Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
Az első megszólalást nem, a másodikat már meghallom. Zavartan pislantok fel az éppen olvasott könyvből, és feltűnik, hogy a fiatal lány minden bizonnyal hozzám szól. Fáradtnak tűnik, csak magunk vagyunk. Kissé oldalra döntöm a fejemet, miközben tetőtől talpig végigmérem őt, aztán néma csendben visszanézek a könyvre... Aztán újra a lányra. - Köszönöm, egy perc, és elpakolok. Próbálok viszonylag normálisnak tűnni. Pedig maradhattam volna éjszakára. Egy egyszerű illúzióval eltüntettem volna magam a szemei elől, de talán ez valami jel lehet a "mélyen tisztelt" szellemektől, hogy inkább mennem kellene. Becsukom a könyvet, mintha nem is már figyelnék oda rá, de mégis lejjebb eresztem a pajzsom, hogy szemrevételezzem, amikor... Hoppá. Összevont szemöldökkel mérem végig megint. Közben hangosan becsukom a könyvet, felkelek és lassan a lány felé sétálok. - Nézze kedves, nem áll szándékomban megijeszteni... - emelem fel finoman a jobb kezem (mert az ilyen jellegű mondatoknál szokták általában bántalmazni a nőket ugyebár) - De érzem, hogy Ön... Különleges. Sokat mondóan pillantok rá, egyenesen a szemeibe, miközben a szörnyetegem kékes-lilás fényét is megmutatom neki, jelezve, hogy mi vagyok. - Most érkeztem a városba, néhány napja, és... Nagyon siet? Tudja én itt születtem, innen származom, és... Esetleg beszélhetek a feletteseivel is, ha most magának nem alkalmas, de szeretném kiismerni magam a városban, és... Biztosítani a Protektort, hogy tőlem nem kell tartaniuk. Próbálok valami zavart mosoly-félét is produkálni, de nem megy valami jól. Amióta rászoktam a cigire, azóta leszoktam a felhőtlen vigyorgásról - valamit valamiért. Érezheti rajtam, hogy kellően öreg és erős vagyok ahhoz, hogyha bántani akarnám, akkor már rég megtehettem volna. Túlzás lenne azt mondani, hogy ártatlan vagyok, mint a ma született bárány, de... Egyébként is bolondul érzem magam, hiszen mióta is nem találkoztam Őrzővel? Azóta. Ma pontosan 11 éve volt... Hogy Zachary Cross meghalt. Hogy meghaltam. Hogy elhagytam... Teremtőmre... Az arcom lefagy, az élet pedig megint kegyetlen. Miért akkor hasít belém a felismerés, amikor pont összefutok egy Őrzővel, aki segíthetne? Akin keresztül talán megtudhatnám, hogy miért kell itt lennem? - Killian vagyok. Killian Kenway. Egészen nyugodtan leadhatja a drótot, ezen a néven biztos, senkit nem fognak találni a krónikák között.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Engem mondjuk nem zavarna, ha itt maradna. Sőt legszívesebben én is maradnék, de ha tényleg nem akarjuk, hogy leüvöltsék a fejünket muszáj lesz minél hamarabb elhúzni a csíkot. Egyszer már későn pakoltam el a könyveket és vagy öt perccel tovább kellett nyitva tartania a könyvtárat. Nah olyan vörös fejet sem láttam még életemben. A táskámban már mindent visszapakoltam, mikor a férfi mellém lép és hozzám szól. Meglepetten pillantok rá. A szavaira homlokomat összeráncolom. Ha nem mondaná ezeket akkor kevésbé ijednék meg tőle. Talán másoknak megnyugtató lenne, de nekem ez csöppet sem az. Ahogy megérzem az energiáit érzem, hogy a szívem kicsit gyorsabb ütemben kezd el verni. Nem sok farkassal találkoztam, vagyis akikről tudom is, hogy azok voltak, és igaz eddig egy e bántott engem, de valahogy mégis kissé idegesnek érzem magam a környezetükben. -Öhm...-Először csak ennyit tudok kinyögni. Elég hirtelen jött ez és igazából legszívesebben haza mennék és bedőlnék az ágyba, de mégsem fogom elküldeni őt. Segítséget kért és én megpróbálok neki segíteni, bár jobb lett volna, ha mondjuk másik napon találkozunk, vagy korábban, de talán így is hasznos lehetek a számára. -Ráérek, nem sietek sehová, de egy kávét muszáj lesz meginnom!-Mennyit is ittam már ma? Túl sokat...És holnap csak még rosszabb lesz, ha nem tudok rendesen aludni ma. -Alice Lavant!-Mutatkozom be én is. Reflex szerűen nyújtom a kezemet felé egy kézrázásra, bízva benne, hogy elfogadja azt. Ha ez megtörténik a jól ismert csuklásom elő is bújik a mélytől. De legalább most már tudom az okát. Persze ez így is elég kellemetlen egy dolog, és sikerül el is pirulnom, így ahogy elengedjük egymás kezét inkább az asztalon lévő könyvekre pillantok, amiket a kezembe is veszek. Muszáj lesz őket kivennem, hogy ki tudjam őket olvasni. -Akarja, hogy segítsek elpakolni?-Látom elég sok mindent sikerült előkotorásznia és már hallani is lehet a nő cipőjének a kopogását. Nah már csak az ő ordibálása hiányzott.
Látom, hogy meg van illetődve. Ezek szerint ifjú még, szokatlan számára egy magamfajta ilyen veszélyes mértékű közelsége. Kissé megingatom a fejem, lazán és finoman, jelezve, hogy tényleg nincs semmi baj. Mondjuk kellemetlen, hogy már ennyitől félszeggé válik, és még csak nem is tudja, hogy kivel áll szemben. Talán azt sem tudja, hogy kik azok az Elsők... Én már semmin sem csodálkoznék. - Egy kávé. Rendben van, a vendégem. Próbálok valamelyest jó színben feltűnni, bár fogalmam sincs, hogy mennyire tölti el örömmel, hogy egy vadidegen fickóval kényszerül kávézni, bár én megelégednék annyival is, hogy a Protektorához irányítson, de ha nem, hát nem... A kézfogását elfogadom, és viszonozom is, nem túl erősen, sőt, inkább gyengéden - a domináns kézfogás sosem volt az enyém, és nem egy fiatal hölggyel szemen fogom elkezdeni ennek gyakorlását. - Alice. Járt már csodaországban? Nem is én lennék, ha kihagynám a vonatkozó kérdést, ám az se zavarna különösebben, ha nem venne róla tudomást. Kevesen vannak, akik őszintén értékelik a világnézetemet. A körülöttünk élő meséket, legyenek azok altatók vagy éppen rémtörténetek. A kérdésére hátrapillantok a vállam felett, az asztalon felejtett kupacra, féloldalas mosolyra húzom a szám, aztán újra Alice-re nézek. A képességemet használva azt az illúziót keltem benne, hogy az asztal, ahonnan felkeltem, teljességgel üres. - Igazán kedves, de azt hiszem.... nem szükséges. Ellépek mellőle, hogy az egyik akasztófán pihenő fekete szövetkabátomat magamra libbentsem, aztán se szó, se beszéd elindulok a kijárat felé. - Azt rebesgetik a madarak, hogy túl sok farkas tanyázik errefelé, és ez sok bajjal jár. Igaz ez? Nem tűnök olyannak, mint aki ki fogja ütni belőle az információkat, ennek ellenére nem tudom, hogy mennyit fog nekem elárulni.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Egy kis pír jelenik meg arcomon a meghívás hallatán. Ne állt szándékomban ezt kihozni a helyzetből. Nem vagyok egy zsugori alak, hogy meghívassam magam egy számomra idegen férfival. -Ez nagyon kedves Öntől, de nem ezért mondtam. Nem kell meghívnia!-Mondom neki teljesen őszintén. Láthatja, érezheti, hogy mennyire zavarba jöttem ettől. Mindig is olyan voltam, aki inkább éhezik, de másoknak ad, segít. Persze nem mondom azt, hogy nem esik jól, ha kapok, de boldogabbá tesz, ha én ajándékozhatok meg valakit. -Nem még nem jártam, de el szeretnék oda jutni egyszer!-Mosolyodom el, ahogy megválaszolom neki a kérdést. Valahol azért szeretnék hinni abban, hogy tényleg van olyan hely, ha még nem is pontosan ugyan olyan, mint a mesékben. Sokan ezt gyermeki naivitásnak mondaná és megvetne miatta, de én úgy gondolom valamilyen szinten kell, hogy megmaradjon bennünk a gyermeki lélek, ártatlanság. Akikből hiányzik ez mint rideg, komor emberek, akik elfelejtettek mosolyogni. Ahogy ismét az asztalra pillantok üresnek találom azt. a megdöbbenés ül ki az arcomra. Biztosra mondtam volna, hogy pár perce még tele volt pakolva mindenféle könyvekkel. Biztosa csak a fáradtság játszadozik velem. a kabátomat magam is felveszem, majd a táskámat vállamra helyezve el is indulok utána. A kérdés meglep, és nem is válaszolok neki azonnal. Hezitálok. Hezitálok mert nem tudom mennyire szabad erről beszélni egy idegen farkasnak. Nem tudhatom, hogy mik a céljai, bár az is igaz talán az sem a legokosabb ötlet, hogy ilyenkor elmegyek vele kávézni. -Nos valóban sokan vannak és ezzel együtt igen sok gond van. Sajnos már egy városi balhé is volt, ahol egy kölyök megölt pár embert, két másik farkas meg egymásnak esett az emberek szeme láttára. Okokat nem tudok.-Igen én is hallottam erről az esetről, sőt még az újságokban is megírták, így végül ha akarja könnyen utána nézhet. -Megkérdezhetem, hogy honnan jött?-Persze, hogy érdekel, hogy mégis ki ez a férfi, ha már így "letámadott" engem ilyen késő éjjel.
Nem akartam megsérteni, sem pedig kellemetlen helyzebe hozni a meghívásommal, egyszerűen csak így tűnt elegánsnak, ha már ezen a kései órán rám áldoz az idejéből. - Ragaszkodom hozzá. Ettől függetlenül nem engedek a dologból, de még úgysem tartunk ott, szóval nem is feszegetem tovább a témát. Mindent a maga idejében ugyebár. A kérdésemre adott válasza igazán kedvemre való, legalább is a régi kedvemre való, néhány-száz évvel ezelőtt egész biztos kikeltem volna magamból, amiért találkozok valakivel, aki még képes hinni a mesékben úgy, mint én egykoron. Hallgatom, amit arról a kölyökfarkasról mesél, és csak reménykedni merek benne, hogy nem az én egyik leszármazottam volt, aki ilyesmire vetemedett. Persze, sok esetben ez nem szándékos, ahogy nem volt az a legutóbbi esetben sem, amikor megöltem azt a szerencsétlent a sikátorban... - Tényleg nem hangzik túl jól. Ha valóban annyi farkas él errefelé, amennyiről a pletykák szólnak, akkor nem lehet őt vádolni a felelőtlenséggel, sokkal inkább a falkát, akihez tartozik. Nem tudja, merre találom őket? Csak kíváncsi vagyok. Közben egyre közeledünk a könyvtár kijáratához, ahol előzékenyen kitárom Alice előtt az ajtót. Rexlex mozdulat, valahogy mindig volt érzékem ahhoz, hogy jó képet alkossak magamról. Vagy egész egyszerűen annyira szerencsétlen vagyok, hogy Elsőként megragadtam azon a szinten, hogy nincsenek elvárásaim a nálam ifjabbak felé... Mindegy, ezen nem most akarok elkezdeni gondolkodni. Sokkal inkább érdekel engem Alice, és mindaz, amit esetleg megoszt velem. - Alabamából. Előtte Indiában éltem. - teszem hozzá némileg keserűen - De mint már említettem, itt lettem farkas, szóval azért is fontos számomra, hogy mi lett ebből a helyből. Kötődöm hozzá. És arra gondoltam, hogy ha esetleg a helyi Protektorátus hasznát venné egy magamfajta kóbornak, szívesen segítenék. Mit gondol? Szoktak külsősöktől segítséget kapni? Ha már sikerül kijutnunk az épületből, akkor lelassítok. A legtöbb mai farkassal és emberrel ellentétben nekem nincsen autóm, és ha őszinte akarok lenni, azt sem tudom, hogy ilyenkor hol lenne lehetőségünk kávét vásárolni, úgyhogy innentől Alice-re kell bíznom magam. - Ismer valami jó helyet a környéken? Teszem fel a kérdést, ezzel is utalva arra, hogy lényegében elveszett vagyok.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Én csöppet sem sértődtem meg a meghívására, csak általában nem úgy szoktam lereagálni, ahogy egy normális ember. A továbbiakban nem ellenkezem vele. Ha tényleg ragaszkodik hozzá, akkor nagyon hálás vagyok neki. (Meg különben sem mernék leállni vitatkozni vele, mégis csak farkas) Az újabb kérdésére összeráncolódik a homlokom. Ez már talán tényleg túl sok információ lenne, amit megosztok vele. Nem ismerem őt. Lehet, hogy rendesnek tűnik a szememben, de az is lehet, hogy csak jó színész és igen is vannak mögöttes szándékai. -Öhm...-Csak ennyit vagyok képes kinyögni neki Nem akaródzik elárulni a falkák pontos helyét. Tudom, ha nagyon meg akarja tudni úgy is megtalálja őket, de legalább nem az én hibám lesz, ha valami rosszat csinál. Az ajtón elsőként lépek ki. -Ne haragudjon meg rám...Én tényleg nem akarom Önt megbántani, de....De miért legyek biztos abban, hogy nincsenek rossz szándékai?-Végre csak sikerült feltennem a kérdést. Érezheti rajtam, hogy teljesen őszintén beszélek vele, hogy őrlődöm magamban, hogy kitaláljam vajon igazat mond e vagy sem. Igen talán gyáva nyúl vagyok, aki minden farkastól megijed, de inkább vagyok az, mint egy bolond, aki minden csapdába beleesik. India hallatán azonnal eszembe jut Abigail és nem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek a dologra. -Esetleg nem ismeri Abigail Crosst? Ő is őrző, és sokáig Indiában élt.-Tudok egy keveset a múltjáról, hogy férjnél volt, de ahogy én is ő sem szokott sokat mesélni magáról. -Bocsánat! Előbb nekem illene válaszolni a kérdésére! Szóval nem tudom, hogy külsőstől kapnak e, de az itteni falkák már sokat segítettek nekünk.-Azt viszont nem részletezem, hogy mikben. Majd ha tényleg érdekli a dolog és valóban szeretne beszélni Williammel akkor örömmel bemutathatom neki őt. Majd Will eldönti, hogy mit szabad neki tudnia. Én addig inkább továbbra is óvatos vagyok vele szemben. -Csak a városban ismerek. A buszok ilyenkor már elég ritkán járnak, de egy húsz perces séta és ott vagyunk!-Lehet, hogy a végén még az a kávé felesleges is lesz.
//Ne haragudj, hogy ez ennyire pocsék lett :ooops: //
A kérdésére nagyon egyszerű és szerintem kielégítő válasszal tudok szolgálni. Bár minden bizonnyal eléggé furcsán és vérfagyasztóan hathat az, hogy mindezt olyan kedves mosollyal közlöm vele, mintha egy csapat játszadozó kisgyermekről cseverésznék vele. - Ha rossz szándékaim lennének, akkor most nem engedném, hogy kitérjen a válasz elől, hanem minden bizonnyal a kezemben fognám a szívét. Vagy a gégéjét. - egy kicsit elgondolkozom - Vagy bármelyik tetszőleges belső szervét. Mosolyodok el még inkább a mondandóm végére. Valahol tényleg aranyos, hogy ennyire bizonytalan, annak ellenére, hogy pontosan tudja, hogy pillanatok alatt ízekre szedhetném, mégsem kezd el sikítva menekülni előlem, hanem bátran és jó Őrzőhöz méltóan kitart. - Nem bántott meg. Sőt,értékelem az óvatosságát. Teszem még hozzá csak úgy mellékesen, bár valahol az ő szemszögéből nézve erősen kétlem, hogy valóban foglalkoztatja ezek után, hogy mennyire gázolt bele az érzéseimbe. Tovább sétálunk, én érintőlegesen megemlítem neki Delhit, és akkor... Nem, egy pillanatra sem engedem, hogy lássa azt,mennyire hirtelen vágott fejbe a név, amit kiejtett a száján. Egyébként sem lehetséges. Egyébként is, biztos valaki mással keveri össze. Ki tudja, talán valamelyik indiai Őrző pont ezt az álnevet használta, amikor a környékre jött. Vagy nem is ebben a Protektorátusban van, hanem egészen máshol. Hiába kalapál a szívem úgy, mint egy kolibrié, én úgy, mintha egyáltalán nem érdekelne a dolog, megrázom a fejem. - Nem dereng. De hát aztán, ki tudja... Sok emberrel, farkassal és Őrzővel volt már dolgom, lehet, hogy összefutottunk. Összefutottunk... Mr a szóhasználat is sértő Abigailre tekintettel, de úgy vélem, ezt az apró fiaskót megbocsátaná nekem, ha tudná, miért nem vallom be, hogy ismerem. Amikor minden bizonnyal nem is ugyanarról az Abigailről beszélünk. Ez csak a Szellem olcsó játéka, semmi több - legalább is képes vagyok magamat abba az Illúzióba kergetni, hogy tényleg így van. Ugorjunk is. Bólintok arra, hogy az itteni falkák sokat segítettek nekik. Akkor nem értem, hogy mi a probléma. Sokat segítenek, de mégis gond van velük? Miért vagyok itt? Ha ennyire minden rendben van... - Nos, ha nem bánja... Csak ön után. Teszek egy lovagias mutató karmozdulatot, és ha elindul valamerre, felveszem a sétatempóját, és kellemesen ballagok mellette. Szeretek sétálni, még céltalanul is, ám most erről szó sincsen. - Nem tudom, hogy mit kérdezhetném, amit egyelőre nem tekintene tolakodásnak. Ha akar, nyugodtan kérdezhet akár rólam, vagy arról, ami hirtelen az eszébe jut. Ön még egész újonc, nem? Ha nem így lenne, már minden bizonnyal tőrt állított volna a hátamba. Nevetek fel kissé röviden. Nem vagyok túlságosan jó abban, hogy elnyerjem mások bizalmát és istenigazából kedvem sem nagyon van többet dolgozni érte, mint amennyit érdemes volna, de bízom abban, hogy néhány percnyi felületes beszélgetés talán jobban meggyőzi arról, hogy valóban nincsenek ártó szándékaim.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A szavai a helyett, hogy megnyugtatnának, csak fokozzák az ijedtségemet. Gondolom, csak én vagyok képes ennyire félni egy farkastól. Bevallom miután láttam hogy képesek egymást széttépni csak még rosszabb lett a helyzet. Eddig is tudtam, hogy van bennük erő, de hogy ennyire ridegek is lehetnek, azt nem hittem volna. Mindennek ellenére teljesen nyugodt maradok és nem kezdek el sikítva rohangászni. Muszáj lesz elfogadnom őket a környezetemben. Nem félhetek minden egyes farkastól...Ott van például James...Vele már egészen jól kijövök, bár igaz kissé bolond egy fickó. -Értem!-Mondom halkan, ahogy lesütöm tekintetemet. Ebbe nem gondoltam bele, pedig mennyire igaz. Kezdem úgy érzeni magam, mint egy ostoba kislány. Pedig próbálok őrzőhöz méltóan viselkedni mégis úgy érzem buktatókba ütközöm. Talán nem kéne ennyire erőltetni. Majd jön az magától...valamikor, egyszer biztosan. Mivel úgy tűnik nem ismerős neki Abi neve, így nem is boncolgatom tovább ezt a témát. Az is lehet, hogy elkerülték egymást, vagy tényleg túl sok emberrel találkozott már élete során. Azt nem tudnám megmondani, hogy hány éves is ő, de érződik, hogy nem egy mai kölyökről van szó, aki még csak most bontogatja a szárnyait. A kéz intésére el is indulok az egyik irányba. Ezernyi gondolat cikázik az agyamba, de egy rendes kérdés sem jut az eszembe. Mégis mit kérdezhetnék tőle? Az biztos, hogy nem a kedvenc zenéjéről, vagy filmjéről...Végül ő teszi fel a kérdést, amitől sikerül ismét zavarba jönnöm. Ennyire feltűnő, hogy kezdő vagyok? -Igen az vagyok!-De ha nem, akkor sem hiszem, hogy megtenném a dolgot, mind addig míg nem ad okot rá. És nos valljuk be ez nem történt meg. -Úgy egy éve kezdtem el.-Árulom el neki, mintha nagyon is érdekelné őt. Talán inkább a rég feltett kérdésére kellene válaszolnom. -Amúgy az előző kérdésére a válasz...Igazából most már szinte bárhol találkozhat velük. Mondhatni, hogy bárhová betehetik a lábukat...Viszont, ha többel is szeretne találkozni akkor a hegyekben van egy úgymond főhadiszállás, illetve a Holiday In Express-ben is biztosan összefuthat párral.-Ennyit még én is tudok, bár igaz, hogy a hegyek elég tág fogalom, de pontosabban vagy térképen tudnám megmutatni, vagy ha egyenesen odavinném őt. Azt meg lehet, hogy nem vállalnám be most.
Az eléggé nyers és őszinte megfogalmazásom arról, hogy miket tehetnék vele, nem nagyon érinti meg. Legalább is nem látom rajta, hogy túlságosan élénken képzelné el, amint éppen... Nos, felejtsük el. A lényeg, hogy úgy tűnik, sikerült közös nevezőre jutnunk, aminek roppantul örülök, és arra, hogy érti, csak finom mosollyal biccentek. Ahogy elindul, követem, felvéve a tempóját, és mindkét kezem a kabátom zsebébe süllyesztem. És miközben haladunk, én nem csak rá figyelek, hanem a városra is, az épületekre, a lámpák fényeire, és próbálok megismerkedni mindazzal az újdonsággal, ami maga mögé rejti egykor hőn szeretett otthonom majdnem minden pontját. Kivéve persze a hegyeket. A hegyek örökre az enyéim maradnak. Tudtam, hogy újonc, ezért nem lep meg a dolog, de biztatóan mosolygok rá, amikor bevallja, hogy nagyjából mindössze egyetlen éve tagja a Protektorátusnak. Ó, kedvesem, ha tudnád, mennyi minden vár még rád, úgy száz-százötven éven belül... Szemtelenül rövidnek tűnik ez az egy esztendő. - Mindenki volt egyszer "egy éves". Hihetetlennek tűnik, de még én is. Hosszú még az útja, de szerintem jó nyomon jár. Már csak abból kiindulva, hogy hajlandó egy magamfajta, túlkoros vénséggel cseverészni, lassan mondhatom, hogy az éjszaka közepén. Aztán hirtelen témát vált, visszakanyarodik a korábbi kérdésemhez, ami eléggé meglep. Hát ennyi lett volna? Valóban ennyi elég lett volna ahhoz, hogy elnyerjem a szimpátiáját? Minden esetre ha igen, akkor nem is jöttem ki annyira a szociális formámból, mint azt az elmúlt 11 évben gondoltam. A múltkor már sikerült megtudnom, hogy az egyik falka a hegyvidéken él, és most kiderült, hogy a másik egy Holiday Inn Expressz nevezetű helyen. Pompás, ha csak nincs egy harmadik falka is, akkor úgy vélem, majdnem minden kiindulási alapom megvan ahhoz, hogy felkutassam ittlétem célját. Az viszont elég elkeserítő, ahogy kifejezi, hogy bárhová betehetik a lábukat. Rossz előérzetem támad tőle. - Hálásan köszönöm, Alice. Valóban sokat segített. Szeretném felkeresni őket, ha a lehetőségem úgy hozza, tudja, felmérném a terepet és az erőviszonyokat. Nem tegnap volt utoljára, hogy komplett falkákba futottam, kissé kijöttem a gyakorlatból, tudja, hogy megy ez... - nem, minden bizonnyal fogalma sincs róla, de ezen nincs mit csodálkozni - És Önök? Mennyire biztos a védelmük a városban? Persze megint gondolhatja azt, hogy azért faggatózom, hogy megtudjam, mennyire lenne nehéz legyűrni vagy éppen kijátszani őket. Fogalmam sincs, hogy ennyire fiatalon birtokában van-e olyan varázslatnak, amivel kideríthetné a valódi szándékaimat, de ha esetleg mégis, akkor kérdés nélkül alávetném magam neki.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Hogy elnyerte volna a szimpátiámat? Nos én inkább nem így fogalmaznék. Mondjuk azt, hogy nagyon i remek érveket hozott fel. Nah meg kezdem egyre hülyébbnek érezni magam mellette. Talán be kellene vezetni olyan órákat is, hogy mit csináljon a Tanonc, ha találkozik túl kíváncsi farkasokkal. 1. Mente az életét és fusson el, 2. Mondjon el mindent és fusson el 3. Mondjon el mindent és reménykedjen abban, hogy nem egy pszichopata gyilkossal van dolga. Lehet, ha Will meglátna most engem leüvöltené a fejem, hogy mégis mi a jó francot művelek itt az éjszaka közepén egy farkassal. De ha már így összefutottunk már nem fogom lerázni őt, valami hülye kitalált szöveggel. Nah de nem fogok ezen tovább agyalni. Most itt vagyok és elhatároztam, ha nem is mindent, de pár dolgot igazán megoszthatok vele. -Nem igazán tudom, de örömmel segítek, amiben csak tudok.-Vallom be teljesen őszintén neki, majd kapok egy újabb kérdést, amire pontosan nem tudom, hogy mit is válaszolhatnék. -Elnézést, de ezt hogy érti? Sajnos már veszítettünk el őrzőt egy farkas miatt és valahogy úgy vélem máskor is megtörténhet ez.-Mondjuk igaz azóta Will bevezette, hogy ha lehet ne mászkáljunk egyedül, főleg nem ilyen kései órákban, de nem lettem volna olyan önző, hogy valakit magam mellé rendelek ilyenkor...Nah meg egy erős farkas ellen lehet, hogy két őrző is kevés lenne. -Azt hiszem nem minden farkas van oda értünk és jobban örülnének, ha eltűnnék, de lehet, hogy rosszul gondolom.-Pedig elvileg mi csak segíteni akarunk nekik, de hát úgy tűnik ez nem elég.
- Pont ettől tartottam... Sóhajtok fel gondterheltem, a leheletem párájával ködösítve be előttünk a levegőt néhány pillanatra. Bár az majdhogynem szakmai ártalom, hogy a farkasok Őrzőket ölnek, mert ők azok, akik az ellenünk való küzdelemre is feltették a karrierjüket, ettől függetlenül Delhi óta nehezen tolerálom, ha az Őrzőknek bántódása esik. Persze mondhatnánk, hogy az nekem pont kapóra jött, de bár ne kellett volna így alakulnia. - Nem, kedves Alice. Az a baj, hogy nagyon is jól látja. - közlöm vele őszintén, de kissé aggodalommal teli - Én őszintén kedvelem az Őrzőket, mert úgy gondolom, hogy igen is szükség van a munkájukra. És akármerre is jártam eddig a világban, mindenhol azon dolgoztam, hogy megpróbáljam támogatni őket úgy, ahogy tőlem tellett. Ezért is érdeklődöm, hogy mire lenne szükségük esetleg. Remélem, hogy hisz nekem, és azt is, hogy így már lassan elkezdi megérteni azt, hogy mégis miért érdeklődöm annyira. De ez lehet egy újabb nyom, lehet valamiféle jel, hogy miért kellett visszatérnem, hogy miért izzott fel a tetoválás. De még így is csak találgatni tudok. De legalább kicsit pontosabban. - Megtenne nekem valamit? - torpanok meg hirtelen, mert azt gondolom, hogy egyelőre ennyit elég volt tudnom, és hogy a lánynak nem igazán van több információ a birtokában, tekintettel a fiatal korára - Kérem, mondja meg a protektorának, hogyha szüksége van egy szövetségesre, keresse Killian Kenway-t a város szélén, a Ranch Motelben. Persze, ha esetleg Ön szeretne beszélgetni, az ajtóm nyitva áll. Mosolygok rá barátságosan, és ha belement a kérésem tejesítésébe, akkor lelassítom a lépteimet, aztán megállok. - Tudja mit? Nem tartom fel. Menjen haza és pihenjen. Nagyon köszönöm a segítségét még egyszer. Most már tudja, merre talál, ha mindenképp szeretné bepótolni azt a bizonyos kávét - mosolygok rá barátságosan, tolakodás nélkül - De ha mégsem hozná úgy a sors, hogy találkozzunk, akkor vigyázzon magára. Bár, ha a Protektora elfogadja az ajánlatom, mg az is meglehet, hogy én fogom. Minden jót. Intek felé, és lassan megfordulok, az egyetem felé vezető úton, abba az irányba, ahonnan elindultunk. Ha hátranéz, akkor már nem láthat sehol, mert az Illúziómmal teljességgel eltüntettem magam előle, akár csak a könyveket nem sokkal korábban.
//Ezt most akkor zárnám Alice drága, de valami új - jelen időset bármikor kezdhetünk! És köszönöm //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az őrzőkről kialakult véleményét furcsállom. Még nem hallottam farkast így beszélni rólunk. De jó tudni, hogy ilyenek is vannak, akikre számíthatunk. -Sajnálom, de konkrét dolgokat nem tudok mondani. Nem ismerem még olyan jól a Protektorátust, hogy tudjam mire lenne szükségük. Williamnél kellene megérdeklődni. Az irodája itt van az egyetemen.-Talán tényleg egyszerűbb lett volna már az elején megadni az elérhetőségeit. Tőle sokkal többet megtudhatott volna, mint amennyit sikerült belőlem kihúznia. Ahogy megtorpan én is megállok mellette, úgy pillantok fel a szemeibe. A kérdésére csak bólintok egyet válaszképpen, majd végighallgatom őt. Nah ennyit még én is képes vagyok megtenni. A telefonomat azért előveszem, hogy bepötyögjem a Motel és az ő nevét is a biztonság kedvéért. Amint ez megtörténik el is teszem a telefonom és visszapillantok rá. -Rendben! Mindenképpen átadom az üzenetét. Mindenki nevében köszönjük előre is a segítségét!-Mert biztos vagyok benne, hogy élni fog a lehetőséggel Will, vagy legalább is én a helyében mindenképpen felkeresném őt. -Igazán nincs mit. Sajnálom, hogy csak ennyiben tudtam segíteni Önnek és, hogy az elején kételkedtem magában.-Én is kedvesen elmosolyodom. A meghívását megjegyeztem magamnak, de van egy olyan érzésem, hogy nem fogok vele élni, vagy legalább is nem Önszántamból. Nem tudom miről is beszélgethetnénk. Most is úgy érzem, hogy tiszta bolondot csináltam magamból. Az intését viszonozom és tekintetemmel elkezdem őt követni, majd hirtelen eltűnik a szemeim előtt. Nagyokat pislogok ahogy az üres utcát figyelem. Talán tényleg ideje lenne pihennem. Összeráncolt homlokkal fordulok meg és indulok el haza. Ez az este fura volt...Először a könyvek, utána ez. Kezdek megbolondulni?
//Én is nagyon szépen köszönöm. És már írom is a kezdőt //
Nagyon régen nem jártam már az Egyetem, a könyvtár területén pedig főleg nem. Egyszerűen nem voltam oda a könyvtárakért, valahogy mindig elfogott az irigység bennük. Imádtam a könyveket, mindet akartam magamnak, ami csak valamiért megragadott. Ám ma reggel valamiért úgy keltem, hogy nekem márpedig muszáj betennem magamat a könyvek fellegvárásba, s hogyha olcsón akarom megúszni, akkor jobb, hogyha a könyvtárat látogatom, s nem a könyvesboltot. Türkizkék napom van, megint. Amikor az öltözékemet válogattam, újra felütötte bennem a fejét a türkiz-mánia. Emiatt bújtattam lábaimat ilyen színű UGG csizmába, ezen okból kifolyólag húztam magamra türkiz harisnyát, melynek anyaga jól kilátszik a szaggatott térdű farmerom anyaga alól. Felsőtestemre fekete garbót húztam, melyhez a csizmával és a harisnyával harmonizáló színű, hangsúlyos nyakéket is felöltöttem, a jobb hatás kedvéért. Mivel szeretem a harmonikus megjelenést, így elég lazán, könnyedén válogatok, nem töltök túl sok időt a tükör előtt, ösztönösen nyúlok bele olyan holmikba, amik szinte tökéletesen passzolnak egymáshoz. Kivéve akkor, hogyha az a célom, hogy teljesen eltérő darabok tárházát vonultassam fel. A pulóver-nyakék kombinációhoz fazonban és színben illő fülbevaló is dukált, s mivel a fülönfüggő úgy tud érvényesülni, hogyha nem omlik rá teljesen a hajam, ezért félig felfogott fonatba rendeztem tincseimet. Mielőtt kiléptem volna a zimankóba, nyakamra tekertem kötött csősálamat, fejembe húztam a sapkám és felvettem imádott, műszőrmés belsejű, szintén türkiz télikabátomat. Mivel nem sietek sehová, így gyalog teszem meg az utat a könyvtárig. Odabent rendre kifizetem az olvasójegy árát, majd levetett kabátomat egy szék támlájára terítve foglalok magamnak helyet, mielőtt elvesznék a polcsorok között. Nincs konkrét elképzelésem arról, hogy mit keresek, de azt nagyon szeretném megtalálni. Lépteim végül a művészeti szekcióhoz visznek, de nem választok még. Csak le-leveszek egy-egy kötetet, hogy aztán rendre mindet visszategyem, mint a válogatós kisgyerek, aki nem hajlandó megenni a brokkolit, melyet a rántott hús mellé kapott. Annyira leköt a válogatás, hogy szerintem azt sem venném észre, ha bombát robbantanának mellettem. Mindig ez van, hogyha elmerülök valamiben.
Jól viselkedem. Még van két órám, hogy előadást tartsak, gondolom én, innen aztán tényleg művészet lenne elkésni, szóval belefér, hogy meglepjem az ex-Tetoválómesterek gyöngyét, és egy papírpohárban elkészített teát, meg némi jól elcsomagolt süteményt vigyek Evának, csak hogy jól induljon a napja. A csendes lapozgatások neszét fülsértően hasítja ketté a nő indulatos suttogása (Dimikém, megmondtam, hogy a könyvtárba nem hozunk ételt és italt!), majd a kínosan hangos csattanás, amivel tarkón legyint. A visszhangja sokkal erőteljesebb, mint amilyen a belevitt erő volt, és én mégis úgy érzem magam, mint egy bukott diák a szülei előtt. A haragja viszonylag hamar elillan, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy három perccel később már a könyvtár bejárata előtt állunk, hogy ott fogyasszuk el a közös reggelit. Nekem is muszáj ennem, hiába próbálom közölni vele, hogy egyszerűen nem vagyok éhes, de márpedig ez kell, csupa csont és bőr vagyok, miért nem eszem rendesen. Megadom magam, ám szolidan vetem neki a fél vállamat a hideg falnak és jobbára a saját teámat szürcsölgetem, amíg Evát hallgatom arról, hogy az egyetemi vizsgaidőszakban közkézre kerülő könyvek X százaléka úgy néz ki, mintha poháralátétnek használták volna őket. Valahol a beszélgetés ezen szakaszán tűnik fel a ki-be járkálók közt egy türkizbe öltözött fiatal lány, vörös hajjal, de akkor még úgy tűnik, hogy pusztán egy a sok látogató közül, de én azért végignézek rajta, mert azt hiszem, hogy még nem láttam errefelé, és különben is kitűnt a többiek közül. Nem baj, legalább a kártérítési díjakból talán telni fog néhány új olvasólámpára, és nem kell Williamet körbeudvarolni, pedig annak a férfinek milyen jó szíve van... Bőszen bólogatok, kiiszom a teát, és a szemetesbe dobom a papírpoharat. Lassan vissza kell mennünk, mert a többi alkalmazott olyan szétszórt, Eva úgy érzi, ha nincs ott, akkor összedől az egész rendszer, aggódik. Belépünk, és a pultnál válunk el egymástól, de még utoljára végigsimít az arcomon, megköszöni a kedvességemet, és mint a jó gyereknek, engedélyt ad arra, hogy nézelődjek egy kicsit, nem rég jöttek új kötetek a művészeti blokkba. Nem terveztem itt időzni, de sértés volna nem látványosan megszemlélni minden újdonságot Eva előtt, szóval megadom magam, van még nagyjából másfél órám. Nem kések el. A Türkizbe botlom. Egyelőre csak a tekintetemmel, figyelem, ahogy válogat, látszólag tökéletesen céltalanul. Ám amikor az egyik festőtechnikás könyvnél időzik kissé, nem állom meg, hogy ne szóljak oda, s bár ha felém pillant, csak azt láthatja, hogy egy másik könyvet bújok. - Túlkomplikált, pénzhajhász kötet. A helyében visszatenném. - látszólag közömbös tekintettel pillantok fel rá röviden, majd vissza a saját lapjaim közé - Ha művészetet akar, jobban jár, ha valami regényt választ. Ezek csak... papírok. Nagy csattanással csukom össze a kezemben tartott bal agyféltekés rajzolással foglalkozó könyvet és csúsztatom vissza a helyére. Miket ki nem találnak manapság... A mozdulatom pontos és művészi, zárásképpen oldalra fordítom a fejem, és mintegy kutakodva fürkészem a lány arcát, kissé összeráncolt szemöldökökkel. -Ugye maga nem hozzám jár? Meglepődnék, ha igen, mert az azt jelentené, hogy ötven év Informátor tapasztalatát vághatnám ki a szemetesbe, ám ránézésre a Türkizem benne van abban az életkorban, hogy egy itteni hallgató legyen, aki nem mellesleg rajz-gyakorlatra jár.
Szeretem érezni a könyvek lapjainak illatát, a súlyukat, ahogyan leemelek egy-egy kötetet. Kedvemre való a lapok hangja is, amidőn végigpörgetem az oldalakat. Tulajdonképpen nem is tudom miért ragadtam le a művészeti szekciónál, ha nem is nézem azt, amit lapozgatok, de mindezzel addig nem is foglalkozom, amíg valakinek a hangját meg nem hallom a közelemből. Nem vagyok egy ijedős típus, de azért a könyvtár csendjében pont nem vártam, hogy valaki leszólítson, így mit van mit tenni, nem tudom uralni a mozdulataimat. A könyv egyszerűen kicsúszik a kezeim közül, s hiába vannak aránylag jó reflexeim, jelen esetben csak kapkodok utána, mint valami újszülött csáposdémon, de nem tudom megakadályozni azt, hogy hatalmasat puffanva földet ne érjen az ismeretlen által pénzhajhász olvasmány. Magamban elmormolok pár csodálatraméltóan változatos szitkot, s igyekszem nem szénné égni magam addig, amíg elhárítom a felém lövellő gyilkos pillantásokat a csendben tanulni vágyóktól, valamint nekilátok felkapni a földről a könyvet, s kecsesnek szánt, ám elég sietős mozdulattal visszatenni a helyére, a polcra. Ideje lenne valami humorral elütnöm a dolgot, akkor talán kevésbé lenne kínos a szituáció. - Minden kérése így váljék valóra! - villantok egy mosolyt a férfi felé, s ha már így esett, akkor jobban megnézem magamnak az illetőt. Ebből a megvilágításból még nagyobbat ugrik az égés skálán a könyv elejtése. Nem vagyok egy szende példány, hogyha mások küllemét kell fixírozni, s arról véleményt alkotni, ám jelen esetben a legnagyobb rosszindulattal sem tudnék semmi csípőset odamondani a férfi külsejére. A megjegyzésére mondjuk tudnék, hogyha nem vette volna el a visszavágásom lehetőségét a bénázás. Alapból nem szeretem, hogyha megmondják, mit válasszak, vagy mit tegyek. De jelen esetben már visszacsatolni késő, szóval marad számomra az a megállapítás, hogy ennek a fazonnak még azt is képes vagyok megbocsátani, hogy osztja nekem az észt. Túlságosan is jól néz ki. Hogy is mondják ezt divatos szóval? A zsánerem? Lehet. Mindenesetre azt régen megtanultam, hogy nem mutogatjuk ki csak úgy, ha valakinek meg vagyunk elégedve a külsejével. Végignéztem csak magamnak, ajkaimra könnyed félmosolyt ültettem, s gondolatban visszatértem a szavaihoz. - Regényt csak sajátot olvasok. Ez nálam egyfajta betegség. Számtalanszor próbáltam már regényt kölcsönözni, de mindig az lett a vége, hogy megvettem magamnak a könyvesboltban, szóval rájöttem, hogy egyszerűbb egyszer fizetni, nem duplán ugyanazért. - utalok itt arra, hogy a kölcsönzés is pénzbe kerül, s a könyv megvétele is. Nem tudom, hogy egyáltalán miért kellett ezt most elmondanom, de mindegy, nem gondolom túl a szavaimat. Abból, amit elárulok, egyértelművé válhat a másik számára, hogy nem vagyok egy üresfejű, műveletlen lányka, aki a sablonos művészeti könyvek mennyországában azt hiszi magáról, hogy tud rajzolni, holott nem is. Na jó, ez mind azért nem olvasható ki szavaim sorai mögül, de igaz rám, maradjunk ennyiben. Kellemes csevegőnek tartanak mások, így mindegy, hogy én mit gondolok magamról. Ha másban nem is, de ebben szívesen hagyatkozom a többiek véleményére. Megvonom a vállamat a szavaira, s bár lekövetem a mozdulatát, ahogyan visszateszi a becsapott könyvet, feléledő, kajánságba hajló mosolyom sokkal inkább a zajcsapásának szól – amint becsapta a könyvet, az sem volt épp könyvtári, áhítatos csendkeltés – semmint bármi másnak. Ezután már nem is égek annyira, amiért elejtettem a könyvet. Kedvemre való volt ez a hanyagság. - Emlékeznék rá, hogyha önhöz járnék. - válaszolok lazán, cseppet sem gondolva át előre, hogy mit fogok mondani. Nem tudom, hogy mit gondol rólam és a nem létező egyetemi státusomról, de ha már itt tartunk, nekem muszáj feltenni egy kérdést. Elvégre nem mondta, hogy mi is az, amit tanít. A tippem valami művészeti tárgy, de kedvem van beszélgetni, azt pedig kérdésfeltevés nélkül nem lehet. - Mondja, milyen előadásra kellene feliratkozzam, ha pótolni akarnám előbb említett hiányosságomat? - utalok vissza a „hozzám jár” kérdéskörre. Persze, ennél egyszerűbben is rákérdezhettem volna arra, hogy mit tanít, de az nem lettem volna eléggé én. Szeretem a dolgokat a bonyolultabbik végéről megfogni, s ez a kérdésfeltevéseimre is igaz minden olyan esetben, amikor nem munkával kapcsolatosan, hivatalból kérdezek.
Már-már lustán és unottan figyelem, hogy miként hullik ki a könyv a lány kezei közül. A tekintetem leköveti a kapkodó mozdulatokat, magát a könyvet, úgy nézem, mint valami macsak a körülötte szálldosó legyet. De egy tapodtat sem mozdulok, hogy esetleg felvegyem vagy segítsek neki megelőzni a tragédiát. Na persze nem azért, mert alapvetően ilyen udvariatlan, modortalan vagy éppenséggel goromba vagyok, egész egyszerűen egy nem is olyan nagyon bonyolult matematikai képlettel a fejemben sikerül már előre megmondanom, hogy mit eredményezne a helyzet. Egymás kezébe kapnánk bele, mindenki zavarban lenne, jöhetne a magyarázkodás és a bocsánatkérés... És ha tehetem, akkor megkímélem magam az ilyen jellegű jelenetektől, azt hiszem, hogy elégg túlkoros vagyok az ilyesmihez, így a 100 küszöbén. Fiatal, életerős, van dereka, meg tudja oldani. Legalább is nagyn remélem. - Akkor most egy Ferrarit szeretnék. Azt is a lábaim elé hullajtja? Kérdezem tökéletesen komolytalanul, cinkos mosollyal a szám sarkában, és nem tudok nem tudomást venni a hosszasan elidőző tekintetéről. Nem volt zavaró, minden bizonnyal nagy gyakorlata van abban, miként palástolja az érdeklődését, esetleg terelje más útra a fékezhetetlen tényeket. Lehet, hogy ő most lát engem először, én viszont mát sok-sok hozzá hasonlóval találkoztam, más nevekkel, más külsővel, de a lényeg ugyan az. Nem teszem számára kellemetlenné a szituációt, úgy teszek, mintha pusztán egyenességből tartanám a szemkontaktust. Aztán persze már azt sem, visszateszem a könyvet a helyére, és igazság szerint fel sem tűnik, hogy zajt csaptam a becsukással - hiányzik Eva pisszegése. - Nem értek egyet. - mondom még a könyvem gerincének, s csak ezután billentem oldalra a fejem a lány irányába - Ha itt tanulna, ingyen kölcsönözhetne. Plusz, havi 10 dollárért elolvashat annyit, amennyit akar, gyakorlatilag egyetlen könyv ára megnyitja az egész gyűjteményt. - na, de hogy ne legyünk annyira gorombák, gyorsan hozzáteszem - Persze ha maga is amolyan "könyv-mellett-kávézós-pecsétfoltot-hagyó" típus, akkor abszolút megértem. Nehéz azonosulnom a nézeteivel, bár lehet azért, mert nekem protekcióm van itt, itt élek gyakorlatilag (legalább is pár szinttel lejjebb), itt tanítok embereket és őrzőket egyaránt. Sokkal kényelmesebb, plusz, ha szeretnék valamit magamnak, csak Evát kell megkörnyékezzem, hogy olcsóbban meg tudja nekem rendelni. - Valóban? - inkább kijelentés, mint kérdés, de a néhány pillanatra összeszűkülő tekintetem talán kissé másra utal, mint egy egyszerű visszakérdezésre. Talán megbújik benne egy falatka "mégis miért emlékezne", vagy hogy "mindketten tudjuk, miért emlékezne", de továbbra sem játszom nyílt lapokkal, mert abban egyrészt semmi extra nincs, másrészt talán szakmai ártalom, hogy nem lövök el hirtelen minden lapot, amit a kezemben tartok. A kérdésére már kissé szélesebben mosolyodom el. Megtehetném, hogy elengedem magam, hiszen úgy tűnik, hogy nem a diákom, ennek ellenére ezen a környéken nem árt az óvatosság, mielőtt egy túlságosan kíváncsi szempár pert akaszt a nyakamba. - Bevezetés a grafika alapjaiba II., ebben a fél évben, legalább is. Felsőbb éveken Portrékészítés, szabadon választhatóként Épületrajz... Mindig más. Teszem hozzá a pontosság végett, hiszen lényegében annyiféle tárgyat tanítottam már ezen az egyetemen, hogy fejben sem tudom tartani. Egyébként sem az erősségem a dolog, de örülök neki, ha egy félévemmel tökéletesen tisztában tudok lenni. - Itt tanul egyébként? Kérdezem meg, már csak azért is, mert eleve érdeklődő típus vagyok, másrészt Informátorok neveltek fel (haha), harmadrészt jó lenne tudni, hogy egyáltalán diákról van-e szó vagy sem, tekintve a beszélgetés irányának további alakulását. Csak a miheztartás végett...
- Nem ütné meg nagyon a tyúkszemét? - élcelődöm válaszként a Ferrarira. Értem én a tréfát, szeretem is alkalmazni, s nincs ellenemre az sem, hogy ez a férfi már az első hozzám intézett szavával kóstolgatni kezdi a humorküszöbömet. Ajkaimon játszi könnyedséggel csücsül a mosoly, ahogyan az ismeretlenre tekintek. - Köszönöm a javaslatot, de még nem terveztem, hogy másoddiplomát szerezzek. - kacsintanék, hogyha képes lennék rá, de mivel nem vagyok az, így csak a hangommal igyekszem érzékeltetni a kacsintás pajkosságát, könnyed játékosságát. Persze, van igazság abban, amit az illető mond, de ugyanennyire nincs is. Ha itt tanulnék, annyit kölcsönözhetnék, amennyit akarok, az tény. Ám de az egyetem elég szűkre szabta az oktatott tárgyai körét, s ha Fairbanksben mindenki azt akarná dolgozni, amit itt, ezen az egyetemen megtanulhat, akkor elég erőteljesen megállna az élet. A feltételezése is sért, már ami a könyveket illeti. Nem is átallom felhúzni a szemöldökömet, s enyhén csúfondárosan el is csücsörítem ajkaimat válaszul. - Mindenki magából indul ki, gondolom. - vágok oda csípősen, mint aki csilipaprikát reggelizett, ám a megjegyzésem élét jócskán elveszi a tekintetemben megcsillanó báj. - Amúgy nem tapogatózik olyan messze az igazságtól, valóban káros vagyok a könyvek lapjaira. Megszállott helyesírási és gépelésihiba-gyűjtő vagyok, egyszerűen fizikai fájdalmat érzek, hogyha nem karikázhatom be az említett baklövéseket a könyvekben, s kis lábjegyzetben még ki is szoktam őket javítani. Nem vagyok a könyvtárosok álma. - kuncogok fel röviden. A visszakérdezésétől zavarba kellene jönnöm, s hogyha Naomi lennék, akkor biztosan vörösödni is kezdenék, mint egy igazi, kedves, szende lány. Ám engem nem ilyen fából faragtak az elmúlt évek, tehát nem színezi pír arcomat, egyszerűen csak kivárok, hátha akar még mondani valamit a visszakérdezése után. - Görög van a falóban! - sütök el egy meglehetősen gyenge – mondjuk én szeretem, de például legjobb Naomi-barátnőm tuti fejen kavarna ezért egy döglött vízilóval – szóviccet a „valóban”-ra, mit sem sejtve a férfi származásáról. Ajkaimon mosoly táncol, s a dolgot ennyiben is hagyom, értse úgy, ahogyan akarja. Nem, nem egyértelmű, hogy a küllemét dicsérgettem ezzel, legalábbis nem biztosan úgy, ahogyan a férfi gondolhatja. Az én tanáraim, hogyha férfiak voltak, mind szódásszifont hordtak szemüveg helyett és az ingük naftalintől bűzlött, ekképpen tényleg üdítő emlékeznivaló lenne, ha ettől az alaktól tanulhattam volna. De ezt nem kötöm az orrára, nem tartom lényegesnek, s különben sincs ellenemre megmaradni a sejtelmesség homályában. Így izgalmasabb az élet sokszor, mint akkor, ha nyitott könyv valaki. A felsorolt tantárgyak közül lenne, ami engem is érdekelne, de nem sok tehetséget adtak nekem az égiek a rajzolás terén, így biztosan én lennék a legrémesebb diákja. Az én művészetnyelvem a tánc, a szenvedélyeim a számok, tehát mélyen legbelül sem bánom, hogy nem tanulom a felsoroltak egyikét sem. A kérdésre válaszul megrázom a fejem, vörös tincseim kedélyesen repkednek arcom kereteként ide-oda a mozdulatra. Mivel a megmozdulás egyértelmű jele volt egy „nem”-nek, nem is ezzel kezdem a válaszom verbális részét, hanem úgy folytatom a szöveget, mintha a nem-et ki is mondtam volna. - Már kinőttem a felsőoktatásból. Tulajdonképpen sosem jártam ide, szóval az egyetemi könyvtár iránti érdeklődésem pusztán hobbiszintű. - magyarázom lazán, elrejtve azt, hogy valamilyen nosztalgia is van abban, hogy idejárok, hiszen Prue itt kezdte a tanulmányait, s amikor a könyvtárban, vagy egyáltalán az egyetem épületében vagyok, akkor úgy érzem őt közel magamhz, hogy közben nem fáj a hiánya. Más, mint otthon, amikor elsétálok a szobája előtt. Itt nem olyan kellemetlen és fullasztó az egész. - Régóta tanít itt? - kérdezek azért én is, hogy ki ne maradjak a sorból.
- Talán pont ez lenne a lényeg. Már persze az egész megközelítés kérdése, hiszen nem tudhatom pontosan, hogy ő maga milyen kontextusban beszél a tyúkszemről, de én magam máris hasonlatokba kezdek. A tyúkszem, mint a hevesebb természetem, vagy mint a magam paci, amin alkalmanként lovagolok... Mindegy, értem n a tréfát, és a nő szerencséje az, hogy szeretem is. Nem csak a sajátomat, hanem általában másokét is. A másoddiplomás megszólalására elismerő mozdulatra biggyen a szám, és egy lassú bólintás kíséretében fejezem ki, hogy dicséretes, hogy már rendelkezik legalább eggyel. Ki se nézné belőle az ember, hogy ennyi idős, én legalább is biztosan nem. - Meg tudom érteni. Általában én is csak annyit mozgatok meg az élet kötelességeiből, amennyit feltétlenül szükséges. Arról nem is beszélve, hogy nekem hivatalosan az elemin kívül semmiféle végzettségem nincsen, minden papíromat csak annak köszönhetem, hogy Őrző vagyok, és kénytelen-kelletlen annak kapcsolataim és lehetőségeim. Azt mondjuk nem fogom az orrára kötni, hogy diploma nélkül tanítok egy egyetemen. A csípős megjegyzésére egészen összeszűkülnek a szemhéjaim, de nem abban a rossz, dorgáló értelemben. A tekintetem egy játékos, "szóval így játszunk..." üzenetet közvetíthet a türkiz hölgyemény felé, már ha veszi a lapot és képes olvasni a mimikából, legalább alapszinten. Nem vicc, vannak olyanok, akik még egy integetést is képesek tökéletesen félreérteni. - Nahát, ilyet se hallottam még! - kacagok fel röpkén és könnyedén - Ezek szerint nem köti le a történet annyira, hogy el tudjon siklani az ilyesmik felett. Egyébként nem kell aggódnia, igen jóban vagyok a könyvtár vezetőjével, ha ilyen jellegű problémája akadna. Biccentek ki a polcsorok közül oda, ahol az imént elváltunk Evával egymástól, bár ebből a szögből pont nem látszik a pult, ahol feltehetőleg jelenleg is az iratait rendezi. A másik vetülete a dolognak, hogy a Krónikák után az ember már ne várjon olyan dolgokat, mint a makulátlan helyesírás. Tipológiai értelemben minden régi kötet pocsék, főleg azok, amelyek még kézzel írottak. Hirtelen tör ki belőlem a kacagás, valahol a messzeségben felismerem Eva pisszentését. Nem is kellene ismernem őt ahhoz, hogy tudjam, nekem szól a fenyegetés, mert még a nevemet is elkiáltja, én pedig megsemmisültséget színlelve pislantok a társaságomra, mint a tetten ért gyerek a bűntársára. - Elnézést, csak ebbe most nagyon beletrafált. - suttogom már halkabban és vidáman - Bár a falovamat nem hordom magammal, mert nagyon kényes és cseppet sem helytakarékos, de ami azt illeti, valóban... - megtorpanok és megint majdnem felnevetek - ... tényleg görög vagyok. Egyenesen az Olümposz lába mellől. Dimitris Xenakis, ha már félig kiderült... Nyújtok kezet a Türkiz felé, és ha elfogadja, akkor finom határozottsággal szorítom meg a kezét és rázom meg egy leheletnyit, csak szimbolikusan. Kezet csókolni azért nem fogok. - Érdekes hobbija van. Vigyorodom el a megfogalmazására. Nyilvánvaló, sőt, egészen biztos, hogy nem úgy jár hobbiszinten ide, mint ahogy én rajzolok hobbiból, kedvtelésből, de nem is én lennék, ha nem kukacoskodnék a jópofaság álarca mögött. A kérdésére nem lohad le a mosolyom, mert amit mondok és ami a fejemben van közben, nagyon más, és ez roppant mókássá teszi a helyzetet. - Csak néhány éve vetemedtem a dologra. Az oktatás iránti érdeklődésem pusztán hobbiszerű. - én sem próbálkozom a kacsintással, de azért visszadobom az imént elkapott labdát - Nem úgy, mint az alkotás iránt. Ha akarja, egyszer lerajzolom. Ajánlom fel mellékesen, talán még én sem tudom, hogy ezt mennyire gondoltam igazság szerint komolyan, és arra sincs ötletem, hogy Türkizt mennyire mozgatja meg a dolog vagy vesz komolyan.
Kétkedőn vonom fel a szemöldököm. Meg kell hagyni, ez a poén nekem most valahogy nem ült a tyúkszemével kapcsolatosan, de mivel hiszek abban, hogy a vicc halála a magyarázat, így nem kérdezek rá arra, hogy ezt most hogyan is értette. Ráhagyom, hadd élvezze, hogy milyen vicces volt, s még egy mosollyal is jutalmazom, hogy ne tűnjek savanyú libának. Az nagyon nem lenne ínyemre még akkor sem, hogyha úgyse látok a fejébe, így nincs garanciám arra, hogy tényleg nem néz e sült bolondnak. - Ez eléggé baráti hozzáállás! – csettintek elismerően nyelvemmel. Kedvelem a lezser mbereket mindannak ellenére, hogy nagyon visszataszítóak tudnak lenni, ha átesnek a ló túloldalára. Minekután viszont ezt a férfit nem ismerem igazán, így nem feltételezem róla, hogy olyan túlzottan, nyomasztóan hanyag lenne. Egy kis lezserség, spontaneitás és lustaság meg nem árt. Mondjuk, hogyha munkáról vagy tanulásról van vagy volt szó, akkor én nem voltam ilyen, de azért jűrtam már olyan munkahelyen, ahol csak azt végeztem el, amit feltétlenül kellett. Szóval átérzem a helyzetet. - Lekötni leköt, de nagyon fel tudja borzolni az idegeimet, hogyha valami pongyolán el van írva vagy pláne helyesírásilag rémes. Volt olyan eset, amikor olyan mondattal találkoztam egy könyvben, amit a mai napig nem sikerült értelmeznem, úgy félre volt gépelve. – forgatom meg a szemeimet. A mai napig előttem van a mondat, nekiestem még narancsszín szövegkiemelővel is, annyira meg voltam rajta döbbenve. Persze azóta se sikerült megtalálnom megint a könyvben, újraolvasni meg csak emiatt nem akarom, de arra szentül emlékszem, hogy elképesztő egy mondat volt. Tekintetemmel követem a biccentés irányát, testből még ki is hajolok a sorból picit, hogy befojma látóterembe a könyvtár vezetőjét. Nem, mintha a mi helyünkről bármi látszana a nőből, de azért köszönetteljesen bólintok. - Megjegyzem eme hasznos információt! – emelgetem meg szemöldökeim fel-le, kacsintás helyett ez is megteszi. Komolyan, néha annyira gyűlölöm, hogy nem tudok kacsintani. Ha lenne ilyen képzés az egyetemen, tuti beiratkoznék. Nincs szexibb gesztus a kacsintásnál egy beszélgetés közben, erre nekem pont ez hiányzik az arzenálomból. Skandallum! A kacagása amilyen hirtelen jön, olyan könnyedén sodor el engem is, nőies nevetéssel csatlakozva dimitrishez. Szerencsére a pisszegő az én nevemet nem tudja, így a megfeddés nekem névlegesen nem szól, de a rajtakapott gyermek ártatlan tekintete és vállaim közé behúzott nyakam engem is átlendít a kacagásból s csendbe. - Nem azt mondta, hogy jóban vannak? – teszem fel a kérdést, mely szerintem teljesen helyénvaló. Mivel a pisszenés az előbb mutatott irányból jött, így arra merek következtetni, hogy a könyvtár vezetője oltott le minket az imént. Tudom én, hogy csendben kell lenni egy ilyen helyen, de azért mégsem öröm, hogyha csak úgy lepisszegnek. Úgyhogy míg a kérdésemre adandó válaszra várok, csak úgy pótcselekvésként nyelvet öltök a lepisszegő vélt irányába. Jobban esik a kis lelkemnek így. A férfi szavainak hallatán megint nevethetnékem támad, de okulva az előzőekből inkább tenyereimet az ajkaim elé kapom, s így rejtem el kitörni kívánó kacajomat. - Ilyen sikeres szóviccem még sose volt! – kuncogok halkan. Közben persze elveszem kezemet a szám elől, hogy a férfi hallja is, amit mondok. Nagyon szórakoztatónak találom, hogy pont egy görögnek sikerült elsüssem a viccet, főleg mivel soha az életben nem találkoztam még egyetlen görög emberrel sem, így nem nagyon sejtettem, hogy sikerül bármibe beletrafálnom. - Milyen kár! – biggyesztem le csalódottan ajkaim – Pedig annyira szeretnék látni egy igazi falovat! Egyszer hajlandó lenne megmutatni nekem? Ez ugyan nem felhívás keringőre, legalábbis nem szándékosan, de vehető annak is. Nyilván nem arra hajtok, hogy feltétlenül kelljen nekünk újra találkozni, de nem lenne ellenemre. Ha zavarna az illető társasága, akkor két mondat után arrébb orientálódtam volna, szóval szerintem semmi meglepő nincs abban, amit mondok. Ajkaimon még mindig széles a mosoly. -Pandora Scarlet Mallory. – viszonzom a bemutatkozást, bár nem kérdezte a nevemet, de szerintem adja magát az egész. - Van, aki Pandorának hív, bár én a P.S-t jobban kedvelem. Örvendek a szerencsének, Dimitris! Ön az első görög, akivel van szerencsém nemcsak a falovakról, de bármiről beszélgetni. Amennyit dobálózik a hobbi szóval, világosan kiderül számomra, hogy a magam részéről én is pongyolán használtam a kifejezést, fittyet hányva az értelmére. Mindenesetre szimpatikus, hogy a másik is így tesz. - Eszerint csak akkor tanít, ha kedve van, s amúgy ellébecolja a diákokkal együtt az órákat? – találgatok kissé pimaszkodva. - Eszményi pedagógus! Bár nekem is lettek volna ilyen tanáraim! – nevetem el magam. A következő megjegyzésére viszont eőrteljesen kikerekednek a szemeim. Nem vártam ilyesmit, de meg kell hagyni, hogy egyáltalán nincs ellenemre a dolog. Nem írtam ugyan fel a bakancslistámra, hogy rajzoltassam le magam egy művésszel, de ilyen alkalom asszem nem adódik mégegy az életben. Még szerencse, hogy elég laza csaj vagyok, nem kell sokat gondolkodjam azon, hogy mennyire erőszakolom meg a jellememet akkor, hogyha belemegyek a dologba. - Ami azt illeti, szívesen venném. – mosolygok a férfire. - Amúgy nem, mintha kifejezetten gyengék lennének a lábaim, de azért szívesebben venném, ha nem kellene egy helyben ácsorognom. Nem orientálódunk arrébb, mondjuk néhány szék irányába? Vagy tőlem ki is mehetünk a könyvtárból, ha elege van a suttogásból.. – ajánlok fel két lehetőséget. Az persze halványan eszembe jut, hogy meg kellett volna előtte kérdeznem, akar-e velem még beszélgetni, de ha már így elmaradt, hát utólag nem teszem fel a kérdést. A válaszából úgyis kiderül, hogy mit akar.
Félmosollyal és egy pislantással reagálok arra, hogy barátinak gondolja a hozzáállásomat. Mondanám, hogy reményeim szerint az összes eddigi Protektorátusban így gondolták, de akkor hazudnék. Csúnyát és nagyot. Mivel általában... Sőt, mindig ebből kavartam a legnagyobb kalamajkát magam körül. Igazán nagy tehetségem volt ahhoz mindig is, hogy a nemtörődöm szétszórtságommal és bohém életvitelemmel a feletteseim idegeire menjek. Az a kellemetlen, hogy már én vagyok a felettes, Willt pedig nem olyan egyszerű kiidegelni. Azért abban nagyon reménykedem, hogy ez a bizonyos információ-megjegyzés nem lesz a káromra, persze a világért sem eltételezném, hogy a Türkizem mostantól minden könyvet tele fog firkantani, de azért mégis. Ennyire jóban talán nem vagyunk Evával, főleg, hogy ő úgy tekint a világ könyvére, mint a saját gyerekeire, amikkel szórakozni eléggé veszélyes lehet.
Egészen kellemes élménynek tartom, hogy együtt nevetünk. Már csak azért is, mert van valami különös báj abban, ha két ember tónusa összecseng egy felszabadult pillanatban. Nem, nem feltétlenül vagyok csöpögősen romantikus alkat, egész egyszerűen szeretem meglátni a szépséget a legapróbb dolgokban is. - Hát... azt nem fejtettem ki, hogy ez pontosan mit is jelent. Pillantok rá vidáman csillogó tekintettel, mert hát egyrészt azt is jelenti, hogy tudja a nevemet. Eva tipikusan az az eset, aki hébe-hóba nyakon legyint, hogy viselkedjek, öt perccel később pedig a hajamat simogatja, rendezgeti... Hogy is magyarázhatnám el neki. - Ilyen sikeres szóviccet rég hallottam! - vágok vissza szinte tükörként - Na jó, lehet, hogy túloztam a falóval kapcsolatban. Felgyújtottam, miután rádöbbentem, hogy hiába ülök a hátán, nem fog megmozdulni. Pedig praktikusnak tűnt, nem eszik, nem piszkít... De nem is mozog. Vonok vállat és most rajtam a sor, hogy mű-fancsali képet vágva, sóhajtva mondjak le arról, hogy valaha is lesz egy normális falovam. Egyébként ez a verzió még mindig sokkal barátságosabban fest, mintha szándékosan félreértettem volna a megszólalását. Akkor elbizakodott lennék, az elbizakodott, pökhendi embereket pedig nem igazán szeretem. - Milyen különleges. - nézek rá komolyan, ahogy bemutatkozik - Ha nem sorolta volna fel a kedvelt megszólításait, egészen biztosan Scarletnek hívnám. A Pandoráról akarva-akaratlanul is az Avatar című film jut eszembe... - merengek el pár pillanatig - De természetesen a P.S. ellen sincs kifogásom. Részemről a megtiszteltetés. Nem is tudom, miért nem ajánlom fel neki, hogy hívjon nyugodtan Diminek. égen biztosan megtettem volna, de talán a frissen megszerzett vezetői státuszom miatt fogom vissza magam, hiszen ettől fogva a Dimi már amolyan családias megnevezésnek minősül. A belső körnek fenntartva. Vagy nem tudom. Minden esetre maradjunk a Dimitris-nél. Röviden nevetek fel az elgondolására, és eszembe jutnak azok a napok, amikor még a Tanoncokkal ugyan, de pontosan ezt csináltam. - Szép is lenne... Bár, az igazat megvallva tavasszal sokszor előfordul, hogy szélnek eresztek mindenkit, az óra végére pedig le kell adniuk valamit. De hogy egy korsó sört vagy a tantermet rajzolják meg addigra, az nem szokott érdekelni. Amikor felfedezni vélem rajta a döbbenetet, már éppen vonnám is vissza vagy elütném egy kedves poénnal, még mielőtt esetleg valami rosszra gondolna, de aztán olyan könnyedén igent mond, hogy hirtelen nem is tudom komolyan venni. - Biztos benne? Nem olyan kellemes ám olyan sokáig mozdulatlanul pózolni. De vigyázzon, a végén még komolyan veszem. És pont ezzel a megszólalással támasztom alá, hogy valójában egyáltalán nem. Bár a Szellemek tudják, ehet, hogy egyszer majd ő lesz az én Mona Lisám. Te jó ég, miért gondolkozok én ilyeneken...? - Miért is ne. - vonok vállat - Még van egy kis időm, de aztán el kell késnem az órámról. Átmehetünk a menzára, isteni a kávéjuk. Megtévesztő, tudom, de a menza elnevezés a régi időkből ragadt ránk, de maga a büfé inkább étterem vagy éppen kávézó, ki-mire használja. És az ételek és italok egytől egyig minőségiek.
- Szabadsááág! Állok meg egy pillanatra akkor, amikor már kattant mögöttünk a könyvár ajtaja, és kissé ki is nyújtózom, majd mosolyogva nézek Türkizre. Oké, tudom a nevét, de mégis, nekem mára már csak Türkiz marad. Menet közben mindig kellemetlen a csend, így aztán nem tudom, melyikünk töri meg előbb a csendet, de amíg esetleg hallgatásba burkolózunk, figyelek. Nem úgy, mint egy éhes férfi, sokkal inkább azzal a képességgel, ami miatt Mágussá váltam. Nevezzük hatodik érzéknek. És az egykori Informátor-mindennapok hozadékának. Egy-egy pillantást lopva igyekszem vetni a kezére, jegygyűrű után kutakodva. - Remélem nem lesz senki, aki esetleg megharagudhatna azért, mert meghívom egy italra. Biggyesztem a lap szélére a megjegyzésemet, amikor éppen kitárom előtte a menza ajtaját, hogy udvariasan előreengedjem őt.
Kedvemre való a fickó humora. A falovas témát ugyan nem akarom a végtelenségig ragozni, mert minden vicc csak addig jó, amíg nem rántódik le róla az összes bőr, de azért ettől függetlenül még mindig nem hal el a nevetés ajkaimon. Jó poén volt, na, s azt díjazni kell. Úgyis olyan ingerszegény mostanában az életem. Naomin kívül senkivel sem tudok nevetni, pedig nem voltam sose kifejezetten savanyú alkat. De az élet nem mindig papsajt, jut néha más is, s úgy tűnik, hogy én még mindig a „más”-nál tartok. Már évek óta, s lassan tényleg nagyon unom. Kéne nekem is valami, amitől különleges lehetek s nem csak az a lány, akinek a nővére megölte magát. Mindegy, itt ez a férfi, aki nem ismer, aki nem tudja a történetemet, s nevetek vele. Jobb erre fókuszálni, mint megint az unalmas családi drámáimra. Úgyse emel ki a tömegből, akkor meg felesleges foglalkozni vele. Érdekesnek találom, hogy éppen a Scarletet választotta volna, s mivel szeretek rákérdezni mindenre, ami érdekel, így most sem maradok a kérdéssel adós. - Miért pont azt? – teszem hát fel, s közben azért, míg a válaszra várok, elkönyvelem magamban némi pozitívumnak azt is, hogy nem jött elő a Pandora kapcsán azzal a bizonyos szelencével. Kifejezetten üdítő egyébként, hogyha valaki nem skatulyáz be egy mitológiai alak bőrébe a nevem miatt. Túl sokan tették már meg, s elegem lett belőle. Persze nem kérem ki magamnak, de ez az Avataros párhuzam jobban esett. Még akkor is, hogyha sose jutott volna eszembe magamat illetőn. Mondanám, hogy akkor aztán felőlem szólíthat Scarletnek is, mert valójában ő az első az életben, aki így kívánna tenni, s valamiért hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül.. ám mégsem mondom. Kínosnak érezném, de nem tudom igazán, hogy miért. Elvégre nem akarom sem felcsípni a fickót, sem azt nem szeretném elérni tudatosan, hogy ő szedjen fel, szóval csak egy egyszerű megjegyzés lenne az egész, ám mégsem sikerül rávennem magam. Betudom annak, hogy következetes vagyok, s közben magamban sajnálom csak tovább, hogy megint előbb járt a szám a kelleténél. Mosolyom töretlen továbbra is. A visszakérdezése kissé lehűt, szintén nem megmagyarázható a magam számára, hogy miért. Kívülről ugyan nem látom magam, de úgy kezd égni az orcám, hogy attól félek, kissé elvörösödtem. Valójában tényleg megtörtént, de nem veszélyes mértékben, éppen hogy csak picit színeződött el az arcbőröm. - Mondhatnám, hogy persze, teljesen biztos, elvégre sosem szoktam a levegőbe beszélni, de ez akkora kamu lenne, mint egy ház.. – dobok be reflexből némi öniróniát, próbálva elviccelni azt, hogy kínosan érzem magam. - Inkább azt mondom, hogy csak úgy kicsúszott a számom a beleegyezés, de valójában igen, biztos vagyok benne. Nem tűnik olyan dolognak, ami megrombolná az erkölcsimet és/vagy törvénytelen lenne, szóval simán belefér abba az újdonságkategóriába, amit szívesen kipróbálnék, mert még sosem műveltem. Magyarázkodásom végtelen is lehetne, de ezen a ponton azért megálljt parancsolok neki, mert kezdem teljesen hülyének érezni magam miatta. Most jutok el arra a pontra, hogy teljesen könnyedén tudnám megint rávágni az igent, s még csak zavarba se jönnék és nem is értem, hogy mi kúszott a fejembe az imént, ami miatt kellemetlenül kezdtem érezni magam. Elvégre ő ajánlotta fel én pedig csak igent mondtam. Ez nem olyan, mintha a felajánlást is én erőszakoltam volna ki. Napirendre térek hát az egész fölött, még meg is vonom mellé könnyedén a vállamat. - Én már komolyan vettem, szóval itt az ideje, hogy ön is komolyan vegyen. – zárom le a dolgot egy újabb mosollyal. Hogy ebből lesz-e valaha rajz vagy sem, az már lassan mindegy is. A felajánlás is elég ahhoz, hogy gyarapítsam vele az „amit még sose csináltam/ami még sose történt velem ezelőtt” listám kellemes oldalát. Ne legyek telhetetlen, ugyebár. - A menza jól hangzik! – bízom oda, ő már csak tudja. Én sose jártam ide, így nincsenek se pozitív, se negatív előítéleteim az egyetemi menzát illetőn. Megyek hát vele, ki a könyvtárból, s bár nem beszélek – szeretek ugyan, de azért mindig nekem sem megy, ha nincs konkrét, amiről csacsoghatnék – magamban jólesőn megfogalmazok néhány gondolatot a férfit illetőn. Nevezetesen az nyűgöz le benne, hogy olyan nemtörődömnek tűnik, s ahogy a „szabadság” kicsúszik a száján, az megint kuncogásra késztet. Egészen még vele beszélgetni, mint mondjuk Naomival – mással nem nagyon szoktam mostanában. Cseppet sem bánom, hogy engedtem a belső késztetésnek, mely éji álmom után elfogott, s eljöttem a könyvtárba ma. Néha megteszem, hogy meglátogatok olyan helyeket, amelyekkel álmodom, már csak a poén kedvéért is. Nem, mintha az álmaim után akarnék nyomozni így, egyszerűen csak időeltöltés az egész. Néha nem is vagyok benne biztos, hogy az álombeli hely tényleg az volt-e, amit meglátogatok, de valamiért mindig ott van elmémben az a sejtés, hogy valós fairbanksi helyeket látogatok úgy is, hogy előtte sosem jártam ott. Legnagyobb meglepetésemre legtöbbször valós képeket dédelgetnek fejemben az álommanók, már ami a helyeket illeti. Most a könyvtárat illetőn ugyan nem volt ilyen AHA-élményem, elvégre jártam már itt. De azért jó, hogy eljöttem ide. Az ujjaimon egyáltalán nem díszlik gyűrű, sem jegy, sem semmilyen. Amint eljön a tavasz, gyakran kezdek mindenféle hangsúlyos ujjravalók viselésébe fogni, de nekem még igazán tél van, s ilyenkor nincs hangulatom az ilyesmihez. A kérdés hallatán röpke szemforgatásra vetemedem, de a mosoly, mely közben ajkaimon ül egyértelműsíti, hogy a szemmozgatás nem valami nagy drámán alapszik, épp csak szinte reflexből tört elő. - Ezt inkább én remélem. - jegyzem tettetett komolysággal. Még lopva körbe is pillantok, mintha keresnék valakit, valakiket. - Nem szeretném, ha meg kellene védenem magam a szerelmes művésztanonc-lányoktól. – utalok itt az esetlegesen belé szerelmes diáklányokra. Nem ragozom túl, a vicc halála a magyarázat. Mindenesetre fel-nem-tett kérdését megválaszoltam, azt hiszem.
Felvezetés: Eva megkérte Dimitris-t, hogy ma legyen kedves ő zárni a könyvtárat helyette. Persze a Tetoválómester megint elnézte az órát, és éppen kezdené kiterelgetni a bent lézengőket. Unalaq persze nem feltétlenül örül annak, hogy valaki éppen az orra előtt szeretné becsukni a könyvtár ajtaját... Időpont: 21:10 Civilek száma: 6 civil
Azóta csak pörögnek a gondolataim, hogy Surával délután felfedeztük, hogy a képességeink eltűntek. Jobban mondva valaki más birtokolja jelenleg őket, valószínűleg a testvéreink közül. Egyáltalán nem örültem neki, mert a hosszú évszázadok után már annyira hozzászoktam a képességemhez, hogy hiába nem használtam állandó jelleggel, most mégis hiányérzetem támadt. Az egész egyébként azzal kezdődött, hogy a nővérem közeledtét jóval hamarabb megéreztem, mint ahogyan máskor szoktam. Sokkal többet kellett rá várnom, mielőtt felbukkant volna, csak ezért kezdtem furcsának találni az esetet. Ezt követően már jóval nagyobb lett az aggodalmam, amikor ő meg azzal állt elő, hogy neki nem gyógyulnak olyan ütemben a sebei, mint máskor. Felettébb különösnek találtuk mind a ketten, és némi kísérletezgetés után mégiscsak rájöttünk, hogy ő mit birtokol. Az enyémet nem volt nehéz kikövetkeztetnünk, egyedül azt nem tudtam, hogy az apám képes gondolatokat is olvasni. Erre is csak véletlenül jöttem rá, de mondanom sem kell, hogy én lepődtem meg a legjobban, amikor váratlanul elcsíptem valamiféle gondolatfoszlányt. Ijesztő. Az egész délutános kísérletezgetésünket követően arra vágytam, hogy kiderítsük, mi a fene folyik itt. A múltkor mintha említette volna apám a találkozásunk alkalmával, hogy nem egészen egy évvel ezelőtt történt valami, ami miatt az egész város megbolydult. Azt gyanítottam, hogy esetleg most is erről lehetett szó, de hogy miként tudtuk volna kideríteni, hogy mit tehetünk ellene, arra nem volt ötletem. Sem nekem, sem Surának. Már csak arra is kíváncsi lettem volna, hogy mégis kinél lehet az én nagyon is hasznosnak nevezhető képességem. Egy idő után meguntam az otthoni létet, és arra jutottam, hogy sokkal jobb lesz a könyvtárban, régi újságok segítségével kideríteni, hogy mi történt egy évvel ezelőtt. Úgy sejtettem, hogy a lapok nem hagyták ki a lehetőséget, hogy valami igazán jelentősről adjanak tájékoztatást. A halálesetek nem tréfadolog, főleg akkor, ha ilyen nagy számban történik meg. Tudom én egyébként, hogy könnyebb lett volna az interneten böngészni, de többek között azért is vonzott annyira a könyvtár, mert ott vélhetőleg sok ember vesz majd körül, és kicsit talán tesztelhetem az új tudásomat. Ha már kaptam, ki akartam hozni ebből a fura helyzetből a maximumot. Sokkal hasznosabbnak ítéltem ugyanis ezt a hozzáállást, mint a totális kétségbeesést és tanácstalanságot. Néhány perc alatt annyira összeszedtem magam, hogy kocsiba ültem és meg sem álltam az egyetem épületéig. Már tudtam, hogy hol találom, hiszen a városba érkezésemet követően az első helyek között volt, amiket felkerestem. Némi idegesség azért vibrált bennem, és talán kicsit későn is érkeztem meg, de ez nem tántorított el. Teljesen nyugodtan grasszáltam be, egészen a könyvtár ajtajáig. Mintha már be kellett volna zárnia, odabent azonban emberek ültek, ami azt hiszem, hogy határozottan jó jelnek számított. Már léptem is be nagy magabiztossággal, a rám jellemző eleganciával. Lehet, hogy ez mégiscsak a szerencsenapom lesz, és nem valami borzalom előszele?
Kezdőlap
//
//
100. hsz 
