakát, és még csak a kisujjamat sem kell feltétlenül mozdítanom. Nem, én nem voltam elszállva magamtól és nem becsültem alá az ellenségeimet. Egészen egyszerűen azzal voltam tisztában, hogy én mire vagyok képes. - Én azonban nem emlékszem olyanra, hogy erre vágytam volna – vetettem még oda. – Ismeretségről beszéltem és nem barátságról – tettem még hozzá, majd felálltam szépen és leraktam az asztalra a félig megivott kávét. – Szerintem nálam senki nem tudja, hogy mennyire nem egyik napról a másikra működik… - ráztam meg a fejemet, majd elindultam kifelé, mit sem törődve azzal, hogy ez mennyire udvariatlan viselkedés. Ő sem igazán törte magát azért, hogy maradjak, nekem meg végképp nem volt kedvem ráerőltetni a társaságomat másokra. Nem létfontosságú nekem, hogy legyen egy barátnőm, egyszerűen csak nem lett volna rossz, ha a városi ismerősök közül az egyikkel kicsit jobb a viszonyom. Ha nem, hát az sem baj! - Abban pedig biztos lehetsz, hogy nincs szükséged olyan ellenségre, amilyen én vagyok – nem néztem rá, miközben beszéltem. Azzal voltam elfoglalva, hogy felvegyem a kabátomat, majd a hajamba túrtam gyorsan. A külsőm legalább mindig kifogástalan volt, akár azt is lehetett volna mondani, hogy ez volt az én védjegyem. A szavaim egyébként nem fenyegetésnek szántam, sokkal inkább tényközlésnek. Nem is volt a hangomban olyan él, amiből arra következtethetett volna, hogy az életére akarok törni. Megvolt nekem a saját bajom, a saját dolgaim, nem hiányzott még plusz egy dolog azért, mert valaki megsértett. Nem azzal, hogy elutasított, hanem magával a feltételezéssel, hogy én nyomoznék utána. Annyira azért nem volt szokásom beleütni az orromat mások dolgába. - Köszönöm a kávét! – fogtam kézbe közben a táskámat, és már oda is léptem az ajtóhoz, távozásra készen. Nem így kellett volna lennie, de fogtam magam és nemes egyszerűséggel kinyitottam magam előtt, hogy aztán kilépjek a folyosóra. Nem érdekelt az sem, hogy mennyire gondolja azt, hogy nem tanultam jó modort. Én teljesen más találkozásra számítottam, ez tény. Régen volt alkalmam kellemesen elbeszélgetni valakivel, így nem akkora csoda, hogy én is igényeltem volna valami ilyet. Ezt leszámítva azonban nem voltak túlzottan nagy elvárásaim, végül is csak szívességből jöttem el, ha jobban belegondolok. Afelől azonban semmi kétségem nem akadt, hogy fogják még keresztezni egymást az útjaink.
Úgy be voltam zsongva, mint egy öt éves gyerek, akivel közölték, hogy egész évben karácsonyt tartanak. Szóltam előre Yettának, hogy megyek, bár nagy volt a kísértés, hogy csak úgy rátörjek, de egy napra egy sokk bőven elég szerintem, és ő még így is csak azt tudta, hogy megyek, az ellene szövögetett merényletemről sejtelme sem lehetett. Izgatottan rohamoztam meg egy ékszerboltot - nem, nem Nathalie-t... -, és némi válogatást, keresgélést meg fél óra elteltét követően már elégedett vigyorral a képemen szambáztam ki az üzletből. Egy kis ékszerdobozzal, meg annak tartalmával a zsebemben. Fejben párszor elpróbáltam a szövegem otthon, hogy visszautasíthatatlan legyek, tükör előtt is gyakorolta a teljesség kedvéért - szerintem Ash hülyének nézett. Nem akartam elcseszni, na!
Bepattantam a kocsiba és indítottam, hogy órákig tartó autókázás után megérkezzek Anchorage-be. Nem terveztem több napot maradni, ez sajna csak egy leruccanás a kurtábbik fajtából, de már ennek is úgy örültem, mintha egy hetes wellnesst nyertem volna. Hiányzott Yetta. Tudtam a címét, s mivel olykor Jennyvel le szoktam ugrani ide, így nagyjából tudtam is, merre találom. Beletelt némi keresésbe, de végül ráakadtam a megfelelő társasházra, ahol aztán leparkoltam, kipattantam a járműből, mint kenyér a pirítóból, és könnyed lendülettel szambáztam be az épületbe. Éppcsak nem dúdoltam. A lakása ajtajához közeledve fokozatosan leengedtem a pajzsom, hogy érezze, itt vagyok. Amint érzékeltem/halottam, hogy mozgás támadt odabent, esetleg lépteket hallottam, begyorsítottam, hogy megfelelő módon tudjam várni az ajtónyitást. A megfelelő mód a következőt takarta: féltérdre vágódtam, kikaptam a zsebemből a kis dobozt, ami többszörösen is elfért volna a tenyeremen, majd felpattintottam a tetejét, így láthatóvá téve az ezüst karikát, amibe finom mintákat gravíroztak. Lehengerlő mosolyt varázsoltam az arcomra, s remélhetőleg mindezzel pont addigra lettem készen, hogy kinyílt az ajtó. - Yetta Nacrosh... én, Darren Northlake... - kezdtem egyből, megindultságtól elakadó hangon, de nem folytattam, jött a hatásszünet, meg az arclesés. Kíváncsi voltam, hogy rám vágja-e ijedtében az ajtót.
Megátalkodott, hülye szukaként viselkedtem ma egész nap. Nincs mit szépítenem, tényleg így volt, ennek pedig egyetlen telefonhívás volt az oka, kiváltója még tegnap este. Hihetetlen belegondolni, hogy egy ilyen apró dolog mennyire képes felvillanyozni és egyszerre dekoncentrálttá tenni az embert. Az egész azzal kezdődött, hogy záráskor majdnem levertem egy sor száradó poharat a pultról, majd a lépcsőházban hajnalban felvertem a szomszéd kutyáját - amúgy sem kedvel túlzottan farkas mivoltom miatt a szerencsétlen állat. (Nyilván rontott monopol alfa-helyzetén, hogy ideköltöztem.) Ma pedig olyan rendet vágtam az egyébként általában nőies kupival rendelkező lakásban, hogy a "tesóm", Olivier földre dobná az állát, ha látná. Vagy el se hinné, hogy tudok én is rendes lenni, legalábbis, míg Darren megérkezik, mert magunkat ismerve nem kell sok ahhoz, hogy bárhol, bármilyen berendezést szétkapjunk kicsit. Csengetnie sem kell, amint megérzem az energiáit, úgy pattanok fel, mint valami eszelős tinilány, aki épp most találkozhat élete bálványával egy koncert után. Mikor lettem ennyire... libás? Ez is Northlake számlájára írható! Szóval felállok és miközben megindulok az ajtó felé, némileg zavartan húzgálom lefelé a felsőmet, megigazítva azt, majd ujjaimmal szőke tincseim közé túrok... tényleg, mint valami fanatikus kis csitri. Brrr!
Ajtót nyitok, mosolyom széles és lelkes, de oda is fagy azonnal, amint meglátom Darrent a "földön". Hát mi a fa...?! - Tekintetem megleli az ékszeres dobozkát is és nem sok híja van, hogy fel ne visítsak (nem, ezúttal nem tinirajongós lelkesedésemben). Némán tátogok lefagyva, az zökkent csak ki, hogy belekezd a mondókába. Ekkor meglelem a hangomat és hangommal együtt a kezem is lendül. A fülét sikerül elcsípnem, így hát azt tekerem meg nem sértve fel, de kétségtelenül fájón, mivel húznám befelé a lakásba is közben. - Nemigaz, hogynormálisvagyNorthlake, kelszfelonnétazonnal,hogyszakadnarádazég, hátezttesemgondolhatodkomolyan, engemittismernek, teszerencsétlen! - Hadarom, miközben igyekszem a küszöbön belülre rángatni a szerencsétlent és kissé hangosabban, indulatosabban csapom be utána az ajtót, mint az romantikus hevességnek nevezhető lenne.
Nagyjából tíz másodperc alatt zajlott le a röpke folyosói köz-vígjáték. Épp a lake-nél tartottam a Northlake-ből, amikor min ulvinne rátalált a fülemre, megragadta és már húzott is be a lakásba. Tiszta romantikus! - Áu-áu-áu - jajgattam, ahogy egyszerre igyekeztem felpattanni és a fülem után vonulni. Igazából nem fájt, de ha már alakítunk, alakítsunk! Eléggé hadart, szóval nem pontosan értettem, hogy mi van, de azt így is kivettem, hogy nem épp örül ennek a kis... akciómnak. Nem is értem miért, szerintem tök filmesre sikerült az egész, csak ő rontotta el a szerepét. Én meg vigyorogtam, mint a vadalma és megint rázendítettem. - Yetta Nacrosh, én Darren Northlake - küszöbön belül voltunk (pedig úgy lett volna az igazi, ha én viszem át rajta, ehhez képest ő vonszolt engem) - megajándékozlak ezzel az ezüst köldökpiercinggel. Reméltem, hogy erre elengedett, vagy ki tudtam csúszni az ujjai közül, a vállaimat minden esetre kuncogó nevetés rázta. Nagyon meg fogom én ezt egyszer még szívni, az tuti! Kivettem a dobozból a testékszert, hogy lássa az egészet, meg azt, hogy nem hazudok. - Elfogadod, asszony? - Nagyon nehezen álltam meg, hogy ne kezdjek el tényleg nevetni. A szememben zsivány fény gyúlt és szemmel láthatóan baromi jól szórakoztam szegényen.
Amikor végre ajtón belül voltunk, hajlandó voltam megadni neki az esélyt, hogy elnyögje azt, amit nem szerettem volna (még?) hallani. Mellkasom idegesen emelkedett fel-le, fel-le minden egyes kimondott szótagját számlálva, hogy végül meglepetten pislogjak a kezében tartott ékszerre. - Hogy te mennyire... - hápogok, némán, pedig nem is vagyok kacsa, a néma fajtájú pedig pláne nem. Végül nemes egyszerűséggel tolom félre kinyújtott kezét, melyben a piercinget tartja és birtokolom be karjaimmal széles vállait, tarkóját, hogy csókot lopjak a páromtól úgy, ahogy azt kapásból szerettem volna tenni, mikor megpillantottam. - Idióta gyökér. - Lököm el finoman, játékosan és egyben figyelmeztetően magamtól eztán, sőt, ha enged el is lépek tőle, mintegy jelezve, hogy ad egy: ez egy nagyon szemét húzás volt, amit nem fogok egykönnyen elnézni neki. Ad kettő: ne érezze már ilyen jól magát, mikor én legalább kétszer leizzadtam a kis akciója alatt, ha nem háromszor! - És különben se asszonyozz! - Horkanok fel, immáron nevetősen, noha tekintetem arról árulkodik, nem lesz olcsó a kiengesztelésem számára. Főleg, ha ilyen apróságokkal rá is tesz arra a bizonyos tűzre még pár lapáttal. - Meg ne Yettázz nyilvánosan, ha már itt tartunk. Tudod te is, hogy a végletekig nem tartható fenn az álca egy névcserével, de azt a keveset ne szúrjuk már el, nem? - Szusszanva engedem le vállaimat és legszívesebben a kanapéig parancsolnám, hogy hozzá bújhassak. De nem érdemli meg! - Franc, hogy ennyire nehezemre esik a jelenlétében ehhez tartanom magam.
Rohadt jól szórakozok, közben tudom, mekkora mocsok vagyok, ez nem kérdés. A felháborodott hápogása csak olaj jókedvem tüzére, azt meg nem kell részletezni, hogy az üdvözlő csókja mire. Egyből átölelem a derekánál és szorosan magamhoz vonva viszonzom csókját, mialatt alig akar eltűnni akár egy pillanatra is a mosoly az arcomról. Kuncogok, amikor ellök és kilép karjaim közül, nem állítom meg, tudom, hogy még bosszús a mutatványért. - Ne haragudj, nem tudtam kihagyni, túl nagy volt a kísértés - kértem bocsánatot, de még mindig majd' szétrepedt az arcom. Hú, hát most tényleg zabos! Az a baj, hogy én meg maximum mosolyig tudok mérséklődni, de az energiáim így is vígan hirdetik, hogy átkozottul jól érzem magam. Hogyne érezném? Léptem egyet utána, és igyekeztem békítőleg fellépni, az azért nem lett volna jó, ha tényleg nagyon berág. - Oké-oké, marad a min ulvinne... Asszony később lesz - annyira nem tudtam megállni, és akkora böjtje lesz még ennek, egyszerűen érzem. - Jó, átszokok a Darlene-re nyilvánosan, ígérem. Vagy ha nagyon nem megy, Dé-zlek - tettem hozzá kedvesen mosolyogva, ezzel mintegy felidézve azt is, hogy milyen régen hívott így. - Tetszik egyébként? - emeltem fel ismét az ominózus piercinget és mérsékeltem a vidámságom, mielőtt azzal együtt hajt ki, hogy gondolkozzak el. Még léptem felé párat, de egy méternél kisebb nem lett köztünk a távolság. Úgy éreztem magam, mint valami farkasszelidítő: lassú közeledés, óvatoskodás, lesek minden reakciós rezdülést... Igazából nem volt bennem para, se rossz érzés, csak kicsit közelebb akartam lenni, ezért volt a távolságlopás. Közben meg szinte szuggeráltam: gyereidegyereidegyereidegyereide.
- Ne! Ne legyél jófej ilyenkor! - Morcogva lépdelek beljebb, kikerülve Admirálist, aki lelkesen trappol át a nappalin a háló felé épp. Bosszantó, hogy nem tudok még csak fél órányi ideig se haragudni a hímre, mert kapásból jön az engesztelő "ellentámadással" - és én engedek neki. Az akaratom, kitartásom nem az erősségem férfiak terén, de hogy ennyire? - Ahhoz azért nekem is lesz egy-két szavam, nem gondolod? - Megremeg a vállam, de már hangomból is érezheti azt a finom, kuncogós árnyalatot, ami jelzi, nem tudom már komolyan venni az egész helyzetet és azt, hogy én most tulajdonképpen vérig vagyok sértve, amiért ilyen ronda módon rám hozta a szívbajt. - Héé! Az te vagy. - Kuncogtam megtorpanva és megadóan fordulva felé, ezzel együtt pedig nem csak az ő lehengerlő energiáival és személyével, de a kezében "forgatott" ékszerrel is szemközt találva magamat. Diamonds are a girl's best friend, tüptürüpp... Mire észbe kapok, már kevés választ el egymástól minket, s mire válaszolok, szinte ott állok előtte. - Igen. - Súgom, s hogy esetleg olyan udvariassági formulát is benyögjek, hogy "Igazán nem kellett volna" meg hasonlók... ugyan! Pontosan kellett az ördögi tervéhez, nem fogom hát adni az egója alá a lovat, mintha valami nagyon pasisan udvarlós gesztus lett volna részéről, hogy ékszerrel jött. Pedig tényleg nem várok el ilyesmiket, elég, ha ő van... és tényleg pasis-udvarlós az egész, ami valahol új számomra, annyiban, hogy ő tényleg a pasim, nem csak egy hím, aki utánam kajtatva halmoz el apró és feltehetően nem olcsó ajándékokkal. - Kicseréled a másikkal? - Szélesedik ki cinkosan a vigyorom, s ahelyett, hogy még közelebb lépnék, nemes egyszerűséggel bújok ki felsőmből előtte.
// EZ meg csak úgy beugrott reagírás közben és muszáj... XD //
- Most miért? - kérdeztem vissza pofátlanul vigyorogva és ebből már sejtettem, hogy kezd megbékélni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem, hogy kifejezetten hamar el tudom hessegetni a bosszúságát, mérgét, amit felém lövell pillanatnyi hülyeségeim miatt. - Lesz - biccenttem egyetértően, de pechére, folytattam is -, "igen, akarom". Nem bírom megállni, tényleg nem, s ha erre is kapok egy haragos arckifejezést, akkor felnevetek. De egyébként is jól mulatok. Megpördül, szembe kerül velem és nem kell sok, hogy a távolság rohamosan csökkenni kezdjen köztünk, ami - milyen meglepő - kicsit se töri le a kedvem. Évődő mosolyra húzom a szám, a szemem élénken csillog, tekintetem pedig bebarangolja arcának minden apró vonását, némileg szórakozottan időzve el ajkain, amikkel olyan édesen formálta meg azt az "igen"-t. Na, erről ennyit, tudtam, hogy igent fog mondani. Bár nem pont a "leánykérésre" felelte, de hát... nem is kértem meg. Válaszolni sincs időm, már le is került róla a felső, én kicsit se meglepő módon nézek végig rajta, hogy aztán nagyot sóhajtsak. - Ez a város kifordít magadból - ingattam a fejem sajnálkozva, mutatóujjamat pedig végighúztam a finom anyagú melltartó felső íve mentén, szám szegletében viszont mosoly bujkált. - Na, mutasd... - hajoltam lejjebb, eddig incselkedő ujjam pedig megtalálta a köldökét, és a piercinget. Óvatosan vettem ki belőle az eddigi testékszerét, hogy a helyére nagy műgonddal a tőlem kapottat helyezzem. Túl elégedett fejet vágtam, tudom-tudom! Aztán gondoltam egyet és ölbe kaptam, de nem, nem a hálóba vittem, hogy elháljuk a nászt, a kanapéhoz ballagtam vele, s arra tettem le. - Túl könnyű vagy, eszel te rendesen? - ráncoltam kissé a szemöldököm. - A bőrkiszúró borda nem szexi - folytattam nagy bölcselkedve, megcirógatva az említett részen, amire egy fél rossz szavam nem lehetett. Lecsüccsentem mellé, s egyből húztam is magamhoz. Épp eleget vagyunk távol egymástól ahhoz, hogy most a fél centi távolság is soknak tűnjön.
Felnevetek a szavaira. Olyan kis naiv, hát lehet neki ellenállni? - Nekem a "Te totál hülye vagy Nortlake." valahogy jobban tetszik. - Jegyzem meg fejcsóválva és valamiért mégis egyre közelebb és közelebb araszolgatva hozzá. Nesze neked rosszallás és durca! Még azon is jóízűen nevetek, hogy szerinte ez a város kifordít önmagamból. Inkább abból, amit ő ismer belőlem, ezt én is aláírom... valahogy a szabadság és falkamentesség nyugodt szele mindenkit megkísért szerintem errefelé. Ne mondja nekem, hogy nem fordult még meg a fejében legalább egyszer, hogy ideköltözzön. Hozzám, velem, megszökve a világ elől... Tényleg kifordulok magamból, hogy ilyen romantikusan elborult gondolataim vannak! Erről is csak ő tehet. - Ha szeretnéd, járhatok melltartó nélkül melózni is, biztosan lenne pár hím, aki értékelné rajtad kívül. - Ezen ne múljon, mindent a szeretett párunkért, nem igaz? A bundás nőstényördög bennem prüszkölős nevetéssel ért egyet, noha valahol nem fekszik neki, hogy viccet csinálok a hűség témából. Hát bocsi, ezt az egészet még szoknom kell, hogy van egy pasas, akihez nem csak testileg kötődök, de úgy... úgy igazán. Még a farkasom is ragaszkodik ahhoz a sokszor fagyosnak tűnő, fafejű és büszke északi hímhez... Ahogy végigsimít testemen, úgy hangosabb szusszanás hagyja el tüdőmet és a hasam is finoman vonaglik meg érintése nyomán. Hihetetlen, hogy sokadjára is ilyen hatással van rám... megváltozik ez vajon valaha? Ajkamba harapok, ahogy letekintek rá és a ténykedésére. Akárhogy is, ez a térdepelés sokkal jobban imponál, mint az előbbi, amit az ajtóm előtt művelt. Játékosan fel is szisszenek - pedig alig érzékelem, hogy ezüst lenne a köldökömben - mikor elkészül a művelettel. - Kicsit mintha erősebb lenne az előzőnél. Már ezüsttartalomban. - Jegyzem meg, de a mondat kacagásba torkollik, ahogy felkap. Engedelmesen kapaszkodom karjaimmal és lábaimmal egyaránt, hagyva, hogy cipeljen, ahova kedve tartja. - Héé! Elmésztea... - ciccenek és ahelyett, hogy eltolnám magamtól, inkább közelebb bújok, karjaimmal közrefogva széles vállait. Szusszanva helyezkedem, s csak szívom magamba az illatát, mintha évszázadok óta nem láttam, éreztem volna a kedvest. - Mesélj... mi újság odaát? - duruzsolom, közben meg meglelem a megfelelő helyet a fejemnek: igen, ott a kulcscsontjánál az a mélyedés, ahova olyan kényelmes fajtani a bucimat, mintha oda tervezték volna azt.
- Minden szavad szavad szíven talál! - tettem a mellkasomra a kezem, mint aki súlyos találatot kapott, de egy pillanattal később már mosolyogtam. A melltartó nélkül melózásra összehúztam a szemem és habár tudtam - sejtettem és reméltem -, hogy csak szívat, azért elgondolkodtam rajta, hogy ha ezt tényleg bejátszaná, arra mit reagálnék. Őszintén? Fogalmam sincs. - Nem tudom, mit csinálnék azokkal a hímekkel... - töprengtem el fennhangon. - Dunsztom nincs a féltékenységmérőmről, ez durva! Maradjunk inkább a melltartónál - mondtam végül, mert hát az a tuti, ami biztos, legalábbis ebben az esetben. - Senkit sem szeretnék megvakítani - somolyogtam már-már édesen, mint aki arról beszél, hogy látott három kölyökcicát önfeledten játszadozni a minap. Szórakozottan és incselkedő cirógatom egy pillanatig, majd letérdelek, ám ezúttal a csere kedvéért. A szisszenésére a művelet végén felpillantok rá, a köldökébe csókolok, aztán felállok. - Nem tudom az előző mennyire volt erős, de arra figyeltem, hogy gyengébb legyen, mint az enyéim - magyarázom, mialatt felkapom, és irány a kanapé. Egyszerűen képtelenség megunni, ahogy hozzám bújik, és eszem ágában sincs leplezni, hogy ezt mennyire élvezem, mennyire örülök neki. Kényelmesen elhelyezkedik, majd lazán magamhoz ölelem és miközben beszélek, révetegen cirógatom a felkarját, vállát, derekát. Van, hogy államat a fején pihentetem, vagy minden különösebb ok nélkül adtam csókot a feje búbjára. - Olyan nyugi van, hogy tényleg azt várom, mikor robban a semmiből a bomba. Semmi acsarkodás, egymásra fújás, törött csontok, lógó belek, feszült légkör. Teljesen nyugodtan elvan a seggén mindenki.
A kinti fagyos vihar nem érte el tudatomat, ahogy az ágyamban hánykódtam. A redőny remegve zörgetett ébresztőt, de számomra nem volt menekvés kísértő múltam árnyaitól, melyek többnyire ilyenkor környékeznek meg, mikor ítéletidő tombol odakint. Talán a Szellemek játéka ez, talán gyötrő bűntudatomé, de az is megeshet, hogy farkasom fojtott vérszomja tör utat eme öntudatlan állapotban magának időnként...
Futok, szaladok... már nem is követem, hogy négy mancsom alatt ropog a talaj vagy mezítelen lábaim azok, amik a hideg köveket érik. Köröttem sötét, a semmibe tartok. Mi elől menekülök egyáltalán? Hátrafordulnék, de valami általam ismeretlen erő nem engedi. Lábaim visznek maguktól, nem ismerve megálljt a feketeségben, amit szinte harapni lehet köröttem. Csak menni, menni mindig tovább... soha meg nem állva, soha meg nem állapodva.
Idegesen fordulok át a másik oldalamra egy állatias morgás keretében, lerúgva magamról a takaró felém eső részét és védekezően-félőn ölelve át a mellettem fekvő Darrent. Úgy húzom magamhoz, mintha az életem múlna rajta.
Fényt látok, egyre növekvő, kellemes derengést a vaksötétben, hát arrafelé irányítom lépteimet egyre csak sietősebb iramot diktálva magamnak. Kell. Oda akarok érni és megállni! Akkor is, ha elnyel üldözőm érte. Meg is lesz az eredménye a sietésnek: megbotlok és kiszalad lábaim alól a talaj. Kapálódzva, foggal-körömmel próbálva fogást találni valahol, valamin zuhanok, métereket csúszva lefelé. Mintha tényleg megszűnt volna a talaj köztem és az áhított cél között. Iszamos valami az, amibe zuhanok, ami mindenemet beborítja. Langymeleg és... illata félreismerhetetlenül kúszik orromba, keveredve valami egészen különlegessel. Vér és emberi hús.
Az álombeli kapálózással együtt nem ússza meg a "valós világ" sem a merényletet, amit elkövetek az intenzív álomjárás közepette karmossá alakult kezemmel. Viszek mindent jószerivel, amit érek: takarót, kispárnát, Darren mellkasát...
Imádom, amikor hivatalos dolog miatt és így legálisan tartózkodhatok Anchorage-ben, esetleg több mint egy napot vagy pár órát. Igaz, hogy a Riverboat már kicsit sok volt az egyéb elfoglaltságaim mellett, de éppen az ilyen előnyei miatt nem bántam, hogy nekem kell vele foglalkozni. Miután lebeszéltem néhány hajóelem leszállítását, mehettem is Yettához és senkitől sem zavartatva nála töltöttem a nap hátralevő részét, meg az estét is. Idejét se tudtam már, mikor aludtunk utoljára együtt, hiányzott ez a fajta intimitás. Jól esett összebújni vele és álomba szenderülni vele, a korai indulás képe se tudott zavarni az ilyen pillanatokban.
Valamikor a hajnali órákban viszont félálomba kerültem egy mordulást és egy erősebb ölelést követően. Kicsit furcsálltam, de még nem aggódtam, biztos csak nyugtalan álma van, ezért annyit tettem, hogy fáradt mozdulattal visszaterítettem rá a takarót, hogy aztán tovább aludjak. Pontosabban csak aludtam volna, ám ez megmaradt a szándék szintjén. Hamarosan olyan intenzív támadásba kezd, amit hirtelen nem tudok hova tenni, csak azt érzem, hogy karmai felhasítják a mellkasom. Tépi, szaggatja a párnát, a lepedőt, a paplant és engem is. Ha paranoiás lennék, azt mondanám, hogy direkt csinálja és meg akar ölni. Nincs magánál, látom, vaktában kapálódzik. - Min ulvinne, ébredj! Hahó, kislány, ne élezd már a karmaid, hékás... Yetta! Egészen addig próbálom puszta szóval felébreszteni, amíg a képem is nem kap egy karmos pofont, s fel nem tépi ott is bőröm. Az ágynemű itt-ott véres. Muszáj felébresztenem, mielőtt még magában is kárt tesz, basszus! Elkaptam a felém lendülő kezét a csuklójánál, majd a másikat is és négykézláb fölé emelkedve, lenyomtam feje mellett két oldalt karmolni vágyó tagjait. Vérem a mellkasomról, az arcomról kövér, ritkás cseppekben hullott rá, de ezzel egyelőre nem értem rá foglalkozni. Ha erre se tért magához, és tovább erőlködött, vagy morgott, a felszín közelébe engedtem saját ordasomat. Torkomból mély, öblös morgás tört fel, fagyos energiáim a nálam jóval kisebb és gyengébb nőstényre nehezedtek. Még nem láttam ilyennek, ennyire... vérszomjasnak... - Ébredj, min ulvinne... - mondtam némileg állatias hangon, energiámból pedig lassan visszavettem, s inkább lassú örvényként, nyugodtan jártam körbe az övéit vele.
Valaki egyszer azt mondta nekem, sose tagadjam meg a bennem élő vadat. Hittem is, meg nem is a szavakat, ám kétségtelenül eleget tettem neki jelenleg, ahogy vértől csatakosan, az illattól elborult elmével vetettem magamat a köröttem levő húscafatokra. Téptem, haraptam, cibáltam őket, mint kisgyerek a játékot... mikor a Sötétség értem nyúlt mindent elérő, nehéz súlyú mancsaival, ősi, ösztönös morgás szakadt fel torkomból. Ezek az enyémek, az enyém mind... csakis az enyém!
Darren szavai nem érnek el, de "hálásan" képen törlöm értük. Épp csak a szemét nem éri el karmom, ahogy odakapok. Elkap, nem ereszt és talán így van jó, még ha elégedetlenkedő, állatias morgással próbálok is szabadulni alóla. Izmaim pattanásig feszülnek, meg-megremegnek és talán még csontjaim is recsegve-ropogva indulnak növekedésnek, az alakváltás egyik előszeleként.
Nem cafatok azok, amiknek a vérében fürdök. Farkasomnak nem többek ugyan a legfinomabb húsnál, amit valaha kóstolt - ám lassan tért nyerő tudatom fokozatosan fel is fogja azt, ami történik, amit látok: apró kezek, üveges tekintet, amott egy halálra vált arc. Idegesen hátrálok, ha tehetném, visszaokádnám a gyomrom tartalmát a felismeréstől... Lám, az a törékeny kis ember. Ajkain mintha gunyoros mosoly ülne még a halálban is, hirdetve: Ez a te műved. Mi nem ártottunk neked. Még csak nem is ismertük egymást, te mégis eljöttél és megöltél minket. Az édesanyám, a nővérkémet... Hidegvérrel törted ki a nyakukat, mint az állatoknak.
Valaki egyszer azt mondta nekem, sose tagadjam meg a bennem élő vadat. Ám ez a valaki azt is mondta nekem: Mindig tudd, hol van az a határ, ameddig elengedheted ezt a szilaj vadat, melyet tőlem kaptál, mert ha egyszer szabadjára engeded, nincs az az isten, hogy hagyjon újra felülkerekedni magán!
Valami fojtogat, valami le akar minket gyűrni és akármennyire nem tetszik ez, nem tehetünk ellene semmit. Szinte már megadó az a morgással keveredő, fájdalmas nyüszítés, amit a fenyegető morgásra hallatok és ami után felriadok rémálmomból. Az, hogy zihálok, mintha maratont futottam volna, nem kifejezés. Remegek minden porcikámban és nem is igazán fogom fel azonnal, mi folyik köröttem. Sárgán villanó borostyán szempár az, ami megrettenten mered fel Darren sebhelyes képére. Farkasom, energiáim bizalmatlanul és kissé értetlenül fogadták hímje ismerős, hűvös energiáit. Igyekeztem volna megnyugodni, hiszen szemmel láthatóan csak álom volt az egész, ugyanakkor az, hogy Darren itt. Hogy látta és... bántottam! Ezek még inkább kétségbe ejtettek és nem segítettek helyzetemen. - Eressz el... kérlek Darren, eressz el! - Rebegtem még mindig remegve, mint a nyárfalevél, noha tekintetem lassan-lassan cirmossá, majd teljesen kékké, emberivé vált. Ezért nagy köszönet jár a másik energiáinak, farkasának, még ha háborgó lelkemen nem is tudott segíteni. Legalább a "kislány" nem akar kikandikálni a világba.
Érzem azt a mélyről fakadó, elemi erőt, ami belülről feszíti, a farkasát, ami kitörni készül, hallom, ahogy először csak halk suttogásként recsegni kezdenek a csontjai, aztán mint egy hatalmas hullám, erősödik a moraj. Visszafojtom, elnyomom, a ketrecébe űzöm, mert fogalmam sincs, hogy mit tenne, ha kiszabadulna. Nem magamat féltem, benne nem akarok kárt tenni, s azt se szeretném, ha önmagát kezdené esetleg szó szerint is marcangolni. Energiáim hűvös örvénye feszül finom erőszakkal a fehér nőstényhez kérlelő-utasítón kényszerítve nyugalomra. Fogalmam sincs, miért, talán mert Yetta nincs magánál, és nem uralná az alakváltást... minden esetre nem engedek neki. Fölé kerülök, leszorítom emberként és farkasként is mozdulatlanságra kárhoztatva, miközben próbálom felébreszteni. A nyüszítésnél már remélek, reagált rám, ezt pedig pozitívumként könyvelem el, habár nem csípem, ha valakiből ilyesmit váltok ki. Felébred, vagy inkább felriad, farkasának űzött tekintetével néz rám, mialatt az én ordasom is a felszín közvetlen közelében kódorog. Olyan ez kicsit, mint a behódolási szándékom bejelentésére összehívott gyűlés, és az utána lévő hangulat. Állatias oldalunk felvillantása, mintha időről időre figyelmeztetnénk egymást és magunkat is, hogy mik vagyunk valójában. A nyakához hajoltam és megszaglásztam. Nem emberi tett volt, a farkasom kimért, finom érdeklődése afelől, hogy van a párja. A szavaira egy pillanatra mozdulatlanná dermedek, arcomról, mellkasomról újabb vörös cseppek hullanak rá némán, majd elhajolok tőle és lassan eleresztem, miközben az arcát fürkészem. Mellé térdelek, a mozgásom kicsit merev, én magam pedig éber, mintha azt lesném, mikor kell ugranom, hogy megint lefogjam, megállítsam. Nem szólok, csak figyelek, óvatosan, pattanásig feszült idegekkel, mint egy felcsigázott vadállat - mert az is vagyok. Akkor eszmélek ebből az állapotból, amikor felfogom, hogy a lefogása során ő is véres lett, az ágyneműt pedig cserélni kell, a huzattól a párnáig. Morgósan szusszantam egyet, energiáim visszahúzódtak, farkasom visszasompolygott, ezt követően pedig lemásztam az ágyról. Rájöttem, hogy mindez ilyen nagy kussban nem lehetett túl szívderítő a számára, úgyhogy végre megnyikkantam. - Hozok vizet - mondtam, s ösztönösen felemeltem felé a kezem, mint aki meg akarja érinteni - pedig bőven kartávolságon kívül voltam -, de inkább csak jeleztem, hogy maradjon nyugton. Hamar megjártam a konyhát, visszajövet pedig magamhoz vettem az előző napi fekete pólómat, amit a nappaliban hagytam el, hogy azzal letöröljem a vért a mellkasomról meg az arcomról, amennyire tudtam. Nem akartam összevérezni az egész lakást. - Tessék - nyújtottam felé a hideg italt, miután leültem az ágy szélére az ő oldalán -, idd meg, jót fog tenni - unszoltam kicsit. Éreztem a feszültségét, az idegességét, láttam a tekintetét, amikor felébredt. A víz ugyan nem orvosság, de a hirtelen riadalom ellen nagyon jó. Igen, kortyolva is, nem csak arcra loccsantva. - Mit álmodtál? - kérdeztem halkan, miután ivott, s úgy helyezkedtem, hogy ha hozzám akart bújni, semmi akadálya ne legyen, a közelséget viszont nem akartam erőltetni. Ötletem se volt hirtelen, hogyan reagálna rá, így inkább maradtam annál, hogy megadtam neki a választás lehetőségét.
Kezdőlap
//
